Kaneko Ren

Miután végeztünk Mateko-sensei vezetésével a folyópartnál, Hoshi elment jelenteni a Kage palotájába, így nekem ezzel nem kellett törődnöm. Ezek után egy kis szünet következett, mindenki járta a saját útját. Én is így tettem, azaz másnap elmentem edzeni egyedül, mivel se Hoshit, se a senseit, se pedig Senshi-t nem találtam sehol. Pedig gondoltam, hogy egy közös edzés segíthetné a csapatmunkánkat, a barátságunkat, jobban megismerhetnénk egymást, stb. Szó ami szó, végül egyedül értem el a Kiképzőterepekig, ahol nem voltam egyedül. Rajtam kívül egy nálam jóval idősebb férfit pillantottam, meg aki láthatóan unta magát, mivel egy fa árnyékában feküdt. Nem tulajdonítottam neki ennél több figyelmet, inkább törődtem a saját dogommal; elkezdtem az edzést. Megcéloztam egy közeli fát, és miután chakrát gyűjtöttem a lábamba elindultam felé. Nagyjából a szokásos dolog történt; pár méter után leestem. Felkeltem, majd újra- meg újra próbálkoztam. Egy ideje már küszködtem, amikor valaki hirtelen megfogta a vállamat. Mondanom sem kell, hogy nagyon megijedtem, és csak szépen lassan tudtam hátrafordítani a fejemet. Ekkor vettem észre, hogy az a valaki, aki megzavart az a fickó volt, aki még az előbb egy fa árnyékában hűsölt.
- Látom nem nagyon megy. - szólalt meg igen barátságos hangon, majd folytatta - Talán mást kellene gyakorolnod. - tanácsolta, amin elgondolkoztam egy kicsit, de úgy gondoltam, hogy ezt akkor is meg kell tanulnom, ha jó ninja akarok lenni, éppen ezért kérdeztem meg az idegent:
- Nem tudna valami tanácsot adni, hogy mégis, hogy csináljam, mert eddig, mint látta nem nagyon sikerült?
- Hagyjuk ezt, már mondtam. Nem akarsz inkább tanulni egy új jutsut? - kérdezte.
Nem nagyon értettem, hogy miért akar nekem segíteni a tanulásban, bár ránézésre biztos, hogy minimum jounin szintű ninja lehetett, úgyhogy az biztos, hogy tudnék tőle tanulni.
- Miért akar maga nekem segíteni?
- Tudod én egy kiképző jounin vagyok, és mindenem a tanítás. Mint láthatod most épp semmi dolgom, és ami azt illeti még egy jó ideig nem is lesz, úgyhogy... - nem fejezte be a mondatát, talán mert már nem igazán tudott rá mit mondani, vagy talán nem is akart, ezt csak ő tudhatja.
- Ha tényleg ezt akarja én szívesen benne vagyok! - feleltem örömtelien.
- Rendben! - mosolygott rám. - Szólíts csak Hachiro-nak.
- Elnézést Hachiro-sensei, én Kaneko Ren vagyok.
- Na-na! Csak semmi "sensei". Ezt nem szeretem. - válaszolta morcosan.
- Értettem Hachiro.
'Kezd szimpatikussá válni az ideiglenes tanítóm. Elég rendes, és ezek a kis kikötései sem zavarnak. Bár még nem tudom hogy, hogy tanít... Remélem nem valami szadista állat.'
- Kezdjünk is bele! - szólalt meg Hachiro. - Tulajdonképpen milyen jutsut szeretnél megtanulni?
Rövid gondolkozás után választ is adtam a kérdésére:
- Szerintem a Genjutsu Kai megfelelő lenne, mivelhogy sosem tudhatom, hogy mikor kerülök egy genjutsu csapdájába.
- Hmmmm. A Genjutsu Kai...- gondolkodott el rajta. - Rendben van akkor kezdjük is. Elsőként azt kell megtanulnod, hogy hogyan is lehet megállítani a chakraáramlásodat, majd ezek után újra beindítani azt. Ha egy genjutsuba kerülsz, és ezt teszed, akkor ki tudsz törni annak csapdájából.
Hagyott egy kis gondolkodási időt nekem Haciro, majd bele is kezdett a dolgokba; azonnal kézjelek formálásába kezdett és egy szemvillanás alatt létrehozott egy genjutsut. Próbáltam követni a tanítóm utasításait, miszerint állítsam meg a chakraírányításomat, majd próbáljam meg ezt újraindítani, de ez elsőre nem sok sikert hozott. Legalább is számomra nem. Ettől függetlenül, persze tovább próbálkoztam.
Teltek-múltak a percek, órák, miközben szüntelenül gyakoroltunk. Mikor már látta rajtam Haciro, hogy nem bírom tovább chakrával, hazaküldött, és azt mondta, hogy holnap, majd újra találkozzunk itt, és akkor folytathatjuk a gyakorlást. Így is lett. Hazamentem, és pihentem. Alig vártam a másnapot, hogy végre újra találkozzak a tanítómmal, és hogy folytathassam a gyakorlást.
Megint csak teltek-múltak az órák, a napok, de végül is csak megtanultam a jutsut. Nagyon örültem, hisz így egy lépéssel előrébb kerültem, ahhoz, hogy apám nyomdokaiba léphessek...


Tanult jutsu:
Genjutsu Kai (3p)

Köszönjük, vezesd fel.

Az előző kis plusz tanulástól nagyon megjött a kedvem a gyakorlásra. Olyannyira, hogy másnap amint felkeltem és amint elvégeztem a reggeli teendőimet (kezdve a kajálással, amit a gyomrom korgása jelzett, hogy itt az ideje), elindultam hazulról. Útközben határoztam el, hogy a Folyópartra fogok elmenni edzeni. Amint kiértem elgondolkoztam azon, hogy mit is kéne tennem, mivel is kezdjem az edzésemet. Végül is egy kis chakrakontrollal kezdtem a napomat. Megálltam, koncentráltam, chakrát gyűjtöttem a lábamba, és elindultam egy közeli fa felé. Pár méter után leestem róla, ahogy az várható is volt. Felkeltem, majd újra próbálkoztam, mindezt addig, amíg fel nem értem az első kijelölt pontig. Meg akartam állni, vagy le akartam ugrani, magam sem tudom, de az biztos, hogy ahol jelenleg tartózkodtam, ott volt még egy gyönyörű lány is. Hirtelen nagyon megijedtem, és leestem a fáról. Jobban mondva csak leestem volna, mert a baj okozója, hirtelen elkapta a kezem, és megmentett, majd felhúzott maga mellé. Kisvártatva a következőket mondta:
- Bocs, nem gondoltam, hogy meg fogsz ijedni. Nadine vagyok, és éppen birtokot próbáltál háborítani, mikor megzavartalak. De most én hívtalak, úgyhogy szabadon lehetsz itt, ne félj.
Hangja csakolyan gyönyörű volt, mint a külső megjelenése. Teljesen lenyűgözött, így csak néhány pillanat múlva tudtam megszólalni. Köszöntem, bemutatkoztam, majd megköszöntem neki, hogy megmentett. Ezek után elkezdtünk beszélni a madarakról, meg a lakhelyükről, majd közölte velem, hogy ő valaha tanító volt és szeretne engem tanítani. Azt is megkérdezte, hogy mit tanulok, mire én elmondtam neki, hogy a chakrakontrollomat fejleszteném. Meg se várva Nadine-sensei válaszát leugrottam a fáról és elkezdtem az újdonsült koncentrációmat. Bizonyítási vágy égett bennem, mindenképpen meg akartam mutatni a senseinek, hogy képes vagyok bizonyos feladatok leküzdésére. Próbálkozásomat siker koronázza, mert az előző rekordomat megdöntve, újabb csúcsot döntök meg. A fa tetejét, még nem tudtam elérni, de már közel voltam hozzá. Megálltam a fán, és Nadine-sensei utánam jött, hogy elmondjon néhány dolgot. A dicséret mellett azt is szóvá tette, hogy hanyagolnom kéne egy kis időre ezt a fára mászás dolgot, mert "meg fogom unni". 'Chh. Látszik, hogy nem ismer engem a sensei, de ha ő mondja...' - gondoltam, majd egy csomó kérdéssel bombázott a tanítóm, pl. hogy mióta vagyok genin, mik az erősségeim, gyengeségeim, stb. Emellet azt is megkérdezte, hogy mit szeretnék tanulni. Rövid gondolkozás után válaszoltam Nadine-senseinek, majd a tanulni kívánt jutsut is ismertettem vele. Ez nem volt más, mint a Hitei Mushou // Szálló Tű Köd. Reménykedtem benne, hogy ismeri ezt a technikát és, hogy meg tudja tanítani nekem. Szerencsémre ismerte a technikát, és saját bevallása szerint meg is tudja nekem tanítani, bár a következő beszédeiből hamar kiderült, hogy nem nagyon szeretné. Ezzel jóformán mit se törődve bólintottam a senseire, jelezve, hogy igen, meg akarom tanulni a jutsut, nem érdekelnek az esetleges mellékhatások. Amiből volt néhány igen komoly is pl. hogy valószínűleg a méreg miatt többször is ágynak fogok esni. Ez nem érintett valami jól, de nyeltem egyet, és ismételten közöltem a senseiel, hogy meg akarom tanulni a jutsut. Még elmondta nekem a sensei a sok negatívum mellé azt is, hogy tűket a saját testemen belül fogom létrehozni, és hogy a mérget majd a szervezetem magától is elő fogja tudni állítani. Ezt jó volt hallani, de az örömömet hamar megtörte a sensei, mert össze-vissza szurkálni egy tűvel, amit nem tudom, hogy honnan varázsolt elő. Miután ezzel végzett bemutatta, hogy majd mi lesz a jutsu végkimenetele: nagy levegőt vett, és kis koncentrációs idő után kiköpött úgy egy tucat tűt a szájából, ami egy közepes távolságban lévő kőről pattant le. A sensei közelebb ment és megvizsgált egy általa létrehozott tűt, úgy hogy az én is jó lássam.
- A keménységével elégedett vagyok. Olyan, amilyen az, a másik. - mutat az előbbi, csak lazán elővarázsolt darabra. - A mennyiségével is, így hirtelen. Láttad, mit csináltam? Amit nem láttál, az azért volt, mert nem is láthattad. Szeretném megtudni, meddig bírod egy levegővel. Víz alatti rekordod van, vagy valami? Vegyél egy nagy levegőt, én meg megszúrlak.
Mint mindig most is szinte be nem állt a szája, és máris egy újabb feladatot adott nekem. 'Lélegzet-visszatartás. Nem lehet túl nehéz. De a szurkálás már jobban aggaszt.' - gondoltam, majd vettem egy nagy levegőt, ahogy azt Nadine is kérte. Elkezdett szurkálni egy tűvel, egyre kritikusabb helyeken, és egyre intenzívebben, majd amikor már nem bírtam tovább felkiáltottam, hangot adva a fájdalmamnak. A sensei megdicsért, majd közölte velem, hogy most már egy kis mérget is kapok. Hipsz-hopsz már elő is kapta a kis mérges tűjét, és az ujjamba döfte. Ezután valahonnan még borsot is szerzett, amit azonnal az orrom alá nyomott. Tüsszentettem egy nagyot, majd elkezdődtek a fura érzése: egy kis szédülés, hányinger, stb. A tünetek kezdtek csillapodni, így a kezdeti rémültségem hirtelen szertefoszlott. E-közben a sensei is rákérdezett a bennem zajló folyamatokra. Próbáltam elmondani neki, hogy mit érzek és reméltem, hogy nem lesz komolyabb bajom. Kíváncsian vártam Nadine-sensei reakcióit, és ezt az egész jutsu tanulást.

//Folytatás hamarosan //

Jelenlegi chakraszint: 100

+10 chakraszint

Összesen 110 chakraszint

Nadine-sensei közölte velem, hogy nincs komolyabb bajom, nagy valószínűséggel nem is lesz, sőt elmondása szerint még egész jól tűröm ezt az egész "mérges" kiképzésmódszert is. Közölte velem, hogy egy heten keresztül folyamatosan találkozunk, és itt be is adja a napi méreg adagomat. Ezentúl azt is elmondta, hogy szeretné ha minden apró részletet megemlítenék neki, amit a folyamat során érzek. 'Egy hét... Kemény lesz. De ha ez kell, hogy erősebbé váljak. Az viszont nagyon is zavar, hogy addig nincs semmi chakrakontroll edzés. Ez így nem ér. Hogy gyakoroljak így. Ááhhh... Mindegy. Egy hét ide vagy oda...' - szedtem össze a gondolataimat a sensei beszéde után. Nadine ezután megcsókolta az arcomat, majd gyorsan távozott. Ledermedtem, elvörösödtem, nem jutottam szóhoz. 'Eeeezzt most miért kellett?' - gondoltam, majd lassan emeltem a kezem az arcom felé, és a "csók" helyére tettem. Miután újra magamhoz tértem zsebre vágtam a kezemet és elindultam hazafelé. Útközben benéztem az Akadémiára is és nosztalgiáztam egy kicsit. Némán figyeltem, ahogy a leendő geninek edzenek. Kicsit elmosolyodtam a gyakorlásukon, mert eszembe jutott, hogy nemrég még én is itt "ügyetlenkedtem". Miután kigyönyörködtem magam mind a múlt emlékeiben, mind pedig az ifjú ninjatanoncokban, most mát ténylegesen elindultam hazafelé.
Minden ment a maga rendjében: szépen megkaptam a mérget minden nap, beszámoltam Nadine-senseinek az érzéseimről //nem félreérteni! //, majd miután a sensei is távozott, én is hazamentem. Ez a már-már törvényszerű ismétlődés egészen az ötödik napig tartott. Ekkor ugyanis - miután távozott a sensei - úgy gondoltam, hogy eleget pihentem már és a Nadine "tiltó tanácsa" ellenére is megpróbálkozok egy kis chakrakontrollal. Chakrátgyűjtöttem a lábamba, majd felfutottam az egyik közelben lévő fára. Ám amikor már pár métert haladtam erős fájdalom nyilallt a lábamba, és leestem a fáról.
- Áááuuu!! - kiáltottam fel - Ez azért már túlzás. Gondolta volna a fene, hogy ennyire chakraérzékeny ez a vacak.
Lassan feltápászkodtam, majd hazamentem. Másnap ismételten kint álltam a folyóparton és vártam a senseit. Beadta a mérget és - ahogy eddig mindig, most is - megkérdezte, hogy nem e tapasztaltam valami furcsa dolgot a kezelés folyamán. 'Ajjaj! Most vagyok csak bajba. Ha elmondom neki, hogy mit is műveltem tegnap leordítja a fejem. Na jó ez azért erős túlzás ismerve a természetét, de akkor is.. De ha meg elhallgatom, akkor meg lehet, hogy a testi épségem látja ennek a kárát. A fenébe! Minek kellett nekem tegnap próbálkozni az edzéssel.' - gondoltam át a helyzetemet, majd végül csak elmondtam a senseinek a tegnap történteket. Rettegve vártam a reakcióját. Várhattam a "leordítást", de szerencsére nem kaptam. Ahogy gondoltam, a természete nem ilyen, ezért is kaptam tőle újra némi jó tanácsot. Az ellenmérget azért egy kicsivel erőteljesebben adta be mint eddig, de annyi baj legyen. Ezután ismételten távozott. 'Már csak egy nap a méreggel való vacakolás és utána már jöhet az igazi jutsutanulás!' - próbáltam magam biztatni, majd én is hazasiettem.
Másnap Nadine késett ugyan, de legalább megérkezett. Látszott rajta, hogy nem a mai reggel volt a legjobb reggel az életében, ezt az is bizonyította, hogy a mérget otthon hagyta. Mivelhogy megkért rá - meg hát amúgy is - elmentem én a házához a méregért. De előtte azért feltettem néhány fontosabb kérdést a házzal kapcsolatba, pl. hogy hol van, hogy néz ki, stb.
Sikeresen elértem Nadine-sensei házához, és mivel pontosan leírta, hogy a méreg hol található, ezért hamar megtaláltam és már mentem is vissza a folyóparthoz. Itt megkaptam az utolsó adag mérget, és... De mi történt? Nadine-sensei elájult.
- Sensei! - kiáltottam, majd ha sikerült el is kapom, hogy ne a földre essen - Jól vagy sensei?
Miután megállapítottam, hogy magától nem fog felébredni egyhamar, elvittem őt a kórházba. Ott "leadtam" az orvosoknak, majd miután kezelésbe vették, és beengedtek hozzá, egy kis búcsúcetlit hagytam a már ágyon fekvő tanítómnak. A cetlin ez állt:


Letettem az ágy melletti kis polcra, majd távoztam az épületből.
Másnap ellátogattam a kórházba Nadine-senseihez, majd miután végeztem a látogatással kimentem a folyópartra, hogy befejezzem a jutsutanulást. Most a tűket kellett "kiképeznem" a testemben. Megpróbáltam összpontosítani a méreg okozta, már-már szinte alig érezhető fájdalomra, a méreg által kiváltott érzésre, és próbáltam elképzelni egy tűt, majd mindezeket összerakva megkíséreltem végrehajtani a jutsut. Mindennek nem sok sikere volt, csak valami nyálas kis fémdarabka jött fel, majd ki a számból, ami nem volt túl gusztusos. 'Ááá! Ez mindig így lesz? De most már nem fordulok vissza!' Ismételten próbáltam ötvözni a jutsu egyes lépéseit, majd végrehajtani a jutsut. Sokadik próbálkozásra már haladtam valamire, de ez még mindig nem volt elég. Nem volt meg az az igazi senbon formája, és a sebessége sem volt megfelelő. Egész nap gyakoroltam, majdnem végre estére valahogy csak sikerült. Miután egyszer már nagyjából végrehajtottam a jutsut, onnantól kezdve már nem volt sok dolgom. Pusztán csak meg kellett vele tanulni célozni. Ezt még jó pár óráig gyakoroltam, majd hullafáradtan hazamentem.

Jelenlegi chakraszint: 110
Kapott jutalmak: Hitei Mushou (Szálló Tű Köd) //megtanulva //
+ 30 chakraszint

Játék: http://narutohun.niceboard.org/kirigakure-no-sato-f17/folyo-part-t87-15.htm

A játékért már kaptál ch szintet, ezért én kicsit fukarabb leszek, révén elég lassan döcögtél, bár gondolom nem rajtad múlt

+10 chakraszint

Összesen 150 chakraszint

Július - Augusztus

//Elméletileg 2 hónap, de gyakorlatban már nem...
Júliusban, szinte végig inaktív voltam. - hála a nyárnak -
Csak azért tüntettem fel a Júliust is, mert nem akartam, hogy kimaradjon //

Már megint a szokásos forgatókönyv... Reggel van. Elterülve pihenek az ágyamon. Felkelek, megdörzsölöm a szemeimet, és... és itt akad meg a hétköznapiasság, pontosabban ott, hogy egy kis papírcetlit vélek felfedezni az ágyam melletti szekrényemen. Érte nyúlok, és ha már a kezemben van, akkor veszem a fáradságot és elolvasom;

"Találkozunk Kirigakure Főterén.
Matoke"

'Neee. Már megint valami tesztet akar velem kitölteni? Alig ismerem, mégis ez a messze legidegesítőbb tulajdonsága... Hoshi, ha jól tudom távol van Senshivel, úgyhogy nem tudom, hogy mit akarhat tőlem a sensei.' - gondoltam, majd mostmár ténylegesen is felkelek az ágyamból, és elkezdek készülődni. Miután végeztem a teendőimmel, kivánszorogtam a lakásból, és szépen lassan magam mögött hagytam azt. Unottan ballagtam a főtér felé.
- Áhhhh! - ásítottam egy hatalmasat útközben, miközben egyre közelebb értem a megbeszélt találkozóhely felé.
A főtér elég zsúfolt volt - mint mindig -, de most valahogy még több ember volt jelen, és mászkáltak össze-vissza. A Nap kegyetlenül sütött le, nem kímélve senkit se. Még az árnyékos helyek sem adtak védelmet a melege elől, pedig ez ésszerű lett volna. Hamarosan a nagy tömegből kiemelkedik egy "ürge". Jelez nekem a kezével, majd kicsit közelebb érve rájövök, hogy ez Matoke-sensei. Nem is habozik a mesterem, azonnal egy borítékot hajít nekem. Egy pillanatig értetlenül nézek, majd kinyitom a borítékot, és elolvasom a tartalmát;

,,Sürgős a megbízatás, a pénz nem számít, de azonnal küldjenek ki valakit/valakiket, a lányom a tét!

Joushi Keichi"

Csak néztem, és nem értettem, hogy ezt most mire fel kellett nekem ideadnia a seseinek. De hamarosan a választ kaptam tőle.
- Ren, örülök hogy te maradtál itt velem. Őszintén szólva, most tesztelem az észrevételi képességed. A mondatban mit ismersz fel, mi a legfontosabb tényező? Ha kitaláltad, azonnal indulunk, nem kel sietni, bár remélem gyorsan leesik. A helyszínt, és minden egyéb nem fontos dolgot kivettem belőle, és egy mondattá alakítottam.
'Ezzaazz!' - gondoltam, unottan - 'Már megint egy idióta teszt. Na, ez egy olyan dolog amit most nem akarok megcsinálni, de hát ha muszáj... Lássunk hozzá; Furcsa, hogy azt mondta, hogy nem kell sietni. Mert a levélben az áll, hogy "sürgős a megbízatás". Jah, igen és mi az, hogy a helyszínt, és minden egyéb fontos dolgot kivett belőle? Ha valami akkor a helyszín biztos, hogy fontos dolog. De nekem nem ezzel kell foglalkoznom meg kell fejtenem ezt az izét.' - kezdtem elgondolkodni a dolgokon, majd újra meg újra elolvastam azt a bizonyos néhány szót. Elemezgettem minden egyes kis részletet, és próbáltam belőle minél többet kideríteni. 'Gondolom ez egy valódi küldetés lesz. Ha már így állította be a sensei, nem pedig csak egy teszt.' Végiggondoltam, hogy mit is akarok neki mondani, majd magabiztosan próbáltam előadni a válaszomat:
- Nos. - kezdtem bele a mondtad boncolgatásába - Mivelhogy "Sürgős a megbízatás", ezért fontos lenne mihamarább indulnunk. Az is kiderült, hogy hajlandó szinte bármennyit fizetni, csak küldjenek "valakit/valakiket". Ebből egyértelműen az következik, hogy ez a Joushi Keichi, egy igen pénzes ember. "A lányom a tét". Hát ezekszerint biztos egy mentőakciót kell majd végrehajtani. Szóval vagy elrabolták a lányát vagy valahogy megfenyegették, amiben természetesen a lány lenne a szenvedő alany. Áhh! És majdnem elfelejtettem. Ha a helyszínt nem is adta meg a sensei, akkor is a közelben kell lennie. Mert ha ilyen sürgős a dolog, akkor biztos, hogy nem a világ másik részén lévő ninjafalut kérné meg, hogy segítsen neki. Részemről ennyi ez a kis levél. - abbahagytam a mondandómat, mert már nem is nagyon tudtam volna többet elmondani. Ezután kicsit nagyképűen szólaltam meg:
- Indulhatunk?
Erre a kérdésemre azonnal kaptam egy "Marha!" választ a senseitől, de az arckifejezése azonnal megváltozott, és rám mosolygott. Közölte velem, hogy a kis feladatot szinte tökéletesen oldottam meg, és hogy a helyszínmeghatározásom is jó volt. Ez egy nagy önbizalomfröccs volt, amire talán szükségem volt, talán nem. Mondjuk mindig is egy magabiztos shinobi voltam - vagyok, leszek.
Majd lassan elkezdett esni az eső, és legnagyobb meglepetésemre a sensei egy esernyőt vett elő. 'De honnan a fen...' - szakította félbe gondolatomat néhány régi, sötét emlék, amit megpróbáltam elfeledni, de tudtam, hogy sohasem leszek képes rá... 'Azokban a napokban is esett... Amikor végeztem a genin-vizsgával, és apámat nem találtam sehol.' - gondoltam visszagondoltam arra a néhány napra, amikor nem tudtam, hogy merre van az apám, és én csak az ablakhoz dőlve figyeltem az esőt. - 'Azóta utálom az esőt... Az igazi tragédia viszont csak ez után történt. Az apámat megölték a falu shinobiai. Nem mondom, hogy rossz döntés volt, de mégis...' - nyeltem egy nagyot, és feltekintettem az égre. Az esőcseppek sebesen csapódtak le az arcomra, szemeimet becsuktam. - 'De mégis... Valahogy nehéz megbocsájtani nekik.' - lassan felnyitottam a szemeimet, majd előre tekintek, és lassan elindulunk. Alig tettünk pár lépést és megálltam, majd a senseihez fordultam:
- Elnézést sensei. De nem térhetnék be útközben valami fegyverkereskedőféleséghez? Elfelejtettem pár dolgot megvenni.
A sensei csak bólintott egyet majd amikor a legközelebb voltunk egy efféle bolthoz gyorsan berohantam és megvettem a szükséges dolgaimat. //2 doboz "Tűk és pengék"-et//
A kikötőhöz érve egy viszonylag hatalmas hajóba szálltunk - mármint egy csónakhoz képest hatalmas -, majd elindultunk. Az út során félrevonultam az egyik üres kabinba, majd az előbb megvett tűk egy részét elzártam a torkomba, hogy azokat majd tudjam használni, ha szükséges. Nem volt túl kellemes érzés, de hát ezt nem először csináltam, úgyhogy nem volt vészes. Dolgom végezte után kimentem a fedélzetre, és figyeltem a tomboló hullámokat. Próbáltam olyan helyre állni, ahol nem igazán ért az eső, mert hát melyik az a marha aki halálra akar ázni, nem igaz? A hullámokat elnézve ismét a gondolataimba merültem. 'Nem. Meddig akarom még ezt csinálni? Le kell zárnom a múltamat. Senki sem leszek, ha mindig a múltban gondolkodom. Én a jelenben élek!' - próbáltam biztatni, bátorítani magamat - 'Én...' - újra visszazuhantam - 'Én... Én nem lehetek ilyen! Én nem. Ezt be is bizonyítom. Nem fogom úgy végezni, mint az apám! Én nem. Csalódott vagyok, de egyben... Egyben tisztelem is apámat, és fel is nézek rá. El kell érnem az ő szintjét! Azt akarom, hogy felnézzen rám! Egy jobb világért halt meg. És én ezt kaptam tőle. Ezt a feladatot. Nekem kell jobbá tenni ezt a világot!' - lelkesedtem végre, majd egy kicsit elmosolyodtam. - 'Én? Jobbá tenni? Először is túl kell jutnom számtalan akadályon, és megpróbáltatáson, majd csak utána. Az első igazi kihívás az ez a küldetés!' - mostmár teljesen visszatértem a jelenbe, és alig vártam, hogy kikössünk.
Lassan elérkeztünk parthoz, és amint kiszálltunk, két csuklyás alak kért minket, hogy kövessük őket. 'Feltételezem a megbízónk küldte ki elénk ezeket az embereket. Ezért jobb ha követjük őket.' - gondoltam, majd így is tettem. Természetesen Matoke-sesei sem maradt le "annyira". Az idegenvezetők elég hosszasan vezettek minket mindenhova. Rengeteg terepváltoztatásokkal fűszerezve, és egyéb dolgokkal. Végülis csak elértük a célunkat, mert valami kastély, vagy palota féleséghez értünk. Kapuján egy turbános fickó lépett ki aki közölte velünk a tényeket;
- Kérlek, Shinobik. Egyetlen lányom, örökösöm, és családtagom, elveszett, mentsétek meg őt, hozzátok elém holtan, vagy élve el rablóját, törvényeink szerint fogjuk őt elítélni, és ha képes volt meggyalázni egyetlen lányomat, akkor halálával kel fizetnie. Szüleit pedig megkel fosztanunk szemük világával.
Elég fura volt számomra, hogy ilyen kegyetlen gondolatok is végig tudnak futni az agyán, de ha jól vettem észre a sensei sem nagyon értékelte ezeket a gondolatokat. Ezután egy kisebb párbeszéd zajlott le a "viccessapkásfickó" és a Matoke-sensei között. Tanítóm közölte az urasággal, hogy majd holnap indulunk útnak. Ezt helyeselte a turbános alak, majd invitált minket a szobánkba, majd a gőzfürdőkhöz. Mielőtt még elvezettek volna minket, a mesterem felém intézett pár szót:
- Ren, majd a gőz fürdőben, beszélünk, addig jellemezd a sziget nagyságát, és próbáld meg megfejteni, egy nagyobb fős csapat melyik helyen tud elbújni. Ugye bár mi most a délin vagyunk. Az északi lakatlan, ahogy a keleti is, a nyugatin pedig több villa is elfekszik, középen pedig egy vulkán fekszik. De ne feledd, az északin egykoron egy hatalmas telek állt, ami a fiú szüleié volt, míg nem csatlakoztak ide. Ebből is kiindulhatsz.
Bólintottam egyet, majd mindkettőnket elkísértek a szobáinkhoz, de teljesen ellenkező irányban. 'Ez furcsa.' - gondoltam - 'Miért kell teljesen más irányba vinni minket. Mintha szét akarnának választani minket.' - jutotta az eszembe ez a már-már őrültségnek hangzó dolog. - 'Na jó. Ha valaminek nincs értelme akkor ez az. Abba kéne már hagynom a felesleges gyanúsítgatásokat.' - mire ezeket végiggondoltam, már ott álltam a szobám előtt. Beléptem rajta, és csodálatos látvány terült a szemem elé. Lábammal berúgtam magam mögött az ajtót - persze csak finoman -, majd jobban szemügyre vettem azt a helyet ahova kerültem. Hatalmas egy szoba volt, és ez még nem is volt minden! Ebből a helyiségből még több is nyílt, ami egyértelműen még az én "rezidenciámhoz" tartozott. Ledőltem az ágyamra és unottan gondoltam a kapott feladatomra, amit a sensei bízott rám. Nincs mit tenni ilyen vagyok. Ami érdekel, vagy fontosnak tartom, abba lelkesedéssel vetem bele magam, de ami nem nagyon érdekel, vagy egyszerűen feleslegesnek tartom, az teljesen hidegen hagy. De azt sem akarom, hogy a sensei lustának véljen, vagy valami, úgyhogy... Ki kell találnom valami egyszerűt, de hihetőt, mert most nincs kedvem sokat gondolkodni. "Az északi lakatlan, ahogy a keleti is, a nyugatin pedig több villa is elfekszik" - emlékeztem vissza a senseiem szavaira - "Középen pedig egy vulkán fekszik. De ne feledd, az északin egykoron egy hatalmas telek állt, ami a fiú szüleié volt, míg nem csatlakoztak ide. Ebből is kiindulhatsz." 'Ahh! Hiába gondolkodok, csak arra jutok, hogy ha valaki el tud rejtőzni, akkor azt akárhol megteheti, akármilyen jutsu bevetése nélkül is. Bár úgy ezerszer egyszerűbb.' - mosolyodtam el magamon, majd folytattam az értelmetlennek tűnő gondolatmenetemet - 'És ha egy valaki el tud rejtőzni tökéletesen, akkor egy X fős csoport, csapat is el tud rejtőzni, szinte akárhol, úgyhogy ezzel nem hinném, hogy probléma lesz. Amúgy is szerintem a sensei csak megint szórakozik. Neki ez a hobbija. Hogy mindenkivel idióta teszteket töltet ki. Ő ezt élvez. E lehet valamiféle kényszerbetegség... Még csodálom, hogy útközben valamelyik vén csuklyás alakkal nem akart kitöltetni semmit sem, vagy magát a turbános fickót nem kérte meg, hogy oldjon meg valami feladványt az ő kedvéért. Na, az azért durva lett volna.' - mosolyodtam el magamon, majd feledésbe merültek a gondolataim, és csak feküdtem az ágyon. Egy jó darabig így feküdtem, majd ki tudja mennyi idő múlva felkeltem és miután összeszedtem néhány holmimat, elindultam az ajtó felé, hogy találkozzak a senseiel a gőzfürdőben.

//Egyenlőre ennyi... //

Jelenlegi chakraszint: 150

Legközelebb a jétkterek linkjét is kérem, erre most +20ch-t adok az-az most neked van:

Ch szinted: 170