Hyuuga Aikan

//Figyelmeztetés: ez a bővítmény 2hónapos kategóriába esik - elméletileg -, mivel az előző hónap végén regisztráltam újból. Abból a hónapból akkor csak másfél hónap maradt, s mivel nem történt Nakával semmi, ezért halasztottam. Most viszont nem bírtam ki, hogy ne írjak bele egy kis fikciót. Kedvem támadt hozzá. Gomene ^^".//



Az idő telt. Nagyon gyorsan. Na persze az örökké fiatal és gyönyörű Naka-chan – aki a legszebbnek tartotta magát az egész világon, mint ahogy az lenni szokott, ugyebár… eh… – pedig nem is zavartatta magát. Ez természetesen nem így lett volna, ha megjelentek volna az első ősz hajszálai, mert akkor fogta volna az első borotvát – ha azt nem is, akkor valami kunaiszerűséget – és legyalulta volna kopaszra a fejét, az öregedés képébe röhögve, de jó alaposan.
De Naka nem öregedett. A lángvörös haja ugyanúgy csillogott, mint hat évvel ezelőtt, a szív alakú arc még mindig gyönyörű volt és olyan, akár a márvány. A levendula színű, amolyan mindent tudó szemei is élénken világított. És a közhiedelemmel ellentétben – 16-17 éves kor után nem nő az ember – ő már csak azért is nőtt még pár centit. Az alakját tökéletesen megtartva, szüzességét azonban már aligha.
A nap éjszakába nyúlt át, majd pedig a lángoló gömb ismét felvonszolta magát az égboltra, hogy aztán onnan ismét lebukfencezzen. És ahogy telt az idő, Nakuci úgy unatkozott – mivel hát férjecske valahol gyilkolászott, torkokat tépett ki, nem kevés vérözönt zúdítva alá –, valamint a Vörös démon játszótársai is eltünedezni bizonyultak. Nem volt kit piszkálni, fellógatni fejjel lefelé egy faágra, lelökni egy hordóban a hegyoldalról, vagy csak tollpihével csikizni az illető álma közben.
Éppen egy küldetésre ment volna, ami pénzt is hozott volna a konyhára – oh, igen, a dolgozó anya… gyerek nélkül –, mire megpróbálta bevetni a csábító énes trükkjét, azonban a férfi átlátott rajta. Így aztán bedurcizva fogta batyuját és kirándulni ment.
Térkép nélkül.

A Gőz Országa
Perverzkalauz

Hyuuga Unazaki Aikan. Avagy Naka. A vörös hajú lány. Ártatlan külső, ördögi belső – nem is, mert őrült! Megőrül a plüss állatokért, a férjéért, az élő állatkákért, a ruhákért, a férjéért és a puha dolgokért. De főleg a férjéért.
Amerre jár, nos… arra megy a katasztrófa is. Maga után halált, művért, kipusztított vidéket és röhögést hagy. Vagy pedig orrvérzést – ami persze a lököttségei miatt van. Ő egyszerűen ilyen. No meg agresszív, na de az nagyon.

Üveghegy Tour Zrt. jóvoltából

Naka mit sem sejtve arról, hogy vajon merre járhat és kelhet, egyszerűen csak ment előre, hagyatkozva a finom süti illatra ~ Sütííííh! ~ , amit persze már az út eleje óta érzett. A kis butus arra már nem gondolt, hogy a finom illatocska bizony bevette magát a ruhájába – mivelhogy sütést, meg egyéb más csapot-papot otthagyva jött el otthonról. A sütik már valószínűleg szénné égtek, vagy esetleg már a villa is? Hm… Ashu minden bizonnyal nem örülne neki…
Naka gyalogolt. Ment és ment, kedvenc nótáját énekelgetve:
– Nakácskára süt le a Nap minden sugaraaa…! Ő a szép és a jóóó…!
Hát igen… ezt inkább hagyjuk…
Nem baj, Naka még mindig ment tovább, végig a pusztán, át a bokroson, rohanva a méhek elől, sikítozva a hajába ragadt pókháló látván – zokogva a hajából kimászó, alig egy körömnyi pók látványától –, beleragadva a mocsárba. Miután kimászott, ment is vissza: a saruja beragadt és bugyborékolva visongott a merüléstől – némán.
Aztán persze a kis buta bement a sötét erdőbe – egy olyanba, amit kemény tíz fa ha alkotott, akkor nagyot mondtam –, és tágra nyílt szemekkel bámult körbe. Félt a fáktól. A kígyókat meg az ilyesfajta tekergőző, vonagló izéket bezzeg magához dörgölgette, de a mozdulatlan, rémisztő fáktól bezzeg félt. Búúúh…
Leküzdve a hatalmas dzsungel rémségeit ismét elindult, de immár letargiába roskadva – ismerve Naka hiperaktivitását, ez annyit jelentett, hogy néha még szökdelt is menet közben –, de természetesen kezdte megviselni őt a pihe-puha ágyikó, amin Kibuval ébredt egy-egy hosszú éjjel után – 18-as karika –, a finom étkek, a szolgálók ugráltatása, na meg a pezsgőfürdő Kibuval – ez is 18-as karika XD.
De ez sem volt olyan rossz – világot látott, mint régen. Sikeresen rájött, hogy a mezei nyulak elfutnak, ha üldözőbe veszi őket, hogy a békák igenis brekegnek. Megfigyelte a madarak szaporodási szokásait, aztán a legyekét, majd pedig a halakét – és végül ötletet merített belőlük, csak hogy legyen mivel majd kísérletezni, ha hazaér. Szegény Kibu…
A nap végére sikeresen beért egy faluba, vagy valami olyasmibe. A tábla azt mutatta, hogy „A Gőz Országa”, bár tény és való, hogy fogalma se volt arról, merre is járt. Nem volt nála térkép, ami valószínűleg csak javított a dolgokon, mert ha lett is volna nála, elolvasni már biztos nem tudta volna. Legutóbb is fejjel lefelé tartotta és hupsz, a Fű Országában kötött ki. A mai napig sem értette, ez miért is történt.
– Kezét csókolom, néni, van üres szobájuk? – Tért be a Vöröske a nap végén az egyik fogadóba.
– Szervusz, kis drágám, hát persze, hogy van! Gyere csak, gyere. – Hívogatta Nakát a néni olyan kis aranyosan; nem tudhatta még, micsoda démon is a „kis drága”. – Bár tény és való, hogy egy magadfajta szép ifjú hölgynek bizony nem kellene gyedül sétálnia! Sok erre a rossz ember.
Naka erre csak ártatlanul elmosolyodott, enyhén megdöntve a buksiját. Eközben persze felébredt belül az a perverz… köhöm… vérmániás vadállat, amit Nakuci belső énjének kellene nevezni, amolyan „Bwuhahahaha-kisasszony”.
– Jajj, kedves néni, igazán nem kell féltenie, van férjem, és nem félek használni.
~ Ahahahah, támadjanak meg és életfogytiglan szabadságolom őket. Előbb persze szépen megfosztom őket a férfiasságuk minden esetlegesen fellelhető jelétől, amit persze roston megsütök és odadobok a farkasoknak. Muhahaha! Rettegjen a vilááág!~
A belső fejetlen őrültségből persze kívülről semmi sem látszott, Naka ugyanis mosolygott tovább, mint ahogyan azt a szófogadó kislányok is szokták. Vöröske egy valami soha nem volt: NORMÁLIS.

Másnap Nakuci nyáladzva ébredt az ágyon – belegabalyodva a takarójába, amit minden bizonnyal a férjecskéjének hitt –, majd pedig ott lustult egész nap, várva az újabb éjjel eljövetelét. Merthogy az igazi vadászok éjjel ontják a néma áldozatok vérét…
A mostani áldozata a fogadóhoz tartozó gőzfürdő volt, annak is a nők részére elszeparált rész. Így is magára ráncigált egy fürdőruhát, mondván, hogy az ő testét csakis Kibusha láthatja teljesen, még más nő sem, főleg nem férfi – mert aki véletlenül látta, az nem élte túl. Mint például az az ártatlan bagoly sem, ami szemérmetlenül bámulta a Vöröst, ráadásul pislogás nélkül…! A kis perverz tollast Naka el akarta hessegetni, de az nem mozdult… mint a kővé dermedt, hentait néző madarak szokták – már ha van ilyen egyáltalán.
Naka pedig felkapott egy sziklát, feldobta a levegőbe, a kő pedig a madáron landolt, hihetetlen pontossággal – a tollas dög meg csak annyit mondott, hogy „Húúúh”, tessék, még egy madár is elámult Naka tökéletességétől.
Tehát… A Vörös démon lekommandózta magát a fürdőig, bele is engedte magát szép kecsesen és nőiesen – ergo bombát ugrott – a meleg vízbe és nekidőlt a szélnek, szépen lassan ellazulva, relaxálva.
– Hohohoho… – Hallotta egyszer csak Naka, de nem tulajdonított különösebb fontosságot a dolognak.
~ Biztos csak egy bogár volt… ~ Gondolta magában, majd pedig ismét ellazult, de aztán ismét hallotta a hangot. És nem tudta, mi volt az, amíg felfelé nem nézett…
Egy férfi fejét látta meg. Pontosabban csak a felét, mert a többi a fából készült kerítés mögött bújt meg. A piros orca, a huncutul csillogó szemek – és már csak a vérző orr hiányzott –, tökéletesen látszottak.
Csend.
Eltelt öt másodperc… aztán tíz… Naka és a perverz disznó még mindig farkasszemet nézett… lassan az egy perc határára értek… Aztán…
– Wáááááh! Mi az isten nyilát művelsz ott te szerencsétlen perverz vadállat?! – Kiáltotta el magát Naka olyan hangosan, hogy valószínűleg még a hallókészülékes bácsikák is meghallották a férfi részlegen. Vagy csak egyszerűen nagyothallók? A jó ég tudja…
Naka felpattant, vérvörös arccal lépett ki egy szökkenéssel a medencéből az amazon – aki most a vörös hajával és arcával pont olyan volt, mint egy lufi –, ökölbe szorította parányi kezecskéjét és már ment is az invitáló jobbhorog.
Talált. Olyannyira, hogy nem csak a férfi repült el egyenesen a Holdig (vagy inkább az Üveghegyig? Ki nézi már, ugyan…), hanem az egész kerítés kiszakadt a helyéről, nagy krátert hagyva a kőben és így egybefolyatva a két „medencét”. Naka dühös volt.
Az elkövető pedig nem egyedül dolgozott: két – fiatalabbnak fiatalabb, az igaz, de ugyanolyan hím – férfi pislogott rá nagyokat. Az öreg bácsikák pedig úgy ültek ott, mintha semmi nem történt volna – valószínűleg nem is hallották az egészet. Hogy látni? Azt meg pláne nem, pedig felélénkült volna a szívverésük, ha látják Nakát.
– Ti inkompetens idióták… – Naka szája már szinte habzott. – Mit pajzánkodtok itt…? Hogy merészelitek? Csak azért, mert képtelenek vagytok összehozni egy normális kapcsolatot, ami nem csak a szexuális életről szól… de nem… ti csak az alkalmaknak éltek, mi?!
A Vörös démon kiegyenesedett, hátradobta a végeknél nedves haját.
– De nem baj… Majd én megtanítom, hogyan kell viselkednetek, fiókáim! – az előbb még az ujjait ropogtatta, most meg már ment is az a kéz.
Az egyiket állkapcson kapta – na, az repült az előző után –, a másikat pedig lendületesen hasba rúgta. Az utóbbi háttal nekicsapódott a kerítésnek és kidöntötte azt. Nakuci odasétált az alélt testhez, rátaposott a mellkasára és fintorogva nézett le a tehetetlen pasasra.
– Jobban tenném, ha itt fosztanálak meg attól a valamitől, amit férfi nemi szervnek csúfolsz, igaz? Akkor legalább nem tudnál pajzánkodni – Naka ránehezedett a férfi testére, de a következő pillanatban már hátrébb is lendült, de csak a felsőtestével.
Ez persze nem azért volt, mert meggondolta magát – ó, nem, ő olyat sose tett, túl naiv volt ahhoz –, hanem egy lomha kunai szállt el közvetlenül az orra előtt. Szépen halántékon kapta volna a Vöröskét, ha nem hajol el, de bizony ez a fegyver már ezer éves késéssel jött. Több kell azért ide, hogy leterítsék ezt a szexis démont… köhöm…
– Ki volt az a kis szemtelen, aki célba vett? – Fordult Naka abba az irányba, ahonnan a fegyver jött.
És szembetalálta magát egy maszkos nőcivel. Egy ANBU-val.
– Nah tessék…! Nyaralni jön az ember, erre máris meg akarják ölni. Igazán nem értem, miért van ez – sopánkodott a csinibaba, de a nő nem adta jelét az egyéb mozdulatoknak.
~ Nah, ez se százas, az tuti…~ Fintorgott a bikinis nőci, bámulva a másikat. Totál ellentétek – ezt rögtön leszűrte még ő is, ami az ő agykapacitásával már valóban nagy dolog, tessék érte tisztelni. Nem csak temperamentumukban, hanem a külsőben is. Naka csodaszépen volt csodabogár: tarka haj – habár a vörös dominált –, viszonylag magas, de azért mégsem, levendula, avagy szinte seszínű szempár, ami a sötétben csak úgy világított, mint a cicuskáké – na jó, annyira azért nem.
Az ellenséges némber – akivel Nakának semmi baja nem lett volna, leszámítva persze azt, hogy felé hajított egy gyilkos eszközt –, a maszkon kívül fekete köpenyt viselt csuklyával, így aztán Naka kénytelen volt arról megállapítania, hogy csaj vagy férfi-e az illető, hogy megnézte a mellkasát. Volt ott valami, de azért nem valami szexis dolog. Jó, hát persze, nem lehet mindenki olyan cunci, mint ő, de hát azért… na.
– Hyuuga Aikan… Eljöttem érted.
A nő a sötét fák árnyékában állt – ami már csak azért is menő, mert éjjel nincsenek ugyebár árnyékok. Sötét kisugárzás áradt belőle, de Naka alapszintű elméje élből fel se fogta – vagy a belőle kiáramló lököttség automatikusan elirányította? Hmmm…
~ Gondolom, ilyen figurák szoktak szerepelni a béna horrorfilmekben… Szinte borsódzik a hátam… Bwuahahaha! Kawaiiii, ne? ~
– A nevem Hyuuga Unazaki Aikan, néni. És csak hogy tudja, nem állok szóba idegenekkel! – nózi felhúz, karok összefon. Tipikus.
– Né… né… Néni?! – rikácsolta a nőszemély. Tény és való, hogy nem volt még „néni”, de Nakánál idősebb. Így aztán a vörös élből besorolta abba a kategóriába. Mindig ez ment.
– Hé, hé. Nyugi van, a végén még kipottyan a protkó. Én pedig nem fogom a medence aljáról felhozni a maga nyáldzsuváját.
Amint kimondta az utolsó szót, már táncikált is elfelé, mint aki egész életében mást se csinált volna, mint hastáncot. Nos, akadémiai tanuló korában valóban végzett valami hasonlót, de annak semmi köze nem volt hozzá. Kibu előtt is maximum sztriptízelt.
A tucatnyi kunai beleállt a fába, de egyik se találta el a célpontot. És nem volt az egészben semmi trükk, semmi csapda, semmi furfang. Semmi ANBU-s.
Naka összevont szemöldökkel nézte a dühöngve dobálódzó nőt.
– Ki maga? – kérdezte végül.
– A legrosszabb rémálmod.
– Nem, mert szöveglopó vesztes! Ezt én szoktam használni, te kis… na jó, csak használtam, nincs is levédve, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fogsz megbűnhődni érte.
– Ó, igen? Mi az, most félnem kellene?! – kiáltott rá a maszk mögül.
De Naka csak kuncogott. Mi mást is tehetett volna, most őszintén?
– Nem is tudom… Igazán nincs mitől…
A nő meglendült előre, mint egy ragadozó, aki a zsákmányára készül lecsapni – legalábbis azt hitte magáról, hogy így van, miközben a szerepek pont fordítva lettek kiosztva. És ezt még csak nem is sejtette.
A sötét köpeny meglebbent körülötte, sötét füstként vette körül. A fogadó távol égő lámpájának fényében – mely még idáig is sikeresen átvágta magát a sötétség fellegén – megcsillant egy ANBU páncél és karvédők, de valami más is: egy fényesre csiszolt katana, vörös köves markolattal, csengővel a végén.
A nő lecsapni készült; magasba emelte a katanáját és chakrát vezetett bele. Naka azonban gyorsabb volt, még így, chakra használata nélkül is. Elhajolt a csapás elől, megfogta a nő karját pont ott, ahová a csapáshoz a súlypontját is helyezte, diszkréten, mégis erőteljesen megcsavarta, mire a kard csörömpölve landolt a talajon, majd pedig a testével a nő mögé került, hátracsavarva a kezét.
– A kérdésemre viszont még mindig nem válaszolt. Próbáljuk meg újból. Szóval… Volna szíves elárulni, hogy ki a rosseb maga?! Ne húzza se az időt, se az agyamat, mert a végén úgy az agyára megyek, hogy egész életét diliházban töltheti plüssállatokkal körülvéve – sóhajtott egyet, hogy lenyugtassa magát, majd pedig folytatta, kissé kétségbeesetten: –, és ami a legszörnyűbb, hogy még irigyelni is fogom magát érte… Az a sok puhaság… Meg a sok cukiság… Fel nem foghatom, hogy bírok még mindig ellenállni nekik.
Az igazság, hogy nem állt ellen: amikor csak tehette, élő állatokat lopott magának innen-onnan, valamint a pénzének tetemes százalékát plüssökre költötte, meg sütikre. Pontosítás: Kibu pénzének tetemes százalékát.
– És most légyszi ne hazudjon, mert tudom, hogy nem ANBU. Erre még én is rájöttem, baka!
A nő eddig igyekezte kiszabadítani magát a lány szorításából – mindhiába. Naka kezének szorítása erős volt áááám (és itt semmi perverzség, oké?), de a támadó hirtelen megmerevedett (és itt se XD), nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy darab fa.
– Ezt mégis honnan veszed? – nyögte ki végül.
– Jajj, ugyan már! Hát-hát-hát, na. Tudom és kész, ennyi nem elég? – sóhajtott – Na jó, elmagyarázom, mert olyan jószívű vagyok, hogy tudom, a maga korában az agykerekek már lassabban forognak. Szóval… hol is kezdjem? Ja igen, az ANBU-k nem állnak csak úgy egyszerűen az ember elé… Vagy igen? Múúúh...! Nem tudom, nyaú. Mindegy, nem számít. A másik az pedig az, hogy a shinobiknak nem szabad lobbanékonynak lenni, nem? Vagyis, valami ilyet tanítottak még anno. Na nem mintha figyeltem volna, vagy bármi, de ez az idiótaság megmaradt a kobakomban… ha más nem is, ez tuttifrutti. A harmadik pedig…
Naka hirtelen elengedte a sakkban tartott nőt és elrúgta magát a talajtól, így a kerítés élére juttatva magát. Számított rá, hogy a nő támadni fog, nem is érte őt váratlanul, bár az a tippjei körén kívül esett, hogy elemi támadást fog használni. Kellemesen csalódott, miközben szinte ugrándozott az örömtől. Az idegen kijátszotta egyik kártyáját. Mi több, az egyik legfontosabbat: az elemi beállítottságát. Azt ugyan még nem tudta, csak ez az egy eleme volt-e, vagy másikat is birtokolt, mindenesetre erre már alapozhatott, valamint a nő rendkívüli hevességére.
– Nocsak, nocsak. Ál-ANBU nénike támadásba lendül…? Sosem hittem volna… – Naka hangja sértően szkeptikusan csengett, a szemében pedig a végletekig feszülő megvetésen kívül más is megcsillant.
Vérszomj.
– Raiton: Raitongu // Villám elem – Villámszórás! – Kiáltott a nő, mire az ujjhegyein keletkezett kis gömbök villámnyalábokat kezdtek el szórni Vöröske felé.
Naka pedig került. Futott jobbra, futott balra – érthetetlen szem egy megrögzött idiótának nézhette, aki fel és alá rohangál a kerítés tetején –, aztán chakrát vezetve a lábába futott magukon a deszkákon is, párhuzamosan a talajjal. Gyorsan kikapott egy befúródott kunait is, így legalább nem volt fegyvertelen – sosem volt az, most sem, elvégre is ott voltak a jutsuk, de ő igazándiból pihenni jött, ne harcolgatni.
A nő jutsuja azonban egyre szépen alábbhagyott, elfogyni tűnt. Ezt kihasználva Naka felugrott a magasba, chakrát gyűjtött, levegőt vett – igen, ilyet is kell néha –, majd pedig a chakrát ötvözte a beszívott levegővel, aztán pedig…
~ Katon: Goukakyuu no Jutsu. ~
A kilehelt keverék tűz formájában tört elő, gömböt alkotva. A lángcsóva főleg a víztömeget vette célba, de az idegen kunoichi is kapott belőle – illetve kapott volna, ha nem ugrik el időben.
A vízzel teli köves medencét viszont telibe kapta – az ugyanis hiába akart, nem tudott elugrani –, hatalmas gőzfelhő feltörését okozva így. Forrónak forró volt, de csak a kellemes határokig, viszont a látást már akadályozta, nem is kicsit.
Naka kísértetiesen néma landolást hajtott végre, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és mást se csinált, mint hogy várt. És csak várt. Várta a kellő pillanatot, várta, hogy a nő hibázzon, várta, hogy lecsaphasson, és várta, hogy végre gyilkolhasson.
– Ezzel csak az én malmomra hajtottad a vizet! Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hibába esel bele. De sebaj… majd most megtanítom, hogyan tiszteld az idősebbeket!
Az ál-ANBU hangja messziről, mégis végtelenül közelről szólt, mi több, mindenhonnan. Ismerte a technikát, nem csak azért, mert találkozott vele többször is – például Kiriben –, hanem Konohában is egyre divatosabb lett.
~ Hangkivetítő technika. ~
Csing…
~ És ez a harmadik hiba…~
A jel, ami miatt a gőzfelhőbe burkolózva állt némán, végre szabad utat adott neki. Arra ment, amerről a hang is jött. Érezte a nő chakráját – ugyanis az idegen elég bénán rejtegette azt –, még a nő szívének dobogását is hallotta. Ellenfele falé csapott a kardjával, amiben immáron raiton chakra villámlott.
Naka fuuton chakrájú kunai kése és a nő raitonos katanája összecsapott. A pengék hangos csattanással érték egymást, sercentek és felvillantak, de a következő pillanatban minden abbamaradt. A különös jelenség megszűnt, csupán a nő zihálása törte meg a csendet.
Aztán a katana letört része csörömpölve esett ismét a kőre. A szél győzedelmeskedett a villám felett.
Ezt követően több dolog is történt gyors egymásutánban: a nő a Raiton: Kaminari Taku // Villám elem: Vihar Égés technikát alkalmazta, de rosszul célzott. Naka lehajolt, hogy kitérjen a düh vezérelte jutsu elől, aztán egy gyors láblendítéssel kirúgta a nő lábait. Az idegen zuhanni kezdett a kőpadló felé, szépen lassan, mintha lassított felvétel lett volna az egész.
Ez idő alatt Naka kézcserével támaszkodott és a másik lábával a nő gerincét vette célba. Talált. A némber úgy repült fel az égbe, mintha puskából kilőtt golyó lett volna. Aztán elkezdett süllyedni, visszazuhanni oda, ahol Naka tárt karokkal várt rá. Pontosabban megvárta azt, amikor még a levegőben volt az idegen, s nem ért földet. Na akkor szépen bevitt egy jobbhorgot a nő gyomrába, mire az átszelte a távot a betonfal és a csata színtere között, kiszakította a falat és háttal nekivágódott egy fának. De Nakuci még nem végzett: a kezében lévő kunait is utána hajította. Pontosan célzott, így az beleállt a nő fülébe. Átszakította azt, s nekiszögezte a fának – amelynek törzsébe tövig beleállt.
– Na most már beszélhetünk…

~Vége~

…És a valóság…
Konoha erdejében. A Tűz területén.
A nyuszis lány

Magas fán egy kislány csücsült, de nem, Naka sosem volt kicsi, csak nem éppen magas - tény és való, hogy a nagyszájú, cicaszerű teremtmény gyűlölte, ha valaki ujjat húzott a termetével. Cicaszerű, mert... nyávog? De nem, mert más állathangokat is gyakran adott ki, de nem szándékosan, azok mindig csak kicsusszantak.
Mindenesetre, a vörös hajú démon - bár szende szűznek adta ki magát mindig is, noha nem mondható el különösképpen róla, hogy szende... vagy hogy szűz -, egy nagy fa magasan lévő ágán lógatta lábát. Persze azért csak óvatosan, mivel egy egyberészes, passzos, térd fölötti, bézs színű ruha volt rajta, melynek anyaga alig különbözött a gyapjútól. Ergo: könnyen szakadó, a szél által könnyen fellebbenthető ruhácska takarta bájait.
- Volt egyszer egy kis bolond, kis bolond, kis bolond... - énekelgette magában a dalocska első sorát, miközben a feje fölött lévő levelek sziluettjébe meredt. Noha nem sokat látott, mivel az átszűrődő napfény zavarta a látását, meg némileg a gondolataiba merülve meredt ki a fejéből a nagyvilágba.
- Megkérdezte tőle a tudós úr, tudós úr, tudós úr... - dalolta tovább a nótát, de már kezdett visszatérni a fantáziavilágból a valóságba. - Miért adod a szíved ily olcsón, ily olcsón, ily olcsón...?
Az orrára hulló zöld levelet először csak nézte - még szép, hogy kancsalítva -, aztán dühösen lefújta, majd pedig hopp, leugrott a fáról. Tompítva érkezett a füvön - na nem mintha kerülni akarta volna a feltűnést, sőt, örült volna valakinek, aki útbaigazítja egy kicsit, merthogy szegény kislányos Naka eltévedt. Egyszer, még rég, nézte már fejjel lefelé a térképet, de most nem ez történt. Egyáltalán nem is volt térképe. No meg szeretett is elveszve lenni, de azért már kezdte hiányolni a többieket.
- Nyuszi, nyuszi, hopp. Ühmmm... - grimaszolt csücsörítve, mintha egy groteszk puszit akart volna adni a levegőnek, - remélem... senki nem látta a bugyimat...
Egyértelműen látszott rajta, hogy problémázik, mint mindig.
- Jajj, ugyan már! - legyintett, no igen, és itt jön a régi egyéniségfoszlány. - Senki sincs ebben az erdőben, mégis ki láthatta volna?
Nakás nevetés, az a jól ismert fajta. Aztán hirtelen abbamaradt, nem direkt, de nem is véletlen.
- Hahó...! Van valahol valaki...? - suttogott bele a némaság gyilkos terébe, habozott, majd ismét megszólalt: - Hú de nagy csönd van, ez mindig ilyen...? Jó, tudom, hogy ez egy erdő... Meg hát, a fáktól csak nem várhatom el, hogy pletykálni kezdjenek... vagy igen?
Azzal nekidőlt a fa törzsének - amin eddig üldögélt -, majd pedig az arcával rátapadva hallgatta a néma fát. No igen, azon aztán volt mit hallgatni...
Naka hallgatózott, noha tényleg semmit nem hallott. De a fa ölelése valahogy megnyugtatta, talán azért, mert olyan érzése támadt, mintha egyetlen Kibuját ölelné. Na nem mintha férjecskéje olyan mozdulatlan és érdes lenne – úgymond igazi tuskó –, csupán öleléshiánya volt a kisszívnek.
Elkóborolt otthonról, de amikor még elindult, volt nála térkép. Azt egy röpke szellő kifújta a kezecskéjéből, mire ő nemhogy utána eredt volna, hanem állt egy helyben, mosolyogva integetett és kívánt jó utat.
Azután meg persze ment ő fel és alá, körbe aztán vissza, mire alaposan eltévedt. Járt tengernél, de azt nem szerette, mert a víz az neki túlságosan vizes volt és nedves, ő pedig inkább a szárazföldet pártolta – a fejecskéjébe vette ugyanis, hogy ő egy macska, márpedig a macskák nem nagyon rajonganak a vízért.
Később betévedt egy nagyobbacska faluba, ahol egy gazdag férfi – vagy talán inkább nemesített bálna? >.< – az ágyasává akarta tenni Nakucit, mire a Vörös démon nemzésképtelenné tette az úriembert, hát igen, ebben a dologban ő sosem változott, de nem is fog.
- Múúúú… - lebiggyesztette a csöppnyi kis ajkát, majd pedig dühösen felnézett a fára, de az tovább sem válaszolt.
- Te aztán nem vagy ma beszédes kedvedben… ne durcizz már, hanem csacsogd el nekem szépen, merre leledzik Kibusha. A férjem. Az én elbűvölő, gyönyörű férjecském.
Semmi válasz.
- Tán csak nem féltékeny vagy, nyaú? – kérdezte azzal a tipikus huncut mosolyával, majd hozzátette a kis lepedőakrobata: – Hát ezt megszívtad.
~De nem ő az egyetlen… eltévedtem, segítsééég! Én most innen hogy találjak ki? Múúúh… Az erdőkben miért nincsenek információs vagy mittudomén… olyan eligazító útjelző táblák, vagy mik a szösszenetek?! Ez aljas diszkrimináció a térképetlen emberekkel szemben.~
Most egyértelműen bedurcizott, ami persze nála nem volt valami ritka jelenség. Az meg pláne nem jutott az eszecskéjébe, hogy használja a Byakugant.
- Na jó, elég ebből a teszetoszaságból, így csak a férfiak szoktak habozni! Itt az ideje, hogy a becses sors kezébe helyezzem ártatlanságomat.
Eltakarta lélektükreit, nagy levegőt vett, majd pedig elkezdett a saját tengelye körül forogni. Egyszer, kétszer… már a tizedik fordulaton volt túl, mire rájött, hogy szédül. Hirtelen megállt, leeresztette a kacsóit. Kicsit kóválygós fejjel ugyan, de belőtte az irányt.
- Háh, arra megyek! – mutatott ki egy ujjal a nagyvilágba. Kicsit bizonytalanul – mint mikor Nakuci be van rúgva, na igen, az is külön mutatvány, mivel nagyon nem bírja az alkoholt –, de határozottan indult el a vadonban.
Nakuci dudorászva haladt előre a kerek erdő egyik szögletéből, mikor aztán hirtelen megtorpant. Az egész teste oszloppá merevedve cövekelt le, egy lépést sem bírt tovább tenni, amit látott… az ugyanis lesokkolta. Erre nem számított, a legkevésbé sem. Olyannyira nem, hogy ereiben a vér is szinte jégkockákat úsztatott, a pulzusszáma háromszorosára nőtt, a vérnyomása az egekben. A szemei véres terrortól nyíltag nagyra, a pupillája a hatalmas adrenalin-sokktól tágult ki.
Egy nyuszi nézett vele farkasszemet, egy puha bundájú, fehér muszmusz, pamacsos farkacskával.
- Pu-ha… - nyögte elhalt hangon, majd a szemei csillogni kezdtek a vad örömtől.
~ Nyuszíííí, puhaaaa ~ Csak ennyi száguldott át hasadt tudatán, s már oda is lopakodott a pamacsgolyóhoz, aki tulajdonképpen mást se csinált, minthogy nyammogta a füvet.
Azonban eme erdei ragadozó is dörzsölt játékos volt, mert bár hagyta a reménykedő Nakát a közelébe lopakodni, három méternél többet nem engedett. A nyuszi odább ugrált – Naka szinte elélvezve nézte a nyusszancs törékeny kis testén hullámzó puha szőrréteget… köhöm… hát igen –, aztán követte az állatkát. De az megint arrébb ment, Naka utána, majd nyuszika megint, majd Naka utána.
A lelki páros így haladt egyre beljebb és beljebb. Persze nem volt az út éppenséggel egyenes, hiszen a nyuszi örömmel ugrándozta körbe a fákat – Naka meg persze utána –, haladt bokorról bokorra, így aztán keresztbe-kasul masíroztak föl és alá.
A nyuszi hopp, beugrott az egyik bokorba, a Vörös démon meg naná, hogy utána vetette agát. Puff, a szőrgombolyagon landolt, enyhén kilapítva azt. Azonban dinka kisasszony fura hangokat hallott, nem állatét, nem is rovarét. A levelek susogása is teljesen más volt. Sokkal inkább emberhangra emlékeztetett.
Naka kerekre tágult szemekkel nézett felfelé, a föléjük magasodó fára.
- De hiszen ez a fa beszél…
A nyuszi hapcizott egyet, majd pedig nekiiramodott a bokor túlsó vége felé. Naka megcsípte a farkánál fogva, majd visszahúzta a kis huncutot. Óvatosan a mutatóujjával félretolt néhány levélkét, majd pedig az apró résen keresztül a távolban – na de nem is olyan messze –, megpillantott egy fénylő valamit, kívül három perverznek tűnő zaklatóval, belül meg talán három csapdába esett szűzzel, akik a megmentésre várhattak. Vagy sem…?
Naka kitolatott a bokorból, a nyuszival a kezében, a lehető legminimálisabb zajt csapva, majd pedig felugrott arra a fára, amiről azt hitte, hogy tárgyalóképes ügyfél, de mégsem. Komótosan elhelyezkedett, mindkét lábát egy oldalon lelógatva, lóbálva, mint egy kislány. Az ölébe helyezte a bundást, egyik kezével fogta, másikkal pedig simogatta.
És természetesen figyelte a gyülekezetet. Észrevett egy külső valakit is, meg még egy alakot, aki még bent volt a valamiben, de eddig nem vette ki.
~ Valamilyen ketrecszerű izé… Fufufu… ez vicces lesz. Vajon hogy törnek ki? Vagy mind meghalnak? Múúúh, remélem, hogy harcolni fognak, mert már rég láttam „tépdahaját”.~
Kuncogott magában, mint aki egy szórakoztató előadást néz.
~ Chakrát használnak a fenntartásához, gúla… belülről így elég nehéz lesz, gyerekek.~
Nakuci tovább simogatta az állatkát, ami már megnyugodott az ölében, sőt, élvezte a kényeztetést. Dúdolgatva ült egy olyan ponton, ahonnan tökéletesen látott, és persze őt is láthatták – kijött a gyakorlatból, noha rögtön előállt egy tervvel, amit könnyű is használni. Mindenesetre… volt már ilyenben része.
És bizony sikeresen kitört a pár jómadár a ketrecből, habár külső segítséggel. Egy gót csaj olyat nyomott, hogy csak blöh. Az ellenfelek egyszerűen elvéreztek. Le a bőr, aztán le a hús és végül csak a csontok maradtak. Jó véresen. Még szép, hogy volt ott a kis geninek között kétségbeesés és zokogás is. De Naka… hát ő már más tészta…
Csupán egy kacaj, az a tipikus ördögi nevetés. Na igen, Naka szemmel láthatóan élvezte a mutatványt.
– Hát ez tök poén volt – nevetett, kislányosan eltakarva a szájacskáját –, a csaj sikít, aztán loccs, az emberekből vér ömledezgetik kifelécske, aztán-aztán, blöh, a lúzerkéim megmurcsiznak és cöh, a csaj meg puff és sehol.
Na igen, Naka a saját szóhasználatával is képes olyan világvége hangulatot teremteni, mint a fekete – gót – csajszi a sikolyával. A Vörös démon tovább kuncogott, de persze csak azért tetszett neki ennyire ez az első osztályú vérengzős „kicsinállak-megmurdálsz” rész, mert ő is érezte azt a rettenetet végigcikázni a csöppnyi testén, mintha holmi áramütés érte volna. Váratlan volt és nyomot hagyott maga után, de ez a bizonyos nyom azonban nem volt se félelem, se rettenet – ó, nem, ő ahhoz túl naiv volt, olyasvalaki, aki már azért is lefejezett valakit, ha az illető korábban megvette azt a plüssmacit, amit ő is kinézett –, mindazonáltal ez az izgalom és vágy (kivételesen nem abban az értelemben XD), amit már régen nem érzett már harc közben. Naka lököttségéből kiindulva egyértelműnek tűnhet, hogy össze akart barátkozni a fekete kiscsajjal. Igen, biztos jól mutatnának egy pózolós fotón: Gyilkoskisasszony-chan halálos képpel, Nakuci pedig szamárfület mutatva, nyelvet kiöltve. Igen, azt hiszem, cuki egy párosítás.
– Hé-hé, Nyuszi Úr, te is élvezted, ugye, ugye? – kérdezte maga elé emelve a szőrös pamacslabdát, de a zabálnivaló szemek kerekre nyílva rettegtek. – Jajj, de aranyosan csillognak a szemeid, olyan édi vagy – ölelte magához a szerzett egyedet.
Tény és való, hogy a vörös kisasszony sosem tartozott az épelméjűek csoportjába, ezen nincs mit vitatni. Badarság is lenne. Mindazonáltal amilyen lökött volt az életben – és amilyen intenzivitással rajongott az élő és a kitömött állatokért –, olyannyira volt őrült harc közben. Bár rég nem harcolt, talán azt gondolná az ember, milyen gyenge kis nádszál – az is –, de éppen ezért okozhat esetleges meglepetéseket. Ennek ellenére: sosem szeretett csatározni.
– Múúúh… - az aprócska szája lefelé görbült, mikor elnézett a maga elé tartott állatka fölött. Egy ninja közeledett felé, ki tudja, milyen szándékkal.
– Egy gyanús hímegyed közeledik felénk, Nyusszancs úrfi… Mi tévő legyek? Nyussz… Uhm, mi van, ha egy perverz, aki fel akarja lebbenteni a szoknyámat, hogy meglesse, milyen bugyi van rajtam? – morfondírozott – És ha esetleg többet akar..? Tudod… AZT… - fú, ez nagyon úgy hangzott, mintha egy szűz mondta volna. Nem baj, Naka valahogy sosem ésszerű.
A vörös ciklon a mutatóujjával dobolt az alsó ajkán – ez a tipikus „gondolkozó” póz, nem mintha képes lenne rá, ez csak a látszat.
~ Hát, ha ez a zaklató valamit csinálna velem, akkor biztos, hogy Kibu elkapná és kifilézné… igen, igen, ez százas. Viszooont… akkor azt hinné, hogy nyomi vagyok, mi több, gyenge lány, aki még csak pár inkompetens alakot sem tud konzervdobozba préselni… Múúúh… Most mit csináljak, mit csináljak? Ez egy átkozott nagy dilemma-dilemma. ~
- Hüm! – tipikus Naka-hümm, avagy a Vörös démon elhatározott valamit, ami nagyjából egyenlő a világuralommal: – Az én testem csak Kibué, csak az övé, senki másé. Úgyhogy Nyomi Perverz, gyere csak, gyere! Ne fogd vissza magad, de ne is panaszkodj, ha másodperceken belül teszlek nemzésképtelenné! – mutatott a „bizonyos” terület felé.
Naka és a nagy szavak. Nagyon nem akaródzott leteperni a férfit és kiműteni belőle néhány dolgot, ezért inkább csak felcsúsztatta a szoknyáját – emelkedő szemöldökök kíséretében, szájat nyalva –, majd pedig elővett egy kunait, letette a nyulat maga mellé az ágra, körülbelül tíz méter magasan.
– Rég nem öltem már embert – tartotta a „cukivagyok” arckifejezést, de aztán hirtelen valami rég nem látott érzelem rendezte át arcizmait, még a szeme is összeszűkült, a csillogásról pedig már ne is beszéljünk. – De azért a te véredet igazán megkóstolnám.
És igen, az idegen ninja placcs és bumm. Holtan hullott a földre. Hát ja, van ilyen, előferdül.

Úton a Tűzből Takumi no Sato-ba


Nakuci – eme lusta világ egyetlen Nakucija – a körmeit nézegette egész végig, semmi mást nem csinált. Minek is? Na igen, ez egy nagyon jó kérdés. Mindenesetre ment a semmittevés, meg a többi.
Aztán Naka látta elmenni a tömeget. Eleinte nagyon nem érdekelte, hogy vízbe fulladnak-e vagy sem, de még az sem, hogy miféle követet szerváltak magának. A gót csajon meg csak röhögött. Nyalogató fránya. Blöööh…
De sajnos Naka unatkozott, nem kicsit, nagyon. Nem volt se játéküzlet, se ruhabolt a közelben, de még csak játszótér sem – micsoda szégyen ez. Így hát a Vörös Démon fogta magát és utánuk eredt, de szépen lassan kerülgette őket, mint macska a forró kását. Szépen kihallgatta őket, tanulmányozta a chakra-hálózatukat a Byakuganjával, felmérte a fizikai képességeket, valamint a harci lehetősségeket is. Rossz-rossz shinobi szokás.
A vöröske a nyulát simogatva és dédelgetve haladt a terepen, mindennemű hanghatás kiadását kerülve – nem reccsent faág a talpa alatt, nem csörrent bokor mellette. Síri csöndben követte a többieket, mint gyilkos a kiszemelt áldozatokat.
Egész végig a banda nyomában járt, elég távol ahhoz, hogy ő lássa és hallhassa őket, de elég távol ahhoz, hogy ők meg ne neszeljék őt. Amikor a fegyverről hallott, a száját húzta. Nem tetszett neki a dolog, nagyon nem ám. Hát most tessék szépen belegondolgatni: egy fegyver, ami szuperállatikirályság. Ezt a fegyvert Takumi no Satoban készítették, s követeket küldenek a nemzetek tárgyalásra.
~Ez olyan, de olyan vicces leeesz! Hirci-harci, kirmi-karmi, tépd a hajááát.~ Kuncogott jót magában a démon. ~Egy buta izé, amit meg akarnak maguknak szerezni. Fúúúj mááár… milyen undorító. Az egész az erőről és a hatalomról szól, mi?! És mi van akkor, ha megint háborúcska lesz belőle, nyauh?! Blööhh… Elég gáz, hogy a nemzetek egy ilyen megbízhatatlan fegyverre hagyatkoznak. Cöhh…~
A vöröske igencsak nem javallotta az egész fegyver-témát. Mindenestre nem támadta hátba a többieket, márpedig az információk összegyűjtése után elég egyértelműnek tűnt, hogy a három kis geninnel egy pöcköléssel végezne – bár az biztos, hogy a szöszivel úgy eljátszadozna, mint cicus a gombolyaggal –, a negyedik lány – aki a legszebbnek tűnt – már nehezebb falat volt, főleg azért, mert roppant emlékeztette valakire Nakát. Mintha találkoztak volna egy hat évvel ezelőtti chuunin vizsgán. Azonban nem bántotta egyikőjüket se – nem csak azért, mert nem volt nála térkép, így nem tudta az utat, hanem mert az tök uncsi lett volna. Ha már rakás, legyen naaagy. Harcolni bandában kell.
A faluhoz érkezve Naka felnyomta – köhöm XD –, inkább behelyezte – köhömköhöm – a kontaklencséit, így a levendula színű szemek helyett már zöldek virítottak. Ha megállították, akkor azt mondta, hogy a konohai csapattal jött, de ő csak medikus, ezért jött a csapata mögött.
Követte még egy darabig a kompániát, de aztán elindult felfedezni, avagy arra, amerre az egész cuccos a helyét vehette.

Takumi no Sato

Naka-chan az egyik legmagasabb ház tetején ücsörgött, mint akinek nincs jobb dolga. Nem is volt. Nevenincs kisasszony ugyanis unatkozott, mi több, a falusi nyüzsgés és élet láttán pedig mintha lenyugodott volna – legalábbis ez volt a látszat. Még az ő alapkapacitásos agyacskája is érzékelte ugyanis a feszültséget, ami egyre csak tornyosult és tornyosult, mint azt az üres ramenes tálak szokták azt tenni.
Az üde szellő különböző illatokat sodort magával: ramen, sake csábításait, emberek jellegzetes illatát és természetesen volt ott még valami… a vér bűzös szaga. Ez persze azt jelentette, hogy a falu hemzsegett a shinobiktól.
A vörös hajú „kislány” összeráncolta nóziját. Fintorgott a keveredő illatoktól, de már kezdett hozzászokni az egészhez. Sóhajtott unatkozását kifejezvén, vagy talán csak nosztalgiából? Esetleg így próbálta elhessegetni az idegesítően nyomasztó érzést, amit több dolog is kiváltott belőle. Egyrészt ismét olyan faluban volt, ahol a múltja kísértette, helyesebben fogalmazva: a hibái – amiket meg is bánt, másrészt pedig örült neki, hogy elkövette őket, máskülönben sok dolgot meg se tapasztalhatott volna. Ez viszont más volt. Kihallgatva az előtte járókat megtudta, hogy az összes nemzet küldötteket indított útnak, shinobik kíséretében. Maga az a tény is felhúzta az agyát, hogy egy fegyvert készítettek. Mit ad Isten? Még szép, hogy árverésre bocsátják… az a rakás…
~ Mintha nem lenne már így is elég fegyverük… ~
Ezért gyűlölte ennyire az egész shinobi rendet. Felesleges harc a hatalomért, az uralomért és pénzért. És ebben az ügyben sem szimatolt ennél se többet, se kevesebbet. Nem tetszett neki a dolog, egy cseppet sem.
A szerzett macska – akit végig kellett üldöznie a tetőkön, hogy adoptálhassa –, most nyugodtan gömbölyödött össze ideiglenes gazdája ölében. A fekete bundája fénylett és selymes volt, de a nedves, cuki, háromszögletű orrocska volt Nakuci kedvence, meg a pihe-puha tappancsok, és persze a nagy-nagy kerek-kerek zöld szemecskék, vágott fekete pupillácskával. Na és a lingi-lengő puha farkacskája…? Hát az már tényleg nyaúúú…
A fekete dög ott dorombolt Naka-chan ölében, miközben az ifjú hölgyemény simogatta az egész lényt. De tudatban nem is járt ott, másfelé kalandozott. Fúrta az oldalát ez a fegyver dolog, de főleg az zavarta, hogy nem tudott semmit… na jó, azért mégis többet tudott annál. De a fegyver mivolta… nah, az már abszolúte más tészta.
~ Vajon mi lehet az? Múúúh… csak találgatni tudoook. Esetleg valami überszuper katana? Vagy valami felturbózott sai? Esetleg többszöröződni tudó kunai…? Neeem. Valami vad és állati, valami hatalmas durranás – vagy valami tréfa az egész, jah, jah. Tök gáz lenne, ha kiderülne, hogy semmi extra nincs abban a valamiben. Vagy valami nagyon cikis kinézetű izé. Blöh… Például egy üveggömb, ami teleportálásra jó. Cöh, hát én tuti, hogy harcban inkább arra használnám, hogy jól fejbe nyomom az ellenfelet. ~
Bár belül nagy volt a szája, kívülről gyilkos tekintettel bámult el a falu házai fölött. Az arca rezzenés nélküli, halálos maszkként világított.
~ Egyáltalán miért most? Miért éppen most jelentették be a fegyver feltalálását? Így is eléggé háborús a helyzet, ezzel csak rontanak a dolgon… Na meg a másik. Miért tudatták a nemzetekkel, hogy létezik egy ilyen fegyver, miközben a szóban forgó tárgy mivoltát nem közölték. Ezen kívül… szinte aukcióra bocsátják? Kemény diplomácia gyilkosokkal körítve, az ízhatás pedig kirobbanó, mi? ~
Kicsit hunyorgott, de nem a napfénytől – hiszen az éppen hátulról érte a kunoichit –, hanem így próbálta elhessegetni az égő és vértől mocskos falu képét, kisebb nagyobb sikerrel.
~ Ha a fegyvert megszerzi az egyik nemzet, akkor a többi ellene fog fordulni. A nyertes falu lerombolhatja Takumi no Sato-t, hogy a fegyverkészítők ne adjanak ki a kezükből fegyvereket más nemzeteknek, esetleg azelőtt, hogy ezt már megtették volna, vagy pedig azt követően. Cöh… necces a dolog… Az egész azon áll vagy bukik, hogy maga a fegyver mi is valójában, valamint hogy mire képes. Persze az összejövetel célja is roppant érdekelne… elvégre is… összehívni a nemzeteket egy helyre?! Ez szép és jó, de csak akkor, ha békéről és összefogásról van szó, de nem, egyáltalán nem egy fegyver esetében. Mind egy helyen… elég egy szikra, akár egy bogárcsípés, és máris kiéleződnek a régi ellentétek. Hát én már csak imádkozni tudok, hogy ne legyen ebből az egészből egy újabb háború, mert az aztán szívás lenne ám, de hullára. Mindenesetre egy valami biztos… süljön ki ebből vagy jó, vagy rossz, innen aztán el nem megyünk úgy, ahogy jöttünk. ~
A Vörös démon természetesen a legrosszabbra készült – beleértve azt is, hogy az esetleges plüssös üzletek is leéghetnek –, de az is tuti, hogy elhatározta: senki oldalára nem áll a témában. Ő csak egy dolgot tett…
Várt.

//F.kaland alatti mesélő eddig Konan volt, Naka a konoha team-mel indult útnak.//

Haggyál békén ilyen hosszú cuccokkal. Amúgy jó.

+20 chakraszint

Összesen 1319 chakraszint

Hali!

Te vagy az első aki végre jelöli az aktuális ch szintet és a játéktér helyszínét ezért az alapból 10 ch-hoz amit adtam volna most még jön bónusz 5 így összesen +15 ch adok neked.

Jelenlegi Ch-d: 1334

Szeptember hónap

Kavargó érzések

Eme világ egyetlen Nakácskája – mert hogy ó igen, már így is bőven elég volt belőle egy, nemhogy imposztorok meg silány másolatok, wáh! –, bizony-bizony ott döglődött kétségek közepette, habár ez mégiscsak túlzás volt, mert hogy őt aztán nem érdekelte az az izé, ami mindenkit felizgatott, na az aztán szent. Nem baj, ott volt ő, ahol a baj is – vagy inkább a baj volt ott, ahol ő? Hmmm… igen, ebben is volt valami. Na de kérem szépen!
A csillagok – az a megannyi, gyönyörű gyémánt, melyekből Naka mindig ékszert akart, de eddig még nem sikerült kifosztania ékszerboltot – unottan ragyogtak az égbolton, mer’hogy mint mindig, most is jelenésük volt.
Nakuci még mindig a tetőn ejtőzött, habár már inkább nyáladzott, mintsem értelmes fejet vágott – az neki érthetetlen okokból kifolyólag sosem sikerült –, és napoztatta hófehér bőrét az éjszakában. Tény és való, hogy ő mindig éjszakánként akart barnulni – igaz, nem a napfénytől, hanem a parányinak tűnő égitestek csillagközi fényétől óhajtotta ezt megtenni. Nem sikerült.
A vörös démon bőre szinte világított a sötétben, mint ahogyan a vadász cicuskák szeme akció közben. Bár biológiailag nem volt macska, vadász már annál inkább – és ráadásul az a fajta, aki szeret eljátszadozni az áldozatával, mint macska a gombolyaggal. Nos igen… rég volt már, hogy körömreszelővel nyesegette le a husikákat más ujjairól és dobta oda a húsevő disznóknak. Bwuhahahaha.
Nevenincs kisasszony bizonytalanul határozott unaloműzése közben hol aludt, hol nem, azonban igyekezett figyelemmel követni az emberkéket, miközben az utazás aligha létező fáradalmait heverte ki – az élő macskát párnájául használva.
A két jómadarat látva igazán hiányolta egyetlen férjecskéjét – és már tervezte is, hogy mit fog majd vele csinálni, ha ismét együtt lesznek. Pirulgatott is rendesen, de ő nem volt perverz. Soha. Maximum… hát na jóóó, talán egy kicsit élénk volt a fantáziája. De csak egy picurit.
~ A sok pindúr szentfazék… itt masírozódnak fel és alá, jobbra és balra, ide meg oda. Blööh… Na de hát én most kikérem gyönyörületesen magamnak, most hát ugyan minek? Tobzódnak itt mindenféle népek, erősebbnél erősebb kanok és nőstények, kicsik és vének, egytől egyig élő fegyverek. De nem baaaj… a mostani nyugis helyzet úgyis meghalogat. Ennyi erővel már most is gyilkolhatnák egymást. Jobb előbb, mint utóbb, nem? Mint mikor kiárusítás van, úgy kell azt.~
A heverésző lányka megnyalta a felső ajkát, mint ahogyan a lepedőakrobaták – köhöm XD – is szokták. Gyűlölte a várakozást, főleg akkor, ha nem volt kinek az agyára menni, és ez most pont ilyen volt.
Még azt is számításba vette, hogy szépen kecsesen elhajít a válla fölött egy kunait, rajta egy pukkanós cetlivel, az durrangat egyet, és máris van egy alapos kis felfordulásunk. Ha pedig számonkérés lenne a vége, akkor meg háh, már fel is vette régi fejpántját. Még mindig nála volt. Nosztalgia. Semmi több.
De neeem, ő nem fog közbeavatkozni – vagy talán mégis? –, elvégre is nézni sokkal viccesebb. Na de azért az is nagy igazság, hogy aki egyszer megízleli a vért az ajkán, az nem tud többé leállni.
~ Úgyis egymás vérét ontják majd. És akkor… még a Hold is vörösben fog szikrázni… ~
Érezte ugyanis, hogy a csendnek hamarosan vége és eljön az idő.
A gyilkolásé.
~ Unalmas… unalmas. Mégis mihez kezdjek én itt, eeeh? Sehol egy játékbolt, még csak cukorkaeső se hullik. Múúúh… Ha legalább itt lenne Kibu, akkor nem unatkoznék. Nyehehe, akkor bizony lenne játszótársam. Grrr… ~
És Naka dorombolt, mint egy cicuska – habár ebben a szent pillanatban inkább egy kiéheztetett vadmacska volt, nem az a cukipofa kismacska. Játszani akart. A szó minden egyes mocskos értelmében.
Nos igen. Naka nem igazán rohangászott fel és alá – ahogy azt általában tenni szokta –, hanem enyhén hümmm… nos…. A lényeg talán az, hogy a kelleténél talán egy kicsit intimebb pózban pihengetett a tetőn. De ő Naka. Nem perverz, áh nem, ő soha. Csak talán… élénk a fantáziája – na de az nagyon.
Vöröske fekvő helyzetből lassan megindult felfelé, mint aki drótszálon rángatnak – a feje még mindig hátrabillent, a holdfényben szikrázó vörös haja körülölelte világítóan fehér testét, mint holmi lomha uszály.
A felső testével egy időben húzta fel a lábikóit, de mikor sikeresen felült, megtorpant. Lassan kinyitotta azt a seszínű szempárt és felbámult egyenesen a Holdra. Az gyönyörű volt és hatalmas – legalábbis annak tűnt. És rendkívül távolinak.
A maga mellett tehetetlenül heverő jobb karja hirtelen rándult egy egészen aprót, aztán pedig lassan emelkedett az ég felé – mintha meg akarna ragadni valamit a levegőben, amit senki más, csakis ő láthat.
Az ujjai széttárva nyúltak volna a Holdért, csakhogy az túl messze volt, még neki is. Nem baj, Kibu majd lehozza neki, úgyis csak kérnie kell. Bár tény és való, hogy az olyan kis csecsebecsék, mint a Hold, meg a Nap, meg az össze gyémántfényű csillag értékét vesztette, ha férjecskéje ott volt mellette. Hát nem ééédi…-^.^-
Gyermeki ujjai között átragyogott a sápadozó fény, és valljuk be őszintén, kicsit zavarta őt – olyannyira, hogy szíve szerint elrúgta volna azt a kis sunyi izét az univerzumból, mint egy labdát. (Mint user Yoshit Üveghegyre)
Egy hűvös – és mégis milyen forró – fuvallat felkavarta a mindig kócos hiperaktív kobakot, s most a vér színével egyező tincsek a márványfehér ujjak közé akadtak, s egy pillanatig úgy sejlett – főleg mivel Naka még mindig erősen hunyorogva pásztázta a világító lufit a tintapacában –, hogy a Hold vörösben úszott. Vérben.
Naka karja hirtelen zuhanni kezdett és az ölében állapodott meg. A haja a vállára hullott, s a most kicsit lehorgasztott fejet keretezte majdnem minden irányból. A sápadt arcból csak egy rész látszott ki. A vörös függöny mögött Naka behunyt szemekkel ült. És mosolygott. Egy gyilkos mosolyával.
Hirtelen kinyitotta a szemét és fellökte magát a tetőcserepek kényelmes szilárdságáról. Eddig csak heverészgetett fent a magasban, ahol bár senki nem látta, ő mindenkit észrevett, kinézett magának és persze kommentált is – magában. A párnáját jelentő macska most a lábánál ült, miközben a mancsát nyalogatta. Milyen kis kényes egy teremtmény. És pont olyan, mint egy szélkakas. Dörgölődzik, de csak ha nem rúg bele az ember egy jó tiszteset.
~ Kami-saaamaaa…! Nem igazán értem, mi ez az egész, de nem is nagyon akarom ááám. Csak dőlj hátra és lásd, hogyan ontják egymás gyönyörű vörös vérét az emberek. Akiket te teremtettél. Elméletileg. ~
Örök vörös kisasszony holdfénybeli alakja hosszú árnyékot vetett az utcára. A sötét sziluett még ott volt egy pár másodpercig, aztán tovatűnt, mintha nem is lett volna más, mint egy kósza képzet.
A káosz örökös úrnője az unalmas éjjelekre kibérelt egy aranyos kis szobácskát, ahol minden volt. Csak hát Kibuska nem, akivel mondjuk lehetett volna karikás kalandokra menni. No sebaj. Majd legközelebb. Bwuhahahahaa.
Nakuci éppen a kóciborzi üstökét rendezte dívásra – az öltözködésen, a reggeli körömreszelésen már sikeresen átvergődött –, mikor a tejecskéjét szürcsölgetve lépett az ablakpárkányhoz. A nem éppen gyakran tisztított ablakon kilesve meglátta az éjjel erőteljes ívben kihajított macskát. Csakazértis visszajött, mer’hogy az jó neki. Vagy sem.
Kinyújt gyorsan a dögért, grabancon ragadta és magához húzta. Épp hogy csak egy futó pillantást vetett az utcán elhaladó emberekre, mikor kiszúrt egy vicces fejet. Hajjal. És meglepően bizarr módon a fejhez test is tartozott.
Az a srác volt, akit szépen kipenderítettek a nagy izmozók, meg a nőcike – aki nem éppen volt modell jelölt –, na meg diplomatikusan elküldték egy szebb és melegebb éghajlatra. Hát igen. Naka már biztos képen nyomta volna őket. De nem… ha vele történt volna ilyen, akkor a faluból nem maradt volna semmi. Illetve… semmi felismerhető.
Nevenincs kisasszony sóhajtott egyet, majd pedig a saruját becsatolva elindult kifelé. Maga mögött hagyta a kupit, és már ment is a kölök után – bár a kisfiú nem érdekelte, elvégre őt inkább az érettebb egyedek érdekelték, és nem volt pedofil se, az ő fantáziáját most a nőci zargatta. Nem, semmi szexuális töltés, kikérem magamnak XD.
Nakuci surrant, mint szellem a napvilágban. Tudta ő jól ugyanis, hogyan legyen valahol, miközben mások nem veszik észre. Elvégre nem volt ő zöldfülű, csak néha egy kicsit őrült, kicsit élénk fantáziájú – nem, nem perverz.
Elhagyta a fogadót, melyben megszállt – egy volt az a sok közül, még csak a nevét se jegyezte meg, mondván, hogy minek –, és a szűk sikátorok árnyait vette kölcsön, mígnem fel nem navigálta magát a tetőre. Aztán onnan lejőve – még mindig a macskát a kezében tartva, pontosabban szólva: a karjaival magához szorította a hasánál, mire a macskesz meg nagyot pislogott a világra.
A szűk kis utcákból inkább kilépett a fényben úszó utcákra. Elvégre is, nem készült ő semmi rosszra – sem jóra. Az emberek között elvegyülve haladt. Együtt a sodrással, habár néha kiállva abból. Bármennyire is az volt a szándéka, hogy megnézi, mi van azzal az aktakukac nővel a kapuknál, azért voltak ott kirakatok is. Kirakatok. Vásárlás. Hobbi. Naka pedig érdeklődött, de sajnos a legtöbb helyen nem éppen plüssöket és divatos ruhákat árultak – még csak nem is gyémánt ékszereket. Na nem baj. Majd a következő faluban szépen kifoszt egy pár üzletet – játékelvonási tünetek, kérem szépen >.<
Újra és újra elszakadt a kirakatok fényes és viszonylag tiszta üveglapjaitól – melyekben persze előbb jól megnézte magát, és persze illegett meg billegett is, ahogy azt tenni kell –, aztán vetett egy pillantást a népre, meg persze a csajra. Nem, nem követte őket. Őt csupán sodorta a sors folyama, amelyen ő csupán egy hajóban ülő lányka volt – na jó, azért segítette is a sorsot egy kis evezéssel.
Nakuci csak úgy nézelődött, bekukkantgatott a sötét sikátorokba, hátha talál ott valamilyen elhagyott drágaköves nyakláncot a földön, vagy egy rendkívül ritka és szuper erős kardot egy kuka fedelére helyezve. De nem. A sors fintorgása nem pöckölt az útjába semmilyen értéktárgyat, szolgát vagy éppenséggel áldozatot. Kár. Ez így uncsi volt.
Nagy boldogan lóbálta a macskát, miközben kedvenc dalocskáját dúdolgatta. Mikor meglátott valami jót, akkor odarohant a kirakathoz, rátenyerelt az üveglapra – a jobbjában tartott macskát egyenesen felpasszírozta a sík felületre –, még a homlokával is rácuppant az üvegre. De miután rájött, hogy ez a falu nem éppen az ő tartománya – ergo nem árulnak mindenféle neki való csecsebecsét –, lebiggyesztett ajkakkal állt odébb. Habár szíve szerint bevágta volna a legközelebbi kukát a kirakaton keresztül a boltba, mondván, hogy ez a büntetés, amiért nem árulnak semmi olyat, ami neki kellene.
Köhöm… szóval. Tehát. Naka-chan ment tovább, megcsodálta a madarak cikázását – hirtelen nagyon megkívánta a tojásrántottát és a galamblevest is –, persze azért néha vetett egy lomha pillantást az előtte haladó emberkékre. Követte is őket, meg nem is. Ő csak… egy utcán ment velük, véletlenül egy irányba, véletlenül mögöttük.
~ Bwááááh, a nőcike… Nőci?! Mit nőci? Nem hiszem, hogy idősebb nálam. Múúúh… akkor csaj! De nem. Az se, mert ha ő csaj, akkor én is az vagyok. Hát az nem valami jó…. Nyeeeh, akkor inkább ifjú hölgy. De nem, mert az meg csak én vagyok. Nyaúúúú, akkor lány és kész. Múh, túl van tárgyalva! Tehát akkor a lány és a bandája. Na igen, cuki kis geninkék, úgy lenyesegetném a lábikájukról a husikákat… Pfúúúj mááár. Mi vagyok én, kannibál?! Nyeheheheeee. Huh? Merre mennek, merre mennek? Eddig egyenesen, nem? Akkor most minek a változtatás…? ~
Hát igen, Naka sosem volt valami nagy zsenialitású alak a hétköznapokban. Eddig elég volt az, hogy pár kunait elhajított a sunyiba, aztán vagy felfűzött rájuk robbanó cetlit, vagy nem. Na igen. Kicsit gázos volt, mikor csak a csupasz kunai késeket dobálta vaktában, és csak utána jött rá, hogy nem tűzte fel őket cetlikkel.
Az őrök őt is átvizsgálták – illetve vizsgálták volna, de mivel nem volt nála semmi, ezért nem is volt mit. Látszólag. Na igen, nyomi kis biztonsági rendszer ez, de hát ha másért nem is, a látszatért még nekik is meg kell küzdeni. És különben is. Nakuci mosolygott, pillogott is nagyban, meg eljátszotta a cuki kislányt, aki csak civilként tesz-vesz. És bevették. Illetve, úgy ahogy. De az a lényeg, hogy bent volt. És a macskát is megtarthatta. Mert ha nem, akkor máris vérengzeni kezdett volna.
Nah mindegy is, Nakuci ott nézelődgetett jobbra, meg balra. Föl és le, össze, vissza. Nem igazán érdekelte más, csak a vásárlás, úgy ám. Ismét a kirakatokat bújta, mint aki elvonási tünetektől pusztulódik. Nem baj. Élvezte az egészet.
Már ismét kezdett volna letenni arról, hogy egy színvonalas plüssös boltot találjon magának, mikor aztán beütött az isteni szikra. Az utolsó remény. Már messziről csillogott, ontotta a rózsaszín fényt magából és a cukorkaillatot. Nakuci szemecskéi pedig hirtelen nagyra nyíltak és reményteli csillogással teltek meg. Végre megtalálta.
Egy hatalmas, szikrázóan tiszta kirakaton keresztül a menny sejlett fel előtte: rózsaszín, fodros-bodros, és tele plüssökkel, cuki játékokkal, magyarán olyan kellékekkel, amik neki az életet jelentették.
Oda is rohant a kirakathoz, nagy vidáman, átkozottul boldogan. Ismét rácuppant az üvegre – megint felkente a macskát –, a lehelete pedig párafoltot hagyott az üveglapon. Szív alakút. Kawaiii~, ne~?
~ Jééééééj, ez itt a paradicsom! Minden rózsaszín, minden fodros, minden cukorkaillatú és minden… ~
Hatásszünet.
~ … ÁTKOZOTTUL DRÁGA!!! Wáááááh! Mi a rosseb van már itt, kérem szépen?! Mi ilyen drága azon a macin?! Miből van, gyémántból?! ~
Naka dühös lett. De nagyon. Azt latolgatta, hogy bedöntse-e a bolt falát egy kecses pöccintéssel, amikor inkább letett a tervéről. Az ugyanis rongálta volna a játékokat. Nem volt mit tenni. Pénztárca… azt fogja most elővenni. Csak kár, hogy intim helyen tárolta a készpénzét. Nem mindet, de az ide illő összeget igen. A dekoltázsában.
~ Most kezdjek el ott… turkálni? Ne mááár… Én Kibu felesége vagyok, nem tehetek ilyet mindenki szeme láttára, igaz?! Wááááááh, megőrülök, de most komolyan! ~
Naka vett egy mély lélegzetet. Aztán kifújta azt. A macska nagyokat pislogott ideiglenes gazdijára, mire az hirtelen nagyot toppantott. Hirtelen megfordult. A kis csoport irányába.
~ Jó. Oké… nincs mit tenni. Ez most vészhelyzet! ~
Ismét nagy levegőt vett, lenyelte azt az átkozott nagy büszkeségét, aztán pedig…
– Hé! Te ott! Lány! Fekete hajú lány! Fáslikkal a kezeden, a sok törpével körülvéve!
Nevenincs kisasszony bizony teljes torok-kapacitását rááldozta a furácskának ható megszólításra. De még nem volt vége. A jobb kezét kinyújtotta Hana felé. Eredetileg az volt a terve, hogy a mutatóujját szegezi a lányra, de mivel a keze tele volt a macskával, ezért a jószágot mutatta felé, nem az ujját. A megrémült, elkerekedett szemű macseszt.
– Adj kölcsön egy kis pénzt!
Hát igen. És így lépett kapcsolatba Hana Fujishimával. Lol.
A lány pedig persze rögtön felismerte, elvégre is: nem volt olyan, mint Naka – igen, igen, az a „h” betűs szó XD. És hogy honnan sikerült neki? Ó, hát a nagybetűs Bingo könyvből, mivel Nakucka szerencsés alázattal foglaltatik benne a Top 10-ben. Hát szupíííí? *.* Naka veszélyes. És bizony ér is… mennyit is…?
– Csak tízet?! Nah ne máááár! Micsoda rágalom! Mi az, hogy csak tízet?! Annyit ér a szépségem, a többi meg még a dupláját! Ki az a kötözni való vadbolond, aki nem veszi észre ez én első osztályú mivoltomat?! Bwúúúúh, kiherélem az biztos!
Na igen, Nakuci nem volt éppen boldog az ár miatt. Bár tény és való, hogy mérföldekkel előrébb járna a pénzgyűjtésben, ha elkapatná magát, aztán meg megszökne. Igen… Hogy ez eddig nem jutott az eszecskéjébe!
– De azért igazán melengeti kicsi szívemet az a tény, hogy ilyen közismert a külsőm. Jajj, hát ez szupííí, mint egy híresség. Nemisnemis. Mint egy énekes! – tapsikolt örömében a vadóc. Pontosabban: tapsikolt volna, de valójában a macskát nyomogatta, hang nélkül.
~ Jajj, hát nem nagyszerű? A végén még aláírást is kérni fognak tőlem. Nyeheeee… Hopperá, várjunk. Még nincs művészi szignóm! Múúúh, ez még problémát okozhat. Na de nem baj. ~
– Óóó, és még valami. Nem vagyok bűnöző. Az olyan… alantas kifejezés, kérlek. Egyébként meg, akár plakátokkal is hirdethetném, hogy ki vagyok, most már lőttek az inkomicsodámnak. Hála neked.
Toppantott egyet a Vörös démon, teljesen elfeledkezve arról, hogy ő szólította meg a kunoichit. Nem is éppen szerény módon. Hmmm, igen. Nem. Ez van. Passz. Nakuci félig dühösen, félig még mindig tanakodva a speckó aláírásán – mer’hogy igen, csakazértis lényeges az ilyen –, szájat csücsörítve állt, paprikásan. Mármint felpaprikázottan. Szóval… durcin.
Megforgatta szemecskéit, majd pedig meglóbálta maga előtt a cicuskát – már ha az még élt egyáltalán.
– Beszéljük meg ezt a kis iciri-piciri félreértést egy csésze tea mellett. Te fizetsz.
Felvette a „cukipofa” arckifejezését, azt a jól beváltat, s úgy nézett a komolynak tűnő lányra, aki – úgy bizony – egyidős volt vele. Hát igen. Tűz és víz, ahogy mondani szokták.
– Persze nekem az is jó, ha most szépen letepersz, te kis huncutka perverz, aztán eljátszadozol velem, de aztán ne sírj, ha előkerül a korbács és a sake.
Kacsintott, tovább fokozva a cukifaktort, ami körülölelte az egész környezetét. Amolyan csilivili, rózsaszín, habos-babos, kislány. Félig megnyúzott macskával a kezében.
~ Óh, hát micsoda híres vagyok én itt. Igazi díva. Ehem, ehem, így van, így van. Ha már úgyis az vagyok, miért nem változtatok nevet? Hüüümmm… nem is rossz ötlet, ez lesz. ~
– De ha izmozni akarsz a csibecsapat előtt, akkor csak tessék. Kettős lányka.
Nakuci nem volt biztos benne, hogy a lányt látta-e valahol a Bingo könyvben, vagy még anno Kiri ostrománál, esetleg a Chuunin Vizsgán, vagy bárhol máshol, de valahogy ismerősnek tűnt neki. Ha valóban jól informálódott, akkor bizony ráhibázott, ha meg nem, akkor az a kis jelző semmit sem fog jelenteni neki. Nosza neki, bwuhhahaaaa.
Bent a teaházban bizony sok dologról beszélgettek, mint például törvényekről és tervekről, de az is igaz, hogy a fekete hajú kunoichi – avagy Hana – megpróbálta irányítani a társalgást. Ez a gondolat mondjuk már élből halálra volt ítélve. Hogy mi volt az oka? Ó, hát Naka jelleme. De azért beszélgettek. Például Takumi no Sato trövényeiről:
– Ó, kérlek, ne nevettess! Takumi no Sato törvényei? Nyeheheeee, mégis kit érdekelnek? Amúgy sem lesz mit betartaniuk, ha így haladunk. Megásták a sírjukat, de nem baaaaj. A magamfajta „kölcsönvevő” életmódot folytató kisasszonyoknak ez tökéletesen megfelel.
Nakácska mosolygott, mint mindig, de egyértelműen nem volt százas. Bwuhahaha, mintha valaha is az lett volna!
Vöröske követte az előtte haladó lányt, fekete hajjal, fáslis kezekkel. Rég játszadozott már olyanokkal, akik nem végezték az élmény után hullazsákban, habár tény és való, jelenleg ő sem tudta, merre és hogyan tovább. Megölje őket mind? Vagy csak a gyerekeket? Neeeem, belőlük nem profitálna. Nem eléggé.
A helyiség nagy volt, elegáns, mégsem lenyűgöző – nem neki. Nem kezdte el kritizálni a helyet, bár mikor leült és a napfény nem úgy sütött be a hajára, ahogyan kellett volna – szerette, amikor lángolónak hatott a búrája –, nah, akkor bizony pipa volt. Szíve szerint porrá zúzta volna a falakat, hogy rendesen engedje be a fényt, vagy felgyújtott volna ezt-azt. Szerette a tüzet. Túlságosan is.
És valóban. Szó nélkül – és agresszív tettek nélkül – foglalt helyet a lánnyal szemben. És a szemébe nézett, még mindig túlságosan is vidáman.
– Te fizeeeetsz. – mondta nyájasan, majd pedig keresztbe tett lábakkal, ölében a macskát simogatva nézte a lányt.
Aztán Hana felhozott egy roppant érdekes témát. Azt, ami miatt mindenki lázasan rohangászott fel és alá, jobbra és balra. Wuhááá, bizony ám, a fegyver témáját:
– Drágám, ugyan minek kellene nekem egy olyan ócskavas? Nincs rá szükségem. Nem kell. Nem függök semmilyen tárgytól. Sem én, sem az, amire képes vagyok. Ha nem ékszer, akkor semmilyen csecsebecse nem érdekel. – Ismét kortyolt egyet a szójatejből, cicásan megnyalta a felső ajkát, majd pedig folytatta: – És különben sem vagyok bűnöző. Ha belegondolsz, nincs köztünk olyan nagy különbség. Ölünk, elveszünk és magunkévá teszünk. Mint ahogy a legtöbb shinobi. Úúúúgyhogy! Igazán nagy szívességet tennél vele nekem, ha nem szögeznéd nekem ezt a jelzőt, mert a végén még én is elkezdelek úgy hívni mások előtt, aminek nem bizti-biztos, hogy örülnél.
Kacsintott a lányra, majd pedig kiitta a csésze tartalmát és hátradőlt ültében. Nem akart ő most semmi – és közben persze mindent. Az a titokzatos valami azonban egyáltalán nem érdekelte. Nem sóvárgott érte, nem fantáziált róla – nagy ívben legyintett rá. Egy valami azonban már fúrta az oldalát.
– Nem érdekel engem semmi, amit ezen a lepratelepen nyújthatnak. Köhöm… bocsesz. Ehöm, szóval… Várj-várj, elfelejtettem, mit akartam mondani! Múúúúh – kapargatta a kobakját egy pár percig, mire eszébe ötlött a dolog tárgya. – Teháááát. Érdektelen egy hölgyemény vagyok eme játékboltmentes tájon, azonban van valami, ami már érdekelne. És nem, kivételesen nem a cukorkabolt kifosztása, még csak nem is egy folyó megrekesztése plüssmacikkal. Bár az is jó móka, tény és való, főleg akkor, ha ezzel kárt okozhatok valamelyik shinobi nemzetnek, de… ami most engem több értelemben is lázba hoz, az a kihívás. Elérni azt, hogy csattanjon az ostor, de a bilincs ne kattanjon. Ami azt illeti, szeretnék most azonnal kifosztani egy játékboltot, bármi is legyen az, amit majd kölcsönveszek. Gondolom, meglátom, és aztán tudni fogom, hogy azt akarom. Hmmm… igen, mindig így megy. Nooos, mivel te már talán valamivel informáltabb és tájékozottabb vagy errefelé, esetleg ajánlhatnál egy kellőképpen színvonalas áruházat. Naaa? Mit szólsz?
A lánynak tetszett az ötlet, ez tény és való. Viszont ahhoz, hogy valakiben meg tudjunk bízni, ismernünk is kell, nem? És hát Naka nem éppen olyan ember, aki könnyen bízik, vagy könnyen bíznak meg. Mellesleg olyan, mint az évszakok, avagy változó, és van egy téma, ami igencsak a „gyengéje”. A múltja. Konoha. A dezertálás.
– Így van, elárultam a falumat – mosolygott a lányra, legalábbis az első pillanatban, de aztán az arca érzéseket mellőző jégálarc lett. – De csak mert az is elárult engem. Minden egyes értelemben.
Nem volt dühös, nem volt letört. Ő egy vulkán volt ugyan, a nap minden egyes percében, hiszen bármikor bármi miatt kitörhetett, hogy aztán a pusztítás hamvait hagyja maga után. De nem most. Nem kezdett el kiabálni, se csapkodni, de az arca, az a márvány halálmaszk sokkal rémisztőbb volt, mint bármely dühkitörése.
– Elhagytam Konohát, nem másért, mintsem hogy ne legyek fegyver és egyszerű eszköz, amit ide-oda taszigálnak, és megszabadulnak tőle, ha már nincs hasznukra. Mint ahogy a felmenőimmel is tették – félredöntötte a fejét, s úgy nézte a vele szemben ülő kunoichit. – Nem érdekel, ki voltam, téged se érdekeljen. Nem számít, mit tettem vagy mulasztottam megtenni. Az már mind a múltban van. És senkit nem érdekel. Legfőképpen engem nem.
Nakuci kiitta az utolsó cseppet is a csészéjéből. Letette a csészét az asztalra – pontosabban szólva: élére állította azt és megpörgette, fejjel lefelé. Körbe és körbe, majd pedig kezdett veszteni a lendületéből, de nem állt meg. Nem volt rá ideje. Naka ugyanis rácsapott a bal tenyerével, megszüntetve hirtelen a tárgy lassuló mozgását.
Behunyt szemmel tette mindezt. Nem volt jelentőssége – látszólag. Szeretett olyan dolgokat művelni, amiket mások nem éppen szoktak. Ez is ilyen volt. Mikor kinyitotta a szemecskéit, és nekiszegezte ismét lángoló, pengeként vágó tekintetét a fekete hajú lányra, ismét az volt, ami mindig: tűzvész.
– Nyeheheeeee, őrült vagyok! – Vigyorgott egy őrült vigyorával és tekintetével. – Máskülönben unalmas lenne az életem. Ellopni meg… hüüüümmm, cuki egy ötletnek tűnik. És bár személy szerint Konoha összeomlásának jobban örülnék, szerintem Kiri pusztulásán is jót röhögnék. Bwuhahahaaaa! Persze csak akkor, ha tüzeskedhetek is majd egy kicsit. Már ha egyáltalán meghívsz a bulira. Mert ha nem, akkor bizony nagyon-nagyon durci leszek ááááám.
Hanának az volt a terve, hogy a fegyverrel véget vessen Kiri jelenlegi rendszerének, s hogy lerombolja azt. Vöröske vigyorgott és ismét örült a fejének, de persze semmi oka nem volt rá. Nem is kellett, hogy legyen. Nem volt rá szüksége – neki sose.
~ Azért roppant kíváncsi vagyok, hogy mit szólnának ehhez az ötlethez Kibuék. Ha jól tudom, valamelyik kagéval a drága gyémántom vérrokoni kapcsolatban állt, nem? Múúúúh… ezt majd meg kell kérdeznem tőle. De meg ááám! ~
– Ó, egyébként, bajtárs. Hívj nyugodtan Nakának, ahogyan mindenki más is. Bár már hívhatnál Naka-channak is, azt is szeretjük. – Mosolygott és simogatott. Köhöm, mármint a macskát XD. A huncut mosolya azonban hirtelen mintha megtelt valami mással is, miközben a lány mögötti fiúra emelte tekintetét. Egész idáig nem vett róla tudomást. Illetve… Hana drága sokkal inkább lekötötte, mind a szavaival, mind a személyiségével – tetszett neki az, ahogyan meghazudtolta önmagát, persze pozitív értelemben. Nem szerette az olyan embereket, akiket három másodperc alatt kitalált. Hana nem volt ilyen. A mögötte álló fiú viszont még fiatal volt, talán egy kicsit tapasztalatlan, egy kicsit naiv. Hozzá intézte a szavait: – Na mi van, fiúcska? Tán csak nem pipa vagy? Hát persze, hát persze. Köd mindig hűséges kis ninjákat produkált, éljen az agymosás. Hurrá – egyáltalán nem volt lelkes Vöröske, inkább unott hangon beszélt –, persze, ha bosszút akarsz állni rajta, hát akkor tessék csak. Na nem mintha lenne rá esélyed, valószínűleg belehalnál. Ha meg mégsem, akkor meg a hőn szeretett falud nyírna ki, mivel egy kis csatározással lőttek a fegyvernek. Az ifjú hölgynek meg már szerintem mindegy, hogy viseli-e a fejpántot, rá már nem fognak nyomást gyakorolni a falu fejesei. Viszont te, kiskomám. Hát te aztán benne vagy a slamasztikában.
Mosolygott. Megint. Ismét azzal a „cuki-vagyok-de-jó-a-világ” arckifejezéssel.
Nakuci a mutatóujja köré csavart egy vörös tincset és kíváncsian húzogatni kezdte azt. Látva a két fejpántos reakcióit, nos, tény és való, hogy nem bírta megállni. A kuncogást. Mert hogy igen, nagyon élvezte a helyzetet. A fiú arcvonásainak változását, a szemeinek fókuszváltását és természetesen a szavai keménységét. Ó, hogy mennyi nyitányt adott, mennyi magas labdát, mely épphogy átért a túloldalra, bármennyire is próbálkozott.
Összehúzott szemekkel, széles mosollyal – szinte már vigyorgott a démonka – nézte a párost. A fiút, aki valószínűleg élete egyik legnagyobb döntése és válaszútja előtt állt: hatalom, vagy Köd? A kettő alapjában véve nem zárta volna ki egymást, azonban ez a helyzet most teljesen más volt. És Hana bizony nem hagyott választási lehetőséget – a fiúnak játszania kellett a játékot, ha akarta, ha nem.
És Naka élvezte. Magabiztosan dőlt hátra ültében és tette keresztbe lábait ismét.
Mosolygott negédesen Nakuci, miközben az ölében doromboló macskát simogatta. Hana eközben azt ecsetelte, hogy ha Kazuya meg akarta volna ölni őt, Hanát, akkor már megtette volna.
– Szerényke véleményem szerint azért nem próbált még megölni téged, mert nem lett volna rá esélye. És ezzel természetesen te is tisztában vagy, valamint azzal is, hogy nem igazán vagy olyan lány, akit könnyen le lehet dönteni. Még akkor se, ha a fegyvereid le vannak téve valahová. Elvégre is, nem csak a szép arcodért kerültél bele a Bingo könyvbe – mutatta fel bal mutatóujját, miközben nagy bölcsen bólogatott is a drága.
– Nos, fiú. Nincs valami sok lehetőséged. Ha a mi drágalátos kis igazságosztón sikerrel jár, akkor biza nem lesz Kiri. Pontosabban fogalmazva… a jelenlegi rendszer. Ha meg akarod állítani, akkor azt ajánlom, keresd fel a többi nemzet követeit. Az azonban rossz fényt fog vetni a faludra, és fennáll annak a veszélyes is, hogy függésbe kerül a nemzeted egy másiktól, ami megint tök ciki. Ha meg egyedül akarsz szembeszállni vele, akkor csak tessék. Nem biztos, hogy ismer kegyelmet, ha a terveiről van szó, de ha ő nem, akkor talán én egy kicsit megkergetlek. Persze csak abban az esetben, ha hátráltatod a munkámat. Ha csatlakozol, akkor talán még meg is erősödhetsz. Ki tudja, talán Kirit-eltölrő-kisasszony majd számításba veszi a kéréseidet vagy ötleteidet, mikor ördögi tervének kivitelezésének hajt neki. De ez egyáltalán nem rám tartozik.
Sóhajtott egyet. Unatkozott, és hirtelen túl sok értelmes dolgot mondott egyszerre. Normális mondatok, perverzió nélkül. Már szinte megvizsgálta volna a szójatej összetételét, mert tuti, hogy tettek bele valami nem odaillőt. De nem. Amikor ő ivott és berúgott – nos, akkor asztalon táncolva és énekelve sztriptízelt.
– Na de térjünk csak vissza a tárgyra! Ti kis huncutok, hogy eltereltétek a szót. Szóóóval. Mikor is kellene nekem surrangatnom és meglovasítani egy bizonyos fegyverecskét? Ó, egyébként. Hogy szólítsalak? – nézett nagyokat pislogva Hanára Nakucka.
Hana egy Kumo fejpántot tett az asztalra. Nakának szánta, megtévesztésként. Nakuci ellopja a kardot, mikor valamelyik nemzet megszerezte, aztán meg meglóg Agyarba. Ez volt a terv, nem több.
Nakuci a mutató- és középső ujjaival gyalogolt az asztallapon, mígnem elérte az elé helyezett fejpántot. Felcsípte azt és a szövetnél fogva megpörgette azt. Nem volt kedve feltenni. Főleg a fejére nem. Így hát kénytelen volt a bal felkarjára erősíteni azt. Megpöckölte, majd pedig visszafordult a lányhoz. Megamihoz.
– Tudod mit? Mi-channak foglak hívni. Ez olyan cukiiii! És ez így tök olyan lesz, mintha kémnők lennénk! Fedőnevekkel, meg minden. Yupíííí – tapsikolt nagy örömében a normálatlan kislányfigura.
– Áááh, értem. Szóval akkor bemegyek, kijövök és iparkodva szedem a lábam az Agyarba. Értemértem. Nem nagy feladat. De azért nagyon remélgetem, hogy lesz majd egy kis káosz, amiből majd egy jóóó nagyot lehet szítani. Hümmm… az is tök poén lenne, ha csak vagtában elszórnék pár robbanósdit. Véletlenül azon a környéken, ahol a tárgyalások zajlanak. De neeem. Mégsem. Hadd szerezze meg valaki hivatalosan a fegyót, aztán én meg nem éppen hivatalosan meglovasítom. Yeeeeeh.
Bólogatott nagyban, mint az okostojások szokták – leszámítva persze azt az iciripiciri, teljes mértékben elhanyagolható tényt, hogy nem éppen volt százas –, majd pedig az ujjacskáin számolgatva a lépéseket. Nem törődött vele, hogy bárki meghallhatja – nem izgatta. Aki megpróbálja megállítani, azt erőszakkal pakolja félre az útból. Ez a része egyszerű volt. Egyszerű és világos.
Valami már egy huzamosabb ideje piszkálta a csőrét, de még nem gondolkozott el rajta különösképpen. Most azonban felhozta, mint csevegési témát.
– Szóóóval akkor. Itt van Konoha, Kumo, Kiri. Láttam Szelet és Hangot is. Nagyjából mindegyikben van vagy ismerős, vagy derengő pofika, ami röhejessé teszi az egészet. Múúúúh… Mind a fegyvert akarják, amiről te azt állítod, hogy egy kard, legalábbis arról beszéltél az előbb. Személy szerint fogalmam sincs, mi ez, vagy hogy mit tud, de ha már ennyien szépen összetoborzódtunk, akkor biztos, hogy vannak hozzám hasonló figurák is a közelben. Mármint… ez egy ilyen szuper-über-powa csecsebecse, ami ilye „bwuuuuaaaah” dolgokra képes, meg minden. Akkor viszont az elveszett szerzetek is itt vannak a közelben. Megbújva, lapulva és számítva.
Nem igazán mérlegelte vagy fontolgatta a saját szavait. Gondolatban teljesen máshol járt, ez igaz, valamint az is, hogy már nagyon várta a fejlemények alakulását. És ismét… ismét beigazolódni látszott a megérzése. Hamarosan vér fog végigfolyni az utcák kövein és minden a tűz martalékává válik.
Egyszerre több frontról várta a támadást, elvégre is mindenki ezt az izét akarta. És már megint minden a hatalomról szólt.
– Mondd csak, miért akarod ennyire ezt a fegyvert? – szegezte neki Hanának a közvetlen kérdést, nem köntörfalazott, nem látta értelmét. – Ha valóban ilyen erős ez a micsoda, akkor nagy felelősséggel is jár a birtoklása. Honnan veszed, hogy nem próbálná meg átvenni fölötted az uralmat a hatalomvágy?
Az arca most az egyszer komoly volt, habár a szemei még mindig huncutul csillogtak
Hana szerint a fegyvert birtokolni kell. Valakinek biztosan. És arra csak az erősek képesek. Meg akarta szerezni a kardot, hogy eltörölje Kirit. Szerinte így születnek az igazi istenek.
Nakuci látta, ahogyan a kunoichi felállt és elvonult, miközben istenekről, meg hatalomról és persze erről a bizonyos fegyverről – valamint a fegyverekről úgy általában – beszélt. Egyszerre tartotta a rövidke kis monológot viccesnek, másrészt lehangolónak. Harmadrészt pedig undorodott is egy kicsit. Semmi személyeskedés nem volt benne, csupán megtörtént és kész. Előferdült az ilyesmi.
~ Ó, ugyan, a világnak nincs szüksége önjelölt istenekre. ~
Vöröske lomhán figyelte a lány mozgását. A kijárat felé tartott, elvégre is fizetett. Nakuci is fölállt, szép lassan, végletekig komótosan, mint akinek semmi dolga nem akadt. A macskát rátette egy pillanatra az asztalra, majd pedig a jobb karjával maga elé szorította. A fejjel lefelé fordított csészét nézte most.
Sóhajtott egyet, majd pedig a bal mutatóujjával arrébb pöckölte egy kicsit. Kecses léptekkel kitért a boxukból, majd pedig még egy pillanatra visszafordult. Aztán elindult a kijárat felé, miközben lehunyt szemekkel mosolygott magában. Mígnem alig hallhatóan, mégis kivehetően mondta magának, hogy:
– Emberből istent, mi? Érdekes felfogás, azonban van valami, amit nem árt számításba venni… Ha vannak olyan emberek, akikből istenek lettek, akkor viszont mindig is lesznek olyanok, akik még náluk is erősebbek…
Lassan kinyitotta a szemét – pont abban a pillanatban, amikor rávetült az arcára a vakító napfény. Megvilágította márványfehér bőrét, mely most szinte világított, valamint a vörös hajára, amely ismét úgy csillogott és fénylett, mint a legnagyobb tűzvészek legvadabbika.
Naka mozdult, az árnyék libbent. A kölcsönkért fejpánt egy pillanatra megcsillant, a vörös haj pedig uszályként lebegett a gazdája után, aki – mint ragadozó macska a vadászaton – néma léptekkel, mégis jelenlétét el nem rejtve indult Mi-chan után. Eddig próbálta bizonyos mértékben visszaszorítani azt, ami alapján könnyedén kiszúrhatták, de most már nem fecsérelte arra az idejét, hogy elrejtse jelenlétének apró jeleit.
~ Óóó, ejnye, ejnye. Ugyan miért vagy úgy oda ezért az „isten” témáért? ~
Nakucka nem hitt az istenekben, sem többen, sem egyben. Nem volt szüksége rájuk, ahogyan a fegyverre se. Elég erős volt ő anélkül is, és egy kicsit talán megütközhetett a gondolaton, hogy Mi-channak kell a kard. Elvégre is, miért akarna bárki is egy fegyverre támaszkodni, ha meg akarja változtatni a világot, méghozzá az alapköveinél fogva? Ha valóban erre vágyott volna, akkor nem lenne szüksége egy tárgyra. Mert még ha el is éri azt, amit akart, akkor se biztos, hogy valódi siker lesz az. Jön valaki, aki esetleg erősebb a lánynál, a fegyver meg eltűnik hirtelen, akkor aztán pakk és puff. Az pedig már tényleg gáz.
Vagy csak azért akarta a kardot – vagy azt az izét, bármi is legyen az –, mert tudta, hogy anélkül meg tudnák állítani őt? Hmmm… ez már túlságosan is találgatásokba való bocsátkozás, Nakának meg erre jelen pillanatban nem volt kedve.
Hana és a három genin előrement, mivel a fekete hajú kunoichi szerint nem lett volna jó, ha együtt látják őket. Így hát ő egyedül maradt.
Ő volt maga a káosz. A megállíthatatlan tűzvész, a kiolthatatlan futótűz. Az egyetlen ember, aki kordában tudta tartani, az Kibu volt – na meg talán Ashu is. Most azonban benne is felmerült valami. Lelkiismeret? Óóó, nem, nem hiszem. Csupán annak a tudata, hogy ő bizony sok embernek fogja a kárát okozni azzal, hogy ellopja a fegyvert, ráadásul még háború is kitörhet miatta. Ez ciki. Na nem mintha nem örült volna neki, hogy bemutathat – ismét – a shinobi nemzeteknek, viszont az ártatlan civileket szerette volna kihagyni az ilyenekből.
Nakuci felnézett az égre. Kék volt, a lángoló izével a tetején. Hunyorgott egy kicsit, majd pedig elindult az árnyék felé. Aztán pedig feszültségét levezetve elment venni egy plüssmacit. Nagy volt, puha és cukiiiii. A macskát cserébe elengedte, ő pedig a macit szorongatva ment tovább. A semmibe. Nem volt célja.
~ Ostoba az, aki istennek állítja be magát. Ostoba az, aki azt hiszi, működni fog. És legfőképpen: ostoba az, aki azt hiszi, hogy nem állítják meg… ~
Nah… mindegyecske. Lassan ő is indulászni kezdett. Elhagyva az utolsó utca kanyarulatát is – mert bizony kanyargott az derékul –, egy takaros kis mezőre ért. Virágokkal, meg nem virágokkal, meg megint csak nem virágzó fűvel és fával.
Tetszett neki, ahogyan a nagyra nőtt füvecske hullámzott a szélben. Bele is gázolt, szép alaposan. Szinte belevetette magát a „tengerbe”.
– Yupppíííí – kiáltotta hangosan, miközben forgott és perdült, majd pedig hasast ugrott a semmibe. Puhán landolt, és ez átkozottul tetszett neki.
Futni kezdett, s élvezte, ahogyan a szálak cirógatják a lábszárát és a karját. Mikor kiért egy tisztásra – eddig is azon volt, de itt a fű nem nőtt akkorára –, lehuppant és hátradőlt. Elterült a napon, forgolódott fel és alá. Miután ezt is megunta – pár perc múlva –, felült és elkezdett virágot szedni. Egy nagy citromsárgát a hajába tűzött, valamint egy majdnem olyat a maci nyakkendőjébe – a plüss bézs színű és rendkívül bolyhos és puha volt, rózsaszín nyakkendővel.
A természet lágy ölén csakis jókedve lehetett, más nem – legalábbis azt hitte. Miközben ült és a macival babrált, hirtelen felpillantott. Egy pillanatra ugyan, de mégis. És akkor már nem mosolygott. Szomorú volt, olyan ember, aki már nyitott szemmel is látta lángolni a fényárban úszó tisztást, nem csak akkor, amikor behunyta a szemét.
Hirtelen kizökkent a képzetből – egy fiú közeledett, nagyon gyorsan. Futott. És sírt.
~ Mhhhhm… Mi-chan. ~
Nakuci óvatosan leszedett egy virágot – ez kék volt, valamilyen harangvirág – és tétován, rendkívül gyengéden nyújtotta fel a magasba. A fiú felé, aki elméletileg pont mellette kellett, hogy elfusson.
Látta, hogy sírt, és Naka tudta, hogy miért. Mert már őt is elárulták, és hiába volt ő már több éve elveszett ninja, bizony neki is voltak érzései – bár az is igaz, hogy ezeket csak Kibu mellett mutatta ki. De most szomorú volt, talán egy picit elveszett – blöh, mintha nem lett volna így is az –, de még mindig erős és határozott. Az arca és a szemei viszont nem ezt mutatták. A fiú felé emelt virággal ült a fűben, aki vagy meglátja őt, vagy nem – vagy felbukik benne, igen XD.
Most azonban még a fiú miatt is szomorú volt. Nem is. A fiúért volt szomorú.
A fiú aztán potty, átbukfencezett rajta. És persze elterült, majd pedig meghajolt és kétszer bocsánatot kért, végül pedig hopp, leült a lábaira.
– Elég ám egyszer bocsánatot kérni, nem kell azonnal kétszer. Elvégre is: nem fogom leharapni a kobakodat.
Négykézlábra emelkedett, egyik karjával átnyúlt a fiú felé és a füvön megtámaszkodva áthelyezte a kezére a súlypontját. A kék virágot a fiú hajába tűzte. Az élénk színek tökéletes színkavalkádját alkotva így. Talán egy picit elütött a vöröstől, de egyértelműen ment a fiú szeméhez.
A gyengéd fuvallat végigsimított a szirmokon, melyek kénytelen voltak megadni magukat és lengedeztek. Naka vörös hajtincsei is életre keltek – mint a frissen fellobbanó skarlát lángok. Gyorsan lefogta őket, hogy ne zavarja a fiút, majd pedig visszaereszkedett eredeti helyére – megtartva azt a távolságot, ahol a fiúnak nem kell feszélyezve éreznie magát –, de nem ült úgy, mint a fiú. A lábait ugyan felhúzta, viszont maga mellett hajlította be őket a füvön. Az ölébe pedig a méretes plüssmacit helyezte.
– Gondolom, felesleges megkérdezni, hogy mi a baj… – sóhajtott nagyot Naka, miközben szorosabban ölelte a plüsst a karjai között.
Némaság telepedett rájuk. Naka elnézte a fiú alakját, aki most az arcát törölgette. Igencsak szemérmetlenül nézte őt, na nem úgy értve, csupán nem akarta elfordítani a fejét. Igaz, így adhatott volna helyet a fiúnak, meg időt is, hogy összeszedje magát, de ő sosem volt ilyen. Nem azért, mert nem törődött mások érzéseivel – épp azért nem tette, mert törődött velük.
És ebben a pillanatban is osztozott az érzésein, s bár elhatározta, hogy nem töri meg a csendet, most mégis meghazudtolta önmagát.
– Az életben nagyon sok lehetőségünk van, de ugyanannyiszor kerülünk választás elé, ami néha nehéz, néha fáj, néha megőrjít. Ezek valójában tesztelik az elhivatottságodat és az eszméidet, s ha tehetik, akkor megrengetnek abban, amiben hiszel, amiért élsz. És ha ez sikerül… akkor az neked fog fájni. Csakis neked. Senki másnak – nem volt keserű a hangja, csak talán egy árnyalatnyit, viszont annál inkább gyöngédebb. Egy újabb sóhajtás után aztán folytatta: – Ha viszont megtalálod azt, ami erőt ad és kísér, támaszként szolgál, akkor mindig visszatalálsz önmagadhoz és rájössz, hogy valójában semmi vesztenivalód sincs.
A jobb markát az ég felé emelte, majd pedig kinyitotta azt, s a halvány rózsaszín virágszirmok repülni kezdtek a széllel, felfelé, körkörösen, mint egy örvényben. Az ég azúrkék volt, felhők nélkül a láthatáron. A horizonton a mező zöldje pedig egybefolyt az ég kékjével.
– De ha az segít, hogy valaki meghallgat, hát akkor csak rajta, itt vagyok én. Ki más, ha nem az, akin keresztülestél? – Kérdezte a fiútól, immár könnyedebb hangot megütve. Már mosolygott is, bár kicsit kótyagosan. Pedig nem is rúgott be… hm…


Jelenlegi chsz: 1334 (mint egy évszám, bakker XD)
Helyszínek: A fegyverkészítők szövetsége: Hoppou Takumi no Sato: Fürdő- és kereskedelmi falu, valamint Kereskedelmi útvonalak.
Társak: Hana Fujishima, Fumetsu Yume, Seimitsu Kazuya.
Postok száma a hónapban: 12

Hát nem valami sokat írtál darabszámra... de egy-egy post mennyisége! Na az igen! Bár a bővítmény azokból lett nagyjából összevágva, ezért nem tudok adni neked, vagyis nem annyit aminyét valóban megérdemelnél... már így is a legtöbb ch szinttel rendelkezel az oldalon... nem akarsz helyette egy plüssmacit? Na jó, csak vicceltem

+ 15 ch színt

Jelenlegi Ch-d: 1349

Ezen a világon csak két dolog van, ami igazából számít. Az élet és a halál. Minden más ezekhez kapcsolódik. Minden érzés, minden vágy és cselekedet. Ezek nélkül nem létezik semmi és senki.
Ezen a világon kevesen vannak azok, akik értik a kettő közötti összefüggéseket és különbséget. Sokan csak azt hiszik, hogy ebbe a kategóriába tartoznak, miközben mégsem. A szívük mélyén tisztában vannak ezzel, de túl büszkék ahhoz, hogy elfogadják azt, ami.
És a világ újra fordulóban van. A káosz határán.

„Én csak látni akartam a világ változását.”

„Az ég sosem változik. Mindig olyan, amilyen. Nem távolodik, nem közeledik, mindvégig egyhelyben áll, szilárdan, mégis elérhetetlen távolságban. Ha elveszve érzem magam, akkor elég csak felfelé néznem, mert ez itt sosem változik. A földet az emberek a kedvükre formálják, a vizet beszennyezhetik, a tűz lángját beszínezhetik, de az eget nem bánthatják. Bármi is történjék, nem változik.”

„Az ember sok okból ültethet fát. Lehet, hogy szereti őket, vagy árnyékra vágyik. De az sincs kizárva, hogy egy nap tűzifára lesz szüksége…”

„Én is rengetegszer álltam olyan választások előtt az eddigi életemben, ahol csak két lehetőségem volt, és én mindig a harmadikat választottam!”

~ Nem hiszek az istenekben. Nem áltatom magamat – minek is tenném? A sorsot sem pártolom. Még csak az kéne, hogy valaki előre felböfögje az életemet. Tutira széttrancsíroznám egy vécékefével. Azt viszont tudom, hogy az élet nem habos torta, tele van vakvágányokkal – annak ellenére is, hogy az ember megvette a drága jegyet. Az ember maga döntheti el, mi az igaz és mi nem. Hogy miben hisz, és miben nem. Utána meg már szép nagy ívben potyizhat arra, hogy mások mit gondolnak. ~

Hatalom

Háború

Halál

~ Mind olyan nagy fölösleg. A gyenge elbukik, az erős megmarad – ez a túlélés törvénye. Az egyén nem tud fölékerekedni, bárhogy is próbál. Nem érheti el az elérhetetlent, nem emelkedhet mások fölé, mert egyszer – így vagy úgy – úgyis bukni fog És magasabbról sokkal nagyobb a taknya. Ezért nem érdemes sokat várni.
Vannak, akiknek kell ez a fegyver, de viszont vannak még olyanok, akiknek nem. Mert csakis a gyengének kell, hogy gyarapítsa fegyvertárát, és persze azért is, hogy növelje az önbecsülését. De az az erő, amit úgy szerez valaki, hogy valamilyen külső eszközre támaszkodik – az nem erő. Nem igazi.
Az igazi erőt az egyénen belül kell keresni, viszont nem jutsu-, se nem chakrafüggő. A lélek a kulcsa mindennek. De ne higgy a szemednek, csakis a lelkednek. Az nem szubjektívan lát, de nem is objektívan. Nem is lát. A lélek tud – mindenről. Még ha a sötétség is övez, a lélek omnipotens. ~

„Tényleg csak sötétség lenne minden mögött? Ó, ugyan! Ez a mező is mennyi virágot rejt, mily sokszínű és életvidám. Az ég tele madarakkal, a folyók virgonc halakkal. A napsugarak mindent megáldanak fényükkel, és bár biztos, hogy hamarosan leszáll az éj, az is kétségtelen, hogy eljön a hajnal. Sokan azt mondják, hogy a fény és a sötétség kiegyenlíti egymást, de szerintem ez nem teljesen igaz. Elvégre is: a fény bármelyik sötétséget eloszlatja, legyen az akármilyen tömény, mindig utat talál magának, míg a sötétség csak eltakarhatja a másikat. Úgyhogy a dolgok mögött nem csak az van, amit látni vélsz a jelen pillanatban.”

Hamarosan harc lesz. Vér fog folyni a macskaköves utcákon.

…Ezen a világon kevés dolog számít. És azokat is elveszítjük. Miért?...

Az éles fémpenge széthasítja a húst, töri a csontot és tépi az érrendszert. Arra használják, amire teremtették – ölésre. A célja mindig ugyanaz marad, nem számít, ki használja, s a legkevésbé pedig az, hogy mire. Ez egy gyilkos hangszer, mely az érzésekkel rezonál. Már ha a forgatójának van még egyáltalán.

Öt éve vette kezdetét ismét a pokol. Amíg itt vagyunk, van még remény. Még élünk, még harcolunk – csak azt nem tudjuk, hogy minek.

Ezen a világon vannak olyanok, akik képesek megváltoztatni a megváltoztathatatlant. Olyanok, akik a képzeletet valósággá formálják. Ők viszont csak a háttérből irányítanak, sosem lépnek ki a fénybe. A másoknak való.
Ők csak mosolyogva sakkoznak a sötétben, hagyva a dolgokat, hagyva mindent.

Ez a világ gyönyörű, a legszebb mind közül. És a legtörékenyebb.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk, túl rövid ahhoz, hogy éljünk. Mert a vég már elkezdődött – a kezdet pillanatában. Sosincs elég idő. Most sincs.
A harc itt fog folyni, nem máshol. Harcolnod kell, méghozzá egyenes gerinccel. De ezt csak akkor leszel képes megtenni, ha az életedet teszed fel tétként.

Válassz! Élsz, vagy halsz.

(Helyszín: Hopp. Takumi no S. -> Kereskedelmi útv.)

//Elnézést kérek a csúszásért és az inaktivitásért, de sajnos rajtam kívülálló okok miatt a gépem benyomizott - és nem, nem azért, mert néha rá "hájimeee"ztem XD. De sikeresen kiloptam a szervizből, úgyhogy ismét jelen. Gomenasaaaaiii~
És bocsánat, ez a bővítmény kicsit másik oldalról közelíti meg Nakust.//

Részemről ez egy gyönyörű lélektani darab, művészeti értékkel is akár, de nem személyiségfejlődés, nem is leírás arról ami történt. Nem mintha baj lenne, viszont ez nem ér anyagias jutalmat, mert nem azt célozza meg, amiről a bővítmény, mint "intézmény" szól. Figyelmet és értéket hordoz és képvisel, ezt meg is adom neki, és a jelenlegi kalandod végén jutalmazom.

Ui: az aktivitás, ha kész visszatérni, örömmel veendő. A faluba való megérkezés és bármilyen cselekedet megtervezése és kivitelezésének elkezdése úgyszintén.

Tiszteletem.

Az őrület határán!
Mégis ki vagyok én?!

Én ezt az egészet nem értem… Mi vagyok én…? Ki vagyok én…?
Oly sokáig kerestem a választ, de mindhiába – nem lelem. Örökké bolyongani az őrület mezején? Nem akarok. Soha. Többé. Nem. Fogom. Hagyni. Hogy. Szórakozzanak. Velem. Soha!

Istenek nem léteznek. Az ember nem válhat azzá, mindvégig az marad, ami – egyszerű, halandó ember. Ha bárki is azt hiszi, hogy felemelkedhet, az valójában máris elbukott. Az egyén gyenge, naiv és makacs. Végtelenül sebezhető és nagyokat álmodik. Ezek közül sok előreutal a jövőre, míg a többi a jelent igazolja – és épp ezért nincsenek olyanok, hogy istenek, még emberi szemekkel nézve sem. Mert mindig vannak azok, akik még az ilyen embereknél is erősebbek. Kevesen vannak, de léteznek. Elit kört alkotnak, de mégsem: egyszerű, hétköznapi közegből emelkedtek fel és erősödtek meg, semmi több nem kapcsolható hozzájuk. Nincs belőlük sok, de erősek, valamint nehéz őket fellelni, mert mindig ott jelennek meg, ahol nem keresik őket semmilyen céllal sem. Hogy hogyan lehet megkülönböztetni őket a törtetőktől? A válasz egyszerű: ők nem akarnak istenek lenni. Az oka? Mert nincs rá szükségük.

Nem tudom, mit tervez Hana, sem azt, hogy mit akar. A céljáról nem nyilatkozhatok, mert ez sem teljesen homálytalan előttem. De mindez nem számít; elég, ha annyit tudok, hogy készül valamire. Ehhez viszont szüksége van rám. Tudja, hogy olyan vagyok, mint a futótűz – és éppen emiatt nem lát. Szüksége van az erőmre, de nagy valószínűséggel nem tart többre annál, amit meg akar szerezni: a fegyvernél.

Amikor a tükörbe nézek… vajon mit látok? Egy alakot, azt az elátkozottat, a kétélű pengét, mely egyszerre futótűz és tornádó is. Ártatlan arc, az a fehérlő angyali, s a vörös hajkorona – vajon mitől ilyen vakító? Mitől ilyen színű? Az általam kiontott vér színébe vadult, mutatva a bűneimet – mindegyiket, szálanként.

A fegyver, amelyre a nemzeteknek is fáj a foga, még ismeretlen jellegű volt. Ki készítette, mikor és minek? Vajon tényleg pénzszerzés céljából? Mert ha igen, akkor a halálisteneket, a Shinigamikat hozták magukra, shinobik alakjában. Elveszettek, legálisak, mind itt vannak, mint egy rakás éhező farkas horda. Aki először lép, az vagy meghal, vagy győzedelmeskedik. Most már nem csak játék volt az egész – Naka persze még mindig így élte minden percét a napjainak.

A kockát pedig máris elvetették. A kérdés már csak az, hogy melyik számon állapodik meg.

Megtaláltam a válaszomat. Végre. Vagy inkább csak újra rátaláltam? A múlt nem számít, a jelennek élünk a jövő érdekében. Az vagyok, ami és aki, nem több, de egy fikarcnyival sem kevesebb.
Megfigyelő vagyok. Ez a szerepköröm. Ez volt és ez is marad. A halálom napjáig.

A hullámzó horizonton azonban megjelent valami. Először azt hitte, hogy egy pláza körvonalai, de aztán rájött, hogy nincs az a nyomorék bevásárlóközpont, aminek csak egy nyamvadt emelete lenne. Nah, nem nagy bajocska. A lényeg, hogy megbolygatták a hangyabolyt. És nem tudta, ki és miért. De nem is érdekelte – már nem. Ez neki valójában jót is tett, nem kellett bedobnia nőiességét azért, hogy lehengereljen pár kant – öhm…
Gyorsan elrejtette jelenlétét az érzékek elől, majd pedig kivárva a megfelelő pillanatot – amikor egy másik őr vonta el a figyelmüket, hogy informálja a szolgálatosokat a károk nagyságáról, az esetleges következményekről, valamint a teendőkről –, Naka a fűben guggolva – mely állva is teljesen ellepte már, nemhogy guggolva –, halk kis hang után már ott sem volt. Igyekezett a lehető legészrevehetetlenebbnek lenni.
A kavarodás még itt is érzékelhető volt, úgyhogy mindvégig az árnyékban haladt, eggyé vált azzal. A hosszú évek alatt megtanulta, hogyan váljon észrevehetetlenné és surranjon ki mások tudatából azáltal, hogy egyáltalán nem is ragadt meg bennük.
A sikátorok sötétségében barátra lelt, miközben igyekezett belőni magának, hogy merre is halad és hogyan. Néha a szintkülönbséges épületek adottságait is kihasználta: a magasabb árnyékában surrant, melyet az alacsonyabbra vetett. Mindezt azonban csak addig, amíg élettel megtöltött részhez nem ért, ahol sok ember nyüzsgött az utcákon, távol az előtte történt behatolás káoszától.
~ Háááát, valóban úgy tűnik, hogy nem csak mi vagyunk. A sejtésem sajna igaznak minősült. A feneeee! Ennyi erővel simán szerencsejátékozhatnék. A végén még nyernék egy rakat pénzikét, amiből aztán vennék egy naaaaagy kacsalábon forgó palotát, tele inasokkal és szolgálókkal. És akkor hivatalosan is hime-sama lehetnék. Yaaaayyy! ~
Valóban olybá tűnt, hogy elveszett ninják is megtették már a következő lépésüket, és elég komolyan gondolták a dolgot. Az is egyértelmű volt, hogy mi a céljuk. Erőszakosan behatolni? Neki ugyan jól jött, de akkor is...
~ A kis buták ezzel csak magukra vonták a figyelmet, valamint megfenyegették a tojáson ülő csirke asszonyságot. Most aztán egy rakat kakas fogja vigyázni az arany tojatot. Baaaaaakaaaaa. ~

Már éppen kezdett volna belemelegedni a dolgokba – na neeeem, semmi perverzió, kedves olvasó –, ugyanis a kirakatok megtetszettek neki. Aztán beült egy teázóba, ahol szépen szürcsölgetett ezt is, azt is – csak zöld teát, de hát most akkor is. Finom volt, nyah. Még az utcán megérzett valamit, de csak azért, mert meglehetősen közel haladt el hozzá: egy férfit, nagy chakrával. És ez tetszett neki.
Aztán meg binng-bjang-bjooooong, elkezdődött a kavalkádos parádé: az evakuálás. Ez bizony problémát okozott, pontosabban az, hogy kislánynak nézték. Igen, oké, persze, tudom: nem volt valami magas, se nőies, de hát akkor is annak nézték. Főleg macival a kezében. Úgyhogy elkezdték kiráncigálni, az pedig gyanús lett volna, ha a tömeggel ellentétes irányba kezd el futni. Nem volt hát mit tenni: játszotta a ráosztott szerepét.
Aztán derült égből villámcsapás, avagy a feje fölött egy cuki lámpácska gyúlt fel. Egy kawaiiii~ ötlete támadt. Bwuhahahaaaa!
Meglátott valamit.
Inkább valakit: a naaaagy, magas férfit, széles vállal és… bamba tekintettel. A még számára ismeretlen Soroshima volt az, miközben ott állt és – őőőő –, állt és kész. Naka pedig észrevétlenül ugyan, de a szokásosnál is nagyobbat pislantott. Ez nála kábé annyit jelentett, hogy: blöööh-nyeheheheheeeeee.
– Oniisama! Oniisamaaaa! Ooooy, Yuu oniiamaaaa! – kezdett el hirtelen ugrálni és csápolni nagy hevesen a kis drága, mint mikor kiárusításra ment.
A maci a kezében meglendült, miközben ő ott egyhelyben pattogott. Bár a férfit nem ismerte, semmilyen nézetből sem, annyit viszont érzett, hogy veszélyes. Az ilyet nem nehéz megérezni, mivel vannak olyanok, akik semleges aurát építenek fel maguk körül – ami a chakrájukon alapul –, mások pedig a két véglet között. Ez az alak viszont szúrt. És gyanús volt abból is, hogy hogyan állt ott. Mint aki nem illett volna bele a környezetbe. Boci birkák között. És nem volt éppen… hétköznapi kinézetű alak. Körülbelül olyan volt így, mintha rózsaszín szoknyába rohangált volna fel és alá – férfi létére.
Az asszonyhoz fordult, miközben orcáját pirospozsgásra festette az öröm – ó igen, imádott színészkedni, most például abba a helyzetbe képzelte magát, hogy övé az összes plüssmaci a világon –, majd pedig gyengéden megszorította a nő kezét az ő apró, picike kacsójával.
– Nagyon szépen köszönöm, megtaláltam a bátyámat! Remélem, hogy még találkozunk, de ha mindenki egyfelé megy, akkor biztosan!
Azzal pipiskedve egy cuppanós puszit nyomott a nő arcára, majd pedig – ha az elengedi –, a maciját lóbálva kapkodta pici lábait az idegen felé, aki most a „bátyja” volt. A csöppnyi jobbjával kinyúlt – mivel a baljában fogta Mackó urat – és megragadta Soroshima jobbját. Enyhén megszorította azt, majd pedig vidáman és jó hangosan ráköszönt:
– Yuu oniisama, úúúúgy örülök, hogy itt vagy! Egy pillanatig nagyon megijedtem, de most, hogy itt vagy, egyáltalán nem félek semmitől. Menjünk együtt, jó?
Azok a szemek, amikkel a férfira nézett fel – merthogy igencsak felfelé kellett néznie –, hirtelen kihívással csillogtak, ezt azonban kívülálló könnyedén összetéveszthette a testvéri szeretet megnyilvánulásával.
És óóó, igeeeeen! Bizony bejött a kis húzás, mivel Soroshima rögtön felfogta, hogy ő bizony nem egy elveszett szépség, se nem ártalmatlan kislány, aki elveszett és csak úgy poénból téveszti össze az embereket a rokonaival.
Úgyhogy Soroshima fogta Nakust, és már vitte is. Zsákként a hátán, persze. Hogy máshogy is? Aztán potty, lerakta és kérdezgetni kezdte, hogy ki ő, mi ő, mit akar, miért akarja azt, amit akar. Naka meg hozta a formáját: agysérvet okozva a férfinak.
- Nem vagyok fene, blah! Éééén… egy tavi tündér vagyok! – mutatott saját magára nagy vidáman a lányka, aki valóban nem volt kislány, de azért érett nőnek sem tűnt, sajnos – Tavi tündér egy hegyi patakból. Úúúúgy ááám! … Őőőő… Várjunk csak – hirtelen az alsó ajkára helyezte mutatóujját. Egyértelműen gubancba gabalyodott az a frappáns gondolatmenet. – Annak van értelme, ha tavi tündér vagyok, aki egy patakból származik? – kérdezte nagy gondolkozva saját magát, a férfit, meg magát az egész világot úgy általánosban, ergo a kérdés a levegőben lógott. – Hüüümm… Mindegy! Ne zavarjon össze, Bácsi! Jujj, miért is állok én a bácsival szóba? – töprengett Naka. Egyébként neki mindenki bácsi, vagy néni volt, ha idősebb volt nála. – Ki tudja. Lehet, hogy maga egy csúnya perverz, aki az olyan gyönyörű és cuppantanivaló lánykákra utazik, mint amilyen ééééén is vagyok. Hah, Hentai-san! Nem vagyok én olyan könnyű préda ám! Vénuszi vagyok, tavi tündérek neveltek és szeretem a mézet. Ő meg itt – mutatta fel hirtelen a nagy maciját, amit eddig is szorongatott baljával –, Mackó uraság. Ő valójában egy tündérlovag, aki feláldozta magát értem, és mivel elfogyott minden varázsereje a legutóbbi csatában, amiket sárkányemberek ellen vívtunk, nos, azóta kénytelen varázs-kímélő alakban jelen lenni. Tőle tanultam meg a virágok nyelvén, hát nem romantikus?
És csak bla-bla-bla, mint ahogy mindig. Ha ellenféllel volt dolga, először halálra untatta, aztán megölte, de most nem így állt a helyzet. Őt is érdekelte a vele szemben álló férfi. S bár kontaktlencséket használt, amik kicsit elvették a különös szempár még inkább különös színét, ha az ember jobban megnézte, észrevehette, hogy az eredményezett árnyalat valóban visszavezethető a levendulára, még ha nagyon kicsit is.
– Egyébként meg, Yuu oniisama, talán nem ártana tovább indulni. Nem érdemes ilyen helyzetben egyhelyben toporogni.
Azzal ismét megragadja a férfi kezét – ha lerázza, akkor elveszi, ha nem, akkor meg megfogja és húzza a sikátor egyre sötétedő zugai felé –, majd pedig pár lépés után hirtelen megtorpan (nála a pár lépés egyenlő kb. három lépéssel Soroshima mértékeivel XD), majd pedig hátrafordul.
– Őőő… fáj a tappancsom. Nincs kedved a hátadon vinni esetleg?
És felveszi a pirulós, „Jajj-de-gáz-vagyok-istenem-a-terhére-leszek”, zavar mosolyát, miközben a mutató ujjait érintgeti össze a hegyeknél fogva.
És tessék, Soroshima már vitte is. Noha ismét krumpliszsákkal tévesztette össze, de nem bajocska, legalább nem kellett totyognia, szednie a kis talpalóit. Soroshima kiváló hallgatóságnak minősült, annak ellenére is, hogy leállította több ízben Nakát – mert ó igen, vannak még ezen a világon olyanok, akik képesek ilyen hőstettekre. Úgy tűnt, hogy a férfi nem éppen vevő Naka őrültségeire, és mivel sikeresen megnevelte pár pillanat alatt, ezért Nakus felhagyott a tündérmeséivel, és inkább azt tanácsolta a hordozójának, hogy ne használjon fölöslegesen chakrát, mert sosem tudni, mi vár rájuk a sarkon túl.
Az viszont megfordult a fejében, hogy Mi-channal semmiféle megállapodást vagy szerződést nem kötött. Amiből pedig ő nem profitál, az neki nem jó, mert egyoldalú. És különben is. Miért éppen ő lopja el? Amúgy sem szeretett harcolni – most sem azért jött. Csupán szeret mindenhol ott lenni, nehogy az emberek elfelejtsék. Meg röhögni is jó a többi harcolón. Ahogy gyilkolják egymást.
Sóhajtott egyet és döntött. Ragaszkodik az eredeti, legeslegelső felálláshoz: a fegyver lekaksizásához. Már pörgött is az agya, csillant is a szeme. Ravaszul. Mikor ismét felnézett a férfi szemébe, már talpon volt – eddig a földön ülögetett –, és kihívóan meredt a férfira. Ó. És még valami: vigyorgott. Ördögien.
– Térdelj – mutatott a lábai elé Nakus. Felhúzott nózival fordította el kicsit a fejét. – Ha annyira akarod azt a fegyvert és azt, hogy segítsek, akkor térdre. És csak előre szólok, hogy nem mocskolom be a kezem. Nem foglak kihúzni a csávából, nem mentelek meg. Na jóóó, talán én is egy picit harcolgatok, de éppen növesztem a körmöm, szóval nem akarom, hogy letörjön. Ha segítek, akkor megvédesz. Cserébe odavezetlek, súgok neked ezt-azt, utána meg mehetsz az utadra, nem kísérlek el végig. Én meg megyek haza ugráltatni a szolgálókat.
~ Elég egyszer ránézni a konstrukcióra: egészen labirintusszerű és sávos. Némileg mintha centrális lenne. Az elrendezése pedig tök kiráááály. Nyeheheeee, ez vicces lesz! ~
Nakának két énje volt. A kezdetektől fogva – hogy miért? Csak. És. Mert. Nem volt különösebb oka, elég volt annyit megjegyezni, hogy a személyisége alapján sem volt éppen százas. Az egyik énje őrült volt, a másik őrültebb. A kettő között még az is eltért, hogy az első hajlott a kislányos butaságokra és a fantáziálásra, míg a másik a káoszt részesítette előnyben. Mert ez az énje gyilkos volt.
És a második éledezni kezdett.
– Meg fogsz haaaalniii – mondta ezt perverz élvezettel a hangjában. Eddig kislányosan beszélt, de ez most valahogy más volt. Mint akiben felpattan hirtelen a szikra. Nála be is lobbant. Ezt a három szót a férfi fülébe suttogta sejtelmes hangon, persze ehhez egy kicsit feljebb kellett tornáznia magát ebből a kellemetlen pozitúrából.
- Lehet, hogy a szemedben csak egy kölyök vagyok, de szó mi szó, a jelen pillanatban én vagyok a legjobb elérhető információforrás. Nem csak keresésben. Sikerült kapcsolatba lépnem néhány shinobival, valamint információt gyűjteni azokról is, akikkel nem csacsogtam egy sort. És a küldött delegációk bizony tartalmaznak pár olyan kobakot, akiktől talán érdemes lenne tartanod. A tudás hatalom. Ha igaz a mondás, akkor bizony nálam van a legerősebb kártya ebben az átkozott partiban.
Nakucit szórakoztatta a gondolat, hogy a legostobábbnak és legnaivabbnak tűnő ember is képes szálakat rángatni a sötétben. Naka őrült volt, és talán épp ezért sikerült olyan dolgokon keresztülbucskáznia, amelyeket néha mások napokig ásnak. Az információ is ilyen volt. Csupán annyit tett, hogy nyitott fülekkel és szemekkel járt, és persze véletlenül mindig a megfelelő helyen pihengetett.
Naka felszínes volt és rendkívül bonyolult. Voltak persze olyan dolgai, amelyek könnyen kikövetkeztethetőeknek számítottak, de mind a tudata, mind a személyiségei és a tettei egy nagy-nagy labirintus részei voltak. És talán épp ezért tudta mások jellemét kielemezni – tehát nem csak azért, mert sok embert tanulmányozott már és tesztelt.
– De tudod mit? Látni akarom az egészet. Azt, ahogy az emberek egymás húsába vágnak, ahogy a skarlátvörös vér végigcsordogál a macskakövek réseiben, ahogy az egész falu porrá ég, a saját kapzsisága miatt. Éppen ezért segítek neked! Utána majd ráérsz hálálkodni.
Az utolsó mondatnál ismét visszaváltott eredeti, kislányos hangjára. Ismét fordul a kocka, ismét személyiségcsere. Az egyetlen olyan dolog, ami a legtöbb embernél nem így volt az az, hogy Naka mindkét énje mindig ugyanazt a célt tűzte ki maga elé. Nem vitatkoztak, hanem egyek voltak. Ez volt az oka az erősségüknek is.
Elővett egy nyalókát és kibontotta.
De Naka sem volt éppen tehetetlen, se nem szőke – mármint agyilag, na nem mintha előítéletei lettek volna, de akkor is. Ha már Hana annyira büszke arra, hogy mi mindent tud, valamint büszkén próbál játszadozni az emberekkel, a szálakkal és az összefüggésekkel, valamint következményekkel, akkor hát nesze neki, Nakus is megpróbálja.
- Na jóóó. Mivel nem akarom, hogy az első kanyarban kidőlj, ezért elejtek pár információt. Akkor is, ha nem érdekel – öltötte ki az apró és rózsaszín nyelvét a férfira. – Na szóóóval. Mindegyik nemzet képviselteti magát és tényleg van pár olyan figura, akitől érdemes tartanod. Ott van a Narancsfejű. Tényleg olyan, mintha egy nagy narancs lenne a nyakán! Őt már láttam valahol, de hogy hol, azt nem tudom. Annyi viszont biztos, hogy erős. Van ott egy lány, aki romantikus szálakon keresztül kapcsolatban van Naranccsal. Nekem „Megami” néven mutatkozott be, de a srác Hana-nak szólította. Amikor a lány szemébe néztem, láttam valamit. Egy apróságot, és talán épp ezért tűnt fel. Egy picit mintha a szemében lévő fény megosztott lett volna. Ó, és akarja a fegyvert, hogy lenyomja Kirit. Meg hisz az „istenekben”, mármint abban, hogy valaki azzá válhat, ha elég erős. Blöööh. Nah, ott aztán tényleg azt hittem, hogy nyissz.
Naka kislányosan nevetett, mert még mindig élénken tombolt benne az a párperc a teaházban.
– A lány bármit megtenne a fegyverért, pontosabban azért, hogy elpusztítsa Kirit. Ez tetszik! A többieknek persze neeeem… Ha jól sejtem, a hazafias fiúk és lányok most szépen felállnak és hősöket játszanak. Érdemes tartani tőlük, mert egy rakat eltökélt genin felér egy jouninnal. Wáh… óóó, és még valami. Szerintem a követek se éppen kötögető nénik és bácsik. Igen, igen. Azt hiszem, kezdetnek ennyi lesz. A többit majd kéééésőőőőbb.
Nakus tovább cuppogott a nyalókáján. Egész eddig nem mutatkozott be, de ennek több oka is volt. Egyrészt mindenki csak egyszerűen Nakának hívta, nem többnek, másrészt nem szerette kiadni a nevét idegenek – merthogy igenis így nevelték a szülei >.< –, valamint nem akart a neve miatt problémákba futni.
– Nyaúúúú, most már tényleg elég! Tegyél le, de komolyan. Szörnyű dolog így bánni egy magamfajta hercegnővel! Grah, lefogadom, hogy azért csinálod ezt, mert nem mutatkoztam be. Hyuuga Aikan! Tessék, megkaptad, most boldog vagy, fehérhajú szörnyeteg?!
- Byakugan.
És akkor világváltás.
Valójában nem az következett be, hanem nézetváltás. A térbeliség hirtelen a négyzetére ugrott, és a világ átfordult színesből fekete-fehérre, valamint annak árnyalataira. Viszont még nem fókuszált. Először is ráhangolta tudatát, majd pedig a szemeit a chakrahasználókra a falu határa felé, majd pedig áttért a falu belső részeire. Igyekezett annyira magasból/távolról tekinteni a falura, amennyire csak tudott.
Volt egy olyan sejtése, hogy a fegyvert valahol középtájban kell majd keresnie. Megfigyelte ugyanis, hogy a falu meglehetősen centrális építésű, körkörös. Külső sáv, belső sáv, legbelső sáv, valamint a sávok mélységileg is eltértek: a rész, ahol most ők is voltak, magasabban volt, mint a legbelső negyed, magyarán sima szemmel is rá lehetett látni.
Mindenesetre összpontosított a nagy chakraigényű tárgyakra a területen, ahogyan egyre közelített. Ez a falu azonban „fegyverkészítő” volt. Nem is lepődött meg, amikor egy rakatnyi chakrahasználó fegyvert mért be, viszont tudta, hogy melyik lehet az és melyik nem. Fogalma se volt róla, hogy az adott tárgy hogy nézett ki, milyen formát öltött, de azzal tisztában volt, hogy a szóban forgó fegyver az lesz az, amelyiket a legtöbben őrzik, amelyet a legjobban eldugtak stratégiai szempontból a legjobb helyen, elzárva és körülbástyázva akár csapdákkal is.
Ha sikeresen megtalálja a fegyvert, amit keres, akkor igyekszik azt is kikuksizni, hogy pontosan hol van, hányan őrzik, és hogy hány lehetséges úton lehet oda eljutni. A csapdák és az apróbb részletek ráérnek akkora is, amikor már ott lesznek.
S ha ez sikerült, akkor még a követeket is igyekszik bemérni, hogy nagyjából mennyi távolságra vannak a fegyvertől, netalán tán ott vannak ugyanabban az épületben. Habár ennek kis lehetőségét látta.
Az első alkalommal embereket keresett, akik alapjelként bocsájtják ki magukból a különböző erősségű pulzálást. A falut evakuálták, vagy legalábbis a civileket és a lakosság nagy részét biztonságos helyre vezették, így szinte az egész terület üres volt – értem itt a lakóházakat, stb.. –, úgyhogy próbált ráfókuszálni ezekre a jelekre. Igyekezett megkeresni azt a helyet, ahová a legtöbb gyülekezett, ahol a legerősebb volt a kék fény, majd pedig megjegyezte ezeket és rangsorolta őket.
Másodjára ismét chakrára „állította” szemeit, viszont ekkor már a masszív tömegekre volt kíváncsi, amelyek úgymond falat képeztek. Ezeket próbálta ostromolni és áttörni őket, kiskaput keresni rajtuk és azon keresztül bejutni, vagy legalábbis körüljárni, feltérképezni, elemezni és megjegyezni őket. Idegesítette ezeknek a jelenléte, mert eddig még nem fordult elő olyan, hogy egy chakra-falon ne látott volna át. És épp ez ösztönözte arra is, hogy kutasson valamilyen pecsét után, melyeknek a jelkibocsájtásuk különös volt: vékony pókhálószerű, eltérő a többitől, mégis csak olyannak fellelhető, aki annyi kincskeresésen ment keresztül, mint amennyit Nakus nagyapja is a lányka fejéhez vágott.
A következő váltáskor ismét letért a chakra jelenlétének kereséséről – áttért az épületek és tárgyak behatárolására. Itt a keresési szisztéma kicsit más volt: arra koncentrált, hogy ne koncentráljon. Pontosabban szólva: ne a chakrára. Így pontos és éles tárgyakat, falakat, épületeket érzékelt. Látta, ahogy egy nyalakodó macska ült a tizenkét utcával arrébb lévő sikátor harminchatodik kukájának félrecsúszott fedelén, hogy az egyik legbelsőbb házban még gőzölöd egy csésze tea, s hogy egy sérült állat hever tőlük nem is olyan messze.
Nem ezek érdekelték, hanem sokkal inkább a fegyver. Igyekezett összevetni minden eddig adatot – a képek vizuális úton szinte a tudatába égtek –, ezek által meghatározva a leggyanúsabb helyeket.
Látni csak az képes, aki nyitott elmével jár.
Még a chakráját sem szorította vissza, nem rejtette el azt. Minden koncentrációját arra irányította, hogy lásson.
Bár ez egy kicsit hasonlított arra a feladatra, amit oly sokszor, oly sokáig és oly véresen játszott: Keress vagy Meghalsz.

Az élet nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az emberek sem határolhatók el olyan könnyen, mert nincs olyan, hogy valaki csak gonosz, vagy csak jó. Az ember sokarcú lény, az érzelmei irányítják. Egy adott helyzetben végtelen számú lehetőség közül mindig csak egy döntés születik meg, ezért sem mindegy, hogy az ember milyen utat választ: ha elkezdi járni azt, akkor onnan már nincs visszaút. Soha.

A tetteknek csak egy végső gátja van: a lelkiismeret.

//Bocsiiii, ez nem lett valami jó. Másolgattam, gomenne ^^", viszont Naka lököttségei csupán így érezhetőek át XD. Jelenlegi chsz: ki van írva, fejből nem tudom XD, Takumi no Sato, Lakónegyedek, Soroshimával. Mesélő: Shika. Éééés végül egy kis szösszenet a tollamból: Naka-chan a képen, igaz, nem macival, hanem nyuszival.//

http://yfrog.com/6enakabunnyj

Ahogy azt tőled várnánk, még a másolással is bő és kiváló.

+16 chakraszint

Összesen 1365 chakraszint