Sayuri ház

A sensei miután megkapta a válaszomat teljesen elterült az ágyamon. Nem ismerem hosszú ideje, de látszott rajta, hogy teljesen másképp viselkedik részegen mint józanul. Elkezdett beszélni magáról és hogy a stílusa miatt is iszik ennyit. Elég érdekes stílusa lehet az biztos. Nemsokára az is szóba jött, hogy örül annak, hogy a tanítványa lettem. Azt mondta, hogy hasonlítok az öccsére aki régen meghalt. Sajnáltam biztos nagyon szomorú lehetett.
-Tudja én is elvesztettem egy számomra fontos személyt. vár ő nem családtag volt, de akkor is nagyon rossz volt. Az akadémiai évek számomra nagyon nehezek voltak mivel nem voltak barátaim. Valamiért folyton piszkáltak és csúfoltak, de soha nem tudtam, hogy miért. Gondoltam arra, hogy azért mert sokkal magasabb vagyok az átlagosnál. Már az Akadémián is legalább egy fejjel magasabb voltam mindenkinél. A másik lehet, hogy a vörös hajam vagy valami ezt soha nem tudtam. Az egyetlen ember aki mellém állt az az akadémiai tanárom volt. Ő volt az egyetlen ember aki kedves és jó volt hozzám az akadémián.- Mondtam és egy kicsit megálltam, hogy levegőt is vegyek néha.
-Valahogy amikor rám mosolygott minden gondomat elfelejtettem. Mindig mg tudott nevetetni. Nemsokára észrevettem, hogy nagyon kedvelem. Olyan volt számomra mint egy barát. Az egyetlen és legjobb barátom. A genin vizsga előtt találkoztam vele és egy nyakláncot adott nekem. Azt mondta, hogy szerencsét fog hozni nekem a vizsgán. Miután a vizsgán átmenetem elmentem, hogy visszaadjam neki a nyakláncot, de erre már nem került sor. Állítólag egy elveszett ninjával harcolt és a harcban meghalt. Ami egy kicsit fura volt, hogy a holtteste soha nem került elő. Ezek után még sok mindenen keresztül mentem és most itt vagyok. Az egyetlen célom a bosszú, de már ebben sem vagyok biztos.- Mondtam és hanyatt vágódtam az ágyban. Gyorsan elfordítottam az arcomat, hogy a sensei ne lássa a könnyeket amik elkezdtek folyni az arcomon.

A jounin nem szólt egyetlen egy szót sem, csak rád nézett volna, ha te nem fordulsz el, hogy elrejtsd a könnyeidet. Keze lassan elindult feléd, a levegőben, félúton megállt, majd lassan visszahúzta. Nem akart megzavarni, nem tudott volna mondani semmit egy ilyen helyzetben vagy nem, akart, egyszerűen csak azt mondta, melyet ilyenkor szokás, vagy inkább kell. Olyat, mellyel el kell terelni a témát.
- Pihenjünk, nehéz volt ez a nap! -mondta, ahogyan elfeküdt az ágyon és csakhamar elnyomta az álom, bár ez rád nem volt hatással.

// Hogy mit csináltál éjszaka, az rajtad áll...//

Korán reggelt ébredtél fel, ahogyan Muromotto eltűnt mellőled, ahogyan a konyhából halható érdekes hangok alapján arra következtettél, hogy valaki főz. Le is mentél és a reggeli helyett egy felforgatott szoba várt. Mindenhol szemét, ahogyan egy két serpenyő a földön és a mestered, aki épp tojást süt, de a lábán is alig bír megállni. De ami ennél is jobb volt, a tojást hirtelen feldobta a levegőbe, ahogyan hatalmast loccsanva szétterült a földön.
- Áh... szia!- köszönt neked- Ép palacsintát sütök! Kérsz?- kérdezte, ahogyan nem azt sütött, hanem tojást, pontosabban rántottát, de nem s a főzőtudományáért szeretjük! - És remélem nem baj, hogy felbontottam azt a bort a hűtőben, nem tudtam neki ellenállni!- néztél az üvegre, ahogyan a víz is levert. Az a bor elzárva volt, egy drága darab, melyet apád nagy becsben tartott, és ami azt jelentette, hogy nem a hűtőből, hanem gy elzárt széfből került elő, és ha ránézel, akkor észreveszed a széfet is, melyet valaki egyszerűen kikapott a falból és kettétört. Soha többet ennél szebb reggelt.

//bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam, de teljesen el vagyok havazva. Készülök a felvételire, tanulok és néha a haverokkal is vagyok szóval alig van időm -.-//

Nagyon nehéz volt. Kiadtam magamból mindent. Elfordultam, hogy a sensei ne lássa a könnyeimet. Ekkor ő csak annyit mondott, hogy ideje lenne aludnunk. Nem is vártam többet tőle. Az éjszaka nagyon hosszú volt. Nem tudtam aludni. Csak gondolkoztam az életemen. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Lassan elnyomott az álom. Másnap valami zörejre ébredtem. Éreztem a szagból, hogy valaki főz. Anyám nem lehetett hisz ők még nem értek. Ők csak délután lesznek. Akkor ez azt jelenti, hogy a sensei főz. Kimentem a konyhába és rögtön szembetűnt az a nagy káosz amit csinált. Észrevettem a bort és a széfet is.
-Ezt nem hiszem el. Miért nem tudott nyugton maradni. Ezt, hogy fogom kimagyarázni. Teljesen megőrült. Engedem, hogy itt aludjon és ön meg tönkreteszi a lakást kirámolja apám széfét. Tegye le a serpenyőt. Segítsen eltakarítani és majd meglátjuk, hogy mi legyen a széffel. Ha tudtam volna, hogy maga ilyen megbízhatatlan akkor leszíjazom este. Bár attól félek, hogy az se állítaná meg- kiabáltam rá. Hihetetlen ideges voltam. Ilyen felelőtlen felnőttet még életemben nem láttam. Nem tudom, hogy lehetett belőle jonin.

Morumotto végül is meglepődött a kirohanásodon, ahogyan az éppen megforduló palacsintára sem figyelt, mely így szépen mellé is pottyant egyszerűen a jounin nö fejére, aki csak meglepődve és kissé bágyadtan nézett fel, majd a hirtelen a feje mellett elzúgó serpenyő, mely egyszerűen beleállt a falba mögötted, jelezte azt is, hogy bizony a palacsinta tűz forró volt.
Szendergő nézés, kissé spicces állapot és a tűz meleg palacsinta a fején, miért is az egyszerű dolog történne ezután is. Hiszen ahelyett, hogy valami értelmeset csinált volna, ő fel alá kezdet ugrálni és rohangászni, ahogyan váratlanul megállt és a kinti vizerhordótt meglátva az tűnt számára a legjobb hűsítőnek. Még az sem volt neki akadály, hogy az ablak az útját állja, hiszen a darabokban lehulló üvegszilánkok meg sem vágtál őt, ahogyan fejjel rohant szó szerint a falnak. Az egész felsőteste eltűnt a hordóban, ahogyan hirtelen kalimpálni kezdett, majd váratlanul a hordó kettétört és a víz szétterült a tornácon, ahogyan ő a földön ülve mind egy kislány, megkönnyebbült arccal nézett rád, ahogyan a kitört ablakon keresztül bekiabált neked, mosolyogva és integetve.
- Jól vagyok! - nevetett, de te nem érezted annak magad!

Nagyon ideges volta, de tudta még fokozni. A palacsintának nevezett valami ráhullott a fejére. Ekkor a falba állította a serpenyőt, és fel alá rohangált. Sok értelem szorult bele. Remélem, hogy ninjaként jobb mint szakácsnak. Az ablakon keresztül vágta a fejét bele a vizes hordóba. Kihúzta a fejét a hordóból, és boldogan integetett. Odasétáltam a falhoz és kiszedtem a serpenyőt. A sensei felé vágtam. Reméltem, hogy eltalálom, és elájul tőle mert akkor van némi esélyem, hogy rendet rakjak. Elkezdem csinálni a dolgokat. Összeszedtem a kaja maradékot és kidobtam azokat. Felmostam a padlót, és a tűzhelyet is letakarítottam. Miután ezekkel kész voltam már csak a széf gond volt megoldatlan. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Tudom, hogy ha apám megtudja akkor kinyír. Mivel megjavítani nem tudom, és a bort is megitta az az őrült nem volt mit csinálni. Odamentem a senseihez, és a fejét a hordóba mártom, hogy felébredjen. //Ez persze csak akkor, hogy ha a serpenyő eltalálja, és el is ájul.// Ha felébred akkor közlöm vele, hogy kitakarítottam és, hogy indulhatunk az edzeni. Jobb ötletem nem volt, és valamivel el kell vonnom a gondolataimat erről.

Nos az a tény, hogy ideges voltál, nem nevezhető teljes mértékben reálisnak. Nem ideges voltál, hanem majdnemhogy fel is robbantál a dühtől. Az életed, lakás egy pillanat alatt lett kitűnő állapotból, a nullával egyenlő, a részeg jounin viselkedése és egyben a stílusa pusztító volt, mindenre nézve.
Ahogyan a kezed ráfonódott a serpenyőre, ahogyan a levegő szinte izzod körülötted, a célpont tiszta volt, csukott és boldog arcára nézve pedig még idegesebb lettél, ahogyan felé hajítottad a serpenyőt. Milyen kitűnő célpont és még nem is figyel és ha talál, ami 100% a helyzetet nézve, akkor a dúlás és pusztítás is meglesz akadályoz a továbbiakban, ami jelentős előny arra, hogy rendbe tedd, amit más elrontott. De nem jött össze.
A jounin mosolygott integetett, ahogyan a felé száguldó serpenyővel nem is foglalkozott. De nem is látta, nem is figyelt rá, de mégis reflexből, ököllel ütötte rád vissza, ahogyan az már egyenesen száguldott feléd, olyan gyorsan, hogy csak azt vetted észre, hogy az arcod elől eltakar mindent. A terv fordítva sült el, ahogyan saját magad ütötted ki és ki tudja, mennyi ideig is voltál eszméletlen.
- Hé!!!!!!- riadtál fel egy hangos kiabálásra, ahogyan az arcod fájt, de nem is csoda, a tepsi lenyomatta, még mindig jól látható volt. - Na végre! Megjöttek a szüleid, te meg itt alszol? -kérdezte tőled szemrehányóan a mester, ahogyan egy pillanat alatt forgott le előtted a világ. - Nyugi...- ragadt meg, az izzadó fejedet a jounin, ahogyan egyszerűen felemet, mintha egy darab papír lennél- Minden megoldottam! -közölte mosolyogva, és ahogyan körbenéztél, egyedül az arcod lenyomatát tartalmazó serpenyő lógott ki a sorból- A hideg is kijózanított és ilyenkor tudom mit kell csinálni...- csapott a hátadra nevetve, ahogyan a szüleid beléptek és mosolyogva nézted rád, hogy minden rendben.

Hihetetlen ideges volta körülöttem minden rendetlen, és koszos volt. A falból egy serpenyő állt ki amit a sensei egy mozdulattal helyezett oda. Kitéptem a falból, és felé dobtam. Viszont volt valami amire nem számítottam. Bár nem figyelt a serpenyőre, sőt szerintem még azt se tudta, hogy felé repül, de valahogy ösztönösen elütötte. Én csak néztem. Nem értettem, hogy lehet ilyenre képes egy ember. Viszont nem sok időm volt gondolkodni. A serpenyő egyenesen felém repült, és jól fejbe vágott. Minden elsötétült. A jonnin kiabálására ébredtem. Azt mondta, hogy a szüleim megérkeztek. Hirtelen felültem, és arcom úgy kezdet izzadni mint még a legkeményebb edzések után sem. A fülembe súgta, hogy mindent elintézett. Körülnéztem, és tényleg minden rendben volt. Nem tudom, hogy csinálta, de ezért elismerést érdemel. Már most láttam, hogy ha józan akkor sokkal normálisabb. Felkeltem, és köszöntem a szüleimnek. A jonint a karjánál megfogtam, és kirángattam a kertbe ahol a szüleim nem látnak, és nem is hallanak minket.
-Jó, hogy feltakarítani sikerült, de a borral és a széffel mi van? azt is sikerült megoldanod?- kérdeztem tőle arcomon még mindig lehetett látni az idegességet na meg persze a serpenyő lenyomatát.

Ahogyan a szüleid beléptek és köszöntésed közben észrevették a nőt, aki mosolyogva nézett rájuk és közben boldogan integetett, megállt bennük a vér, de nem az miatt, mit keres itt. Mindkettőjükről elkezdett folyni a víz, ahogyan apád a füledbe súgott valamit.
- Ugye nem ő az új mestered!- mutatott remegő újakkal a nőre, ahogyan te csak helyeslően és értetlenül bólintottál egyet, ahogyan a szülök,mintha sóbálvánnyá változtak volna, úgy merettek csak előre, ahogyan, te azonnal kirángattad a kertbe a jounin-t. És a kérdésedre a válassza ugyanaz volt, mind bent.
- Minden megvan! - mosolygott rád – Vettem egy hasonlót és a széfet is...- láttad, ahogyan eldobja az addig háta mögött őrizgetett kalapácsot valahova a semmibe- … megcsináltam! Nem lesz semmi baj! -mosolygott rád.
- Bepakolok a kamrába, kell valami drágám? -kérdezte anyád apádtól, ahogyan Muromoto-t is egy pillanat alatt verte le a víz.
- Ti használjátok a kamrát, hiszen olyan üres volt, azt hittem...- nézett rád megdöbbenve és idegesen- Na de mindegy... gyere délután kettőre a kiképzőterepekre! Ott várlak egy kis meglepetéssel! -mosolygott rád, ahogyan el is tűnt egy szó nélkül és abban a pillanatban hatalmas kiabálásra lettél figyelmes.
Azonnal besiettél a konyhába, ahogyan rájöttél, mi is történt. A takarítás alatt, a jounin mindent beszórt a kamrába, dugig pakolva azt, olyannyira, hogy az ajtót is feszegetve tudta csak becsukni. Apád nevetve sétált melléd, ahogyan megfogta a válladat.
- Hát igen, Yokoguruma Morumotto, Konoha buldózere nem hazudtolta meg magát. Elég vicces egy nő nem? -kérdezte mosolyogva, ahogyan valami a lábához gurult és ahogyan meglátta az üres üveget, sírva fakadva nyúlt le érte és ölelte magához a legnagyobb volt kincsét. - Ezért megölöm! -kiabálták mind a ketten, ahogyan egy nap a jounin-nal már most örjítő volt.

Mikor felébredtem láttam anyámat, és apámat, de nagyon idegesnek tűntek. Apám meg is kérdezte tőlem, hogy ő-e az új mesterem. Én csak bólintottam, és nem tudtam mire vélni a dolgot. Bár igaz, hogy nem valami megbízható, de még mindig jobb mint az előző. Kirángattam a mesteremet az udvarra, és a széfről meg a rendetlenségről kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy elintézte, de mikor anyám a kamrába akart menni akkor teljesen ideges lett. Már sejtettem, hogy mi történt. Elmondta, hogy ma délután az edzőterepen találkozunk. Valami meglepetést is mondott bár nem teljesen értem, hogy mire célozhatott. Hirtelen eltűnt, és ekkor hangos kiabálásra lettem figyelmes, mely a házból jött. Berohantam, és láttam, hogy a kamrából szerint ömlött ki a szemét, és az ajtót is csak nagy nehézségek árán lehetett visszacsukni. Apám nevetgélve jött oda hozzám, és elmondta, hogy Konoha buldózerének szokták hívni ezt a nőt. Ezt nem hiszem el. Nekem csak ilyen mesterek jutnak. Mit tettem amivel ezt érdemeltem ki? Ezt gondoltam magamban. Apám lába előtt elgurult a borosüveg. Mikor megláttam ömleni kezdett rólam a víz, de nem tudtam már semmit csinálni, hogy megakadályozzam, hogy apám is észrevegye. Felkapta az üveget, majd sírva fakadt látva, hogy legbecsesebb kincse már nincs többé. Egész délelőtt őket próbáltam vigasztalni. Olyan délután egy kettő óra körül már le is nyugodtak. Én szedtem a holmimat, és elindultam az edzőterep felé.

//Folytatás: Kiképzőterepek//

Ayami összepakolt és nagy nehezen Ren-t is összeszedte. Vicces volt néhzni, ahogy a cicát kergeti a lakásban. A macska talán még élvezte is. Egy kicsit nevettem, majd amint sikerült összeszednie mindent, már indultunk is. Viszonylag közel laktunk egymáshoz, így egy 10 perc alatt már ott is voltunk nálunk. Ahogy ő engem, így én is őt kézen fogtam és úgy haladtunk az úti cél felé. Már messzebről is látni lehetett, így már mutattam is neki, hogy hol lakunk. Egy kétemeletes családi ház, kis kerttel. Nekem ez mindennapos volt, de Ayami számára talán hatalmasnak tűnhet. Mikor odaértünk gyorsan bevezettem az ajtón. Miután beléptünk rögtön levettem a cipőmet, majd beljebb sétáltam. Először egy nagy előszoba látványa tárult elénk. Balra volt a konyha és az étkező, mellette pedig a nappali. Szépen lerakott fajárólap díszítette a padlót. A bejárati ajtóval szemben található a lépcső, ami felvezet az emeletre. A lépcső alatt volt egy kis kamra, amit mi nem nagyon használtunk semmire, de mikor kicsi voltam szerettem ott elbújni.
- Üdvözöllek titeket a házamban. Érezzétek otthon magatokat. Itt a konyha és a nappali, az emeleten van egy fürdőszoba és két szoba. Az egyik az enyém a másik a szüleimé. - Tartottam gyors körbevezetést Ayaminak. Nem hagytam neki sok időt körbenézni, mert megragadtam a kezét és elkezdtem felfelé cibálni. 
- Gyere, gyere! Megmutatom a szobámat. - Mondtam, mint valami izgatott kisgyerek. Igazat megvalva nekem is ez az első alkalom, hogy egy barátomat meghívtam ide. Egyetlen személy, aki rajta kívül itt járt az a mesterünk volt, de annak nem lett jó vége. Emlékszem még mekkora problémát okozott. Így visszagondolva nagyon vicces, de akkor az egyáltalán nem volt vicces. Ahogy felértünk a lépcsőn négy ajtó volot látható.
- A bal oldali az én szobám, a lépcsővel szemben lévő a fürdő, mellette jobbra a wc és bal oldalon az én szobámmal szemben a szüleimé. - Folytattam a körbevezetést és már rángattam el balra őt. Kinyitottam az ajtót és beléptem.
- Tádá! Ez az én szobám. Elég egyszerű, de szeretem. - a szoba maga tényleg elég egyszerű volt. Nem volt túl sok dekoráció, max egy-két kép a falon. A szoba közepén a falhoz tolva egy kétszemélyes ágy volt, mellette balra egy kis éjjeliszekrény volt. Egy kisebb könyvespolc rajta néhány könyv és tekercs. Egy nagyobb és egy kisebb szekrény, amiben főleg ruhák illetve a felszerelések voltak megtalálhatóak.

Abban a pillanatban amikor megláttam a házat már csodálkoztam is. Még jobban amikor beléptünk, elkerekedett szemekkel néztem körbe. Mert amit láttam az egyszerűen hihetetlen volt. A ház kívülről is hatalmas volt, de belülről kezdem szégyellni magam. Ehhez képest, egy kicsi odúban lakok. Hatalmas belső tér és gyönyörű elrendezés. Mindig alról álmodtam, hogyha szüleim élnének valami hasonló házunk lenne.
Cipőm én is leveszem, Ren pedig azonnal le ugrik kezemből és szaglászva körbe sétál. Mindent alaposan meg vizsgál van amit még meg is pofoz mancsával. Látszik még hasonlót sem látott. Amikor Sayu húzni kezd maga után Ren farkincája az égnek mered és rohan utánunk. Természetesen amint ki nyílik a szoba ajtó azonnal betoppan. Kezdeti idegessége rögtön el is múlik, látszik abból szőre a hátán lelapul ismét. Még csak szólni sem tudtam olyan gyorsan történt minden. Teljesen rák vöröses színéig pirulva követtem Sayut, nem is volt más választásom mert vitt magával. Közben ámulatból ámulatba estem. Amikor meg  említette szüleit én még csak szoba irányába sem mertem nézni. Biztosan nincsenek most itthon, talán jobb is így nagyon zavarban lennék.
Szóval a szobában állva én csak állok. Ha nem fonák kezem azt hinném ez valami genjutsu, teljesen más minden. Ez természetes hisz ő Sayu mindig is annyira menő volt az én szememben.
- Ez.... ez... ez... Fantasztikus!ű
Szakad ki belőlem a mondat. A mi vagy is talán mondhatom az én kis lakásom ehhez képest semmi. A szobám aprócska háló fülkének tűnik most leginkább.
- Sayu.. szóval tudod köszönöm. Egyszerűen hihetetlen az ahol laksz!

Gyorsan végigrángattam a lakáson, nem sok időt hagyva neki. Izgatott voltam és minél előbb a szobámhoz akartam érni vele. Ahogy hátranéztem láttam az arcát ahogy teljesen elvörösödve néz körbe. Gyorsan be is nyitottam a szobámba és bevezettem. Ő nagyon el volt ámúlva, ami számomra egy kicsit furcsa. Bár tény, hogy én már ebbe születtem és éltem, így nekem nem akkora dolog, de gondolom ő még soha sem látott ekkor házat.
- Jajj-jajj, nem kell így dícsérni, nincs benne semmi nagy dolog. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb a szobám, de közel sem olyan otthonos, mint a tied. - Kicsit elvörösödtem ahogy dicsérte a szobámat. Ez az első alkalom, hogy egy barátomat felhoztam ide. Sőt ő az egyetlen barátom mostanra és nem is nagyon volt több. Igazából nem tudom, hogy mit kéne tennem. Gyorsan bevetettem magamat az ágyba és elkezdtem ide-oda hemperegni benne. Egy kis időre megálltam és ránéztem Ayamira.
- Gyere csak ide! - Mondtam, és ezzel egy időben a bal kezemmel megragadtam az ő bal kezét, majd magamra rántottam. A két kezemmel átkaroltam és most már vele eggyütt folytattam ugyanazt a mozdulatsort, mint amit az előbb végeztem.
- Örülök, hogy itt vagy. - Álltam meg egy pillanatra. A hangom komoly lett és kissé szomorkás - Tudod nekem nincsenek más barátaim rajtad kívül és a szüleim is elutaztak egy hónapra. Elég magányos vagyok. - Nem is tudom miért, de ezek a szavak hagyták el a számat, közben egy kicsit erősebb magamhoz szorítottam őt. Talán ezért is voltam olyan izgatott, attól, hogy találkoztam vele.

- Nyaahhhh
Halkan sikkantok vagy is felkiáltok amikor kirántanak a csodálatból egyenesen az ágyra. Egészen eddig nem tudtam, nem tapasztaltam azt amit láttam és halottam. Az utcán nevetgélő barátok nosztalgiázása. Vagy régen az osztályban, azt a sok beszélgetést nem értettem. Most már értem és én is érzem. A barátságnak ezt a szoros kötelékét, mikor valaki ennyire szorosan hozzá tartozik a másikhoz. Annyira Boldoggá tesz ez most. Az sem zavar, hogy Sayu magához ránt és szorongatva hempergünk a puha ágyban. Ren pedig padlón ülve figyel minket és nem érti az egész dolgot.
- Én is szóval én is örülök.
Nyögöm ki piros arccal boldogan. Majd fejem barátnőmre hajtom és az előbbi mozgást próbálom ki szuszogni magamból. Az egész most teljesen álom szerű a számomra. Még is egy kérdés kibukik belőlem.
- Sayu mesélnél nekem szüleidről?
Kezem számra teszem és mivel már elpirulni nem tudok csak mentegetőzök.
- Bocsánat, nem akartam semmi olyat kérdezni. Csak szóval én csak kíváncsi vagyok. Tudod, már biztos tudod nekem nincsenek szüleim. Egyedül Akashi és Ren, és te vagy nekem.
Neve hallatán Ren felugrott az ágyra és próbált minél jobban a közelünkbe furakodni. Felültem és mosolyogva simogattam fejecskéjét.
- Tudod Ren volt talán mindig is aki vigyázott rám. Akashi csak épp arra járt és mivel haza felé tartott Konohába magával hozott. Nem lenének ők ketten ki tudja mi lenne velem.....
Kicsit a múltba révedtem Ren simogatás aközben aki persze hangosan dorombolva élvezkedett.
- Ha nem nagy kérés meg tennéd nekem, tudod mesélsz .....

Ayamit láthatóan a saját kis álomvilágából ébresztettem fel azzal a rántással. Egész addig úgyt tűnt, mintha nem is érzékelné a körülötte lévő dolgokat. Most már eggyüt hempergünk az ágyban és kicsit sem tűnik úgy, mintha zavarná. Régebben nem nagyon kedvelte az ilyen hirtelen megmozdulásaimat, sőt egyenesen menekült előlem. Elmosolyodtam, ahogy a régi emlékek az eszembe jutottak. Aztán ezeket a kis emlékeket Ayami hangja töri meg. A szüleimről. Jól sejtettem, amikor úgy gondoltam, hogy nincsenek neki. Viszont én semmiféleképpen nem akartam felhozni neki. Mivel ő kérdezte, így úgy döntöttem, hogy válaszolok nekik.
- Édesanyám nagyon kedves. Egy virágboltot vezet a közelben. Mikor kicsi voltam mindig segítettem neki a boltban. Nagyon szeretem, mert megértő és mindig segít. Édesapámmal, már kicsit más a helyzet. Őt is szeretem, de nem áll hozzám annyira közel. Főleg, mivel az idő nagy részében itthon sincs. Ő egy kereskedő és mindig a világot járja. Neki köszönhető, hogy ilyen jól élünk. Mikor elhatároztam, hogy ninja leszek, akkor mindketten eléggé ellenezték, de én nem tágítottam. Talán ha akkor hallgatok rájuk könnyebb lenne az életem, de ugyanakkor nem ismertelek volna meg téged sem. - Meséltem el neki ezt a kis sztorit. Nem tudom, hogy ő miként fogja megélni. A jobb kezemet a fejére tettem és elkezdtem simogatni, míg a fejemet a jobb vállára helyeztem. Kicsit jobban magamhoz szorítottam.

Örülök neki, hogy mesélt szüleiről. Látszik, hogy nagyon szereti őket ahogyan beszél róluk és minden más dolog. Ami csak egy kicsit is kifejezi ezt a szeretettet.
- Én nem igazán ismertem őket. Nem is nagyon emlékszem rájuk, csak néhány emlékem van és Ren. Rent kiskorában tőlük kaptam még alig nyílt ki a két szeme mikor haza hozták. Azóta együtt vagyunk ha jól sejtem. Úgy emlékszek anyunak fekete haja volt és kék szeme. Míg apunak fekete haja és sötét szemei. Nem tudom régen hol laktunk, de annyira emlékszek, hogy Tűz országában lehetett a házunk valahol. Egy nap nem tudom miért elindultunk, hogy Konohába költözünk. Néhány nagyon rossz szándékú férfi állított meg minket. Renel együtt elbújtam. Azután amire emlékszek, hogy Akashi karjaiban tartva cipel engem én pedig Rent szorongatom.
Nagyot sóhajtok és érintés a simogatás nagyon kellemes érzés. Kicsit meg remegek, de azért mert valami hihetetlenül jó dolog.
- Bo Bocsánat tudod nem akartam szóval bocsánat.
Céloztam arra amit a simogatás okozott mert teljesen úgy viselkedtem mint egy cica amikor simogatják.
- Tudom nem a rokonom, de én még is szeretem annak ellenére olyan ritkán látom. Ő mondta, hogy iratkozzak be az akadémiára barátokat szerezni. Nem az akadémián találtam meg a barátokat.
A simogatás még mindig tart amitől teljesen elolvadok és az ágyra nyúlok. Vissza Sayu mellé akihez rögtön oda is bújok. Igen talán tényleg változtam ez egyre nyilván valóbb. Régen nem mertem volna így mellette lenni most még is. Szinte igénylem a közelségét, az idő és a távolság ennyire meg mutatkozna? Ennyit jelentene akkor ha két barát távol kerül egymástól majd újra találkoznak, vagy csak én vagyok ilyen?

Elmeséltem neki, hogy milyenek a szüleim. Ő is mondott pár dolgot a övéiről, de láthatóan nem nagyon ismerte őket, hisz hamar meghaltak. Kis szomorúságot éreztem, de ugyanakkor egy kis boldogságot is. Szomorú voltam, mert sajnáltam Ayamit, hogy ez történt vele. Valószínűleg ha még most is élnének a szülei, akkor teljesen más irányba ment volna az élete. Lehet soha nem vált volna belőle ninja és nem is találkoztunk volna egymással. Ugyanakkor egy kicsit boldog voltam, mert az én szüleim még élnek és ha esetleg meghalnának, akkor is van sok szép közös emlékem velük.
- Értem. - Ennyi volt az, amit képes voltam mondani a történetére. A hangom egy kicsit szomorú és erőtlen volt. A füléhez hajoltam, majd belesúgtam.
- Ne félj! Én veled leszek. - Mondtam kedves lágy hangon. Ahogy beszélt a hallani lehetett rajta a szomorúságot én pedig meg akartam nyugtatni. Nem tudom, hogy mennyire fog sikerülni. Ahogy egymást öleltük azon gondolkoztam, hogy mennyire nyugodt és békés minden. Azt kívántam, hogy ez örökre így maradjon, de nagyon jól tudtam, lehet már holnap új küldetésre rendelhetnek ki minket ahol, akár az életünket is veszthetjük. Rossz volt ebbe belegondolni is. Nem akartam elengedni őt. Biztonságot éreztem, ahogy szorosan magamhoz öleltem. Ez egy olyan érzés, amit azóta nem éreztem, mióta ő meghalt. Úgy éreztem, hogy újra van értelme az életemnek.
- Megvédelek. - Suttogtam alig hallhatóan.

Könnyes szemekkel néztem fel Sayura és mosolyogtam.
- Köszönöm. Mindent, amit csak adtál nekem.
Majd oda bújtam, és Hirtelen eszembe jutott valami. Fel pattantam és rögtön az ágy mellé ugrottam. Először végig gondoltam, hogy jó ötlet lenne az egész, de végül is mindegy.
- Sayu mit szolnál ahhoz ha újra együtt lenénk. Tudod szóval régen egy csapatban voltunk és jó lenne újra együtt küldetésre menni.
Majd eszembe jutott mit művelek és tekintetem lesütöttem.
- Boo bocsánat, ha nem akarod nem muszáj. Tudod ha akarod meg mutatom miket tanultam azóta nem láttuk egymást. Akkor meg tudsz majd bízni bennem a küldetés alatt.
Az ágy szélére ültem közben és ruhám szélét gyűrögettem zavaromban. Túl heves voltam az előbb és ez valahogy nem én voltam. vagy talán még is. Úgy látszik apránként ahogy telik az idő lassan megváltozok. Olyan dolgokat művelek ami régen lehetetlen elképzelhetetlen volt.

Ayami megköszönte mindazt amit tettem érte. Érdeke, mert nem emlékszem semmi olyasmire, ami külön köszönetet érdemelne.
- Nem kell megköszönnöd semmi, hisz nem tettem én érted olyasmit. Sokkal inkább nekem kéne megköszönnöm, amit te tettél. Azt hogy itt vagy velem. Az utóbbi időben egyedül voltam és magányos. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Most viszont, hogy itt vagy valami különlegeset érzek, amit már rég nem éreztem. - A mondat végére egy kicsit elhalványult a hangom. Még mindig nehezemre esik annyi év után is beszélni a történtekről. A kezemet elveszem Ayamiról és megmarkoltam a nyakláncomat. Milyen rég is volt.
- Ahogy itt vagy velem úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül, biztonságot és boldogságot érzek belülről. Szóval, köszönöm Ayami. - Mondtam kedves mosollyal az arcomon. Nem tudom mi üthetett belém. Normál esetben senkivel sem beszélek ennyire nyíltan, de ő valahogy más volt. Valami olyan erőt éreztem belőle, ami arra késztetett, hogy megnyugodjak és megnyíljak előtte. Ekkor gyorsan  felpattant az ágyról. Utána akartam nyúlni, de nem voltam elég gyors. Azzal, hogy elment mellőlem, hirtelen elveszni látszott az a nyugalom, amit eddig éreztem. Előállt az ötlettel, miszerint újra lehetnénk egy csapatban. Egy kicsit meglepett ezzel. Gondoltam én is rá, de nem tudtam, hogyan fogadná. Örülök, hogy ő tette fel előbb ezt a kérdést.
- Igen, szívesen lennék veled újra egy csapatban. - Válaszoltam neki őszintén.

- Jaj ne mondj ilyeneket... teljesen zavarba hozol már megint.
Kénytelen voltam elfordulni, de közben hanyatt dőltem és Ren csak erre várt rögtön hasamra ugrót ahol össze gömbölyödve foglalt helyet.
Eszembe jutott néhány dolog amit Jiraiya, Gamabunta és az a fura fiú mondott. Meg sensei szavai az a durva erőszakos férfi szavai. Miért most jönnek elő fogalmam sincs. Talán meg van mindegyiknek az oka.
- Most már sosem leszünk egyedül. Még ha újra más fele sodor minket az élet mindig ott leszünk egymásnak.
Éreztem talán most lelkem lelkünk mélyén hitetlenül mély barátság szökken szárba. Az eddigi meg levő dolgok tovább mélyülnek. Ren nem nyugszik és tovább mocorog. Még hangot is ad épp valami nm tetszik neki. Ez a nemtetszése tettlegességig fajul. Hangosan nyávogva morog majd be indul a pofozógép. Persze karmit nem engedi ki de folyamatosan sivítva pofozkodik. Elszözör engem szemelt ki célpontjának, amint hozzá mertem érni már meg is sorozta a kezem. Újra felugrok, de követ és hátamra ugrik. Egy nyolc kilós macska aki egy hasra esés szélén egyensúlyoz hátára érkezik nos elég a hasra eséshez. Diadal ittasan felnéz és kihúzza magát majd gonosz és éhes tekintettel Sayut méregeti. Mindehez hozzá téve jelzés értékül meg nyalja száját ki villantja még fogait is. Majd vetődik is mellkasra érkezve egyenesen Sayu melleire. Mint aki parázsra lépet úgy ugrik a földre a fehér cicus és hangosan morogva nyalogatja a száját.
- Ren nem szabad!
Ugrok fel rögtön, de lábam elé érkező cicára rá lépek ha csak nem csinálok valamit. Kénytelen vagyok újra elesni, vagy is szándékosan át esni a cicán aki mintha vigyorogna és odébb sétál. Még mindig nyalogatva a száját. Én pedig egyenesen Sayun landolok.

Megint sikerült egy kicsit zavarba ejtenem őt.
- Hehe - ejtettem el kis kacajt. Annyira aranyos, mikor zavarba jön. Gyorsan el is fordult, majd visszadőlt az ágyra. A macskája, mintha csak erre várt volna fel is ugrott rá. Különös hangokat adott ki, majd elkezdett a mancsaival pofozkodni. Játékos kis cica, az biztos. Ayami gyorsan felpattan, de Ren már követi is és a Ayami hátán landol, aminek köszönhetően szegény lány hasra is esik. Gonosz módon ki is nevetem, de hát nem tehetek mást, mert olyan vicces volt ez a kép. Az ezt követő pillanatba ugyanakkor az arcomra fagy a mosoly. A cica most engem szemelt ki magának. A száját nyalogatta és még a fogait is kivillantotta.
- Eh? -Csak ennyire telt tőlem és a macska már a levegőben volt és egyenesen felém szállt. Olyan gyorsan történt, hogy időm se lett volna kikerülni. A cica egyenesen a melleimen landolt.
- Kyaaa - Adtam ki a zavarba ejtő hangot magamból, ahogy landolt és már tovább is száguldott. Azt kívántam, hogy Ayami nem hallja meg, de annyira hangos voltam, hogy valószínűleg az utca túloldalán is hallották. Az arcom teljesen elvörösödött, mikor belegondoltam. Ayami már felállt és az ágy felé sétált, de Ren újból útját állta. Mivel nem akart rálépni, így kénytelen volt átesni rajta. Ennek az lett az eredménye, hogy egyenesen rám esett. Az arcunk majdnem összeért. Valamiért eszembe jutott az a bizonyos küldetés.
- Jajj, de merész valaki, bár nem mintha bánnám. - Mondtam neki, miközben mélyen a szemébe néztem és egy kis gonosz mosolyt ejtettem felé.

Arcom Sayu arca előtt. Az az előbbi sikítás vagy mi, nem láttam mi történt Ren biztos valami gonosz dolgot művelt. Majd nem össze ér arcunk én pedig szinte felrobbanok annyira vörös vagyok már.
- Boo Bocsánat Ren éhes. Akkor szokót ilyen.. szóval akkor ilyen.
Meg próbálok felállni és ezt csak tetézi a helyzet. Az előbb még milyen piros voltam és most ennyire közel kerültünk egymáshoz. Aztán rá markolok vagy is kezem valami fura dolog hoz ér. Ismerős a tapintása, mikor oda nézek fel sikítok és úgy ugrok fel mintha parázsba nyultam volna.
- Bocsánat.. bocsánat.....
Hajtogatom gyorsan egymás utánban az ágy mellett letérdelve.
- Én én nem akartam. Bocsánat én én szóval.
Teljesen zavarba jöttem és csak ezt tudtam hajtogatni semmi mást. Vajon most mit fog gondolni rólam, mit csináljak? Biztos haza fog zavarni, jahh remélem nem. Annyira sajnálom ééén tényleg nem akartam.

Ahogy Ayami rám esett arcunk majdnem teljesen összeért. Hirtelen olyan érzés fogott el, mint azon a küldetésen. Még mindig érzem az ajkai érintését. Még ha csak elterelésként használtuk, fura érzéseket ébresztett fel bennem. Ayami sűrű bocsánatkérések közepette próbált felállni. Már nyúltam volna érte, hogy visszarántsam, de ekkor különös érzés támadt a mellkasomon. Egész pontosan a mellemen, mert Ayami annyira siettet, hogy rámarkolt.
- Kyaaaa - Megint ez a zavarba ejtő hang. Le kéne szoknom róla. Szegény lány annyira megijedt, hogy már a földön térdepel és elnézést kér újra és újra. Viszont a történések láncolata egy olyan dolgot indítottak be nálam, amit még soha nem éreztem. Nem tudtam hová tenni ezt a dolgot, csak egy valamire tudtam gondolni... rá
- Ejj-ejj Ayami-chan! Nagyon merész vagy. - Mondom egy kicsit perverz mosollyal az arcomon. - Ezért most meg kell, hogy büntesselek. Hmm... Megvan! Emlékszel még a küldetésre, amikor az öreget kellet elkapnunk? Tudod te is jól mi történt aznap. Akkor én kezdeményeztem, de most rajtad a sor. - Nem mondtam ki, hogy pontosan mire gondolok, mert túlságosan zavarban voltam, de inkább körülírtam azt és teljesen biztos vagyok benne, hogy tudja miről beszélek. A beszédem közeben a kezemet kinyújtom és a mutató ujjammal az állához nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Utána hátradőlök az ágyon, behunyom a szememet és várom mi történik.

- De de de én nem akartam. Nem akartam én szóval......Emlékszem.
Emlékszem, hogy mi történt az öreg túlságosan is perverz volt. Végén csak úgy tudtuk leszerelni, hogy pontosan azt. Vagy is azt csináltuk ajkaink össze értek. Miért érzem most ezt és lehet pont azt szeretné tőlem kérni? Ren közben teljesen magányba burkolózót és látta most nem az övé terep. Félre vonult távolabb elnyújtózva a földön szemlélte az eseményeket.
Fel álltam és kézjeleket formáltam. Immár ma sokadjára ezért talán hirtelen fáradtság ezért tört rám. Kéz jelek után rögtön megtörtént az a dolog. Vagy hallani lehetett ahogy a fehéres derengésen belülről zajokat. Nem volt más csak halkan roppanó porcok hangja és az ahogy az izmok megfeszülnek. Pár pillanattal később már egy Neko Ayami állt a szobában és nyúlt el az ágyon. 
Még a hangom is egy kicsit meg változott.
- Sa...yu...ri
Tagoltam a nevét hangom tényleg kicsit macskás lett. Pont ahogyan az elvárható volt a formához képest. A neko formám sok gyakorlás meg hozta az eredményét most már tökéletes. Arcom arcához ér és gyors puszit adok neki. Majd kezeim felhúzom az arcomhoz, hogy pirulásom leplezni tudjam. Kezeim takarásából álmosan pislogó macska pupillák leselkednek.

Miután elmondtam neki, hogy mit is várok tőle, hátradőltem az ágyban behunytam a szememet és vártam. Elképzelésem sem volt, hogy miként fogja megoldani ezt a kis feladatot, vagy egyáltalán megcsinálja-e, de én vártam. Különös hangokat hallottam Ayami felől, de nem tudtam mi lehet az, ugyanakkor a szemeimet még a kíváncsiságom ellenére sem nyitottam ki. Hamarosan érzem, ahogy felém hajol és a nevemet mondja. Az arcom teljesen elvörösödött, ahogy hallottam. A hangján viszont hallani lehetett valami változást. Teljesen más volt, mint eddig. Egy gyors puszit adott, majd egy kicsit hátrébb hajolt és arcát eltakarta a kezével. Ekkor nyitottam ki csak a szememet és láttam meg, hogy mi is okozta a változás. Ayami időközben felvette a neko formát. Rég nem láttam már, így és amikor láttam is problémát okoztam neki. Bátor lány, hogy felveszi ezt az alakot előttem.
- Jajj, de aranyos vagy! - Tört ki belőle, ahogy megláttam. A két kezemet átkulcsoltam a nyakán és egyenesen magamra rántottam. Ayami arca a melleim között landolt, közben a fejemet az övéhez dörgöltem.
- Remélem, hogy tudod ez még közel sem volt elég. - Mosolyogtam rá miközben felemeltem a fejét. Hirtelen nagyon közel hajoltam az arcához.
- Te is jól tudod, hogy amit én kértem az nem egy egyszerű puszi volt. Ha akarod újra megmutatom, hogy mit is kértem. - El sem hiszem, hogy ilyeneket mondok, mintha nem is én lennék, de mégis én vagyok. Nagyon remélem, hogy Ayami nem fog megutálni amiért így viselkedek vele, de jelen helyzetben nem tudok mit kezdeni magammal.

- NYaaaaaahhhhrr
Vagy is valami ilyesmi tompa hangzása mert épp fejem valahol olyan helyen van. Mások ezt biztos díjaznák, de jelenleg én ezt valahogy nem díjazom. Szabadulni nem tudok, talán nem is nagyon akarok. Azért próbálkozok rendesen, ficánkolok ahogyan azt kell.
- Nyahmppfff
Hallatszik ismét a tompa hang és végén csak sikerül kiszabadulni, miközben levegőt kapkodom. NYahh ezt.. ezt nem lehet így, Kedvelem meg minden de..de ezt így..... mire gondolhat egyébként? Mindegy jelenleg én ezt nem is akarom megtudni. Pont mint Ren ugrok egy hatalmasat, levegöben mint a macskák én is megfordulok. Csak én most a plafonról lógok lefelé. Test helyzetem azt mutatja ugrásra készen állok mint egy macska. Majd nyugodtan, mikor már kicsit meg nyugszom és nem pánikolok elkezdek lemászni. Most már közel vagyok az ágyhoz, ezért sem ütöm meg magam. Fáradtság meg mutatkozik meg csúszok és az ágyra huppanok. Abban a pillanatban megszűnik a neko forma is. Én pedig össze görnyedve gömbölyödök az ágyra. Egy kicsit fáj az ahogy vissza alakulok. A porcok újra ropognak és most lazulnak az izmok. Sayu nagyon is közelről láttja azt ahogyan vissza alakulok. Neko szemeim remegnek majd pupillám néhány dobbanás szerű mozdulat után újra kerek.