Hyuuga Aikan

<<<<<<>>>>>>

<<<<<<>>>>>>

***

(Saját Jutsu)
Kousoku no isei // Az erő gátja

Egy pecséttechnika, melynek célja az ellenfél agyában a tudatos chakrahasználat megakadályozása.
A pecséttel való érintkezés utáni másodpercben a pecsét beleivódik a shinobi bőrén, húsán és koponyáján keresztül az agyába, mint holmi parazita, majd pedig a tudatos chakrairányításért és használatért felelős agyállományon telepedik meg, azonnal aktiválódva.
A pecsét által képzett chakra-sokk megbénítja az agyállomány azon területét, mely felelős a chakra irányításáért a testen belül, illetve azon kívül, noha maga a tudat, hogy az egyén tud(na) chakrát használni megmarad – mint a mozgássérülteknél. A shinobinak megmarad a chakrája, csak annak tudatos irányítása nem.
A hirtelen jött nagymennyiségű chakra úgymond „sokkolja” az agyfelületet (?), majd pedig a pecsét megköti az állapotot; ez esetben az agyi diszfunkciót.
A pecsétbe belefektetett chakramennyiség határozza meg az állapot fenntartásának idejét/hosszát. Maga a pecsét viszont eltávolítható a Fuuja Houin // Gonosz Elzárási Mód nevű technikával, a Technika Semlegesítés // Jutsu Shou technikával, vagy egyéb más, a pecsét chakrájával egyenértékű és szintű feloldó jutsuval, tehát mesterségesen. Vagy ha elektromos sokkolást él túl a megpecsételt shinobi agya. A pecsét akkor is megszűnik, hogy ha a kezdeményező kifut chakrából, vagy elhalálozik.

Kategória: kiegészítő
Típus: pecsét

Szint: A
Chakra: 500

A lány törökülésben ült egy kiterített tekercs fölött, mely a változatosság kedvéért üres volt. Bár maga ez az üresség sértette a lány ezüstös szemeit, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha éppen nagyon dühös lenne a pergamenszerű anyagra.
Valójában azonban nem így volt: a szemében égő tűz sem fizikai manifesztációja volt a Szövetségének, hanem sokkal inkább az agytekervények működését jelezték. Ami alapvetően ritka volt egy magafajta hölgyeménynél. Naka ugyanis nem csak egy szép és ártatlan kis pofika volt – sőt, az utóbbitól átkozottul messze állt.
A lány belemártotta az ecsetét a tintatartóba, majd pedig vigyázva, nehogy a tus összecsöpögtessen mindent, elkezdett kalligrafikus írásjeleket festeni az előtte heverő tekercsre.
A szobájának ajtaja alig hallható nyikorgással nyílt ki, s a résen keresztül egy kopasz fejbúb csillant meg.
- Ugye tudod, hogy mit jelent, mikor valaki egy nyakkendőt akaszt az ajtókilincsre? – kérdezte Chie bariton hangja, majd pedig a vén remete önkényesen beengedte magát a lány szobájába, kezében tartva a megnevezett ruhadarabot.
- Igen, tökéletesen tisztában vagyok vele…
A lány láthatóan teljesen elmerült a munkában, hiszen semmi sértés, semmi sikítás nem lett leadva reakcióként. Ez a vénembernek is feltűnt, így hát becsukta a faajtót, s a lánnyal szemben telepedett le a földre a tekercs másik oldalán.
- Ugye nem írni tanulsz…?
A lány felnézett a sután feltett kérdésre, majd pedig csupán a tekintetével meggyilkolta az öreget. Végül sóhajtott, s eldöntötte, hogy lesz oly’ kegyes és felvilágosítja a férfit. Bár nagyon remélte, hogy AZON a téren nem volt szüksége különösebb felvilágosításra.
- Ami azt illeti, egy jutsun dolgozom… - kezdte a lány hozzá nem illő bizonytalansággal, de a férfi biccentésére némileg felbátorodva folytatta, noha még mindig nem a megszokott Nakás stílusban. – Jobban szólva: egy pecséten, ami megakadályozná az ellenség chakrahasználatát.
A férfi felvont tekintete tökéletesen megfogalmazta a nem kimondott kérdést, így hát Naka bele is kezdett a magyarázásba:
- Egy kicsit hasonlítana a Technika Semlegesítéshez, legalábbis annak az ötlete ihlette ezt az egész őrültséget. A Jutsu Shou a már aktivált technikának a chakraáramát vágja el a használójától, így semlegesítve a jutsut. De mi lenne – Naka már mutogatva lendült bele a témába –, ha egy pecsét már azt is megakadályozná, hogy a használó egyáltalán létrehozza a technikát? Mi lenne, ha a pecsét megakadályozná a chakra használatát?
A férfi némán és rezzenéstelen kőarccal nézte a vele szemben ülő Vöröskét, majd pedig rideg hangon megszólalt:
- Igazságtalan előnyben részesítene téged.
A lány erre csupán felkacagott, noha nem volt semmi örömteljes a nevetésében; a szokásos őrült és vérre szomjazó nevetése visszhangzott a falak között.
- Jajj, ugyan kérlek! Nincs harc, melyben mindkét fél igazságosan cselekedne – a lány azzal egy újabb karaktert vitt fel a pergamenre. Chie a lány irománya fölé hajolt, hogy jobban lássa azt.
- És hogyan akarod elérni, hogy az ellenfeled ne tudjon chakrát használni ellened?
A lány homloka összeráncolódott, a szemöldökei szintén, az ecsete végét pedig rágni kezdte, mint a dolgozata fölött ülő diáklány.
- Azon agyaltam sokat, hogy vajon a pecsét hová kerüljön, hogy hol tudná a leghatékonyabban megszakítani a chakraáramot. Aztán arra gondoltam, hogy miért is ne rakjam magába az agyba? Hiszen az agy az, ami parancsot ad ki a testnek mindenre. A chakrahasználatot is beleértve, nem? – a lány felpillantott férfira, aki bólintott, majd pedig ismét írni és magyarázni kezdett. – Tehát a pecsét az agyba kerül. Az idegen chakrabehatás hatással van a szervezetre; ha a chakrám az agyba kerülne kellő koncentrátumban, akkor sokkolná azt egy ezredmásodpercre talán, ami elég arra, hogy a pecsét aktiválódjon, megtartva az inaktív állapotot. Magyarán kikapcsolva a chakrahasználás képességét.
A lány lesötétített pár karaktert, újakat festve helyettük, keresve a pecsét megalkotásához a legoptimálisabb karaktereket.
~És természetesen arra is ügyelnem kell, hogy a pecsét érintkezzen az ellenfelemmel, mert különben nem tud felszívódni, tehát érvénybe lépni se…~
A kiválasztott kanjikat egymás mellé írta le, nem pedig holmi díszes elrendezésben, elvégre is kicsinek kellett lennie és hatásosnak, nem pedig lenyűgözőnek. A fölösleges karaktereket lehúzta, ugyanis megtalálta a számára szükségeseket, s igyekezett őket memorizálni is ezzel.
A lány felnézett a vele szemben ülő férfira, majd pedig felöltötte angyali mosolyát, mely rögtön feltűnt a férfinak, s a tantusz azonnal le is esett.
- Nem!
- Naaa, légyszíííí, légyszííí, légyszííí! – nyafogott Naka, s szinte a férfi ölébe mászva csimpaszkodott a nyakába.
A férfi sóhajtott, ferdén lenézett a simulósat játszó Vöröskére, s beadta a derekát, mire a lány azon nyomban lemászott róla, noha a közelében maradt, sőt, az intimszférájában. Viszont most már minden professzionálisra váltott át: a lány arca is kisimult, elvesztett minden érzelmet a koncentráció közben.
A lány chakrát gyűjtött és koncentrált, majd pedig irányított a férfi fejéhez emelt tenyerébe, vizualizálva a pecsétet és a várt hatást. A lány megérintette a férfi homlokát, chakrát fecskendezve abba. A pecsét villant, majd pedig szinte kikúszott a lány tenyeréből át a férfi bőrébe, de csak annak felszínén, láthatóan maradt meg.
~Ó, igen, el is feledkeztem róla, hogy bele kell „ivódni” az agyba… Cöh!~
A lány fintorogva gyűjtött ismét chakrát a jobbjába, sűrítette azt, majd pedig érintéssel ismét átadta a pecsétet a férfi homlokára, ám azonban ez nem tetoválta az öreg bőrt, hanem beleivódott, eltűnt, szinte belepárolgott a pórusokon keresztül.
- Nos? – kérdezte a lány felvont szemöldökkel, mire a férfi kézjelet formált…
És megjelent mellettük egy Kage Bunshin.
-Ó, hogy a fene vigye elfelé! Én ezt nem értem! Miért nem működött?! – a lány felpattant a helyéről, s elkezdett járkálni a szobában, méghozzá a férfi és annak árnyékklónja körül.
- Egyáltalán az agy megfelelő részére irányítottad a chakrádat és a pecsétet?
Naka a férfi kérdésére hirtelen megtorpant a járkálásban, s szobormerevséggel bámulta a szemközti falat.
- Miért? – fordult hirtelen a feltápászkodó férfi felé. – Számít?
Chie megeresztett egy kutyaugatáshoz hasonló rövidke kis nevetést, majd pedig közelebb lépett a lányhoz, bólintva.
Vöröske elhúzta a száját, majd pedig az ajkát rágva járatta az agyát.
~Nem rendelkezem az ehhez kellő biológiai tudással! Az agynak melyik része az, mely felelős a chakrakontrollra való döntésekért…?~
A lány grimaszolva kérdezte magától a nap kérdését, majd pedig hirtelen mintha felkapcsoltak volna a fejében egy lámpát: megvilágosodott. A szemei körül kidagadtak az erek, s hirtelen átváltott a fekete-szürke-fehér világba.
- Használj valami jutsut, de ne kapkodd el, Vénember!
A férfi horkantott, de engedelmeskedett a lány kérésének: immáron már négy árnyékklón zsúfolódott be a lány szobájába, de Naka nem éppen bánta a dolgot; el volt ugyanis foglalva a drága.
A lány chakrát gyűjtött a tenyerébe, megismételve ugyanazt a folyamatot, mint eddig, majd pedig a Byakuganjával figyelve irányította a chakráját a szükséges helyre. Az eredmény viszont nem volt olyan, mint amilyennek szerette volna eredetileg, bár még így is jobb volt, mint az eddigi kísérletei.
Az árnyékklónok közül kettő kipukkant az éterből, a többi pedig láthatóan veszített erejéből és állóképességéből.
~Szóval ennél azért több chakra kell a pecsét aktiválásához…~
A lány ismét vizualizálta a pecsét karaktereit, chakrát gyűjtött és sűrített a tenyerében, majd pedig ismét megérintette a férfit, így átadva a pecsétet, s annak chakráját és egészét beleolvasztva a férfi agyába. A Byakuganjával jól látta a chakrájának villanását, s az agyi diszfunkció bekövetkezését – és valóban, a többi klón is egy-egy füstfelhő kíséretében távozott ebből a világból.
A férfi a lány biccentésére újabb kézjelet formált, ám ezúttal nem sikerült semmit sem létrehoznia. Naka mindeközben figyelemmel kísérte a pecsét aktivitását és a férfi testében lezajló változásokat: chakrája maradt, de az csak stagnált, nem lehetett hozzáférni.
Naka megszüntette a pecsét aktivitását, mely így aztán teljesen felszívódott, eltűnt az agy felszínéről. Viszont Vöröske még nem végzett a kísérletezgetéssel: megismételte a chakragyűjtés és annak irányításának procedúráját, ám ezúttal a férfi kezét érintette meg, azon keresztül adta át a pecsétet a remetének. A Byakuganjával figyelte, ahogy a chakrával töltött pecsét „felkúszik” az agyhoz, ott kiereszt egy chakrasokkot, majd pedig megköti a diszfunkciót az agyban.
- Na igen, ehhez azért némileg több koncentráció és precízebb chakrakontroll kell a dologhoz, de legalább megéri.
- Végeztél? – morogta a férfi csúnyán nézve a nála alacsonyabb lánykára.
- Igen, de lehet, hogy az utóbbit nem fogom levenni rólad! – kacagta a lány. – És különben is: miért vagy ilyen morcos? Szerintem egészen élvezted azt, hogy tapizlak, te perverz!

A lány némasága már alapvetően felvethet némi kérdést, okot adhat nem éppen kis mértékű aggodalomra. A némasághoz csatlakozó fel-alá járkálás pedig már egyenesen a Világvégével kecsegtet.
A cizellált márványarc szépségét most egy fintor marja a maga erejével. A hófehér bőr ismételten csak – mint ahogyan mindig is – erős kontrasztban álla a vérvörös hajkoronájával, mely (valljuk be őszintén) igencsak zilált a mai nap reggelén.
Az összevont szemöldökpár, a ráncolt homlok és a szája fintora már első látásra eltérítenek a közeléből minden csuhás remetét, még a vén Chie sem szándékozik a lányt ilyen állapotban megközelíteni. Pedig valójában semmi veszélyt nem jelent – legalábbis a mindennapin felül. Ezt még a néző, de nem látó ezüst szemek is tanúsíthatják, melyek valójában látnak, de egészen különös módon: mintha a látszat mögötti igazságot fürkésznék, mint jósnő az üveggömbjét.
~Chakra, energia, erő… chakrahálózat, chakraáram… tenketsuk, melyek a test különböző pontjain találhatók meg. És végül a Byakugan, mely látja mindezt…~
A lány mezítlábas járkálása nem hallatszik a hatalmas, de annál is inkább üresebb teremben, melyet privatizált még hajnalhasadtakor. S bár a napsugarak lassú kúszást folytatnak a kivájt kőfelszínen, ő nem veszi észre őket: az elméjébe húzódott vissza, ahol csak a gondolatai számítanak.
~Minden élőlény tartalmaz chakrát, mely a sejtekben található. Viszont egy kaktusz nem használja olyan tudatosan, mint egy shinobi. Sem egy medve, sem pedig egy civil. És mégis rendelkeznek az élethez szükséges mennyiséggel. A shinobi viszont tudatosan használja, legalábbis annyit, amennyit tud.~
Mikor eléri a falat, mely valójában nem is olyan hideg, mint az ember gondolná, elkezdi a körmeivel piszkálni a bemélyedéseket, de végül elindul a fal mellett, az ujjbegyeivel simítva végig a fal felületét.
~Magyarán az agy küldi ki a parancsot a chakra gyűjtésére. De ha ez így van, akkor talán nem is az agy egésze. Mint ahogyan a hallásnak, a látásnak is megvan a maga része… Vagy legalábbis ez csak spekuláció… a bizonyításhoz segítségre lesz szükségem.~
A valóságba visszaemelkedve húzza el a száját nem kevés undorral: a segítségkéréshez ugyanis nem kevés büszkeségét kell majd lenyelnie.
- Chie! Lábhoz!


- A mai fiatalság olyan udvariatlan és neveletlen… - A férfi zsörtölődését a lány csupán egy szemforgatással tudja nyugtázni, másra ugyanis nem hajlandó méltatni jelenlegi izgalmában.
- Igen, igen, tudjuk: bla, bla, bla. És bla! – Toppant egy nagyot, habár a magassarkúja nélkül aligha hangos a dolog. – Azt akarom, hogy válaszolj a kérdéseimre.
- Akarni édes kevés. Kérd szépen.
Vöröske homlokán vészjóslóan dagad ki az a bizonyos ér, főleg annak tudatában, hogy a férfi élvezi a dolgot.
- K…
- Igen? Nem hallottam elég tisztán.
- Kérl…
- Ó, tudod kedvesem, az öregkorral rossz hallás is párosul.
- KÉRLEK!
A férfi nem nevet, hiszen nem szokása, habár az ajka széle csak felfelé görbül. A lány mély levegőket vesz, hogy lenyugtassa magát, s minden erejével azon van, hogy az arcát elöntő pirosság eltűnjön.
- Az agy adja ki a parancsot a chakragyűjtésre?
- Igen.
A férfi hirtelen, de határozott és nem köntörfalazó válasza némileg meglepi a lányt, hiszen valami végtelenül nyakatekert találós kérdésre számított. Nem erre – de azért persze nem panaszkodik.
- Az agynak egy bizonyos része?
- Igen, ez valószínűsíthető. Miért kérdezed?
A lány ismételten járkálni kezd, s a vén remete alig láthatóan lép hátra egyet, növelve a tisztes távolság kereteit.
- Ha az agy adja ki a parancsot, annak egy bizonyos része, akkor valószínűsíthető az, hogy a parancsot kiadó részt blokkolni lehet, nem? – A férfi már nyitná a száját a bólintása után, de a lány belefojtja a szót. – Mint ahogy elektromossággal lehet sokkolni végtagot, úgy lehetne sokkolni az agy egy bizonyos részét.
- Nos… - a férfi fintora mindent elárul, de azért inkább kint, mint bent. –Ez valóban igaz, de te nem rendelkezel Raiton beállítottsággal. – A lány megtorpan, s káromkodik: most a férfi forgatja a szemeit. – És a Szövetség nem is engedne neked más elemet.
A lány háttal áll a férfinak, de aztán hirtelen megpördül, hogy a férfi szemeibe fúrhassa az acélos tekintetét.
- Az lehet, de a Pecsétekhez értek. Ha… - mutogatva kalimpál a levegőben, - például egy blokkolót hozok létre, amit az agyba telepítek, méghozzá a parancsot adó részlegre, akkor az tudná sokkolni azt.
- És hogy juttatod oda? Mi alapján? Nem vagy valami nagyszerű patológus.
A lány arcára visszatér a fintor, majd pedig a férfi arca alá tolja az egyik mutatóujját, méghozzá igencsak fenyegetően.
- Éppen eléggé ismerem az emberi testet! A Byakugan viszont segítene. Tudnám, látnám, hogy hová-mit-mikor-merre. És érintés által. A chakrámat befecskendezném a testébe, vagy a bőrére nyomnám, mint holmi bélyeget, hogy aztán azt a megfelelő helyre irányítsam. - Vöröske ismét várakozás nélkül cselekszik, s előkap a táskájából egy tekercset, ecsetet és egy üveg tust. – Már csak az a kérdés, hogy milyen kanjikat használjak a tervezésnél…
- Erő és Kötés.
- Nem lesz kettő egy kicsit kevés? – A férfi felvont szemöldöke láttán azonban a lány papírra veti a két kanjit. Tény és való, hogy jól mutatnak egymás mellett. – Oké, tehát. Használj chakrát… - a férfi másik szemöldöke is csatlakozik az elsőhöz. – Kérlek!
A lány Byakuganját előhívva pásztázza végig a férfit, akiben a chakra alapjáraton is élénk; használat közben pedig sokkal érezhetőbben felgyorsul és felélénkül. Chie hol abbahagyja a chakra áramoltatását, hol újrakezdi, hogy a lány pontosan tudja behatárolni, hogy melyik agyi részt kell majd ellátnia a pecséttel.
A feladat viszont nem olyan egyszerű, mint gondolta: ahhoz hozzá van szokva, hogy távolra leskelődjön, de ahhoz nem, hogy egy adott szervbe lásson bele ilyen élesen és ilyen aprólékosan. Még ha csak a chakraáramot fürkészi is (és bizony sok koponyát szétloccsantott már), mégis különös és szokatlan számára az, hogy az agyat vizslatja.
A pont és a részlet viszont le van vadászva, ugyanis elég érezhetően elkülöníthető az a pillanat, amikor a chakra úgymond békén van hagyva és az, amikor éppen használatban van. Szemléli még egy darabig, hogy biztos legyen a dolgában, körbejárva a férfit, hogy minden irányból az emlékezetébe véshesse a célzott terület.
- Talán nem ártana létrehoznod egy klónt, Chie. Nehogy a végén a te agyadat szúrjam el.
A lány vigyorgása közben megjelenő klón nem akármilyen másolat, hanem a férfi egyik kedvenc mozdulata: Árnyékklón. Igaz, a Hyuuga vérnek fogalma sincs róla, hogy milyen módon tanulta meg a technikát az öreg, de ilyenkor nem panaszkodik.
Vöröske chakrát gyűjt, mint ahogy már ezelőtt oly’ sokszor, de nem engedi ki rögtön, sőt: keringeti magában, hiszen mindig is élvezte az áramlás különleges érzését – a hatalomét, a tiszta erőét. Mindeközben persze a fejében önmagával végez tárgyalásokat (bíróval, esküdtekkel és ügyészekkel együtt), hogy miként is kellene cselekedni, melyik út lenne a legjárhatóbb mindközül.
Mindeközben a kezében a chakra tömörül és koncentrálódik, felgyülemlik és kitörni akar – a lány nem hagyja. Még az ujjbegyeit is bizsergeti az ott feltorlódott energia, de a lány a hírnevéhez talán nem illő nyugalommal és türelemmel kezeli a dolgot, némasággal tűr.
S míg a Byakuganjával kísértetiesen szemlél, addig a fejében körvonalazódnak a választott kanjik – először csak halványan, majd pedig egyre erősebben. A testében kavargó chakra pedig izgatottan reagál rájuk, körüllengi őket, mint holmi kiskutya az új játékszerét.
Két ujja hegyén kék fény gyúl, két apró lángocska, mely se nem éget, se nem forró, csupán az éterben materializálódó és megnyilvánuló chakra bizonyítéka. A két apró fénypont deformálódni tűnik, majd pedig a metamorfózison keresztül menve a lángocskák közepén egy-egy kanji fénylik fel.
~Az akarat ereje bármire képes… ha van miből erőt merítsen.~
A lány elméje gondolatok kavalkádja, míg kívülről a teljes nyugalom és összpontosítás megtestesítője. A két ujját a klón homlokához emelve megérinti azt, majd pedig biccent a vén remete felé, aki a klónnal chakrát használ.
Igen, chakrát használ.
- Magyarán az első próbálkozás kudarc… - morogja a lány, mire a férfi elmosolyodik.
- Ezért is hívják próbálkozásnak.
A lány egy szúrós, némileg megvető pillantást vet a vénemberre, majd pedig ismét visszafordul a klónhoz.
~Nem elég megérinteni tehát…~
A folyamatosan kavargó chakrája ismét összegyűlik az ujjainál, s a kék lángocskákban megjelenő kanjik formázása gyorsabban megy, mint az előbb, hiszen kezdi sejteni, hogy nem a megformázással van a baj, hanem a befecskendezéssel.
Így aztán a kéken fénylő ujjait ismét a klón fejéhez emeli, újra megérinti azt, de immáron a behatolásra fekteti a hangsúlyt. Az ujjaiból, a saját belső chakrarendszeréből irányítja át egy másik, külsős testébe, annak testfelületére. A szemeivel látva a saját chakrájának lenyomatát elég kísérteties volt a számára, s egy pillanatra megtorpant – ám ez majdnem a koncentrációjának teljes megszakadását eredményezte. Így hát ismét összeszedi magát, hogy ismét a feladatnak szentelhesse a figyelmét. Mikor az általa kibocsájtott pecsét eléri az agyterületet, ő ismét biccent, majd pedig hátrébb lépve várja az eredményt.
Mely ismét kudarc.
- Elvezetem az agynak megfelelő területére, de mégsem érem el a kívánt hatást…
- Talán a célpontra egy löketet kell küldened?
A lány összeráncolt homlokkal kezdi újra a műveletet: a chakráját az ujjaiba irányítja és sűríti is, mielőtt még az ujjbegyein megformázná a két kanjit. Az ujjait újból felemelve érinti meg a klón homlokát. Átfecskendezi a chakráját, majd pedig a szemeit követve irányítja fel a chakráját az idegen testen, egészen az agy kiszemelt területéig. Ott azonban megtorpan, egy pillanatra tanácstalan. Aztán az általa elirányított chakrát felerősíti egy aprócska lökettel, mely az adott részt éri. Viszont látszólag semmi sem történik, így aztán ismét hátrébb áll, hogy a klón újból chakrát próbáljon használni.
Immáron viszont sikertelenül.

Vörös haj, hófehér bőr, szarkasztikus félmosoly. A lemenő Nap burgundi vörösbe öltözteti az egyébként fehér kimonót viselő magányos alakját, mint már oly sokszor is tette azt, noha némileg eltérő helyszínen és alkalomból. Az viszont ismételten bizonyosságot nyer, hogy a fehér ugyan nem az ő színe, de ezt a legegyszerűbb más színnel ellátni, vegyíteni, mígnem maga lényegi elem változik és alkalmazkodik. A fehér noha gyönyörűen mutat, de az a legkönnyebben átszínezhető és összevérezhető, összemocskolható szín. Pont ahogyan az az érték és minőség, amit évszázadok óta képvisel: az ártatlanság.
Az égről éppen búcsúzú égitest viszont tökéletes árnyalattal látja el az őt nem jellemző színt, a háta mögötti sziklafal pedig a nap folyamán sugárzott energiát lankadatlanul adja vissza. A magány pedig ugyanolyan törékeny, mint bármely más jelenség, mellette ugyanis egy már jól ismert kopasz fejbúbon csillan meg a leköszönő fényforrás.
– Látom, még mindig nem sikerült hajat növesztened, Chie – a kezdeti félmosoly teljessé transzformálódik, de szemei lehunyva maradnak.
– Látom, még mindig nem sikerült modort találnod – a több évtized által megviselt hang érzelemtől mentesen cseng mellőle; megszokott (és titokban megkedvelt) bariton. Egy aligha nőies horkantást csal elő belőle, amit még csak nem is kísérel meg köhögéssel fedezni, valamint az őrült nyugodtsága – az oximoron, ami leginkább jellemzi – megtörvén pillant vöröses aranyban úszó szemeivel a mellette álló férfira.
– Ó, igaz is! Most jön az a rész, hogy „Jó újra látni Önt, Chie-sama, csodálatosan néz ki ezen a gyönyörű estén!”, de persze nagyjából egyik sem igaz – a férfi szúrós tekintetét látva egyszerűen kénytelen tovább élvezkedni a férfi kárára: – Elvégre is sosem magáználak, nem is hívtalak sose sama jelzővel, továbbá csodálatosan sem nézel ki; az ott talán egy új ránc, igaz?
A fiatal nő, még mielőtt választ kapna, megindul a sziklába vájt bejárat irányába, mint holmi gyakori látogató. Elvégre nem turista-énképpel látogatja a helyet – azon felül, hogy se gyógyfürdő, se pláza, csak vén békákat alkalmaznak... akik ráadásul egyáltalán nem hallottak még hírből se a vendégszeretet koncepciójáról –, sokkal inkább hajléktalanként száll meg és esetenként tolvajkodik. Értsd: beledugja olyan tekercsekbe az orrát, melyekbe alapvetően nem lenne lehetősége, vagy legalábbis nem ilyen „baráti” fogadtatás közben. Így jár az, aki jókor van jó helyen és okosan pakolja a popóját a megfelelő szituációk adta lehetőségekre. Ő viszont aztán olyan, mint egy házisárkány: nem mozdul a trónjáról és élvezi, ha imádják. Tipikus nő.
– Már éppen be akartalak hívni, de akkor csak utánad – a férfi szavaira a bejáratban még visszafordul, hogy egy fogsort csillantó vigyorral jutalmazza a vént, aki talán csak vele ennyire szabados. Persze a többi békával maximum csak legyet lehet fogatni – másra nem jók, de ennyi szórakoztatással talán még szolgálhatnak.
'Érdemes eltenni a gondolatot későbbi kísérletezés szempontjából...'
Egyre beljebb haladva a falak egyre hűlnek, amit csak az apróbb környezetváltozásokra hangolt személyek érezhetnek, tehát alapvetően a shinobik, meg talán az itt élők, akik minden bizonnyal a belső szentélyek áporodott szagához, a falak némileg nyirkos tapintásához már igencsak hozzászokhattak az évek alatt, de számára a távolléte után némileg újdonságként hat. Viszont a munkaköri leírásában az alkalmazkodási képesség követelményként van feltüntetve, így hát ő ezt teszi.
– És mi hozott felénk? – Chie hangja, noha öreges, mégis stabilan visszhangzik, majd suttogássá halkul. A lány pedig csak mosolyogni tud a kérdésén.
– Természetesen a lábam – a szarkazmusnak kivételesen nyoma sincs, hiszen a férfi nem konkretizálta a kérdését. Továbbá feltűnik neki, hogy a remete kötőszóval kezdte mondatát, ami nem rá illő. 'Biztos nagyon hiányoztam az én kis kopaszbarackomnak!' – Miért, talán nem ugorhatok be köszönni egy barátomnak? – nos, a szarkazmus szabadsága szinte azonnali hatállyal lett felfüggesztve.
– Te sosem jössz ok nélkül – bár a férfi előtt halad, s jól tudja, hogy a vén sosem mosolyogna nyíltan, valahogy mégis hallja azt a hangjában. Viszont abszolút igaza is van, így a páros fiatalabb tagja nem is próbál hazudni valami kedveskedő kibúvót.
Ugyanis tényleg okkal jött, s a fiatal nő okkal sejtheti, hogy Chie nagyon is jól tudja érkeztének miértjét. Azért jött, amiért az esetek legnagyobb mértékében; hogy kihasználja a számos, mégis limitált mennyiségű tekercsekből álló archívumot. Elvégre is szerinte a remeték két dologban jók: földművelésben és a tudás őrzésében és tartásában.
És sziklás hegyen ugyebár rizsföldet aligha lehet konstruálni.
Az egyre szűkülő kőfolyosón haladva az egyetlen fény- és hőforrássá a meghatározott távolságonként elhelyezett fáklyák válnak, melyek lángjai elhaladása nyomán meglobbannak a lépteik magányos neszében. A bezártság érzete mindössze az agyának hátsó részében regisztrálódik, s magával is rántja az időtlenség impresszióját.
Az ösvények labirintusa noha sok helyiségben és szentélyben végződhetne a végtelenség téves látszatával, számukra mégis egy specifikus teremben végződik, még ha ideiglenes jelleggel is. Az archívum falai magasra nyúlnak, legfelül vájt réseken szűrődik be az a kevéske fény, amennyi a többi helyiségbe is. Így az általa előhívott tűzgömb, mely szinte remegés nélkül nyugszik a tenyerében, mint holmi világító gumilabda, az egyetlen lényeges és olvasáshoz alkalmas fényforrás.
Az öreg polcok talán már meg sem tudnák tartani a súlyukat, ha nem lennének annyira tele, hogy a tekercsek közvetlen érintkezésének hála már önmagukat is tartják – persze a kockázat mindig fennáll, hogy több elmozdítása alapján az egész a pokol utolsó bugyrát is elárasztva töltené fel az esetleges szabad teret. Megoldásként pedig kénytelen egyszerre csak egyet kihúzni a helyéről – ki tudja, a végén még türelmet is fog tanulni.
A fehér kimonóját nem kímélve helyezkedik el a jobb napokat is látott kőpadlón, kiterítve az ölében a régi tekercset, míg másik kezével az aprócska fénygömböt tartja fölé, természetes vigyázva, nehogy felmerüljön a tekercs elégésének veszélye. Egy felfelé történő pillantás pedig elárulja, hogy a házigazdák egyike elengedte saját magát vendége társaságából – méghozzá valószínűleg azzal a célzattal, hogy értesítse a „békakvárium” további rezidenseit jelenlétéről, arról, hogy éppen az orrát „szent iratokba” dörgöli és cserébe bármikor berendelhetik majd szolgálatra.
'És még ő papol itt nekem modorról...Cöh!'


A hegyről történő kiruccanás a szokásos jelleggel történt a számára: kimono szélét felcsípve szökkent alá a kiálló sziklaéleken, vigyázva szandáljának állapotára, különösen a pánton elhelyezett strasszkövekre. Elvégre is nem kezdhet neki a kísérletezésnek egy zárt térben – abból ugyanis még nem sült ki jó, maximum pár szerencsétlen hajszál.
'Tehát akkor...' mélázik az erdő felé haladva 'a szöveg leírója, aki könnyen lehet, hogy nem is az eredeti ötletgazda, alapvetően pecsétként interpretálta, bár minden bizonnyal inkább egy érdekes átmenet nin és fuuin között. Alapkoncepcióként a formázás elméletileg olyan lesz, mint a testen kívüli chakrairányítás, mindössze annyi különbséggel ugyebár, hogy elemtelen chakramanifesztáció alaki formával, méghozzá láncok képében, bár tény, hogy az alakiság mindig csak későbbi finomítási kérdés. Magyarán érdemes először az alapokra koncentrálni...'
Egy viszonylag közeli tisztásra barangolva végül megáll és egy röpke pillanatig élvezi a friss levegőt, amitől ugyan nem volt olyan sokáig megfosztva, de mégis elég volt ahhoz, hogy ismét élvezze ezt az apró nüanszot.
A terep előkészítése gyanánt néhány kisebb-nagyobb fadarabot gyűjt, egy-két farönköt görget maga elé – persze csak úgy, hogy a strasszköves szandálja ne sérüljön –, majd pedig nyakát és ujjait kiroppantva mereng tovább a probléma megközelítésének különböző szempontjain és szögein.
'Szóval testen kívüli formázásról lehet első körben szó, valamint testen kívüli irányításról, hiszen a cél eléréséhez akár azonnali külső irányváltoztatásra lehet szükség; magyarán nem elég a chakrát egyértelmű pályán irányítani, folyamatos kontroll szükséges az esetlegességhez történő alkalmazkodáshoz. Továbbá kellően rugalmas konstrukcióval kellene előállni, ami ismételten az alkalmazkodás szempontjából fontos, mégis elég stabilnak kell lennie ahhoz, hogy megtartson valamit vagy valakit anélkül, hogy az eredeti kibocsájtáskor belekalkulálnák a fogságba ejtett méreteit vagy az adottságaiból eredő kifejthető erejét, hiszen az ellenállás alapvető túlélési ösztön.'
Haját felkötve formázza az akadémiai kézjelet, gyűjt chakrát és összpontosít a belső szentélyére – ami alapvetően elég kaotikus, számára mégis okozatosságot és nyugalmat biztosít.
'Továbbá valószínűleg abban is megnyilvánulhat a pecsétbesorolás, hogy egy nyílt chakramanifesztációt eltérő módon befolyásolnak a külső behatások, mint például fegyver pengéje. Alapvetően feltételezhető, hogy a spirituális energia megnyilvánulása kibírja a fémek közvetlen támadását; más lehet az ügy, ha a szélpengék ostromolják. Ezt viszont majd később érdemes kikísérletezni. De a pecsétjellegből adódóan egy stabilabb konstrukciót lehet kibocsájtani, mint egyszerű ninjutsuval, így feltételezhetően nagyobb a felhasznált chakramennyiség is.'
A gyűjtött chakrát nem sűríti ugyan a szokásos pontig, de véleménye szerint tanulási fázisban nem is olyan szükséges vérre menő komolysággal megalázni az ártatlan faunát. Maga a chakra fókuszálása különösebb koncentráció nélkül történik, mint ahogyan sokaknak, de a fejében elképzelt megvalósítási forma kidolgozottságára már áldoz a figyelméből, igaz, az alaki részletekre még nem összpontosít, inkább a lényegi tartalomra.
A megvalósítási formára koncentrálva engedi ki a gyűjtött chakrát a szervezetéből, mely eredményeként a látványos nagy semmi történik.
– Höh? Anooo... most éppen szuper-sirály-király-abszolúte-szexi, csilli-villi láncoknak kellett volna drámaian előtörnie...! – a homlokán megjelenő mangacsepp egyértelműen mutatja a véleményét az aligha ildomos eredményről, majd pedig óvatosan körbesandít, hátha látta valaki a nem éppen sikeres próbálkozását (ha véletlenül igen, akkor természetesen egy instant hazugsággal az ajkán soroz vissza: ártó szellemeket érzett az aurájában, akik a szandálján lévő strasszkövekre pályáznak, amiket ő nagyon szeret, így hát kénytelen volt megvédeni szent tulajdonát).
Ujjaival az orrnyergét szorítva gyűri le – nem kis erőfeszítés árán – az arcát elöntő paprikavörös pírt, fejében átpörgetve a történteket.
'Ez az egyik legalapvetőbb chakrakezelési technika: gyűjtöd és kiadod az összpontosított formában. Ez körülbelül akadémiai szint... Köhmm, professzionalizmus, professzionalizmus, professzionalizmus... Oké, tehát akkor, nos, izé. A környezetet szemlélve megállapítható, hogy alapjáraton sikeres volt a chakra kiadása. Elég gáz is lenne, ha nem... Viszont azért annyira csak nem lehetek béna, hogy az első fázisban, tehát a gyűjtésben tévedjek. Az irányítás pedig ugye szóba sem jöhetett, mivel konkrétan nem volt mit irányítani. A formázás sem lehetett ugyanebből az okból. Ami maradt tehát, a kiadás.'
Aznap a kimonoját már második alkalommal teszi ki a föld valamilyen formájának, ezúttal viszont a méregzöld fűbe heveredik, a keze ügyébe akadó falevelet pedig különösebb gondolkodás nélkül emeli föl és szemléli meg a Nap és csillagok konkurálása alatt. Elvégre ő is egy Levél shinobi...
'A kiadást viszont úgy végeztem, ahogy általában szoktam, ha hasonló támadó technikáról van szó, mint mikor a tűzzel játszom, viszont... ha az előző meglátásaim igaznak minősülnek, akkor talán teljesen rossz a megközelítésem. Vagy legalábbis részlegesen hibás, de épp abban a részben, ami lehetetlenné teszi a tényleges alkalmazást. Akarva-akaratlanul ugyanis automatikusan úgy kezeltem, mintha tűzchakrát adnék ki magamból.'
A levél fonákját a szájához érintve gyúl fény az elméjében, nyílnak meg a rejtett lehetőségek.
'Viszont a lánc a pecsét közvetlen és aktív megnyilvánulása, nem csak az eredője, hanem a lényegi eleme. A pecsétnek pedig kifejezettebb az eredője, mint az egyszerű ninjutsunak, hiszen a nin a tágabb, a fuuin pedig a szűkebb kategória. Tehát nem úgy érdemes a formázást kezdenem, mint egy tűztechnikánál, mondjuk egy tűzlasszónál, hanem mint egy pecsét technikánál. A pecsételés művészete ugyanis nemcsak az alapját, de a megértését is szolgálhatja a technikának. És az eredőjét is máshogy kell kivitelezni, bár a különbség meglehetősen rejtőzködő jelleggel bír.'
A lábai törökülésbe rendezését követően gyűjti ismét a chakrát, továbbra sem törődve sem a ruhanemű veszélyeznek való kitételével, sem a pozíciójával, mely mindennemű nőiességet hiányol.
'A kérdés már csak az, hogy hova irányítsam a chakrát, hol legyen a kifejezett megjelenési pont...'
A jobbján heverő levél megadja az inspirációt: a balját maga elé tartva fürkészi, vizuálisan is koncentrálva a megvalósításra.
A központjából, a képzeletbeli kis szentélyéből – ahogy ő maga szokta elképzeli – indítja útjára aktívan is a fókuszált chakrát, egyenesen a tenyerébe vezetve azt a hálózaton keresztül. A kiadását viszont az előbbiekben felismertek alapján módosítja.
Ezúttal viszont az eredmény lényegében eltér a korábbitól: a tenyeréből előbukkanó fényes fonál körbekúszik a kézfejére és onnan tovább az ujjai felé, mégis aggasztó lassúsággal és méretben téve mindezt.
'Kisebb tárgyakhoz talán elég a vékonyabb lánc, de a lassúság megengedhetetlen egy csatában. Ha véletlenül lopakodó üzemmódban kúsznának a láncok, ami önmagában is nevetséges, akkor még talán nyugodt lehetnék, ez viszont egyenesen szánalmas.'
A fintora viszont semmilyen hatással nincs a chakrakukacra, sőt, figyelmének kalandozása végett, talán ezt büntetve meg is szűnik létezni.
– Csodás, egy duzzogó kukac. A kedvenceim.
'Ehmm... professzionalizmus, professzionalizmus, professzionalizmus... Tehát. Valószínűleg több chakra kell hozzá. Jó, ez alapvető követelmény, de gyorsaságot mi befolyásolja? Egyrészt lehetséges, hogy a vizualizációnak ennél sokkal pontosabbnak kell lennie, de a gyakorlás is hatalmas tényező. Chakrával viszont kompenzálni lehet ott, ahol a tapasztalat hiányos, viszont a chakrahasználat legtöbbször kevésbé kifizetődő, mint a tapasztalat. Csodááás, már Chie zen-tanításait is böfögöm a szokásos adagom mellett...'
Szemét forgatva tér vissza a – szó szerint – kéznél lévő feladathoz. A pillanatnyi komolytalansága viszont talán hozzá nem is illően száll tova az égbe röppenő madarak sokaságával, mikor ismét a belső erejének előhívására figyel, immár az apróbb részleteknek is figyelmet szentelve, több chakrát gyűjtve, mint eddig, de a moderált mértéket nem átlépve.
Az út az ujjához változatlan ugyan, de a kivitelezés eltérő az előzőtől: a tenyerén megjelenő lánc az előzőnél lényegesen vastagabb és először súlyt vár el az érintkezésből, de ez elmarad, egy pillanatra ugyanis elfelejtette, hogy chakráról van szó, ami csak akkor nehéz, ha ő akarja.
Az előző próbálkozásoktól eltérően viszont most a lánc fenntartásának módja is eltérő – pecsételéskor ugyanis a pecsételési momentum a lényeges elem, ninjutsunál pedig az egész időtartam, ha folytatólagos fenntartást igénylő technikáról van szó. A kettő pedig ugyebár alapjaiban különbözik, s az előző próbálkozás tapasztalatából kiindulva kísérli meg a tudás vegyítését; a fenntartása ugyanis végtelenül hasonlít megannyi tűztechnikájához, talán a legtöbbjüktől annyiban különbözve, hogy itt egy pontba koncentrálja a chakráját a kiadáskor. Viszont az eredmény mégsem tökéletes: a lánc vastagabb és gyorsabb, de a mutatóujját elérve annak ujjbegyéről himbálózva lóg a mélybe.
'Hát ez olyan, mint egy... löttyedt hímvessző...?'
– Ehhhh?! Egy pénisz van az ujjam végén?! – szűzies felkiáltása azokat a madarakat is felszállásra készteti, amiknek valószínűleg eltökélt szándéka volt megtekinteni nem éppen sikeres eredményeit.
Noha alapvetően nem ennyire hisztérikus hangulatú különböző testrészek képbe kerülésekor, most mégis kénytelen kirázni a csuklóját, megszabadulva az érdekes kérdéseket felvető víziótól.
'Nincs, ehmm, kilökése, ezért lóg, mint egy... öhm, nos igen. De akkor mi a megoldás? Hiszen nem szaladgálhatok egy abszolút haszontalan technikával, aminek eredményeként maximum ingáztatni tudom az ujjam végén a chakrámat!'
Szabad kezével a homlokát, a másikkal pedig a levelet dörzsöli, megoldást keresve a nem éppen haszontalan kérdésre. Dühös morgással hajítja el a kezében tartott levelet, de persze a fizika törvényeinek megfelelően az nem messze landol, szinte fittyet hányva a mozdulatba belefektetett erejére. Ami természetesen tovább dühíti, melynek következtében ismét a levélért nyúl, hogy ismét eldobja azt. Ami „csakazértsem” landol messzebb.
Most viszont azzal a szándékkal nyúl érte, hogy összetépje, de az érintkezés előtti utolsó másodpercben megtorpannak ujjai, feje fölött kigyúlni látszik a megoldás izzója.
'Úgy kell kezelnem, mintha végtag lenne, nem holmi idegen képződmény. Az akaratommal gyorsítom, manőverezem minden irányba... hát persze! Baka-Naka...'
Az előkészítő mozdulatokat követően a már eszközölt változtatások további módosítással kerülnek kivitelezésre: nagyobb chakrával, amelyet szigorúan csak a tenyerébe összpontosít a kilépésnél és a lánc széleit amolyan csőkén vizionálva közvetíti láncszemről láncszemre az energiát, szemről szemre felépítve a láncolatot, tudatosan meghatározva, majd növelve a méretét és sebességét, ezzel egyenlő mértékben a kiadott chakrát, s végül az akaratának megfelelően mozgatva, ami valljuk be őszintén így elsőre igencsak esetlen.
'Mint mikor eltörted a kezed, azt nem tudod használni és a másikkal kell írnod, aztán pedig meggyógyul a kezed és rájössz, hogy elügyetlenedett... Elég bosszantó.'
A lánc az eredeti kiindulási pontból a pillanatok alatt meglehetősen nagy távolságot jár be, bár a manőverezés csak lassan igazodik ki – valahogy sejti, hogy egy több napig tartó tortúra áll előtte.
'Amikor többet használ az ember egyszerre, akkor viszont olyan, mintha nem kezeket, hanem ujjakat használ... persze ez a képszerűség az elején elengedhetetlen a tanuláshoz, a későbbiekben viszont már elhagyhatónak minősülhet...'




– Tudod, igazán meglepő téged valamin ilyen odaadással dolgozni – a kedvenc remetéjének hangja (na nem mintha annyi remetét ismerne, sőt) meglehetősen közelről szól, fejét teljesen hátrabillentve pedig megpillantja a hang jogos tulajdonosát, amint az ülő helyzete fölé hajolva pillant el a válla fölött az általa éppen kiigazított iratra. – Minden ami szent, mégis mit művelsz?! – ugrik a férfi hangja pár oktávot riadalma következtében, az arcára pedig a kontrollálatlan terror ül ki.
– Átírom a tekercset.
– Átírod – a férfi elhűlt hangja teljes kontrasztban áll az azt megelőző csilingeléssel.
– Hiányos volt, úgyhogy kiegészítem. Leírom a megfigyeléseimet. A technika első alkalmazási módja ugyanis kulcsfontosságú ahhoz, hogy a másodikat egyáltalán meg lehessen kísérelni. A második ugyanis egyértelműen az elsőre épít annyi eltéréssel, hogy értelemszerűen a jellegéből is adódóan nagyobb mennyiségű chakra szükséges a kivitelezéséhez, továbbá az úgymond hálórendszer, vagy talán hálóburok felemeléséhez mozgatás szükséges, amit az első fázis ír le. Legalábbis most már leír, de korábban csak költői talányként hagytak homályos megfogalmazásokat, aminek következtében szívem szerint a lábujjaimról is lerágtam volna a körmöket. Tehát a lényeg, ami itt szintén nem szerepel, hogy a második fázisnál a kezdeti lendület azonnali és pillanatnyi megállításáról van szó, nem pedig egy mozgató vagy fogó mozdulatról. A lekötés terminus ugyanis szerintem nem helytálló – lekötni kötéllel szoktak, esetleg hasonlóval, de jelen esetben a chakra nem kötélként funkcionál, akként nem is funkcionálhat. Végtagként kell felfogni, azzal pedig nem tudsz lekötni embert, legfeljebb a figyelmét; én legalábbis még nem csomóztam magam senki köré, bár vicces lehet. Szóóóval... az is hiányzik egyébként, hogy a fenntartása nem éppen kutya, ha ééérted, mire gondolok. Persze, annál nagyobb chakra, minél nagyobb a terület, de ez akadémiai ismeret; inkább a megtartása és a stabilitása a nehéz és ezt a részt talán nem is lehet elégszer gyakorolni. A figyelem megosztása szintén kemény dió, hiszen itt nem arról van szó, hogy aktív technikát aktív technika után dobál az ember, mint holmi béna bohóc aki zsonglőrködést imitál; itt van egy aktív technika, amit folyamatosan fenn kell tartani, mellette meg érdemes lenne nem elveszteni a fejemet, szó szerint értve.
Mindezt természetesen – önmagához hűen – egy levegővel és igencsak lenyűgöző tempóval.
­– Lássuk akkor, hogy meg tudod-e tartani a fejedet egy igazi ellenfél esetében is!


//Módosítás: színezés

Tanulás: Taijutsu – Taijutsu stílusok – Hien
2016. augusztus 31.

Fuuka Houin // Tökéletes Elzárási Mód

Ez a technika lehetővé teszi a ninja számára, hogy lepecsételjen egy a közelében lévő dolgot, legyen az tűz, víz, föld, vagy bármilyen atomokból álló tárgy/energia. Akár ha elég gyorsak vagyunk, egy villámot is lepecsételhetünk az által hogy, a használó kiterít egy tekercset maga elé, majd ráírja a szükséges szimbólumokat az elzárni kívánt dolog inkarnációjához. Eztán elvégzi a szükséges kézjeleket, melyet követően egy nagy vákuum keletkezik, ami a tekercsbe szívja és pecsételi az elzárandó dolgot. Ennek segítségével akár a mindent felfaló fekete lángok is lepecsételhetők, valamint az olyan technikák, melyek valamilyen anyagot használnak fel. Minél erősebb és minél több chakrával rendelkezik a használó, annál nagyobb és több dolgot tud elzárni. Azonban itt is, mint minden pecséttechnikánál, fel lehet oldani azt, majd az eltárolt energiát, vagy tárgyat szabadjára engedni abban a formában, amiben lepecsételték. A technika hátulütője az az, hogy ha a jutsu használója nem rendelkezik elegendő chakrával annak a dolognak a lepecsételéséhez, amelyet el akar zárni, akkor a pecsét megtörik és a részben, vagy egészében elzárt dolog kiszabadul a tekercsből.
Jiraiya ezt a technikát az Amaterasu által létrehozott fekete lángok elzárására használta.

Chakrapont: 450
Besorolás: A

Időbeli elhelyezés: memóriapecsét elhelyezése után, még a „régi” külsővel.
Helyszín: Tűz Országa, valahol Konohában (titkos)

A fiatal nő hátát a falnak vetve, felhúzott térdekkel ül az ágyon magára húzott takarója alatt. A frissen mosott ágynemű üde illata cirógatja orrát: a hideg szellő illata a zöldellő erdők aromájával keveredik; a különleges, ámbár természetes egyveleg eleinte vágyakozással töltötte el, majd pedig megfoghatatlan aggodalommal. Az illatokhoz kapcsolódó képek, impressziók akaratlanul avanzsálódnak a gondolatai előfutáraivá – emlékek talán? Az ujjai között elkerülhetetlenül átcsusszanó foszlányok kifejezett szándéka ellenére érkeznek, s ugyanúgy távoznak; ez változatlan, ahogyan az is, hogy a végtelenségből eredő és abba elnyúló bizonytalanságban hagyják őt.
Mint minden új, vagy legalábbis újnak tűnő tapasztalás után, a fikció, hogy zöld fák alatt ő maga sétál, ő maga érzi a szellő érintését, a friss és morzsolt levelek illatát önmagától érkezik. Pár pillanatra hagyja magát elveszni benne; de sajnos tisztában van vele, hogy csupán a képzeletének játéka mindez: az ujjai a szövetszálak együttesét érinti, nem pedig a fényes, eres felületű levelekét; nem a nyílt égbolt szellője simítja végig kézfejét, hanem a saját sóhaja.
A képzet hűtlen szeretőként hagyja őt cserben, mikor szerte foszlik, egyedül van. Az ő egyedülléte nem csak átmeneti és nem is csak fizikai; a tudatában lévő űr ugyanúgy képtelen számára megnyugvást nyújtani, ahogyan az ölében heverő könyv. Az ajkait összeszorítva próbálja a fojtogató sötétség szorongató markolatát lazítani. Bár a jelenlétéhez igazán hozzászokhatott volna, mégis olyan idegennek tűnik, olyan hidegnek és ridegnek, hogy képtelen összeegyeztetni a lelkében rejlő fénnyel és melegséggel.
~ Lélek? Létezhet egyáltalán, vagy talán túl sokat olvastam? ~ Homlokát ráncolva hümmög, mint aki elégedetlen saját gondolataival. ~ Már ha létezik olyan, hogy valaki túl sokat olvasott. És különben is; mihez képest olvasnék sokat? ~ Kénytelen rájönni, hogy az efféle merengései sehova nem vezetnek, sőt, valójában csak több kérdést vetnek fel. ~ És nem én vagyok a válaszok birtokosa. ~ Az persze természetesen teljesen más kérdés, hogy valójában ő volna a válaszok jogosultja – egy igazságos világban talán rendelkezhetne mind a válaszokkal, mind pedig a jogaival, de ez nem az a világ. Ő ugyanis nem tartozik a kiváltságosok körébe, épp ellenkezőleg. A valóság ugyanis az, hogy még a saját életével, sőt halálával sem rendelkezhet; azok, ahogyan minden más is, egy teljesen más személyhez tapadnak. A Hokagéhoz.
A kifejezés ugyan némileg idegennek és száraznak hat a szájában még annak ellenére is, hogy nyelvéről úgy peregnek a szótagok, mintha ezzel a kifejezéssel az ajkán született volna – bár ki tudja, a bizonytalan és ismeretlen múltja akár azt is rejtheti, hogy valóban ez volt az első általa kiejtett szó gyermekkorában.
Mint ahogy minden egyes alkalommal, mikor vissza próbál tekinteni, most is vaksötétben tapogatózás a kísérletének eredménye. Már viszont kezdi sejteni, hogy nem adhatja fel sem most, sem pedig a jövőben; megrázza hát fejét, majd pedig a mozdulat által szemei elé repülő tincseit a füle mögé tűrve futtatja ujjait az ölében heverő könyv száraz lapjain.
A jelek eleinte gyönyörű és igényes rajzoknak tűntek, amint lankadatlanul kíváncsi tekintete végig követte a vonalak íveit, megtorpanását, váratlan irányváltoztatását és megakadó, majd ismét szálló lendületét – a jelek ekkor még csak gyönyörű, ámbár idegen művészetnek tűntek számára. A lapokon végigfutó szemei egy idő után természetesen rendszert fedeztek fel, de szívének szapora dübörgése nem a felismerésből eredt, legalábbis nem egészében: a tudatában lakozó sötétség ismét mocorogni és bugyogni kezdett. A kezdetben rettegést keltő impresszió ugyan nem veszített különleges mivoltából, de már szinte megszokottá vált. Az ismeret szikrája ugyanis az elméjének felmorajlása következtében pattant ki, hogy ezek nem is egyszerű jelek, hanem írásjelek.
A felismeréssel párhuzamosan váltak az írásjelek számára is olvashatóvá, és gyermek módjára csodálkozott el felfedezésén, hogy az írásjelek szavakat, majd mondatokat alkotnak, valamint, arra is, hogy mindegyik kifejezésnek tartalma van, jelentése, amiket ő maga is ért. A felfogásnál nem állt meg a felfedezésének határa, ugyanis minden tartalomhoz képzetet kezdett el társítani a sötét masszát alkotó tudata – emlékek, de mégsem: szinte tudja, milyen a levelek érintése, a friss eső áztatta mezők illata, a vér íze és a halál bűze, de minden kontextus nélkül maradván nem kötődik konkrét emlékhez; konkrét személyhez, fához, mezőhöz.
Talán még nem is tudja, de a négy falon túl létezik az a világ, amelynek feledésére kényszerítették, ám erre képtelen, az ugyanis akarva-akaratlan kúszik vissza néma, de akaratos kísértetként, kegyetlenül kecsegtetve őt azzal, ami volt, de már elmúlt, valamint azzal, ami van, de számára mégis elérhetetlen marad.
Akár egy aranykalitkába zárt énekesmadár.



A zöldellő erdő képe kopogtatás zörejére oszlik szét olyan határozott lendülettel, hogy az általa bámult fehér fal látványa éles pofonként rázza meg törékeny tudatát; ujjbegyei alatt nem az élettel teli levelek bársonyát tapintja, hanem a hófehér lepedő szövetét, tüdejébe nem a vadon friss szellőjét szívja, hanem ablak nélküli és emberlakta szoba szagát.
A szemei körüli izomzat egy pillanatra megfeszül, ahogyan a végtagjai is ösztönösen így reagálnak, de mikor megpillantja a szobájába lépő maszkos alakot, alig észrevehető megkönnyebbüléssel fújja ki azt a levegőt, amiről még csak azt sem tudta, hogy visszatartja.
Úgy tűnik, a férfi mit sem vesztett határozott kiállásából távolléte alatt – ennek következtében ismételten aprónak érzi magát, törékeny virágszálnak egy hatalmas hegy árnyékában. A férfi ruhái feketék és második bőrként ölelik testét, minden porcikáját eltakarva; az övé hófehér és lazán lóg rajta, karjai és lábfejei szabadon kukucskálnak ki a ruhaneműk alól. A férfi álarcot visel, az ő arca nyitott könyv; de közben mégis ő az, akinek több titkolnivalója van, vagy legalábbis volt.
– Risu-san... – Hangja bizonytalan krákogás annak köszönhetően, hogy az utóbbi időben nemigen akadt lehetősége élni a hangszálai adta lehetőségekkel. – Köszönöm a könyvet, de attól tartok, nem találok hasonlóságot közted és a névadód között.¹ – Az arca ugyan komoly, hangja mégis rejtett humorral cseng, amikor a férfi felé fordítja a könyvét, jobbjának mutatóujjával megpöccintve az egyik oldalt. A lapon tussal körvonalazott, némileg elnagyolt mókusrajz található.
A mókusálarcot viselő ANBU kiképzéséhez hűen mit sem reagál az analógiára, látszólag megtörhetetlen, rendíthetetlen szikla. ~ De vajon mit rejthet az álarc? ~ A gondolat természetesen jogos, hiszen a saját testét is végtelen kíváncsisággal vette szemügyre első alkalommal, így hát a tetőtől talpig feketébe bugyolált alak számtalan titokkal rendelkezhet.
Az arcára kúszó félmosoly kíséretében csukja be a könyvet és rejti azt a párnája alá – habár nem a legbiztonságosabb rejtekhely –, majd mezítlábasan lép a férfi elé. Mivel Risu jóval magasabb nála, így kénytelen fejét megbillentve felfelé nézni. ~ Egy jó ideje nem láttam... ~
– Már kezdtem attól tartani, hogy megfeledkeztél rólam. – Ugyan a hangja és a mosolya könnyed, mégis a szemei mögött lappangó félelem, hogy elhagyják, feleslegessé vált tagadhatatlan, leplezhetetlen és lerázhatatlan.
A férfi még mindig nem adja jelét annak, hogy hallaná szavait. Némán hátat fordít és ajtó felé veszi az irányt, viszont nem csukja azt be maga mögött. A fiatal nő ezt természetesen úgy értelmezi, hogy a férfi valószínűleg elvárja jelenlétét, így az ágy lábánál lévő szandáljait felkapva siet az álarcos alak után. A folyosón először egyik lábán ugrándozva, majd pedig a másikon igyekszik tartani is a tempót, valamint menet közben fel is húzni a lábbeliket.
Az általuk már korábban igénybe vett edzőterembe lépnek be, aminek az ajtaját Risu határozott mozdulattal csukja és zárja be, valamint el is reteszeli – a rideg fémek egymáson csúszásából eredő fülsértő csikorgás némi aggodalommal tölti el; vajon mire készül a férfi, valamint ki fognak-e hullani a fogai a szörnyű hang hallatán? ~ Az igencsak kellemetlen lenne... ~ Fut át a fején a gondolat, miközben bőrén keresztül simítja végig az állkapcsát, egyrészt megbizonyosodva arról, hogy minden foga a helyén van, valamint igyekezve elmasszírozva a rezonáló fájdalmat.
– Egy újabb feladatot kaptál... egyfajta tesztet. – A férfi hangját hallva, valamint felfogva szavai tartalmát azonnal és automatikusan kihúzza magát, ösztönösen növeli a lábai által felvett terpeszt, hogy biztosabban álljon. Ha a férfi észreveszi, nem kommentálja.
– Habár ez ismét tanulás, mégis alapjaiban eltér az előzőtől. Az egyedüli kapcsolódási pont az, hogy chakrát kell használnod itt is. A különbségek közül mindössze párat sorolnék, úgymond a leglényegesebbeket, hiszen kimerítően aligha lehetne leírni őket. Így tehát különösen a chakra elemtelen mivoltát kell megemlíteni. – A férfi a terem közepére sétál; lépteit a gumipadló tompítja. – Az előző alkalommal ugyanis tűz elemmel ötvözted a fegyvert, hogy a fizikai támadást erősítsd, itt viszont szó sincs tűz elemű chakráról; azt a tiszta, elemtelen verziójában kell alkalmazni. További különbség, hogy az előző gyakorlatnál kifelé áramoltattad a chakrád, jelenleg viszont arra kell törekedned, hogy a külvilág jelenségét, tárgyait zárd el. Eddig világos?
Nagy levegőt vesz.
– Nem.
– Nem?
– Már hogy lenne világos?
A férfi érzelem- és reakciómentes színjátéka megtörni látszik. ~ Már ha színjáték... Annak kell lennie, hiszen miként is lehetne, hogy miközben én ennyi mindent érzek, ő semmit sem? ~ Az álarc ugyanis pár fokkal lefelé biccen, mintha lógatná a fejét, de mintha a maszk mögül egy aprócska, talán elfojtani szándékozott sóhaj is hallható lenne.
– Egészen pontosan mi az, ami nem világos?
A kérdést olyan lehetetlen azonnal és egyszerűen megfogalmazni, hogy egy pillanatra csak az állkapcsa mozog, de hang nem jön ki a torkán. Hogy is válaszolhatna, ha a kérdéseket sem ismeri? Annak ellenére, hogy a kölcsönvett (bár inkább kapott) könyvekből alapvető elveket megismert, mint például a chakra fogalma és a hozzá kapcsolódó alapvetések, de a tudatában szunnyadó sötét és gomolygó massza szinte szarkasztikusan kacag tudatlanságán.
– Hogy érhetem el, hogy ne... tűz elemű chakrát használjak? És mit értesz az alatt, hogy... elzárás? Nem tűnik túl praktikusnak az, ha valaki mindenhová dobozokkal vagy ládákkal megy.²
– Doboz? Láda? – A férfi hangjából egyértelműen kicseng az értetlenség.
– Abba szokták az emberek eltenni a dolgokat, nem?
A férfi sóhaja ezúttal eltéveszthetetlen; fel is merülhet benne a kérdés, hogy ugyan mivel érdemelte ki a különös és problémás nőszemély jelenlétét, illetve miért bünteti őt a sors – vagy éppen a Hokage – azzal, hogy egy ilyen bonyolult helyzetben lévő személyt kell tanítania.
Nem mereng szerencsétlenségén sokáig, ugyanis a gumipadlón törökülésbe rendezi végtagjait:
– Akkor kezdjük az elején; a tűz elemű chakrát akként kell vizualizálnod, hogy a kezdeti elemtelen chakra elemi sajátossággal bírjon, ha viszont ezt mellőzöd, akkor elemtelenül tudod használni. Számtalan ninjutsu technika alapul elemtelen chakrán, úgymond speciális és egyedi válfaja az, ha valaki elemmel ötvözi azt. Ez eddig világos? – Kérdezi, mire csak egy néma bólintást kap, de úgy tűnik, elégnek minősül, ugyanis újabb levegővétellel folytatja: –– A másik... majdhogynem nevetséges felvetésedre viszont – a fiatal nő itt felmordulva fejezi ki nemtetszését –, azt kell leszögezni, hogy a shinobi nem ládában cipeli a felszerelését, hanem tekercsbe írja bele. Ez annyit tesz, hogy vesz egy ilyen célra használatos tekercset, valamint tintát és ecsetet. Ezeket felhasználva pecsétet alkot, ami írásjelek koherens együttállása. A különbség egy írott könyv és egy pecsételt tekercs között az, hogy míg az első nem rendelkezik mélyebb fizikai attribútumokkal, míg a pecsételt tekercs egy... síkban kifejezett rejtett tér. Mintha a lap mögött egy külön világ lenne, de alatta nincs semmi, csak a levegő, a padlólap. – Ezt prezentálja is: a mellzsebéből egy tekercset húz elő, bont ki és sodor le, meglebegtetve a különös pergament a fiatal nő orra előtt. A kibontott tekercsen egy centrikus rajz található. ~ Nem rajz, hanem írásjelek sokasága alkotta... Pecsét. ~
– Látható, hogy a tekercs lapja alatt levegő van – húzza el a kezét alatta –, illetve a talaj, amennyiben leteszem. – Gyűrődésektől mentesen kiteríti a gumipadlóra, megkopogtatva azt. A hangot ugyan majdhogynem teljesen elnyeli a burkolat, a tompa rezgést viszont minden érintkezési ponton érzi, ugyanis a férfi testtartását lemásolva helyezi el magát mellette. – Amint viszont chakrát irányítunk a pecsétbe a megfelelő szándékkal és vizualizációval, úgy a pecsét mögött létező, de szemmel nem látható tér, dimenzió elérhetővé válik számunkra.
A férfihoz ilyen közel ülve (karjaik majdhogynem érintkeznek) szinte érzi, ahogyan az álarcos alak energiaszintje a külvilágban is érzékelhető módon növekszik; karjain a szőrszálak égnek állnak, mint a statikus energia hatására. Hófehér, sima bőrét a libabőr göcsörtössé teszi. Nem meri viszont a másik kezével elsimítani a különös jelenségeket, mert az a mozdulat is közelebb vinné az energiával töltött testhez, de lehetősége sem lenne rá, ugyanis a férfi jobbját a pecsét fölé emeli, ujjai hegyével pedig lefelé nyúl, hogy megérintse a festett felületet. Feltehetően az ő érdekében mutatja lassabban, mint ahogy egyébként lehetne, de így legalább módjában áll megfigyelni a mozdulatokat és a reakciókat egyaránt. A pecsét az érintés nyomán felizzik, mintha a tekercs belsejében lámpát gyújtottak volna. Az írásjelekből, de kifejezetten a középpontból sugárzó energia érzékelésére a szíve zakatolni kezd, s mintha a tüdejébe is több levegő férne, mint korábban.
A férfi mindennemű előrejelzés nélkül ragadja meg a kiterített tekercset és lendíti meg a levegőben; a pecsét középpontjából eredően egy tűzcsóva indul meg egyenesen a szemközti falnak célozva. Ijedségében hátradőlt, megtámaszkodva könyökén és bár ösztönösen hunyná le a szemeit a becsapódástól tartva, arra mégis képtelen. Mint utólag kiderül, előnyös is, hogy szemtanúja a becsapódásnak, vagy legalábbis annak hiányának; a fal és a tűzcsóva kontaktusának pillanatában ugyanis a következmények elmaradnak.
Ülő helyzetéből felugorva szalad a falhoz, a még kéken izzó írásjelekre helyezi ujjait; szinte még érzi az alatta izzó energiát. Mikor azok elhalványulnak, az álarcos férfi felé fordul.
– Chakratintával írtam chakratekercsre, méghozzá azzal a konkrét szándékkal, hogy a felém tartó tűzgolyót lepecsételjem még a levegőben. A pecsétet előre elkészítettem, így mindössze annyi volt a teendőm, hogy a chakrámmal aktiváljam azt.
A férfi hangjának kimértséget jelen pillanatban örömmel észleli, ahogyan a végtelennek tűnő türelmét is. Az elé kiterített üres tekercset, tintát és ecsetet viszont egy pillanatig értetlenül nézi, mígnem rádöbben, hogy bizony le kell írnia azokat a karaktereket, amik majd magát a pecsételés folyamatát lehetővé fogják tenni.
Az ecset formája és anyaga először idegenül hat, de a kezével automatikusan nyúl érte és még a fogás is elsőre sikerül. A tintában megmártja azt és óvatosan a tekercs felé emeli, egy pillanatra nem tudva, mit is kellene tennie. Ekkor a férfi kiteríti ismét az előbb használt tekercset, mutatóujjával indikálva számára a haladási irányt, feltételezhetően azért, hogy másolja le; így is tesz.
Az első pár ecsetvonás remegősre sikerül ugyan, de ismételten az történik, hogy a teste, így különösen a kézizmai, ujjai, csuklója maguktól reagálnak a szándékára, mintha már csinált volna ehhez hasonlót. Mivel nem ez már a sokadik ilyen eset, így nem is tör ki hisztériában, fojtogató aggodalomban, hanem hagyja, hogy a teste azt tegye, amihez ért.
A tekercsen átsuhanó ecsethegy gyorsan a végére ér az alkotó tevékenységnek, s az eredmény első ránézésre megfelelőnek tűnik.
– Most gyűjts chakrát, amit vezess a tekercsbe, a karakterekbe.
A fiatal nő olyannyira koncentrál, hogy mindössze egy nonverbális válaszra méltatja a mellette ülő oktatóját. Bólintás után ismét befelé irányítja a figyelmét, egész pontosan oda, ahonnan a chakráját meríteni szokta; a sötét végtelenség szurokfelszíne bugyogni kezd, mintha kacagna rajta a meghódíthatatlan közeg, csúfolva őt nemtudása okán.
Viszont a tudatában már van egy mentsvár, ami óvja törékeny elméjét a sötét kínzójától. A levél fényt hozó képe ismét megjelenik lelki szemei előtt, utat mutatva számára és elűzve a sötét nyúlványokat.
Koncentrációja hatására a lelkében szunnyadó energia felperzseli karjait a kifelé tartó úton; az érzés nem csupán szimbolikus, ugyanis az ujjai nyomán a tekercs lángra kap.
– Én figyelmeztettelek, hogy ne tűz elemű chakrát használj.
– Nem olyan egyszerű, mint amilyennek állítod!
– Koncentrálj arra a szándékra, hogy elzárni akarsz dolgokat, nem pedig felgyújtani.
A férfi horkantást követően egy újabb tekercset terít elé. Fölé hajolva újra megmártja az ecsetét a fekete folyadékban, várva annyit, hogy a felesleges anyag visszacsöpögjön a tégelybe, majd pedig ismét elkezdi a karakterek rajzolását. A művelet az előbbihez képest gyorsabban teljesedésbe megy, így nagy levegőt véve teszi le az ecsetet, hogy ismét a chakraközpontjára fókuszálva chakrát merítsen, immáron viszont azzal az eltökélt szándékkal, hogy elemtelen chakrával elzárjon valamit.
Ezúttal a belső szentélyéből kiáramló energia nem égeti végig a karjait, s ujjai nyomán nem is perzseli meg a tekercs anyagát, helyette az általa leírt karakterek kéken felizzanak, ahogyan a férfi tevékenységét követően is.
Risu ezt látva saját tekercset vesz elő, kibontva azt vízmennyiség zúdul ki belőle. – Nem tűzgolyóval kezdünk, hanem ezzel a víztömeggel. – A férfi szavai majdhogynem feleslegesek és cseppet sem megnyugtatóak, de a felesleges merengést elkerülve tartja fenn a pecsét izzását, viszont annál többre az általa létrehozott pecsét és fókusz kettőse nem képes; a fénye mindennemű következmény nélkül kialszik.
–Na és most mi van? – Kérdezi igencsak tanácstalan hangon a fiatal nő, fejét oldalra biccentve próbál felsandítani a férfira, aki sóhajt.
– Nem elég belevezetned a chakrát az írásjelekbe, hanem azokon át kell vezetned. Tehát tulajdonképpen beletöltöd a chakrát és az írásjeleken, a pecséten keresztül nyúlva terjeszted ki a külvilágra azt, felölelve az elzárandó közeget. Még itt sincs vége a folyamatnak. – Ekkor a fiatal nőn van a sóhajtás sora, de ő még szemforgatással megspékeli a kiadást. – A chakráddal tehát a pecséten keresztül nyúlsz ki a külvilág felé, megtartod és fenntartod a chakraáramlatot, s mindeközben felöleled az elzárandó objektumot, elemet, átitatva azt a saját chakráddal. És ekkor még mindig nincs vége a folyamatnak...
– Valahogy kezdem úgy érezni, hogy sosincs... – A fiatal nő dünnyögése egy újabb sóhajtást eredményez.
– Tehát felöleled azt, amit el akarsz zárni és a chakrádon keresztül lebontva azt bevonzod a pecsétbe, mintha behúznád azt. Ha ez megvan, akkor ismét a pecsétet vizualizálod, ezáltal elzárod és befejezed a műveletet. Ilyen egyszerű.
– Egyszerű a fejed...
A férfi morgására ismét a tekercse fölé hajol, hogy újra chakrát csaljon ujjai hegyére. Ezúttal a chakramanipuláció jóval gyorsabban sikerül, mintha a teste és a tudatalattija tökéletesen tisztában lenne és ismerné a műveletet. A felmerülő kérdéseket és kételyeket elhessegetve ad szabad utat az ösztöneinek, amikor a chakráját a tekercsbe vezeti.
Szerencsére a gyulladás ismét elmarad, viszont a pecsét újból felizzik. Ezúttal viszont mélyebbre hatol tudatával és ezáltal chakrájával is; a karakterekbe önti a hatalma alá vont energiát, s ujjain keresztül érzi, amint az energia sugárzik a tintából, ami ezt követően a tekercsre is átterjed. Ezt követően próbál kilépni a tekercs és a karakterek síkjából a térbe, először óvatosan, majd miután észleli, hogy semmilyen tömegkatasztrófa nem történik, fokozatosan bátrabban tapogatja le az elzárandó anyag felületét.
Csak akkor hatol be a közeg belsejébe, belső struktúrájába, mikor már a felszínét körüljárta. Ekkor a kiterjesztett chakrával teljesen átjárja és átitatja a kijelölt közeget, ami jelen pillanatban a gumipadlón elterülő méretes tócsa. Ezt követően elkezdi maga felé húzni a chakráját, úgy vizualizálva a folyamatot, mintha a kiterjesztett energia a saját marka lenne. Így kvázi mint egy végtagot próbálja mozgatni a kiterjesztett chakranyúlványt, ami ilyen megjelenési formában végtelenül hasonlít azokhoz a csápokhoz, amik a sötét mélységből nyúlnak fel esetenként (s látszólag minden ok nélkül). Viszont ez a nyúlvány világos és az uralma alatt áll.
A chakrájával felölelt víztömeget elkezdi tehát befelé húzni, mozgatni a pecsét irányába. A bemeneti pontot leszűkítve igyekszik belevonni a közeget a tekercsbe, s a saját chakráján keresztül érzi, amint a tekercs láthatatlan, érinthetetlen oldala kezd vízzel telítődni. Mikor az utolsó csepp is eltűnik a láthatatlan portálon, mikor a chakranyúlvány végét is beszippantja a tekercs, az írásjelek ismét felizzanak lelki szemei előtt, ahogyan a valóságban is. Képzeletében minthogyha egy zárban fordítaná el a kulcsot, szinte hallja és érzi, mikor a zár sokatmondóan kattan.
A levegőt orrlyukain kifújva dől hátra.
– És maradj is bent...
A férfi ülő helyzetéből felállva fordul szembe a fiatal nővel.
– Feltétlenül érdemes megjegyezni azt is, hogy amennyiben a technikát alkalmazó shinobi nem rendelkezik elegendő chakrával az objektum vagy közeg elpecsételéséhez, akkor a pecsét instabilitása következtében az egészben vagy részben elszabadulhat. Gondolom, nem akarsz tűzgolyót az arcodba feleslegesen.
– Ehmmm, mert van olyan, amikor valaki nem feleslegesen akar tűzgolyót az arcába?
A szavait hallva a férfi hátrébb ugrik és egy újabb pecsétet ránt elő még a levegőben.
– Mivel mondtam, hogy nem fogunk tűzgolyóval kezdeni és nem is azzal kezdtünk, immáron nyugodt szívvel avathatlak be a felesleges és nem felesleges tűzgolyó művészetbe.
A fiatal nő kapkodva hajol a tekercse felé, némileg össze is maszatolva a gumipadlót a tintával, mikor villámgyors mozdulatokkal vázolja fel a pecsétet.
– Ne-ne-ne-ne-NE MÁR!


Törött szárnyú madárként került Konoha és a Hokage markába. Meggyógyították mind fizikailag, mind mentálisan. És ahogyan minden kalitkába zárt talált madárnak, az ő sorsa is az, hogy még repüljön, ahhoz azonban fel kell erősíteni őt, hogy saját szárnyain szálljon – Konoha és a Hokage parancsára és érdekében.


¹ Mókus
² Az emlékezetét elzáró pecsét miatt a fogalmi definíciókkal nincs tisztában, hiányzik a megfelelő kapcsolás a tartalom-jelentés-kivitelezés között, továbbá a fogalomképzési reflexlánc sem teljes (pl. ezért ír le kifejezéseket több szóval, miközben van, vagy legalábbis lenne rá terminus).

Kuchiyose no Jutsu: Rashōmon // Idéző technika: Démonkapu


Egy igen erős védekező technika a kézjelek után a használó megidéz egy elementáris méretű, hatalmas acélkaput, rajta démoni festményekkel, amit sok háztömbnyi méretéből adódóan is képtelenség elpusztítani. Csak természeti katasztrófa erejű fizikális, és a legerősebb elemi támadásokkal lehet ártani a kapunak.
Besorolás: A
Chakraszint: 600
Megkötés: Kuchiyose no Jutsu




Sötétség.
Először meg sem tudja mondani, hogy a tudatának kétes falai között gubbaszt-e néma magányában, vagy pedig az éjszaka árnyai által feketére festett szoba hófehér falai között – ugyan nincs óra az egyébként is csupasz falakon, mégis érzi, hogy az éj legsötétebb időszakát virrasztja át, ami után már csak világosodni tud az égbolt.
A tudatát uraló végtelen sötétség viszont – vagy talán épp emiatt – aligha különbözik a sűrű, szinte áthatolhatatlan árnyak által elárasztott kopár helyiség körbezárt terétől; kezeit nem látva tapogatózik a sötétben, ujjbegyeivel láthatatlan falakba ütközve. A nem létező emlékeit ehhez hasonló tapasztalatokkal nyugtázza – mármint a hiányukat, hiszen mást nem igazán tud. Aztán persze ki tudja; talán eljön majd egyszer az a nap is, amikor nem kutakodik utánuk, elfelejtve a saját feledését is, bármennyire ironikusnak és lehetetlennek tűnik is a gondolat. Ez a nap viszont nem a mai: a fizikai sötétséget saját bőrének csípésével határolja el a mentális kietlenséggel; a röpke, de éles fájdalomérzet képes határvonalat húzni a valóság és a képzelet között.
Még akkor is, ha a képzelete a valóság maga.
Szemhéjait mozgatva próbálja megállapítani, hogy szemei nyitva, vagy éppen csukva vannak – nem könnyű feladvány, de valójában teljesen felesleges is; az ablaktalan szoba még csak a csillagok és a Hold által nyújtott természetes fényforrásokat is mellőzi, így csupán törékeny emlékezetére hagyatkozhat, mikor a szoba berendezésén mereng, főleg abban az értelemben, hogy mibe ütközhet esetleges mozgása esetén.
Na nem mintha különösebben lenne rá lehetősége: a szoba apró, szűkösen berendezett. A külvilág számára végtelenül korlátozott: folyosó és edzőterem, tisztálkodó helyiség. Valahogy van egy olyan érzése, hogy a sivár emlékezetét kitöltő szegényes részletek – bármilyen pontossággal is ivódtak bele tudatába – ingerhiányos állapotban hagyják. Amiről persze nem tud; így nem is tudja a hiányérzetet megfelelően elhelyezni a végtelen űrben, de valójában a változatos színek, textúrák és formák hiánya megtört női tudatára nagy nyomást helyeznek.
A környezet ugyanis kifejezetten unalmas.


A hullámokban megtapaszt alvás nem egészen tesz jót hangulatának, amin még a kiadós reggeli sem segít – ha a környezete unalmas, akkor ez kiterjed egyetlen rendszeres látogatójára is; a Mókus álarcot viselő ANBU karjait összefonva támaszkodik az ajtófélfának.
Saját időérzéke szerint – ami könnyen lehet hibás, hiszen nem tudja észérvekkel és bizonyítékokkal alátámasztani – a férfi mindig pontosan érkezik, de kizárólag egy indokkal. Az esetek jelentős többségében ugyanis Risu az, aki tanulás céljából eltávot nyújt a fiatal nőnek. Igaz, nincs klausztrofóbiája, hiszen nincs összehasonlítási alapja, amihez képest bezárva érezné magát, ennek ellenére viszont az edzőterem várva várt úti célja, még akkor is, ha nem éppen a legérdekesebb helyek közé sorolható – a probléma ezzel kapcsolatban is jelen van: nincs mihez hasonlítania, így nem is tűnik sivárnak. Mindenesetre a helyhez fűződő gyakorlatok egyáltalán nem unalmasak.
A férfi jelenléte tehát edzésre vagy tanulásra ad sejtést, habár ő személyesen még sosem szolgált fel számára – izgatottsága tagadhatatlan és leplezhetetlen, így némileg összerezzen, mikor a férfi először szólal meg:
– A teát is idd meg... Az utasítás ugyan szokatlan, ezzel kapcsolatos véleménye összeráncolt homlokára ül ki, viszont természetesen teljesíti a vele szemben támasztott elvárást.
A gőzölgő ital felmelegíti belülről is, nem csak a csészét tartó ujjait, viszont a nyelvére települő keserű íz – érdekes módon nem hasonlít az éjszaka folyamán tapasztalt ízhez – elvonja a figyelmét a támaszkodó férfiról; az íz egészen az ajkaitól húzódik a garatig, s mintha homokréteg vonná be a nyelvét, de valójában erről szó sincs, habár minden egyes korttyal szeretné leöblíteni a különös textúrát. ~ Talán az étel lett volna...? ~ Az érzés viszont minden egyes korttyal egyre intenzívebben hat.
A csésze aljáról felpillantva szembesül azzal a ténnyel, hogy a nyelvére telepedő homokszemcsék mintha a szemébe is belekerültek volna, ugyanis szálló porszemekként táncolnak a levegőben, apró fényfoltokként megvillanva helyenként, majd pedig egyre nagyobb foltokká összeállva, kitakarva egy-egy tárgy- és falrészletet.
– Ehhhmmm... vlmi gonnn vn, Isu... A hatalmas gubancnak tűnő nyelve betonnehéznek tűnik, egyszerűen nem forog a szavak körül. Ekkor az ajtó kinyílik, habár ő ezt mindössze egy tompa foltként érzékeli, ahogyan az ajtón belépő fehér köpenyes férfi is mindössze egy közeledő fehér pacának tűnik.
Az ujjbegyei közül kicsusszanó porcelán csörömpölését már nem is hallja, hiszen bármi is volt a teájában, az elég gyorsan kiüti őt; élettelennek tűnő rongybabaként terül el az ágyán, leverve a tálcát és az azon található tányért és evőpálcikákat, amik az ágya alá gurulnak.
A rajta eluralkodó sötétség viszont különbözik mind az éjszaka, mind pedig a tudata sötétjétől.

A fiatal nő teste fölé tornyosuló köpenyes alak egy egyszerű mozdulattal fordítja az apró testet hanyattfekvésbe. Közelebb hajolva a vérvörössel behálózott párnán fekvő fejhez, jobbját emeli: tenyerét ráfekteti a nő homlokára, ujjaival satuba fogja koponyájának felső ívét, lelapítva ezzel kezelhetetlen hajkoronáját.
A férfi ekkor megdermed, mintha hirtelen márvánnyá válna hófehér köpenyében; egyedül a szemei mozognak lehunyt szemhéjai mögött, még csak a mellkasának emelkedését sem látni, annyira koncentrál, szigorúan regulázva a meditatív légzését. A nő számára mindez meg sem történik, viszont a valóságban percek telnek el úgy, hogy az idegen alak fölé hajolva ténykedik. Az álarcos ANBU mindeközben némán támasztja az ajtófélfát, eredeti pozíciójából nem mozdulva.
A köpenyes alak könnyedén felegyenesedik, mintha meg sem kottyanna neki, hogy perceket kell egyébként igen kellemetlen pózban görnyednie. Ujjai közül óvatosan kicsúsztatja, helyenként kirázza a vörös tincseket, majd pedig az ezáltal felszabadult kezével mellzsebéből egy, a köpeny anyagához csíptetett íróeszközt húz elő, amit kattogtatni kezd, miközben a másik kezében tartott akta fölé emeli.
A Mókus álarcot viselő férfi nem látja, mit ír, ahogyan az eszméletlen nő sem, így tehát csakis a köpenyes alak ismerheti szavainak tartalmát és a jövőre kiható következményeit – vagy mégsem?
A fehérbe öltözött alak biccent az ANBU felé; hangja mély, kimért, kor által reszelőssé formált: – Minden rendben, feljogosítom a folytatásra. Cselekedjen a megbeszéltek szerint. – A férfi fehér árnyként suhan ki az aprócska szobából, ami jelenléte nélkül máris sokkal tágasabbnak tűnik, kevésbé nyomasztónak.
Risu fogai közül egy apró szisszenésként csusszan ki a sóhaj, de zokszó nélkül lép közelebb a nőhöz. Lehajol hozzá és biztos fogást keres – és talál – az apró testen.

Fény – égető fény; egyszerre fehéren szikrázó, narancssárga és arany vörös aláfestéssel.
Szemhéja megrebben.
Levegő – friss, egyszerre ismert és ismeretlen; nem a szobájának illatát hordozza az apró szellő, ami megcirógatja érintetlen orcáját.
Mellkasa megemelkedik, amint tüdejébe annyit szippant ebből a különleges levegőből, amennyit fizikailag képes.
Neszek, zajok – a szobája túlnyomó többségben a némaság burkába van ágyazva, mindennemű hanghatás nélkül; a megszámlálhatatlan hangforrás tapasztalása, azok tudatosulása viszont egy pillanatra még a gondolatait is felülharsogják.
~ Selymes és... nedves? ~ Az ujjbegyeit a talajba fúrja, amin fekszik; ekkor tudatosul benne, hogy nem a takarói között fekszik, hanem valahol máshol.
Teljesen máshol.
A lassan összeálló tudatfoszlányok mozaikszerűen illeszkednek koherens egésszé, s amikor minden a helyére áll egy kattanással, ő abban a pillanatban vágódik ülő helyzetbe, mintha rugóra lépett volna – a váratlan mozdulat hatására viszont az egyik kezével kénytelen megtámaszkodni, na nem mintha a megszédüléstől el tudna esni.
A váratlanul szemei előtt muslicák módjára szálló fekete pöttyöket elpislogva néz körbe: vaskos törzsű, sűrűn álló fák veszik körül, az egekbe törő lombjaikkal takarva el szemei elől az eget. A mámoros szellő simogatta falevelek ringásával csillannak át a napsugarak, melegítve bőrét, pislogásra kényszerítve pillangószárny módjára rebegő pilláit.
Apró, törékeny ujjaival megmarkolja a legközelebbi fűcsomót, amit ér, szorítva, húzva azt, mintha nem hinné el, hogy valóban ott van – de nem tépi ki; utolsó pillanatban alábbhagy a feszítő mozdulattal. Tekintete tovább portyázva akad meg az egyik fa tövében ülő alakon.
– Risu... – Hangja elcsuklik, gyenge attól, hogy egy (általa meghatározatlan) időintervallumban nem használta. A tekintete viszont a kezdeti értetlenkedésből gyorsan átvált a bizalmatlankodásba. Állát behúzva kúszik hátrább és érzi, amint a szívverése az egekbe szökik.
A férfi mindezt látva emelkedik fel ülő testhelyzetéből, leporolva magát, majd kezeit feltartva lép közelebb a fiatal nőhöz, aki ennek következtében tovább hátrál rák módjára.
– Csak parancsot teljesítettem; még nem láthatod, nem tudhatod, hogy hol tartózkodunk, de majd eljön annak is az ideje... – A férfi zavart hangja megnyugtatással cseng; feltehetően nincs hozzászokva, hogy mások aggályait kell elsimítania. – De addig is van feladatunk bőven. Hokage-sama ismét próba elé állít, amihez egy tekercset szolgáltatunk.
A szavak hallatán a nő arcára a végtelen hitetlenség jelei ülnek ki; homloka összeráncolódik, orrát felhúzza, álla leesik, fejét csóválva ringatja. Lehet, hogy nem rendelkezik elegendő információval a világgal kapcsolatban, de még az ő fejében is megszólal a vörös és vijjogó vészriasztó; elvégre épp most rabolták el.
A férfi ezúttal hangosan sóhajtva lép a nő felé, de a következő pillanatban teljesen eltűnik, vagy legalábbis egy azonosíthatatlan masszába konvertálódik – a nő szemei tágra nyílnak, mikor a massza a földön kuporgó teste felé halad. Csak egy gyermekes visításra van ereje és ideje, ugyanis a következő pillanatban tapasztalások nélküli életének legkellemetlenebb élményében van része.
A körülöttük lévő környezet kivehetetlen folttá idomul, mintha forogna is körülöttük, vagy vajon lineárisan szalad el mellettük a színkavalkád? Sajnos nem tudja megállapítani, időhiányában még vizsgálgatni sem tudja, ugyanis mintha egy falba rohannának bele – az érzés ugyan valóban hasonlíthat rá, de valójában egy tisztásra érve engedi el őt a férfi, aminek következtében a lábai nem tudják megfelelően kezelni a hirtelen bekövetkező lendületváltást: ő továbbhaladna egész testével, amit a lábai nem tudnak kompenzálni és ő a porban landol.
Köhögve és koszt köpködve emeli fel a fejét, hogy válla fölött hátranézve gyilkolja meg az alakot legalább tekintetével – de ez sajna elmarad, ugyanis tarkón találja valami, aminek következményeként feje ismét előre bukik, ő maga ismét földet zabál.
– Igazán elmehetnél a francba... – Korholja, de egy pillantással rájön, hogy a furcsa férfi már nem élvezi társaságát. – Azért ezt nem gondoltam komolyan!
Köhögve emelkedik fel, próbálva lesöpörni magáról a poros földet és a landolása által felszántott füvet; látványos sikertelenséggel. Így hát koszosan tolja fel magát először ülő pozícióba, majd talpra. Ismét körbenéz; a korábbi fás rész helyett most egy fák által körülkerített tisztáson találja magát. A felhőtlen ég alatt.
A hangulata viszont korántsem felhőtlen.
~ Ez most tényleg itt hagyott a SEMMI KÖZEPÉN?! ~
A fiatal nő forog saját tengelye körül; vérnyomása szép stabilitással kúszik felfelé, homlokán kidagad az ér – a férfi nyomát sem leli, a civilizációét meg még szótári kifejezésként sem. Úgy tűnik, hogy igenis hoppon maradt – kifejezetten bátor mozdulat a férfitól, kifejezetten bátor...
A fiatal nő dühösen pillant le a földön ártatlanul heverő tekercsre; nem segít a tárgy külseje a helyzetén, sem a hangulatán: egyszerű, sárgásfehér anyag, körbekötve viseltes szalaggal, amin mintha tintás ujjlenyomatok is lennének.
Az azonosítására szolgáló címkén egy teljesen komoly szándékkal feltüntetett humoros kifejezés:
Tekercs
Jú dont széj.
A fiatal nő horkantva pördül körbe; haja tüzes tornádóként forog vele – szinte hasonlít egy hasonló nőre, aki már nincs és van is egyszerre –, határozott, dühös lépteivel viharzik el az érkezési, vagy legalábbis a landolási helyszínről, megcélozva a távolba nyúló tisztás egyik oldalát. Elindulva az ismeretlenbe, ami még az ismeretlenen belül ismeretlenebb.
Dühös léptei nyomán apró porfelhők szállnak fel és odébb a szellővel.
Ez a szellő haladásának nyomán széllé erősödik, majd pedig egyenesen orkánná; eleinte csak akadályozva a haladását, majd egyenesen egy helyben tartva őt. Először még csak véletlennek tartja, de a maradék humorérzéke is elszáll, amikor pofonszerű szélfalat kap a képébe.
Már éppen dühös ordibálásra nyitja a száját, amikor valami ismét tarkón találja, hatásosan elvonva a figyelmét hangja kieresztéséről. Dühösen fordul hátra, hogy szemügyre vegye az offenzív dolgot, ami...
A földön heverő tekercs.
Amit a tisztás közepén hagyott.
És ami megint tarkón találta.
– Gyere ide, Risu, hadd dugjam fel oda neked, ahol a Nap se süt! – Ekkor a tekercs immáron homlokon találja hallható csattanással.
Vagy ez a csattanás az egójának darabokra törésének hangja?
Esetleg a türelmének végleges elpattanásáé?
A fiatal nő dühösen kap a sértő tárgy felé, de az kitáncol ujjai közül.
~ Mi a fészkes fene...? ~ Érdemes mondjuk megjegyezni, hogy a nő a különböző definíciók, jellemzések, változatos szókincs közül először a káromkodást és egyéb becsmérlő kifejezéseket sajátította el.
A felháborodása viszont jogos: a levegőben táncoló tekercs első ránézésre ártalmatlanul lebeg, ring ide-oda, mintha zsinóron mozgatná egy tapasztalt bábjátékos, de valójában erről szó sincs. Túl sok ideje azonban nincs elcsodálkozni a különös és különleges jelenségen, ugyanis pillanatnyi lefagyását a tekercs egy újabb támadással jutalmazza: állát pöcköli fel, aztán a feje búbját üti le.
A megalázott és felhúzott nőszemély komikusan próbál elugrálni nem mindennapi támadójától, viszont az olyasvalamit tesz, ami aztán végképp megbocsájthatatlan: popsin paskolja.
– Kyaaaaah! – Lányos sikoltással ugrik hátra, mint a macska, amint hideg vízbe lép. A tekercs viszont követi mozdulatát és erre számítva kap felé, megmarkolva azt határozottan, el nem eresztve – viszont abban a pillanatban, hogy rámarkolt, a megmagyarázhatatlan manipuláció is megszűnni látszik.
A fiatal nő fogát csikorgatva és őszinte vicsorral az arcán töri fel a tekercset összetartó pecsétet. A megjelölésre szolgáló címke és a tisztább napokat is látott selyemszalag a szellő által táncoltatott kavargós út után a porban landol – feledésbe is merül, mikor Shakaku tekintete a lefejtett tekercs száradt, idő által koptatott anyagára téved.
Az anyag, amire írtak, egyértelműen nem mai darab, de nem is egyszerű papír, ugyanis van egy különös szövetszerű behatása is, de valójában a sűrű sorokat és oszlopokat képező írásjelek ragadják meg a tekintetét; apró, vékony hegyű ecset és tapasztalt kéz nyomán hátrahagyott, tudatos alkotás, ami már önmagában tiszteletre méltó, de a tartalma a felszínes gyönyörűség mögött lapul meg, takarva ölel egy felfoghatatlanul hatalmas lehetőségekkel bíró világot.
– Idézés, mi? – Hangja némileg értetlenkedő, de egyértelműen alázattal teli. Ködös tekintetén viszont az is látszik, hogy a végtelen sötétségben próbál kutakodni, ami a tudatának korlátlan, ámbár mégis határok közé szorított síkjait és tereit uralja. A sötétség viszont nem fojtogatja, nem bugyog talpa alatt; tükörfelületté szilárdult, ami visszaadja külsejét, de mást nem.
Az igazságért, emlékekért folytatott kutatása során mentális léptei nem visszhangoznak, elnyeli őket a nyugodt sötétség, magányát abszolúttá és törhetetlenné téve – vagy mégsem?
– Korábban elpecsételtél egy dolgot a pecsét és tekercs síkja által rejtett térbe; ahhoz hasonló ez a feladat. – Az ismét előbukkanó férfi hangja hallatán körbeperdül, s már emeli is a karját, hogy fejen vágja a tekerccsel, de a legutolsó pillanatban meggondolja magát, félve őrizve közelebb húzva magához a tudásforrást. – Ez a dolog már létezik valahol, már korábban meg is jelölted. A pecséttel képes vagy az egyik pontból egy teljesen más pontba idézni ezt a tárgyat, átvinni azt az eredeti helyszínről egy attól eltérő helyszínre egyik pillanatról a másikra. – A magyarázat egyszerűnek tűnik, de a világtalannak túl kevés, így hát az csak hápogni és pislogni tud.
– De hát... hogyan? És miért?
– Alapvetően szerződött állatok idézésére szokták használni, de... – A nő itt csak nagyobbakat pislog. – De a jelenlegi esetben egy kapuról van szó, egy nagy kapuról. – Mutatja a férfi az ég felé kitárt karjaival. – Emlékszel a falu épületeire? – A nő biccentését megvárja. – Na azokat pakold még egymásra egy párszor. Ezt a kaput te a múltban megjelölted, úgyhogy van vele kapcsolatod; erre a kapcsolatra hagyatkozva, ezt felélesztve kell átemelned ide.
– Mégis miféle kapcsolatról beszélsz?
– A vér és chakra kapcsolatáról. Tehát a kapcsolódási pont a véredben és a chakrádban van, kifejezetten egyedi, magyarán erre a kettőre feltétlenül szükséged lesz ahhoz, hogy előhívd ezt a kaput.
– És hogy néz ki ez a kapu?
– Nem tudjuk pontosan, de állítólag démoni festmények vannak rajta, de neked tudnod kellene.
– Csak azt felejted el, hogy nem emlékszem.
A férfi ekkor merészen vállat von.
– Ez már nem az én problémám.
Pár percig csak a kósza fűszálak és porszemek táncolnak a levegőben; az égen egy károgó madár röppen el. A fiatal nő agyában teljesen lehúzták a rolót, olyannyira, hogy egyszerűen szóhoz sem jut – pedig neki aztán mindig van mondanivalója. Talán pont az ilyesféle nemtörődöm magatartás az, amivel le lehet törni a szarvait, belenyomva a fejét a sárba? Bár már elég földet evett, köszöni szépen.
A megfagyott arckifejezése és testtartását a laposnak mondható tekintete sem hazudtolja meg, ahogyan a lélektükrei mögött meghúzódó tudatának szokatlan némasága sem.
– Reménytelen vagy... ami azért annyira nem is csoda, hiszen a Hokage-sama ezzel minden bizonnyal tisztában volt, mikor egy magamfajta reménytelen eset mellé asszignált. – Haját válla fölött átvetve fordul el az álarcos férfitól; akarva-akaratlan övön aluli ütést mérve a férfi egójára.
Mivel ruhái már földesek és füvesek, orcája poros, így összekoszolástól nem tartva helyezkedik el törökülésben, kiterítve maga elé a tekercset, teljesen ki is fejtve azt az összecsavart állapotából, kisimítva azt, ezáltal előkészülve az olvasáshoz és a tartalom tanulmányozásához.
A tekercs ugyan végtelennek tűnő karakterekkel írja le az idézés természetét, de főleg az állatidézéssel foglalkozik, s inkább történelmi összesítés azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi évtizedekben milyen idézett élőlények fordultak elő, továbbá stratégiai említést jegyeztek le benne amolyan lábjegyzetként; ki, milyen állatot, melyik harcban és hogyan, milyen eredménnyel alkalmazott. A jelentésszerű jegyzőkönyv tehát túl sok felhasználható információval nem látja el – vagy mégis?
~ Az állatfajokkal kötött szerződés is vérrel és chakrával szentesítődik, nem igaz? ~ Merengve tekint le az arca elé emelt tenyerére; apró, koszos, némileg felhorzsolódott, de az övé. ~ Ha viszont Risu gondolatmenetét követem, akkor már idéztem a múltban ilyen kaput, magyarán létezik szerződés. A kérdés már csak az, hogy idézzek meg valamit, amire nem emlékszem... ~
Egy néma sóhajjal az ajkán hunyja le szemeit, nem létező emlékeinek palotájának kapuján átlépve a tudatát uraló végtelen sötétségbe. A kopár, kietlen világ vigasszal nem szolgál, ahogyan útmutatással, de még egy nyomfoszlánnyal sem, amin elindulhatna; csak az a világ létezik, amit saját bőrén tapasztal; amit ébredése óta lát, hall, tapint és ízlel. Csak azok az érzelmek és érzékletek léteznek, amiket az első fény felragyogása után élt át. Ez a fény pedig a Hokage megjelenése, amit automatikusan a reményhez kapcsolt – a helyzete most mégis reménytelennek tűnik.
Nem ez az első eset, amikor a menthetetlenség érzése ostromolja törékeny, bizonytalan alapokon remegő tudatát; az elvárások hatalmasak, sokkal nagyobbak, mint ő maga. Elvárják tőle, hogy olyan eseményekre és dolgokra emlékezzen, amikre egyszerűen képtelen, de nem azért, mert hiányozna belőle az akaraterő. Sőt, ha valami, akkor pont az, amiből tengernyi szorult a lelkébe.
Viszont folyamatosan zsákutcába érkezik; minden egyes alkalommal rádöbben, hogy mi mindenre kellene emlékeznie; a felismerés, hogy képtelen rá olyan erővel hat, mintha egy létező falnak rohanna neki teljes erővel. Jelenleg még az előtte kiterített tekercs sem képes arra, hogy az efféle mentális pofára esést enyhítse; hiába tartalmazza a vége a szerződéskötés folyamatát, az általános kézpecsétek listáját és az általános pecsétmegjelenési formarajzot.
Hiába memorizálja és gyakorolja a kézpecséteket, még ettől nem érzi magát közelebb a megoldáshoz, sőt, valójában még a megértéshez sem. Tanácstalanul pillant vissza válla felett a tőle pár lépésre szobrozó férfira, némileg meglepődve a folyamatos jelenlétén.
– Miért vagy még itt?
– Azért, mert mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy... kevésbé legyél reménytelen eset.
– Ez esetben segíthetnél az idézés megértésében... Hogy lehetséges, hogy az egyik pillanatban valahol máshol van, a következőben meg itt? Mire jó a vérem? – A fiatal nő teljes testével az álarcos alak felé fordul, de egy pillanatra lepillant a tenyerére. – Várj! Ne mondd, szinte itt van a nyelvem hegyén...! – Nagy levegőt vesz és hunyorogva szuggerálja az ujjait, tenyerének közepét. – Ha igaz, amit mondtál, akkor a véremmel valóban megjelöltem a kaput, ezáltal a chakrámmal is. És mivel ahogy mondtad, a vérem és a chakrám egyedi, akár az ujjlenyomatom. Magyarán a pecsételéshez hasonlóan szükségem lesz a friss véremre ahhoz, hogy meg tudjam idézni a kaput, igaz? – Összeráncolja a homlokát. – De ez még mindig nem magyarázza meg azt, miként reagál egy távoli dolog az itt tartózkodó személyemre...
– Azért, mert a pecsétek tükörképei egymásnak, ahogyan a kapuba fecskendezett véred és chakrád tükörképe annak, ha véredet adod az idézésért. A megjelölt dolog és a jelölő személy között a befecskendezett chakra az, ami folyamatos, ámbár passzív kapcsolatot tart fenn... – Kezdi a monológot, amit végül Shakaku vesz át tőle és fejez be.
– És a vér az, ami aktivizálja ezt a passzív kapcsolatot.
A fiatal nő hüvelykujját addig harapja, míg vért nem csal ujjbegyére – ami azért nem olyan egyszerű, mint az ember hinné, továbbá egyáltalán nem higiénikus. Az ujján kigyöngyöző vér látványára elmutogatja a kézjeleket; a mozdulatokon megmagyarázhatatlan okból suhannak át kezei egy olyan fokú hozzáértéssel, amit nem tarthat sajátjának.
A tudata mélyéből merített energia, vagy mint nem is olyan régen fogalmilag felismert chakra átjárja az egész testét, de főleg a felsértett bőr környékén fókuszálódik, egyértelműen keveredve az életesszenciájával. Viszont nem történik semmi. Hosszú percek telnek el, amit várakozással tölt, illetve töltenek, várva a semmiből megjelenő kaput; az viszont lemondta a randit, ő pedig hoppon marad.
Ismét kézjeleket mutogat, de a korábbinál több chakrát kényszerít a szervezetéből; a távozás nyomán a földet takaró porréteg meglibben.
– Előfordulhat, sőt, a te esetben tényleg az a probléma, hogy egy személynek lehet több helyen, több dolgon, több állaton is elhelyezett kapcsolódási pontja; ki kell választanod azt, amit idézni akarsz ahhoz, hogy sikeres legyen a műveleted. Érezned kell a jelenlétét, külön kell választanod a többitől.
~ Miért van az, hogy minden zenmesteri mondókád után összezavartabb vagyok, mint előtte? ~
Az viszont szinte nyomban eszébe jut, hogy mi történt a legelső alkalommal, amikor chakrát használt – vagy legalábbis az első alkalommal, amikor ismét chakrát használt. Mély levegőt véve elmerül hát tudatának végtelen és meder nélküli tengerében, feladva a színtiszta égboltot és a fénylő Nap melegét a magányos, sötét és hideg végtelenségnek.
A sötétség csak akkor rémisztő, ha ő maga annak gondolja; félelem nélkül csak egy hely, ami végtelen titkot és lehetőséget rejt – de van még itt más is, ami rejlik a sötét, füstös massza leplei alatt és között. Célzatos jelenléte a talpa alatti sötétség bugyogását eredményezi, de nem az egész hely bugyog; csak az a hely, ahol áll, és egy-két lépéssel előtte. Fejét mentálisan oldalra biccentve figyeli meg a jelenséget, ugyanis ehhez hasonló még nem történt; kíváncsiságát azonnal fel is keltette.
Talán botorság, de követi a felbuggyanó foltokat, vakon, hiszen a sötétség egyre nehezebb – alig bír benne haladni, ugyanis mintha valami visszafogná őt. Itt sokkal hidegebb van, a füstös sötétség szinte a sejtjeit is áthatolja; kezét kinyújtva tapogatózik előre, mígnem egy falba ütközik.
~ Nem fal... kapu... ~ Jegyzi meg magában, mikor tétova ujjai két panel között résre bukkannak.
Torkát megköszörülve tér vissza a valóságba, megszorítva a felsértett ujját, ezáltal friss vért csalva annak hegyére. A kézjeleket ismét elmutogatja, immáron azzal a tudattal, hogy mentálisan már rábukkant a céljára. A kibocsátott chakramennyiség ehhez igazodik, amikor kiengedi azt a hálózatából.
Az előbb nem történt semmi, most viszont tőlük méterekre mintha valami mégis készülne: a levegő és a por, valamint a kósza fűszálak táncot idéző kavalkádja az egyedüli jele annak, hogy valami készül, valamint a levegőben érezhető chakratömeg, ami folyamatosan növekszik, de nem ölt fizikai alakot – végül pedig nem történik semmi.
– Ezúttal sikerülnie kellett volna! – Pattan fel kiáltása közben a földről, mit sem törődve elmacskásodott végtagjaival. A zsibbadásuk miatt megbotlik, de Risu a másodperc töredéke alatt ott terem előtte, hogy vállon ragadva stabilizálja. – Ott volt... a kezemben, illetve a kezeim alatt! Érzetem a tapintását, rátaláltam sikeresen, ahogy mondtad, de mégsem sikerült! Hogy idézhetnék meg akármit is, ha nem emlékszem rá?! Hiszen nem emlékszem sem a formájára, sem a méretére, sőt, semmire; hogy vizualizálhatnám, hogy formázhatnám rá a chakrámat?!
A férfi egy pár pillanatig némán mered le a nála jóval alacsonyabb nő dühös arcába a maszk szűk lyukain keresztül; megvárja, hogy zilált légzése lenyugodjon, habár az arcára kiült pír visszavonulására már nem hagy időt:
– Ne kételkedj magadban... ne kételkedj a múltbéli képességeidben. Képes vagy rá, csak hinned kell magadban; vagy legalább bennem, nem várnék olyat, amire nem vagy képes! De... ha magadban és bennem is kételkednél, akkor higgy a Hokagéban! Ő az, aki miatt most itt vagy. Helyesbítek: aki miatt itt vagyunk, ezt ne feledd. Ne a bukástól való félelemmel állj neki; küzdd le a félelmeid! – A férfi a végén megrázza a kezei között szorongatott apró testet.
Shakaku szemei ismét elkerekednek és ismét csak hápogni képes; ez az első alkalom, hogy ennyire szenvedélyesnek látja álarcos társát, bár minden kétséget kizáróan sokkolja az előadásmód és a tartalom is egészen addig, hogy dühét egy pillanat alatt elveszíti; mintha feloldozást nyerne alóla.
Némán bólint, hiszen nem igazán tudna verbálisan mit mondani meglepettségében, de a férfi úgy tűnik, nem is igényli azt, ugyanis elereszti satuba fogott vállait és hátrébb lép tőle, visszaadva számára az intimszférát.
Nagyot nyelve vesz ismét levegőt, elmerülve újra tudata tengerében, belépve újra a sötétség birodalmába. Az utat viszont már ismeri; csak a bugyogó foltokat kell követnie ahhoz, hogy biztosan eljusson céljához, viszont a lábai most maguktól viszik, vakon.
A sötétség súlyát ismét érzi, amint nyomás alatt tartja a vállait, tüdejét; mintha a fejét is szorítaná. A sötétség suttogása idegen, érthetetlen szavakkal kecsegteti, de már tudja, hogy nem törődhet az idegen hazugságokkal; jobb, ha elsétál mellettük. Úgyhogy pont ezt teszi: kezeit maga elé kinyújtva halad; mígnem ujjbegyei elérik ismét azt, amiért jött – ezúttal viszont veszi a bátorságot, hogy a sötétségen felülemelkedjen. Kinyitja szemeit és felpillant az előtte álló hatalmas kapura.
Az ijesztő festés és dekoráció élethűsége miatt hátrahőköl, de gyeplő alá vonja saját félelmét és a felette megalkotott démoni archoz hasonló vicsort csal arcvonásaira – visszavicsorogva és morogva is az alkotásra.
– Te most szépen velem fogsz jönni! – Még a mentális palotájában harap rá a másik, sértetlen hüvelykujjára, vérét véve. Letérdelés közben mutogatja el a sötétségbe vesző kézjeleket és csap az immáron nem bugyogó, tükörsima felületté csiszolódott talapzatra; onnan egy ugyanilyen műveletet, mozdulatot elvégző, testtartást felvevő, viszont vigyorgó alak pillant vissza.
A különleges jelenéssel nem törődve fókuszálja a chakráját a vérébe, valamint a testén kívülre, egyenesen rántva a láthatatlan köteléken. A kapu képe egyenesen a tudatába égve lebeg a szemei előtt – a körülötte lebegő sötétség egy lepedőlebbenéssel vált át a valóság zöldjébe, kékjébe és ezek végtelen árnyalataiba.
– Kuchiyose no Jutsu: Rashōmon! – Az ajkait elhagyó szavak határozottak és szilárdak.
Ahogy a távolban megjelenő elementáris méretű acélkapu.


A Risu maszkot viselő ANBU kimért óvatossággal helyezi az ágyára az eszméletétől ismételten megfosztott nőszemélyt, oldalra lépve helyet adva a fehér köpenyt viselő alaknak. A férfi ismét a nő homlokára helyezi tenyerét, majd pedig abszolút merevség jegyeit ölti magára. Az így eltöltött néma percek hosszúra nyúlnak; hosszabbra, mint az előző vizsgálat esetén.
A férfi viszont nem ad rá magyarázatot, mikor szó nélkül, tollát kattogtatva tölti ki az aktát.
– Mindent rendben találtam, leléphet. – A köpenyes alak minden további nélkül távozik, s őt követve húzza be maga után az ajtó az álarcos férfi.

A tanulás alapján elsajátítani kívánt technika: Hagane mamori no Jutsu // Acél védelem

A Taijutsu használónak sokat kell gyakorolnia, hogy páncélok nélkül is acél védelemmel rendelkezzen. Ez a technika, olyan mint egy tánc. Akrobatikus, kiélezett mozdulatokkal tér ki a ninja ellenfele támadásai elől. Nagy koncentrációt igénylő jutsu még magasabb szinteken is. Aki képes az ilyesfajta védekezésre, azt rendkívül nehéz megsebezni. Ennek meg van az ára. A Fegyelmezett mozgás közben komolyan meg is sérülhet a ninja, hogyha rosszul próbál kivitelezni egy mozdulatot.
Chakraszint: 200
Besorolás: B
Szükséges Taijutsu Pont: 50
Taijutsu Pont: +5


A tanulás egyedi célja: a Rin’negan használatának elhelyezése és gyakorlása, a saját képességeinek, készségeinek összecsiszolása az új képességgel, a Byakugan-Rin'negan-taijutsu képességek (statisztikák) összecsiszolása, fejlesztése.







Öklendezés, majd loccsanó mocsok.

A szerencséje egyedül az, hogy nem a saját száját hagyja el ez, hanem a pocakos kereskedő ajkait – mármint még életében - , amikor még tehetett ez ellen: hígítani könnyebb, mint sűríteni, és talán jobban meg is érte akkoriban.

A kihányt gyomorsav, alkohol és elfogyasztott élelmiszer elegye a szeme előtt vörösen izzó vérré változik: azzá, amit a ronin a halálos támadás nyomán földre kerülve köpött maga elé. A vértócsában a nő arcképét látja viszont.

De nem ébred fel. Talán nincs is miből.

A világ - legalábbis mindhárom olvasatában – megfagy körülötte. A kereskedő az utolsó buborékot lehelte ki, de megragadt a vízközeg alatt, a ronin már nem látja a szemei előtti vértócsát, csak a vörös, ahogyan a nő sem tudja felsorolni se a vétkeit, sem pedig a vele szemben elkövetett vétkeket. Ő maga sem látja azokat a bűnöket, amiket elkövettek vele szemben, sem azokat, amiket ő követett el, holott a láncok őt magát övezik, a teher a porhüvelyének vállait nyomja.

Áll. A lány, vagy legalábbis a vélt asztrális teste ezt teszi. Cölöpként, hegyként. Tán csak mólóként. Van valami benne azonban, ami egy biztos pontot ad.

Ő mindezt a saját erején teszi és bár tudja jól, hogy az élete könnyebb lenne a Hyuuga-klán adminisztrációja alatt, azt is jól tudja, hogy egy evilági nyakörv és póráz is több annál, mint amit neki szántak. Nem vérátkozó, ezért nem is emel szót nyilvánosan vérsége ellen, holott a hibájukat egyértelműen látja. Ezen túlmenően nem is kéri a segítségüket: tudja ugyanis, hogy az efféle képességek a vérben lakoznak. Nem mondaná, hogy többet tudna, vagy többre tudna következtetni a vérrokonok listájából, vagy éppen a családfából, de a szem talán látna olyan tényeket is, amiket mások (akár a Byakugannal, akár nélküle) soha.

Ő azonban nem fordulhat hozzájuk, hiszen azt sem tudnák, hogy ki ő; sosem adnának ki neki információt. Megpróbálhatná ellopni a családfájukat tartalmazó tekercseket, de a vérvonalképességük kiszúrná messziről és a kapcsolata a Hyuugákkal így is kifejezetten labilis. A lány nem akar belharcot.

Ez a gondolatmenet talán túl sötét a reggeli órákban, de mentségére váljék, hogy az éjszakai őrjárat szívmelengető feladatát kellett ellátnia: na nem mintha a Byakugan által látott monokróm világban az éjszakai sötétséget érzékelni tudná. A falakon így is átlát, belátja Konohagakure no Sato területét: látja az alvó genineket, ahogyan az elalvással héroszi küzdelmet vívó újdonsült chuunin kollégáit is. Látja az őrjáratot teljesítő ANBU társait is, ahogyan a szervezeten kívüli (szolgálatot teljesítő) honfitársait.

Értelemszerűen sosem térne ki rá a jelentésében, de az ilyen feladat teljesítése ugyan pihentető, mégis borzasztóan unalmas egy idő után. Figyelemmel azonban arra, hogy a szolgálati idejének lejártát követően haladéktalanul jelentkeznie kell a közvetlen felettesénél további gyakorlatra, így valójában az adminisztráció kivételes gyakorlatiassággal hozta össze a beosztását. Ugyancsak a meg nem említendő dolgok kategóriájába tartozik, hogy edzésen vagy továbbképzésen kifejezetten kellemetlen véresen, sárosan, izzadtan és viharverten megjelenni, amikor már napok óta nem aludt.

Ebben az értelemben pozitív, hogy egy unalmas műszak után környékezi meg a felettesét és a mellette várakozó maszkos honfitárukat, hiszen tudja, hogy minden ANBU kiképzés esetében szüksége van a fizikai és a mentális képességeinek közel teljes spektrumára.










A lábszárait és az alkarjait idegen tényezőként szorítja a felcsatolt súlyainak szíja, helyenként a fémcsat talán még a ruháján keresztül is nyomot tudna hagyni rajta, ha a szervezete nem rendelkezne megfelelő ellenállással. Így azonban csak a komfortérzetének negatív kilengéseit kell elviselnie, na nem mintha bárkinek feltűnhetne a testét esetlegesen tarkító kék-zöld, lilás vörös foltok megjelenése, elvégre senki sem annyira perverz ebben a vérontó, kegyetlen világban, hogy egy tizenéves kifejletlen testét vizslassa. Vagy csak rendszerhű módon működnek az elfojtási mechanizmusok ezen a téren is. Félreértés ne essék, ezt általánosságban nem bánja, viszont azáltal, hogy egyetlen egy féreg sem köt belé, így lényegében a felgyülemlett feszültségét sem eresztheti ki, hogy aztán hirtelen felindulásra és önvédelemre hivatkozhasson.

Ténykérdés azonban, hogy túl sokat tartják egy helyen és stimulációk terén is azt adják meg neki, mint amit mindenki másnak: parancsot és küldetést. Csakhogy ő nem erre vágyna. Talán túl sokat látott a világból ahhoz, hogy ez neki elég és kielégítő legyen. Mindezek ellenére még tsubame létére is ismeri a mondást, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka: tudja jól, hogy összeteheti a kezeit a szabadságáért, a jogaiért és önmagában azért is, hogy egyáltalán életben hagyták. Míg Danzou szó szerint elvette az eszét és megfosztotta az emlékeitől (ezáltal a bánatától és a gyászától, ami alapjaiban definiálja személyiségét), addig Ibikitől és feltételezhetően az új levélárnyéktól visszakapta azt.

Ezért van ő még mindig itt. Ezért szolgál. Ezért tűri el a hátán az igát, amit a rendszerért húz és von maga után: ha annak akár egy tagja is képes a hibát felismerni és azon változtatni, akkor neki is kötelessége mindent megtennie annak érdekében, hogy az általa és mások által elkövetett hibákat és csorbákat kiköszörülje. Ezért fogadja el, hogy a felettese, egyben a kiképzője hozzáértőként áll a kiképzéshez: tudja jól, hogy a mozdulatai gyorsak, gyorsabbak is egy átlagshinobinál, de magától esze ágában se lenne felcsatolni súlyokat a végtagjaira, hátráltatva és korlátozva mozgását, hiszen mindennemű hátráltatás vagy korlátozás halált eredményezhet. Hogyne, most is így van ez, hiszen bár mindez csak képzés, de az ANBU berkein belül az edzésből és a kiképzésből eredő balesetek és elhalálozások száma hatványozott, így tudja, hogy bár nincs éles bevetésen, gyakorlatilag talán így is az életéért küzd.

Vagyis jelen esetben épp, hogy nem küzd, hanem az elkerülést és az elhárítást gyakorolja. Persze nem itt lenne, hanem a föld alatt elhantolva, vagy talán valamelyik folyó mélyén, ha ehhez nem értene, hiszen egy shinobi támadóereje is csak annyira lehet hatásos, amennyire a védekezése. Talán nem véletlen, hogy az akadémián nyújtott taijutsu kiképzésen először – egyben legalaposabban – az esés és a kitérés művészetét kell elsajátítaniuk, de értelemszerűen ez csak egy alapszintű jártassággal vértezi fel a zöldfülű genineket. Nos, ő maga nem egy zöldfülű genin, bár magában – saját magára vetített gúnnyal – megjegyzi, hogy igencsak sokáig volt genin, noha a zöldfülű jelzőt elég korán elhagyta.

Ha ugyanis nem tudna kitérni a támadások elől, vagy nem tudná azokat – rosszabb esetben – hárítani, akkor a bingo könyvben már rég egy áthúzott vagy kisatírozott név lenne, egy ismeretlen, talán névtelen személy szempontjából pedig kifejezetten előnyös jövedelemforrás. Bár a jelenlegi fizikuma erre talán nem enged következtetni, valójában több (keserves) évnyi elkerülés, kitérés és hárítás áll a taijutsu képességének hátterében. Természetesen kezdetben a Byakuganra alapozta ezen fejlődését, hiszen sokkal könnyebb kitérni azon támadások elől, amiket az ember lát, egyben könnyebb hárítani úgy, hogy tudja, mit és miként kell hárítania. Ekként megtanult különbséget tenni az elkerülhető és az elhárítandó támadások között. Talán csalásként csenghet egy gyermek fülében, de valójában csak azt teszi, amit ez a kegyetlen, felnőtteknek szánt rideg világ megkövetel tőle: számít a rosszra, felkészül a legrosszabbra. Használja azt, amivel a vérvonala megáldotta és kihasználja valamennyi képességét annak érdekében, hogy megélje a holnapot. Elvégre ő maga – a többiekkel egyetemben – csak egy ember.

A Byakugan-használat, vagy legalábbis a vérvonal által biztosított látásmód jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ezt az életkort elérhesse. Ahogy az életkora, az élettapasztalata is nőtt és ennek keretein belül nőttek az álatal ismert technikák is mind számbelileg, mind minőségileg, azonban ezzel egyidejűleg fejlődtek készségei is, amik mind – egytől egyig – a túlélését szolgálták. Gyorsabb lett, ügyessége fejlődött, reflexei kiélesedtek, mígnem éppoly vészjóslóan villantak a holdfényben, mint a fegyverkészítők szövetsége által kovácsolt pengék legjava. A lány a rendszertől elszakadva is épp olyan fegyverré vált és alakította magát, amivé maga a rendszer akarta volna őt formálni. Sajátos módon szemen kívánta volna köpni a sorsot, de az csalfa mosollyal tükröt mutatott neki.

Talán nem is csoda, hogy minden mozdulata tudatos; ha azonban megkérdezné drága kollégáit, akikkel azonos rangon szolgál, akkor ez talán természetes is. Az már egy teljesen más kérdés, hogy ezek a szándékos mozdulatok mennyiben és mennyire sikeresek. Szándékosan csak a taijutsu megfigyelésére használja a Byakuganját, amit ezt követően fel is old, hiszen nem tudna úgy egy elkerülési akrobatikára alapozó mentalitást elsajátítani, ha minden beérkező támadást tenketsu-pontossággal lát. A Rin'negan természetesen egy teljesen más kérdés, hiszen ehhez le kell hunynia a szemét jelenleg, hogy a különleges látásmódot kizárja az érzékeléséből. A hallását, a saját látását és az érzékelését, észlelését azonban nem tudja lecsökkenteni (drogok és alkohol hiányában mármint), és épp emiatt kerül képbe a súlyok használata. Ha az észlelését nem lehet lecsökkenteni, akkor a mozdulatainak és a mozgásának sebességét kell.

Ő azonban harcolt uchihák ellen is, így tudja, hogy ők miként alkalmazkodnak a látásterük korlátozottságához: ennek nyomán ő maga is folyamatosan mozgásban tartja a testét, a fejének mozgásáról ekként folyamatosan gondoskodhat. Ténykérdés, hogy a legtöbb shinobi a kiképzése alatt legalább egy alapszintű akrobatikával felvértezésre kerül, azonban ő – még mielőtt Hyuuga vagy bármi más lehetett volna – egy Asuka volt. Ő előbb tanulta el a cirkuszi mutatványokat, mint a célba dobás művészetét és életében nem is tért át a testépítésre. Ennek eredményeként gyors, ügyes és hajlékony, cserébe saját erejéből sosem tudna nagyobb súlyokat megmozgatni. Elvégre ő egy tsubame.

Amennyiben súlyokat viselve saját erőből teljesítendő emelő vagy toló, húzó mozdulatok kivitelezésére kényszerítenék, valószínűleg beleroppanna a gerincoszlopa. Így azonban, hogy a gyorsaságát korlátozzák le annak reményében, hogy az elkerülő mozdulatsorait lelassítsák lényegében csak koncentrációra és odafigyelésre kényszerítik. Bár a fentiek szerint magától sosem használna súlyokat, a gyakorlati szerepüket ő maga is kénytelen már elismerni: egy idő után nehéz megfelelő fizikai ellenállást találni az edzésben. Amikor a sík terep erre már nem alkalmas, akkor az emelkedő felé irányítjuk figyelmünket és testünket. Amikor a nyílt ég alatti edzés már nem biztosít elég kihívást, akkor vízben folytatjuk. Ha már mindez nem nyújt kihívást: súlyok. Hogyne: ennyi erővel (erővel, hah!) akár a rizsföldeket is betakaríthatná és felszánthatná ekével, vagy éppen bányászhatná az értékesebbnél értékesebb fémeket. A shinobik azonban ilyen értelemben elképesztően limitáltak, mivel nem veszik észre mindazt, amivel vérontás nélkül is képesek lehetnének szolgálni a nemzetüket vagy éppen a világot. Ehelyett egymást ütlegelik, csapkodják, rugdossák, fitogtatva azt a hatalmat, ami a kezükben csak egy illúzió, míg más kezében sorsfordító lehetne. Nem erőssége a mezőgazdaság, ahogyan a bányászat sem, de fogott már kapát és csákányt a kezében: mind a kert, mind pedig a járat – akarata ellenére is – beszakadt a keze nyomán. Ekként ő maga csak a pusztításhoz ért, viszont ennél több és jobb akar lenni, vagyis más, mint amire a krédója által hivatott.

Amikor tehát a támadás elől elhajol több támadási stratégia is az eszébe jut, hiszen igencsak közel tartózkodik az ellenfeléhez: blokkolhatna tenketsukat, átvághatna izmokat és inakat, roncsolhatna sejtszinten, elszívhatna chakrát, paralizálhatna és elszívhatna asztráltestet és a lista igencsak hosszú lehetne. Nem teszi. Amikor elhajol, akkor épp azon izmait aktivizálja a mozdulathoz, amik az elhajlásból oldalra fordulva ismét felegyenesítik. Akár egy fűszál a szélben, ami elhajlítja azt, de mindig visszatér eredeti helyére, egyben az éle kifejezetten éles is lehet.

Amikor a felettese betársul a társának támadásaihoz, akkor azonban – milyen ironikus – ő maga egy levél, ami táncol a szélben. Ahol ütnek, elhajol és ezt a mozdulatot viszi át ugyanezen lendülettel a következőbe, amikor oldalra lép a rúgás elől. Hogyne, lassabb, mint lehetne, de még így, deaktivált Byakugan és lehunyt Rin'negan mellett sem világtalan. Amikor az ellenfele pengével indít vágó mozdulatot felé, eltáncol előle, akár a szélre kapott hamu az égen. Amikor a föld megremegve tüskét köp magából egy doton technika nyomán, akkor a levegőbe rugaszkodik, akár a szárnycsapásokba kezdő fecske. Amikor a levegőben ugyanezen földtüske kilőve követi, ő maga úgy fordul a levegőben, akár az évszakok fordulnak egymás nyomán, s mikor a kilőtt tüskére ő maga talpának elejével érve rugaszkodik tovább az égbe ő épp olyan, mint az istenek felé szálló fohász.

Ő azonban nem test nélküli, akár egy fohász, se nem érinthetetlen, akár egy kami: a megtorlásban csillan meg leginkább embersége. Amikor ugyanis a feltörekvő ugrása eléri a csúcspontját és azon túl a gravitáció hatására zuhanni kezd, a jobbja ökölbe szorul. Ugyan nem az ereje a legrettegettebb, de még így is chakrával felerősítve – amiből azonban van elég – az ütése a gouwan nyomán földszabdaló. Elvégre ha föld elemet akarnak vele szemben alkalmazni, akkor legalább megelőlegezi nekik azt, hogy ő maga feltöri a földfelszínt, amiből ekként könnyebb a technikák többségét realizálni.

Talán indokolatlanul eszkalálná a helyzetét? Igen. És nem. Elvégre legyünk őszinték: a Byakugan nélkül az észlelése, ügyessége és reflexe még így is „csak” egy adott szintig terjedhet, azonban a Rin'negan ezen túl is képes terjeszkedni. Neki pedig éppen ez a célja és a szándéka, ami az utóbbi időben rendületlenül vezényelte: megismerni ezen különleges képesség határait. Nincs ugyanis összehasonlítási alap, illetve mégis van: az Ellensége (az egyetlen, akit nagy E betűvel írna) már a kifejlett képesség hatalmát szórta a nyakukba, ezzel ellentétben ő maga még az Út legelején áll. Így tehát a vaksötétben tapogatózna, ha nem állna rendelkezésére az ilyen tehetségeket magukénak tudó szervezet. Ki állna ki ellene akár edzés keretein belül is így, ha nem az ANBU tagjai? Kit engednének kiállni ellene, ha nem az ANBU tagjait?

Neki azonban most – jobban legalábbis, mint valaha – szüksége van a határainak elérésére és azok feszegetésére: a szem ugyanis azokon túlmutató attribútumokkal bír és ő nem engedheti meg magának, hogy a szem képességei váratlanul érjék egy küldetésen, ahogyan azt sem, hogy úgy menjen küldetésre, hogy a szem passzív és aktív képességeivel ne legyen tisztában, ne tesztelje le azokat kvázi békés környezetben. Hiába figyel meg chuuninokat, genineket edzés közben, érdemi eredménnyel nem szolgálnak, hiszen „szabad szemmel” is ugyanazt látná a chakralátást leszámítva. Mivel a hivatalos rangja chuunin, ezért tökéletesen tisztában van azzal, hogy a joninok nem vennék komolyan és ezáltal nem mutatnának olyan teljesítményt, amit érdemes lenne a Rin'negannal megfigyelni. Ezzel szemben az ANBU társai Tsubameként ismerik, nem Shakakuként (és leginkább nem Aikanként), így a névtelen, arctalan „senkilét” vigaszt nyújtván van gyakorlati értelemben vett segítségére.

Az új szeme máshogy látja a világot: egyfelől korlátozottabb is térben, másfelől azonban részletesebb is az aktualitások terén. Persze a Byakugan házát sem érheti rossz szó a részletesség terén, de maga Rin'negan gyorsabb a Byakugannál. A szeme világa azonban, így tehát az érzékei és az izmai nincsenek ehhez szoktatva, emiatt kifejezetten fontos, hogy átálljon mind az agya, mind a mozgáskultúrája. Ha ugyanis az ellenfelei felhasználják a felszabdalt talaj valamennyi darabját, akkor nem csak a saját ösztönös készségeire van szüksége, hanem a szemének képességeire is, legyen az Byakugan vagy Rin'negan.

A támadást észleli az átlagos szemén keresztül, észleli azt a Byakuganon és a Rin'neganon keresztül, de észleli azt a készségein és az Alvó Medve Morgása technikán keresztül is és összehasonlítja, összeveti az észleléseket, elraktározza a különbségeket és a tapasztalatokat. Elvégre egy támadáskategória sokrétű észlelése felkészítheti őt valamennyi helyzetre, amiben az adott mozdulatsort (legyen tai-, vagy ninjutsu) alkalmazni akarnák ellene.

Ha tehát a támadás elől kitér, akkor több egy fűszálnál vagy egy hulló, szélben táncoló falevélnél. Ő maga a szél, ellenfele a fűszál és a falevél, aminek útját ő maga határozza meg. Ha kell, ellenfelét a saját kardjába hajlítja, ha kell, a szakadékba sodorja a támadója saját lendületével. Elvégre minden mozdulatsor energiát testesít meg, mely energiát át lehet irányítani, el lehet téríteni.

Számára tehát nem az a kihívás, hogy a támadások és a mozdulatsorok elől ki tudjon térni, hanem az, hogy a kitérő mozdulatsort egyfelől összekösse a saját mozgásával és támadásaival, másfelől pedig a kihívás abban rejlik, hogy az ellenfeleinek támadásából eredő fizikai energiát átirányítsa, továbbítsa az ellentámadásaiba. A támadó ökölből, vagy lábból eredő energia és lendület ugyanis továbbítható a megfelelő kitérés mellett kivitelezett ráfogó és elrántó mozdulattal. A legjobb támadás a kiváló védelem: ha az ANBU társa fizikai taijutsu támadásából (rúgásmozdulatból) eredő lendületét a megfelelő reflexek és gyorsaság mellett a bokára és a térdhajlatra gyakorolt nyomással el tudja téríteni a felettesük irányába, akkor ő maga nem is végez aktív támadást, csak védekezést. Amennyiben a felettese támad rá kézitusa keretein belül, úgy az offenzív, felé nyújtott kezet alulról felfelé mozdulattal a csuklónál kezdve lökné el kézfejével, majd tenyerével és ujjaival markolna rá a sértő végtagra. Nem alkalmazna rajta azonban chakrabehatást, hiszen honfitársát aligha akarná megkárosítani, azonban még így is táncra rántja felettesét: a halál táncára. Krédójuk alapján ismerik annak lépéseit, de ő maga sosem tanulta el azok hivatalos mozzanatait. Így tehát a felettese ekként elrántott teste felé lépne gyors mozdulattal, s ezzel egyidejűleg helyezné lábát a felettese lábfeje mellé, ezáltal elrántva őt pusztán lendülettel, egyben a társa felé billentve őt? Mi ez, ha nem puszta véletlen!

Egyben kiváló üzenet: a társainak tisztelete mellett a fejlődése többet igényel.

A maszkja mögött felvillanó tekintete a szokásos makacsságát tükrözné, hiszen a körülményei folyamán kénytelen valamelyest meghunyászkodni, ezen túlmenően – ismerve életútját – nincs más választása, mint hogy meghúzza magát abban az aprócska sarokban, amit a rendszer biztosított a számára. Tudja, hogy shinobiként nem az a meghatározó, hogy hány jutsut ismer, hanem az, hogy mihez adatott meg a bátorsága. A saját képességeinek listája tehát elavul és elhalványul a gyávasága árnyékában, ha nem elég bátor azok használatához. Könnyű, egyben némileg gyermeki gondolat mindez, nemde? Vannak ugyanis olyan technikák, amiket alapesetben nem szabad használni, hacsak nem olyan mértékű pusztítást akarna végezni, mint az Ellensége.

Az elveszett shinobi leple alatt tehát mégis egy gyermek lapul, aki saját magának türtőztetésével életeket kívánna megóvni?






Vannak képességek és hatalmak, amiket nem szabad használni ezen a világon. Persze a shinobitársadalom a történelem során is, ahogyan a napjaikban is tökéletesen alkalmas arra, hogy a világukat elpusztítsa. Talán épp erre teremtette saját magát, hiszen a hatalom, ami egyáltalán réges-rég létrehozta – még mielőtt írni és nyomot hagyni tudtak volna – valószínűleg sosem szánta nekik azt a világpusztító szerepet, amit évtizedek óta betöltenek. Milyen isten az, amelyik létrehozna olyan követőek, akik ugyan nem imádkoznak hozzá, mégis az általa biztosított hatalommal ártatlan életeket vonnak el? Miféle isten az, aki ilyen súlyozottan vesz el, de nem ad érte cserébe a világnak semmit? Nincs ugyanis elég sírkő vagy sírhely a shinobitársadalom magatartása nyomán elesett civilek és shinobik hulláinak. Ha lenne is: ki vésne ennyi sírkövet, ki ásna ennyi sírhelyet, vagy ki égethetne el ennyi testet?

Amikor az ellenfeleinek befejező támadása nyomán féltérdre ereszkedik, akkor valójában nem térdepel, hanem a jobbján, a kezén támaszkodva pillant fel maszkján keresztül a leáldozó ellenfeleire. Erejük múltán ugyanis kénytelenek visszafogni magukat, alábbhagyva a támadást, ezzel szemben a saját tekintete élesen és élettel teli csillanna maszkja mögött. A sáros talajba süppedő kéznyoma ugyan aprócskának hat, hiszen a jelen fizikuma – lényegében nem sokkal különbözve a korábbitól -. egy törékenynek ható női kezet és kéznyomot kölcsönöz a számára. Ő azonban látja szemeivel a chakrája által adott valódi kontúrokat, lényének érdemi határait. A keze ugyan apró, annak láthatatlan lenyomata annál jóval jelentősebb. Amikor tehát ebből a pozícióból felemelkedik – elvégre ő egész nap talpon tudna lenni -, akkor több, mint a maszkja, s több mint a páncélja. A vértezete ekként nem a védekezést szolgálja, hiszen azt épp a mozdulatai hivatottak szolgálni: a páncéldarabok ezzel szemben fegyverei eszköztelen kezeinek. A posztó gyorsabban és könnyebben enged, mint a halott érintése és markolata, a szél elemű affinitása pedig lehetővé teszi, hogy az elválasztott fémelemeket lövedékként használja, pengeként forgassa kéz nélkül az éterben. A maszkja azonban... az szent. Nem a hivatása és nem is a szervezet miatt... Nem. A névtelensége miatt, de amint az csak egy jelentéktelenné eszközzé válna, ő elvetné azt magától egy eszközhöz hasonlóan.

Tudja ő is, ahogyan tudja minden más shinobi, hogy az erő kihívást szül, a kihívás konfliktust teremt, a konfliktus pedig katasztrófához vezet. A képességei még így is nagyobb biztonságban vannak, mintha világjáró kunoichiként megtartaná azokat magának. Megjegyezendő talán, hogy már eleget veszített – ideje talán, hogy a veszteségeivel és a sorssal szemben felvegye a harcot. Eljött az ideje annak, hogy mások által a padlóra vetett kesztyűt felvegye és azt felöltve verje agyon annak korábbi viselőit.

Amikor leszereli és visszaszolgáltatja a súlyokat, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is megkönnyebbül. Aztán persze meglehet, hogy csak az álmossága hiteti el ezt vele.


//Megjegyzés: ezek a súlyok az ANBU tulajdonában állnak, csak a jelen edzés erejéig birtokolta azokat a karakter.