Hyuuga Aikan

A kaland egyedi célja: a Rin’negan használatának elhelyezése a világban, ami a játéktéren roppantmód nehézkes főleg abban az olvasatában, amit én mint használó adni akarok neki. Ezek lényegében álmok, amiknek mégiscsak kihatása van a fizikai világra (a japán hitvilághoz illően). Ezekben az írásokban könnyen meglehet, hogy a hétköznapi posztjaimhoz képest „is” több a szimbolizmus, de ezeknek mind alapja van.

A kaland egyéb célja: A karakter kikerekítése a jelen helyzetben, történetszálának összerendezése, jellemének megalapozása, egyéb képességeinek esetleges fejlesztése (pl. Byakugan).




“AKKOR FŐZZÖN!” Az emelt hangú rikácsolás még most is visszhangzik a fejében egy meg nem értett, el nem fogadott, ide nem illő parancshoz illően. A lány - legyen szó akár Nakáról, Aikanról vagy Shakakuról - sosem a háztartásvezetési készségeiről volt híres. Önmagában értelmezhetetlen a kontextus, ami őt ilyen szerepben tüntetné fel, hiszen ételt sem tud teljes bizonyossággal megfőzni (legfeljebb összedobálni felaprított zöldségeket és ezt meghinteni némi fűszerrel), nemhogy egy szappant. Biztos benne természetesen, hogy a szappan előállítás önmagában nem lehet egy eget rengető feladat, de ténykérdés, hogy még csak az alapanyagot adó növény, vagy állat mibenlétéről vagy elnevezéséről sincs fogalma. Gyermeki feltételezése csupán, hogy a ryohoz hasonlóan ez sem terem fán, és ugyanezen az alapon gondolja, hogy nincs tyúk sem, mely aranyszappant tojna. (Az persze más kérdés, hogy a világhigiéniai szempontból ez lenne talán a legideálisabb, hiszen maszkos kollégái közül többen is - és igen, igen, jelenleg persze leginkább ő maga - igencsak rászorulna az úton-útfélen fellelhető tisztálkodási termékre. No nem mintha a szappanfőző kisiparosokat meg kívánná fosztani a kenyerüktől.)

A lány persze – saját, oda nem illő naivitásának hála - megkísérelte a Hyuuga Klán felkeresését, de nagyjából mindösszesen egyetlen egy vérszegény lépést tett feléjük (értsd: egy lépést az őket elválasztó több százból), mikor meggondolta magát. Ha bárki kérdezné, akkor kategorikusan tagadná természetesen azt, hogy a bátorságának kicsiny parazsát a felé forduló (őrjáratot teljesítő) klántársának fagyos tekintete nyomta el ellentmondást nem tűrő módon. Nem. Csupán akkor jutott eszébe, hogy az ellenkező irányban található faluhatáron akadt halaszthatatlan dolga.

Magát sosem tartotta sem bátornak, sem pedig interperszonális kapcsolatok terén adekvát készségekkel rendelkező személynek, de még ő is tudja, hogy mikor kell témát váltani egy adott helyzetben. Na mármost ez is egy olyan helyzet volt, így tehát talán még bölcsen is tett (legyen az bármennyire ritka és ekként meglepő), amikor egyéb mosási lehetőség után kezdett el kutatni. Feltételezhetően ugyanis a Hyuuga klán nem vette volna túlságosan jó néven, ha ismeretlen Byakugan-birtokosként vizet kért volna a kútról, klán egyik dézsájában az egyik szappanukkal próbálta volna tisztára mosni az ANBU egyenruháját, mellyel egyidejűleg a saját identitására is fényt derített volna. Így átgondolva a fogadtatásának leginkább csak a fúrt kút vize lett volna melegebb…

Mindenesetre bölcsen tette, hogy a konfliktust ilyen diplomáciai affinitással (értsd: nyúlcipő húzásával) elkerülte, viszont a problémája ekként megoldatlan maradt.

Ő maga bűzlik, mint a hízott disznó, az öltözéke pedig olyannyira mocskos, hogy már a dezignációját sem lehet róla megállapítani. Nem csoda mindezekre tekintettel, hogy a hőn szeretett honfitársai -akiknek a biztonságának és jólétének biztosítása érdekében került egyáltalán ilyen méltatlan helyzetbe- nem kevés megvetéssel és igencsak jelentős mértékű ítélkezéssel a szemükben kerülik el őt, mintha csak valami halálos végkifejletű betegséget hordozna. Aztán persze meglehet, hogy ennek inkább a bolhák az oka (elvégre nem tűnik a legaburamebb Aburamenak).

Egyértelmű, hogy az efféle tekintetek csak akkor tudja elkerülni, ha küldetésre jelentkezik, mely küldetése a “faluhatáron” kívülre vezényeli.

- ANBU Tsubame, regisztrációs szám 3601598, küldetésre jelentkezem. - A hangja fáradt és elnyűtt, akár a szandáljának talpa (mely cipőtalp talán még így is tisztább nála), de se motivációt, se lelkesedést nem talál abban, hogy mosdatlanul, katonai szárított koszton élve mehet igazságosztót játszani egy olyan rendszer érdekében, ami az igazságot és igazságosságot hírből sem ismeri.

Az adminisztrációs sátorban - szokatlannak mondható szerencséjére - nem az az irodista fogadja, akitől a tartalmas életvezetési tanácsot kapta: korban talán közel állnak egymáshoz, de első ránézésre ez az egyetlen hasonlóság a két adminisztrátor között. - Önnek a hónapok alatt, már ha jól látom, felhalmozódott három nap eltávja.

Míg a nő az iratjegyzéket bújja ő maga körbepillant: nem tudja ugyanis megállapítani, hogy mindez a jó zsaru, rossz zsaru levélrejteki kiadása, vagy már az agyát kóstolgatja a haját lakó bolhakolónia. - Eltáv? - A maszkja ugyan elrejti összetáncolt szemöldökeit, de az értetlenkedése még így is kihallható a hangjából. - Úgy van. A megfelelő dokumentációval - lebegtet meg a nő egy semmitmondó formanyomtatványt - három nap kimenőt kap, az utolsó nap naplementéjéig azonban ismét fel kell vennie a szolgálatot. Kitöltsem?

A lány tudatában még a makacsul (Nakacsul) ismétlődő “AKKOR FŐZZÖN” is elcsitul. Sőt, minden gondolata szélnek ered és ő csak egy bizonytalan bólogatásra képes. A nőtől kétségek között veszi át a kitöltött és lepecsételt dokumentumot, hogy netán ez egy bürokratikus csapda, ami azt szolgálja, hogy örökkévaló igába hajtsák. Aztán persze feldereng számára, hogy ezt már megtették, így a porcelánba vésett szemrésen kipillantva vizslatja a különös iratot. Lehetséges volna, hogy ezen időtartam alatt szabadon közlekedhetne? Engedélyezett így a számára felkeresni a legközelebbi települést, ahol forró vízben fürödhetne, a ruháit kimoshatná? Ellátogathat a legközelebbi piacra, hogy végre friss zöldséget és gyümölcsöt ehessen? Betérhetne étterembe, hogy meleg ételt fogyaszthasson?

Ha igen, akkor ez maga a mennyre bocsátó dekrétum, s a reá vetett sorok inkább aranytáblára valók, mint holmi kopottas pergamenre.

A lány az iratot óvatosan és kiemelkedő precizitással hajtja éleire, majd teszi azt a mellvértje mögé, hogy az - a szívügyét képviselő higiénia megújuláshoz és változatos táplálkozáshoz vezető egyetlen lehetőségeként - biztonságos helyen legyen. Nem tagadja viszont, hogy még így is hitetlen kétkedőként lép ki a sátorból. Nem várja őt azonban sem jonin osztag, sem ANBU alakulat, sem pedig a szövetmaszkja mögött kegyetlen mosolyt viselő Levélárnyék, hogy megfosszák őt azon kicsinyke szabadságától is, amit nagy nehezen, vér és verejték árán összekapart magának. Ez persze nem jelenti azt, hogy a romok között settenkedő osonás viszi át egészen a be-, és kiléptetést szolgáló adminisztrációs pontig.

Csak akkor tud fellélegezni, amikor a határőri feladatokat ellátó kollégája útjára engedte és ő maga a legközelebbi bokorban levetkőzte mocskos gúnyáját. Na nem mintha a váltóruhája tisztább lenne…








Az utazás madárháton ugyan megrövidíti a menetidőt, viszont körülményes a fel-, és leszállás miatt. Ideális esetben ugyanis az ellenfelek vonatkozásában a feltűnést, a civilek tekintetében pedig a pánikkeltést kell elkerülnie leginkább. Épp emiatt a lány az utolsó 1-2 kilométer távolságot gyalogosan teszi meg, méghozzá Otafuku Gaiba vezető főútvonalon. Persze tudja jól, hogy a legjobb napokon is egy feltörekvő leánygyermeknek tűnik, most azonban ennél is rosszabb a helyzete: szinte róla mintázták az utcán élő zsebtolvajló számkivetetteket, ami természetesen ebben a tehetősebb környezetben igencsak éles kontrasztot vet. Emiatt nem is marad sokáig szem előtt, hiszen csak az ANBU egyenruháját vette le, nem pedig a hivatását, így hát civil ruházatban is kunoichi marad. Minden árnyékot és kiszögellést kihasználva halad tetőről tetőre, utcáról utcára még annak ismeretében is, hogy egy ilyen forgalmas városban aligha ő volna az egyetlen shinobi.

A települést azonban ismeri, de ha ezzel nem dicsekedhetne, a Byakugan a rendelkezésére áll. A szürke világban manőverezve tájékozódik és így győződik meg arról, hogy a célja változatlan helyen található. A hely nevét ugyan megváltoztatták kin ochokora, azonban a ryokan külseje és belső felépítése, de talán még a berendezése is változatlan.

Tudja jól, hogy a jelenlegi állapotában be sem engednék a helyre, de azt is tudja, hogy némi várakozással a délelőtt folyamán egy szállóvendégnek távoznia kell (legalább). Nem szívesen költene másfél nap itt-tartózkodásáért akár ryohegyeket, így a terve az, hogy megvárja, amíg egy ilyen vendég távozna, amikor ő felvenné egy Hengével az alakját, majd pedig visszatérne a recepcióra, hogy meggondolta magát, mégis maradna még egy éjszakát. Talán nem a legpraktikusabb ötlete, de talán a legszórakoztatóbb mind közül, egyben a legbékésebb is.

Talán szerencse, vagy éppen a tudatos tervezés eredménye, hogy egy ilyen helyen nem szoktak tartósan tartózkodni (épp ellenkezőleg, leginkább az „egyéjszakás” kalandok porondja), így amikor a szemével látja, amint egy vendég rendezi a számláját, majd pedig elhagyja a létesítményt, ő a tetőről leszaltózva ér földet a sikátorban. A szerencséje azonban csalfa némber, hiszen az alak, amit a Hengével felvesz és a szerep, amit ekként megtestesít: egy hordópocakos, kopasz kereskedő.

Míg a külleme nem a legideálisabb, az álcája sem a legbiztosabb: ingoványos talajra kényszerül lépni azáltal, hogy a hangját ugyan eltorzítja, de megfelelő minta hiányában csak reménykedni tud abban, hogy az ekként megütött hanghordozás nem tér el éles oktávokkal az imitálni kívánt személyétől.

Hordópocakos imbolygást imitálva slattyog át a kapualj alatt és még a kölcsönzött arcvonásaira is egy önelégült, mégis negédesen készséges ábrázatot hímez annak érdekében, hogy hihető legyen a szerepjátéka. A recepciós feladatokat ellátó bájos arcú, tiszta és vasalt ruhájú kisasszonyhoz billegve bevetésbe lendül:-Azt hiszem, meggondoltam magam és mégiscsak maradnék még egy éjszakácskát! Írja csak a többihez, kedveském! -Könnyen meglehet, hogy normális esetben ez egyenlő lenne egy oroszlán bajszának cincálgatásával, de úgy tűnik, hogy az égiek is megelégelték ruháinak elhanyagolt állapotát.

Mikor az ápolt külsejű kisasszony visszanyújtja neki a kulcsot tudja, hogy nem idézhet sokáig, hiszen a Henge alatti mosdatlan állapotából eredő kellemetlen szagok igenis terjengnek és nem engedheti meg magának, hogy a személyzetnek ez furcsaság szemet szúrjon. Ténykérdés ugyanis, hogy már ő maga is makacsul elkerüli saját hónaljának megszaglását, mert attól a szemei könnybe lábadnak…




A szoba természetesen olyan igényesen van berendezve, mint amit ő a saját életteréről sosem mondhatna el. Hallomásból tudja csak, hogy a civil lakosság terén egyre több követőt szerez magának az eszme, hogy a tárgyak elhelyezésének spirituális jelentősége van. Nem tudja, hogy a futon, vagy a kaspós növény elhelyezése jelen esetben az energiáit rontja vagy javítja, de lényegében ő egy dolog miatt jött ide.

Ez a napszak nem annyira csábító az efféle helyeken megszállók részére a fürdőzés szempontjából, hiszen a forró víz, a folyamatosan keringő gőz egyáltalán nem barátja a másnapos embernek. A Byakugannal ezt meg is tudja erősíteni.

Ismeretes, hogy a tényleges fürdőzést egy alapos mosakodás előzi meg, melynek eredményeként a vendég nem koszosan, büdösen áztatja zsíros bőrfelületét az értékes termálvízben. Számára ez az “előmosdás” a fő cél, nem pedig maga a fürdőzés. Meleg vízzel és szappannal ugyanis hosszú idő óta most találkozik először, ennek értelmében úgy sikálja, dörzsöli, locsolja, öblíti magát, mintha az élete múlna rajta. Mivel a saját fizikai testét ilyen örömteli kínoknak veti alá, így a Henge fenntartása szóba sem jöhet. Az óvatosság épp ezért megköveteli, hogy a Byakugannal folyamatosan felügyelje a környezetét, nehogy lebukjon.

A harmadik átcsutakolás után a bőre rákpiros, a haja pedig mindenféle infesztációtól megszabadul, így végre fellélegezhet. A vödörből több ízben leöblíti az újjászületésének területét, hogy a maradék sár-, és vérnyomok is eltűnjenek.

A délutáni órákat a ruháinak mosására és szárítására szánja, mialatt persze legalább ezerszer rádöbben, hogy pocsék háziasszony lenne. A mosókonyha a vendégszint alatt található és amíg a személyzet az ebéd elkészítésével és szervírozásával van elfoglalva, addig viszonylag ritkán látogatott helyiségről van szó. Ha ugyan a személyzet szívébe nem is, a mosókonyhába “belopja” magát. Néma macskaléptei nyomán a fapadló sem reccsen, a Meisai Gakure no Jutsu pedig a (közel, de nem teljes) láthatatlanságát biztosítja.

A hajnali mosás nyomai még frissen fellelhetőek: a dézsák oldalán hagyott szappanok (amiket egészen bizonyos, hogy kellő odafigyeléssel főztek) még nem száradtak meg, ahogyan a dézsákban hagyott víz is lomha gőzcsíkokat ereget. A levegő meleg, az majdhogynem fullasztóan párás, de legalább a szappanok friss és üde illata lengi őt körbe. Tudván, hogy ideje egyébként is véges, sebesen a legtávolabbi, szárító-paravánnal elszeparált dézsához lépdel, majd a jobbjában szorongatott tekercsből előpecsételi a ruházatát. Az egyenruháját minden ceremónia nélkül, így tehát nem kevés hanyagsággal tuszkolja a vízfelszín alá, megvárva, hogy a levegő felbugyogjon belőle. A szomszédos dézsába csak távolról hajítja az egyéb ruhaneműit, majd - figyelemmel arra, hogy nem saját szappant használ, így azzal nem is kell gazdaságosan bánnia - gyors és talán túlzottan határozott, majdhogynem agresszív mozdulatokkal kezdi el sikálni a textileket. Gyorsan világossá válhat azonban, hogy ilyen mértékű szutyok nem egyszeri mosásra hagyja el a ruhanemű anyagát, így a mozdulatsort egy következő, tiszta vizű dézsában ismétli meg egészen addig, míg a ruhákat kellően tisztának nem találja.

A mosással okozott tócsákat nemtörődöm módon itatja és törli fel, majd pedig a ruhákat kicsavarva, meghelikoptereztetve rázza ki, hogy később a szobájában kiteregethesse azokat. A Tűz Országának klímája ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy egy éjszaka alatt megszáradjanak, így amikor ő hajnalban csomagolni fog, akkor friss és üde, megszáradt ruhaneműket tud majd elcsomagolni, elpecsételni.

A délutánjának fennmaradó része eseménytelenül telik, hiszen - igencsak megelégelve a folyamatos mozgást és mozgósítást, szolgálatot - ki sem mozdul a szobájából. Korábbi életszakaszában egyenesen unalmasnak gondolta volna hosszúra nyúló szabad óráinak meditációval való eltöltését, de most összeteszi mindkét kezét, hogy akad ilyenre lehetőség.

Ténykérdés, hogy több dolog is aggasztja, hiszen Konohagakure no Sato felett még mindig aggasztó fellegek gyülekeznek. A szemével kapcsolatban sem jutott előrébb, hiszen az írásos emlék, amit a szerzetesrendnél fellelt éppen a leghaloványabb információval látta őt el csupán. A kutatása tehát inkább eredménytelen, holott egy kekkei genkai visszakutatása ugyanolyan fontos, mint a technikai aspektusának kiaknázása. Sőt azt is mondhatnánk, hogy a kekkei genkai eredőjének felkutatása, történetének és történelmének feltárása a technikai részletek alaposabb megismeréséhez is elengedhetetlen. Pár fakulóban lévő profetikus kifejezés azonban inkább olaj a tűzre, mint tudásszomját csillapító nedű.

A koncepció talán nem teljesen idegen a számára, hogy klántalanul, társ nélkül bolyong a nagyvilágban, de még ekkor is számíthatott saját képességeire, azokba okkal és alappal fektethette hitét. Most azonban, hogy egy olyan képesség birtokába került, aminek sem a vérvonalbeli leszármaztatottságát nem ismeri, sem pedig annak résztulajdonságait, illetve potenciálját, gyakorlatilag a sötétben tapogatózik. Egyetlen egy dologból tud kiindulni, mégpedig a legfőbb ellenfele. A férfi (vagy annak visszatért formája) birtokolta a szemet, méghozzá - a sajátjához mérve legalábbis - annak teljes formáját. Nem először merül ugyan fel benne a teoretikus kérdés, most azonban hatványozottan nehezedik elméjére a kíváncsisága abban a tekintetben, hogy mi történne, ha a Démonkaput azzal a határozott szándékkal nyitná ki, hogy a célszemély, akit azzal elnyelt, visszatérjen? Képes lehetne-e egyáltalán az eredetitől eltérő, azzal ellentétes polaritással létrehozni a Démonkaput?

Persze nem ez az első kérdése, ami a Démonkapuval kapcsolatban valaha megfogalmazódott benne, de ez az első alkalom, hogy úgy tesz fel kérdést, hogy látta a világokat ábrázoló illusztrációt. A szerzetesrendi tekercsen szereplő festmény ugyanis kísértetiesen hasonlít a Démonkapun szereplő faragványra. Felismeri a tényt, hogy nem annyira jártas a művészetekben ahhoz, hogy a két ábrázolást egy adott stílushoz tudja besorolni, de mégis, mintha többször látott volna hozzájuk hasonlót. Elméje emlékezetkútjának felszíne pezseg, minthacsak valami a felszínre kívánna törni: egy apró, talán értéktelennek tartott emlékfoszlány.

Az észlelése határán mocorog, kaparászik a tudás, de hiába forgatja figyelmét a szélrózsa minden irányába, hiába kíván elmerülni emléktengerében: akár a nyelve hegyén csücsülő szó, a karnyújtásnyira táncoló tudás is elkerüli őt, hamuvá válva keseredik meg a szájában.







Az álmot – már amennyiben ez az – nem várja; de persze a korábbiakat sem várta. Az elméje most, hogy végre ismét szabad, a maga módján talán még a bolondját is járatja vele. A korábbiakhoz hasonlóan nem önmaga fizikailag, de még csak nem is Shakaku (elvégre ez a fizikuma is csak egy hazugság, ami a többi mellett vígan elfér). Nem is a nő, sem pedig a férfi. A jelenlegi külleme érdekes módon ugyanolyan pocakos, mint az a kereskedő, akit napközben megszemélyesített.

A nő árusok között sétált, a férfi sátrak között. A mostani alakról szintén meg tudja állapítani, hogy igen, bizony férfiról van szó, de ez a képsorozat rögtön, minden további felvezetés nélkül a legfontosabb dologgal kezdődik. A halálával.

Majdhogynem különlegesnek találja, ahogyan nem a láthatatlannak tűnő láncok sokasága tekeredik a torkára és fojtja őt meg, hanem a sekély víz, amibe a szekerével és a rakománnyal zuhant. Ismerik a mozdulatokat, amikkel meg tudná menteni az életét, azonban a végtagjai – a korábbiakkal ellentétben - meg sem rezzennek. Néma szemlélődő hát csupán, aki első sorból tapasztalhatja meg a fulladás általi halál érzését. Elvégre is vannak kőbevésett dolgok. És vannak olyanok, amiken már nem lehet változtatni.

Mikor a férfi tüdejéből az utolsó lehelet is felbuborékozott a vízfelszínre, a teste végre elernyed és ő maga szabadul abból a fizikailag lekorlátozott börtönből, amibe ez az álom taszította. - Ez, mint ahogy már említettem, nem álom. - A férfi hangjára avatárteste megfordul és immáron Shakakuként néz szembe Jizoval. Mintha ugyanazon a folyóparton állna, mint korábbi álomfoszlányában, csak ezúttal a túlparton. A kavicsok itt azonban nem sercegnek a talpa alatt, ahogyan a folyóvíz különleges szaga sem csapja meg az orrát; a hullámok nem nyaldossák a folyópartot sem.

A férfi felé fordul, aki ekként Shakaku fölé tornyosul ugyan, de ugyanazt a jámbor ábrázatot viseli, mint korábban is. Tekintete azonban gyorsan a különleges társán túlra vándorol: a kietlen, sivatagos tájon görnyedő testek vonszolják magukat különböző tempóban, de mintha mindannyian keresnének valamit. A bőrük egyszerre szürke, aszott, kortalan és öreg, a pocakjuk pedig ugyan duzzadt és termetes, mégis a végtagjaik csontsoványak. - Mégis miféle bestiák ezek? - Hagyja el ajkait az értetlenkedő kérdés. Mivel a többi tekercs nem kétkedőknek volt való, így azokból nem is szerezhetett volna információt. Bár persze jogos felvetés, hogy ő mindig a saját bőrén megtapasztaltak alapján tanult a legjobban és a leggyorsabban.

Még mielőtt azonban Jizo erre a kérdésére válaszolhatna, az egyik közelebbi lény felé fordítja lámpásként izzó tekintetét. A lény ezernyi ránccal barázdált arcára mintha először az értetlenkedő kétkedés, majd pedig a leírhatatlan vágyakozás ülne ki és ezt követően az elemi éhínséget megtestesítő emberi mohóság veszi át az uralmat. A lény, legyen a neve bármi, ekkor megindul feléjük tördelt, de sietős mozdulatokkal. Jizo ugyan nem tesz semmit, de ő maga hátrapillant a folyó irányába: nem tűnik túl mélynek, se nem túl szélesnek. Avatárjának képességeivel nincs ugyan tisztában, de bízva abban, hogy egy átúszást képes túlélni, majdnem meg is indulna a folyópartra.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem teszi ezt, az a megjelenő alakok sokasága. Mintha laza sorfalat állnának tőlük hosszú méterekkel, elválasztva őket az érkezőtől, akit a puszta jelenlétükkel tessékelnek vissza a kietlen síkra. A lény, akár a jól idomított kutya, visszatér oda, ahonnan eredetileg megindult volna feléjük, aminek következtében a megjelenő alakok is sorfalat bontva sétálnak tova. Nehéz lenne eltévesztenie azonban akár egynek is az ábrázatát. Akár a faragvány a Kapun és mégsem: a fa, legyen az bármennyire élénk festékkel megfestve, sosem fogja visszaadni az éles, vibráns tekintetet, sem a telt arcvonásokat, vagy a vörös, kék, zöld arcszínt. Sem az arcukon átfutó ellentmondást nem tűrő rezzenéseket. Ilyen távolságból pontosan meghatározni nem tudná, de feltételezései alapján ezek a lények termetesebbek náluk, hiszen az egyöntetű lépteiket mintha rezgésként érezné a talajban.

- Ők az oni, míg ők a preta. Az előbbi őrzi, hogy az utóbbi megfelelően viselkedjék ezen a helyen.

- Magyarán őrök és rabok.

- Ha rabnak minősíted azt, aki alkoholt állít elő, de teszi ezt úgy, hogy nyereségvágyból eltér az eredeti recepttől a vásárlói gazdasági és egészségügyi hátrányára, akkor hogyne.

- A férfi – vág vissza azonnal - aki vízbe fúlt. Az áru ott volt körülötte a vízben, a szesz színe megfestette azt. Rá gondolsz?

- Figyelsz hát?

- Az oni létező dolog? Azt hittem, hogy csak mítosz.

- A ti világotokban az is.

- Ningendō.

- Nahát, figyelsz! – Jizo hiába fordítja meg mind a hanglejtést, mind a szavak rendjét, de ezáltal szinte a bőrén érzi szarkazmusának perzselését.

- Akkor ez itt Gakidō, az éhező szellemek birodalma.

- Nem! Nem birodalom, hiszen ez csak egy része a nagy egységnek. Az egység felett uralkodik az, akik a vizslatott onik felett is: Yama király, vagy közismertebb nevén: Enma Daiō.

- Ha az onik neki tartoznak szolgálattal, akkor ők a pokolként megjelölt világok határait őrzik? Mint ahogyan Gakidō határait is így óvják.

- Pontosan. – A férfi tekintete mintha emlékeztetné valamire, amit elfelejthetett.

- Tehát lényegében Gakidō határain állunk. Őszintén szólva nem éppen kellemes hely. Feltételezem, hogy a tudásszomjam hozott ide, amit talán sosem tudok majd kielégíteni vagy elcsendesíteni. Nem szándékozom ilyenné válni – biccent a kietlen sivatagot pásztázó és járó preták felé -, így hát elcsitítom vágyamat. De mindaz, ami velem történt? Az válaszokra és magyarázatokra vár.

- Miét? Hiszen mindez már megtörtént; nem tudsz azzal mit tenni. Ami van, az van.

A világ ekként, ennek nyomán mintha kifakulna. Mintha felébredne, mint korábban. Most azonban. Még nem végzett. - Nem. Nem! – Nincs hangja ugyan, mégis tudja, hogy a szavainak, mint ahogy minden más szónak eme világon, ereje van. Elvégre nem ébred fel, hanem ismét a folyóparton találja magát, ugyanott, mint eredetileg. Jizo tekintetéből azonban látja, hogy nem újdonsült látogatóként kezeli őt itt.

Jizoval egyetemben azonban valamennyi lámpásszem felé fordul. Mindezt látva ő ugyanazzal a határozottsággal dönt a felébredésről, mint a visszatérésről.




Ruháit és felszereléseit elpecsételve jut arra a következtetésre, hogy a halál a kulcs. Már legalábbis Yoshitaro elképzeléséhez: a villámmesternek igaza lehet abban, hogy össze kell állniuk. Egy nemzetközi csapat, ami a shinobitársadalom elitjeiből tevődik össze elnyerhetné az összes rejtek eltitkolt vagy kimondott elismerését. Téves vélemény azonban, hogy a feladatuk elvégeztével feloszlathatóak lennének, ahogyan az is téves, hogy a küldetésük lezárásával együtt tudnának (vagy együtt kellene) maradni. Ez az osztag egyetlen egy körülhatárolható időszakra és küldetésre állítható fel úgy, hogy az anyanemzeteiktől függetlenül álljanak: az időszak, küldetés végén azonban sem együtt maradni, sem feloszlani sem szabad számukra. Ha érdemit, tartalmasat és időtállót akarnak alkotni, ami túlmutat saját képességeiknek és tetteiken, ami örökségként marad hátra és ekként fejti ki hatását akár éveken keresztül is: akkor meg kell halniuk.

A világuk történelmét ugyan a győztesek és a túlélők írják, de minden egyes történést és eseményt a mártírok és hősök tetteihez mérnek és igazítanak. Ha olyan példát akarnak maguk után hagyni, amit a nyomdokaikba lépve százak tudnának követni, hogy a történelem során ellenségeskedő nemzetek gyermekeiként – a felmenőik vérátkát megtagadva – egymással vállvetve harcolnak egy közös ellenséggel szemben, vagy egy közös cél elérése érdekében, akkor ezzel az ellenséggel szemben, a cél elérése után, vagy azzal egyidejűleg az osztag valamennyi tagjának el kell haláloznia. Ekként válhatnak csak legendákká. Ekként tudnak csak utat mutatni embertársaiknak. Így tudnak példával szolgálni a hasonlóan sötét és kegyetlen időszakokra vonatkozóan. Csak a saját jövőjük elvetésével és feláldozásával tudják ekként biztosítani a világ jövőjét, hiszen; bár a a jövőjüket elvetik, azoknak magjaiból egy erősebb jövő nőhet.

Persze az egészen más kérdés, hogy nem kell nagyon meghalniuk, elég csak egy kicsit. A világot ugyanis, amit ekként maguk mögött hagynának, leginkább csak úgy tudnák segíteni, ha névtelenekké, arctalanokká válnak; senkikké, akik a végtelennek tűnő, járt és járatlan utakat róják.

Ahhoz, hogy újjászülessünk, előbb meg kell halnunk.

A gondolat, vagy a felvetés éppolyan határozottsággal rögzül az elméjében, mint a derekán a frissen mosott obicsomó. Tudja jól, hogy nem állnak távol tőle a szélsőséges gondolatok (legalább ennyire tudatos a saját személyét illetően, ha minden más téren elfogult), így teljes bizonyossággal véli, hogy a korábbiakhoz hasonlóan ezen véleménye is ellenkezésekbe fog ütközni.

Mint ahogyan az életben sem az előre kikövezett utat járta, így most sem a megszokott és elvárt módon hagyja el a szobáját. Mivel a kereskedő adataival a hely rendelkezik, így ő maga vállalja az elfuserált lelkiismeretének kontójára, hogy fizetés nélkül távozik (mindamellett, hogy szinte biztos abban, hogy a vendéglátói túlárazva nyújtják a szolgáltatásaikat).

Az ablakon keresztül szökell fel a tetőre, ahol nagyot szippant az élesen friss hajnali levegőből. Megfordulva lépdelne fel a peremtől a tető csúcspontjára, amikor megakad a tekintete egy kiszögellésen. Ami azt illeti, ezt az egy pontot meglátva mintha az összes többi is középpontba és fókuszba kerülne a szemében, ami - akarata ellenére is - örökösen aktív.






A bugyogó emlékkút végre kiveti magából a várt és keresett információt.

A tetőkön mindeddig hiába látta ezeket az ornamentációkat, mindvégig névtelen és jelentéktelen dekorációnak találta őket. Így tehát talán nem is csoda, hogy nem emlékezett a megnevezésre azonnal, ahogyan arra sem, hogy hol láthatott a kapuhoz és a tekercsben talált festményhez hasonló ábrázolást, elvégre ez nem egy olyan információ, ami a létszükségleteinek biztosítását szolgálná. A tetőkön azonban most már látja őket: utcáról utcára, tetőről tetőre, tetőhossztól és formától függő gyakorisággal villannak fel a bestiálisan démoni formák, hol kőből, hol fából faragva, hol festve, hol nem. Az onigawara arcok némán és mozdulatlanul tornyosulnak a mit sem sejtő járókelők fölé.

Felveszi a szemkontaktust szemközti tető legközelebbi onigawarajával, s talán a festés, vagy a faragás csalóka műve, de mintha a fej farkasszemet nézne vele. A lány arca rezzenéstelen marad egy ideig, azonban a tekintete egyik pillanatról a másikra vészesen villan, az állkapcsa baljósan megfeszül. Tegyük fel, hogy hisz az álmainak: hisz azok megtörténtében, és mindannak, amik elhangzottak. Tegyük fel, hogy az onigawara arcok az ő világuk, a Ningendō határait őrzik.

Mit jelent ez a számukra? És mit keresnek ezek a faragványok épp ebben a világban, ahol mindez csupán a pórnép alaptalan hiedelme?




A lány Konohagakure no Sato korábbi védelmi határától nem messze száll le, majd pedig határozott léptekkel keresi fel a legközelebbi bokrot, hogy a frissen mosott ANBU egyenruháját felölthesse magára. A távolból láthatta, hogy a falu nem épült újjá az egyik pillanatról a másikra. Láthatta, hogy a háborús körülmények nem változtak, ahogyan azt is, hogy a korábbiakban büszke, egosita és nárcisztikus nemzetet a koldussorba taszították, amiből azóta se lábalt ki.

A páncélelemeket inkorporáló egyenruhája nem akadályozza a mozgását és haladását, mikor az adminisztrációs sátor felé tart. - Eltávról térek vissza. Dezignációm ANBU Tsubame, regisztrációs számom 3601598, küldetésre jelentkezem. - Jelenti be ismét, átadva a nő részére a formanyomtatványát, amivel el tudta hagyni a faluhatárt is.

- Nem használt fel ebből másfél napnyi eltávot?

- Így van. Vagy írja le teljesen, vagy, ha és amennyiben megoldható, kumulálódjon a továbbiakban.

- Megoldható... – Az adminisztrátor különös tekintetét könnyen állja a maszkja és az egyenruhája oltalmában. - Az eltávja eseménytelenül telt? Ezt rögzítenem kell a kiegészítő jelentésben.

- Természetesen. Meglátogattam Otafuku Gai fürdőit. Sem civil, sem shinobieseménybe nem botlottam. Bár, ha számít, szerintem emeltek az áraikon, így inkább a kisebb helyeket javasolnám, amik talán még nincsenek túlárazva.

És mindez valós, ha nézőpont kérdése is.





//Megjegyzés: A jelen kalandomról tudom, hogy alapesetben a havi kvóta felett lenne, DE erre kaptam egy lehetőséget Kagamitól (2022. február 24.): https://narutohun.all-up.com/t1467-hyuuga-aikan

A kaland egyedi célja: a Rin’negan használatának elhelyezése a világban.

A kaland egyéb célja: A karakter kikerekítése a jelen helyzetben, történetszálának összerendezése, jellemének megalapozása, egyéb képességeinek esetleges fejlesztése (pl. Rin’negan, Byakugan).






Ő nem kertész és talán sosem tudna életben tartani növényeket. Elvégre ő inkább tűz, mint életet jelentő víz vagy föld. Vagy legalábbis korábban tűz volt. Nincsenek illúziói: nem ért a növények nyelvén. Sem az állatokén. Ezen túlmenően az emberekén sem. Így azonban kivel és mivel értethetné meg magát egyáltalán?

Talán senkivel és tán semmivel.

Ugyan nem ért hozzájuk, most mégis új szemmel lát és vizsgál mindent: ha az épületek és az azokat díszítő elemek felhívják ekként a figyelmét, akkor az egyéb térkitöltő eszközök is így fognak tenni. Csapnivaló kertész lenne, hiszen csak a pecsétek formájához ért; sosem fogja már eltanulni azt, hogy a kertet miként ildomos rendezni és berendezni.

Az egyetlen dolog, ami most – és csak most – hívja fel magára a figyelmét: a zen-kertek homokjában elhelyezett kövek, álljanak akár magukban, akár egymásra pakolt torony formájában. Elvégre magasságuktól és együttállásuktól függetlenül valamennyiük alappontja köré körkörös hullámkarikák kerültek felrajzolásra. És a művésznek még csak a lábnyoma sem látszódik.

Ő a kövek egymásra helyezésének művészetét és a mögötte rejlő jelentéstartalmat ismeri. Vagy legalábbis szerinte ismeri, ahogyan ekként ismeri annak alkalmazási lehetőségeit és célját is. A homokhullámok jelentése azonban rajta túl mutat és így csak következtetni mer arra.

A vér, amit a zen-kertre kiontott a küldetése nyomán, oda nem illőnek hat. A lelke tudja, hogy a feladat és a parancs helytelen volt, de mivel hiszi, hogy a keze meg van kötve, így ez a kifogás az egyetlen fohásza feloldozása oltárán. Próbálná azzal enyhíteni a lelkiismeretét, hogy a célszemély számos testőrt fogadott, valamennyien átlagon felüli képességekkel rendelkeztek és ekként nem volt más választása: el kellett vennie az életüket.

A jelentést még csak-csak be tudná csapni, az adminisztrációt tán át tudná verni, de saját magát és a felette ügyködő isteneket aligha: a lelke ég a tudata vasfalai mögötti légtelennek hitt térben. Bár mindent megtesz annak érdekében, hogy a moralitásától, a lelkiismeretétől elzárja saját magát, mégis az, akár a dagály, vagy a kamat, rendszeresen visszatér. Nincs fal, ami a víz elől, a dagály elől végső megoldást, a hitelezők elől pedig teljeskörű akadályt képezhessen, ő pedig egyszerű közember. A teste zálog tárgya, a tettei szerződés stipulációi, a lelke azonban az egyetlen, ami kézzelfoghatatlan és ekként uralhatatlan. Uratlan dolog. Így azonban nem is a sajátja, ha ebből a kifejezésből indul ki; márpedig ezt megteszi. Ha ugyanis a lelke nem a saját uralma alatt áll, sem a daimyo, sem pedig a kage, sem az országa alá nem sorolható, akkor egy dolog marad, ami éppoly kézzelfoghatatlan, mint a lélek maga: az idő. Az idő, amit sem a saját dojutsujai, sem másoké nem látnak; ami ekként nem létezik, mégis uralja őket.

Az óra köre épp olyan, mint a tócsába eső kavics okozta hullámok íve, épp olyan, mint bármely dojutsu íriszének vonala. Pont olyan, mint a Rin’negan körének íve és – mint a küldetése alapján elkobzott iratból értesül – éppenséggel pont olyan, mint a bolygók bejárt íve.

Az persze más kérdés, hogy a küldetése nyomán égő izomzattal ássa a gödröt a zen-kert alá, ahova eltemetheti a célszemélyt. Csakis a fuuton elemű chakra tudja elsimítani a rögtönzött sír felett a homokfelszínt, hogy az ne tűnjön zavarba ejtően gyanúsnak, de amikor az épület falához állított gereblyét használva húzza a homokba a köröket, akkor a tetteit meghazudtoló módon túl precíz. Míg a háttérben a ryokan leég, a véresre marcangolt hullák tarkítják minden négyzetméteren és az épen gerendáiból sugárzik a yami no chakra, addig a zen-kert legalább rendezett lehet.

Nem tudja még, miként írja le a lányt, aki a férfi segédje és feltételezhetően a tanonca is volt. Nem feltételezi, hogy a felfedezéseket csak férfiak végezhetik, így a nőies kalligráfia nyomán az aggályai okszerűek. Nem csak egy dojutsu láthatja a lehetetlent és nem csak egy vérképesség teheti az embert képessé olyanokra, amikre egyebekben csak az álmokban lehetne képes. A kutató névtelen tanonca ismeretlen, csiszolatlan gyémántként hever a hamu és a romok árnyékában, míg őt a bűntudat kevésnek és elégtelennek tűnő súlya terheli.

Próbálta, hogy a közeli folyóvíz lemossa a bűzt, a vért, a hamunyomokat és a széncsíkokat, de tévedett.

Ő ugyan ismeri a fa, a szövet szagát, amint azok égnek és ismeri annak a visszataszító bűzét, amikor a hús lángol; a saját megbecsülését ekként azonban sosem tapasztalta meg égni. Ennek bűze ugyanis vadonatúj.




Akár a rezzenéstelen vízfelszínű tóba ejtett magányos kavics, ami körkörös hullámokat generál, ilyen a tett és a mulasztás is, amit a sors tengerében követnek el. Minden cselekedet, minden tevékenység vagy az attól való tartózkodás következményeket szül, minden egyes döntés egy hullám a sors folyamában, ami a jövőt befolyásolja. Akár a karma, ami láncként tekeredik rájuk, legyen az vasból vagy aranyból.

A szeme hullámleső, ha adhatna neki nevet, akkor talán ezt adná. Bár nem csak lesni képes azokat, hanem megtörni is.

A csillagok azonban nevetnek a feje felett.




Nincs más vágya, mint az, hogy gondtalanul kacsázhasson. De se lapos kavicsa nincs, sem tófelszín, amin ezt megtehetné: ami a rendelkezésére áll egy méretes szikladarab és egy bugyogó hőforrás.




Ehelyett a hullámok csapkodnak a feje felett: küldetés, majd pedig ANBU küldetés képében farigcsálják törékeny elméjét, aprítják romokban heverő jellemvilágát. A nem-álomvilág ekként küzdelem ugyan a számára (elvégre mi nem az), de legalább megnyugvás is a rendszertelen felépítésében.

Ugyan sosem tudja, hogy mire nem-ébred a nem-álomvilágba érve, de azt legalább tudhatna, hogy az nem az általa megvetett rendszer lesz. Elvégre a gyűlölete nem fizikai, hanem rendszerelméleti: tudja jól, hogy sosem fog tudni gondtalanul kacsázni a jelen rendszerben. Azonban áltatja magát.

A zen-kerthez vezető út egyszerre volt véres és egyértelmű. Egy shinobi ereje egyszerű: a fegyverzete, a technikái alkotják azt. Talán feltételezés lenne, hogy egy hozzá hasonló kunoichi a szokásos fizikai érintkezés nélkül is elvégezze a küldetését. A feltételezés jogos; azonban nem ANBU ügynökként küldték ide, nem olyan feladatot bíztak rá, ami kimondva vagy „apróbetűsen”, de akár háttértartalmú általános szerződési feltételként kötné őt. A fecskét ezúttal senki sem zárta be aranykalitkájába, a lány, a nő, a megint-lány azonban könnyelműen kezeli a könnyelműen megfogalmazott szavakat, vagy pedig – legrosszabb esetben – a szavakat úgy értelmezi, ahogy éppen teheti.

Ismeri az emberi természetet és tudja, hogy az alapjaiban véve elfuserált. Ismeri a fajuk kegyetlenségét, ahogyan azt is, hogy az ember – legyen shinobi vagy civil – bármire képes a hatalom megszerzése érdekében. Csillagoknak azonban még sosem látott gyermekeket áldozni.

A lelke ezáltal azonban nincs feloldozva, vagy nincs biztonságban a megtorlás előtt. Emberi tettei, emberi akarata és emberi vágyai elnyerik méltó büntetését, épp úgy, mint a felbérelt őrök és a célszemély is: számukra ő volt a méltó büntetés. Hogy a lány miért ásta el ennek ellenre a célszemélyt egy zen-kert alatt?

Talán azért, mert ott nem szoktak nyugalomra helyezni halottakat és ekként azt nem is fogja a lélek értelmezni. Talán azért, mert a zen-kert növényzete a későbbiekben tudna majd táplálkozni belőle. Talán és csak talán épp azért, mivel akarja azt, hogy az elkövető ugyanabban az életben szülessen meg, mint az áldozatai.

Sem a homok, de a kövek és fák sem takarhatják el ugyanis el azt a byakuganja elől, hogy a felszín alatt gyermekcsontok lapulnak. A világa azonban más, mint ami volt: az orvosi tekercsek a fájdalmat karikaként és a központi körből kiterjedőként szimbolizálják, a hang alapú technikák is, mint például a Béka Dal is ekként, körkörösen terjedő hatalomként kerül megjelölésre. Épp, mint a karma. Épp, mint az éjjel és a reggel. Most már azonban minden karika és körkörös.




A lány él a holtak árnyékában, minden tettének és mulasztásának ellenére. Emellett a fájdalom az örök társa.

Akár azonos alapokkal, akár eltérőkkel: örök a körforgás. Férfi-nő, fény-sötétség, élet-halál; ezen túlmenően az idő és a tér, ami ellentétek nélkül forog. A létezés az egyetlen, ami állandó: vagy itt, vagy ott, vagy ekkor, vagy akkor, vagy így, vagy úgy.

Még most sem kertész, ekként még mindig nem tudja pontosan, hogy mit szimbolizálnak a zen-kert elemei: a kavicsok, kövek, a homok és a homokba rajzolt körkörös hullámok. Sejtése azonban van: a kő vagy kavics lehet akár egy-egy emberi cselekmény, ami a homokra vetve – éppúgy, mintha vízbe dobnák azt – hullámokat generál az időfolyamon. Minden cselekedetnek vagy mulasztásnak vannak következményei, melyek hullámként söpörnek végig az élet könyvének lapjain, módosítva ezáltal a jövő eseményeinek sorát. Másfelől azonban az egymásra pakolt kövek és kavicsok akár még az embert is szimbolizálhatják, aki minden egyes rezzenésével befolyásolhatja az élet forgatókönyvét.

Mindenki képes hullámokat fodrozni: a vakond, ami által ásott gödör az éj leple alatt láthatatlan és így a kósza tinédzser bokáját töri, a shinobi, aki határozatlanul lép fel a küldetésén, ezáltal társainak halálát okozza, a civil, aki a köznép számára váratlanul emel az árain és ezáltal a szükség ellenére nem vásárol egy nélkülöző családanya az élelmiszereiből. A bokáját törő tinédzser így nem tud munkát vállalni, ami a családjára nézve nélkülözést jelent, az idejekorán elhalálozó shinobik családja gyászol, míg a nélkülöző édesanya gyermekei éheznek.

A tettek és mulasztások következményeit senki sem láthatja előre, hiszen azok térben és időben is szerte ágazhatnak. Talán éppen ezért tökéletes a körkörös hullám, hiszen az minden irányba terjed egyidejűleg és így számtalan embert, valamint végeláthatatlan események sorát és számát érintheti akár közvetlenül, akár közvetetten.

Egy shinobi, már ha egyáltalán igaz, mindenre fel kell, hogy készüljön: a tervének több verziójával kell, hogy előálljon, biztosítania kell több menekülési útvonalat, gondoskodnia kell arról, hogy a küldetése beteljesedjen, amihez azonban bármilyen és minden eszköz és út legálisnak mondható a cél érdekében. A rendszer azonban, amiben nevelkednek és ami kiképzi őket eme erkölcstelen gépezetté egyidejűleg meg is fosztja őket attól, hogy az események és következményeik képletét így értelmezzék vagy értékeljék. Egy shinobi számára ugyanis a tettek, mulasztások és következményeik levezetése még az esetleges szerteágazások esetén is lineáris. Ennek természetesen az oka épp a rendszer felfogásából adódik, hogy a faluérdek az elsődleges és az egyetlen tényező, ami számít. Ha egy küldetés sikeres, akkor azzal a shinobifalu nem fog foglalkozni, hogy hány civil nélkülözését fogja eredményezni, sem pedig azzal, hogy a shinobibeavatkozás során a környező (civil lakosságú) falvak számára a tó vize ihatatlanná vált: ha a megbízó boldog, aki leginkább az adott ország egy magasabb rangú tisztviselője, akkor a shinobifalu vezetősége, és leginkább annak kincstára is boldog.

Sokszor említette már magában, és kifejezetten sokszor csak magának, hogy ő nem vak, azonban ehhez az is hozzátartozik, hogy az érdemi látása, mely szemével mindezeket meg tudja figyelni, valójában nem fizikai. A rendszert, és annak hibáit nem a fizikai felemás szemével látja, hanem azzal a harmadik szemével, amit azonban senki sem lát viszont. Ez számára egyfajta megnyugvás is, hogy nem szükséges dojutsu ahhoz, hogy ezeket az aggályokat valaki felfedje és észrevételezze. Az érem másik oldalán azonban aggodalommal tölti el, hogy ennek ellenére sokan tudatlanul, vagy tudatlanságot színlelve maradnak a rendszer szolgái, miközben annak hamis ideológiáját osztják minden arra tévedő számára, mintha valami hitelt érdemlő isteni kinyilatkoztatás lenne.

Elvégre lassacskán már minden nemzet rendelkezik saját ideológiával, melyben a saját nemzeti elképzeléseinek elsődlegességét és kizárólagosságát rögzítik. Tényleg senkinek nem fordult meg az agyában legalább a nagy nemzetek közül, hogy ha az egyiknek nincs igaza, akkor semelyiknek sincs?

A nem-álomvilágban a méretes kőmaradvány felé haladva a léptei elsüppednek az aranyló homokban, a gondolatai ellehetetlenülnek a felkavargó szél süvítésében. Szinte sejti, hogy mi fog következni.