Hyuuga Aikan

***

***

Péntek, 19:02

***

<Meglehetősen unalmas a remete élet – na nem mintha én olyat élnék, mert korántsem, csak lassan kezdek elszigetelődni a külvilágtól. Nem járok bevásárlóközpontba, nem megyek káoszt kavarni olyan sűrűn, mint régen, vagy mint amilyen gyakran szeretnék. Na nem mintha a legutóbbi balhém feledhető és fakuló emlék lenne, mert azért nem mindennap dönt le egy többemeletes épületet, de talán többször kellene ilyet csinálnom. Mondjuk mindegyik hétvégére egy épület, de egy jóóó nagy, és akkor egy hétre ki lenne elégítve a káoszvágyam, még akkor is, ha más vágyam nem is. Na de mindegy is…
Egyre jobban úgy érzem, hogy így élni nem is olyan rossz: a sziklatemplom egy elszigetelt szárnya csak az enyém, mivel senki nem mer a közelembe jönni. Azt hiszik, hogy valami démon vagyok. Jó, persze, tudok kegyetlen és vérengző vadállat lenni, de hát hé! Mindenkinek van egy ilyen oldala – az enyém egy icipicit talán erősebb, mint az átlag embernek. De hát ez van.
A kézzel tapintható félelmük azonban vicces, szerintem. Van, akiben ez a félelem némi tiszteletet kovácsolt, ami szintén nem rossz dolog, de még mindig azok vannak többségben, akik nem is mernek a szemembe nézni. Bár mondjuk remeték – biztos így védekeznek az ellen, hogy a tudatok tiszta maradjon; egy magamfajta nemes portékáról bizony nehéz levenni a tekintetet!
Mindenesetre itt vagyok – hogy hol van az az itt? Bevallom, fogalmam sincs. Hát vesz körül párezer fa, a fejem fölött eléggé benőtték magukat, alig látom az eget és sok a szúnyog! Gáh, az az átkozott szúnyogbagázs! Kénytelen voltam lángra lobbanni, hogy elkergessem őket, de aztán visszajöttek – mármint azok, akik nem égtek szénné.
Szóval senki földjét járom, távol a hűvös szobámtól, mert Chie megkért, hogy találjak neki pár gyógynövényt. Útba is igazított, meg minden… de szerintem eltévedtem.
MEGINT!>

Naka becsukta a rózsaszín naplóját és elpecsételte az arra szánt tekercsbe, majd pedig nagyot sóhajtva felállt, kisimította a ráncokat a szoknyájából és nézelődni kezdett. Egyenesen a vegetáció határára ért – na jó, nem, mert hát voltak növények, rovarok meg mindenféle vadállat, de beszélgetőtársa nem.
Apropó vadállat…
~Höh, miért is ne?~
Azzal vért csalva a hüvelykujja hegyére a földre helyezte jobbját:
- Kuchiyose no Jutsu!
Paff! (a bűvös sárkááány)
- Yo, Chibi!
- Tojikomeru//Fogd be//! – rikácsolta Naka.
- Oi, oi, kicsit halkabban, ha lehetne… - morogta az átlagos méretű hímoroszlán, Koba, megrázva nagy aranybarna sörényét.
- Egyáltalán minek idéztél meg?
- Unatkozom.
- Höh?
- Jól hallottad!
- Te jó Kami-sama, nőstény, csinálj valamit magaddal!
- Igen, tudnék magammal mit csinálni, de ahhoz kellene a férjem.
- Gáh, nem, felejtsd el, nem szóltam!
- Óóó, Koba-san, a végén még azt hiszem, hogy szűz vagy! – Naka ördögi kacaja jó pár madarat elijesztett fészkéből.
- Komolyan… Te olyan körültekintő vagy, mint egy elefánt a porcelánboltban!
- Nyaaaa~u! – Naka felrakta a fejpántokra erősített nekomimiket, majd pedig dorombolni kezdett.
- Na jó… kezdjük újra – sóhajtott nagyot Koba –, miért idéztél meg?
- Hááát! Egy tavat kellene megtalálnom, ahol gyógynövények nőnek, azokból vinni Chie-nek. Nagyjából ennyi, szóval shu-shu, menj és szagold ki a tavat, én majd a nyomodban leszek.
- Nem holmi kutya vagyok! Én nem szaglászom körbe-körbe. És egyébként is: miért nem használod a Byakuganodat?
- Mert fagyit szeretnék enni.
Az oroszlán fején egy mangacsepp jelent meg.
- És a kettő összefügg… hogyan?
- Hmmm… gondolgondol… nem tudom, de szerintem összefüggnek. Szerinted nem?
- Na jó, hagyjuk…

<És így történt hát, hogy Koba-san elkezdett szaglászni. Na jó, nem, nem a szokványos értelemben, de néha észrevettem (el ne mondd neki!), hogy a levegőben magasra emeli a fejét, kinyújtva a nyakát, s beleszimatol a levegőbe. Gondolom azért, hogy… hát nem tudom pontosan, miért, de biztos volt valami oka!>


Meleg volt – az nem kifejezés. Nakát nem igazán zavarta, mivel a saját testhőmérséklete aligha tartozott a normális indexbe, de a pecsét nélkül biztos, hogy szitkozódott volna jó párszor. Mondjuk minden tíz másodperc letelte után.
Így viszont nem akadtak gondjai. A fejük fölé magasodó fák szorgalmasan nyújtottak árnyékot nekik, de sokat is párologtattak, így kellemetlenül nyomottá téve a levegőt. A lobkorona résein keresztül azonban megpillanthatták a türkizkék eget, szikrázó magányában. Csak elszórva tarkította egy-két báránypuffatag, de semmi más.
Az erdei derengésben nem volt nehezükre a szemük használata, noha a fülükre ilyen helyen sokkal jobban tudtak támaszkodni. Meg inkább minél több érzékszervet használ, mert így nagyobb az esélye a kóbor genjutsuk elkerülésére. Elvégre is: nem kell kitörni az illúzióból, ha nem is sétálsz bele.
A civilizáció ezt a területet vagy nem érintette még soha, vagy nagyon jól el lettek rejtve a jelek. Ami persze Nakánka annyit jelentett, hogy sehol egy pláza, se szépségszalon, de még cukorkás se! Az ilyesmi pedig nagyon kikészítette, habár…
- Oi, Koba… - kezdte Naka, mire az oroszlán csak egy morgással reagált, így jelezve, hogy figyel (annak ellenére, hogy nem akar) – Te is érzed azt, amit én…?
- Nem érdekelnek a benyomásaid, amíg nem haldokolsz.
Hatásszünet.
- Miért? Hogy függ ez össze a haldoklással?
Az oroszlán horkantott.
- Ha haldokolsz, akkor örömtáncot járok. Életemben nem találkoztam még ilyen idióta idézővel. Mégis mit követett el a fajom ellened, Kami-sama?! Vagy talán szálat húztál, és az oroszlánoké volt a legrövidebb…?
- Nyaaaa~, olyan, de oooolyan alulszocializált vagy, Koba! Na de most komolyan… olyan fura ez az érzés…
- Na jó… - sóhajtott nagyot az oroszlán – Mit érzel, Naka?
A lány nem válaszolt rögtön: az arcára kiült a „nagy gondolkodó” arckifejezés, ami nem igazán került sokszor használatba, de legalább volt ilyen is raktáron.
- Hm… Ez az érzés pont olyan, mint amikor vásárolsz a plázában, egyik üzletből a másikba mész, de a biztonsági őr végig figyel…
Az előző hatásszünetnek a duplája következett a lány definíciója után. Az oroszlán tíztől számolt. Visszafelé. Japánul.
- Miért is kérdeztem…
Az oroszlán továbbindult a sötétségbe vesző távolba, át a bokrokon, keresztül a mélyre növő ágakon. Naka pedig – jobb dolga nem lévén – követte a hímet, miközben dudorászta őrült dalát…
Reccs-Takk-Nyaaaa
Nakát sikeresen arcon találta az oroszlán robosztus teste által kimozdított rugalmas faág, amely visszalendült – és persze Nakát vette célba a bosszúálló növény: egy piros nyomot hagyva Vöröske szép orrocskáján.
- Nyaaaa~! – alig hagyta el Naka száját a szőrszálállító sikoly a világ máris lelassult.
A lányt a gonosz faág nem csak orron ostorozta, hanem ki is lendítette az egyensúlyából: a teste hátrafelé ívelt. Naka azonban nem pánikolt, szemeivel fejjel lefelé követte a világot – legalábbis azt, ami megnyerte figyelmét.
Az idő nem csak lelassulni látszott, hanem az eddigi feszült légkör mintha szikrát is kapott volna, mely belobbantotta azt, s minden mozgásba lendült. Naka ugyanúgy érezte, mint bárki más egy hasonló szituációban: az az érzés, mikor tudod, hogy valami történni fog, mikor tudod, hogy valami nincs rendben, s az életed foroghat kockán.
A lány nem esett, noha a gravitáció ugyanúgy hatott rá, mint bárki vagy bármi másra. Két karja villámgyorsan, szinte alig követhető sebességgel nyúlt ki. Az egyik a mohás talajt vette célba, így megtámasztva magát, míg a hátrafelé ívelés lendülete átlendítette a súlypontján. A másik kezében pedig már ott csillogott a néma halál. A rideg, éles penge hang nélkül szelte a feszültségtől terhes levegőt egy gyilkos pontosságával.
A Nakát hátulról megközelítő humanoid alak a lány felé nyújtotta görcsösen feszülő kezét, mely nagy sebességgel közeledett a lány védtelen területei felé – de Vöröske gyorsabb volt. A kunai hegye beteges pontossággal találta el a kulcscsontok közötti mélyedést, tövig beleállt, elvágva a légzést, átszúrva a gerincoszlopon, s a másik végen újból előbukkant.
~Nincs vér…? Ó, a fenébe is!~
A gondolat alig egy másodperc alatt futott át agyán, s a következő pillanatban minden hezitálás nélkül reagált a teste is: a kunait jobbra rántotta, így félig levágva a fejet, melyet végül (még mindig átlendülés közben) az egyik lábával rúgott le a helyéről.
A testrész messzire gurult, a parancs nélküli test pedig hasznavehetetlenül hullott a földre, Naka pedig két lábán landolt egy macska ügyességével.
- És én még azt hittem, hogy csak kasztrálni tudsz ilyen kecsesen… - érte Naka fülecskéit Koba unott hangja.
A lány a fa tövében ülő oroszlán felé nézett: a nagy macska unottan nézegette karmait.
- Cöh! Inkább tedd magad hasznossá, te Szőrköpő Szőrgolyó! Még mindig nem vagyunk egyedül.
- Igen, tudom.
- Hát akkor shooo, menj, vadászd le az egereket!
- Ostoba nőstény – morogta az oroszlán a sörénye alatt.
- Hé, hallottam ám! – Naka chakrát irányított az orrába, hallójárataiba, hogy felerősítse érzékszerveit, valamint a talpában található érzékelő idegekbe, hogy a vékony talpú cipőjén keresztül is érezze a föld rezgéseit – avagy azt, hogy kik közelednek vagy némán, vagy a föld alatt.
Alapjáraton nem hagyatkozott a szaglására és a hallására, csak harcban, de akkor ugyanannyira, mint a látására. Elvégre is: sosem tudhatod, hogy mikor kerülsz szembe egy Genjutsu-specialistával, valamint a hallás és a szaglás olyanokra is tudtak figyelmeztetni, mint amire a látás egyedül nem. Valamint információ nélkül az halál esélye túl nagy.
Így aztán Naka előtt egy végtelenül éles világ nyílt meg: minden nesz, minden mozdulat, minden szag és illat megtámadta érzékeit. Ezek közül kellett kiszűrnie a veszélyeseket.
~Ez fura… a férfi, aki megtámadott, nem volt élő. Magyarán valaki vagy valakik ugyanúgy ismerik a hullák felhasználásának a módját… ez problémás lehet, főleg úgy, hogy addig aktívak a testek, amíg el nem szeparáljuk a fejet a testtől. Viszont ez megmagyarázza, hogy miért nem hallok szívdobogást, miközben mozgást igen, hogy miért érzem a hullák jellegzetes szagát… ~
- Nos? Mi tévők legyünk? – zökkentette ki az oroszlán Nakát a gondolatmenetéből.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de én nem akarok zombikaja lenni – kacagott a lány azon a tipikus őrült hangnemében.
- Magyarán harcolunk?
- Óóó, nem-nem! Mi, drága barátom, gyilkolni fogunk.
Az oroszlán fején megjelent a mangacsöpp.
- Hát hogyne. Holtat megölni. Milyen logikus…
Naka a kunait visszahelyezte a combtokba, majd pedig a tekercséből drótot és a kedvenc katanáját idézte meg. A drótot a kunai mellé erősítette, míg a katanát marokra fogta.
- Ó, és még valami, Koba! Addig nem végzel valakivel, míg el nem távolítod a fejét a nyakáról.
A lány még hallott olyasmit az oroszlántól, hogy „Miért imádsz ennyire fejeket nyesni?!”, de nem válaszolt, ugyanis a nem éppen élő ellenfeleik támadásba lendültek. Méghozzá minden irányból, ugyanis sikeresen körbevették a két élőt, míg azok beszélgettek, de ez látszólag sem a lányt, sem az oroszlánt nem zavarta.
Az irányított halottak nem voltak különösen erősek, Naka a legtöbbjüket civilnek nézte, akik korábbi életükben érthettek a kardforgatáshoz. Viszont voltak köztük samurai öltözetet viselők is, akik sajátos stílusban harcoltak. Volt azonban a tömegben shinobi is – méghozzá nem is kevés.
~És szinte mindegyik shinobi Elveszett Ninja… Vajon miért…? Óóó, micsoda misztérium! Megdobogtatja kicsi szívemet!~
Viszont az erejük nem az egyénekben rejlett – hanem a tömegben. Mikor Naka levágott egyet, négy jelent meg a helyében, így aztán minden mozdulatot előre meg kellett tervezni, előre kellett látni.
~Byakugan!~
A lány szemei kieresedtek, s a világ hirtelen fekete-fehér-szürke váltást vitt végre. A majdnem 360°-os látószög gyengepontját pedig Koba védte, így Nakának nem kellett azt a szöget védenie.
- Hakke Sanbyaku Rokujuisshiki // Nyolc Látnoki Jel A Kéz 361 Csapása!
A Byakugannak köszönhetően nem volt menekvés az ellenfeleinek. Elbújni sem tudtak volna, még ha próbáltak volna is, de most még a futásra sem volt lehetőségük: Naka ugyanis sortűz alá vette őket.
Pörgött és forgott, s a szeme előtt a világ is, de ő nem szédült el. Egy kígyó gyorsaságával csapott le az őket körülvevő támadóikra. A kezeiből a gyilkos chakra pontosan talált, s roncsolta a holttestek belsejét, az ütések lendülete pedig hátravetette őket. Ezt használta ki Koba, aki minden fizikai erejét bevetve fejezte le az ellenfeleket.
A lány által feldobott katana a levegőben pörgött, majd pedig a gravitáció lefelé rántotta, vissza a kiindulási pont felé. Pont akkor ért oda Naka kezébe, amikor a lány az utolsó ütést is elvégezte, s így a lány probléma nélkül elkapta a fegyverét. A lábainál térdre rogyó ellenfelére őrülettel csillogó ezüst szemekkel tekintett, majd pedig a katanát a magasba emelve lesújtott: a férfi fejét a nyakánál fogva elválasztotta egy jobbról balra tartó diagonális csapással.
Az elguruló fej az oroszlán lábainál állapodott meg. Koba a földön heverő fej mellé köpte a szájában maradt leszakított fejet.
- Hát ez undorító… - morogta a hímoroszlán egy végtelenül emberi fintorral az arcán.
- Nem mondtam, hogy teadélutánra jöttünk, Koba. És úgy nyafogsz, mint egy lány.
- Hah! Mégis kiből indulsz ki ilyenkor? Tán csak nem magadból?
Naka viszont ismét nem tudott válaszolni, mivel újabb recsegéseket hallottak – magyarán az irányított hullák serege nem volt egyedül az erdőben.
- Na és most mit tegyünk, Hime-sama? – kérdezte az oroszlán szarkazmustól csöpögve, mire a lány csak fintorgott egyet a bundás lényre.
- Azért jöttünk, hogy megtaláljunk egy tavat, és pont ezt fogjuk tenni. Szagold ki, és már itt se vagyunk.
- Szóval futunk? Nem hittem volna, hogy ilyen gyáva az idézőm.
Ennyi bőven elég volt, hogy Naka kijöjjön a sodrából:
- Nem futunk, hanem átküzdjük magunkat a tömegen. Ha viszont itt rostokolunk, akkor soha sem végzük, és itt csak körülvesznek minket.
Azzal chakrát gyűjtött a szabad öklébe, sűrítette azt, majd pedig a fölre csapott vele. Az első ezredmásodpercben nem történt semmi – olyan volt, mintha besült volna a dolog. Az egyetlen dolog annyi volt – amit csak szemtechnikával, vagy chakrával élesített látással lehetett volna látni –, hogy egy láthatatlan, mégis poros hullám szétterjedt az epicentrumtól. Aztán pedig elszabadult a pokol: a mohás, gallyas föld süketítő hangzavar közepette ezernyi darabra tört, emelkedett ki, süllyedt le. A pusztítás pedig folyamatosan terjedt. A támogatásukat elveszítő fák recsegve-ropogva dőltek ki és zuhantak a földre nagy porvihart kavarva.
- Eeeeek!
Naka felhorkantott:
- Na látod ezért mondtam, hogy úgy sikítasz, mint egy lány! Gyerünk, Cicám, mozgás!
Naka kacagva indult meg a pusztítás irányába, s nem sokkal az idézett oroszlán is felzárkózott, valami olyasmit motyogva, hogy „Nem vagyok a Cicád…”
Végül az oroszlán vette át az irányítást, s miközben a romokon ugrálva haladtak nem szóltak a másikhoz. Nem azért, mert duzzogtak, hanem mindketten a veszélyforrásokra hangolták érzékszerveiket.
Alapjáraton Koba rendelkezett az élesebb és érzékenyebb érzékszervekkel, viszont jelen pillanatban Naka nem tartozott az „alapkategóriás” emberek közé. Szemeivel az ellenség mozgására, valamint a közvetlen környezetükre figyelt.
- A következő hullám pont előttünk van – jegyezte meg Naka.
- Igen, érzem őket. Elég büdösek… Uhg… Mi a terv?
Naka összevont szemöldökkel nézett a távolba, majd pedig oldalirányban megdöntötte a fejét, így felvéve a „Gondolkodom, haggyá’!” pózt. //Nem elírás XD//
- Hááát, mindjárt elérünk egy sziklás vidéket. Csaljuk be őket a völgybe! Ott úgyse tudják alkalmazni a számbeli fölényüket.
A magasba rugaszkodva próbáltak meg átsuhanni az ellenség fölött, de Naka már távolról látta, hogy néhányan sikeresen felmásztak a fákra, s onnan szándékozták meglepni őket – de a tervüket leleplezték.
Naka kézjelet formált, chakrát gyűjtött és formált, beállította a lökőerőt, majd pedig:
- Katon: Kasen no Jutsu //Tűznyil!
Vöröske száját gyors egymásutánban hagyták el a nyíl alakú tűzcsóvák. Kecsesen, villámgyorsan és némán szelték át a levegőt, maguk körül felmelegítve azt. A repülő tűzfegyverek telibe találtak: fejen. A homlok közepén fúródtak be, átszúrva az agyat (s a gócpontot, ahonnan irányítani lehet a holtakat), s vagy a koponya másik végén távoztak, vagy pedig hozzászegezték a testeket a mögöttük álló fatörzshöz.
~Heh, úgy tűnik, hogy elég, ha az ember a parancsot adó központot találja el. Hááát, tény és való, hogy az ember minden nap tanul valamit!~
Az így szabad utat nyerő páros gyorsított. Koba – négy lába lévén – gyorsabb volt, mint általában egy ember, viszont Naka a lábaiba chakrát irányított, így tartva a sebességet az oroszlánnal. A „zombisereg” pedig követte őket.
- Szerinted mit őriznek ezek?
- Nem tudom, Koba – komorodott el a lány arca –, de kezd nagyon elegem lenni abból, hogy sosem tudok semmit!
A gallyas, mohás talajt felváltotta a kavicsos, majd sziklás emelkedő – a fák takarásából kiérve pedig sziklaoldal köszöntette őket, valamint egy egyre szűkülő völgybejárat. A vörös hajú lány és az aranybarna oroszlán apró színfoltok voltak csak a hatalmas szürke sziklarengetegben. A csipkézett, veszélyes kinézetű rideg sziklafalak és tömbök a magasba nyújtóztak, s nekik is egyre meredekebb oldalon kellett felfutniuk, noha nem volt az annyira meredek – csupán a vízszintes talaj után szokatlan.
A kavicsos, sziklás felszínen Naka cipőjének gyors kopogása, valamint a négylábú oroszlán nagy tömegétől zengő léptei hallatszódtak – valamint a mögöttük közeledő kisebb sereg dübörgése.
Az élő páros nem lassított, tartott tempóval haladtak egyre beljebb a szűkülő völgyben, ahol a sziklafalak egyre magasabbak voltak, s a fejük fölött már-már összeértek. A dübörgéstől a magas peremek egyikéről kisebb kavicsok hullottak alá.
Naka a szemeivel már nem a mögöttük loholó ellenségeket pásztázta, hanem a sziklafalban kereste a gyengepontot. Egy repedés, ami elég nagy. A falnak az a része, ami elég instabil.
~Megvan!~
A combján lévő tartókhoz nyúlt: a nem is olyan rég elhelyezett kunait húzta elő, valamint a mellette lévő tokból egy robbanócetlit. Ez utóbbit felszerelte a kunaira. A dobó karjába chakrát irányított, hogy a dobása elég nagy legyen, valamint elég legyen a lendület, majd pedig elhajította a fegyverét.
A kunai villámgyorsan haladt a felfelé tartó pályáján, mögötte a cetli lobogott, de nem változtatott a pályáján. Elérte a célját: a magas sziklafal majdnem tetején lévő odvas repedésbe talált be – Naka örülhetett tehát a sikerének.
- Ugye nem arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz? – kérdezte Koba nem éppen nyugodt hangon.
- Heh, erre csak az idő adhat választ! – kézjelet formált, majd pedig: - Kassei!
A völgyet egy nagy robbanás rázta meg, a hangját a visszhang felerősítette, az eredeti repedés kirobbant, továbbterjedt a fal további részére, de nem akart a mélybe hullani.
- Koba, menj tovább. És húzz bele, te lomha bolhazsák! Majd utolérlek.
- Nem vagy normális!
Naka felkacagott, s egy pillanatig még nézte az egyre gyorsabban távolodó társát, majd pedig szembefordult a felé közeledő holtak seregével.
~Bezzeg reggel még nem gondoltam, hogy ilyen haláli jó buliba keverednék!~
Mély levegőt vett, majd pedig kifújta azt. Egy dolog volt fegyverrel a kezedben szembenézni az ellenfeleddel, viszont egy teljesen másik volt az, amikor tudtad, hogy az ellenség nem érez fájdalmat, nem futamodik meg, nem meggyőzhető. Szembenézni egy ilyen sereggel sem éppen mindennapi – sem az, hogy egy ostoba ötlettel próbálod elsöpörni őket. Egy ötlettel, aminek te magad is könnyen az áldozatául eshetsz. És nem csak a saját, hanem a társad életét is kockáztatod.
Így hát aztán érthető, hogy Nakában felütötte fejét a lámpaláz, valamint az adrenalin is őrülten száguldozott a testében – élesítve érzékeit, felturbózva a chakraáramlását. A katanáját elzárta pecsétbe, majd pedig kiropogtatta ujjait és végtagjait, majd pedig a jobbját ökölbe fogta, s felerősítette benne a chakraáramlást. Ezzel egyidőben a lábaiba is chakrát pumpált.
- Még egy kicsit… - motyogta alig hallhatóan, mikor a közeledő támadóira nézett. Felkapta a tekintetét a magas falra, majd pedig vissza az irányított holtakra.
- Már csak egy picit…
Naka egész teste megfeszült.
- Mindjárt…
A teste körül szinte szikrázott a levegő a visszatartott energiától.
- Bingó! Hiiiijjjjah! – kiáltotta el magát nagy drámaian, majd pedig a szétfeszülésig „töltött” öklével erőset ütött a sziklafalra.
Ha korábban az erdőben a pokol szabadult el, akkor most a pokolbeli apokalipszis jött el: a sziklafal egyenesen kirobbant a lány teste és ökle körül abban az irányban, amelyre Naka azt szándékozta. A jobboldali sziklafal a támadók felé terjedő repedés indulásától egészen a kunai által robbantott pontig szinte szétrobbant és lehullott. S mikor a kártyavárnak kiveszed az egyik alapját, akkor a többi is dől – ugyanez történt a jobboldali falcsúccsal is, melynek az alapján a cetli és az ököl lerombolta. A magasba nyúló jobboldali sziklanyelvek is a mélybe zuhantak, míg a jobboldali tömör sziklafal kegyetlenül és akadály nélkül bedőlt a völgybe, rázuhanva az ott tartózkodókra.
Naka ekkor a lábaiba irányított chakrát is kieresztette, s már menekült is a pusztítás helyszínéről egy Shunshin no Jutsu keretében – elvégre is: az élete forgott kockán.


- Ez volna az? – kérdezte Naka az oroszlánt, aki csak a sziklaperemen állt, a mélybe tekintve.
Vöröske megmászta a maradék távolságot, majd pedig a haját és a nekomimijét megigazítva az oroszlánhoz sétált, hogy megnézze, mi az, ami ennyire leköti a figyelmét.
- Woaaah!
Naka már értette, hogy mi vonta el az oroszlán figyelmét: a sziklaperem egy kráter pereme is volt egyben. Hatalmas átmérőjű, tóval a közepén, csipkézett szélű és elképesztően mély jelenség, mely egyértelműen…
- Természetellenes – Koba mély hangja megnyugtató csengését elhagyta, mintha valami idegen vette volna át a helyét. Olyasmi, amit Naka még nem hallott tőle, így nem is tudta teljes mértékben azonosítani. –Nem merem biztosra állítani, de ez talán egy hegy lehetett korábban.
- Egy hegy?! De hisz’ ez valami… nem is tudom. Hé! Mi az ott…? Byakugan!
Naka szemei körül azonnal megjelentek az árulkodó erek, s ő belezuhant a szürke-fehér világba. Rögvest ráközelített az általa kiszúrt pontra, majd pedig kivizsgálta azt.
- Nos?
- Háát, úgy tűnik, hogy a kráter közepén egy romos templom áll. Vagyis nem teljesen, mivel a tó vize szinte teljesen ellepi; csak a csúcsa látszik ki. Teljesen elhagyatott, ami persze adott.
- Hmm…
- Jajj, Koba-san, nem tudnál valami értelmesebbet is mondani?
- Te csak ne beszélj nekem értelemről, Chibi – morogta az oroszlán –, de ha már ennyire sokra becsülöd a véleményemet – itt Naka horkantott –, akkor meg is osztom veled, ha jó kislány vagy.
- Hümph!
- Köhm… Na szóval. Talán a templomot érhette valamilyen katasztrófa, vagy talán hibáztak egy technikával, amely kifelé hathatott, így okozva a krátert, aztán meg jött egy nagyobb esőzés, amit a technika okozott. De ezt sosem tudjuk meg…
- És ha Chie tudja? Ó, ő biztos tudja, hiszen ooolyan öreg!
- Grrr… Kami-sama, egyenesen sajnálom a vénembert. De ő sem mindent tudó.
Az oroszlán elfordult a látványtól,s már kezdett volna lefelé ügetni, amikor egy apró kéz megragadta a hosszú, végén bojtos farkát, mire ő rámorgott a lányra, akit persze nem hatott meg a dolog.
- Miért nem derítjük ki? – kérdezte álmodozó tekintettel Naka.
- Neked teljesen elment az eszed?!
- Nem. Vagyis nem jobban, mint általában. Becsszó!
- Ó, igen? Arra gondoltál, hogy nem tudsz a víz alatt lélegezni?!
- Őő, most már igen…
- Kami-sama…!
- Viszont eltüntethetjük a vizet.
- Hogyan is? Kérlek, áruld el nekem.
- A tűz elpárologtatja a vizet.
- És honnan szerzel annyi tüzet?
- Egyszerű – érvelt Naka egy felmutatott mutatóujjal –: nem kell egyedül csinálnom. Megidézek párat közületek és összedolgozunk.
- Aha…
- Aztán meg szépen belecsapok a lecsóba… akarom mondani: a sziklaperem falába, hogy kieresszük a vizet az egyik völgybe.
- És szerinted működni fog?
- Hmm – Naka a körmeit nézegette –, igen, de a körmeimnek nem fog jót tenni.
Azzal a bal kezén lévő egyik műkörömmel vágást ejtett a jobbján lévő hüvelykujjon, majd pedig a poros, törmelékkel teleszórt kőzetre helyezte a kezét:
- Kuchiyose no Jusu!
Több pukkanás hallatszott gyors egymásutánban. A füstfelhők eltűnése után három oroszlán állt Naka előtt.
- Naka-sama… - a nagyméretűn oroszlán mély hangja mosolyt csalt a lány arcára, s mikor a hímoroszlán behajtotta egyik mellső lábát, így letérdelve a pöttöm lány előtt, Naka rögtön megsimogatta nagy, bundás fejét.
- Kirio-san, rég találkoztunk – mosolygott Naka, majd pedig a többi idézése felé fordult.
- Yo, Naka-hime! – köszönt a szintén hím, de Kobával egyméretű Ayami, aki Kirio mögött foglalt helyet, Ayami mellett pedig a jelenlévők utolsó tagja, Akia.
- Hime-dono…
- Na jól van, skacok! – csapta össze a tenyerét Naka, miután felhagyott Kirio simogatásával. –Ami miatt megidéztelek benneteket, az nem más, mint hogy van itt egy kráter, benne egy tó, annak a mélyén egy templom. A tónak el kell tűnnie, a templomnak pedig maradnia. Magyarán tűz-szél kombóval óvatosan elpárologtatjuk a vizet, az épületet meg nem bántjuk. Ötletek?
- Hmm… - Kirio felemelkedett mind a négy végtagjára. – Különböző irányokból kell tüzet kibocsájtanunk, de egyáltalán nem lesz könnyű, se nem gyors.
- És mi volna a „B terv”? – kérdezte Ayami.
- Naka-chibi szerint – kezdte Koba, Vöröske pedig rámorgott az oroszlánra – a „B terv” az lenne, hogy átüti a kráter falát.
A néma csöndben átrepült felettük egy madár, s mintha azt károgta volna, hogy „Rossz terv, rossz terv!”
- Aha… - törte meg a csöndet Akia –, és azt hogyan is gondoltad pontosan, Hime?
- Öhm, köhm, őőőő… Igazán a tervem az lenne, hogy addig párologtatnák, míg annyi mennyiség nem lenne, amit a völgyek mélysége is elbír. Tehát nem csordul túl.
- Hm… Megoldható. Csapat, oszolj!
Kirio parancsát mindenki követte. Noha Naka volt az idéző, ő megbeszélte Kirioval, hogy a falkavezér adja ki a parancsokat, ha egyetértésben vannak Nakával, ha nem, akkor Nakáé az utolsó szó. A nagy és harcedzett oroszlánhoz amúgy is jobban illettek az ilyesfajta parancsok.
Vöröske nem mozdult helyéről, egyhelyben állt, s koncentrált – de nem a külvilágra, hanem befelé. Felmérte a chakrakészletét, majd pedig döntött: az oldaltáskájából egy kis papírdobozt halászott elő. Kipattintott egy tablettát, víz nélkül lenyelte, majd pedig visszadugta a hiányos dobozt a helyére.
A jobb kézfején lévő minta eltűnt, mintha beleolvadt volna a környezetébe, s ő már érezte is a pecsét feloldásának eredményét: chakrahálózatát friss, vadul égő chakrafolyam töltötte fel. Végtelenül felszabadító érzés volt – mély levegőt vett, mintha akkor lélegzett volna először, arcán titokzatos mosoly jelent meg.
- Katon: Ho no Sanshouuo //Tűz elem: Szalamandra tűz//! – kiáltotta el magát Naka, mire a többiek is belekezdtek a maguk tűz- és széltechnikáikba.
Egyszerre a néma csöndet tűz ropogása és víz sziszegése töltötte meg, amint a két ellentétes elem összecsapott: a passzív védekező és az aktív támadó. Azokon a pontokon, ahol láng érte a vízfelületet, magasra emelkedett az előidézett gőz, felfelé gomolyogva, folyamatosan fölfelé. Távolról olyan lehetett, mintha kitörni készülő vulkán előjelző füstje.


De mindhiába – noha mégsem. A víz sokkal lassabban párolgott, mint azt ahogy Naka előrevetítette magának. Feloldotta a kézjelet, s mély levegőt vett a gőztől melegedő oxigéntömegből.
~Ez így túl lassú. Nem elég… Nem elég… Többet kell! Többet, többet, többet! Vadabbul és gyorsabban…! Korlátok nélkül!~
Naka csodálattal – és nem kevés őrülettel –, csillogó szemekkel nézte a vörös lángok és a kék víz kontrasztját. Aztán a nyakában lógó fülest bedugta a fülébe és ráhangolt a társai frekvenciájára.
- Itt Naka. Nem elég jó a hatásfok. Sokkal forróbbnak kell lennie.
- Itt Kirio; egyetértek az előttem szólóval. Naka-sama, mi az ötleted?
- Bemegyek a tó közepére, a vízből kinyúló csúcs közepére. Ti pedig tüzeljetek rám mindent, amitek van: tűz és széltechnikát. Az egyik széltechnika lehetőleg legyen egy gyors forgószél, onnan átveszem az irányítást, és bumm.
- Rendben, csapat, tüzet szüntess!
Azzal Naka nekilendült, le a perem szélén, szikláról sziklára ugrált, majd pedig a vízfelszínen egy macska ügyességével landolt. A vízen futva pár másodperc alatt elérte a kiemelkedő csúcsot, mely tényleg apró volt, s annak tetején állva a fülhallgatójához emelte a kezét:
- Oké, kezdjük - adta ki a parancsot, miközben chakrát gyűjtött a testében és maga körül.
A Szövetség jele felizzott a csuklója belsején, az erek fölött, s egy fénylő aranyszínt vett fel. A Byakuganját visszavonta, mert tudta, hogy nem lesz rá szüksége – valamint a koncentrációját másra kell irányítania.
A tűztől felmelegedett levegőben könnyen kivehető volt a lány felé tartó tűztechnikák hangja és elképesztő hőmérséklete, de Vöröske nem ugrott el, nem futamodott meg a más számára biztos halált jelentő veszély elől: büszkén állt, magasra tartott fejjel, majd pedig a karját is megemelte egy kicsit maga mellett, tenyérrel kifelé.
Ezzel a mozdulattal a chakrája is kifelé terjedt, s szinte robbanásig feszült és töltődött: így amikor a tűztechnikák szinte egyszerre érkeztek, ő könnyen elkapta őket. A lángok belobbantották a chakráját, így terjedve, mintha olajon lettek volna. A tűzforrások folyamatosan érkeztek, egyre újabbak és újabbak, de a tűz nem apadt a lány körül, mi több: egyre csak nőtt és nőtt. Ezt a lineáris növekedést azonban bezavarta a beérkező széltechinák mennyisége: hirtelen többszörösére nőtt, aztán újra, míg nem egy tornádó is beleadta a maga erejét. Maga a tornádó nem volt nagy, de felerősítette szelével a lángtengert, felkavarva azt, elkezdve körkörösen mozgatni. Eleinte lassan, de Naka irányítására ez a forgás szépen lassan, de biztosan felgyorsult.
Egy ég felé törekvő, nagy átmérőjű, vastag falú tűztornádó jött létre, mely hátrakényszerítette az oroszlánokat is kijelölt helyeikről, eleinte vörösre, majd arannyá, s végül fehérré izzítva a sziklákat, megolvasztva azokat. A hatalmas hő és lángmennyiség vadul támadta a vízfelszínt, vakító gőzzel bevonva a tájat, s a vízszint is végre olyan mennyiségben kezdett el lefelé haladni, mint ahogy Naka szerette volna – tehát az eddigiekhez képest elég gyorsan. A lángtorony lassan nyúlt az ég felé, a bárányfelhőket szétzavarva, de helyükre viharfelhőket vonzva. A szél pedig tovább korbácsolta.
- Naka! – Kirio hangja aggodalommal telinek hallatszott a rádión keresztül, de a lány nem törődött vele, szinte meg sem hallotta: más kötötte le, méghozzá teljesen. –Naka, elég! Szüntesd meg a technikát!
De Naka nem figyelt, teljesen átadta magát a tűz mámorának, a káosz ölében túlságosan is kényelmesen és jól érezte magát.
- NAKA! – próbálkozott Kirio újra.
Még mindig semmi válasz a lány oldalán.
- Csináld azt, amit mond, Chibi!
Koba hangjából csak az utolsó szót hallotta meg, azt a bizonyos barátias sértést, melyet annyira utált.
- Chibi ja NAI! – kiáltott vissza Naka a fülesén keresztül, majd pedig megrázta magát mentálisan, kilépve a káprázatából.
Összeszorított állkapoccsal koncentrált, mikor elkezdte a tűzörvényt lefelé mozgatni, lefelé kényszeríteni: így az alsó kör egyre mélyebbre haladt, míg ki nem oltotta azt a víz, s helyére a következő lángtömeg került, majd az is kioltódott, s annak a helyét is új lángkör vette át és így tovább. A tűzoszlop lassan, viszont folyamatosan süllyedt vissza, s mivel senkinek nem állt szándékában újra feltüzelni, ezért lassan eltűnt – akárcsak a víz is: a két elem kioltotta egymást.
Naka az így kiszabadított épület tetején lecsüccsent, hogy kifújja magát, a hátát nekivetette a templomszerű építmény csúcsának, majd pedig elővett és lenyelt pár tuning-tablettát, hogy rendezze sorait.
A négy oroszlán ismét megjelent a peremen, majd pedig elkezdtek szikláról sziklára ugrálva a mélybe süllyedni. A maradék távolságot a kráter immáron száraz – csak elvétve találhatott az ember egy-két tócsát – terepén pedig ügetve közeledtek a magas épület tetején csücsülő lány felé.
- Nos, Chibi, úgy tűnik, hogy átformáltad a földfelszínt egy kicsit.
- Ne hívj így!
Viszont Kobának valóban igaza volt: a lány által mélybe tolt tűztenger megolvasztotta a földes, kőzetes talajt, egy kör alakú, pár méter mély mélyedést létrehozva a templomszerű építmény körül.
- Egy pillanatra azt hittem, hogy elvesztél – dorgálta Nakát a legnagyobb oroszlán, Kirio.
- Igen, egy pillanatra én is – azzal Naka lehuppant az állati banda mellett, s felnézett a romos épületre, mely ebből a szemszögből sokkal nagyobbnak tűnt.
- Nos, ha már idáig eljöttünk, akkor bemegyünk? – Akia meg sem próbálta leplezni a kíváncsiságot a hangjában.
- Hát, nem is tudom, skacok. Menjünk haza, majd holnap visszajövünk.
- Ha-ha, nagyon vicces, Hime-chi!
Naka sóhajtott, majd pedig megindult a bejáratnak vélt bedőlt ajtó felé. Kinyitva azt el kellett ugrania a rázúduló víztömegtől – ami így aztán Akiát érte fejen.
- Gáh, köszi szépen, Hime… köszi szépen.
- Te nem ugrottál el, baka! Na jó, felfedezésre fel!
Mint kiderült, a legtöbb romos terem üres volt, vagy ha volt is benne valami, akkor vízi élőlények maradványai, valamint vízi növények telepedtek meg rajta. Voltak termek, amikbe be sem tudtak jutni – Kirio megállapítása alapján különleges módszerrel zárták el ezeket, s csak engedéllyel lehet kinyitni őket.
~Talán a Vének Bandájának van rá módszere…~
Naka csak egy kődobozt talált, melyet benőttek a hínárok – ezeket eltávolította, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Hé, skacok! Szerintetek mi ez?
- Nekem úgy tűnik, mintha egy kincsesláda lenne, Chibi.
- Oi, Koba, ne hívj így! És különben is… nincs rajta kulcs.
- Chibi, Chibi, Chibi. Mikor tanulod már meg végre, hogy nem minden az, aminek látszik? – tette fel a költői kérdést az oroszlán, de nem hagyott időt Nakának a válaszra: - Ha jól látom, akkor ez egy titkos falú doboz… Magyarán a doboz falait kell egymáson csúsztatnod, hogy kinyisd. Érted?
Naka morgott egyet válaszul, majd pedig Koba utasításait követve maga felé húzta a fedelet, majd pedig a fal felé (el Nakától) a két oldal falait, s így leszedve a fedelét. A doboz belseje ki volt párnázva, s a tartalmát is egy régi szövet fedte. Viszont a belsejét látszólag nem érte víz – magyarán a falak sikeresen megóvták azt.
A szövetet leemelve Naka nagyot nézett. Egy fegyverre, vagy tekercsre számított, de nem arra, ami valóban a tartalma volt – egy egyszerű maszk. Női arcra finoman formált maszk – túl lágy vonalú volt ahhoz, hogy férfié lehessen. Viszont az anyagát hirtelen nem tudta beazonosítani – azt viszont rögtön, hogy tökéletesen tükröződött. Csak a szemeknek volt helye, egyébként egy egészarcos maszk volt.
Maga elé emelte, egy vonalba az arcával, s a tükröződő fémen (valószínűleg az lehetett az anyaga) a saját arcát látta – visszatükrözte azt.
- Hűűű!


- Nos, amint látom sikerült beszerezned a növényeket – mormogta a tekercsét olvasgatva Chie, miközben fel sem nézett a lányra, sem Kobára.
- Igen, hát, jah. Volt pár érdekes dolog, amibe belefutottunk. De Koba és a többiek segítettek, szóval minden rendben.
- Hmm… - az öreg felnézett a tekercsből, s pengeéles tekintetét a lányra szegezte. – A teraszról láttam, mit műveltél. Majd meg kell beszélnünk pár dolgot.
- Mondjuk esetleg azt, hogy mit keresett egy rakat halott test az erdőben?! – szólalt fel visszaérkezés óta először Koba.
Chie ránézett, végigmérte az oroszlánt, majd pedig Nakához fordult.
- Volt kint tábla. A Pecsét is látható helyre lett helyezve.
- Milyen pecsét? – kérdezte az oroszlán, majd pedig ő is Nakára nézett.
A lány megköszörülte a torkát, majd pedig a tarkóját dörzsölte.
- Hátőőő, izééé… Azt hittem, hogy azt csak viccnek szántátok… Eheheheeee...!
Az oroszlán egy nagy üvöltéssel termett a lány előtt.
- Neked teljesen elment az eszed, nőstény?! – dühöngött, majd pedig egy másodperc után hirtelen horkantott: – Nem, ne válaszolj.
Azzal egy füstfelhő kíséretében eltűnt.

http://P.S.: a maszkot megtarthatná Naka? *.* csak egy egyszerű maszk, ami tükrös felületű, de jól menne Naka személyiségéhez. //

Csütörtök, 21:34

A fiatal nő a világon létező legnagyobb nyugodtsággal áztatja egyébként igen formás idomait a pont kellemesen lelazító vízben, amely másoknak talán forrónak tűnhet, de számára kellemesen langyos– s bár rajta kívül senki sem található a közvetlen közelben –, nem melegíti fel, mondván, hogy az álcájának azon nyomban búcsút mondhat, amint valaki más is megközelíti az onsen általa okkupált medencéjét.
No de semmi gond, Vöröske a mai nap folyamán a hangulati hullámainak középértékét megélve nem patáliázik senkivel, természetesen ismét csak a már említett álcájára fogva – ami természetesen csupán abból áll, hogy megpróbál az átlagemberek által prezentált személyiségvonásokat sajátjaként bemutatni, s mindez olyannyira megterheli mind pszichikai, mind pedig fizikai képességeit (márpedig se nem debil, se nem nyeszlett), hogy kénytelen a lehető leghétköznapibb módon relaxálni; s persze a hétköznapiasság miatt ismételten csak az álcáját hibáztatja.
Az viszont bizonyított tény, hogy már rég volt lehetősége minden probléma és zavaró tényező nélkül kinyújtóznia, hiszen akárhogy is vesszük, az ANBU és egyéb, némileg azonosítást nem tűrő egyének által folytatott – Vöröske által preferált és roppant szórakoztatónak vélt – üldözése, amolyan vadászata az utóbbi időben először mennyiségileg apadt, minőségileg sápadt, majd pedig szépen lassan, de annál stabilabban szűnt meg. Nem tartja persze kizártnak azt, hogy akadnak egyének, akik még esetenként felé pillantanak, de jelen pillanatban a fiatal nő a nyugdíjazása előtti állapotot krízisként megélvén nem igazán törődik a külső tényezőkkel – sokkal inkább örül a magányos ráncosodásának... 21 évesen.
A nyugodt vízben lebegő vörös hajzuhatag viszont hirtelen megmozdul a vízfelszínen áthaladó hullámoknak köszönhetően. A vörös hajú kunoichi semmi jelét nem adja az érkező zavaró jelenlétének észrevételezésekor, még a szemét sem nyitja ki, mondván, hogy minek – meg amúgy is, éppen nagyon komolyan álcázza magát. Az első pár perc ennek fényében telik el, végtelen nyugalomban még annak ellenére is, hogy érződik a levegőben az elkövetkező kockafordulás szele. 
A megérzése megalapozottnak minősül, mikoris a kunoichi mellett nem sokkal távolabb helyet foglalt személy megszólal:
–Üzletet ajánlok Önnek – ’Nő’; állapítja meg rögtön a kunoichi ’hacsak nem férfi, aki az életének korai szakában igencsak fájdalmas és sorsfordító eseményen esett át’ –, elérhető? –
Vöröske némán, egy aprócska cinikus félmosollyal az arcán hümmög, mintha ez a kérdés a világon a legnépszerűbb lenne, amit tőle kérdeznek, s holott ez valóban így volt még anno domini, most azért már nemigen tévednek az utcájába az emberek ilyesfajta kérésekkel és kérdésekkel. Tény tehát, hogy számára ez igencsak nosztalgikusnak minősül, de a várt adrenalináradat elmaradása nem éppen kis mértékű keserű ízt hoz a szájába.
– Kérem, egyeztessen a titkárnőmmel, hogy mikor van szabad időpont; politikai illetve gazdasági szereplők asszaszinálásához kérem, nyomja meg az egyes gombot, települések destruktálásához nyomja meg a kettes gombot, emberrabláshoz illetve egyéb alacsony büntetési tételű bűncselekményekhez nyomja meg a hármas gombot! – Cseng a dalolászó hangján, mely egyértelműen tanúsítja, hogy végtelenül (bár talán annyira azért nem) élvezi a szituációt; bármennyire is kerülte az utóbbi időben a szociális interakciókat, most mégis azt konstatálhatja játszi könnyedséggel, hogy minden egyes emberi szituációnak megvan a maga pikantériája – no meg persze egy sötétebb oldala, amit jelen pillanatban ignorál. Ez az életstílus persze nem adoptálható mindenki által...

– Ez egyáltalán nem így működik! –’Ahhh, akaratos, makacs, pont ahogy szeretem őket...’ a kunoichi a szavak hallatán, gondolatainak cikázása közepett félmosolya teljessé formálódik, de minőségi evolúción is átesik: cinikusból erőteljesen lenézővé.

– De igen, ez pont így működik – egyszerű kijelentés, de mégis ereje van: az éppen tirádába kezdő idegen nő elhallgat, mint egy hammogó hal, aki hirtelen túl mély vízbe csöppent, ahol csak nála nagyobb ragadozók portyáznak. A kunoichi hangján kívül más nem jelzi személyén a véleményének élét, de a külső tényezők közül egyvalami igencsak beszédes: az észrevehetően nagyobb intenzitással gőzölgő víz, ami pár fokkal forróbb lett a korábbihoz képest.
Viszont már majdnem tiszteletre is méltónak tartja az idegent, mikor az nem mozdul, nem hátrál – de csak majdnem. Nála ugyanis a tiszteletet nem cselekedetekben mérik, hanem életekben – amit aztán úgy lehet érteni, hogy csak akarja az ember.
– Hármas gomb, valamint mind a ketten tudjuk, hogy ha lenne is titkárnője, minden bizonnyal végezne vele – bár az idegen hangja kimért és rideg, ő mégis elkacagja magát.
– Atya ég! Tényleg ennyire elmeháborodottnak állítanak be? – A reakciója retorikusként koppan, mivel nem kap rá választ, de immáron kinyitja szemeit, majd pedig felvont bal szemöldökkel és egy kis huncut félmosollyal fordul az idegen felé: – Benne vagyok.
Először arra számított, hogy a nő a vízben fogja halálra untatni a részletekkel, de szerencsére nem így történt: a szavai hallatán ismét megmozdul, talán érkezése óta először, majd pedig ez a mozdulat a medence elhagyásává alakul. A kunoichi viszont nem követi azonnal, nem olyan ostoba; marad a helyén, immáron saját hőérzetéhez alakítva, forrósítva a medencét, miközben a mosolya visszasimul az alapvető arcvonásaiba.
’Na ennyit a nyaralásról...’ nem sóhajt, s nem enged egy pillanatnyi önsajnálatot sem, hiszen bár nem éppen a legjobb napjait éli (amolyan kapuzárási pánikkal rohangál föl és alá), ő egy ilyen proverbiális sarokba sosem lenne hajlandó fordulni – jól tudja, hogy onnan nagyon nehéz lehet kikúszni. Marad hát az örökös optimista, nem kevés szadizmussal és szarkazmussal.

Körülbelül tíz perc elteltével ő is kiemelkedik a víz takarásából, s haja hínárként öleli idomait, de nem zavartatja magát; máshol jár az esze. A kialakított öltözőben rögtön a ruháihoz, valamint az egyéb kiegészítőihez lép, ugyan nem sieti el a készülődést – mikor minden elfogy, ami takarást nyújthat –, megpillantja a tulajdonai alá rejtett nagyobb méretű, enyhén sárgás borítékot, amiről jól tudja, hogy eredetileg nem volt ott, így aztán szolidan megragadva azt elrakja, hogy a mosdóban elolvashassa.

„Célpont: Hagarashi Vállalat illegális fuvarozási kontaktjai, útvonaltervei, dokumentációi. Megjegyezendő, hogy a Hiashi Vállalat szintén ezzel próbálkozik; úgy tevékenykedjen, hogy egyetlen egy szál sem vezethető vissza a megbízójához. Szerezze meg az adatokat, majd pedig helyezze el őket a megnevezett helyen.
Díjazás: sikeres teljesítés esetén.”

A levelet egyszerű szavakkal írták, melyek tiszták és világosak. A melléklet szintén egyértelmű: az egyik fénykép egy épületet mutat be, hátulján kalligrafikus írással a Hagarashi Vállalat címe, valamint megjegyzésként feltüntetve a valószínűsített földalatti kiterjedés. A másik fénykép pedig egy tetoválást mutat, hátuljára ismételten csak felírva egy rövidke szöveg: a Hiashi Vállalat embereinek ismertetője.
Mindezekből azt a következtetést vonja le, hogy mindhárom játékos sáros kis maffiózókból áll – na nem mintha őt ez zavarná, de jól tudja, hogy a magafajta emberek általában arra játszanak, hogy átverjék a másikat; hiszen ők ebben jók.
További dilemmázás nélkül hagyja el a létesítményt, s indul a célpontja felé, melyről kiderül, hogy a szomszédos településen található.

Két nappal később, Szombat, 22:40

A fiatal nő látszólag teljes nyugodtsággal és elégedettséggel szürcsölgeti a teáját a teázó teraszán, amely egész véletlenül a kiszemelt épület szomszédságában található, így tökéletes rálátást adva neki az épület bejáratára.
Az épület maga egyszerűnek tűnhet első látásra: fehér falak, tiszta és nagy ablakok, több emeletével a település fölé tornyosul. A település maga viszont meglehetősen jó állapotban van, ami számára igencsak meglepő; ő ugyanis ahhoz van szokva, hogy ha valahol csempésznek, ott az illegális ügyleteket végzők több pénzel, ezáltal több hatalommal rendelkeznek. Az emberi gyarlóságuk és hatalomvágyuk alapján ezt a náluk gyengébbeken aktívan fejtik ki, elnyomva őket. Szegénységet és félelmet hozva létre. Ez a falu ilyesfajta jeleket egyáltalán nem mutat, sőt!
Egy tisztességes shinobi fejében minden bizonnyal megfordulna a gondolat, hogy mi van, ha őt éppen a rosszfiúk bérelték fel, s éppen egy tisztességes vállalatot készül megfosztani a bevételi forrásaitól  – őt viszont ez a gondolat alapvetően is távolról kerülni szokta, de ezt megerősítette egy gyors pillantás a Byakugannal: az épületnek ugyanis valóban van földalatti része, méghozzá több szint, mint a föld felett. Márpedig a tisztességes vállalatok nem építenek földalatti bunkert, csakis olyanok tesznek ilyet, akiknek rejtegetnivalójuk van. Ugyanez a gyors pillantás igazolta gyanúját: az épület környékén elszórva chakrapontok leledzenek – egyik se lenyűgöző sem méretében, sem pedig intenzitásában, s nem is remegnek, mint a kocsonya, ami tapasztalata szerint represszióra adhat gyanút. Az épületen belül viszont egyet sem lát, s ebből azt vonja le, hogy valószínűleg a konkurencia sorakoztat fel pár, elsőre gyengének ható shinobit. 
Ez őt persze egy cseppet sem zavarja, sőt! ’Na akkor szórakozzunk egy kicsit…’

Pár órával később, még aznap este

Igencsak érzi, hogy ez a személyiségéhez illő hely: kocsma. Noha ő nem alkoholista – ááá, dehogy –, az alkoholt sosem utasítaná vissza, s a behálózásra is éppen ideális helynek minősíti az egyébként egyszerű, talán átlagos becsületsüllyesztőt, ahol a tipikus nyüzsgés könyvbe illő. A felvonult népség amolyan szokásosnak mondható, vegyesfelvágott jelleggel bír: idősebbek, akiknek a ráncai groteszk módon nyúlnak és deformálódnak minden egyes hahotázásnál, fiatalabbak, akik isznak és minden erejükkel imitálják az idősebbeket, a középkorúak, akiknek megvan a maga kimértsége, de közben vizslatják a fiatalabb korosztályt, minden bizonnyal élvezetek keresésére.
Ezt ő is nagyon jól tudja – és ki is használja.
A kiszemelt alany – akit még a Byakugannal szúrt ki, amint az épületet elhagyta, s ahogyan mindenki elköszönt tőle, valamint a drága ruhájáról is lerítt, hogy ő ott egy „valaki”, magyarán az optimálisnál is ideálisabb – éppen a pult másik végéről tartja őt szemmel, minderről viszont a fiatal nő tudomást sem vesz; nyugodtan iszogatja a rendelt alkoholt, majd pedig a székről leügyeskedve indul meg a mosdó irányába – ami pont a férfi után nem is sokkal található.
És persze mindezt akkor, mikor a férfi éppen leszállt az általa okkupált bárszékről – ami sokkal inkább egy támlátlan konyhaszéket próbál meg utánozni; valószínűleg a hely tulajdonosa nem pont arra költi a pénzét első sorban, hogy a trendnek megfelelő, újabb típusú, s nem elhanyagolhatóan esztétikusabb termékeket prezentáljon a helyen –, ő egész véletlenül ütközik bele, melynek következményeként a férfi itala megbillen a pohárban, s a fele a fiatal nő fehér ingjén landol. Amolyan tipikus filmbe illő jelenet, igencsak leélt és klisé, de valahogy mindig működik, ha gyanútlan áldozatról van szó.
A reakció pedig a szokásos: a férfi nagyra nyílt szemekkel kér bocsánatot tőle több soron is, s annak ellenére, hogy a sötét helyen egyébként is kitágul az ember pupillája, még így is feltűnő a további tágulás, mikor az agya feldolgozza az információt, mely szerint egy nőbe ütközött – 'Óh, a kis naiv' –, aki nem is a legrondább példány a földkerekségen.
Az első hálófonál tehát kivetve.
– Jajj, kérem, ha ismét bocsánatot fog kérni, akkor kénytelen leszek meghívni Önt egy italra, hogy megnyugodjon! – Nevetgél Nevenincs Kisasszony; miközben nagyon jól tudja, hogy nem flörtölhet túl nyíltan, túl firnyákosan, mert akkor nagyon átlátszó lesz a felhozatala. Azt is jól tudja, hogy a férfiaknak néha kell egy kis noszogatás a megfelelő irányba, hogy úgy táncoljanak, ahogy ő dalol.
– Nem, nem, szó se lehet róla! – Lép közelebb a férfi a levegőbe feltett tenyerekkel, jelezve az ártalmatlanságát a nála alcsonyabb nő irányába (bár mondjuk nála aztán mindenki magasabb, döh). – Épp ellenkezőleg: esetleg meghívhatom egy italra?
A nő mosolya kacér, de szégyellős egyben, a szemei viszony őrülten csillognak, nem kevés kárörömmel.
– Noooos, talán – ismét az a dalos kis kacaja tölti be a kettejük közötti privát teret.
Az este végén pedig a férfinál kötöttek ki…

Két hét múlva, Hétfő, 13:14

Az utóbbi pár napban nem történt olyan sorsfordító esemény az ellenség oldalán, amely őt azonnal akcióba lendítette volna, így aztán maradt a pókhálóinak kivetésében, előkészítve azt a pillanatot, amikor a gondos tervezésének gócpontjait egy művészi vonással összeköti, összefűzi. Na meg persze a munka ne csak kegyetlen izzadással járjon – a tüzes kalandja óta nem is izzadt még meg, bár a mirigyei működésképesek, ez biztos –, ő stabilan ragaszkodik ahhoz, hogy szórakozzon is; ne csak mások agyával persze.
Még érkezésekor bérelt egy egyszobás lakást, ami aztán minden luxuscikket mellőz, sőt, valószínűleg még a hírét sem ismeri a fenntartója – na nem mintha ezt ő negatívan kommentálná, hiszen az, amire van, vagyis lesz, arra tökéletesen meg fog felelni. Amúgy is csak két napig kellett elszenvednie a komfortérzetének teljes hiányát – mi több, az szó nélkül kiugrott az ablakon. Azóta ugyanis Kawachinál száll meg "barátnő", vagy "előnyökkel járó barát" képében.
Az álcáját persze fenn kell tartania, ez ugyebár "A tevékenység" képében valósul meg, ami ellen nincs ugyan külvilág felé megfogalmazott ellenvetése, panasza, mert a szex az szex, de szex és szex között van különbség, de hát mindegy is… Főleg addig, míg őt nem zavarja aktívan, s ez valószínűleg addig fog tartani, amíg Kawachinak van némi haszna.
Míg Kawachi a Vállalatnál dolgozik, ő járja a környéket, megfigyel embereket, követi a kiszemelt shinobikat, felméri őket reakcióidő, testtartás, mozgáskultúra szempontjából, megfigyeli, hogy honnan, kitől érkezhetnek a parancsok, majd pedig egyik nap esőt idéz a Heves Eső Elrendelés technikával (Ukojizai no Jutsu), hogy megtudja, kikkel is áll szemben, mik az erősségek elemileg és más téren.
Két nappal korábban, Szombat 07:30
A horizonton lassan emelkedő Nap bearanyozza a vörös cserepes tetőt, melynek tetején a fiatal nő stabilan áll, behúzódva a szürke, jobb napokat is látott öreg fal árnyékába, hátát támasztva a hajnali párától enyhén nedves falnak. 
A korai napsugarak megcsillannak a – még – vörös haján, mely még az árnyékban is lángba borul; a gyöngdg szellő simogatásában lengedezéskor hol vérvörösen, hol pedig lángvörösen lobban. A szín intenzitása teljes kontrasztban áll a szokásosan hófehér bőrével, de most még a rávetülő fénytől az ezüstös szemek is aranyban pompáznak – a néma megfigyelő ismét sasként gubbaszt a magasban, várva, hogy áldozata feltűnjön a láthatáron. Nem keresi fel; hagyja, hogy a hálójába táncoljon önként.
Némaságát semmivel sem töri meg, a számolást is fejben végzi: napkelte óta tetőmagasságból tekint le a falura, az ébredező lakosokra – velük kapcsolatban természetesen semmit sem érez; miért is tenné, neki csak a kijelölt személyek kellenek. Ezt az életet ő választotta. De hogy jól döntött-e? Már ezt sem tudja, s egyre kevésbé is érdekli – a leghalványabb kapcsolódó gondolata is tovaröppen, mikor a nő feltűnik a kunocihi lába előtt elterülő szűk sikátorban.

Három nappal korábban, 11:54
A teázó mellett épült étkezde az ebédidőnek köszönhetően tömve van, a tumultusban alig lehet mozdulni is: minden asztalnál a kelleténél többen ülnek, a pincérek és pincérnők teljesítményük határát is átlépve sürögnek, hogy az összes vendéget a lehető leggyorsabban szolgáljanak ki. Az egyik asztalnál pedig ő foglal helyet, amint éppen a misojának az utolsó harmadát kavargatja, tekintetét végig a vendégeken, főleg a belépőkön tartva.
Mikor a várva várt rövid barna haj felvillan – melyhez egy igencsak nyúlánk test tartozik, így könnyű kiszúrni –, rögtön résen van. Ahogy azt eltervezte: megtudta ugyanis, hogy a Vállalat étkezési kuponokat oszt a dolgozóinak, amiket viszont csak két étkezdében fogadnak el; ez az egyik ilyen hely, ami most azért van ennyire tele, mert Nakácska meglátogatta másfél napja a másikat, s egész véletlenül a sütőlapok megolvadtak, ahogyan a zárak is, lehetetlenné téve a vendégek fogadását, ergo mindenki, akinek étkezési kuponja van, ide fog tódulni, s a tömeget ő pont ki is tudja használni, hogy maga mellé csábítsa az alanyt.
Int neki, a magas nő – aki látszólag még nála is fiatalabb – észre is veszi, bár eredetileg kérdőn néz az idegenre. Ő pedig csak a mellette éppen és abszolút véletlenül felszabadult helyre mutat, a barna hajú nő pedig már ott is van mellette.
– Nagyon szépen köszönöm, ez igazán kedves Öntől! – Lágy és szerény hang, valószínűleg nem lesz vele nehéz dolga.

– Jajj, kérem, tegezzen csak nyugodtan, hiszen én vagyok a fiatalabb! – Egy erőltetett kis elpirulás mosolyt csal a másik nő arcára. – Sőt, igazából Ön tisztel meg engem, hiszen láttam önt a nagyteremben; most vettek fel ugyanis... – A mosoly mellé pedig érdeklődő arckifejezés párosul.
A hosszas beszélgetést pedig egy barátias megegyezéssel zárják, mely szerint a következő nap reggelén találkoznak, hogy együtt menjenek dolgozni.

Szombat, 07:30

A kunoichi tekintete az áldozatára szegeződik, de nem érzi az adrenalin felemelő hatását, mint régen.
Az viszont némi elégedettséggel tölti el, hogy eddig minden a terv szerint alakult: a megbeszélt helyre általában egy nagyobb forgalmú utcán lehetne eljutni, ami ugyebár számára alkalmatlan, mivel a megbeszélt hely egy tér, ami nem meg felelő arra, amit tenni akar. Így aztán azon a bizonyos forgalmas utcán egész véletlenül túlmelegedtek a csövek, eltörtek, s ismételten egészen véletlenül (tehát az ő chakrával töltött talpának köze se volt hozzá, ááá, dehogy) az utcarész felrepedt, így aztán a víz minden akadályoztatás nélkül bugyogott, sőt, tört a felszínre, egy hatalmas pocsolyává változtatva az egész utcát. 
Persze vannak más alternatívák a térre, de ezeket is kiiktatta, hiszen a barna hajú nő, Kana ébresztője egész véletlenül (tehát nem a kunoichi járt a nő lakásában annak hazaérkezése előtt, hogy elállítsa azt, áááá, dehogy) harminc perccel később csörrent, ezzel arra késztetve Kanát, hogy ne kerüljön, hanem inkább az elzárt és szűkös, az emberek által – vagy talán csak a hajléktalanok által – ismeretlen sikátort válassza. Pont azt, amelyikben ő állt készen.
Kana szaporázott léptekkel halad el alatta, miközben próbálja elsimítani a zilált külsőjét – ekkor Nevenincs Kisasszony leszökken, érkezését chakrával tompítja és halkítja, de Kana a saját zihálásától még így sem hallja meg képzetlen füleivel, így ő aztán könnyedén mögé lép, egyszerű libbenéssel felvéve a tempóját, majd pedig egy végtelenül gyakorlott mozdulattal nyúl Kana fejéhez és nyakához, amit egy gyors és erős baloldali rántással tör el – Kana pedig élettelenül zuhan a mocskos földre, amolyan „volt-nincs” efektussal. Ő pedig a test mellé lép, gyorsan átkutatja a ruháit iratokért, egyéb jellegzetes darabokért, mint például a belépőkártyáért. Végül pedig a szoknyája által takart combjáról leteker egy aprócska méretű tekercset, elővarázsol belőle egy hullazsákot, beletuszkolja a testet, s azt behúzza egy szeméttáróló konténer mögé. S mint aki jól végezte a dolgát veszi fel Kana külsejét.

Szombat, 08:00

„Kana” beáll a többiek után a sorba, hogy ő is becsekkoljon a recepción, felvéve az aznapi feladatát tartalmazó dokumentumot – páran köszönnek ugyan neki, de a megfigyelése igencsak jól sikerült: olyasvalakit keresett, aki végtelenül átlagos, amolyan szürke kisegér, akinek nincsenek barátai, ugyanis túl visszahúzódó ahhoz, hogy szociális képességekkel aktívan rendelkezzen. Így aztán nem is zavarják, bár tény, hogy nem tartaná bonyolult feladatnak, ha véletlenül el kellene játszania őt. 
Az őrök különösebb pillantás nélkül átengedik „Kanát”, mikor alapból is úgy közelíti meg őket, hogy a kezében már előre villantja a belépőjét. A haladó hullám végére sodródik egész véletlenül, belepillant a dokumentumába, hogy ugyan merre is illene mennie, de ezzel kapcsolatban sincs problémája, hiszen a recepció fölött – az érkező vendégek vagy partnerek számára – eligazítási táblák voltak elhelyezve, melyeket ő egy pillantás alatt memorizált.
S mint ahogy az igazi Kana is említette, „Kana” jelen pillanatban a dokumentációs osztályon dolgozik, iktat, tehát még a Szerencse is rámosolygott a kunoichire, némileg megkönnyítve a dolgát.
A lépcsőről letérve nyit rá az osztályra, ahol Kana dolgozik, avagy dolgozott. A nevével fémjelzett kis asztalhoz lép, magához vesz egy stóc iratot, majd pedig a folyosó másik végén lévő ajtóhoz indul, ami mögött tudja, hogy egy limitált hozzáférésű folyosó folytatódik, és a limitált jellegből kifolyólag két biztonságis feszít az ajtó egy-egy oldalán.
– Hova, hova? – Dörmögő, nyűgös hang; valószínűleg még nem ébredt fel teljesen, vagy az asszony kirúgta az ágyból és a kanapén kellett aludnia.
– Hí-hívatnak...! – Nyögi ki nagy nehezen „Kana”, de sikeresen átjut a két őrön. Kana valójában a saját sírját ásta meg, mikor a maga szolid módján eldicsekedett azzal, hogy előléptetési jelöltként már ő jelent a főnöknek.
A folyosón haladva kiszúr egy szemétledobót, s bár eredetileg nem ez volt a terve, mégis gyorsan korrigál: felnyitja annak ajtaját, majd pedig egy egyszerű chakrainfúzió segítségével a stócot felgyújtja, a kis mikuláscsomagot pedig ledobja. 
Alkalmazza az Álcázó Rejtek technikát (Meisai Gakure no Jutsu), azonnal láthatatlanná téve magát, vár; amint megszólal a sziréna, ő már sprintel is a szemközti lépcső irányába, majd lefelé, végig a falon haladva, hogy az alatta elfutkosó emberek ne akadályoztassák. A fejetlenségben ügyesen és rugalmasan manőverezve lesi a földalatti termeket, bő harminc perc alatt meg is találja a keresettet – rá is jön viszont, hogy a Szerencse elfordult tőle: a hatalmas terem tele van fapolcokkal, állványokkal, porosodó dobozokkal; azok pedig aktákkal. Tűt keresne szénakazalban, ráadásul úgy, hogy ideje sincs rá. Szíve szerint az egészet felgyújtaná – ami öngól lenne. Így viszont kénytelen távozni.
’Akkor jöhet a B terv...’

Hétfő, 14:20

Jelen pillanatban ismét más külsejében parádézik... A nem is olyan régen elkezdett kivitelezés egyik első lépéseként követte az ellenfél Vállalt malmára vizet hajtó shinobikat, de – mint kiderült – csak egyikőjük lakik a faluban, méghozzá a családjával; ez neki pont ideláis, mi több, tökéletes.
Jelen pillanatban nem a férjre vár, hanem a feleség képében a két gyerekre, Hanára és Yorira. A lány és a nővérénél csak maximum egy évvel fiatalabb fiú kézen fogva közelít, s mindkettejük arcára hatalmas mosoly ül ki, amint meglátják „édesanyjukat”.
Az ügylet végtelenül egyszerű – ismét egy kihalt utca, a két gyerek előtte sétál, egy-egy erős szedatívval átitatott kendő pedig megtalálja a gyerekek orrát és száját.

Hétfő, 15:10

Nevenics Kisasszony Hana külsejébe burkolózva közelíti meg a házukat, feltúrja a haját, majd pedig nagyokat lihegve futni és kiabálni kezd:
– Anya, anya!!! – a nő természetesen kiront a ház ajtaján, mint holmi felajzott anyatigris, s neki csak annyit kell tennie, hogy abba az irányba mutat, ahonnan jött, s rémülten kiáltja, hogy: – Yori! – A nő persze rögtön fordul és rohan a mutatott irányba, s ő pedig csak véget vet a Hengének, a nő mögé lépve tarkón üti azt a tenyerének élével, aki eszméletlenül terül el.
’A képzetlen és gyanútlan civilek a legkönnyebb áldozatok...’

Hétfő, 20:05

A korábban említett ház zárja kattan, majd pedig a kilincs lenyomódik, és az ajtó kinyílik – melynek takarásában és két fallal közrezárt helyen egy ragadozó bújik meg; ezt viszont a férfi, aki ismét bizonyítja, hogy mennyire képzetlen, nem is sejti.
– Hana-chan? Yori? – Zeng a férfi egyébként mély hangja némileg meglepetten, hiszen valószínűleg a kis családja minden este üdvözli érkezését.
A férfi beljebb sétálva veszi csak észre az előszobai asztalon heverő lapot, melyre vérrel van felírva:

„Mögötted”

A férfi azonnal megfordul, s a karjáról már rántja is le a tekercset, amiből minden bizonnyal valamilyen fegyvert szándékozna előhozni, de a szándékának gyümölcse nem érik be, mivel a kunoichi által korábban kiterjesztett chakrapaplan a kijelölt ponton, nevezetesen a tekercsen meggyullad, elégetve a lehetőséget.
–Örülök, hogy tetszik a kézírásom; bár a társad vérével igen nehéz lenne csúnyán írni! – Kacag fel Nevenincs Kisasszony előlépve az árnyékból, s ugyanazzal a mozdulattal becsukásra lendítve az ajtót.
A dekoltázsához nyúlva elővesz a melltartójából egy fényképet, repülővé hajtja azt, majd pedig útnak is indítja azt a levegőben – a férfi értetlenkedve ugyan, de elkapja. Amint viszont megpillantja a tartalmát, azonnal valami iszonyatosan emberi csillan szemeiben; félelem, felfogás, harag, óvatosság keveredése a legkülönbözőbb arányokban.
A fényképen ugyanis a kis családja megkötözve és betömött szájjal pózol igencsak esztétikátlanul.
– Mit akar?
Nevenincs Kisasszony csak elmosolyodni tud, talán túlságosan élvezi a szituációt.
 – Noooos, maga azt akarja, hogy engedjem el a családját, én pedig információt akarok, ugyanis maguk régebb óta dolgoznak az ügyön, mint én és a társam. Tehát maga szépen most dalolni fog, mint egy kismadár, cserébe a társam nem csapja le először a gyerekei, majd pedig a felesége fejét. Jó üzlet, mi? – A férfi némasága igencsak beszédes, így nem is vár választ, probléma nélkül folytatja: – Hol vannak a dokumentumok?
A kunoichi hangja élesen csattan a feszültséggel átitatott levegőben, s a férfi azon nyomban meg is dermed, mint őz a lámpafényben.
– A földalatti aktateremben...

– Na nem mondja! – Némileg eltúlzott szemforgatás. – És ott hol? – A férfi látszólag szorult helyzetben érzi magát, valójában abban is van, így aztán noszogatni kell egy kicsit: – Tudja, mindabból, amit a megfigyeléseimen gyűjtöttem, arra következtetek, hogy maga egy ex-elveszett ninja. Magyarán talált valamit, nevezetesen valakit, sőt, valakiket, akikért érdemes letelepedni és élni. Vajon tényleg olyan ostoba, hogy mindezt eldobja magától egy olyan cégért, ami nem is érdekelt abban, hogy maguk élnek-e vagy halnak?
A hatás egyértelmű: a férfi szemeiből minden más eltűnik, csak az elhatározottság marad.
– Információnk szerint minden a G szekcióban van, a 33-as, 44-es, 55-ös és a 66-os akták azok. Még nem tudtunk annyira bejutni viszont, hogy megszerezzük őket – a férfi arcára ismét hezitálás ül ki, amit Nevenincs Kisasszony azonnal kiszúr, növeli is a helyiségben az átlaghőmérsékletet, hogy érezze a pasas a törődést. – Viszont... kódolva vannak. Tudtommal a kódtörő a felelős igazgató irodájában található...
– Még lenne valami... ha azt akarja, hogy a családját visszakaphassa, pontosítok: élve kaphassa vissza, megtesz nekem valamit.
– Bármit – ’Na ezt már szeretem hallani!’
– Az épület utcájában található Wasabi bár hátsó bejárata melletti, iksszel jelölt konténerben fog találni egy bezsákolt holttestet. Fogja a holttestet és amikor az épület melletti teázó felől robbanást hall, azt a lángok közé veti, de olyan helyre, ahol a test maga nem fog tovább károsodni. Mindezt holnap délelőtt. Érthető?
– A férfi bólint, szerencsére nem éppen a szavak embere.
– És a családom?
Nevenincs Kisasszony az ajtóhoz lép, kinyitja azt, de távozás előtt még válaszol azért: – Ha sikeresen elvégzi az említetteket, akkor már holnap este együtt vacsorázhatnak. Ha nem, akkor tudja, mi fog történni…

Kedd, 05:30

Már korábban felébredt, hála az insomniájának, valamint a több éves kóborlásnak, de alvást színlelt egy darabig, s csak a zuhanyzó hangjára kel ki az ágyból. Ruha nélkül halad a fürdő felé, mindössze egy tárgyat tartva magánál.
Kopogás nélkül nyit be, majd pedig húzza el a zuhanyfüggönyt és lép be a zuhanyzó Kawachi mögé, aki, mint eddig soha, most sem fordul felé, így aztán neki könnyű dolga van: közeledik, hozzá is simul a férfi hátához, s az egyik keze a férfi karján halad fölfelé és találja meg a barna fürtöket (hogy ő mennyire utálja a barna hajat, olyan semmitmondó), miközben a másik karjával átöleli a férfi mellkasát.
Kawachi kuncog, mint mindig, mikor tudja, hogy mi fog történni a zuhanyzóban, ezúttal viszont iszonyatosan nagyot fog tévedni.
– Milyen volt azt esti?
– Ő pedig pipiskedve hajtja maga felé, tehát hátra a férfi fejét, hogy könnyebben tudjon belesúgni a fülébe:
– Végtelenül unalmas. – A hangja teljesen különbözik attól, mint amilyet a férfival eddig használt; már nem kis szerény, sokkal inkább önmaga: szadista élvezettel teli.
Még érzi a férfi reakcióját a szavaira, de valószínűleg ez az utolsó, amit a férfi saját akaratából végez, akármilyen ösztönösen is; a mellkasát átölelő kar azonban egy lecsapó kígyó gyorsaságával döfi az eddig takarásban tartott kunai-t két bordán keresztül a férfi szívébe, ugyanekkor repül a férfi hajából a kéz a szájához, hogy minden esetleges hangot elfojtson, tekeredik félig a kunoichi egyik lába a férfi egyik lába köré, hogy a lehető legkönnyebben tudja majd tartani őt.
Mivel nem akar túl nagy kupit hagyni maga után, ezért lassan húzza ki a kunai-t a testből, speciális chakrájával felhevítve a fémet, amely a bordaközi behatolási pontot összeégeti, s azon keresztül magát a szívet is.
Az addig kiömlött vért viszont a víz szépen leviszi a lefolyón.

Kedd, 08:10

A feltakarítás és a test kicsinosítása tovább tartott, mint hitte, de a Halott Technika: Visszatérő Lélek (Shijutsu: Kikon Yugi) jutsuval bábjává tette Kawachit, akinek innentől kezdve csak egy feladata van: a káosz közepén beosonni az igazgató irodájába, átkutatni azt és elhozni a kódtörőt, kidobva azt az ablakon.
Magyarán az egyik báb már a helyén van, a másik pedig – ha minden igaz – hamarosan érkezik a fellépésére.

Vasárnap, 17:43

A kiszemelt shinobit több órája figyeli hol messzebbről, hol közelebbről, végig elemezve és saccolva, de a végeredmény mindig az marad, hogy ő a legideálisabb: egyedül él, akinek mindene munka – tehát a társain kívül senki sem keresné.
Ő viszont az osztag vezetője, tehát minden bizonnyal a legerősebb tag is egyben, ami minden esetben óvatosságra ad okot; a kígyónak viszont a fejét kell levágni. Az pedig, hogy a férfi minden egyes nap ingázik a lakóhelye és a céltelepülés között csak pozitívumként írható fel a pro-con listára.
A település határán belül viszont nem akar konfliktusba kerülni, nehogy felvonja magára akaratlanul is a figyelmet, így hát a férfi árnyékává válik, s ahogy ritkulnak az épületek, úgy nő köztük a távolság. Azzal is tisztában van, hogy amint idegen szemek pillantása alól kisurrant, minden bizonnyal felveszi a nyúlcipőt és akkor aztán nehéz lenne lecsapni rá. Viszont a shinobi sem lécelhet le Shunshinnal úgy, hogy mások meglátnák, tehát először neki is pozícióba kell kerülnie – Nevenincs Kisasszonynak pedig elsőnek az lesz majd a feladata, hogy a szándékot csípje el, még mielőtt az még a külvilágba lépne.
A Byakugannal minden esetre ez nem jelenthet neki túl nagy problémát – ugyanis jól látja azt, amikor az egyébként is látható chakra amolyan készenléti állapotba helyeződik, tipikusan egy technika alkalmazása előtt. Azt is észlelni tudja, amikor az így előkészített chakra megindul, ott ugyanis fényesebben lángol, ahova irányítva van.
Magyarán követi az alakot, de a helyszíni tényezők határán kívánja elcsípni – a táj ugyanis a következőképpen alakul: a falu épületekkel beszőtt utcáiról kifelé haladva egyre egyszerűbb és lelakottabb épületek övezik az utat a tanyák és a szántóföldek felé. A szántók között kanyargó hepehupás földutak pedig eleinte ritkább, de egyre sűrűsödő erdőbe vezetnek, melyet az ott tanyázó fák bő árnyékban tartanak összenőtt lombkoronájuknak köszönhetően.
Óvatosnak kell azonban lennie, a földekről ugyanis a lemenő Nap következtében a földművelők is távozni kényszerülnek – előttük pedig nem fedheti fel kilétét, vagy pontosítva a milétét és a képességeit; túl sok hulla lenne a következménye. És persze a shinobi sem szökhet meg, ugyanis akkor igencsak kellemetlen szituációba kerülne.
Az épületek takarásából kiérve alkalmazza az Álcázó Rejtek Technikát (Meisai Gakure no Jutsu), hogy a követést észrevétlenül folytatni tudja, s ez ott is kifizetődő, ahol földművesek mellett kell elhaladnia – a férfit ugyanis megnézik, néhányan intenek neki. A vöröshajú nőt pedig lehet, hogy nem csak egyszerűen megnéznék maguknak; az elővigyázatosság pedig sosem árt.
Nyugodtan követi a nyulat a bokorba, de nem dübörgő medveléptekkel – mindeközben méri a távolságot, amely az ideális tetthelytől választja el: ’Tizenöt méter... Egy.... Tíz méter... Kettő... Öt méter... Éééééés... MOST!’
Amikor a fák takarásába érnek, elég távol a környékükön elsuhanó szemektől, de még nem túl távol ahhoz, hogy a férfi aktiválni tudhassa a Shunshin – bár látta, hogy éppen arra készült –, ő nekilendül, ő maga használja a Fürge test technikát, s a kezében tartott kunai segítségével döfi tarkón a férfit.
Puff!
Az arcába repülő füsttől akaratán kívül köhint, de a tényszerű valóság az, hogy a penge már csak a levegőben van kitartva – a szemei azon nyomban összeszűkülnek és már fordul is a vakpontja irányába. És épp ez menti meg az életét.
’Francba!’ – már el is ugrik a faágak magasságából érkező fegyverzápor elől, de csak a gyors reakciójának és a kezében lévő, blokkolásra használt kunainak köszönheti, hogy kisebb és közepes sérülésekkel megússza: kisebb sérülések közé tartozik az arcán okozott vágás ’Ne az arcomat, te balfék! Van fogalmad róla, hogy mennyi ideig tart sminkelnem?!’, valamint hasonló sérülések a lábán és a vállán, közepesbe és talán enyhén súlyosba (bár már az akadémiai tanulókat is a fájdalom eltűrésére tanítják, onnan fölfelé pedig munkaköri leírás) pedig a vállába állt shuriken és a bal combjának bal – így artériát ugyan nem érő – szélét átszúró kunai. Összevetve viszont még épségben megúszta, hála a füstben is élesen látó dojutsujának, igaz, egy Sharinganos minden bizonnyal jobban járt volna. A felé szálló több tucatnyi éles fegyver ugyanis eléggé lenyűgöző látványt nyújtott.
– Kage Bunshin? – Kérdezi, miközben felvigyorog a fán álló férfira; meglepte ugyanis némileg a fejlemény. ’Talán Konohai? Mondjuk bármennyire is volt speciálisan őrzött a technika, már akkor is sokan alkalmazták, amikor még Konoha no Satoban éltem, valamint például Rui könnyedén elvihette országváltásakor. És gondolom nem is ő az egyetlen...’
– Byakugan? – Mély férfihang, de úgy tűnik, hogy hajlandó elviccelődni vele. Már ha ezt annak lehet nevezni.
– Fegyverspecialista?
– Taijutsu-specialista? – ’Szóval igen! Mondjuk az első támadás elég árulkodó szokott lenni az esetek túlnyomó többségében, de azért ki tudja? Egy részeg is mindig máshogy kezdi a monológot! A lényeg viszont, hogy túl közel vagyunk még az erdő széléhez.’
Tekintete valóban a fákon átszűrődő lemenő napfényre kóborol, valamint figyelme a nem is olyan nagy távolságból kihallható – némileg – örömteli kiabálásokra, üvöltött utasításokra fókuszál, még ha csak töredékesen is; nem hajlandó (s nem is olyan ostoba) teljesen ignorálni az ellenfelét.
’Magyarán nem használhatok nyíltlángú technikákat, nehogy félteni kezdjék a földeket és megközelítsenek bennünket. Valamint nem használhatom a romboló képességeimet sem – a sake mindenit neki! Egy ilyen szexi nőt nem szabad ilyen korlátozó korlátok közé korlátozni! Miféle önkényes korlátozás ez, Ó-Korlátozó-Mindenség?!’
Az általa már megszokott harciállást fölvéve készíti fel a chakráját a támadásra és a védekezésre, miközben a kunait maga elé emeli, oldalirányban feltartva az élét. Az álcája már akkor megszüntetésre került, mikor a fegyveres támadás célt ért. Az eszközöket ugyanis ki kellett magából szednie, de férfi már becsapódáskor megtudhatta, hol is rejtőzik Nevenincs Kisasszony. A gyógyítással pedig vár – noha az Eső elárulta neki, hogy a férfi nem rendelkezik sok chakrával és minden bizonnyal az Árnyék fenntartása is megkövetelte a maga árát – ’De mikor cserélhette ki magát? Nem a követősdi alatt... az egyetlen lehetőség, ha már eredetileg úgy is indult el és úgy követtem’ –, márpedig ez a technika nem éppen chakratakarékos.
’Tehát chakra terén lehetséges, hogy jobban állok nála – de bizony ez a Fránya Fráter talált be először... különben is, ki sebez meg egy nőt?! Normális férfi nem így hatolna be a testi integritásomba, cöh! De az is tény, hogy ha van Kage Bunshin, akkor lehet, hogy még van más rejtett lap az ingujjában. Na meg a fegyveres ficánkolása is megnehezítheti a dolgomat; az ugyanis távolsági beállítottság, én pedig csak a tűz miatt lennék olyan, a tai- és a ninjutsuim mind közelharciak... Tehát nincs tüzeskedés, sem robbantgatás, ami már önmagában is Thraggédia! Tovább megyek: nincs idézés, nincs durr-durr! A nagy hatókör kizárva... de azért van ám még itt is cukorka, ami a torkán tud akadni! Egyedül arra kell figyelnem, hogy ügyesen táncoljak.’
– Hehe, Shinobi-san, azt kell mondanom, hogy mi aztán már szinte annyi dolgot tudunk egymásról, mint az igazán jó pajtik! – Csilingelő kacaja szarkazmustól mentes, kivételesen őszinte; rég volt már, hogy nem ő volt felül ugyanis.
– Hmmm... talán túl sokat is. De ez hamarosan változni fog. – ’Klisé duma, de igazából magam sem mondhattam volna helyesebben!’
A férfi pedig láthatóan gyakorlott mozdulattal ránt elő két tekercset, levegőbe dobás után pedig zúdít rá egy – az előzőhöz hasonló – fegyverzáport: immáron viszont Nevenincs Kisasszony számít a támadásra; a kunait használva hárítja muszájból a hozzá túl közel érő fegyvereket, de egyébként a Shushinnal táncol és ugrál el, néhol behúzódva fa mögé, hogy aztán onnan is elugorjon újabb fedezékbe.
A kezében tartott kunaiba pedig eközben tűz elemű chakrát sugároz, méghozzá az ő saját módján, majd pedig az izzó tárgyat – szintén Shunshin gyorsításában – az ellenfele feje felé hajítja.
Arra számított, hogy az ellenfele csupán lecsapja azt a levegőből és a támadás irányába fordul majd ellentámadásával (hogy ő aztán a másik oldalról vagy felülről akcióba lendülhessen), de ennél jobb kimenetele akad annak az egyszerű kunainak – a férfi ugyanis a felszabadult kezével elkapja azt, amely már önmagában is tiszteletre méltó: nem sokan képesek így megállítani dolgokat, hát még akkor, ha alapvető gyorsításból lettek azok indítva.
’Lenyűgöző, az tény, de mint minden hasonlónak, ennek is megvan az ára, Balek!’
Valóban; a férfi elkapta az izzó tárgyat, amihez a lenyűgöző sebességen kívül nem éppen gyenge markolás is szükséges – az izzó fém és az emberi bőr pedig nem éppen kompatibilis létezők.
– Gráh! – Csúszik ki a férfi száján és ejti is el abban a pillanatban az izzó tárgyat; Naka viszont jól tudja, hogy egy shinobit nem éppen egy felületi sérülés fog megállítani. Ahhoz viszont elég, hogy megzavarja és ő pedig eltűnjön a levelek, bokrok és a fatörzsek sokaságában.
A férfi sem tétlen viszont; sokkal inkább egy feldühített bika képeként realizálódik a benne felmerülő harag – nagy termete pedig csak erősíti ezt a benyomást. Az általa ismételten elővett tekercs – ’Jajj, nem igaz, ez már oooolyan uncsi kezd lenni!’ – viszont nem a szokottat szabadítja el (pedig már éppen készen állt elugrani egy újabb áradat elől). Ezúttal két báb kap fellépési lehetőséget az Ellentől.
’Blöeh... szuper, ez aztán csodás! Utálom a bábokat; kiráz tőlük a hideg... erre meg persze ez a balek a képembe tol rögtön kettőt!’
Könnyen meg tudná szüntetni a jutsut – okkal utálja ugyanis: találkozott már bábhasználóval. Bár érdekesnek tűnhet sokak számára, meg jó kis kihívásnak az, hogy idegen testeket irányíthatsz, de közben a saját épségedet is minden erőddel őrizned kell. Számára ez túlságosan komplikált, de tudja, hogy mennyire idegesítő lehet egy bábtest. Szét tudja zúzni az öklével, ami nem is feltétlenül tartozna a külsősöknek is feltűnő rombolásba, valamint a jutsut is könnyedén felszámolhatná – elég lenne az összekötő fonalra koncentrálnia.
De jelen pillanatban más jár az eszében – plusz ha már úgy volt, hogy szórakozik egy kicsit, akkor miért is ne éppen most?
’Na most már érzek valamit...!’ – valóban, a közeli harc gondolata némi adrenalint szabadít fel a testében.
És már halad is körbe – a Shunshinnal köröz a bábok és használójuk (aki eközben a földre ugrott) körül, majd pedig a földbe szúródott fegyverek között kiszemel magának egy katanát, irányba is veszi azt rögtön.
A bábok a körözés alatt (ami már önmagában sem lehetett volna valami halk, hiszen a tempója felkavarta a korábbi támadás hevében földre hullott faleveleket, megcsörrentette a bokrokat, na meg persze a talpa alatt is eltört néhány faág) folyamatosan mozgásban voltak; a férfi stratégiája szerint a nagyobb báb helyezkedik elől, az alacsonyabb pedig a használójukhoz közelebb és keresztező őrjáratozással próbálják védeni mesterüket, akinek a tekintete ugrándozik maga körül.
Naka pedig megindul a katana felé, némileg kénytelen ugyan lelassítani, hogy egész biztosan ki tudja rántani a földből a pengét (és ne az rántsa vissza, mert túl mélyre fúródott – az azért elég gáz lenne), ezzel viszont jól tudja, hogy az észrevétele tét, de amint a katana markolatára erősen ráfog és annál is erősebben lendít, már várja a támadást.
Jól is teszi, hiszen az első támadója a nagyobb báb – ’Milyen gusztustalan ez a szőrös-hajasbaba!’, az átlóban érkező támadása ugyanis nem éppen olyan jól pozícionált, mint mikor valaki hátulról támad – de kell neki az a katana ’Mert csak’. Így aztán az észrevétele sem éppen nehéz, valamint kellő idő van az ellenreakcióra.
Ezt használja ki a nagyobb bábbal a shinobi. Naka a rántás után is megmaradó test-lendülettel csúszik be az így monstrumnak tűnő báb elé és alá, miközben a rántásból eredő kard-lendülettel hárítja a nagy báb szintén katana-csapását.
Az általuk okkupált kis teret fém-a-fémen csattanás zaja járja át, de a kisebb báb is támadásba lendül. Naka ezt jól látja, valamint nem is szándékozna alsó pozícióban maradni, bármennyire is ideális ez az ő képességeinek – innen ugyanis hajlékonyságának és rugalmasságának, valamint edzett combizmainak köszönhetően ki tudja magát lőni jobbra, hogy a balról érkező alsó támadást elkerülje. S mivel a jobbos kitérésekor a sajátjának feszülő katanát egy bal irányú pengefordítással (ami nem éppen esik jól a baloldali sérüléseinek) tudja a föld felé engedni, így még arra is van lehetősége, hogy a nagyobb, így a nála lomhább bábot a pengéjével támadja – de azt a kisebb báb hárítja. A nagyobb báb viszont így nyitást kap arra, hogy Naka hastájéka felé lendítsen. Ő viszont ismét csak guggoló pozícióját használja, valamint ez ismét egymásnak feszülő katanákat arra, hogy a levegőben átugorja őket, valamint landolási lendületével rugózzon ki és haladjon tovább a fő célpontja felé, a maradék távolságot Shunshinnal megtéve.
De nem végig, ugyanis a férfi megtöri a Bábmozgató technikáját, hogy az így felszabadult kezei egyikével tekercsből idézzen, a másikkal pedig a megidézett katanával Naka felé suhintson. Még csak dojutsu sem kellene ahhoz, hogy ezt megláthassa az ember, bár a Shunshin miatt okozhat problémát pár újoncnak – ő viszont nem zöldfülű, így aztán a katanával hárítja a támadást, aminek azért rendes ereje van.
A Shunshinból való visszalassulása és befékezése viszont nem kis port kavar, így aztán ismét örülhet a Byakugannak: a férfi ugyanis – amint a pengék egymásnak feszültek – hátoldali zsebből ránt elő kunait és irányítja Nevenincs Kisasszony irányába.
Azok ellenére, hogy rég nem látta Kibushát és rég nem volt az Unazaki klán tagjaival még mindig viseli azt a bizonyos Gyűrűt, igaz, az ékszer díszítője a tenyere felé van befordítva, hogy csak ő láthassa, mint egy kezében tartott kis titkot. A gyémánt viszont így mindig a tenyerébe vési magát, így emlékeztetve őt az Unazakikra.
Most viszont – mint ahogy már oly’ sokszor – ez a kis kő igencsak praktikus szerepet tölt be, hála a Mindent Asszimiláló Technikának (Shinranbanshou Douka no Jutsu), így ugyanis a tenyere – amivel a szúró mozdulatot elkapja, méghozzá úgy, hogy a penge a két ujja közötti részben akad meg – a gyémánt belső és külső szerkezetét adaptálja, tehát ő maga nem sérül. Az ellenfél kunai pengéje viszont csorbul, bár a férfinak nem ez a legnagyobb baja: Naka ugyanis az így kialakult ráfogását kihasználva rántja és csavarja is egyszerre a férfi kezét egy erős baloldali szögben, aminek következtében kicsavarja a férfi kezéből az offenzív eszközt, valamint – a gyémánt keménységének és az erős fogásának köszönhetően – a mozdulat közben össze is töri a gyengébb csontokat a férfi kezében.
A férfi momentáris, fájdalomtól elszenvedett zavarát – mely azt eredményezi, hogy a másik kezében tartott katanával az ő katanájára mért nyomás enyhén alább hagy – kihasználva vezeti a pengéket egymáson enyhén jobbra, hogy így a jobb lábára át tudja helyezni a súlypontját. Ezzel élve lendíti a magasba a bal lábát és találja mellkason a férfit, aki a háta mögötti fatörzsnek zuhan.
A shinobi még megpróbál ugyan védekezni – jól sejti hiszen, hogy az élete a tét –, de a maga előtt, Naka irányába lendített penge megakad a gyémánton és az így deformált keze a fába is csapja azt, éllel beleállítva azt. A másik kezével pedig – a férfihoz lépéskor elengedte a katana markolatát, amely így a földön landolt – torkon ragadja a shinobit. De nem megfolytja.
’Kousoku no Isei!’
Az általa kifejlesztett technika (Erő Gátja) következtében agyában a pecsét gyökeret verve azonnal érezteti hatását: annak, aki egész életében használt chakrát egyértelmű és azonnal világossá válik, hogy az az energia, ami meghatározza a shinobi jellegét, az erő, ami nélkül gyakorlatilag védtelen – hacsak nem képzett a chakra nélküli harcművészeti ágakban – blokkolása milyen érzéssel áldja vagy éppen átkozza: üresség.
Nevenincs Kisasszony rögtön tudja, hogy a férfi is ezt az érzést éli át: a férfi szemei nagyra nyílnak, de hogy félelemben vagy értetlenségben? Ezt már nem tudja megmondani; annyira azért nem jártas az emberi emóciókban. Magyarán csak annyit tesz, amennyit egy ilyen szituációban tenni tud: a dolgát. A torkánál fogva ugyanis a fához csapja a férfi fejét – meglehetősen nagy erővel egy ekkora termethez képest –, majd pedig maga mellett a földre rántja, méghozzá úgy, hogy hassal zuhanjon a férfi a földre. Ezt a pózt viszont azonnal kihasználva lép a férfi fölé – a test a két lába között pozícionálva –, majd pedig csak le a gyémánt ököllel a férfi gerincére. Tiszta és gyors halál.
A férfi mellől ellépve néz körbe maga körül: nem kevés pusztításra utaló jeleket fog maga után hagyni, de legalább senki sem zavarta meg őket. Ezzel a gondolattal fejében kezdi magát gyógyítani a Misztikus Kéz technikával (Shousen Jutsu) és össze is szedi az elpazarolt fegyvereket, hogy azokat, valamint a testet is elpecsételje. A fegyverek nem annyira izgatják, de azért majd átválogatja őket valamikor, ha véletlenül akad rá ideje – fontos viszont, hogy ninja fegyvereket azért csak nem akar heverve hagyni; elég egyértelmű jelzést ad ugyanis, hogy itt mi zajlott. A fákon található vágásokkal viszont nem tud mit kezdeni.

Vasárnap, 22:47

A szürke kis lakásba érve még csak villanyt sem használva csukja be maga mögött az ablakot, húzza el a függönyt. Az utcáról beszűrődő tompa fény egyelőre elégnek minősül, de amint a miniatűr fürdőbe ér (amiben egy kád, egy toalett és egy aprócska kis kézmosó van bezsúfolva) már kénytelen felkapcsolni, hogy lásson is valamit.
A tekercsből előszedi a holttestet, amit aztán a kádba téve kezd el vetkőztetni. Nem, egyáltalán nem izgul rá a hullákra, de jelen pillanatban kénytelen a pucér állapotot elérnie ahhoz, amire készül. Így tehát a ruhákat a mosdókagylóba dobva tér vissza a pucér holttesthez, hogy azt átnézze, nem hagyott-e rajta vágásnyomot.
Kutatása közben – mely azt a konklúziót prezentálja, hogy nem, nincs rajta vágás, ami gyanús lenne egy robbanás helyszínén; vagyis van, de azok régi sebhelyek – viszont megtalálja a férfi hátán a tetkót, amire a megbízója is felhívta a figyelmét. Tehát ezt nem szabad majd bántania.
Miután meggyőződik róla, hogy minden ablak  jól zár – valamint a résekhez rakott nedves lepedők és huzatok megfelelően a helyükön vannak – elkezdi a műveletet: a speciális chakráját a férfi testére különböző pontokban kiterjesztve, valamint eltérő arányokban és mélységekben fókuszálva égeti végig a chakrája által a férfi bőrét és húsát. Noha igyekszik a lehető legkisebb füsttel produkálni a kívánt eredményt, az égő emberi szőrnek, bőrnek és húsnak van egy igen különleges, de annál inkább émelyítőbb szaga, ami ellen csak a vizes rongyokkal tud védekezni.
Haladós a munka, de azért nem annyira, hiszen nem csak megégetnie kell a testet, hanem úgy, hogy élethűen imitálja egy robbanás, valamint hatalmas tűz áldozatának sérüléseit. Ilyenből sokat látott – legtöbbet ő is okozta –, úgyhogy nem tartja túl nehéz feladatnak, sokkal inkább művészetnek. Főleg azt, amikor a férfi arcának felét égeti szét: a haját, a bőrét, a száját, a húsát, valamint a szemhéját és magát a szemgolyót is. A hátán pedig oda fókuszál legjobban, ahol a gerincét törte el; ott kell a leglátványosabbnak lennie, hogy hihető legyen a robbanásos teória – a robbanás ugyanis könnyen löki az embert a halálba főleg akkor, ha egész véletlenül rosszul érkezik a gerincére –, de persze a tetkót is meg kell roncsolnia egy kicsit, hogy ne legyen túl gyanús az épségben maradása; úgy saccolja, hogy a tíz százalékos károsodás után is könnyen kivehető a figura.
A testet pedig a ruhák követik: a holttest égési mintájához kell igazítania azokat is (elég hülyén nézne ki ugyanis, ha a háta iszonyatosan meg van égve, de a ruhája egyáltalán nincs), ami sokkal könnyebb művelet és rövidebb is. Utána persze vissza kell öltöztetnie a holttestet, ami azért elég gusztustalan feladat – még az ő gyomra is számtalanszor felfordul.
S végül a testet elpecsételi, és nagyjából feltakarít, valamint egy papírcetlire a testből megmentett kis vér segítségével üzenetet ír.

Kedd, 08:14

Valóban nem kell sokat várnia: Byakuganjával látja, hogy a várva várt chakrajel a konténerhez lépve szedi elő a testet (amit még ő korábban, érkezésekor helyezett el ott, kipecsételve azt) és indul a helyére.
Kawachi pedig már az épületben van, ahogy az meg lett neki parancsolva, Naka pedig a közelében, hogy amint indul a buli (tehát amint megadja a parancsot a kedvenc-robbanó-kis-cicacetlijeinek – amiket hajnalban helyezett el a robbantási helyszínen –), rögtön be is tudjon hatolni.
Ismét Kana szerepébe bújva lépteti be magát, ami végtelenül egyszerűnek minősül. A lépcsőkön fölfelé haladva éri el az osztályt és halad a saját asztala felé.
– Szia, Kana! Rég nem láttalak, minden rendben? – kérdezi a névtelen nő a szomszédos asztaltól (amelyen a névkártya „Hitomi” nevet mutat).
– Igen, csak beteg voltam! Köh-köh... – úgy tűnik, hogy Hitominak ennyi bőven elég, ugyanis bólintva visszafordul a munkája fölé (’Ahhh, szerencsére nem akar csevegni, huff!’), így ő az ablaknál található stócokhoz lép, mintha azokat igazgatná nagy sebesen.
Közben persze erről szó sincs; az ablakból jó rálátás nyílik a helyszínre, így aztán – miután mindenről meggyőződik, hogy a helyén van – már formálja is a kézjelet: Aktiválás (Jibaku Fuda: Kassei). A hatás természetesen nem marad el – hisztizne is, ha mégis –, ugyanis a Wasabi bár igencsak látványosan, no meg persze elég bő hanghatásokkal robban és borul lángokba. Azért választotta azt az épületet, mivel a fala összeér a Vállalat épületeinek falával. Így ha a Wasabi robban, akkor az igencsak intenzív behatással van erre az épületre is – az ablakból még jól látja azt is, hogy az épület érintő fala berobbant és az a részleg (bár abból nem nagy, de így is jelentő része annak) lángokban áll.
A kavarodást kihasználva tűnik el az Álcázó Rejtek Technikának (Meisai Gakure no Jutsu) köszönhetően. Az evakuációt jelző riadóra természetesen nem is reagál, hanem élve a biztonságiak hiányával (akik procedúra szerint a veszélyközponthoz sietnek) ő már a Shunshinnal úton is van a plafonon, a lefelé irányuló lépcsőket pedig mellőzve ugrál a korlátokon, hogy aztán ismét a plafonon haladva közelítse meg a már általa bejárt célpontot.
Az ajtó ugyanolyan semmitmondó, mint korábban, még őrök sincsenek előtte, de ez lehet, hogy a káosz miatt van, valamint a vezetőség könnyen – és talán okkal – hiheti azt, hogy a dokumentumokról senki sem tud. Ugyebár ez tévedés, de a szerencse kerekét nem halandó pörgeti; sosem tudni, hogy kinél áll meg.
Így aztán benyitva halad ismét a plafonon a megfelelő számokhoz és emeli ki minden probléma nélkül az aktákat onnan.
’Na ezt már szeretem!’

Kedd, 08:39

Kana képében távozott az épületben, de most már saját alakjában díszeleg a Válalat épülete melletti magasabb tetőn, ahonnan tökéletes rálátása van a köpésnyire lévő lángtengerre, de a főnöki iroda ablakára is.
Várakozása közben speciális chakrájának segítségével tartja viszonylag kordában a sakkfigura által elhelyezett holttestet érő lángokat, hogy legalább a tetkó megmaradjon.
Az a bizonyos sakkfigura pedig materializálódik Naka mellet.
– A családom?
Ő pedig csak átnyújt neki egy cetlit, amin természetesen a cím található, valamint a kis lakás bejárati ajtajának kulcsát. A férfi szó szerint kitépi azokat a nő kezéből és már ott sincs.
Szerencsére viszont nem kell sokat várnia arra, hogy a másik bábja is életjelet adjon magáról, bármennyire is halott, ugyanis az épület legfelsőbb ablaka kinyílik és egy hengert formázó tárgy esik ki rajta.
– Kuchiyose no Jutsu! – és már repül is a zuhanó tárgy irányába az általa megidézett átlagos méretű sas.

Szerda, 18:21

Nevenincs Kisasszony ugyanazon helyen relaxál, mint legutóbb; van is miért – teljesítette a küldetést, valamint sasháton tova is szállt. Első megállója természetesen a kijelölt helyszín volt, ahol elhelyezte a dokumentumot (egy mosoda, öreg nénikével egyetlen alkalmazottként), majd pedig onnan is légi utaskísérőként érkezett ide. Jelenleg pedig egy elégedett kis mosollyal az arcán veszi át az eseményeket.
Kanát, Kawachit szinte sajnálja, hiszen ők ártatlanok voltak, de szükségesek is – a szükség pedig meglehetősen nyomós ok nagyjából mindenre és bármire. A bábshinobi pedig éppen szerencsésnek is mondhatja magát, hogy csak ennyivel megúszta. A másik viszont, az a bábos... nos, ő éppenséggel a rövidebbet húzta, de ilyen ez a szakma.
Azt viszont már nem várta meg, hogy ugyan mi is lett a végkifejlet; már akkor elindult, mikor a tűz oltásába belekezdtek. Nem volt tehát további indok a maradásra – a tetkós testet vagy megtalálták, vagy pedig voltak olyan iszonyatosan bénák, hogy nem. De ha mégis, akkor legkésőbb a boncoláson kiderülhet a tetkó eredete – ezzel pedig az ellenséges vállalatot szándékozta bemocskolni, így csillagosra teljesítve a küldetést.
Merengéseit viszont már – egy korábbról – ismert női illat zavarja meg, amihez test, valamint a testhet egy száj tartozik.
– Tudtuk, hogy jó emberhez fordultunk.
– Hmmm...
– Viszont többet tett, mint amit elvártunk, miért?
– Hmmmhmmm... – nem éppen a szavak embere jelenleg; egyébként is kifejezetten utálja, ha a pihenését zavarják meg abszolút értelmetlen szavalással.
– A fizettség a szokott helyen. Jót beszélgettünk – azzal az idegen nő feláll és távozik.
– Heh, bezony!
Csak később, jóval később, mikor végre ő is távozik veszi csak észre a ruhái alatt található borítékot, ami az elsőhöz végtelenül hasonlít.

//Melléklet: Használt technikák listája
Shunshin no Jutsu
Henge no Jutsu
Meisai Gakure no Jutsu // Álcázó Rejtek Technika
Shinranbanshou Douka no Jutsu // Mindent Asszimiláló Technika
Shousen Jutsu // Misztikus Kéz Technika (Gyorsgyógyítás)
Shijutsu: Kikon Yugi // Halott Technika: Visszatérő Lélek
Ukojizai no Jutsu // Heves Eső Elrendelés
Kousoku no isei // Az erő gátja (saját!)
Kuchiyose: Sasok
Kyouyaku no kasai: Kouen // Tűzszerződés: Láng (saját!)
Byakugan

Van, hogy könnyebb a messzi tájakat pásztázni, mint arra figyelni, ami éppen az orra előtt történik.

Tisztában van azzal, hogy az efféle szentimentális gyengeség a hivatásuk – egyben életvitelük – szempontjából nem megengedhető, sőt, egyenesen végzetes lehet. Ennek ellenére most mégis könnyebb az idilli tájakat pásztázni, mint a romhalmazokat kutatni túlélőkért. Ha ugyanis a kutató-, és életmentő egységek nem találtak az első pár nap után túlélőket, annak ellenére sem, hogy a Hyuuga klán tagjait is beosztották a nevezett egységekbe, akkor ő maga sem fog tudni. Ezen túlmenően nem osztották be a fekete osztagokba sem, hogy tetemeket exkaváljon a romok alól, így esze ágában sincs a halállal kokettálni. Mármint erre irányuló kifejezett direktíva hiányában.

Az épületek meghatározott paraméterekkel szabott elemei most felismerhetetlen formában hevernek mindenütt és egyenesen meghatározhatatlan, hogy mi volt a korábbi funkciójuk. A házromok mindennemű diszkrimináció nélkül keverednek a bódék, közterületi elemek, a hatalmi és oktatási intézmények maradványaival. Egyfajta értelemben eltörölték a régit, hogy felépíthessék az újat.

A veszteségeikkel kapcsolatban az első pár napban jelentős kudarcérzet gyötörte egészen addig a pillanatig, míg rájött, hogy a kudarc a kollektíváé, nem az egyéné. Amikor közösségbe szerveződnek az emberek, akkor valamennyi siker és veszteség közös. Mivel ő maga életben maradt, így nyitva áll számára a lehetőség, hogy legközelebb többet tegyen, jobban teljesítsen.

Jelenleg azonban lényegében egyhelyben toporog, amit az olvasottabbak nemzetközi küldetés előtti felkészülésnek hívnak. Számos vizsgálaton esett át: egészségügyin, reflexvizsgálaton, vérvizsgálaton, charkahálózati és fizikai teszteken. Jelenleg nem is tudja, hogy amiatt érzi inkább magát rabságban, hogy végeláthatatlan invazív beavatkozások alanya, vagy pedig azért, mert a nap valamennyi percében őrök kísérik. Nem mintha kételkedne a képességeikben, de jelenleg mégis úgy érzi, mintha a sajátját kérdőjeleznék meg.

Az új szabályok – mintha nem lett volna elég az eddigi csomag – ezzel szemben egyfelől egyértelműek és logikusak, másfelől teljesen feleslegesek. Nem számít, milyen új készségre vagy képességre tesz szert a shinobi, hiszen azt a lehető legtovább kell titkolnia. Csakis úgy tudja kihasználni annak teljes erejét, ha létét balladai homály fedi: a meglepetés ereje ugyanis majdhogynem ugyanolyan fontos, mint a tényleges teljesítmény.

A maszkja új. A haja is új. A szemfedője, bár nevetségesen hat, de az is egy új kiegészítő a ruhatárában. Lényegében minden eszköz a rendelkezésére áll ahhoz, hogy a szemét – legalábbis azt, ami a korábbiakhoz képest változott – eltakarja a világ elől. Hogyne, tarthatná folyamatosan lehunyva és lényegében jelenleg is ezen dolgozik, de egészen máshoz van kondicionálva. Lényegében azon az egyszerűnek tűnő habitusán kell tartósan változtatnia, hogy ne tartsa nyitva mindkét szemét, ami nehezebb, mint az ember hinné. A szem elvégre egy páros képződmény, egy páros szerv, aminek mindkét elemét az ember egyszerre irányítja ösztönösen: külön elhatározás kell a kacsintáshoz, ezzel szemben a pislantás a szervezet alapparancsa.

Nem csak azért kell saját magát ehhez kondicionálnia, mert a világ elől kívánja a szemét elrejteni, hanem azért is, mivel a szeme folyamatosan igénybe veszi a chakrahálózatát. Talán az efféle chakramennyiség nem is tűnik kifejezetten tetemesnek, de ténykérdés, hogy a feleslegesen elpazarolt mennyiségeket éppen másra is fordíthatná. Ezen túlmenően sosem tudhatja, mikor van szüksége nagyobb mennyiségű chakrahalmazokra. Ha tehát felelegesen pazarol ugyan kisebb mennyiségben, de folyamatos jelleggel, úgy saját magát szoríthatja sarokba, méghozzá végzetes eredménnyel.

A Rin’negan ezen túlmenően teljesen másként lát, mint a Byakugan, így tehát azt is meg kell szoknia, hogy nem több kilométeres távokat pásztázhat vele, hanem lényegében egy kifejezetten behatárolt területet, ami nem csak a távolság szempontjából, hanem a mélység és a látószög tekintetében is lekorlátozott. A chakrát azonban látja vele, illetve a chakra mozgását is, habár a tenketsukat nem. A „színvilág” szempontjából annyi különbség van a Byakuganhoz képest, hogy a Rin’negan sokkal sötétebben lát, azonban úgy tűnik, látja területi pecsét technika kalligrafikus komponenseit is, amire a Byakugan nem képes: a felszíni bázisuk központja ugyanis úgy tűnik, nem csak az őrjáratokkal van felügyelet alatt tartva.

Összességében a két különböző szem által érzékelt világ sokkal árnyaltabbá vált a korábbihoz képest, egyben sokkal veszélyesebbé is: nem feltétlenül a szem természete miatt, hanem leginkább az emberiség megvezethetősége okán. A legegyszerűbb paraszttól kezdve, a szerencsejátékos bűnözőkön át a shinobitársadalom valamennyi rétegződéséig, valamint a politikai csúcsragadozókig a hiedelmek, a történetek és legendák, a babonák és az átkok, imák eltúlzott hatást fejtenek ki, elcsavarva az emberek elméjét, befolyásolva tetteiket, manipulálva érzelmeiket. Elvégre mi más a mudra, a kuji-in, ha nem ima, ha nem varázsige? Mi a pecsét, ha nem írott formájú áldás vagy átok?

Ő nem attól tart, hogy a szem mire képes, hanem attól, hogy az emberiség a maga primitív valójában mennyire hiszékeny, mennyire befolyásolható idegen szavak által. Hinni ugyanis túlságosan könnyű egy olyan dologban, amire nincs ésszerű magyarázat – félelmet érezni ilyennel kapcsolatban ugyanilyen egyszerű. A félelem és a remény veszélyes, mivel eltérít a valóságtól.

A felettesi utasításig lényegében várakozni kényszerül, vizsgálatokkal, megfigyelésekkel megtűzdelve persze. Az azonban egyenesen várható volt, hogy vagy így, vagy úgy, de szolgálatra fogják beosztani az átmeneti időszakban. A sejtése bebizonyosodik, ahogyan az is, hogy ennek ellenére sem küldik kiküldetésre, sőt, még magára sem hagyják. A jelenlegi megfigyelése talán még annál is terhesebb, mint mikor visszakerült Konohagakure no Sato irányítása alá, ami meglehetősen nagy szó.

Az ANBU azonban – feltehetőleg - írásos jelentésekkel rendelkezik a képességeiről. Ha azok meg is semmisültek az ostrom alatt, úgy a Vizsgálói tudnak beszámolni azok tartalmáról. Ezzel némileg összefüggésben van természetesen az is, hogy a Tűz Országa jelentősen meggyengült Konohagakure no Sato elpusztításával, hiszen nem csak az infrastruktúra lett eltarolva, de jelentős emberáldozattal járt a támadás.

Ha pedig lesántul egy ragadozó, akkor a vadászból űzött vad lesz, amit megkörnyékeznek a kisebb testű ragadozók, hogy megcincálják. Ezen analógia alapján talán nem is csoda, hogy a bűnözők felütötték a fejüket. Ha nincs megfelelő állomány, úgy a kereskedelmi útvonalak és a települések védelme nem megoldott, a fosztogatás szempontjából szabad prédák. A bűnözők azonban kényszerűségből bűnszervezetben operálnak, elvégre máshogy Konohagakure no Sato hatalma árnyékában nem is maradhattak volna életben, így tehát az elsődleges cél most a bűnözők elfogása és az interrogáció. Csakis így tudják a kígyó fejét lecsapni, ellehetetlenítve és egymás ellen fordítva a bűnszervezetek tagjait.

Ahhoz márpedig ő ért – mármint nem a vallatáshoz, hanem az információ kinyeréséhez.

Az élmény egyedi célja: a Rin’negan használatának elhelyezése a világban.

Az élmény egyéb célja: A karakter kikerekítése a jelen helyzetben, történetszálának összerendezése, jellemének megalapozása, egyéb képességeinek esetleges fejlesztése (pl. Byakugan).

Megjegyzés: a kereskedőmotívum megértéséhez szükséges a korábbi Rin’negan élmények ismerete. A küldetés ugyan enélkül is értelmezhető, de éppen az a főmotívuma és mint a korábbiakban is, a Rin’negan élmények egymásra épülnek.





Lomha léptei mélabúsan járják az ezrek által koptatott kavicsos kocsiút döngölt földfelszínét. Ha tudta volna, hogy ilyen lassan fognak haladni, akkor megkímélte volna saját magát ettől a tortúrától és reanimált testet küldött volna az útra maga helyett. Az más kérdés, hogy tudnia kellett volna mindezt, hiszen nem most kezdte az ipart. Lényegében – mármint, ha meg kellene jelölnie egy okot, ami a hibát eredményezte, ami természetesen sosem lehetne a saját balgasága, ó, ugyan! – az ANBU kiküldetései egyenesen a bolondját járatják vele: szinte megszokásból tér vissza feladatról és indul is ki a következőre gyakran anélkül, hogy a fogyóeszközökből feltankoljon. Az utóbbi tényezőnek persze az áll leginkább a hátterében, hogy tudja: a levélrejteknek óvatosan kell gazdálkodnia a nyersanyagokkal, de ezen túlmenően is ő maga az egy-kunai elvét követi. Egyetlen egy kunai használatával több tucatnyi emberéletet is el lehet venni és mivel nem szeret pazarolni sem, ezért inkább nem dobálja el azt a különböző célpontok irányába, csak ha nagyon muszáj. És még ekkor is összeszedi. Él még benne az élethelyzet csúfos lenyomata, amikor elveszett ninjaként minden egyes apróságot, felszerelést, fegyvert és ruházatot meg kellett becsülnie; a nélkülözés ekként a részévé válva él tovább manapság is.

Az ANBU küldetések azon túlmenően, hogy gyorsan megtömik az ember zsebét élesen ropogó ryo-címletekkel, valójában az elméjét és a fizikai valóját is lekötik, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy rövid úton ne bolonduljon bele érzelmeinek áradatába. Nőként ugyanis az agya elkezd körbe-körbe-és-végtelenül-körbe járni, amikor nincs megadva neki a kellő stimulus; amint ideje lenne rá, rögtön unatkozna, és amint elkezd unatkozni, a felkavart elméje azonnal elméletgyártásba kezd. Jobb tehát mindenkinek, hogy küldetések sora zúdul a nyakába, hiszen így legalább nem a levélrejtek megtépázott lakóinak nyakába ömleszti mindazon belső, felgyülemlett energiáját, amivel leginkább csak pusztítani lehet. Elvégre lényegében ő már csak ahhoz ért.

Így viszont, hogy ANBU küldetésről ANBU küldetésre megy már inkább Tsubame, mint Shakaku: a senkilétben otthonra lelt, míg a bőre most, hogy chuunin egyenruha fedi azt, egyenesen rendszeridegen a számára. Mármint azon túlmenően, hogy a külleme egyáltalán nem is a sajátja. Az egyenruha azonban legalább a mérete, még ha az elosztóponton sokat kellett érte várnia: az ilyen apró méret nem szerepel sorozatgyártásban, így egyenesen a szerencsés véletlennel egyenlő az, hogy találtak reá illő ruházatot.

A mellény is viszonylag jó állapotban van, tehát azt feltételezi, hogy annak korábbi viselője vagy nagyon korán elhalálozott, vagy pedig nagyon gyorsan újabb előléptetésben részesülve váltotta azt le jonin mellényre. Mivel azonban csak a civilek köreiben elterjedt a mondás, hogy a ruha teszi az embert, így különösebben nem is időzne el a gondolatmeneten, viszont figyelemmel arra, hogy az unalomhalál szélén áll, így még ez is érdekesebbnek tűnik, mint a karaván kísérete.

A sors, vagy legalábbis a tréfálkozni vágyó kamik azonban biztos kárörvendve kísértik őt, amikor úgy hozzák az események sorát, hogy neki - mint a küldetés során egyedül eljáró chuuninnak - el kell kísérnie a megbízót a kiindulópontból a céljáig. Ezzel persze azon túlmenően, hogy egyenesen halálra unja magát még nem is lenne gond, hiszen a levélrejtek emberhiányban szenved, így képzettségi szinttől eltekintve kell az adminisztrációnak beosztania az embereket, hogy minél gyorsabban minél több megbízást tudjanak elvégezni. Mivel azonban ANBU Tsubame nem tudott küldetésre eltávozni, így a falu adminisztrációja lecsaphatott a chuunin rangú Shakakura, hogy az adminisztrátor keze ügyébe akadó legelső tekercsben rögzített megbízást kiossza az ezüsthajú bánatbetyárra.

Visszatérve azonban a halandók sorsával kockázó kamikra: neki nem azzal van a baja, hogy egy ilyen küldetést sóztak a nyakába (jó, persze ez azért nem teljesen igaz, hiszen a fentiek alapján egy-két kivetnivalója azért ennek kapcsán csak akad), és emiatt a feljebbvalók közbenjárását talán nem is feltételezné kiváltképp. Tekintettel viszont arra, hogy az elkísérendő kereskedő egy középkorú, hordóhasú szeszkereskedő férfi, így azért már akadnak fenntartásai. Némi túlzással még ki is vallatná, hogy hígította-e a párlatot, azonban ebben az életben eddig egyetlen egy dologhoz nem volt meg a kellő bátorsága: ujjat húzni az istenekkel.

Nem vallat, nem faggat, de még csak nem is kérdez, ahogyan nem is utalgat. Átlagossá vált némaságának védősáncai mögé vonulva baktat mélabús öszvérként a járt úton, amit világéletében megvetett és lenézendő aktusnak vélt. Az elhanyagolható hosszúságú karaván elején haladva gyámoltalan kísérő csupán: egy üres tekintetű gyermek, lányosan hosszú hajjal, a hosszúujjú felső széle alól fel-felbukkanó madárcsontú csuklóval. Semmi jelentős vagy kiemelkedő, sőt, teljes egészében szánalmas és a kihalt arckifejezését tekintve teljességében reménytelen: ő Shakaku; amikor a megbízó rákérdezett, hogy mi a vezetékneve, melyik klánhoz tartozik, ő csak úgy válaszolt neki, hogy klánon kívüli. A köznyelvben ez persze csak annyit tesz, hogy ő senki gyermeke, ami tökéletesen elégnek bizonyult ahhoz, hogy a megbízó ne foglalkozzon többet a kérdéskörrel.

Némaságában egyedül a mellé ügető szamár az, aki társaságot jelent számára. Az állat a puszta jelenlétévével értelmesebben kommunikál, mint a kereskedő és kísérete a harsány szavaikkal valaha tehetnék, amit a lány egy fültővakarással jutalmaz. Az állatokkal amúgy is jobban kijött, mint az emberekkel.






A tábortűz köré telepedve – amihez persze egyedül neki kellett összeszednie a fát és ekként kifejezetten hiányolta azt a drágalátos kollégát, aki a sivatagban elzárta a homokból kinövesztett fakelepcéjében – tökéletesen tisztában van azzal, hogy megfigyelik őket és a legnagyobb valószínűséggel számítva az éj leple alatt rájuk fognak rontani.

A táborhelyük helyszínéül nem ő választotta a nyílt tisztást és ellenezte is a letáborozásukat, viszont a megbízó ragaszkodott ahhoz, hogy a nyílt égbolt akar hálni, feje fölött a végtelenségig terjeszkedő csillagáradattal és a vidám, sarlómosolyú Holddal. Alapos a gyanúja, hogy a férfi ezt egy olcsó románcregényből idézte, amit az asszonya éjjeliszekrényén találhatott, márpedig ha ez így van, akkor nem ad sok időt az asszony félrelépéséig.

- Csak jó, nemde, hogy ilyen szép vidéken hajtjuk nyugovóra fejünket? Még a virágok illata is mézédes; ki tudja, talán hajnalra virradóan a bőrünk alá is beivódik az életteli aromájuk! – A gazdagokkal csak egy a baj: meg tudják vásárolni maguk köré a hozzájuk hasonlóan kapzsi, de egyebekben ostoba emberek áltámogatását. - Úgy pedig, hogy a híres és neves Konohagakure no Sato vigyázza álmunkat, mi baj lehetne?

A férfi szavai hallatán az arcára egy diplomatikus mosoly rebben, ami talán az első mimikai megnyilvánulása azt követően, hogy a maszkját lehámozta az arcáról. Ha tudnák, hogy épen megfigyelik őket, akkor fejvesztve sikoltoznának, könnyekben fuldokolva könyörögnének az életükért. Így azonban az éj leple alatt nem a lesben álló elveszett ninják fognak majd velük végezni, hanem a levélrejteki a rejtőzködő törvényen kívüliekkel.

- Milyen híres és neves Konohagakure no Sato? – A gúnyos vitrioltól csöpögő elsuttogott kérdést azért persze csak meghallja, hiszen ha nem szánták volna azt a füleinek, akkor meg sem fogalmazzák a kátrányos szavakat. A gyermektestbe zárt nőszemély azonban élt már eleget ahhoz, hogy felismerje a provokációt, és ehhez hasonlóan rendelkezik elég harci tapasztalattal ahhoz is, hogy a megtorlás ugyan ne azonnali, de kifejezetten méltó legyen. - Inkább: híres és neves Romhalmaz no Sato, nem?

A lány lábai előtt heverő tűzrakás serceg és pattog, de nem elég hangosan ahhoz, hogy a férfi suttogását követő kuncogás neszét teljes egészében elnyomja. A lány emlékei közül harsányan tör elméje előterébe egyfajta figyelmeztető emlékképként, hogy a megbízó és a kíséretének a biztonságos utazásáért felel. A nyakában heverő lánc ugyan egy finoman megmunkált bőrmívesmunkához kapcsolódik, ő maga nem acsargó véreb. Az arcára telepedett diplomatikus mosoly minden csalóka ívével és pengeéles vonalával együtt kristályosodik az arcára, a különös felemásságú lélektükreiben azonban nem a vidámság csillan, hanem a tábortűz lángnyelveinek izzó és parázsló fénye.

- Na és Shakaku-san, iszik-e velünk, vagy az a rideg kódexük ezt is megtiltja maguknak? – A férfi szavai hallatán mintha a mosolya is emberibbé válna, de ez talán csak az arcára árnyékot vető lángok fényjátéka csupán. A lány ugyanis egyértelműen tinédzserforma, míg a férfiak mind az ötvenes éveiket taposó emberek, akik felett az évek gazdagságban teltek el, ahogyan ők maguk kitelték az eredeti kontúrjaikat és a korábbi ruháikat is. A helyzet alapvetően emiatt igencsak aggályos lehetne, azonban Shakaku inkább egy falupusztító fegyver, mint egy konkurálható, meleg és selymes kaland, így bármivel próbálkozni vele szemben egyenlő a halálos ítélettel. (Talán jobban is járna, ha végezne a megbízóval és kíséretével, hiszen a testeket marinettbábuként visszahozva is teljesítheti a küldetését mindennemű gyanú nélkül.)

Így azonban meggyőződhet arról, amire vonatkozóan sem vallatni, sem faggatni, sem kérdezni nem merne: az alkoholt megízlelve annak minőségéről, a párlat esetleges felhígításáról ugyanis meg tudna győződni kóstolás útján is. - Önökkel tartanék. – Az persze csak adalék számára, hogy az új testének kényszerű felöltését követően alkohollal egyáltalán nem akarják őt kiszolgálni. Márpedig a máj egy önmagában is szomja szerv, amit – természetesen úgy, mint a shinobi többi végtagját vagy szervét és szervezetét – edzeni és kondicionálni kell, felkészítve azt a legrosszabbra és a legnagyobb (egyben világrengető és sorsdöntő) kihívásokra. Ugyan még nem találkozott olyan ellenséggel, akit az asztal alá kellett volna innia, de ki tudja: lehet, hogy a legközelebbi épp ilyen lesz.

A kereskedő az ujjait csettintve lóbálja pecsenyehúsú karjait: - Italt ide, kettő csészét is mellé! Drága Shakaku-san, négy alatt nem állhat meg! – Rikkantja el magát a hordóhasú kereskedő és orcájára már idejekorán is kiülni látszik a pír, amit egyebekben az alkoholfogyasztás szokott eredményezni. A lányba azonban mintha áramot vezettek volna egy alattomos raiton-technika útján: vállai hátra rándulnak katonai tartásba, állkapcsa megfeszül: - Miért éppen négy? – Ezek alapján tehát nem az alkoholfogyasztással van a baja és nem is azzal, hogy több kört is reá szignálnak, hanem a számokkal. Azok ugyanis kísértik őt. Figyelemmel a férfi alkoholkereskedői minőségére ez a második vonás, amivel a feljebbvalók – őt kísértve - gúnyt űznek belőle.

- Nyugalom Kunoichi-dono, drága Shakaku-san, nem akarnám bajba keverni az elöljáróinál, ha erről van szó! Egy ital azonban nem ital, a második kell ahhoz, hogy az első ne legyen magányos. A harmadik azért kell, hogy jól érezzük magunkat és mivel a hármas szám szerencsét hozó szám, a negyediket ennek örömére isszuk. – A férfi okfejtését hallgatva hirtelen úgy érzi magát, mint akit visszavetettek az akadémiai évei előtti korba, ahol ehhez hasonló érveléseket hallhatott a játszótéren a hintára várva. Szinte maga is meglepődik azon, amikor ebbe az emelt hangvételű eszmecserébe betársul:

- És a negyedik? A négyes egy baljós szám.

- Az bizony! A négyes szám balszerencsét hozhat, mivel az írásjelei a halál írásjeleivel közel azonosak. Azonban! Épp ezen balsorsot elkerülendő módon, egyben a mai alkalommal kifejezetten kiskegyed jelenlétének tiszteletére fogyasztjuk el az ötödiket! Az ötös szerencsés szám, ami feloldja a négyes balszerencséjét, egyben az onmyodo-világelvük megtestesítőjét is megtiszteljük. Na! Logikus, nemde? Mit szól hozzá? – A lány – talán leginkább saját magát meglepve ezáltal – felkacag, amivel egyidejűleg a vállait éles vonalban tartó feszültség elhagyja testét.

Bár a kamik kísértik őt mind a számok, mind a férfi kereskedői minősége által, talán még ők maguk sem számolhattak azzal a végtelenül emberi tényezővel, ami maga a humor. Hiába tudja, hogy ellenségek veszik körbe az elfuserált helyszínre felhúzott táborukat; ő azt is tudja, hogy az ellenfelei nem többek hangyáknál, míg ő a titán, aki azt a csizmát hordja, amivel eltapossa őket. - Meggyőző az érvelése, de ragaszkodom hozzá, hogy az első csészével az Ön egészségére igyunk, a másodikkal pedig a családja egészségére. – Emeli az elsőt az ajkaihoz, megvárva persze, hogy a megbízó kezdeményezze a fogyasztást először, ahogy azt szokás. A férfi felemeli a poharát, ugyan nem fogyasztja el annak tartalmát azonnal:

- A hármas tehát az első szám, ami szerencsés, azt mire igyuk? És mire a negyediket? Hiszen az ötödikről már rendelkeztem, azon már nem változtathatunk, de a korábbiak még függőben vannak. – A lány eltartja némileg az ajkaitól a porcelán peremét, hogy cserepes ajkaival megválaszolhassa a férfi kérdését:

- A harmadikat igyuk a múltra; igyuk azt a test, az elme és a lélek együttállására. Míg a negyediket azokra, akik már nincsenek köztünk.




Még csak rá sem foghatná az alkohol hatására. A lány – a korára való tekintettel – korai visszavonulót fújva hajtotta fejét tettetett álomra egy bokor tövében. Számára egy lehunyt szemhéj azonban nem jelent korlátozó tényezőt látása vonatkozásában: a meg nem nevezett véröröksége a Hyuuga klán Byakuganja, amivel a saját szemhéján is átlátva szemlélheti ellenfeleinek helyzetét, követheti mozgásukat. Nyugalmi állapota ezen túlmenően tökéletesen alkalmas arra, hogy az Ezüst Villanás téridő technika hatókörét kiterjesztve hozhassa azt létre.

Különleges helyzetbe csöppenve találja ugyanis magát: a levélrejtek szolgálatában teljesít küldetést, ahogyan tette ezt már többször ANBU Tsubameként, és hosszú évekkel ezelőtt is Nakashimaként. A faluhűség tehát ezek alapján makacs büszkeségként (gyermeki kicsinyesség leplét hordva legalábbis) egyáltalán nem is kellene, hogy jelentkezzen nála, hiszen azt már rég kinőtte. A világ ugyanis a maga rút valójában pillanatok alatt megfosztja az embert az ehhez hasonló tévhitektől és délibábként csillogó képzetektől; és mégis, az elméjét, valamint a lelkét egy ugyanilyen fantom környékezi meg. A rejtek büszkesége ekként mintha a sajátja is volna.

A suttogó férfi gúnya nem hagyja nyugodni álmatlan állapotában sem. Tudja jól, hiszen kár is volna tagadni, hogy a levélrejtek többek között a méltóságából is veszített, mely veszteséget csak az infrastrukturális pusztulása előzhet meg. Azt gondolni azonban, hogy a rejtek és annak shinobijai fogatlan kisdedekké redukálódtak? Arcátlan badarság. A rejtek ellen vétett sértés épp olyan, mintha a saját személye elleni lenne, ekként maga kívánja azt orvosolni. Márpedig ő egy csapnivaló medikus.

Számára természetesen a legenergiatakarékosabb az volna, ha a lesben álló ellenfeleit észrevétlenül végezné ki. Elvégre a kiterjesztett téridő technika erre tökéletesen alkalmas is lehetne, visszautalván azonban: amikor egy magafajta nőnek ideje és lehetősége van elmélkedni, az összességében sosem lehet jó, sem pedig célravezető. Ez persze a cél mibenlététől függ. A lány célja ugyanis többé-kevésbé egybeesik a falu céljával, de némi eltérésnek mindig volt helye.

Amikor tehát az ellenfelei közül, akik heten vannak, akár más mesékben a gonoszok, három az álomra szenderült táborukat megkörnyékezve lép köréjük, óvatosan oldalazva a porceláncsészék és az üres üvegek között, ő csak lehunyt szemekkel szólítaná meg őket: - Nem kellene. – Nem figyel a hangerejére, vagy legalábbis nem fogja azt vissza. Célja ugyanis, hogy a megbízó és a kísérete felébredjenek rá.

- Áááá! Hát ezért béreltük fel a fajtád? – Visít fel a férfi és milyen szépen cseng a hangja most, hogy nem suttogásra szorítja azt. A paralizáció hatása alá hajtott támadók keze ügyéből azonban könnyedén elmászhatnak a kíséret tagjai. - Maradjanak a tűbortűz fénykörén belül: ahova a tűz fénye elér, oda a sötétség szerzetei sosem merészkednének el. – Aki ugyanis a tábortűz vakító fényébe tekint és utána pásztázná a környező sötétséget: semmit sem lát. Ő épp erre alapozva változtat mind helyzetet, mind helyet az Ezüst villanás útján, ami megszégyeníti a shunshin no jutsu képességeit. Bár alacsony, mégis az ellenfeleit a testmagasságának szintjére tudja kényszeríteni jól irányzott - térdhajlatot célzó - rúgással, aminek következtében az ellenfelek nyakának eltörése kifejezetten könnyű. Míg az elsővel pusztakézzel végezne, úgy a második shinobi és a harmadik ellenfél életének már a Speciális Chakra képesség használatával vetne véget.

Figyelemmel azonban arra, hogy a paralizáció technikát csak egy adott területre koncentrálta és a három ellenfél ártalmatlanításával a maradék négy támadó felkészülhet a konfrontációra, így ő maga sem húzza sokáig az időt. Mármint azt az időt, ami az ő oldalán áll: a Byakuganjával kristálytisztán látja a támadóit, míg az Ezüst Villanással az ellenfeleivel szemben egyenesen uralja a téridő tényezőjét. Hiába támad az ellenfele, hiszen a következő pillanat töredéke alatt ő már máshol van, máshonnan támad és a térlátó vérképessége miatt mindig tökéletesen tisztában van azzal, hogy hol van, hol vannak az ellenfelei és milyen környezeti tényezőknek van kitéve és ezek miként fognak változni a térugrás után. A Rin’negan ezt csak erősíti, hiszen azzal ugyan nem lát olyan mélységben vagy távolságban, mint a Byakugan, mégis a mozgások lekövetéséhez sokkal inkább hozzájárul, mint az előbbi vérképesség.

Viszont ő műsort akar, de nem saját magának: a nézői jelen esetben a megbízó és a kísérete. Nem Shakaku az, aki a színjáték főszereplője, a történet ugyanis nem róla szól, de még csak nem is ANBU Tsubaméről. A történet középpontjában a levélrejtek megsértett önbecsülése és leköpködött hírneve áll; a darabban mind ő maga, mind pedig az ellenfelei csupán statiszták. Mivel azonban ez nem egy néma dráma, ezért az ellenfelivel gyakorlatiasan, de mégis fájdalmasan végez, hiszen a kiáltásaik, a jajongásaik és a sikolyaik tökéletes háttérzenéje a tűzsárkány ébredésének.

A Nagy Sárkánytűz technika azonban már semmi más célt nem szolgál, mint azt, hogy félelemkeltő látványelemként ragyogja túl az égen szikrázó csillagokat is, amint azt fölfelé célozva ereszti útjára. Ha nem egyedül teljesítene szolgálatot, akkor a vele eljáró társa minden bizonnyal megjegyezné ezt a jelentésében, hiszen ez egyfelől veszélyes magatartás, amivel a környező (további, vagy esetlegesen teljesen más körökbe tartozó) támadókat vonzhatná be, másfelől pedig - figyelemmel arra, hogy a küldetés vége még egy napnyi járásra van – felesleges energiapazarlás is (holott minden csepp chakrára szüksége lehet az embernek.)

Az ő tartalékait elnézve azonban a második aggodalom talán alaptalan, hiszen neki esetleg még bele is fér az efféle megfélemlítési eljárás, másfelől pedig a sárkány egy üzenet is lehet az esetleges jövendőbeli támadóknak, akik kilométerekre is észre tudják venni az éjszakai égboltot átszelő sárkányfejet, akár a levegőben szálló füstjelet: „itt vagyok”. A sárkányfej épp olyan, mint a vörös posztó a bikaviadalon – itt azonban ő maga a bika.

Harmadlagos azonban – és lényegében emiatt kerített ilyen körítést egy egyébként egyszerű helyzethez -, hogy a levélrejteket becsmérlő nyelveket nem vághatja ki az alattomos ajkak közül és ha megszerettetni nem tudná velük Konohát, úgy eljár annak érdekében, hogy egészségesnek mondható, vagy esetleg némileg eltúlzott félelmet ültessen a kíséret szívébe. A tisztelet ugyanis gyökerezhet szeretetből, de gyökerezhet a félelem talaján is: márpedig ő egyáltalán nem válogatós.

Arról persze nem is beszélve, hogy ő egy csapnivaló shinobi és nincs itt most senki, aki felhánytorgathatná neki. - Vége van hát? – Szegezi a lánynak a tárgyilagos kérdést a megbízó, amire a kunoichi csak bólint. A férfi öblös sóhajába a pocakja is nagyot buggyan. - Hála az égieknek, no meg kegyednek! Hah! A Kék Triád ismételten sikertelenül járt; erre innunk kell!

Shakaku alappal feltételezi, hogy lényegében bármilyen jó esemény vagy negatív történés validálja a férfit az alkoholfogyasztás terén, így különösebben nem is ellenkezik; elvégre így még a kísérete is elviselhető(bb)re tudja magát inni, ami egy hatalmas bónusz. - Kék Triád? – Kérdez rá a számára ismeretlen elnevezésre még mielőtt koccintanának.

- Semmirekellő csürhe, felvizezett alkohollal próbálnak betörni a szeszpiacra, el tudja ezt képzelni?! - A lány ennek hallatán persze félrenyeli a legelső kortyot is és emiatt szinte hallja a kamik szélcsengőként csilingelő kacaját. - Nagyon veszélyes játszmát játszanak, hiszen egyre egyértelműbbek a kísérleteik, azonban megmondom, de meg bizony, hogy nálunk családi hagyomány a szeszgyártás és az azzal való kereskedés: szóhagyomány útján terjed a balsors, ami a machinátorokat éri! Nem csak gyermekeknek szánt rémtörténet ám, éhező szellemek sorsára jutnak a túlvilágon! Láttam az álmomban.

- Én hiszek magának, főnök! – A lány ezzel ellentétben némán húzza le egy határozott mozdulattal a csészében lévő szeszt. Nem tudja, hogy mi égeti jobban: az alkohol vagy pedig az, hogy a feljebbvaló hatalom tagjai mindig megtalálják a módját annak, hogy ők nevessenek a legvégén és a lány ezen a téren labdába se rúghasson.

Így legalább – ha másra érdemben nem is juthatna – megtudhatja, hogy a szeszt a kereskedő tényleg nem hígítja.




- A búcsú előtt a sikeres küldetés örömére igyon velem és a családommal! - A férfi hangja harsányan cseng a tágas udvarházának falai között és a megbízón – a kíséretének tagjaival ellentétben – meg sem látszik, hogy pár óra alvást leszámítva átmulatta az éjszakát.

- Megtisztel, de haladéktalanul vissza kell térnem a faluba, így sajnálatos módon vissza kell utasítanom a meghívását.

- Túl hosszú az út ahhoz, hogy bárki szomjasan tegye azt meg! Na, csak egyet az útra. – A lány arca mosolyra rándul. Már tökéletesen tisztában van azzal, hogy: - „Egy ital azonban nem ital, a második kell ahhoz, hogy ne legyen magányos. A harmadik azért kell, hogy jól érezzük magunkat és mivel a hármas szám szerencsét hozó szám, a negyediket ennek örömére isszuk”. – Az idézet kiváló precizitással pereg gyermeki nyelvhegyéről. - Számomra azonban a visszaút csak egy villanás. Így tehát végképp nem tehetem, de majd csatlakoznék legközelebb, ha erre járok. A folyóátkeléseknél csak óvatosan!

- Hát legyen, de ha a visszaút csak egy villanás, akkor az ideútnak is annak kell lennie. A legközelebbi viszontlátásig, Shakaku-san. – A lány a szavához híven az Ezüst Villanás technikával a levélrejtek déli határán elhelyezett ugrópontra áttérve közelíti meg a következő pillanatokban az otthonát, hogy egy némileg leegyszerűsített jelentést tegyen a felettesei számára.

Ha az udvarház környékén az éjszakai égboltot átszelő sárkányfejet többen is látták és annak ómenszerűségéről folytatnának diskurzust, esetleg megkísérelnék annak jelentését megfejteni, ahhoz neki természetesen semmi köze. Ugyan sosem nyerhet a kamikkal szemben a sors játékában, és így sosem nevethet ő a legvégén, de azért néha bemutathat nekik jóízűen.

Az élmény egyedi célja: a Rin’negan használatának elhelyezése a világban.

Az élmény egyéb célja: A karakter kikerekítése a jelen helyzetben, történetszálának összerendezése, jellemének megalapozása, egyéb képességeinek esetleges fejlesztése (pl. Byakugan).

Megjegyzés: a Rin’negan élmények egymásra épülnek, így javasolt lehet a 2023. januári kaland/küldetés (legalább a végének) elolvasása, ismerete.







- Köszönöm a jelentését, azonnal iktatom is. Egyébként nem látta véletlenül az éjszakai égboltot átszelő hatalmas tűzsárkányt? - Az irodista kérdésére csak álszent értetlenséggel válaszol.

- Mármint mire gondol?

- Hát, tudja, mivel…- némileg élvezi is, amint az adminisztrátor öreglányos zavarában mutogat egyetlen hyuuga vérvonalképességet rejtő szeme felé, mintha valami hatalmas államtitokra célozgatna: - Na, tudja, a Szemével.

Shakaku agyán átfut a gondolat, hogy ez bizony túlságosan magas labda ahhoz, hogy kihagyja, de ismerve azt, hogy a trollkodásból csak további trollkodás generálódhat -amihez egyszerűen semmi mentális ereje nincs-, így csak hagyja elszállni a feje fölött a lehetőséget, könnyes búcsút intve neki. - Ami azt illeti, a küldetésemre koncentráltam, de feltételezhetően a látókörömön kívül történt az incidens. - Ez persze zsírosan dagadó hazugság, de mivel amúgy sem tudják a tényleges látótávolságot, amit a vérvonalával le tud fedni, ez talán nem egy súlyos füllentés. És különben sem bolond (annyira), hogy világgá kürtölje az ilyen és ehhez hasonló taktikai információkat.

- Hogyne, igen, ez így is van rendjén. Egyáltalán nem állt szándékom pletykálni, főleg nem szolgálati időben. - A lány kompromisszumképesen bólint némi megértést fabrikálva életunt arcvonásaiból. - Jobb is, hogy ilyen gyorsan vissza tudott érni! Alapvetően Akihiro-donot küldték volna, hiszen ő rekordidő alatt tudja az ehhez hasonló feladatokat teljesíteni, de mivel egyéb elfoglaltsága akadt, így mást kell a munka elvégzésére találnunk. Ha jól látom viszonylag gyorsan teljesítette a küldetést és tért vissza róla!

A lány minden erejével azon van, hogy egyfelől ne fusson világgá, hiszen sejti, hogy megint egy haszontalan feladatot fognak a nyakába varrni, másfelől pedig arra kell koncentrálnia, hogy a szemizomrángás ne váljon egyértelművé. Azért tért onnan vissza “viszonylag” gyorsan, mert tud téridő technikát alkalmazni; annál nincs gyorsabb utazási forma (szakmai hiúsága tehát felemeli ocsmány fejét). - A feladat borzasztóan egyszerű: Otafuku Gaiból szükséges leszállítani a levélrejteki kórház részére összekészített adományt. Vagy pedig alternatívaként egy genin osztagot kell felügyelni. - Mutat aprócska ujjával a mellette lévő tekercsre.

Shakaku talán még sosem döntött olyan gyorsan és olyan határozottan, mint a jelenlegi helyzetben: - Leszállítom a küldeményt. De mit is mondott, mi Akihiro-dono rekordideje? – Arra persze már – időhiány miatt – rá sem kérdez, hogy ki is az az Akihiro-dono.






Lényegében tehát kicsinyes makacsságának és emberi büszkeségének köszönhetően találja magát madárháton, miután a faluhatár déli oldalán elhelyezett ugrópontra vetette magát egy ezüst villanás keretein belül. - Gyerünk, Kinto, szállj szélsebesen, gyorsabban, mint valaha! -Kiáltja a méretes idézett lény hátáról, majd egyenesen a hátához simul, hogy a légellenállást is minimalizálja.

- Egek, mégis mi történt?!

- Nincs idő diskurálni! Majd ha végeztünk, nyugodt körülmények között elmondom. Most pedig szállj, Kinto! -A tollterminátor túlságosan jó természettel van megáldva egy ilyen trollterminátor idézőhöz, így nem is csoda, ha esetenként kihasználva érzi magát. Persze Kintot sem kell félteni, hiszen ő maga is egy díva: ekként szinte egymásnak teremtették őket.

Hiába elválaszthatatlan társszellemiségűek, mégis a lány ódzkodik a büszkeségpróba felfedésétől, holott az idéző hírneve kihat az idézett lényére is. Az emberi együttélés által kidolgozott és fényesre csiszolt morális szabályokat, az erkölcs és a becsület doktrináit azonban nincs lelke egy ninjuufaj tagja számára ecsetelni, burkoltan elvárva, hogy a társállat ezen emberi normarendszer mentén formáljon a helyzetről - lehetőség szerint pozitív - véleményt. Ugyan a ninjuu közösségekben is létezhet - és a legnagyobb valószínűleg létezik is - efféle büszkeség, az egyáltalán nem kizárható, hogy másfajta szemüvegen keresztül szemlélődve egészen eltérően értelmezik az olyan erénytelen jellemzőt, mint a büszkeség és a hiúság.

Gondolatai hátterében motoszkál a kérdés, hiszen ezek alapján ki ne lenne kíváncsi arra, hogy a szerződött társfaj miként vélekedik egy-egy emberi koncepcióról, miféle saját elméleteik és hiedelmeik lehetnek bizonyos nagyobb és átfogó témakörökben. Elvégre ténykérdés, hogy évszázadok óta gyakorlatilag egymás mellett élnek a ninjuuk és az emberek, azonban a teljes, valaha élt shinobiállományt tekintve elenyésző a valaha megkötött vérszerződések száma. Ez egy olyan anomália, aminek a hátterében egy - vagy akár több - generációkon átívelő ok vagy probléma lakozhat, ami érdekes módon még nem került előtérbe.

Ugyancsak egy sajátos anomália, hogy ezek a vérszerződések javarészt igencsak egyoldalú szerződések, holott egy kontraktusnak kétoldalúnak kellene lennie közel azonos mennyiségű jogosultságokkal és kötelezettségekkel. Jelen idézőszerződések esetében azonban közel kategorikusan elmondható, hogy azok messze állnak az egyenértékűségtől, hiszen általában a shinobi az, aki szolgálat teljesítésére hívja a társállatot, nem fordítva. A kölcsönösség, a viszonzás még annyiban sem merülhet fel, hogy máshogy ellentételezi a taktikai előnyt, amit a társállat biztosít. A ninjuu és a ninja falvak ugyanis egymással nem kereskednek, sőt, a szerződésen kívül semmi más nem köti az adott ninjuu falvat a szerződő shinobihoz, de a shinobifaluhoz aztán végképp nem köti semmilyen kötelék.

Ténykérdés persze, hogy a shinobivilágban az események gyors egymásutánban követik egymást és leginkább folyamatosan romló, lassacskán kritikussá váló tendenciával, így némileg magától értetődő módon következik az, ha az idéző shinobi ilyen mélységben nem morfondírozna el a szerződés dualitásának hiányáról és az ebből fakadó aggályokról. Ehhez szintén hozzá tartozik ennek hiánya, szükségszerűtlensége is: mivel a ninjuuk ezen egyenértékűség hiányában is változatlanul teljesítik a szolgálatukat a shinobitársuk részére, így nem merül fel a szerződéses tartalom átgondolásának szükségessége sem. Kétli azonban, hogy a ninjuu falvak a helyzetet nem látnák át, a problémát ne ismernék fel, így a háttérben egy - jelenleg még nem ismert - indokot vagy információt sejt. A közeljövőben egy kérdést feltétlenül meg fog érni, bár tisztában van azzal, hogy a shinobitársadalom titoktartásához hasonlóan a ninjuufalu is rendelkezhet ugyanilyen megkötéssel.

Ezen aggály tehát ott motoszkál a tudatában, de tudja, hogy küldetési kötelezettségeire való tekintettel különösebben nem mélázhat el. Összeszokott párosként könnyen az alacsonyan szálló felhők közé emelkednek, ahonnan a madár sasszemei, valamint a lovasának byakugan-látása segíti a navigációjukat. Kinto energiát nem kímélve csapkodja méretes szárnyait; a tollai alatt egyenesen pattanásig feszülnek az izmok és az inak, míg a lány a szemével a legrövidebb és leggyorsabb útvonalat kikalkulálva határozza meg haladásuk irányát.

A megszokott enyhe levegő azonban jéghideg szorításként markolja tüdejét, amikor először a sziklafalba vésett arcdomborműveket pillantja meg, majd pedig a távolban magasodó, de egyre inkább közeledő páros hegyoldalból kialakított képmását. Shinobi-kultúrájukra az ilyen díszítés nem jellemző és most mégis kísérteties deja vu érzés keríti hatalmába. Az ereiben csordogáló vér nem a gyermeteg kihívás miatt lobban lángra, hanem amiatt, mert ehhez hasonló monumentális elemeket csak egy helyen látott még: a nem-álmaiban. Ha Kinto észleli, amint a társának szívritmusa megváltozik, úgy azt nem teszi szóvá, ahogyan szó nélkül tűri azt is, amikor a lány a tollaiba indokolatlan vehemenciával kapaszkodik.

Az útjuk azonban - ezen kezdeti turbulenciát leszámítva - eseménytelenül telik, elvégre határozottan ritka esemény az, amikor a páros az égen felhőlovasokba botlik. Ténykérdés ugyanis, hogy a szárazföldi idézések elterjedtebbek a kontinensen, mint a légi vagy vízi idézések, de természetesen mindegyik rendelkezik specifikus előnyökkel (és hátrányokkal). A röpképes idézések utazásra és légitámadásra tökéletesek és jelenleg ezen tulajdonságát használja ki a lány arra, hogy nagyobb távolságot tehessen meg a lehető legrövidebb idő alatt.

Jelenleg nem feladata és nem is célja a magasból lecsapni ellenfelekre, és a köznyugalom megtartása érdekében inkább az alacsonyan szálló felhők takarásában maradnak. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy nem akar (ismét) egy pletykát generálni, ami az égboltot illető teremtményeket illeti, így is elég nehéz lesz megmagyarázni a jelentésében azon döntésének szükségszerűségét, ami alapján a civiltelepülés szívében fog landolni a sasmadarával.

A legnagyobb valószínűséggel a jelentésében gyakorta előforduló kifejezések lesznek az egészségügyi szükséghelyzet, az azonnali válságkezelési stratégia, a polgártársak védelme, a nemzeti összefogás, a kölcsönös felelősségvállalás, valamint a soron kívüli intézkedés. Megjegyezendő persze, hogy az összes kamihoz egyszerre fohászkodik, hogy a jelentése ezen része semmilyen formában ne kerüljön a közvetlen felettesének felettese vagy annak felettese elé, mert a végén még arra a teljes egészében téves következtetésre juthatnának, hogy ő politikai vagy diplomáciai affinitással rendelkezik. Az érem másik oldala az persze az, hogy nőként a hülyeséget (leginkább persze csak másét, hiszen ő maga sosem mond hülyeséget) mindig meg tudja magyarázni.

Figyelemmel arra, hogy a tetteivel kapcsolatos eljárási dilemmákat ilyen mélyreható precizitással tudja elsimítani és megindokolni, így habozás nélkül kezdi meg a repülőút végén az ereszkedést a madár és lovasa. Az útjuk sürgősségére való tekintettel az ereszkedés nem egy kimért cselekmény, amikor Kinto egy gyönyörű félkört leírva ereszkedik méterről méterre, féloldalasan bedöntve méretes ragadozótestét, hogy a lovasa a félkör középpontja felé döntve szemlélhesse a leszállásuk helyszínét, ezzel egyidejűleg a köznép gyönyörködve tekinthesse meg mind a felséges idézett lényt, valamint a lovasát. Az ereszkedésük jelen esetben leginkább egy mélyzuhanásra hasonlít, amikor Kinto - kiélezett ösztöneinek, edzett izomzatának és a kiismert légáramlatoknak köszönhetően - a lehető legutolsó pillanatban tárja szét ismét a szárnyait, ezáltal garantálva tovább siklását és landolását.

Pocsék chuuninként azonban mit sem törődve a közhangulattal (értsd: azzal, hogy a civil lakosság sikoltozva, fejvesztve rohan el a leszállás helyszínéről) szalad a levélrejtek szimbólumát bíró sátor felé: - Hyuuga Shakaku vagyok, Konohagakure no Sato chuuninja! A szállítmányért jöttem, amivel sürgősen távoznom kell! - Hozzá nem illő módon emelt hangom beszél, a beszédritmusa kifejezetten pattogós, és ugyanilyen határozott az a mozdulata is, amivel a hátközép, derék magasságában viselt szíjas tekercstartóhoz nyúlva csattint onnan le egyet.

Talán a mozdulat, amivel kipenderíti az üres ninjatekercset túlságosan drámai, azonban figyelemmel az érkezésével okozott drámai kaotikumra az szinte csak hab a tortán. A tekercsben a Fuuka Houin technikával zárja el a dobozokat és csomagokat, majd egy elfuserált félmeghajlás kíséretében - ami olyannyira elkapkodott, hogy már a felegyenesedés befejezését megelőzően sarkon is fordul - teker vissza villámgyors léptekkel a társállatához.






A visszaút - bár ugyanolyan eseménytelen volt, mint az odaút - nem a gondolataiban történő elmerüléssel telt el: míg a Byakuganjával a körülöttük elterülő végtelennek tűnő tereket pásztázta, addig a Rin’neganjával a társállatának mozgását figyelte, elvégre nem csak a kultúrájuk, hanem a teljes lényük is különbözik egymástól.

Szintén eltérést mutat a visszaúton az, amikor a levélrejtek fölé berepülve nem okoz felhajtást a társállat jelenléte. Egyenesen a kórházhoz tartva landolnak a kezdetleges fatákolmány előtt és ő maga rögtön a kórházi adminisztrációs sátorhoz sietve rántja félre annak sátorajtaját. - Sürgős szállítmányt hoztam! - Jelenti be mindennemű köszönés vagy egyéb udvarias gesztus helyett. Ennél csak az váratlanabb, amikor erőteljes mozdulattal csapja oda az asztalra a tekercset.

- É-értem, köszönöm, kunoichi-san? - Az adminisztrációs pultban szolgálatot teljesítő nővér elkerekedett szemekkel fogadja az információt, miközben némileg értetlenkedve pásztázza a zilált külsejű Shakakut. - Minden rendben? Borzasztóan sápadtnak tűnik.

- Akkor lesz minden a legnagyobb rendben, ha minél hamarabb ír nekem egy szállítmány átvételi nyilatkozatot, mivel tényleg borzasztóan sürgős a dolog!

- A hanghordozása…. jól értem, hogy maga éppen megfenyeget?

- Őszintén szólva nem áll távol a dolog tőlem. Szóval akkor; a nyilatkozat?!

- Felszólítom, hogy vesse alá magát az orvosi vizsgálatnak, ellenkező esetben hívom a járőröket!




Lényegében így történhetett az, hogy a sátor pár pillanaton belül emelt hangjuktól zsongott. Így utóbb már azon az álláspontra helyezkedett, hogy a másik teljesítendő feladatot kellett volna választania, mivel így nem csak nem döntötte meg a titokzatos férfi rekordját, de még egy hivatalos feljegyzést is biggyesztett az elöljárója az aktájához.



//Megjegyzés: a rövidebb, lazább élmény hátterében egyfelől áll az a törekvésem, hogy ne csak kellemetlen hosszúságú irományokat posztoljak, másfelől pedig az, hogy van még benn egy pár ellenőrizetlen élményem.