Hyuuga Aikan

**Hyuuga Shakaku** Szer. Jún. 16 2010, 19:43

Egykori név: Nakashima Asuka
Jelenlegi név: Hyuuga Aikan
Nem: nő
Kor: 19
Születési dátum: 1993. 11. 23.
Kaszt: chuunin (?... nem igazán tudom, mi volt anno. De mivel vizsga, aztán időugrás, gondolom az XD)
Falu: ittisottis, de főleg Konoha (habár egykor sehonnai bitang volt)
Fegyverek: Tsubaki; egy pár sai; öt darab shuriken és kunai; diabolo; egy üres tekercs.
Jellem: alapjában véve dinka, de - mint mindenkinek - neki is van árnyoldala.
Öltözködés: vörös, fekete, lila, zöld ruhák.
Arcvonások: rókavágású, a Byakugan miatt levendula (szinte seszínű) szempár; finom arcélek; hófehéres arcbőr; középhosszú haj; vöröses hajszín.
Testalkat: hétköznapi öltözékben igencsak véznának festhet (habár a kellő idomok vannak), de vékony, megfeszülő combok, szép vádli.

Nakashima Asuka:

A szüleit még kiskorában elveszítette, s nevelőszülőkhöz került - akiknek volt már egy lányuk, úgyhogy némi elnyomásban kellett élnie, mint másodlagos gyermeknek. Az Asuka klán nem volt se híres, se pedig kitűnő. A harcművészetbe mégis egy új fonalat fűztek: az akrobatikát. Egyszóval az akadémiai évek alatt, s az azelőtti időkben harci, valamint légtornászati kiképzésben vettek részt. A fő elemek között szerepelt a rúd, a kötél, a trapéz, valamint a trambulin is. Kisgyerekként használniuk kellett a klán tagjainak némi - egyszóval kis fokú - chakra-kontrolt; de a hajlékonyság is megtermett.
Akadémia:

Nevelőszüleinek nem igazán fűlött a nevelt lányuk beíratása a Ninja Akadémiára, de végül beleegyeztek. Így hát a kis Naka elkezdte tanulmányait. Az elméletet nem különösebben kedvelte, a számolások és a kikövetkeztetések, valamint a stratégiai elemek mégis a szívéhez nőttek.
A taijutsu-edzésen aktív volt, a ninjutsu-edzésen nem különben. A genjutsu edzésen azonban inkább a megnyugtató és ellazító relaxálást választotta.
Az alapjutsukat minden egyes nap gyakorolta - persze távol a nevelőszüleitől, akik utálták, ha az udvarukban álló fákon élte ki nevelt lányuk a ninja szenvedélyét.
A vizsgán mindent megtett, hogy megfeleljen az elvárásoknak, s úgy tűnik, ennyi elég volt. A klón technikát, valamint a tekercsírás technikáját kérték tőle.
Genin:

Megkapta első csapatát. Yuu-t, Rui-t, valamint Esu-senseit. Küldetésekre mentek, lecsuktak pár elveszett lelket, kitakarították a falut, meg satöbbi.
De aztán egy idióta fogadás elvesztése végett új csapatba került. De ez sem tartott sokáig, ugyanis Hiáék régi mestere igényt tartott rájuk, de ő mindenáron az új sensei-e mellett maradt. De nem sokáig. Az előző csapatában lévő Yuu, ugyanis berágott rá - ugyanis otthagyta a csapatot, miközben szerette Yuu-t. Másképp, mint Rui-t, vagy a mesterüket. Attól tartott, hogy Yuu bosszút akar majd állni. Berágott az egész falura; minden egyes lakóra, házra, növényre és állatra. Utálta a falu minden porcikáját. Így hát azon meggondolatlan döntést hozta meg, mely elszakította őt Konohától. Összeállt Ryukkal, Takuval, valamint a többi alvilági "barátjával", megalapították a T-t. De a bázisról elrabolták, s elvitték a Villám hegyei közt lévő hágóba. Ott aztán megváltozott az élete - nem is kicsit.

Hyuuga Aikan:

Az elrabló megbízója nem kisebb személy volt, mint Naka nagyapja, aki melegszívű fogadtatásban részesítette unokáját. Aztán jött a kissé szomorúbb történet: a családja meséje. Mint Byakugan örökös, ő is a Hyuuga klánhoz tartozik és tartozott. Jutsukat, technikákat tanult. Éjt nappallá téve, vért izzadva edzett. A gyűlöletéből, a bosszúvágyából merített minden porcikája erőt. Ez azonban azon nyomban megszűnt, hogy megtudta, Konoha ostrom alatt áll. Minden vágya immáron az, hogy visszatérjen a falujába, ugyanis most már tudja, mekkora hibát követett el, amikor eljött.

Kiegészítés:

Az első barátját még az akadémia előtt szerezte: Shizomu (NJK). Testvérekként szerették egymást, s mikor eljött az első akadémiai tanítási nap, örömmel konstatálták, hogy mindketten egy osztályba kerültek. Természetesen mindig egymás mellett ültek, segítettek egymásnak, ahogyan a barátok szoktak. De a vizsga után nem egy csoportba kerültek, s így meggyengültek a szálak - habár még a mai napig is tartják a kapcsolatot.
Az első csapatában egyedüli lány volt - még a sensei is hímnemű volt. A csapattársaival nagyon jó viszont táplált, de mikor küldetésen volt, hogy Sunában megkeresse az egyik rokonát, út közben váratlan és tragikus hír jutott a tudomására. Az egyik csapattársát megölték. Nem sokkal ezután a mesterük is elhalálozott, s a csapat utolsó fiú tagja pedig Elveszett Ninjának állt.
Így hát Naka csapat nélkül maradt. Sunából hazatérvén aztán barátjával, Yuu-val aztán szerveztek egy csapatot. Illetve Yuu volt a fő mozgatóerő, ugyanis bevonta Rui-t és Nakát is. Aztán meg kaptak egy sensei-t - genin csapat sensei nélkül aligha csapat -, Esu-t. Így hát újabb barátokat szerzett Naka, s nem sokkal a találkozásuk után megkezdődött az első közös edzésük, valamint az első küldetésük.
Nem sokkal ezután azonban egy idióta, megmagyarázhatatlanul ostoba fogadás okán új csapatba került. Hia és Shibu társaságába. Új, közös mesterük lett: Minato-sensei. Edzettek, s Naka megtanult egy kis chakra segítségével egetrengetően ütni. De ez a csapat sem tartott sokáig, ugyanis a két fiú régi mestere tűnt fel a láthatáron, s kivonta a két fiút Minato-sensei kezei alól. Így hát ketten maradtak.
Azonban Naka az egész falura bedühödött. Utálta az embereket, a házakat, a növényeket, s Konoha minden egyes négyzetcentiméterét. Összepakolt és elszökött. Így lett Elveszett Ninja.
A Tahitogoroshiban újabb "barátokat" talált, de nem sokkal a csatlakozása után kezdett rájönni, hogy valójában az igazi barátai mind Konohában maradtak.

Aztán Kiri ostroma alatt megismerkedett Kibushával, a Hyotonos csávókával. Kibu és Naka - a két vadidegen - egészen el tudott beszélgetni, majd pedig együtt - bár rajtuk kívül volt még pár meg nem nevezett egyén - indultak el, hogy segítsék a Ködben Rejtőző Falut.
Barangolások ideje

Miután kilépett a Tahitogoroshi-ból – pontosabban bejelentés nélkül otthagyta –, vándorolni kezdett, ugyanis tudta jól, nincs esély rá, hogy visszamenjen Konohába.
Mindenfelé járt: Villámban – még küzdött is egy sort, plusz itt tanulta meg a nagyapjától a Byakuganhoz kapcsolódó taijutsuk némelyikét. –, Ködben – ide csupán véletlenül keveredett, ugyanis éppen Uchihák és katonák támadtak a falura, s ő rögtön rohant segíteni.
Levágtak egy rakat katonát, s eközben az aszociális helyzetben asszociálódott. Avagy megismerte Makotot és – főképpen –, Kibushát – akihez gyöngédebb szálak is fűzik, höhö.
A falun való segítés elég volt ugyan ahhoz, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, azonban még mindig nem változtatott se a lány múltján, se a lány belsején-külsejlén – ugyanolyan elveszett ninja volt, mint egykor.
Aztán elindult a Kibushával megbeszélt helyre, azonban senkivel sem találkozott. Leszámítva persze egyetlen embert, az ex-seinseiét. Megtanult egy új, szél elemű jutsut, majd pedig elindult, hogy felkutassa barátait – azonban fejjel lefelé tartotta a térképet és eltévedt.
A Fű országában kötött ki, s rögtön belecsöppent egy nyomozásba – és ott normális és elveszettek együttesen dolgoztak. Már el is felejtette, milyen küldetésen lenni… mégis kívülállónak érezte magát, a sok tisztelettudó, hű és igaz ninja között – mintha egy fal ált volna közéjük. Régen ő is ilyen volt – de tud-e még valaha is ilyenné válni? A családja felszámolva, a barátait elhagyta – s mind Konohában maradtak, ahova nem mehetett vissza –, mindössze egyvalamije volt: a múltja és a hozzá fűződő érzelmek és gondolatok – nini, ez már három XD.
Aztán gondolt egyet, s útra kelt, miután leleplezték a Végzet Asszonyát. Szülőfaluja felé indult az elveszett ninja, s gyakran hátranézett, de csupán az emlékei kergették – nem olyan fontos ő, akit követni kellene.
A falu határához érve elgondolkozott. Mi értelme volt otthagyni a faluját? Tudhatta volna, hogy hiányozni fognak neki a barátai, az emberek, a spiritusz és a falu minden építőköve. De ezzel nem törődött, mikor elhagyta a falut, csupán ment a vak szabadságvágya után. De mára már tudja, mi az igazi szabadság: a barátok közelében lenni, s tenni azt, ami alól még a szabadságvágy sem mentesít.
Egyszer, talán utoljára még látni akarta belülről a falut, de tudta, ha besétál azokon a monumentális kapukon, egyenesen a halálba és a végbe szalad. Az ANBU-k talán kitárt karokkal várják? Nem igazán izgatta – nem izgatta őt már semmi. A múlt ugyan erős gyökér; az is igaz, a jelen és a múlt belőle él, de miféle szikkadt föld terem nárciszt a sivatag kellős közepén? Melyik vágott rőzse ereszt újra gyökeret a földbe? …Semelyik…
Így hát szabadulnia kellett mindentől, ami a lelkét sivataggá és terméketlen földdé tette: a leghőbben dédelgetett múltjától, az emlékeitől, a méregtől, amely a testét és a lelkét marta minden pillanatban – valamint a külsejétől.
Nem csak azért, mert a konohai lakosok felismernék és feladnák őt az ANBU-knak, hogy börtönbe vessék, vagy kivégezzék – a halál már inkább megváltás.
Sokkalta inkább aggódott attól, hogy ha a tükörbe néz, akkor mindaz, amit az elmúlt időben tett, semmivé válik; a tükörből egy megtört arc, s egy fénytelen, halott tekintet bámul vissza rá.

Új külsővel:

Nem ez volt az első változtatása a külsején, úgyhogy a design-váltás nem viselte meg túlságosan a személyiségét. Talán annyiban, hogy ha legközelebb a tükörbe néz, nem fog ráismerni önmagára.
S mivel a múltjával való leszámolást tervezte, a hajszínét, a hosszúságát is megváltoztatta. Úgy gondolta, ha vidám színekkel ötvözi vörös haját, akkor az ő hangulata is pozitív irányba fog változni – vagy legalább az emberek nem gondolnak rosszat róla, s nem ismerik fel. Noha nem félt ő a büntetéstől, de még volt és van pár dolog az életében, amit még el kell intéznie. Mégsem hagyhatja a történetét befejezetlenül – nem mintha bárkit is érdekelne, ki volt ő, miként árulta el a barátait, s hogyan bánta meg minden tettét.
Azonban mindezen változtatott mindenén, amihez csak hozzáfért, a szemein nem tud alakítani – azokon a különös, seszínű szemein. Azok mindig levendulaszínűek lesznek, míg ki nem veri azokat egy közeledő micsoda.

Visszatérés Konohába – a lehetetlennek tűnő kísérlet

Miután mindenét megváltoztatta – s kitalált magának egy álnevet –, fogta magát, s egyenesen bement a faluba. Át a monumentális kapu alatt, s el a kirakatok előtt. Az volt a szerencséje, hogy a Hold már magasan járt – ergo szinte mindenki aludt. Így aztán nem kellett tartania a kíváncsiskodó szemektől. Nyugodtan sétálhatott a faluban, s némileg megkönnyebbült, amikor meglátta az elhagyott házát.
Az pedig már végképp meglepte, hogy még mindig magánál hordta a ház kulcsait. S akkor megörült a szíve, mikor ismét a helyiségeket nézhette – amiket egy időre teljesen megutált, majd pedig elfelejtett. Olyannyira, hogy már nem is emlékezett, milyen volt a ház színe, a szobája berendezése – azonban mindent por terített, mintha a feledés leple hullott volna a tárgyakra. Egy kicsit álott volt a levegő, de őt ez nem zavarta: a múlt emlékei és árnyai megragadták – és amúgy is kiszellőztetett.
Álmokkal teli alvás után végre felkelt a Nap, s ő máris útra kelt – de nem, nem hagyta el a falut. A temetőhöz ballagott, kezében egy szép szál virággal, amit aztán az öreg Hokage sírjára helyezett – ugyanis hallotta, miként lelte halálát az öreg.
Utána ismét az emlékképek nyomába eredt, s felkereste azokat a helyeket, amelyekhez fontosabb állomásait köthette az életében. Az első sesneie az Akadémia udvarán beszélt vele először – akkor még az volt az álma, hogy bebizonyítsa, a harctér is színpad –, ott is edzett először; a kiképzőterep, ahol megismerte Rui-t, s ahol csapatot szerveztek. Ott találkozott először Esu-senseijel is.
Leült a fal tövébe, de nem talált rá önmagára – nem is volt rá ideje, hiszen egy ezüsthajú srác tűnt fel a láthatáron: Arashi, avagy az a srác, aki ott volt a tengerparton, amikor a szervezettel elhagyták Konohát, sőt még a Tűz országát is.
A fiú a beszélgetés után aztán rátámadt – s ő védekezett. Nem állt szándékában bántani a fiút – s tartotta is ehhez magát. Aztán villámgyorsan összebarátkoztak. Olyannyira, hogy a srác megmutatta a saját fejlesztésű technikáját neki, Nakának. S a lány hasznosítva az úton szerzett információt, miszerint a Chuunin Vizsga ismét meg lesz tartva a faluban, rákérdezett a dologra. S a választ hallván a szíve megörült. Legutóbb ugyanis, mikor indulhatott volna, ő maga lépett vissza a lehetőségtől, mondván, hogy még túl fiatal.
Szövetséget kötött Arashival – a fiú nem árulja el a titkát, ha elmond neki szinte mindent Takuról. S hogy ezt az egyességet szentesítsék, eltervezték, hogy a Chuunin Vizsgán egy csapatban lesznek.
Habár Naka azt tervezte, hogy beszél Rui-val és Yuu-val – biztos ők is indulnak –, hogy álljanak újra össze. Csakhogy ez nagyon nagy veszélyeket takart magában – simán leleplezhették volna őt, főleg akkor, ha a barátai körében mutatkozik. Plusz, ha Arashit otthagyja, akkor a srác simán beköpheti őt.
Szerencsére azonban nem történt semmi félreértés, mi több, átmentek a vizsgán - ahol nagy szerencsére tudta használni a Byakugant.
Ami még ennek a tetejére jön: Kibu (-^.^-), Nakuci férjecskéje... köhöm... a vizsgán sikeresen összejöttek, aztán összeházasodtak, és összeköltöztek, de mivel Kibunak meglehetősen sok üzletet kell kézbentartania (ez nem is csoda), Nakuci körbe-körbe futkorászik, mint egy mérgezett egér.

//Nos, olybá tűnik, hogy visszatértem/vissza lettem csábítva nem csak személy által, hanem más tényező miatt is, mindenesetre a lényeg, hogy igyekszem újra beilleszkedni... hát... ez valakinek nem fog tetszeni, azt tudom. Azoktól előre is bocsánatot kérek. Az 5éves bővit meg majd valamikor feldobom. //

Tenten Szer. Jún. 16 2010, 20:48

Üdv újra a fórumon Naka! Előtörténet Elfogadva, jó játékot!

Tenten

Ui.: Ööö... most elveszett ninja vagy, vagy visszafogadtak Konohába? Gomen, nem emlékszem és kell a színezéshez.

**Hyuuga Shakaku** Szer. Jún. 16 2010, 21:06

Visszafogadtak a faluba, aztán közvetlenül utána elmentem vizsgázni, szóval szerintem Konoha 4ever, vagy valami hasonló. *gondolgondol*

Shikaku Szer. Jún. 16 2010, 23:02

A rosszakarókat kakkantani le; ez egy fórum, ahol jól érezzük magunkat, és nem kell a másik szemébe nézni. Örülünk, hogy itt vagy!

**Hyuuga Shakaku** Szer. Jún. 16 2010, 23:08

Köszi szépen Embarassed

, kicsit frillásan mentem el, de olyan jó ismét látni az emberek postjait. Bár most nincs valami nagy banzáj, de majd csinálunk >.< (Bwuhahahahah! Oh, ez már úgy hiányzott *.*)

Shikaku Szer. Jún. 16 2010, 23:12

Nem számít, hányan vagyunk, amíg megcsinálhatjuk a legnagyobb bulit addig két ember is pont elég. A többi meg nem számít...

**Hyuuga Shakaku** Pént. Márc. 23 2012, 17:33

1. Év

Kibusha és Naka

Rui és Naka unottan keresgéltek a dzsungelben, hátha találnak valamilyen tekercset, borítékot, vagy egyéb irományt – és sikerrel jártak. A barna tekercs – a szervezők minek is könnyítették volna meg a dolgukat azzal, hogy netán valamilyen rikító árnyalatú papírt tűztek volna fel –, szép kis hengerbe volt csavarva, s egy szalaggal és kunai késsel volt felbiztosítva az egyik sűrű lombkoronájú fa törzsére. A levelek közt olykor-olykor átszűrődő napsugarak lomhán csillantak meg a masnin: selyem. Ez volt Naka egyértelmű következtetése, melyet rögtön levont – tévesen. Az elmélete, miszerint a divat, az anyagok és mindennemű trend legnagyobb ismerője… nos… megdőlt.
Némileg fájó szívvel – no nem mintha nem örült volna annak, hogy túl vannak ezen az idegölő rejtvényen – húzta ki a kunait a fatörzsből, s már kiegyenesítette a lapot, mikor hirtelen rántást érzett. Aztán már valaki a vállára dobta, s ő, Naka annak a bizonyos illetőnek a hátát, valamint a földet kémlelte – s az a bizonyos illető majdnem a fenekénél fogta őt.
- Mi a… azonnal tegyél le, különben olyan gyorsan kasztrállak, hogy az állatorvosi liga csak úgy nézi majd! Eressz el, te tahó áll… - igen, igen. Naka nagyon belelendült, s a többit már csak síphangokként lehetne elképzelni.
Az illető azonban nem eresztette – még jó, különben szépen jóllakott volna földdel és mohával –, inkább megpaskolta a combját, s már suhantak is elfelé, méghozzá nagyon gyorsan. Naka alig pislogott kettőt – mert ugyebár nagy volt a menetszél –, ismét talpon volt. Pontosabban fenéken, ugyanis az idegen leültette őt egy patak szélére, ott is egy nagyobb kő felületére.
- Mégis hogy merészeled…?! – szinte köpte a szavakat. De nem csak azokat, hanem a páfrányleveleket (meg a velük járó bogarakat) is. Nagyon úgy tűnik, hogy valaki növényevőnek nézhette őt…
Aztán persze jött az első, majd a második meglepetés és rá a többi is: elrablója nem más volt, mint Kibusha. A fehérhajú herceg eljött, hogy utánajárjon egy furcsaságnak: tűnni kezdtek a Holdbeliek. No nem mintha nem látott volna át a szitán – és mivel egoista vala a pici Naka, rögvest erre gondolt –, hiszen már rég nem találkoztak, s most íme, ismét együtt a pár.
Hosszas beszélgetés és sztorizgatás után – mert hát ugye mindkettejüknek jó sok mesélnivalója akadt –, esedékessé vált egy séta a csobogó, csörgedező izé… patak mentén. A madarak csicseregtek – tollas patkányok –, a napsugarak gyémántként tündökölve verődtek vissza a csordogáló ér felszínéről, de mindez megszűnt létezni, mikor a párocska feszengve, mégis áhítattal forrott össze egy gyengéd, mégis heves ölelésben. Az ölelés közepett Naka teljesen hozzásimult Kibusha erős és hideg testéhez, szinte felvette a fiú körvonalait – hihetetlen, de mégis megtörtént: életében először kicsinek és törékenynek érezte magát -, majd pedig belélegezte a fiú káprázatos illatát. Belebódult. Szemeivel felnézett Kibusha szépvonású arcára: ilyen közelről még sosem szemlélhette az angyalszerű arcot, a márványszerű bőrt, a vesébe látó, de gyönyörű szemeket. Aztán pedig megcsókolták egymást: eleinte gyengéden, szinte félve és óvatosan, majd pedig egyre hevesebben és szenvedélyesebben.
Mintha az idő is megállt volna a kedvükért; a csobogás megszűnt, s Naka számára hirtelen már csak a jelen volt – hirtelen jelentéktelenné vált a vizsga, mert jé, még tartott –, de valami figyelmeztette az idő telésére: Kibusha bőre. Mert bizony az öltözékén át is érezte testének hidegét – ekkor kezdte el sejteni, miért is lehet Kibusha „jégszívű”: mert a bőre alatt jég volt –, de mindez nem érdekelte (habár kezdett fázni), ugyanis az, hogy hallhatta és érezhette a fiú szívdobogása, nos az megnyugtatta.
Aztán lecuppantak egymásról, de még mindig egymás karjaiba zárva álltak. Naka a fiú mellkasára hajtotta a fejét, s hallgatta Kibusha szívverését. Ebben a pillanatban mindenét odaadta volna azért, hogy hallja Kibusha gondolatait.
Ismét beszélgetni kezdtek, mígnem csókot váltottak, aztán ismét beszélgettek – nem is hinné az ember, milyen jó hallgatóság tud lenni Naka –, s mikor a Nap elkezdett lefelé araszolni a horizonton (rendkívül gyorsan telt az idő), elindultak a patak mentén. Az utat végigbeszélgették; olyan témákat veséztek ki, mint a vizsga, Shizuka halála, Goroto bukása, s hogy mi lesz most és a vizsga után. Az utóbbival kapcsolatban szóba került az Unazaki klán, ezzel pedig Kibusha operációja, melynek következményeképpen a KG-ja spécibb lett és egyedibb, mint eddig valaha.
A bíborszínű égen felcsillant az első csillag; a Nap pedig egyre jobban elbújt, s a sötétség lomha és szabályos kúszás után betöltötte az eget. Felgyúltak a csillagok, még az egészen kicsik is; a felhőket a szél szaggatta és fújta arrébb, hogy a Hold teljes sajtkorongjával bukkanhasson elő.
Végre kiértek a tisztásra, ahol a fűszálakon megcsillant a Hold földöntúli fénye, s ezüstként ragyogott az egész mező. A tücskök rázendítettek szokásos nótájukra – cirip-cirip –, a madarak hangja elhalkult, s felszállt a fű szokványos, mégis mámorító illata, s belengte az étert.
Kibusha és Naka előrehatoltak a néhol derékig is érő fűrengetegben – Kibusha mesélve, Naka pedig kacarászva –, mígnem előbukkantak a Center első, magasabban lévő fénypontjai. Ahogy közeledtek, az épületkomplexum körvonalazódni, majd pedig nőni kezdett. A kapuban állva pedig Naka kicsinek és szomorúnak érezte magát. Búcsúzóul megcsókolta Kibushát, majd pedig beosont az épületbe, megkereste a hálójukat, s mindent elmesélt Ruinak.

Ismét a vizsgán

Sikeresen átkúsztak az első fordulón, avagy a rejtvényeken, s némileg büszkén léptek be a Center legnagyobb csarnokába. A hirdetőtáblán hatalmas plakátokkal jelezték azt, amit az a férfi is elmondott, aki egy porondféleségen emelkedett mindenki más fölé: avagy, hogy kezdetét veszi a második forduló, az előselejtező. Ez némi csatából áll – naná, hiszen a shinobik élete szinte csak csata –, s ahhoz, hogy a következő fordulóba juthasson az ember, le kell győznie egy másik vizsgázót. Már ez nem tetszett Nakának – mi van, ha barátot kap ellenfélnek? Akkor aztán verheti a fejét a falba.
Szerencsére nem így történt: egy névtelen kis senkit osztottak be ellene. Valószínűleg nem így történt volna, ha tudják, hogy ő Hyuuga, de nagyon is örült, hogy nem Rui ellen kell mennie.
A fiú támadott néhány shurikennel, de Naka hárította őket a Tsubakival – édesanyjától örökölt kard –, majd pedig rájátszott a közelharcra. Naka hárított, de sosem támadott. Így érte el, hogy a fiú nekilásson a jutsuknak (ezáltal Naka sikeresen határolta be a fiú elemeit), a támadások elől Naka kitért úgy, hogy alig kellett chakrát felhasználnia. A fiú azonban kifáradt – mert bizony ez történik, ha valaki eszeveszetten támad és pazarolja a chakráját –, s Naka, mint aki csak erre várt, lecsapott a tudatlan geninre. Valójában a földre csapott, mire az felszabdalódott, s a srác kénytelen volt a magasba ugrani. Ugrani. Ezáltal Naka gyorsan alkalmazta egyik kedvenc tai technikáját, mellyel felvette a fiú röppályáját, s a következő ütés már az ellenfele testét érte. A genin a szemközti falnak vágódott, méghozzá képpel, s törött végtagokkal ért földet. Ekkor kezdte Naka némileg szégyellni magát: igazán nem kellett volna fizikai sérüléseket okoznia, hiszen ott volt még az elszívó is, amivel csupán kiszipolyozta volna.

GYŐZTES: MITSUKA MAGATSUKI

Somolyogva olvasta el a nevét a hirdetőtáblán, majd pedig a sötétbe nyíló lépcsősorhoz indult, hogy magasabb távlatokból nézhesse a következő, majd pedig a rákövetkező küzdelmeket.
Rui is túlesett a harcon – gyönyörűen harcolt, Naka szinte megigézve nézte a megidézett állatkát –, s győzelemmel mámorítva csatlakozott Nakához. Arashi is könnyedén vette az akadályt – pont, ahogyan Naka gondolta: ez várható el egy olyan genintől, aki már kifejlesztett egy A-rangú ninjutsut –, s a fiú is csatlakozhatott a két lányhoz. Naka mindeközben kiszúrta a túloldali emberkét: ugyan olyan kinézetű, mint az, aki az előző nap elrabolta. Kibusha megérezhette magán a lány tekintetét, ugyanis Nakára nézett, aki nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el.

***

Szinte egy egész évnek tűnő időszak telt el a győzelmi vacsorájuk után – ezzel ünnepelték ugyanis, hogy mindhárman könnyűszerrel átmentek az első és második vizsgaszakaszon –, s együtt készültek a vizsga harmadik, egyben utolsó részére. Ismét harcolniuk kellett, de most olyanokkal, akik átmentek a rostán – Nakában ismét feléledt a félelem, hogy valamelyik társa ellen kell majd harcolnia –, de szerencsére nem így történt.
Immáron lányt kapott – hihetetlen, de mintha a lányok többséget kaparintottak volna meg a vizsgán –, s elkezdődött a harc: néhány percig némán álltak, aztán a lány kézjelekbe kezdett, s egy katon jutsuval támadott a sokszínű egyéniségre, aki kitért előle. Aztán a következő elől is elugrott, majd pedig a sorozat elől is – itt azonban chakrát kellett vezetnie a lábaiba, ugyanis a saját gyorsasága nem volt elég –, s addig táncolt körbe, míg az ellenfele mögé került. Ott aztán begyorsított, de megállt egy bizonyos körön belül, a megfelelő távolságban. Tartotta a távot, s farkasokként járták körbe egymást. A lány támadott, Naka pedig hárított. Aztán újra és újra és újra. Mígnem Naka szemkörnyéke kieresedett – tudta, hogy ezzel elárulta magát mind a szervezőknek, mind az ellenfelének –, s gyorsan támadásba lendült. Blokkolta a lány 68 chakrapontját, aztán adott neki pár tenyerest, mire az eldőlt, mint egy darab fa.
Naka győzött a Byakugan segítségével – és ezt akarta kiküszöbölni, ugyanis tudta, ha leleplezik, akkor az ANBU szépen üldözőbe veszi, s nem maradhat Kibushával (nem akarta ugyanis bajba keverni őt), de szerencsére semmi olyan következtetést nem vontak le, miszerint ő Hyuuga Aikan).
Tehát mindhárman átmentek a csúnya, nagy Chuunin Vizsga ezen részén. Természetesen ismét mentek ünnepelni – most viszont nem rameneztek, hanem Naka kérésére salátázni mentek –, miközben mókuskajával tömték magukat, szépen kivesézték a küzdelmeket, amiket láttak, s persze egymásét is. Tanácsokat adtak a másiknak, és aztán jókat nevettek a vizsga egy-egy momentumán: amikor Rui Nakához illően robbant be, a kis farkas oltásain, meg minden máson is. Viszont azon lepődött meg a legjobban, hogy úgy élt az emlékezetében a hajóút, mintha csak pár napja történt volna – pedig nem is. Az az abszolút képzete támadt, mintha már annyi dolog történt volna velük a vizsgán, hogy az agya automatikusan kitörölte a számára nem szükséges adatokat és emlékeket.
Az indulás napa, avagy a pakolás napja meglehetősen lassan és kókadtan telt. Hihetetlen volt szembesülni azzal, mennyire szétszóródtak a cuccaik a környéken. Plusz a szoba – Naka oldalán legalábbis – olyan volt, mintha bomba robbant volna (az ágy mögött még kajamaradvány is volt). Az se segített a dolgában, hogy pakolás közben folyton elkalandozott a tekintete, s a fókuszálás egyenesen megerőltető volt. Egy percig nem figyelt oda, mit csinál, s máris az ablakon nézett kifelé, vagy pedig egyszerűen a plafont bámulta révedező tekintettel. Ez volt az eddigi átka annak, hogy Kibuval töltötte a legtöbb szabadidejét.
Eljött a délután négy óra. Avagy a hajók indulásának időpontja. Nosztalgiázva cipelte ki a bőröndjeit, s tette le a katonás sorba rendezett kis kupacokhoz. A hajók a nagy nemzetek kikötőibe tartottak, így a Tűzbe is – arra szállt fel Rui és Arashi, valamint más shinobik. Mielőtt azonban a két barát a hajópadlót koptathatta volna, jött a búcsúzás. Naka és Rui vagy öt percen át ölelgették egymást, s vagy húsz puszit nyomtak egymás orcájára. Legutóbb, mikor Naka elvált Ruitól, nem volt búcsú, s talán így, az első búcsúzkodáson túlesve (mert hiszen nehéz a búcsú) talán jobb lett volna, ha elkerülik egymást a hajók indulásakor. De nem, mégsem. Az semmiképp se lett volna jobb.
Miután elengedte Ruikát, félszegen ölelte meg Arashit. Búcsút intett két barátjának, s még akkor is integetett, mikor a hajó kifutott a vízre. Aztán ő is felszállt egy hajóra – de az Kibusháé volt és valamivel keményebb.

Unazaki klán

Végigbeszélték az egész hajóutat Kibushával. Kikérdezte őt, hogy mit kell tudnia az Unazaki klán tagjairól; a hely hollétéről. A fiú készségesen válaszolgatott: mesélt a tagokról – a legtöbbet Arashiról –, s kiderült, hogy a drága (csokifalógépójeeemertígyszeretjük) Hitomi is Unazaki. Avagy az a dilinyós csaj – nicsak, ki beszél –, akivel találkozott a Fű országában (ahová persze úgy keveredett ő, mármint Naka, hogy fejjel lefelé tartotta a mosásában kifakult térképet), s együtt kezdtek el nyomozni a gyilkos csinibaba után. Oh… emlékek. Végzet Asszonya… hiányzol, drágám.
A spéci csónak… hajó hangtalanul hasította a vizet, s tört utat magának a hullámokon keresztül. A tenger sós illata megtöltötte mindnyájuk tüdejét, míg a többi hatás negatívan hatott Nakácskára – mint egy aszott szilva, no meg égnek álló tincs –, mint egy szivárványos antennakomplexus.
A Nap szép szabályos és ívelt hanyatlásba kezdett. Ekkorra már feltűntek az első sirályok is, de hamar alábuktak, hogy a vízfelszínhez közeli halacskákra vadásszanak. A tollasok hátáról sugárzott a fény, s mikor belerepültek a lángoló, hatalmas csillag elé, s belenéztek abba, egy pillanatig elvakultak.
A vörös égbolt eleinte lilás árnyalatot öltött, aztán ibolyát, majd pedig a kék árnyalatai között cikázott. Mígnem a már megszokott sötétség beborította az eget, s felkerültek a csillagok és a fogyó Hold is az égboltozatra. S mikor már tintafekete volt az ég, felbukkant a láthatáron az első fényfolt. Aztán a következő és a rákövetkező. Partjelzők. Elhaladtak a bóják közelében. Egyre több jelzőfény tűnt fel. Valamelyik viharlámpa volt – ezek lomha villanással jelezték a szélcsöndet.
A yacht néma szellemként suhant előre, mígnem lassítani kezdett. Szépen lassan, de szabályosan. Mintha karmester parancsára állt volna le.

***

Az Unazaki klán „székhelye” nem olyan volt, mint amilyennek gondolta. Főhadiszállásként megmaradt benne a Tahitogoroshi erődszerű, folyosórengeteghez hasonló megoldása, ahol egy rakás csapda van elrejtve; kiépített védővonala van…
Ez azonban sokkalta otthonosabbnak festett: egy hatalmas ház volt, amit kívülről hotelnek is lehetett volna nézni. Sok ablaka volt, többszintes épület. Még ilyen későn is égtek a lámpák a legtöbb helyiségben – erről árulkodott az ablakokon kiszűrődő fény. S valóban: a ház legtöbb lakója ébren volt.
Beléptek a házba, s Kibusha lehívta a klán tagjait. Hitomi rögtön felismerte Nakát, a többieknek azonban bemutatásra vágytak. Ott volt Kibusha testvére, akit vele együtt operáltak, csak ő nem lett Hyogan specialista, Hitomi, Ono – aki még friss tag volt, s szemmel láthatóan… öhm… szemetlen –, meg a többiek. Naka mindenkivel beszélgetni kezdett, hogy megismerje őket. Mindaddig Kibusha vázolta a szituációt, s Ash társaságában tervezgetni kezdtek a jövővel kapcsolatban.
Hajnalban Naka elfoglalhatta a neki kijelölt szobát – amely nevezetesen Kibu szobája mellett volt –, s pizsamájában feküdt az ágyon, de akárhogy próbálta, sehogy se bírt elaludni: csak úgy forgolódott, belegabalyodott a takarójába. Minden trükköt bevetett – még barit is számolt -, de semmi. Egyszerűen képtelen volt elaludni.
Már felbukkantak az első sugarak a horizontok, mikor Naka kisosont a folyosóra, kopogtatott Kibu ajtaján. Megvárta, amíg bebocsátást nyer.
- Öhm… bocsi, hogy felébresztelek, de nem bírok aludni. Bejöhetek? – kérdezte félénken, majd pedig beosont a szobába, halkan becsukta az ajtót, s lábujjhegyen osonni kezdett. Azonban nem tudta, mitévő legyen. Azonban Kibu errébb húzódott, s felemelte a takaróját. Naka – némileg pironkodva – bújt be az ágyba. Odadugta lábait Kibusha hideg lábaihoz (egy pillanatra össze is rándult), de gyorsan jött álom a szemére.
Dél környékén ébresztette őt fel egy rakás tollas patkány – avagy madár –, s nem is tudva, miért, de elmosolyodott az ébredésen: a fejét Kibusha mellkasán nyugtatta, s ellentétes oldalú karját is átvetette rajta.
Megcirógatta Kibusha hófehér hajtincseit, majd pedig óvatosan, nehogy felébressze a fiút, kikászálódott az ágyból, s kisurrant a szobából, majd be a sajátjába. Elővett a felcipelt bőröndjeiből néhány ruhadarabot, felöltötte őket, majd pedig kilépett a folyosóra – Kibuval egyszerre. Együtt mentek le reggelizni.
Aznap folytatta az ismerkedést, majd a rákövetkező napokban is. Bejárta az egész házat, s megismerte annak minden zugát. Hitomival pancsikoltak és beszélgettek. Aztán csoki evő versenyt rendeztek – Hitomi nyerte –, aztán együtt égették a kalóriákat, merthogy elhízni se kellene.
A legtöbb idejét Kibushával töltötte (aztán Hitomikával), s mikor éppen idejük volt rá, kivesézték a vizsgát. Naka jegyzettömböt az ölében tartva jegyzetelte a tanácsokat és ügyes taktikákat, amelyeket Kibusha javasolt neki. Elmesélték mindketten a múltjukat, hogy min mentek keresztül, de legfőképpen az akadémiai és az azelőtti korszakra (valamint a geninséget) tálalták.
Aztán persze elcsattantak a sokadik csókok is, s mikor Kibunak el kellett mennie ilyen meg olyan okokból kifolyólag, Naka Onóval ismerkedett, de főleg Hitomival nyomultak. Mindenféle őrültséget műveltek, de Nakának nem nagyon tetszett az, ahogyan Himécske a kölkével bánt.
Aztán megjött Kibusha és kezdődött minden előröl: a csókok, az együtt való alvások, a nevetés és mókázás (szépen szólva) Himével. Ismét otthon érezte magát – régóta először. Már teljesen elfeledkezett a Tahitogoroshiról, Ogáról és a többiekről. Persze még néha volt néhány rémálma, melyben velük szerepelt, de tudta, már teljesen elszakadt tőlük, semmi kapcsolat nincs köztük.
Rengeteget gondolt Ruira, s korán elhalálozott mesterükre, Esu-ra. Régen ő volt az egyetlen ember, akinek bizonyítania kellett, most már viszont késő.
Nem akarta ilyen butaságokkal terhelni Kibut, ezért inkább hallgatott a rémálmokról. Nem is kellett annyira hallgatnia, hiszen amikor Kibushával volt, valahogy minden más megszűnt létezni.
Aztán eljött a születésnapja Nakának is. Wáááóóów… Ezt az évet is megélte. Szép kis bulit csaptak: ettek, ittak, táncoltak a vendégekkel. Aztán persze jött az ajándékbontás. Ruhákat kapott; meg egy rakás csokit – na vajon kitől? –, meg amolyan shinobi cuccokat. Aminek nagyon örült, az egy legyező volt, amit szél elemű jutsukhoz használhat az ember – ez utóbbit Kibutól kapta.

2. Év

Túra Konohába

Már egy jó ideje kezdte unni a semmittevést. Mert bizony Nakácska mindig olyan egyed volt, aki vágyott a kalandra és az eksönre. Az elhatározás sokáig érlelődött, de végül nehéz szülés árán ugyan, de megszületett: elhatározta, hogy elugrik Konohába. Rég volt már ott, s vágyott a hely különleges spirituszára.
Így hát fogta magát és útra kelt. Néhány napon belül megérkezett, s némileg izgatottan lépett be a falu területére, áthaladva nagyocska kapun. S valóban: rögtön megcsapta az elméjét a falu egyedi és utánozhatatlan hangulata. Folytonos nyüzsgés, mégis minden nyugodt. Az emberek áradata magával sodorja az embert, ha nem figyel – s most is így történt, de nem érdekelte, hagyta, hogy az ár elragadja.
Némán haladt el a kirakatok előtt – szórakozottan figyelte a tükörképének sziluettjét –, aztán az árnyjátékon tűnődött, s mire észbekapott már kilyukadt valahová. Most jött csak rá, hogy szinte minden út ide vezet. Tényleg… erre eddig még nem is döbbent rá.
Felnézett a déli fényben úszó épületre. A fehér falak felerősítve verték vissza a napsugarakat, így Nakának pislognia kellett, mígnem elhatározta, hogy belép a kapun keresztül a híres edzőterepre.
Rögtön rátörtek az emlékek. Ahogy első mestere a fáramászás technikáját tanította neki, aztán azt, hogyan lehet járni a vízen. Első és utolsó női sensei-e. Szinte már nem is emlékezett a hangjára, az arcára. Csak arra, hogy nagyon kedvelte, s hogy sokat tanult tőle.
Emlékeiből azonban egy panaszos nyögés zökkentette ki. Aztán egy puffanás és még fájdalmasabb nyögés. Félrefordította a fejét, egyenesen a hang irányába. Megpillantott egy lányt az egyik fa tövében. Éppen a fáramászást gyakorolta nekifutásból. Feljutott egy ideig, de aztán hirtelen lepottyant.
- Nem jól csinálod. Az a baj, hogy nem tartod fenn elég sokáig a megfelelő áramlást. Túl hamar elengeded – magyarázta egy vigyort elfojtva. Hihetetlenül emlékeztette őt ez a lány önmagára.
- Senki sem kérdezett… - morogta az orra alatt a kislány.
- Oké. Nekem mindegy, de tényleg. Ha nem akarsz jó shinobivá lenni, ám legyen.
Szünet. Naka érdektelensége felkeltette a lány figyelmét és érdeklődését.
- Szóval akkor… hogy csináljam?
Azzal Naka elkezdte tanítgatni a kislányt. Bár eleinte bizonytalan volt a lány, de miután belátta, érdemes Naka tanácsait követni, egyre jobban megbízott benne.
A nap végére el is sajátította a kéz nélküli fáramászást, s Naka megígérte, hogy másnap elkezdik a vízfelszínen való járást.

***

Így is történt: megmutatta a technikát, s közben tanácsokat adott és eldarálta az elméletet. A lány eleinte sehogy se haladt vele, de aztán hirtelen – egyik percről a másikra – ráérzett a titokra, s egyre ügyesebben állt a vízen. A végén már el se süllyedt, szinte szilárd felszínen táncikált.
A rákövetkezendő napokban és hetekben a szárnyai alá vette a kiscsajt, mint tanítványt. Egyre szorosabb barátság szövődött – habár a lány mesterként is nézett rá (óóó, yeeee XD) –, s Naka tanította a kislányt elemi jutsukra is, persze csak az egyszerűbbekre. Meg segített neki a ninjutsukkal és tanított neki pár ügyes fogást is.
Csakhogy több hétnyi távollét után hiányolni kezdte Kibushát. Hiányzott neki a csókja, az ölelése, az illata… Így hát fogta magát, elbúcsúzott a tanítványától – mondván, hogy majd még visszajön –, s ismét útra kelt, azonban most azért, hogy hazatérjen.

Öregember nem vénember!

Gyorsan haladt előre. A faluból kivezető ösvényt árnyékba burkolták a felhők, s az egyre jobban összezáródó koronák. A cserjéket és bokros ligeteket felváltották az egyre magasabb és vastagabb törzsű fák. A végén az aljnövényzet teljesen elgyérült, akárcsak a fény – a napsugarak csupán a lanyha szellő által megmozgatott falevelek résein szűrődött át. Az ösvény egyre keskenyebb lett, s a kitaposott földút átadta helyét a fűnek a lábai alatt.
Különös hangot hallott. Megszaporázta lépteit, s hamarosan meg is találta a hangok forrását: két egyszerű bandita csattogtatta katanáit egy öregember felé. Az azonban nem tágított, nem adta oda se a pénzét, se semmijét.
-A helyetekben eltenném azokat a fogpiszkálókat, mielőtt még véletlenül felkerülnének rá a fejeitek – duruzsolta Naka mézesmázos hangon. Még így is kihallatszódott a hangjából a gyilkos és fenyegető él.
- Mindjárt veled is foglalkozunk… édesem – vihogott az egyik, míg a másik az ajkait nyalogatta.
Naka undorodva nézett a két csapzott férfira. Azok ketten visszafordultak az öreg felé, de a két katana rögtön kirepült a kezükből. Most már az ő torkukhoz volt emelődve a levegő által – egyértelmű volt, hogy ez a „Zöldellő hegyek heves szele”.
- Az előbb burkoltan céloztam valamire, most viszont nem fogok. Húzzátok el a beleiteket, vagy azokkal akasztalak fel titeket! – rivallt rá a két férfira Naka. Mert bizony ő ilyet is tud.
A két férfi botladozva hátrált, majd pedig berohantak a bozótosba, a fák közé. Naka hallgatózott, míg elhalt a csörgés zaja. Aztán az öreghez fordult. A két katana a földbe szúródott.
Beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy az öreg nem más, mint egy Konoha no Satóba tartó ninja. Az a vándor fajta. Nakának éppen kapóra jött az öreg, ugyanis rájött, miközben tanítgatta a kislányt, hogy már rég tanult új jutsut. Felvetette az ötletet, hogy a vándor átadhatná egy kis tudását a lánynak. Az nem ellenkezett mondván, hogy ennyivel tartozik, ugyanis megkímélte őt a chakrájának használatától.
Az öreg egy egész repertoárt tárt Naka elé, aki csak úgy virult a több jutsu megtanulásának lehetőségén. Így hát aztán rögtön kiválasztott három jutsut: Gofu Boheki- Az Erős Szél Hatalmas Fala; Shousen Jutsu // Misztikus Kéz Technika (Gyorsgyógyítás); Tsuten Kyaku // Zúzó Légláb.
Először a Léglábbal kezdtek – alig hitt a szemeinek, amikor látta, milyen fitt az öreg –, ezzel nem is volt sok baja. Viszonylag könnyen és gyorsan megtanulta, hiszen az öklös változatát már rég ismerte.
A gyógyító ninjutsuval azonban meggyűlt a baja. Vért izzadva küszködött. A kontroll az könnyen ment, meg a sűrítés és tömörítés is, de a gyógyítás mégsem jött össze. Több napnyi gyakorlás után azonban fejlődést kezdett produkálni. Alantasabb rendű állatokkal kezdett, de gyors fejlődése (hála a chakramennyiségének) némileg váratlan volt. Egyre haladt felfelé a rangos élőlények között, mígnem sebeket kezdett el gyógyítani. Eleinte apróbb karcolásokat, majd pedig mélyebb sebeket tüntetett el, gyógyított meg.
A szél elemű jutsu szintén koncentrációt igényelt. Most, hogy így belegondolt, nagyon sokat segített neki a kiképzés, amin a nagyapja vezette végig. Kemény, véres, fenékkeményítő, de roppant hasznos edzések sorozata. Így a chakrakontroll már nem volt nehéz. Az egyszerű chakrát ötvöznie kellett szél elemmel. Aztán meg jött a kibocsátás és az utána való irányítás. A koncentráció, a fenntartás, néha még növelés csak aztán jöttek.
Az öregember tanácsainak köszönhetően azonban sikerült a lehető leghamarabb elérnie azt a szintet, amit akart – avagy a jutsukkal a testében és agyában vált el az öregembertől, aki nem vénember.

Akatsuki

Egy gyönyörű nyári napnak kezdett vége lenni. A nyári levegő megtelt mámorító illatokkal, hangokkal. Naka ott ült a fűben, miközben hátát Kibusha hátának vetette. Sokat beszélgettek, s most némaságba burkolóztak. Már az sokat számított, hogy együtt lehettek. Még ha némán is. Nakának jól esett a fiú közelsége.
Ismét beszélgetni kezdtek, de most más témáról: klánnal kapcsolatban lévő dolgokról; Konoháról, s Kibusha elkezdte mesélni az egyik, még nem említett kalandját. Ebben egy különös társulatról – cirkuszi XD – szervezetről regélt, az Akatsukiról.
Elmesélte, hogyan szerzett róluk tudomást, kik a tagjai (kik lehetnek a tagjai), hogy mutatkoznak és nagyjából mi a céljuk. Elmesélte, hogy egyszer őt is be akarták szervezni, de kiderült, hogy egy tekercs kellett nekik. Leírta, hogyan nézett ki Pein, és azt is, hogyan támadt rá a cápasrác. Naka ismét kiváló hallgatóságnak minősült, ugyanis az izgalmasabb részeknél „úúú”-zott, meg „ááá”-zott, ahogy azt kell.
Titokban elképzelte Kibut abban a fekete esőkabátféleségben, melyen vörös felhőcskék vannak. Plusz a fején azzal a kalapmicsodával. Mint egy tengerparti turista, aki nem tudja, esni fog-e, vagy csak a pszichiátere írta fel neki a kényszerzubbonyt.
Viszont roppant erősek – ez volt az egyik, s legfontosabb dolog, amit következtetésként vont le. És többen voltak. Mind S-rangú… kemény ellenfél. Ha egy kage minimum S-rangú, akkor olyan, mintha kilenc kage lenne egy helyen. Erre az ötletre azonban megborzongott…

Egy új segítő: Aniyo

Ismét egy lustálkodós napnak néztek elébe a ház lakói. Naka ismét Kibusha karjai között ébredt, s ez még most is megmosolyogtatta.
Felkelt, felöltözött, aztán elindult barangolni, ugyanis nem akarta felébreszteni az alvó Kibushát – és most még csak azt a kedvenc foglaltságát se volt kedve űzni, ami annyiból áll: nézzük Kibushát, miközben alszik. Inkább elindult bolyongani a házban.
Ez nem tartott soká. Felment a lépcsőn, aztán le. Végig a folyosón, aztán vissza, mígnem találkozott az egyik medikussal.
Szobaelegyedett a lánnyal – nővel XD –, mígnem ott kötöttek ki, hogy a nő behívta, mivel megkérte őt Naka, hogy tanítson neki egy hasznos jutsut, amivel esetleg meggyógyíthatná magát, akár a harctéren is: Inyu Shometsu // Titkos Gyógyulás Sérülés Pusztítás
A nő tudta, mire gondol a sokszínű kiscsaj, s még abban az órában munkához láttak. A bonyolult magyarázatot többször el kellett ismételnie, hogy Naka felfoghassa azt, viszont az elmélet még mindig könnyebb volt, mint a gyakorlat. Naka egyszerűen sehogy se haladt vele. Egész nap fogyasztotta a chakráját, de semmi. A következő nap ugyanígy telt el, plusz az egész hét. Semmi. Egy ártatlan sejtképződés. Aztán szépen lassan elkezdett fejlődni. Ugrott a haladásban, aztán megint lelassult, majdnem megállt a fejlődésben. Aztán ismét araszolt, ugrott, lassult, ugrott, megállt és ugrott.
Több hétnyi kitartó, vért izzadó gyakorlás után azonban sikeresen befejezte a gyakorlást, s Aniyo kijelentette, hogy Naka immáron használni tudja majd a jutsut harc közben is. Így hát Naka jól kialhatta magát, aztán pedig Kibusha ölében pihizett, míg a fiú ringatta őt, mintha bölcsőben lett volna.

3. Év

Heves kedélyek

A legtöbb nap lassan és némileg eseménytelenül telt. Alapjában véve örült annak, hogy végre beköszöntött az életébe egy kis nyugi, viszont mikor nem volt mit csinálnia, a Tahitogoroshin és az Akatsukin járt az agyacskája. Kíváncsi volt, mi történhetett a szervezettel, melyet már több éve hagyott el. Meg akarta tudni, mennyit fejlődtek a többiek, milyen képességekre tettek szert – mindazonáltal volt benne némi erős ellenállás, hiszen tudta, Ryuk ölte meg Kibusha édesapját. Így aztán nem is akarta annyira szóbahozni a témát.
Információéhsége, kalandvágya és tanulási kényszere azonban nem hagyta nyugodni. Gyorsan felkereste hát Aniyo-t, aki rögtön megértette problémáját. Közös elhatározásra eldöntötték, hogy Naka második elemére, avagy tűzre fognak rágyúrni egy kicsit. Naka három jutsut választott ki: : Katon: Goukakyuu no Jutsu/ Tűzgolyó; Katon: Ryuuka no Jutsu/Sárkánytűz; Katon: Gouryuuka no Jutsu/ Nagy sárkánytűz.
Rögtön neki is kezdtek a tanulásnak – sorban –, de Nakának már rögtön az első jutsu nehézséget okozott. A tüdőből kilehelt levegőt meggyújtani? Ez pont olyan, mint az a cirkuszi mutatvány. Hitetlenkedve – s némileg aggódva is attól, hogy felgyullad XD – kezdte el a gyakorlást: nagy levegőt vett, mindeközben chakrát gyűjtött, keverte azt tűzzel, majd pedig együttesen kifújta. Semmi. Viszont fulladozni kezdett – úgy, ahogyan a rosszul beszívott füstöt tüdőzik –, aztán újra meg újra megpróbálta.
Hosszú órák után végre sikerült némi fejlődést produkálnia: a levegő, amelyet kifújt a száján, forró volt – de lángok még sehol se voltak. Tovább gyakorolt, ahogyan a rákövetkező két napban is, mígnem sikerült egy kis lángot kifújnia. A következő napokban a távolság megnövelésével fáradoztak, valamint azon, hogy a tűz a lehető legtöményebb és legforróbb legyen.
A második jutsu szintén nehezebben indult, mint általában. Maga a definíció nem volt nehéz, viszont kivitelezni már annál inkább – legalábbis Nakának. A kifúvós technika bevésődött az agyacskájába, azonban a tűzelemű chakrakeverés még mindig nehezen ment – valahogy mindig levegő lett belőle. Aztán persze rájött, hogy minden azon függ, honnan meríti a chakrát. Így aztán elkezdte keverni a chakrát, s belepumpálni és sűríteni a kiáramló levegőbe. Eleinte persze csak kis átmérőjű volt a láng, de aztán egyre szélesedett, erősödött, s a harmadik napon már egészen messzire hatolt.
A Nagy sárkánytűz azonban megint más tészta volt. Az még oké, hogy megtanulta a tűzgolyót és a sárkánytüzet, azonban ennél a jutsunál ötvöznie kellett a kettőt. Több nap eredményét kellett egyszerre alkalmaznia: két külön jutsut egyszerre, új alakot és mennyiséget teremtve. A kilehelt levegő maradt, az ötvözés is, de az alak nehezebb volt, mint gondolta. Eleinte tűzgolyó lett belőle, aztán egyszerű sárkánytűz, de semmi lényeges alakforma, semmi nagy sárkány.
Már majdnem feladta, mikor elhatározta, kipróbálja úgy, hogy nem az ötvözésre koncentrál a legjobban, hanem az alakra. Inkább arra összpontosított. Kilehelte a tűzzel ötvözött levegőt, majd pedig a már kifújt tüzet formázta. Eleinte csak karmok és egy azonosítatlan fej jelent meg, de gyakorlás után már beazonosíthatóvá vált a sárkányfej: keskeny, karmazsinvörös szemek, széles állkapocs; hegyes, kivillanó fogak. Tényleg sárkányra hasonlított.

Rég volt… már elmúlt

Több hónap elteltével – mézédes hónapok voltak azok, melyeket Kibuval töltött – beköszöntött az ősz. A Nap egyre alacsonyabb ívet kezdett el befutni; a falevelek aranybarnára színeződtek, hogy aztán sűrű avarként gyűljenek össze a fák tövében, eltakarva a többi aljnövényzetet. Napról napra figyelte, hogyan hal el a zöld, s hogyan tör uralomra az ősz aranya. Avagy az az évszak, melynek csak az elejét szerette.
Kibushának el kellett utaznia pár napra, valamint Hitomi is távol volt, így nem volt, akivel szórakozhatott volna. Így hát ő maga is útra kelt – azonban ez amolyan titkos kiruccanás volt. Nem szólt róla senkinek, csupán annyit mondott, hogy elugrik valamiért, de a közelben marad.
Nem így történt: a Víz országába tartott, ott is a Köd környékére. Az utat gyorsan letudta, de talán azért, mert nem is figyelte, mennyi ideje lehetett úton. Csupán ment előre. Szinte maguktól vitték lábai, míg agya elkalandozott messze. De mikor megreccsent a talpa alatt egy faág, összerezzent.
Meglapult egy pillanatra az egyik fa árnyékában, majd pedig kikukucskált a törzs védelmező rejtekéből. Nem volt mitől tartania: az a hely, amit keresett nagyon is elhagyatottnak tűnt. Az erődszerűen vastag falakat benőtte a gaz, az indák, a bokrok és minden más burjánzani képes növény. A falakról hámlott a festék – rendkívül lepukkantnak festett az egykori bázis. Mintha már évek óta senki se lakta volna, maximum néhány erdei állat.
Nem kellett sokáig keresgélni seszínű szemeivel, gyorsan megtalálta a falban ütött hatalmas lyukat: azon keresztül rabolták el őt, s vitték el a Villám országába, hogy találkozzon a nagyapjával. Élénken élt benne az elrablója emléke: magas volt, erős, nagydarab, szőke és egy hatalmas karddal flangált. Még arra is emlékezett, hogy ő, Naka felvetette a férfinak azt az ötletet, hogy legyenek barátok. Egen, Naka elég naiv tud lenni néha.
A Byakugan segítségével leellenőrizte az épületet, s mivel nem talált senkit, aki rátámadhatna, fogta magát, s némileg szorongva lépte át a romokat, s lépett be az egykori ejtőzőbe. Egy poros, növényekkel benőtt tárgyról megállapította, hogy zenegép lehetett anno. Hihetetlen, de valahogy úgy érezte, mintha minden a nagyon távoli múltban történt volna. Mégis mindenre tisztán emlékezett. Nem volt benne sajnálat, csak némi szégyen. Úgy tűnt számára, hogy azért hagyta el Konohát, mert velük akart kalandozni. És mi lett a helyből is? Rom, por, pusztulás. Mindössze ezért adta fel az otthonát, a barátait… az életét.
Lassan elindult, s némileg félve haladt a sötét, megvilágítatlan folyosón. Az emlékeitől… nem is, a hely emlékeitől félt. Nyomasztották őt, s összezsugorodásra késztették. A hideg, komor falak egyenesen rémisztőnek hatottak; a megvilágítatlan folyosó egy kísértetkastély benyomását keltették benne.
Szinte látta pár évvel fiatalabb önmagát, amint végighalad a folyosón, s belép az ejtőzőbe azon a napon, amikor elrabolták. Ő, a jelenbeli Naka azonban éppen ellentétes irányba tartott. Tudatlanul is a régi szobájánál kötött ki, s elhúzta a száját, mikor látta a hámló festéket az ajtaján és a „Sora” feliratot.
Benyitott, s rögtön megcsapta az orrát egy különös szag – nem tudta behatárolni, mi lehetett az –, de legalább a napsugarak lomhán sütöttek keresztül az ablakon kívüli fűrengetegen. A szoba semmit sem változott: az ágy úgy volt, ahogy hagyta – megvetetten –, az asztalon porosodtak a lapok, a ceruzák és a tollak. Kihúzta az egyik fiókot, s megtalálta régi naplóját. Óvatosan kinyitotta, s belenézett. Csak most vette észre, mennyit változott az írása. Régen szép gyöngybetűkkel, most viszont kuszákkal írt.
Visszadobta a naplót a helyére, majd pedig kiment a szobából. Undort érzett magában – undorodott magától. Végighaladt ismét a folyosón, s egyre növekvő haraggal lépett ki a falban ütött résen. Már bánta, hogy nem hallgatott az eszére, hanem hagyta, hogy a rémálmai irányítsák.

Tűz és jég

Visszatérve a kis kiruccanásáról – az egész visszaúton szapulta saját dinkaságát és ostobaságát –, otthon találta Kibushát. A fiú kifaggatta Nakát, de ő csak dadogott. Mindvégig ott lebegtek a rémálmai előtte, s mikor az Akatsuki is beúszott a képbe, úgy összerándult, mintha áramot vezettek volna a testébe. Ezt Kibu sem vétette el, s ismét kérdések özönét indította Naka felé, aki inkább válaszolgatott.
Elmesélte a rémálmait, melyek főleg arról szóltak, hogy egy külső erő véget fog vetni az idilljüknek, s hogy valami szörnyűséges dolog fog történni. Beszámolt a volt bázison tett látogatásáról és a félelmeiről is. Aztán arról is, hogy eddig miért nem mondta el Kibunak: nem akarta, hogy miatta is aggódnia kelljen a fiúnak.
A végén persze Naka nem állta meg a könnyeket – „Fene, már megint szivárog a fejem” –, pedig már nem is igazán tudta, mikor sírta el magát valamin (valószínűleg egy romantikus filmen), de nagyon sokat segített neki, hogy ott volt Kibusha, akinek a pólóját eláztathatta. Még ha hideg is volt a fiú teste, jó érzés volt hozzásimulni.
A következő napokban Kibusha nem ment sehová, mindvégig Nakával maradt, s ez neki nagyon sokat jelentett. Sikerült kitörölnie a fejéből mindenkit, aki fenyegethette volna szerelmüket és életüket. Észre sem vette, hogy néhány mézédes napon keresztül egyszer sem gondolt az Akatsukira. És ez jó volt. Végre csak kettejükre figyelhetett.

***

A születésnapját csöndben tartották: csupán a klánon belül. Semmi buli, semmi csoki evő verseny. Csupán egy csinos torta, néhány ajándék – Naka egyenesen megtiltotta, hogy Kibu vegyen neki bármit is –, aztán pedig csendes koccintás (Naka esetében forrócsokival), aztán pedig nyugis időtöltés. Mégis az volt számára a legjobb, hogy Kibusha karjai között aludhatott el. A fiú illata – mint mindig – csodás volt, s még a testhőmérséklete is jól esett Naka forró testének. Pont úgy, mint a tűz és jég…

4. Év

Magánbirtok

18

//Felhívás: mindenki saját felelősségre olvassa. Szabályt nem sértek, felhívtam rá a figyelmet, hogy korhatáros. Az alábbiakban leírtakért felelősséget nem vállalok.//

A hideg téli napok lassan teltek – és hidegen >.< –, a Nap is alacsonyan járt, így kisebb ívben érte a Földet. Rengeteg hó esett – Kibusha valószínűleg örült ennek –, viszont Naka nagyon nyár és tavaszpárti volt. Igyekezett jó képet vágni, mikor szépen megfürdették a hóban, teletömték a vastag ruháit hógolyókkal, s mikor teljesen átázott a hóemberáradat készítésekor – igazi hadsereg –, de a legjobb az egészben az volt, hogy senki sem ment sehova. A forrócsoki meg jól átmelegítette, s még a kedvét is feldobta. Persze ő nem azt a tömény olvasztott csokit itta, hanem azt a műt, amelyet zacskókban árusítanak.
Még a hidegben is közel akart lenni Kibushához – habár néha már vacogott –, de tudván, hogy ismét egy évet öregedtek (cssssst! XD), némileg megnyugodott. Ez ugyanis azt jelentette, hogy még egy évet túléltek. Persze új év, új fogadalom – és új elhalálozási lehetőség. Tökre pozitív.
Aztán eljött a tavasz mézédes illata, s a fák rügyezni kezdtek – Naka főleg a cseresznyevirágokért volt oda –, az énekes patkányok pedig visszaköltöztek délről. Nagyszerű… most már vekkerre se volt szükség, ugyanis a drágalátos tollseprűk mindig pirkadatra kezdtek el dumálni.
Aztán a virágszirmok lehullottak, sodródtak a szélben jelezve, hogy a nyár kopogtat az ajtón, avagy tessék elővenni a bikiniket, meg a naptejet. Így is történt: a hőmérséklet egyre forróbb és forróbb lett, mígnem harminc fölé kúszott – vagy talán még magasabbra –, s elkezdődtek a sorozatos leégések. Naka hófehér bőre ugyanis nem nagyon kívánta az elalvást a napon. De hát kérem szépen! Hitomi leetette Nakát csokival. Emészteni is kell valamikor >.<
A hőmérséklet egyre elviselhetetlenebb lett, Kibusha alacsony hőmérsékletű teste pedig egyre kellemesebb – és pironkodva ugyan, de bevallotta magának –, és kívánatosabb.
Kibusha egy nap felvetette az ötletet, miszerint utazzanak el a Vízesés országába, ott is a magánbirtokára. Naka kapva kapott az alkalmon. Egyrészt azért, mert már rég mozdult ki, másrészt együtt lehetett Kibushával, harmadrészt pedig a Vízesés országa boldog emlékeket idézett fel benne: a chuunin vizsgát, s annak minden velejáróját. Főleg azt a részt, amikor Kibusha elrabolta őt és csak éjjel tértek vissza a Centerhez.
Elpecsételt néhány göncöt, bikinit, plusz minden dolgot, ami a gyengébb nem számára fontos, aztán elindultak a tenger felé, hogy ott Kibusha ladikján (bocsi XD) szeljék át a nagy víztömeget. Legutóbb ezen az útvonalon sötétben hajókáztak, de jobb is volt akkor, mert Naka ugyebár tengeribeteg. Éjjel nem látott semmi, viszont így, nappal már egy kicsit megbolydult a nyugalma.
Rendkívül jó érzés végre a szilárd talaj a lábai alatt. Habár még imbolygott egy kicsit, rögtön ledöbbent, hogy A vízesésben mennyivel másabb a klíma: szelesebb. Persze a hőmérséklet magas, de ehhez pára is keveredett. Viszont ami igazán elkápráztatta, az Kibusha magánbirtoka volt. Azon belül is a gyönyörű kilátás és ízléses elrendezés.

***

Vacsora után Naka bevette magát a fürdőbe, hogy rendbe tegye magát – főleg a haját –, s felfrissítse mindenét. Aztán törölközőbe csavarva kuporgott a földön. Felhúzott térdeit átkarolta, s ráhajtotta a fejét. De tudta, hogy Kibusha odakint vár rá, ezért fogta magát és felállt. Felkapta magára a hálóingjét – ami valójában Kibusha egyik pólója volt, de nagysága miatt (és persze Kibu-illat miatt) használta hálóingként –, aztán pedig kiosont a fürdőből és bebújt a hatalmas ágyba, Kibusha mellé.
Közelebb húzódott a fiúhoz – jól esett neki a fiú testének hidege –, aztán megcsókolta őt. Eleinte lágyan, szinte tétovázva, majd pedig egyre hevesebben. Mindeközben Kibusha Naka fölé került, fogta Naka lábait, s körülfonta a saját dereka körül. Naka aztán átgördült – így fordultak mindketten –, s most ő kerekedett felül. Kibusha azonban ismét megszerezte a fölényt. Nem nehezedett rá a lányra, saját magát tartotta.
Naka tudta, melyik rész következik. Szaporán vette a levegőt, s érezte, hogy kipirul. De nem húzódott el. Hagyta, hogy a fülében egyre erősödjön a zúgás, s hogy a fiú egyre mélyebbre ereszkedjen. Néha megállt, mintha meggondolná magát, de aztán újra és újra.

Kínlódás

A mézédes kiruccanás után szinte unalmasan teltek a nappalok. Felsejlettek a pletykák, miszerint Sasuke megölte Orochimarut, valamint létrehozott valamilyen szervezetet. Ez számára nem nagyon volt fontos, viszont az már igen, hogy az a Naruto kölyök legyőzte Peint, az Akatsuki vezérét. Ám mégis mindez eltörpült amellett, hogy kitörni látszott a IV. Ninja világháború, majd pedig ki is tört. Konoha, Kumo, Suna vs Iwa, Kiri, Oto. Érdekes menetnek ígérkezett, de tudta, hogy valamilyen úton-módon Kibusha is ki fogja venni majd belőle a részét. Ráadásul most, hogy a G. W. C. fejese lett, meglehetősen ismertté vált a sötét alakok között.

***

Kavargó fejjel kezdett el járkálni fel és alá az Unazaki klán házában. Azt ismételte, amit pár éve: fel a lépcsőn, le a lépcsőn; végig a folyosón; körbejárva a konyhát és a kertet, mígnem elhatározta, hogy csak elüti az idejét. És akármilyen grimaszolós ötletnek is tűnt akkor és ott, elment Aniyo-hoz. A gondja ugyanaz volt, mint mindig: jutsukat akart tanulni.
A fiatal nő rögtön fel is vázolt a lehetőségeket: Chakra no Mesu // Speciális Chakra, Shinkeitsuu // Idegfájdalom, Satsugaite no Jutsu // Gyilkos Kezek Technika. Naka persze rögtön rádurrant a dologra: meghallgatta egyszer, kétszer, háromszor az elméleti részt, mire kezdte megérteni a dolgokat. Persze a gyakorlati rész mindig nehezebb, mint az elméleti – az utóbbit ugyanis sok-sok gyakorlás követi.
Így hát Naka elkezdte gyűjteni a chakráját, de most nem volt szabad kevernie, ötvöznie elemmel, hanem azt az „egyszerű” félét kellett előhívnia. A kezeibe irányította a koncentrált chakrát, majd pedig a kihelyezett állatkán – halon – kezdett el gyakorolni. Semmi. Másodszorra: semmi. A halacska csupán halas hangokat hallatott, de nem kínlódott. Újra próbálta, meg újra, újra és újra. Az első napon semmi eredménnyel. Második napon ismét ugyanezt csinálta, de csak a nap végére született némi eredmény: a hal összerándult. Semmi több, így hát a harmadik napon, a negyedik napon, s már a sokadik napon is vért izzadva gyakorolt. Chakrát gyűjtött, sűrített, irányított és kibocsátott. Szépen elkezdett fejlődni, mivel rájött, hogy a jutsu nagyon nagy precizitást és koncentrációt igényel – vagyis nem tudta úgy véghez vinni, hogy közben Kibushára gondolt –, s két hétnyi kemény (reggeltől estig) tartó műszakban dolgozva sikerült eljutnia a „használati” szintre. A kezeit szétgyötörte – még őt is meglepte, hogy ez a jutsu keményebb volt, mint bármely Hyuuga stílusú taijutsu –, s a kezdetleges rosszul irányított, félresikerült – és félresült – chakraáramlat sebessé tette mindkét tenyerét és kézfejét.
A második jutsuval könnyebben boldogult – legalábbis az előzőhöz képest –, ugyanis a tenyereiben lévő fájdalom késztette arra, hogy a kísérleti alanyának is fájdalmat okozzon („Ha már szenvedek, szenvedj te is” alapon). Chakrát gyűjtött, besűrítette, aztán óvatosan, nehogy egy kis része is elvesszen – mert az újabb sérülésekhez, vágásokhoz vezetett volna –, irányította a tenyerébe, majd pedig bocsátotta ki. Ezen chakra egy újabb hal testébe lett „fecskendezve”. Eleinte csak megrándult néha a halpofa, aztán enyhén vonaglani kezdett, mígnem letáncolt a gyakorlóasztalról. Az előző jutsuhoz képest ezt könnyebben és gyorsabban sajátította el – az se volt hátrány, hogy most szépen, fokozatosan fejlődött –, mindössze négy nap alatt.
A harmadik jutsuval azonban ismét meggyűlt a baja: az elsővel egyetemben összetett és nehéz – de roppant hasznos – technikának minősült. Két napnyi kemény gyakorlás után rádöbbent, hogy ismételten egy rendkívül magas technikával került szemben – ette is az eszét, amiért sikerült az ilyeneket kifognia –, tehát magas összpontosítást igényelt; ismét nem gondolhatott Kibushára és arra, mit csinálnak majd aznap éjjel.
Chakrát gyűjtött, sűrítette, tömörítette, majd pedig odafigyelve irányította el a kezeibe, majd bocsátotta ki – gyakran felszisszent a fájdalomtól, melyet a régi és az új sebek okoztak –, s fecskendezte bele a harmadik szerencsétlen hal testébe. Aztán újra elkezdte a gömbképzést, meg újra, aztán még vagy százszor. Az első négy napban szinte semmi fejlődést nem gyakorolt, csupán a chakráját pazarolta – no meg azt az időt, amelyet Kibuval tölthetett volna –, de türelem rózsát terem. Csak már nagyon kezdte unni, hogy napról napra kínozza a kezeit – mindennemű eredmény nélkül.
A második hét második felében azonban a kezei körül képzett gömb kínlódást okozott a halacskának, aki gülü szemeivel vaksin nézett a nagyvilágba. Az állatka rándulni kezdett, aztán vonaglani, mígnem abbahagyta. Naka tovább koncentrált, mire mindez újra elkezdődött. Aztán a halacska kimúlt – valószínűleg túl sokáig gyötörte Naka… no igen, az ő közelében egy idő után mindenki kifekszik –, és újat kellett kunyerálnia Aniyo-tól. A nő nem leplezte rosszallását, de hát kérem szépen… mármint Naka kéri szépen… gyakorlás teszi a mestert.

Eljegyzés

Naka kezei szépen gyógyultak – rengeteget könnyített a dolgokon, hogy Kibusha hűtötte a sebeket –, valamint egyre kezdte kipihenni magát, ugyanis az a három jutsu eléggé kiszipolyozta. Nem is ment sehova, nem is csinált semmi őrültséget Hitóval. Sokat pihent, teázgatott és Kibuzgatott (XD). És most már nyugodtan cirkálhatott a fantáziája mindenféle dolog körül, nem kellett csak a chakrájának irányítására gondolnia. Persze javarészt az ágyban nyújtózkodott, de néha azért kiszabadult a szobából, mert a végén még teljesen antiszoccá vált volna – Naka?! o.O

***

A nappalok egyre rövidebbek lettek, a hőmérséklet pedig augusztusban tetőzött, aztán egyre alacsonyabbra hágott. A nyár üdeségét felváltotta az ősz aranya. A mézédes illatokat elnyomta egy másik mámorító illat: az őszi leveleké.
A madarak melegebb éghajlatra költöztek, így a nyomi varjak, verebek és galambok maradtak. A többi erdei állatka is betankolt télire, s mire az ősz színkavalkádját visszaszorította az első havazás, már el is tűntek.
Megigézve nézte, hogyan válik az egész környék hófehérré; hogyan lepi be a több centis hóréteg a fenyőket, a lombjukat vesztett tölgyfaágakat és a bokrokat. Az ereszről hosszú, dárdaszerű jégcsapok lógtak a mélybe. Fenyegetően csillogtak, mikor a napsugarak megcsillantak rajtuk, de egyszersmind gyémántként fénylettek, ahogy a megtört napsugár továbbcikázott a levegőben.
A hó alól kikandikáló fűszálak jéggé fagyva, tűként meredtek a magasba; a talajt borító hóréteget apró lábnyomok díszítették: madarak süppedhettek mélyre, vagy merész téli állatok, akik eledelt kereshettek a hidegben.
Pár éve nem is szerette a jeges évszakot; a hideget és a havat, de hamar rájött, hogy könnyű megszeretni. Tudta, hogy Kibusha itt érezte magát otthonosan, s ez még rádobott egy lapáttal a dologra. Ráadásul azt is felettébb jó dolognak találta, hogy nem őt fürdették meg a hóban, hanem Hitomit – még Kibushát is megpróbálták, de közös erővel se tudták –; a hóember fejét Arashi fejéhez hasonló formára kreálták; a hóangyalkát pedig átalakították hóördöggé.
Egyik este azonban – mikor Naka ráugrott Kibusha hátára, és jól megtömte a fiú ruháját hóval –, valami meglepő dolog történt. Hosszasan beszélgettek mindenről: Konoháról, a háborúról, a cégről, a klánról. Aztán szóba került kettejük kapcsolata is, mígnem Kibusha – fehérhajú lovaghoz méltón – letérdelt.
Naka eredetileg nem vette a lapot, de aztán koppant a tantusz a felmutatott gyűrűt látva. Szép, sőt, gyönyörű eljegyzési gyűrűt húzhatott fel remegő kezére. A válasz egyértelmű volt. Az „igen” szócska kimondása után azonban olyat tett, amit a legtöbb menyasszony nem szokott: leteperte Kibushát. A hóban hemperegve hozzásimult és megcsókolta.

5. Év

A három biztos dolog…

Naka élete teljesen megváltozott. Természetesen az eljegyzést hatalmas bulival ünnepelték meg: ittak – még Naka is nyomott egy kis alkoholt –, ettek és végigbeszélték az éjszakát. A klánon belül vegyes érzelmeket keltett az eljegyzés, de Naka három dolgot biztosan tudott az esküvővel kapcsolatban:

1. Kibusha lesz a férje,
2. ennek nagyon örült,
3. és Hitomi lesz a tanúja.

Ez utóbbi némileg kockázatos döntés volt – Hitócska némileg érdekes szerzet tud lenni XD –, de mindenféleképpen ragaszkodott hozzá. Ezt persze rögtön a barátnője orrára kötötte, s bebiztosítva magát elhatározta, hogy a biztonság kedvéért nem lesz csoki az esküvőn, nehogy Hitócska beinduljon tőle.
Azonban az esküvő rengeteg szervezéssel is járt: a ruha, a meghívók, a helyszín, meg minden más apróság. Nem akart nagyon nagy banzájt csapni, így a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben próbálták meg leszervezni a dolgot.
Ehhez persze be kellett menniük a legközelebbi olyan faluba, ahol segítséget tudtak kérni – varrónő, satöbbi. Lejárták a lábukat, mire sikerült egy olyan nénikét találniuk, aki mindkettejük ruháját elkészítette. Onnan mentek a legközelebbi cukrászdába, s lebeszélték a torta-dolgot. Onnan a virágoshoz, hogy megrendeljék a megbeszélt nárciszcsokrokat. Aztán mentek beszerezni a többi butaságot: borítékokat, meghívókat, meg minden egyebet.
Azonban az egyik legfontosabb még hátra volt: a helyszín. Kibusha felvetette ötletként a Vízesésben lévő magánbirtokát, csakhogy annak már volt egy sajátos hangulata. Már fűződött hozzá egy létfontosságú emlék. Aztán Kibusha bedobta a Gőzt a kalapba. Naka még sosem járt ott, de nagyon pozitív dolgokat hallott róla.

***

Éppen hazafelé indultak, mikor kiabálást hallottak. Rögtön utánajártak a dolognak, csakhogy akkor már nem csak hangos és rágalmazó szavak csattantak el, hanem repültek a felszedett követ, törtek az ablakok, feszültek a táblák: tüntető emberek árasztották el az utcákat.
Kitértek a tömeg elől – nem akartak semmibe se belefolyni –, majd pedig Naka kérdezgetni kezdte Kibushát. A fiú elmondta, hogy a háború miatt minden megváltozott: az adók magasra hágtak, ezért az emberek szinte mindenhol tüntetésbe kezdtek. Ráadásul a média is hergelte a köznépet – nemhogy megnyugtatta volna –, és elkezdődött az erkölcsi züllés és hanyatlás. Az emberek egy része elszegényedett, a többiek pedig egyre rosszabb körülmények között éltek és dolgoztak – már ha megmaradt a munkájuk -, s egyre inkább békére és nyugalomra vágytak.
A frontokon shinobik gyilkolták egymást, magasra hágott a halottak és a sebesültek száma, megnőtt a medikusok szerepe, valamint a hadászati fegyverkereskedelem. Mind a „tisztességes”, mind a maffiózó kereskedelem. Ez persze jó volt a G. W. C-nek.

Esküvő

Hihetetlenül gyorsan repültek el a téli hónapok, s már javában rügyeztek a fák, mikor Naka észbekapott, hogy elérkezett az esküvő napja. Nagyban készülődött Hitócska társaságában, mikor elkezdtek szivárogni a vendégek.
Először befutott Rui – ő rögtön csatlakozott Nakához és Hitócskához –, aztán jött Arashi, meg Hia, meg mindenki más is. Kibu baráti köréből is páran, Nakáéból is néhányan. Mégis sok emberke nyüzsgött a lefoglalt helyen (nagy épület, gyönyörű rózsaligettel. Ez utóbbiban tartották magát az ünnepséget), s az ismerős arcok rendkívül feljavították Naka kedélyállapotát – ugyanis az utóbbi napokban teljesen szétszórttá vált, rátört az aggodalom és még mély letargiába is zuhant, minden ok nélkül.

***

Magát az esküvőt délután kettőkor tartották – a tavaszi meleg ekkor érte el a tetőpontot –, s mikor megkondult a harangszó és felhangzott a zongora első billentyűütéseinek jól ismert hangja, némileg aggódva lépkedett a széksorok között Kibusha felé – csoda, hogy nem bukott a saját lábaiban. Az lett volna az igazán kecses és gyönyörű: a menyasszony tökéletes vetődése, amit még az élsportolók is megirigyelhettek volna. De szerencsére ilyenre nem került sor. Legyőzte azt a vágyát is, hogy elrohanjon messzire – persze Kibut magával vonszolva –, hogy csak kettesben esküdjenek. Előtte ugyanis nem félt bénázni.
De már ott állt a rózsafüzéres boltozat alatt, Kibusha mellett. A pap unott hangon mondta az imáját – pedig Naka világosan megmondta, hogy ne csak darálja azt, mert különben ő lesz bedarálva –, de a figyelmeztetésre nem hallgatott.
Mikor a szövege végére ért, s feltette a kérdést, Naka rögtön rávágott egy igent, hogy eljussanak végre a csókos részhez. Kibusha a karjai közé zárta, Naka pipiskedett, hogy megcsókolja. Aztán olyannyira belefeledkezett a csókba, hogy a vendégek köreiben néhányan kuncogni kezdtek, néhányan pedig megköszörülték a torkukat. Így hát Naka – némileg dühösen a vendégseregre – cuppant le Kibusha ajkairól. Belepirult, de Kibusha mosolya mindent kizárt: Hitócska és Rui vigyorgó arcát, a tapsot, a pap elcammogását.
Hirtelen nem érezte a rajta lévő réteges gúnyát, a sminket és az ezernyi hajtűvel rögzített haját. Valahogy mindezen túlságosan megrendezett és tökéletes dolog nem illett hozzá. Ami igazán jellemezte, az hiányzott: kócos haj, csalfa, féloldalas mosoly, laza göncök, amikben könnyedén és gyorsan tud mozogni.

***

Naka gyorsan beszabadult a számára kijelölt öltözőbe, s rögtön átvedlett – persze nem farmert húzott, hanem annál azért elegánsabb göncöt –, majd pedig kiszedegette a „szögeket” a hajából, kifésülte azt, lemosta erős sminkjét, s felvitte a hajához illő árnyalatokat. Avagy átalakult az igazi Nakává – de most annyi különbség volt, hogy az ujján ott virított a szép gyűrű, amely a házas életet jelezte.
Leszáguldott a lépcsőn, melynek aljában megtalálta a rá váró Kibushát. Minden előrejelzés nélkül a nyakába vetette magát. Megcsókolta, miközben csimpaszkodott, aztán együtt mentek a barátaik közé.
Ünnepeltek – Naka agyontaposta Kibusha lábait (no igen, ez van, ha Naka táncol) –, aztán pedig felvágták a tortát, ettek, ittak, és egy nagyot buliztak.

//A fájlt törölni akarom a gépemről, meg amúgy is ígértem, hogy feltöltöm ide, hogy meglegyen. Gomen a késésért ^^"//

Shikaku Pént. Márc. 23 2012, 20:37

5 éves bővink is van már, yay!

Kiss-kiss love-love

Ajánlott tartalom

Hyuuga Aikan

Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan

Re: Hyuuga Aikan