Kaneko Ren

Név: Kaneko Ren
Kaszt: genin
Falu: Kirigakure no Sato
Jutsu: Suiton - Kirigakure no Jutsu
Kor: 12
Nem: Férfi
Vércsoport: 0
Felszerelés: 5 Kunai, 5 Shuriken, 10 Robbanójegyzet, 10m drót, 1 szerszám szett, 5db füstbomba, 1db elsősegély készlet, tekercsek, tinta, 1db shurikentartó, 1db övtáska
Jellem: Magabiztos, ellenfeleivel néha gúnyolódik. Gyakran közömbös. Csak olyan dolgokat csinál meg, ami érdekli, ami szerinte értelmes. Ellenkező esetben gyakran nem oldja meg a rá kiszabott feladatot, vagy legalábbis nem a legjobb tudása szerint.

Előtörténet:

Tizenkét évvel ezelőtt születtem Kirigakure no Sato-ban. Anyámat nem ismerhettem, mert belehalt a szülésbe, testvéreim nem voltak, úgyhogy csak az apám maradt számomra. Őt Kaneko Haru-nak hívták, egy falubeli jounin volt. Mindenáron olyan ninja akartam lenni, mint amilyen az apám volt. Főleg ez motivált arra, hogy beiratkozzak az akadémiára, amit az apám lelkesen támogatott. Az akadémiai évek alatt - a közös edzésnek köszönhetően - még szorosabb lett ez az apa-fia kapcsolat. Amikor az akadémia harmadik évét is befejeztem, gondoltam kihívom apámat egy barátságos harcra. Ő nem szívesen ment bele, mert féltett, de megnyugtattam, hogy nem lesz semmi bajom. Nagy nehezen csak rászánta magát és kijött velem a hátsó kertbe. Ahogy szemben álltunk egymással, a szél hirtelen erősen az arcunkba fújt. Úgy gondoltam ez lesz a jelzés és egy kunai-al a kezemben nekirohantam. Apám követte az eseményeket és ő is egy kunai-al támadt. A két penge egymásnak csapott, majd mindketten hátraugrottunk. A csata - ahhoz képest, hogy milyen fiatal voltam, és milyen tapasztalatlan - egész sokáig elhúzódott, bár tudtam, hogy apám fele erejét se használja. Végül az én jelenlegi ellenfelem a ninjutsut hívta segítségül, és bevetette a Suiton: Kirigakure no Jutsu-t. Először még láttam apámat, majd ahogy sűrűsödött köd szinte már az orromig se láttam. Ezután apám már könnyedén lefegyverezett és egyúttal le is győzött. Szólt hozzám néhány elismerő szót, majd hirtelen eltűnt, mielőtt még bármit is reagálni tudtam volna rá. Ekkor határoztam el, hogy ezt a jutsut én is el akarom sajátítani. Amint hazaértem, ezt apámmal is közöltem, és ő csak mosolyogva bólogatott. Másnap el is kezdődött az és kis "egyéni" edzésem. Majdnem egy teljes évbe került, mire tökéletesen megtanultam a jutsut. De eközben igyekeztem nem elhanyagolni az akadémiai tanulmányaimat sem. Elérkezett a geninvizsga napja. Elég izgatott voltam, de a magabiztosságom nem ingott meg. Bementem az akadémiába és leültem a vizsgaterembe. Nem sokkal később megérkeztek a többiek, és az oktatók is.
- Kaneko Ren! - szólt a vizsgabiztos.
Én kiléptem a padsorok közül, majd vártam az utasításokat. Egy Shunsin no jutsut kellet végrehajtani. 'Egyszerű feladat!' - gondoltam, majd a kézjelek után a chakrámra koncentráltam és végrehajtottam a jutsut. A vizsgabiztos elégedetten bólogatott. A második része a vizsgának egy írásbeli volt, amit legjobb tudásom szerint kitöltöttem, és a többiekhez képest elég hamar beadtam.
Az eredményt másnap tudtam meg: Átmentem. Ez az egyetlen szó hatalmas önbizalmat adott és apámhoz futottam volna, de nem találtam sehol. Egy szót se szólva eltűnt és öt napig haza se jött. Volt már olyan korábban, hogy sokáig volt távol, de ezt mindig megmondta nekem. Elegem lett és magam indultam a keresésére, nem akartam hivatalos dologgá emelni az ügyet. Gondolkodtam, hogy merre lehet, és úgy döntöttem, hogy a falu melletti kis erdőbe indulok elsőnek, mert ott sokat gyakoroltam vele. Amint egyre beljebb mentem az erdőbe harc zajaira lettem figyelmes. Gyorsan megálltam és elbújtam egy fa mögé. Ilyen távolságból csak két alakot tudtam kivenni, akik sebesen mozogtak. Közelebb mentem és láttam még két alakot egy fa ágán kuporodni. Amint jobban megfigyeltem a harcoló feleket rájöttem, hogy az az apám és egy falubeli másik shinobi. Nem értettem, hogy miért harcolnak egymással. Időközben leálltak a küzdelemmel és szemtől szembe álltak egymással. A másik két falubeli ninja is lejött a fáról és elkezdték faggatni apámat:
- Mit csinálsz Haru? - kérdezte az egyik fennhangon - Eddig a falunk becsületes shinobija voltál, de az utóbbi időben megváltoztál. Már jó ideje figyelünk téged, és rájöttünk, hogy készülsz valamire. Csak úgy eltűnsz napokra és nem jelented be hova és merre, ezenkívül valószínűsítjük, hogy a falu laboratóriumába való betöréseket is te hajtottad végre. Lehet, hogy a legjobb barátaid vagyunk, de ha kell megállítunk téged.
'Micsoda? Ilyet soha nem tenne az én apám! Ő biztosan nem.' - gondoltam magamban és apámra néztem, aki most mélyen földet bámulta és nem tudott megszólalni. Azután mégiscsak megszólalt:
- Így van. Én voltam! De mindezt azért tettem, hogy a falu biztonságban legyen.
- Hogy segít ez a falun? - kérdezi újra az egyik ninja.
- Az egyszerű shinobi lét nem elég. - válaszol apám - Túl sok a felesleges küldetés és az országok védelme. Én le akarok számolni az összes olyan elveszett ninjával és gonosztevővel, aki veszélyt jelenthet a falura. Ehhez viszont szabadon kell mozognom és megfelelő információt kell gyűjtenem az ellenfeleimről. Ezért voltam olyan sokat távol.
- És a laboratórium?
- Kellet néhány erős fegyver, méreg, és egyéb dolgok, hogy véghezvigyem a célomat.
- Ezt azt hiszed meg úszhatod szárazon. Azonnal a Mizukage elé kell vinnünk.
- És én ezt hagyni fogom?
- Akkor erőszakhoz kell folyamodnunk.
- Legyen hát.
Majd apám kézjeleket formált és elkiáltotta magát:
- Suiton: Kirigakure no Jutsu!
Abban a pillanatban előugrottam a rejtekhelyemről és apám felé futottam, de már késő volt. Az utolsó emlékem erről az, amikor apám hullája a lábam elé gurult.

Javítva Shizune-sama!

És köszönöm a felvilágosítást, így már értem mi volt a baj.