Akadémiai edzőterek

~ Úgy látom, végre kipróbálhatjuk magunkat. A gömbök nem valami szokványos gyakorlás, de a fáramászás, és a vízen járás az igen, és már sokat olvastam róla. Az eddig elért eredmények nem hiábavalóak. Hiszen akkor nem kellett volna eddig ezzel szenvednünk. A fáramászás egy kicsivel könnyebb, mint a vízen járás. Mert az utóbbi annyival több, hogy itt az áramoltatásra is oda kell figyelni, nem csak a kibocsátás mennyiségére. A gömbös feladat vajon melyikhez volt közelebb? A gömböknél figyelni kellett a mennyiségre, de nem igazán kellett áramoltatni a chakrát, elég volt azt egyszerűen kibocsátani. Szóval a fára mászás lesz inkább hasonlóbb a gömbös feladathoz. Vagyis ennél inkább a mennyiségre kell odafigyelni. Nem jó sem a túl sok, sem a túl kevés. Éppen úgy, mint ahogyan azt már megtapasztaltuk. Ha az első lépéseknél ráérzek, akkor azt kell végig tartanom. A vízre érkezés lesz a nehezebb. Nem csak a megfelelő mennyiséget kell megtalálnom, hanem áramoltatnom kell a chakrám a vízbe, hogy fönnmaradhassak rajta. Sokkal összetettebb így a feladat, hiszen sokkal több dologra kell egyszerre odafigyelni, és a koncentrációnknak is tökéletesnek kell lennie. De nem baj, szeretem a kihívásokat, simán megcsinálom ~ gondoltam, és nekifutottam a fának

A fáramászás nem volt nehéz, az előbb megszerzett tapasztalatoknak köszönhetően. De a vízen járás az már egy kicsivel bonyolultabb lesz. Miután elrugaszkodtam a fáról, egy elegáns hátra szaltóval megpróbáltam két lábbal a víz felszínére érkezni. Még a levegőben megpróbáltam figyelni a kibocsátásra, hogy ne egy látványos csobbanás legyen a vége a mutatványnak. A feladat abból a szempontból is nehezebb, hogy hosszabb ideig kell fenntartani a kibocsátást, és a chakrát még áramoltatni is kell. Nem csak egy pillanatra kell koncentrálni, hanem folyamatosan. Talán egy kicsivel több chakrával próbálkozok, hogy az könnyebben fönntartson az elején. Nem igazán akarok vizes lenni ebben a hidegben…

Fai eltűnt és egy levelet hagyott hátra. Kisétáltam a partra, és elolvastam, hogy mi áll benne. A lényeg, hogy holnap reggel ugyanitt találkozunk. Vagyis mára csak ennyit tervezett.
- Kezdjük el a takarítást. – mondtam unottan, mivel semmi kedvem nem volt hozzá. Emellett mit gondol, hogy majd valamelyikünk hazaviszi a plédet meg a kosarat?
- Én hazamegyek. Holnap valószínűleg már nehezebb nap vár ránk. – válaszoltam Mamenak, és reménykedtem is benne, hogy így fog történni. Igaz, hogy a mai nap is hasznos volt, de nem valami izgalmas. Persze a gömbök feldobták a feladatot, de a gyakorlás az gyakorlás… remélem holnap már küldetést is kapunk.

Ma reggel az Akadémiai edzőterepek felé indultam. Nem siettem, mivel teljesen időben voltam. Szerencsére útközben senkivel sem akadtam össze. Nem voltam valami jó kedvemben, amire ez az idő is rásegített. Lassan elértem a találkozó helyszínét, ahol már várt ránk a sensei. Fai mellett ott volt még egy hozzá nagyon hasonló férfi. Amikor közelebb indultam, szemtanúja voltam a két férfi búcsúzkodásának, amire egy fintor volt a válaszom. Nem mondom, hogy másképp ismertem volna meg eddig a senseit, de még nem szoktam meg ezeket a megnyilvánulásokat. Nem nagyon érdekelnek az emberek, de az ilyen szélsőségek mellett nem lehet csak úgy elmenni. Nem is tudom, de mintha lenne egy ilyen ninja szabály, hogy ne mutassuk ki az érzéseinket… nekem ez már egy kicsit sok. A többiek is megérkeztek, majd amikor elég közel értem köszöntem.

// Elnézést a késésért. //
Fáradt voltam a tegnap után. Igaz a többiek korán hazamentek, én ott maradtam edzeni ameddig csak bírtam. A vízen járás már úgy ahogy ment, viszont a vízen harcolni teljesen más mint járni rajta. Ezért itt is meg kell tanulnom forgatni a kardokat, úgy mint ahogy megtanultam a földön is használni. Először is a vizbe el tudok merülni, hallottam már arról is bizonyos ninjak ez a földel is meg tudják tenni, jómagam erre nem voltam képes. Ezért ez az edzés elég nehéznek bizonyul majd. Először is ki kell kísérleteznem mennyi energia felhasználásával meddig merülök a vízben. Ha ez meg van akkor ezt gyakorolni, megszokni hogy néha mélyebbre merülök, néha nem merülök olyan mélyre. Meg kell szoknom hiszen a vízben nehezebb mozogni, sokkal nehezebb mint a földön futni. Rengeteg idő lesz ezt teljesen elsajátítani. De valahol el kell ezt kezdeni, továbbá ha képes vagyok megtanulni szabad akaratomból merülni mélyebbre és kiemelkedni, akkor hatékonyabban tudom kikerülni majd a víz felszínén felém jövő támadásokat. Emellett meglepetés szerű támadásokat is képes leszek majd alkalmazni. Ennek a gyakorlásával töltöm el az időmet ameddig csak bírom. Ezek után megyek haza kipihenni magamat.


Reggel korán keltem. Sajogtak az izmaim, de tudtam jól csak le kell mozgatnom őket. 30 perc altt sikerült a fáradságot kiadnom magamból. Reggelihez gyűlt össze a család, nagy megdöbbenésemre mindenki itt volt. Elbeszélegtek velem röviden, majd egy kis csomag étellel útnak is indítottak. Megérkeztem az edzőterepre legutoljára, már mindenki ott volt. Szuper elkéstem, mindegy. Oda indultam a többiekhez akik már Fai felé tartottak. - Kellemes reggelt.

//Nanami- A lopott macska; JM: Akira//

Nagyon régen volt már, hogy Nanami az akadémia edzőterepén edzett. 3 éve3 fejezte be az iskolát, ahol íráson, olvasáson kívül számos sokkal fontosabb dolgot is megtanult, mint például az alapvető chakrairányítási módokat. És miért is van itt? Egy levél miatt. Nem titkos, pontosan tudni, hogy a mizukage, pontosabban a helyettese küldte és arról informálja a leányzót, hogy ide jöjjjön, mert küldetést kap és egy csapatot, akikkel végre kell hajtania azt. A küldetésről nem tud semmit, mert nem is volt szó róla. Nem valószínű, hogy komolyabb lesz a feladat, hiszen csak egy gennin, viszont talán sejti, hogy mestere nem sokkal lehet fölötte, hiszen a legtöbb ninját a frontra küldték, talán csodálkozik, hogy ő maga mért nem oda került, de talán a faluban is tud segíteni a háború menetén, ha mással nem, hát azzal, hogy olyan küldetéseket is megcsinál, akár sokkal gyakrabban, mint általában, amit amúgy is meg kell csinálni, mint például a kert gyomlálás, kutyasétáltatás vagy a macskakergetés. Most nem tudni mit is kell csinálni, így vár. Talán reméli, hogy a mestere legalább arra veszi a fáradtságot, hogy valami menő belépővel érkezik, de nem. Jó 5 perc telik el mire feltámad a szél és reményt kelt a lányban, hogy már végre itt van a mestere, de nem. A háta mögül hal némi krákogást majd mintha valaki inna, ki tudja mit. Ha megfordul, akkor elég érdekes látvány tárul a szeme elé. Egy elég jó képű 18- 20 éves pasas, szájában cigi, ha Nanami ért hozzá rájöhet, hogy füves, egyik kezében egy üveg sake a másikban pedig egy senbon. A lány talán reméli, hogy nem ő a mestere. Amíg Nanami felfogja a helyzetet a pasi eldobja a senbont egyenesen a lány felé, de ahelyett, hogy eltalálná a lányt a füle mellett megy el és a háta mögött csapódik a földbe. Nem tudni, hogy részeg vagy így akarta, de ha majd a lány megnézi később a tű végét, akkor láthatja, hogy a férfi éppenséggel elég komoly fájdalomtól mentette meg, ugyanis egy lódarázs pécizte ki a lány nyakát. Közben a férfi még szív egyet a cigijéből, majd kiköpi és beleiszik a sakéba és eldobja az kerámiát egyenesen a közelben lévő kukába, ma eltűnik. Ekkor ugyanez a fazon jelenik meg, most már teljesen józanul és csak mosolyog.
- Szia aranyom! Meglepődtél? Amit láttál csak genjutsu volt, még ha tű valódinak is tűnt, mert az is volt.
Hagyott néhány másodpercet, míg összeszedted a gondolataid és esetleg kérdeztél, majd folytatta.
- Én leszek a mestered és a társad. A küldetésre ketten megyünk, vagyis hárman, még ha ő nem is hivatalos csapattag.
Ezzel füttyent és egy menyét fut elő a bokorból és mászik fel a gazdi nyakába, majd a fejére, ahol, mint valami kalap kényelmesen elhelyezkedik.
- A küldetésünk roppant egyszerű lesz. Egy gazdag, idős néni macskáját elrabolták és váltságdíjat követelnek. Az asszony hajlandó lenne fizetni, de a falut kérte meg, mert a lakást sem tudja elhagyni segítség nélkül és ez túl hosszú út lenne. A feladatunk, hogy tárgyaljunk a rablókkal, majd a tárgyalás végén a macskával. Kérdés? Ha nincs, akkor megyünk a nénihez, hogy elmondjon mindent.
Akár kérdezel, akár nem, elindul, mert a kérdéseidet menet közben is fel tudod tenni.

//Itt fogunk játszani, mert itt nincsen senki.//

/Akira/




A napjára sem emlékszem már pontosan, mikor is voltam utoljára az akadémián, most mégis visszatértek azok a szép napok, vagyis sokkal inkább nevezném vegyesnek...voltak szép, s voltak keserves, edzéssel töltött napok. El sem tudom mondaná, hány napon, hány éjen át tanultam édesanyámmal, miközben a vizsgáimra készültem... bármennyire zuhogott az eső, sütött a nap, vagy borított el a köd mindent...sosem lankadtunk, ezerszer is nekiálltunk egy-egy technikának, ha nehezen ment, s mind a ninja létet, mind egy nő életét megtanította számomra. 
Emlékek sokasága tört fel bennem, miközben ismét ezen edzőterem falai között sétálgatok, immár 3 éve nem voltam itt, s egy kicsit boldogsággal tölt el.
De, hogy mégis mit keresek itt? Ma reggel érdekes levél fogadott otthon, miközben a virágokat rendezgettem a szobámban, kora reggel a legjobb leszedni őket, mert ekkor még a friss harmat mely végigcsordul rajtuk olyan, mintha sok kis gyöngyszem tarkítaná a szirmokat...de ez most nem is annyira fontos. Szóval amiért itt vagyok, reggel kaptam egy levelet, melyet a mizukage-sama helyettese küldött, fontosnak tűnt, s ezen a helyen jelölte meg a találkozót. Egy találkozó, egy csapattal, mellyel valamiféle küldetésre kell mennem. Nem hiszem, hogy valami nagy dolog lenne, mivel most a legtöbb shinobi házon kívül van, vagyis a frontra mentek. Ami kb. azzal egyenlő, hogy itthon csak a gyengébb, alacsonyabb rangú shinobik maradtak, mint jómagam. ~ Vajon sosem jutok ki oda? ~ Gondolkoztam el, miközben lábaim haladtak előre.  Kicsit, valahol egészen belül bántott, hogy számomra csak a faluban szokásos feladatok maradtak, de ha itt lehetek hasznos, hát itt cselekszem. Bármit megteszek, hogy előbbre juthassunk...az otthonom, az a hely, amit meg akarok védeni! - Így legalább mindenre vigyázhatok. - Mormogtam az orrom alatt, csendesen. ~Már 17 éves vagyok, mégis...vajon hová haladok? Haladok egyáltalán? ~ Sokszor tűnődöm ezen, bár általában jókedvű vagyok, ez mégis sokszor gondolkodtat el. Szeretem nézni a virágokat, melyek a házunk körül nyílnak, s szeretem a családom, mely mindig megvédett. Bármi jött velem szemben ők ott voltak, s segítettek, pont, ahogyan annak lennie kell, igaz? Nem tudom hová juthattam volna nélkülük, de meg akarom hálálni a falumnak, a családomnak, mindazt amit értem tettek. Ezért vagyok itt, s ezért tanulok tovább. Az álmom, hogy a világon minden virág technikát elsajátítsak, s otthon akarok lenni a gyógyító technikákban...ezért haladok előre...mindenkiért!
Megérkeztem, s már csak a többiekre várok, de egyenlőre semmi változás. Vajon milyen belépővel érkezik meg a sensei? Hmm...ha tényleg tud valamit illene valami menő belépővel megérkeznie, nem ? Figyeltem erőssen magam köré, amikor végre feltámadni látszott a szél, s mint egy kisgyermek, ki először lát ilyet, csillogó tekintette néztem körül...de még mindig semmi, sehol semmi...csüggedtem le kicsit, s kezdtem felkapni a vizet. ~ Mégis merre van már? Éppen ideje lenne ideérnie. ~ Puffogtam magamban, miközben egy  furcsa, krákogó hangot hallottam a hátam mögül, majd mintha valaki kortyolgatna valamit, szinte biztos voltam benne, hogy van ott valaki, így hirtelen fordultam meg, kissé felderült arccal, mintha minden előző dühöm elszállt volna, mivel meggyőződésem volt, hogy a senseiem érkezett meg végre...ám amikor végre megpillantottam a mögöttem lévő fiút, már ha nevezhetem így, hiszen nem hiszem, hogy nagy korkülönbség lenne közöttünk, kicsit meglepődtem,  s arcomon tisztán tükröződtek érzéseim. Szájában cigaretta pislákolt, egyik kezében egy üveg sake, másikban pedig egy senbon. ~ Ki lehet ő? Ez nem komoly ügye? Ő az akire vártam? ~ Hajtottam le kissé fejem, mintha nem is őt bámulnám, mintha a földre meredne tekintetem, de biztos voltam benne, hogy ennyivel nem tudom átvágni, s látja rajtam, hogy még mindig rajta tartom tekintetem. Az arca helyes volt, mégis a tetteivel már azonnal ellenszenvet szült, de magam sem tudom eldönteni, hová is soroljam be. Nem tudtam dönteni jó, vagy rossz. De nem is adott sok időt törni a fejem rajta...szinte egy pillanat alatt eldobta a kezében lévő senbont, mely pontosan az irányomba suhant, s kikerülve arcomat, a fülem mellett halad el, majd mögöttem éri ez a talajt. A gyenge szél, mely megérintette füleim szinte a lelkemig hatoltak. Megrémültem volna? Nem...sokkal inkább tetszett a gyorsasága...nem lehet gyenge, talán mégis ő a mesterem? De ha így nézzük szánalmas vagyok...szánalmasan gyenge vagyok hozzá képest? Bár tény, hogy az utóbbi években nem éppen az edzés volt a fő dolgom otthon. Hirtelen hátrafordultam, s letekintettem a senbonra, mely  a földbe fúródott, s szemeim egy kissé tágabbra nyíltak. ~ Egy darázs? Ezért... dobta el? ~ Futott végig az agyamon, miközben tekintetem sietve ismét a férfira szegeztem, ki épen ekkor szívott bele egy utolsót cigarettájába, majd megszabadult tőle, s nem tette ezt másképpen a sake-s üveggel sem, miután egyet kortyolt még belőle, hamar a közeli kuka tetején landolt, s ezzel szinte egyidejűleg a férfi semmivé vált. - Ho...- Kezdtem bele egy mondatba, melyet nem volt időm befejezni, ugyan is a férfi már elő is került, s ott volt előttem, teljesen józanul, s már egy csepp sake illatot sem éreztem rajta. ~ Akkor ez csak egy genjutsu? ~ Kérdeztem magamban, mert valahogy nem akartam megszólalni.  
- Szia aranyom! Meglepődtél? Amit láttál csak genjutsu volt, még ha a tű valódinak is tűnt, mert az is volt. - szólalt meg a fiú. Miközben én csupán figyeltem. ~ Szóval erről volt szó, jól következtettem. ~ Jelentettem ki, persze csak magamban, mire ő folytatta.
- Én leszek a mestered és a társad. A küldetésre ketten megyünk, vagyis hárman, még ha ő nem is hivatalos csapattag. - Fejezte be, majd füttyentette, s egy kicsinyke állatka futott elő. - Menyét? - Ejtettem ki véletlenül, miközben a  kis picinyke felfutott az előttem álló férfi vállára. ~ Szóval tényleg ő a mester aki kijelöltek mellém? De miért ilyen fiatal? Szinte egy idősek vagyunk...ez kissé zavar. ~ Futott át fejemben pár gondolat.
- A küldetésünk roppant egyszerű lesz. Egy gazdag, idős néni macskáját elrabolták és váltságdíjat követelnek. Az asszony hajlandó lenne fizetni, de a falut kérte meg, mert a lakást sem tudja elhagyni segítség nélkül és ez túl hosszú út lenne. A feladatunk, hogy tárgyaljunk a rablókkal, majd a tárgyalás végén a macskával. Kérdés? Ha nincs, akkor megyünk a nénihez, hogy elmondjon mindent.- Fejezte be mondandóját, s már el is indultunk, nem tudom kérdezzek-e, de végül is, nem nagyon lesz más lehetőségem, előbb utóbb beszélnem kell.
- Izé...- Böktem ki így elsőre, mely nem feltétlen volt biztató. - Szerintem úgy fer, ha indulás előtt bemutatkozunk, bár gondolom te tisztában vagy vele, hogy ki is vagyok, azért mégis így a fer, mert én nem tudom a neved. - Jelentettem ki, majd folytattam. - A nevem Ookami Nanami, de a hozzám közelállók csak Nana-nak becéznek, de neked a Nanami is jó lesz. - Fejeztem be kissé felpukkanva, s hirtelenjében le is tegeztem, melybe szinte azonnal belepirultam. ~ Idióta, ő a mestered, mégis miért tegezted le, egy dolog, hogy nem sokkal idősebb, de van illem is a világon! ~ Szidtam le magam, szinte egyből...s szinte alig mertem ránézni...illetlen voltam... ~ Istenem, máris galibát okoztam, szinte az első mondatom volt... mi lesz itt még? Sóhajtottam egy nagyot...

Genjutsut felismerni elég nehéz, főleg, ha az ember nem járta benne. Egy jouninnak pedig nem nehéz becsapnia egy túl koros gennint. Az illúzió annyira sikeres volt, hogy a lány el is hitte, hogy mestere egy iszákos láncdohányos figura, de szerencsére nem. Miután a valódi tanár felfedte magát és a társát, egy menyétet, a lánynak már csak a fiú kora miatt lepődött meg. Ránézésre, sőt valójában csak 19 éves volt, de ott volt a falu chuunin egyenruhája és a gyorsaságából adódóan valószínűleg jounin rangot kapott, hiszen egy chuunin nem kapna olyan feladatot, ahol egy genninnel kell végeznie a feladatot, még ha csak maximum C szintű a küldetés meg csapatot sem kapna. A bemutatkozáson csak nevet egyet egyet, hiszen pontosan tudja, hogy ki vagy, inkább a szemtelenségen, hogy te mondod meg, hogy hívhatod.
- Ha így állunk, akkor engem csak hívj Mitari senpainak.
A mestered nem igazán figyelt, legalábbis látszólag, az érzéseidre, de szinte szórakoztatta a belső vívódásod, még ha ez kívülre nem is mutatta. A bemutatkozás után el is indul és az öreg nő lakásáig meg sem áll. Ha esetleg kérdezel, akkor válaszol, de különben csöndben van. A menyét, ami korábban a vállán volt, most a fejed fölötti ágakon ugrál és hozzád beszél. Valószínűleg meglepődsz, hiszen kevés beszélő állattal találkoztál, ha egyáltalán volt hozzá szerencséd, de hogy mit reagálsz azt csak te tudhatod.