Yurasuhina Kaigi
2 posters
1 / 1 oldal
Yurasuhina Kaigi
Yurasuhina Kaigi Szer. Jún. 09 2010, 22:42
Név: Yurasuhina Kaigi
Klán: Fukurou
Kor: 12
Nem: fiú
Ország: Föld Országa (Iwagakure)
Rang: (D) Genin
Felszerelések:
Széles övtáska
-5 kunai
-5 shuriken
-5 senbon
-5 robbanó jegyzet
-5 füstbomba
-5 energiatabletta
-5 kis tekercs
-10m drót
-1 szerszámszett
-1 ninjato (tsuba nélküli, alkarhosszú penge)
-homlokvédő (övszíjra erősítve)
-egy öltözék ruha (fekete tangzhuang és feiyue, tekercsben)
-ninja overál (fekete, tekercsben)
-ninja szandál (fekete, tekercsben)
-köpeny (fekete, tekercsben)
Kinézet:
Egyenes, félhosszú fekete haj, fekete szemek, sötét bőr, önkéntelenül és folyamatosan réveteg tekintet, ami még meglepetéskor, vagy izgatottan sem változik túl sokat, és amivel általában a testvérein kívül mindenkit az őrületbe tud kergetni. Általában fehér sávos fekete tangzhuang öltözéket hord, fekete feiyue cipővel de sokszor veszi fel a ninja regáliát, főleg, ha gányolni kell menniük egy piszok küldetésre.
IQ: 120
Jellem: Unott. Általában, ha nincs min rendezkednie, szerveznie vagy terveznie, halálra bírja unni, vagy puffadtra enni magát. Ezen mániája miatt ő a csapat konyha-, ruha-, felszerelésfelelőse, ő a rangidős vezető is (elvégre a másik kettő előtt született pár perccel!) és persze övé a teljes kassza, aminek a többiek már nem örülnek annyira. Mindezt ő, gyerekesen bár, de állja, és tényleges céltudatossággal néz előre a többiek helyett is, mert sokszor érzi, hogy azon a szinten vannak, ahol a játék még mindig elég sok mindent képes helyettesíteni; egy szóval hamar felnőtt, de jól viseli és ő is kiélvezi a mókát, ha nincs gond a láthatáron.
Történet:
"Úgy nőttünk fel, mint a kis gyopár a sziklák között, bármilyen hideg is van, és bármennyire is süvít a szél. Mi mindig hegyi gyerekek voltunk, és mindig a sziklák között tanultunk meg mindent, fenn, otthon a Fészekben. Szerettünk szaladgálni a szerpentin szélén, szerettünk felmászni minden párkányt, összegyűjtöttünk minden virágot anyának, kapaszkodófa-ággal tanultunk meg vívni, vagy csak úgy jól megagyaltuk apát, fürödtünk a Sikító patakban, és megtaláltuk magunknak a Csorgó tavat a sziklák alatt, folyton üldöztük Kanmiru-niit, de mindig eltűnt valahol, aztán amikor elment mi lettünk a hegyek urai, és szépen felfedeztük a kincseit. Emlékszem, amikor elhúztuk a kőlapot a medence felől úgy néztük, mintha csak szent ereklyékkel lenne tele. Voltak ott régi fogak, hajtincsek, anya egyik csészéje, és ott találtuk meg Kanmiu-nii kőkését. Össze is verekedtünk, hogy ki hordja. Persze én nyertem, aztán pedig jól beosztottam, hogy kinél mikor legyen, nehogy mégegyszer kapjak miatta egy fogkiesős öklöst Kaikitól. A fogamat persze otthagytuk a kincsek között cserébe a késért, amit aztán Kaiji a harmadik napon el is vesztett valahol. Emlékszem, Kaiki akkor verte meg nagyon; először, mert azt hitte, hogy csak el akarja dugni a kést előlünk, aztán meg mert rájött, hogy nincs meg. Azután Apa verte el Kaikit, és onnantól kezdve senki nem vert senkit, de akkor már nem is volt olyan, mint amikor Kanmiru-niit lehetett üldözni a hegyekben. Nem tudom mennyi idő volt, de nem sok telt el azután, hogy egyedül maradtunk a hegyen, fenn ültünk a sziklatetőn, és néztük ahogy a csillagok mennek az égen. Kaiki akkor mondta, hogy meg kell keresnünk Kanmiru-niit, hogy visszavigyük haza, fel a hegyre. Kaiji egyből pattogni kezdett örömében, én pedig onnantól folyton azon agyaltam, hogy hogyan fogunk eljönni otthonról.
Amikor pár nappal később tökéletesen összepakoltam, elindultunk lefelé az úton éjjel, de reggelre vissza is értünk. Kaiji nem tudott elaludni a babája nélkül, én meg túl sokat ettem, és rosszul voltam a sok sajttól. Az első után még hétszer indultunk el, ebből még kétszer mentünk haza, háromszor vittek haza, kétszer meg üldöztek. Az utolsónál anya már kinn hagyta nekem a szokásos szökős-elemózsiát és átnézte a táskákat mielőtt elindultunk volna. Tudom, mert volt egy levél a táskámban, és a ruháim össze voltak hajtogatva. A levélben anya megkért két fontos dologra: meg kell, hogy öleljem majd Kanmiru-niit helyette is, és vigyáznom kell a többiekre!
Erre pedig nem volt panasz. Legalábbis sok nem lehetett volna, mert amint leértünk a hegyről, már tudtuk is, hogy merre fogunk menni. Nem mintha megterveztem volna, de egy szekérkaraván felvett minket, amikor a romokhoz érkeztünk, amik a Fészek Hegység lejárata alatt voltak. Mi koszosak voltunk, és fáradtak, így a kocsikon ülő szerzetesek megálltak nekünk, és rákérdeztek, hogy árván maradtunk-e a romboláskor. Azonnal bólogattam, mint valami sültbolond, erre felvettek, és azt mondták, elvisznek oda, ahol biztosan tudják majd gondunkat viselni. Nem kérdeztek sokat, gondolom a szerzetesnépek ilyenek, meg közben rájöttünk, hogy az árvákat a felnőttek nem szeretik megközelíteni, csak más gyerekek, és az öregek.
Az út végére már kész volt a terv: azokból a ritka szavakból, amiket kihallgatunk, összeraktunk magunknak egy nevet, és onnantól azt használtuk, amikor meg megérkeztünk a templomba, ahová vittek minket, csak arról voltunk hajlandóak beszélni, hogy erősek akarunk lenni mire felnövünk. A szerzetesek nem akartak hallgatni ránk, de egy ninja csapat, akik a falujukba tartottak, észrevettek minket, és nemsokára már úton voltunk.
Ami onnentől kezdve történt, vitt minket magával; egy árvaházba kerültünk Iwagakuréban, beirattak minket az akadémiára, nekünk meg kemény idők következtek. Nem csak a ninja tanulmányaink miatt, hanem mert nem tudtuk, hogy minek mikor kell történne, teljesen új szokások, nagy tömegnyi ember, nyílt terek, erdők, és sok-sok rémhír vett minket körül. Az egyedüli, amit szerettünk az a hegyek voltak; azok miatt imádtuk egyedül a falut.
Mire eljutottunk a genin vizsgáig, mindhárman sokat változtunk. Én komolyabb lettem, és minél többet tanultunk annál többet gondoltam Kanmiru-niire, és anyáékra. Nem tudtam, hogy mi miért történt a bátyánkkal, de valamiért mi sem maradtunk fenn a Fészekben, és ez érdekelni kezdett. Sokat akartam tudni és kérdezni, újra akartam látni Kanmiru-niit, de legalább azt tudtam, hogy ahhoz rengeteget kell még tanulnunk."
Tehát itt vagyunk; kaptunk egy kis pihenőt a vizsga után, és az akadémiai sensei megsúgta, hogy természetesen egy csoportban leszünk, mivel nem is lehetne a hármasikreknél könnyebben összeszoktatható csapatot alkotni...
Klán: Fukurou
Kor: 12
Nem: fiú
Ország: Föld Országa (Iwagakure)
Rang: (D) Genin
Felszerelések:
Széles övtáska
-5 kunai
-5 shuriken
-5 senbon
-5 robbanó jegyzet
-5 füstbomba
-5 energiatabletta
-5 kis tekercs
-10m drót
-1 szerszámszett
-1 ninjato (tsuba nélküli, alkarhosszú penge)
-homlokvédő (övszíjra erősítve)
-egy öltözék ruha (fekete tangzhuang és feiyue, tekercsben)
-ninja overál (fekete, tekercsben)
-ninja szandál (fekete, tekercsben)
-köpeny (fekete, tekercsben)
Kinézet:
Egyenes, félhosszú fekete haj, fekete szemek, sötét bőr, önkéntelenül és folyamatosan réveteg tekintet, ami még meglepetéskor, vagy izgatottan sem változik túl sokat, és amivel általában a testvérein kívül mindenkit az őrületbe tud kergetni. Általában fehér sávos fekete tangzhuang öltözéket hord, fekete feiyue cipővel de sokszor veszi fel a ninja regáliát, főleg, ha gányolni kell menniük egy piszok küldetésre.
IQ: 120
Jellem: Unott. Általában, ha nincs min rendezkednie, szerveznie vagy terveznie, halálra bírja unni, vagy puffadtra enni magát. Ezen mániája miatt ő a csapat konyha-, ruha-, felszerelésfelelőse, ő a rangidős vezető is (elvégre a másik kettő előtt született pár perccel!) és persze övé a teljes kassza, aminek a többiek már nem örülnek annyira. Mindezt ő, gyerekesen bár, de állja, és tényleges céltudatossággal néz előre a többiek helyett is, mert sokszor érzi, hogy azon a szinten vannak, ahol a játék még mindig elég sok mindent képes helyettesíteni; egy szóval hamar felnőtt, de jól viseli és ő is kiélvezi a mókát, ha nincs gond a láthatáron.
Történet:
"Úgy nőttünk fel, mint a kis gyopár a sziklák között, bármilyen hideg is van, és bármennyire is süvít a szél. Mi mindig hegyi gyerekek voltunk, és mindig a sziklák között tanultunk meg mindent, fenn, otthon a Fészekben. Szerettünk szaladgálni a szerpentin szélén, szerettünk felmászni minden párkányt, összegyűjtöttünk minden virágot anyának, kapaszkodófa-ággal tanultunk meg vívni, vagy csak úgy jól megagyaltuk apát, fürödtünk a Sikító patakban, és megtaláltuk magunknak a Csorgó tavat a sziklák alatt, folyton üldöztük Kanmiru-niit, de mindig eltűnt valahol, aztán amikor elment mi lettünk a hegyek urai, és szépen felfedeztük a kincseit. Emlékszem, amikor elhúztuk a kőlapot a medence felől úgy néztük, mintha csak szent ereklyékkel lenne tele. Voltak ott régi fogak, hajtincsek, anya egyik csészéje, és ott találtuk meg Kanmiu-nii kőkését. Össze is verekedtünk, hogy ki hordja. Persze én nyertem, aztán pedig jól beosztottam, hogy kinél mikor legyen, nehogy mégegyszer kapjak miatta egy fogkiesős öklöst Kaikitól. A fogamat persze otthagytuk a kincsek között cserébe a késért, amit aztán Kaiji a harmadik napon el is vesztett valahol. Emlékszem, Kaiki akkor verte meg nagyon; először, mert azt hitte, hogy csak el akarja dugni a kést előlünk, aztán meg mert rájött, hogy nincs meg. Azután Apa verte el Kaikit, és onnantól kezdve senki nem vert senkit, de akkor már nem is volt olyan, mint amikor Kanmiru-niit lehetett üldözni a hegyekben. Nem tudom mennyi idő volt, de nem sok telt el azután, hogy egyedül maradtunk a hegyen, fenn ültünk a sziklatetőn, és néztük ahogy a csillagok mennek az égen. Kaiki akkor mondta, hogy meg kell keresnünk Kanmiru-niit, hogy visszavigyük haza, fel a hegyre. Kaiji egyből pattogni kezdett örömében, én pedig onnantól folyton azon agyaltam, hogy hogyan fogunk eljönni otthonról.
Amikor pár nappal később tökéletesen összepakoltam, elindultunk lefelé az úton éjjel, de reggelre vissza is értünk. Kaiji nem tudott elaludni a babája nélkül, én meg túl sokat ettem, és rosszul voltam a sok sajttól. Az első után még hétszer indultunk el, ebből még kétszer mentünk haza, háromszor vittek haza, kétszer meg üldöztek. Az utolsónál anya már kinn hagyta nekem a szokásos szökős-elemózsiát és átnézte a táskákat mielőtt elindultunk volna. Tudom, mert volt egy levél a táskámban, és a ruháim össze voltak hajtogatva. A levélben anya megkért két fontos dologra: meg kell, hogy öleljem majd Kanmiru-niit helyette is, és vigyáznom kell a többiekre!
Erre pedig nem volt panasz. Legalábbis sok nem lehetett volna, mert amint leértünk a hegyről, már tudtuk is, hogy merre fogunk menni. Nem mintha megterveztem volna, de egy szekérkaraván felvett minket, amikor a romokhoz érkeztünk, amik a Fészek Hegység lejárata alatt voltak. Mi koszosak voltunk, és fáradtak, így a kocsikon ülő szerzetesek megálltak nekünk, és rákérdeztek, hogy árván maradtunk-e a romboláskor. Azonnal bólogattam, mint valami sültbolond, erre felvettek, és azt mondták, elvisznek oda, ahol biztosan tudják majd gondunkat viselni. Nem kérdeztek sokat, gondolom a szerzetesnépek ilyenek, meg közben rájöttünk, hogy az árvákat a felnőttek nem szeretik megközelíteni, csak más gyerekek, és az öregek.
Az út végére már kész volt a terv: azokból a ritka szavakból, amiket kihallgatunk, összeraktunk magunknak egy nevet, és onnantól azt használtuk, amikor meg megérkeztünk a templomba, ahová vittek minket, csak arról voltunk hajlandóak beszélni, hogy erősek akarunk lenni mire felnövünk. A szerzetesek nem akartak hallgatni ránk, de egy ninja csapat, akik a falujukba tartottak, észrevettek minket, és nemsokára már úton voltunk.
Ami onnentől kezdve történt, vitt minket magával; egy árvaházba kerültünk Iwagakuréban, beirattak minket az akadémiára, nekünk meg kemény idők következtek. Nem csak a ninja tanulmányaink miatt, hanem mert nem tudtuk, hogy minek mikor kell történne, teljesen új szokások, nagy tömegnyi ember, nyílt terek, erdők, és sok-sok rémhír vett minket körül. Az egyedüli, amit szerettünk az a hegyek voltak; azok miatt imádtuk egyedül a falut.
Mire eljutottunk a genin vizsgáig, mindhárman sokat változtunk. Én komolyabb lettem, és minél többet tanultunk annál többet gondoltam Kanmiru-niire, és anyáékra. Nem tudtam, hogy mi miért történt a bátyánkkal, de valamiért mi sem maradtunk fenn a Fészekben, és ez érdekelni kezdett. Sokat akartam tudni és kérdezni, újra akartam látni Kanmiru-niit, de legalább azt tudtam, hogy ahhoz rengeteget kell még tanulnunk."
Tehát itt vagyunk; kaptunk egy kis pihenőt a vizsga után, és az akadémiai sensei megsúgta, hogy természetesen egy csoportban leszünk, mivel nem is lehetne a hármasikreknél könnyebben összeszoktatható csapatot alkotni...
A hozzászólást Yurasuhina Kaigi összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jún. 27 2010, 11:34-kor.
Yurasuhina Kaigi- Játékos
- Tartózkodási hely : Iwagakure
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 120
Re: Yurasuhina Kaigi
Sai Szomb. Jún. 12 2010, 00:32
Szerintem korrekt, elfogadva 
Írj adatlapot, és ne vágj ilyen unott képet! 
Elvileg még van az ajándék jutsut kütyü, szóval ajándék jutsu: Dainamikku Akushon // Dinamikus Akció
Chakra a szokásos 100, Cash pedig, hmmm: 900 Ryou, met mégis csak árvák vagytok meg ilyesmi
Írj adatlapot, és ne vágj ilyen unott képet! Elvileg még van az ajándék jutsut kütyü, szóval ajándék jutsu: Dainamikku Akushon // Dinamikus Akció
Chakra a szokásos 100, Cash pedig, hmmm: 900 Ryou, met mégis csak árvák vagytok meg ilyesmi
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.