Hime Satsuki

Augusztus-Szeptember

Délután a tengerparton

Helyszín:
Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa :: Getsugakure no Sato :: Tengerpart

Otthon készülődtem, gondoltam, lemegyek a strandra. Naptej, fürdőruha, pokróc... kifelejtettem valamit? Oh, igen, hát persze! A napernyő. A végén még leégek.
Miután elkészültem, rögtön elindultam. Az emberek furcsán néztek rám, hogy miért közelítek a tengerpart felé, de nem sokáig foglalkoztak velem.
Lenn a parton egy kicsit szégyenlősködve indultam, hogy letegyem a cuccomat, mivel én hófehér voltam, ellentétben a többi emberrel: napbarnított, sötét bőrük volt, és nem néztek ki olyan törkénynek, mint amilyen én voltam. Később persze a fodros ruhácskámat is szégyelltem. Aztán rászántam magam, kerestem egy helyet, kipakoltam, és lecsüccsentem a napernyőm alá. Elővettem valami olvasnivalót, de alighogy belekezdtem, valami régi osztálytársam rémköszönt, én meg viszonzásképp biccentettem. Folytattam az olvasást, és vártam, hogy valaki idejöjjön és beszélgessen, de hiába vártam.
Felkeltem, összepakoltam a cuccaim, és elindultam haza fele. Miután hazaértem, lepakoltam, és elindultam a kiképző terepek felé. Talán ott lesz valami érdekes dolog.

Vegyünk egy fiút, egy jounin-t, és kész a csapat!

Helyszín:
Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa :: Getsugakure no Sato :: Kiképzőterepek 1 Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa :: Getsugakure no Sato :: Kiképzőterepek 2

Mikor megérkeztem a terephez, kiszeltem egy közeli fát. Nekifutottam, ám jobb híján, és tapasztalat híján körülbelül fél méter után visszaestem a földre. Még egyszer, gondoltam. Rossz döntés volt- teljes erővel nekiszaladtam. Kábultan tántorogtam vissza, észrevettem, hogy vérzik az orrom- a fenébe is! Előkaptam valami zsebkendőféleséget, majd leültem a fa tövébe. ~Persze, ezt is meg kéne már tanulni. De ha egyszer nem találok senkit, aki vállalná a tanítást!~ bosszankodtam magamban. ~Talán kitartóbban kéne keresnem... az Öt nagy shinobi nemzettől biztos nem jönnének ide. Olyan messze vannak, én meg egyedül vagyok, az akadémiáról egyedül nekem osztottak csapattársakat. Hát ilyet!~
Már-már azon voltam, hogy megyek, és kidobom az akadémia ablakát. ~Dehát inkább nem... A végén még fizetnem kéne érte. Azt megy egyenlőre nem tehetem meg, hogy erre pazaroljam a pénzemet... akkor már inkább a tanulásra.~
Alig hogy leültem, egy alakot pillantottam meg. Biztató tényező, hogy nem csak én vagyok ilyen őrült, hogy ide jöjjek. Olyan elhagyatott!
Aztán jobban szemügyre vettem az arcát, és láttam, hogy mintha ismerném. Idegesítő vigyor, amiből mindig idegesítő viccek jönnek elő...hogy is hívják? Tom...Tomi...Tomo! Takeyanagi Tomoko! Kényszerből egy kicsit elvigyorodtam. ~De mit kereshet itt? Úgy tudtam, hogy már kapott egy csapattársat... egy lányt... Jaj, hát persze!~ Elővettem egy fényképet. Az egyik tanárom adta nekem, azt mondta, hogy ha meglátom, akkor kellemes meglepetés fog érni. ~Csak nem kaptam egy...csapattársat? Alighanem ez lesz az. Vagyis ő.~ Látom, hogy felém sétál, majd köszönt.
Megkérdezte, hogy megsérültem-e, mire én megrázom a fejem.
- Alighanem csak elszakadt pár hajszálerem.- válaszoltam.
Miután válaszoltam, kérdés kérdést követ, és elhangzott egy újabb mondat a szájából.
- A nevem Takeyanagi Tomoko! Lenne egy kérdésem, ami kicsit furán fog most kijönni. Találkoztunk már? Nagyon ismerős vagy, de nem tudom honnan.
Önkéntelenül elvigyorodtam. Tényleg ő az.
- Azon kívűl, hogy az akadémián osztálytársak voltunk, valószínű, hogy te vagy az a... "szerencsés" ,akit beosztottak mellém csapattársnak. -mondtam, kicsit kuncogva. - Amúgy a nevem Hime Satsuki. Örülök, hogy közelebbről is megismertelek. - teszem hozzé, majd mosolyogva odanyújtottam a jobb kezem. Nem a legnőiesebb dolog a kézfogás, de nem borulhatok a nyakába, hogy mennyire vártam már egy társra!
Miután odanyújtottam a kezem, mindenek előtt bókokkal halmozott el, majd, ahelyett, hogy megrázta volna, inkább megpuszilta a kezemet. Majdnem elájultam, annyi volt a stressz aznap. Aztán még ez is! Kiderült, hogy egész illedelmes. Aztán témát váltott, és megkérdezte, hogyan hívjon engem.
- Vagy Satsu, vagy Tsuki. Bár a legtöbben mégis csak Satsu-nak hívnak. -megpördültem, majd visszakérdeztem- és én Téged hogy hívhatlak? Esetleg... Tomo-nak?
- Akkor Satsu-nak vagy Tsuki-nak foglak hívni, ahogy a helyzet hozza. - válaszolt.
Ezután a mondat után kirázott a hideg, pedig nagyon meleg nap volt. A különös jelenség miatt nem is foglalkoztam mással, amit Tomo mondott, inkább figyeltem. Aztán valami lerántott minket a földbe, egészen nyakig, majd egy nő jelent meg előttünk. Arról magyarázott, hogy nem lehetünk csapattársak, bla-bla... MI?! Csodás. Egyszer kaptam csapattársat, azt is 10 percig, ha élvezhettem. Aztán meg arról beszélt, hogy úgy dönti el, ki lesz a tanítványa, ha átmegyünk egy bizonyos próbán. Megkellett küzdenünk egymással. Mármint Tomo-val. Amint végzett a magyarázkodással,
tapsolt, és mi kiemelkedtünk a földből. Lecsatoltam a shurikentartómat, majd követtem Tomo példáját, azaz felvettem a harci állást. A jövendőbeli mester elkiáltotta a csata kezdetét, és Tomo megszólalt.
- Gyere nyugodtan, nem foglak bántani! - rám nézett. - Nem teljesítem egy őrült akaratát. Nem fogok megverni egy lányt! - jelentette ki - Amúgy is, mindenki tudja, hogy ebben a korban a lányok gyengébb fizikummal rendelkeznek. Később ez változhat, de a jelenlegi állás szerint én vagyok az erősebb. Viszont szorult belém annyi tisztelet, hogy ne bántsak egy lányt.
Mikor ezt meghallottam, akarva-akaratlan elvigyorodtam. Méghogy én, gyenge! A kezem kézjeleket formázott, majd alig hallhatóan kinyögtem, hogy Shunshin no Jutsu. Ezt követően eszeveszett cikázásba kezdtem, majd felugrottam az Akadémia falára, onnan Tomo hátára, majd elrugaszkodtam. Tudtam, hogy csak úgy nyerhetek, hogy ha elenyésző hibaszázalékkal minden ütésem betalál.
Sok ütésem találta el, amitől megingott a védelme, és ő maga hátraesett. A mester magyarázni kezdett Tomo-nak, aki ezen felindulva szintén támadásba kezdett. Sajnos a védelmem egy hibát követően megtört, ami miatt sikerült neki kigáncsolnia és a földre terítenie. Elkezdtem kigondolni egy stratégiát, de ez szinte feleslegesnek tűnik, hisz a nő elkapta Tomot. Azt a parancsot adta nekem, hogy kérdezzem ki Tomo-t mindenről, amit tud. A gyerekkorától kezdve bármit kérdezzek tőle, és járjak sikerrel. Ez volt a parancs.
Távol voltam, de azért ráparancsoltam, hogy beszéljen. Mikor nem válaszolt, ezt megismételtem. Erre se válaszolt. Elindultam felé, hogy felpofozzam, mikor egy rúgást indított felém. Elkaptam a lábát, majd elvigyorodtam, mivel tudtam, hogy itt az esély arra, hogy szóra bírjam. Elkezdtem lazán csavarni, de Tomo ahelyett, hogy beszélt volna, csak fájdalmasan felnyögött. Bárki mást már megöltem volna, de Tomo-t... Nem!
Lábát egyik kezemmel egy rövid pillanatra elengedtem, és izomból beleütöttem a gyomorszájába. Alighogy megütöttem, már vissza is tért a kezem a lábához. Csak vártam, hogy megszólaljon...
Aztán az egész nem várt fordulatot vett. Tomo-t elengedte a nő, majd hirtelen engem fogott el. Ugyanaz volt a parancs, mint amit nekem adott. Hirtelen a testem magától mozgott, pontosabban nem én irányítottam, amit mondtam. A számból az hangzott el, hogy úgysem szed ki belőlem semmit. Aztán elnémultam. Nem jött ki egy szó se a számból.
Tomo elkezdett közelíteni, majd egy kunai-t szorított arcomhoz.
- Ha ki kell vallatni, akkor megteszem. A fegyverek használatát csak a harcra tiltotta meg a sensei, a kínzásra nem. - szólalt meg. Végig húzta a kunai pengét az arcomon, majd elfordult.
- Tudja mit? Inkább visszamegyek az akadémiára, de nem fogok egy lányt azért megkínozni, mert ön azt akarja! Ha egy ellenséges személyt hozott volna, hogy vallassam ki, akkor megteszem egy szó nélkül! Azzal pedig ne jöjjön, hogy megeshet az hogy egyszer szembekerülhetek vele! Jelenleg bajtársak vagyunk, nem pedig ellenségek. Ha később Konoha ellenségének nyilvánítják, akkor minden szó nélkül végzek vele. Viszont amíg ez nem történik meg, addig nem kínzom meg! Szeretne még valamit mondani, vagy leléphetek? Még akkor el kell rendeznem hogy holnaptól újra az akadémiára menjek!
Aztán meggyötört a felismerés, hogy mennyire elvoltam szállva, hogy megkínoztam őt. Ő meg... Alig ért hozzám.
Aztán a mester elengedett engem, és tapsolt. Megtapsolta Tomo-t, mivel Ő átment a vizsgán... Ám én megbuktam.
- Elnézést először is, de akinek majdnem két éve nincsenek emberi kapcsolatai, könnyen elfelejtheti, hogyan is kell... embernek maradnia. - mondtam szégyenkezve, és meghajoltam.- A bemutatkozásról annyit, hogy a nevem Hime Satsuki. Imádom a macskákat minden méretben, a napfényt kerülöm, ha megtehetem. Szeretnék nagy ninjává válni, de az igazi célom az, hogy... - itt kicsit megtoppantam, és haboztam.- hogy megtaláljam a családomat, és újra boldog lehessek.
Várakozóan, szégyenkezve néztem Tomora, és vártam, hogy ő is bemutatkozzon.
Aztán mikor Tomo felénk fordult, vigyorgott. Csodálkozva meredtem rá, majd Ő is bemutatkozott. Ezután a mesterünk rögtön küldetést osztott ki nekünk, de nem ám olyat, mint amilyet a sima geninek kaptak. A küldetés az volt, hogy kapjunk el egy civilnek számító embert. De itt az volt a furcsa, hogy a falu egyik ninjája se tudta elkapni... Szóval szerintem elég durva küldetés. Mindezek után elmondta, hogyan megyünk, és hogy hova is.

Az első küldetés, és az új fiú

Helyszín:
Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa :: Kikötőváros 1
Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa :: Kikötőváros 2
Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa :: Kikötőváros 3

Miután a sensei mindent elmondott nekünk, elküldött minket. Tomo elindult, így hát lassacskán követnem kellett a
példáját. Elordítottam, hogy Shunshin no Jutsu, és hazaszáguldottam. Otthon aztán bedobáltam a hátizsákba mindent,
ami kellhet, felkaptam, és elindultam a kikötő felé. Ott aztán elég gyorsan kiszúrom a mesterünk hajóját-nagy, és
modern. Visszhangozva hallottam Tomo köszönését, majd lefékeztem előtte, és köszöntem.
-Szia!
Aztán alighogy köszönök, a mesterünk is megjelenik.
-Grr nektek tengeri kutyák. Remélem készen álltok az útra, mert perceken belül indulunk.- S a jóslata ismét beteljesült.
A hajón állva a talaj megindult a lábunk alatt és lassan elkezdtünk távolodni a kikötőtől.
Aztán újra elkezdett magyarázni. Elmondta, hogy okítani fog bennünket, de először is pakoljuk le a cuccunkat a saját szobánkba. Vagyis... A kettőnk szobájába. Hisz egy szobában kellett lennünk.
Miután kipakoltunk, magyarázza el, mit is tanít nekünk legelőször- a falra mászás művészetét. Ő maga felsétált az egyik árbocra, úgy magyarázta el, majd miután végzett, mondta, hogy fussunk fel mi is az árbocra, majd magunkra hagyott bennünket.
Behunytam a szemem, és a lábamba vezettem a chakrát. Nem sok idő telt el, de én máris nekifutottam. Persze, ez nagyon hamar volt, mert 2 méter után le is zuhantam. Ezután inkább megálltam egy helyben, és elterveztem, hogy sok chakrát gyűjtök. Többet, mint előbb. Miután ezzel végeztem, neki futok, de 3 és fél méterig jutok csak. ~Sebaj, jobb, mint a semmi...~ Eközben láttam, hogy Tomo is próbálkozott, ám ő sokkal megfontoltabban.
Új stratégiát dolgoztam ki, miszerint minek csak egyszer, sok chakrát belefektetni a technikába, miközben folyamatosan tudnám áramoltatni azt? Ennek fügvényében leültem törökülésbe, és koncentrálni kezdtem. 20 perc után felpattantam, nekifutottam, és folyamatosan áramoltattam a chakrát a lábamba. 7 métert értem el! Nem semmi.
De sajnos nem figyeltem eléggé, a lábam megcsúszott, így elkezdtem zuhanni. Mikor leérkeztem, pár csigolyám fájdalmasan megreccsent, ám nem lett komolyabb bajom. Inkább lehyuntam a szemem.
Ám nem sokáig feküdhettem a földön, mivel a mesterünk ott termett, és belém vezette a chakráját. Ám ez a fény zöld volt- szóval ő egy medikus ninja.
Azt mondta, mindjárt jobban leszek, és hogy vigyázzak jobban. Miután végzett a gyógyításommal, szokása szerint elkezd magyarázni, de most arról, hogy azt ígérte, hogy aki első lesz, ajándékot kap. Felmutatott egy tekercset, ezzel jelezve, hogy ez az. Felrakta az árboc tetejére, és újra magunkra hagyott minket.
- Készen állsz egy kis versengésre? -kérdezte tőlem Tomo, amire persze rábólintottam.
Újra megálltam, hogy chakrát gyűjtöttem, és nekifutottam. Már majdnem elértem, mikor újra megcsúsztam, ám megállítottam magam a kezemmel. Újra felugrottam, majd, mivel számításaim szerint nem lett volna elég chakrám, hogy elérjem a tekercset, egy hálón lendültem fel, és szereztem meg azt. Ezek után leugrottam, és hál' istennek talpra érkeztem.
Újra megjelent női kiképzőnk, és gratulált, ám felszólított engem, hogy adjam át Tomo-nak a tekercset, miszerint én nem rendeltetésszerűen teljesítettem a feladatot. Kelletlenül átnyújtottam, és a mester vigasztalóul elmondja, hogy azért én is kapok egy ajándékot- én dönthettem el, hogy kié legyen a takaró, ugyanis egy ágyon aludtunk. Ezen elmosolyodtam persze.
Ezek után elindultunk az étkezőbe. Egy folyosón kellett átmenni, amin gyönyörű festmények voltak, és néhány ablak, amin kinézhettünk a víz alá. Miután megérkeztünk az étkezőbe, nagyon sok étel várt minket, persze én többször is teleszedtem a tányéromat, majd eltűntettem a benne lévő ételt. Teli hassal indultunk el Tomo-val a szobánkba.
Beléptünk a szobába, és kellemes fenyő illat üdvözölt minket- a szekrények, az ágy fenyőből készültek. A parketta simább és csúszósabb nem is lehetne, és egy majd' 1 méteres ablakon át figyelhetjük a tengeri világot. Egy szóval csodálatos! Ennél szebb hajót aligha láttam, és még a szobák is nagyon otthonosak. Benyitottam a fürdőszobába, és kellemes meglepetés fogadott- egy kád! Hajón alighanem ritka a kád.
- Tomo, remélem nem haragszol, de szeretnék először én lefürödni. Ne leskelődj! -mondtam, majd rögtön magamra is zártam az ajtót. Levetkőztem, majd beleugrottam a kádba.
Miután végeztem, lenge fürdőköpenyben kitáncoltam a fürdőből.
- Csinos. - jegyezte meg Tomo. - Akkor most én fürdök. Te se próbálj leskelődni!
Ameddig fürdött, én előkészítettem a másnapi ruhát, majd bebújtam a takaró alá. Ahogy Tomo is kiért, majd befeküdt mellém, lekapcsoltam a villanyt, és a tengerre néző ablak felé fordultam. Egy nem várt kérdés törte meg a csendet.
- Lehet egy kérdésem, Tsuki? - szólalt meg halkan, alig hallhatóan. - Van barátod? - kérdezte félelemmel a hangjában.
- Nincs. Semmilyen értelemben sincs. Túl... különc vagyok ehhez.
- Amikor megláttalak a kiképzőterepen, akkor nagyon megtetszettél nekem. Amióta úton vagyunk, azon agyalok, hogy nem vettelek eddig észre. Biztos hogy egy osztályba jártunk? Habár, akkor most nem lennénk társak.
- Tuti, hogy egy osztályba jártunk.. Nos, én leghátul ültem, és mindig lehajtottam a fejem, míg te szinte legelöl ültél és sose néztél hátra. Valószínű, hogy így nem vettél észre.
Ezek után felé fordultam, halványan elmosolyodtam, majd erőt vett rajtam az álom...Reggel a földön keltem, a takarómba burkolózva, és könnyek lepték el az arcom. Amint ezt észrevettem, kirohantam a fürdőszobába, és rendbe hozom magam. Ezután elkezdek felöltözni, és épp, mikor végeztem, nagy hévvel benyitott a mesterünk, és köszöntött minket.
- Jó reggelt!-rikkantotta el magát.
Tomo ekkor riadt fel álmából, és viszonylag kómás fejjel nézett körül, mint aki amnéziából kelt fel. Ezen elmosolyodtam.
A mesterünk elmondta, hogy még két napi út, amíg oda érünk. Elmondta, hogy hamarosan reggeli, majd kiment. Követtem a példáját, és hagytam Tomo-t felöltözni, kint megvártam, majd együtt indultunk el reggelizni. Miután teleettük magunkat, kérdezi meg tőlünk mesterünk, hogy milyen téren is szeretnénk fejlődni. Erre én rávágom, hogy:
- Nagyon szeretnék mások hasznára lenni, ezért, ha lehet, szeretnék megtanulni pár alap Orvosi ninjutsut.- nyílt szóra a szám szinte azonnal. - Nem tudom, belefér-e az időbe, de mivel gondolom amúgy se piti bűnözőt üldözünk, megtámadhat, és meg is sérülhetünk. Meg aztán, ha nincs ott a sensei, és nincs ott a tekercs se, akkor ilyen dolgok jól jöhetnek.
Miután megbeszéltük az e téren való dolgokat, kimentünk a fedélzetre. A sensei megidézett egy Miuji névre hallgató teknőst, és közölte vele, hogy küldjön pár sérültet, amin én gyakorolhatok. Ezután a teknős pukkanás kíséretében eltűnt, ám hamarosan egy sérült egyed jelent meg.
-Most figyelj Satsuki. Kérlek gyere ide. Ez a jutsu a Shindan (Diagnózis). A pácienst sose mozdítjuk, meg mert nem tudhatjuk mi a baja. A feladatod az lesz, hogy a kezedet fölé rakod, a chakrádat oda áramoltatod, majd megpróbálod érintés nélkül belevezetni, és általa megérezni, hogy mi a baja. ha sikeres a jutsu, zöldes fény lesz a kezed körül és minden apró sérüléséről illetve betegségéről tudni fogsz. ez magas szintű chakra Kontról nélkül nem fog menni. Jó gyakorlást. Fél óra múlva szólj. ja és még valami. Ő már nem képes a beszédre.- közölte velem a mester.
Felé helyeztem a kezemet, majd elkezdtem abba áramoltatni a chakrát. Furcsa érzés volt, elkezdtem látni a sérüléseket... Elkezdtem mozgatni felette a kezemet, majd 20 perc múlva biztos voltam a dolgomban, és jelentettem a

sensei-nek. Ő ott termett, meggyógyította a teknőst, és egy újat idézet meg. Ez már nehezebb eset, közölte velem, ezt megmérgezték. Nagyot nyeltem, mikor megtudtam, hogy meg kell határoznom a méreg típusát, és összetevőit.
Nekiálltam, de ez nagyon nehezen ment. Végighúztam a kezemet a testén, de aligha tudtam megállapítani valamit- eltörhetett az egyik mellső lába, és talán megrepedt egy csont a bal hátsó lábán egy kisebb csont. Ezenkívül semmit nem tudtam megállapítani, pedig még lett volna bőven. A koncentrációmat annyira elvesztettem, hogy hirtelen eltűnt az zöld fényesség a kezem környékéről, én meg térdre rogytam. ~ Ennyire nehéz lenne? Ezek még csak az alapok, de én máris elvérzek... ~ Felálltam, és újra megpróbálom. Izzadt próbálkozásaim kisebb sikerekkel jártak- súlyosan megsérült a bal veséje, és mint kiderül, már a csata előtt is beteg volt- igaz, e téren csak egy erősebb megfázásról van szó. ~ Most jön a méreg. ~ Többször is végighúztam teste felett a kezemet, de semmi. A zöld fény árad belőle, ez nem kétség- több chakrát kellett beleadnom.
Ez nem volt olyan jó ötlet, mint gondoltam. Meg tudtam határozni a méreg típusát ugyan, az összetevőivel együtt, de mikor ezt jelentettem volna a mesternek, hirtelen elájultam. Túl sok chakrát adtam bele a technikába, ez nem kétség. De legalább sikerült.
Arra ébredtem, hogy a sensei egy tablettát nyomkod le száraz torkomon. Fuldokolva nyeltem le, és elmesélte, hogy ez egy drog, ami majd felpörget. Így is lett. Miután felpattantam, elmondtam a sensei-nek, hogy mi a teknős baja, mire ő meggyógyította, és újat idézett nekem. Hihetetlenül gyorsan tudom megállapítani, mi baja- ennek követően a sensei újra meggyógyítja, és újat idéz meg nekem. Folyton újakat, ahogy meggyógyította mindet...
Furcsállva vettem észre, hogy már besötétedett, és hogy éhes vagyok. Az erőm is kezdett megfogyatkozni. Miután végeztem, megállttam az étkező felé vezető folyosón, és bevártam őket. Amint megérkeztek, kíséretükkel elindultam az étkezőbe.
Már annyira elszállt az erőm, hogy alig bírtam felemelni a kezem, és ételt tenni a tányéromra. Végül szedtem, épp annyit, hogy az éhségem a semmibe vesszen, és megettem. Eközben a sensei váratlanul közli velünk, hogy kapunk egy harmadik csapattársat, bizonyos Itou Ooku-t. Hamarosan meg is idézte.
A fiú számomra elég érdekesen nézett ki, és a köszönést is egy egyszerű szóval letudta. Én csak biccentettem felé, majd felálltam. Egy lépést se tudtam tenni, Tomo átkarolt, és felajánlotta, hogy a szobámba kísér. Örömmel fogadtam el, majd mikor a szobába értünk, intettem neki, hogy én fürdök először.
Benn a fürdőszobában csak fürdőruháig vetkőztem, majd úgy, ahoy van, belezuhantam a kádba. Lebegtem egy ideig a vízben, ám elaludtam, így rövid időn belül el is süllyedtem.
Halk dörömbölésre ébredtem, na meg arra, hogy fulladozok. Valaki kiemelt a vízből, majd miután megállapította, hogy nem vagyok teljesen az eszméletemnél, elkezdett szájon át lélegeztetni, és folyamatosan nyomást mérni a mellkasomra.
Amint teljesen magamhoz tértem, kiköptem egy jó adag vizet, egyenesen Tomo arcába. Tomo, ahogy észrevette, hogy élek és virulok, keresett egy törülközőt, és elkezdett megtörölgetni. Mikor végzett ezzel, elindult keresni egy fürdőköpenyt.
Mindeközben Ooku ott figyelt az ajtóban, és én felénéztem, újra biccentettem, de mivel nem tudtam egyszerre két dologra figyelni, inkább Tomo-t lestem. A fiú, ahogy talált egy fürdőköpenyt, betakart vele, majd kivitt az ágyba, és ott is betakart. Puszit nyomott a homlokomra, majd elaludtam.Reggel az ágyamban keltem, szóval álomtalan éjszakám lehetett. Észrevettem, hogy még fáradt vagyok, ezért visszaaludtam.

Mesélő: Hidan
Jelenlegi chakraszint:100

Folytatjuk // Kicsit összecsaptam, de szerintem egész tűrhető lett.//

Még mindig, és a bővítményben is képtelen vagyok eltelni az írásmennyiségtől. A történeted mögött mindig ott van az ember is, ez tetszik, remélem majd a ninjaélet másik aspektusánál is hasonló domborítást látok.

+22 chakraszint

Összesen 122 chakraszint

Helyszín: Kisebb shinobi nemzetek :: A Hold Országa 4 5

A kikötő

Arra keltem, hogy nap vakítón a szemembe süt. Kedvtelenül forgolódtam, mire feleszméltem. Kerek szemekkel, hirtelen ültem fel az ágyban. Kilestem az ablakon, és meglepődve állapítottam meg, hogy már bőven dél volt. Nagyon melegen sütött a nap. Magam mellé lestem, és észrevettem, hogy csak Ooku van mellettem az ágyban, Tomo pedig eltűnt. Viszont Ooku jó mélyen aludt. Hát nem sieti el a felkelést. Apropó felkelés: a sensei miért nem ébresztett minket...?
Vállat vontam, biztos oka volt rá. Inkább kimásztam az ágyból, és elkezdtem felöltözni. Miután végeztem, felráztam Ooku-t, és elindultam a fedélzetre. Jó lenne egy kis friss levegőt szívni, meg hátha beszélhetek a sensei-vel...
Amint felértem a fedélzetre, egy alakot láttam kirajzolódni magam előtt. Fekete, révén, hogy a nap süt mögötte, és ráadásul még a hátam mögött is visszatükröződik rá. Aztán amikor közelebb mentem, vettem észre, hogy Tomo az, aki egy papír lapot tartott a kezében.
- Mi az a kezedben, mit rajzolsz? - szólítottam meg.
- Téged rajzoltalak le. - mondta kicsit zavartan. - Remélem, nem baj..
- Nem.. nem baj.. -hajtottam le a fejem, hisz elpirultam. Aztán folytattam a mondanivalóm.
- Te láttad ma a sensei-t? Nem ébresztett bennünket. Gyere, keressük meg! - mondtam, majd elindultam az étkező felé. A közeledő lépteket arra véltem, hogy Tomo követ, de lehet, hogy csak visszafordult, és folytatta a rajzát. Én mindenesetre beléptem az étkezőbe vezető folyosóra, majd befordultam, és egy megterített asztal várt, illetve Ooku. Leültem, és teleraktam a tányérom étellel. ~ Vajon Ooku terített meg, vagy a sensei? Mindegy. Inkább együnk. Ma úgy érzem, fárasztó napunk lesz. ~
Miután megettem mindent, amit kiszedtem, elindultam ki a fedélzetre, egy jó vastag könyv társaságában. Közben néha oldalra néztem, kerestem a tekintetemmel a sensei-t. De őt ahogy elnéztem elnyelte a föld, azaz a víz, hisz sehol se láttam.
A fedélzeten kerestem egy árnyékos helyet, hasamra feküdtem, majd elkezdtem olvasni. Annyit olvastam, hogy elfáradt a szemem, és végül újra álomra hajtottam a fejem. Ezek szerint mégse aludtam ki még a fáradságot.

Pár óra múlva arra keltem, hogy a nap rám sütött. Nem bízhattam az árnyékban, mert az arrébb ment, így a már-már lenyugvó nap ébresztett fel. Felültem, majd visszavittem a könyvet a szobámba. Akárki szólt is hozzám, nem figyeltem rá, majd mikor visszaértem a fedélzetre, a hajó orrához mentem.
A szemem csodálkozóan nyílt ki, állam leereszkedett, térdem megremegett, mikor kinéztem a hajó orról. Elképedve kiáltottam el magam.
- Szárazföld!
Lépteket hallottam a lábam mögül, de úgy gondoltam, biztos csak a fiúk, de nem ők voltak. Ahogy a sensei a vállamra támasztotta a kezeit, kicsit megrezzentem, hisz erre nem számítottam.
- Ne kiabálj már!
Mikor meghallottam a hangját megkönnyebbültem, hogy végre előkerült. Megkérdeztem volna, hogy hol volt ennyi ideig, de úgy döntöttem, inkább hallgatok, biztos jó oka volt rá, hogy nem került elő.
- Jobb lesz, ha összepakolsz, és szólsz a két díszpintynek is!
Miután rám szólt, hogy is intézkedjek, berohantam, és megkerestem a többieket. Ahogy meglettek, közöltem, hogy a sensei előkerült, illetve, hogy hamarosan kikötünk, és ideje csomagolni. Amíg a férfi egyedek szép lassan feltápászkodtak, én berohantam a szobába, és minden ruhámat, egyéb dolgaimat szépen, elrendezetten belehajtogattam a hátizsákomba. Mindezek után beágyaztam, és mindent visszaállítottam olyanra, ahogyan hagytam.
Kimentem a fedélzetre, egyenesen a senseihez, és láttam, ahogy a legénység a hajó megállításán dolgozik. ~ Már csak méterek kérdése a szárazföld, milyen megnyugtató! Azt hiszem, miután haza érünk, egy ideig nem megyek víz közelébe. ~
Egymás után megjelentek a fiúk is, és együtt vártuk, hogy kikössön a hajó. Annyira elmerültem az egyre közeledő erdőben, hogy semmire se figyeltem, ami körülöttem zajlik.
Arra eszméltem fel, hogy a hajó hirtelen rándulással megállt, pont a part előtt. Hátizsákkal a hátamon ugrottam ki a hajóból, és néztem körül. Olyan sűrű az erdő, a lombkoronák egybeérnek, és a fák is eléggé magasak. Ahogy néhány fa között betekintettem, hátborzongató sötétséggel néztem farkasszemet, majd megrázkódtam és elkaptam a tekintetem. Nagy a valószínűsége, hogy itt bujkál az erdőben a tolvaj, és hogy sok fenevad bújik meg az erdőben. Minden elővigyázatosság nélkül indultam el a hívogató sötétség felé.
- Várj már, hercegnő! - ordított rám a sensei, mire én kicsit megtántorodtam. - Figyeljetek ide.. a terület ismeretlen számunkra ezért mindenkitől a lehető legtöbb odafigyelést kérem. A célpont ismert, de nem tudjuk, hogy van-e vele valaki, vagy éppen milyen a személyek képességei. Éppen ezért az első dolog a felderítés és megfigyelés! Parancs nélkül senki se ugráljon és hősködjön! Értve vagyok?! - váltott át keményebb hangnembe, majd elővett kis rádiókat. - Ezt vegyétek fel, kis hatótávolságú rádiók, de ez szükséges egy ilyen küldetésnél. A frekvencia 12-es, és állítsátok be a hangerőt 3-ra! Így csak mi halljuk egymás beszédét, de mások nem! Nos van valami kérdés, mert akkor folytatom?!
Én elkalandoztam a gondolataimmal, míg a sensei beszélt. Épp belekezdett volna új mondanivalójába, de én rögtön szavába vágtam.
- Egyedül megyünk, vagy csapatokban?
Egyedül megyünk, hangzott a válasz, aztán még jól kioktatott minket másból is, például, hogy a rádió csak fél kilométeren belül hat. Csodálatos..
Sok minden történt egyszerre, és végre mondtak valamit, amire én is felfigyeltem. Történetesen ezt Ooku mondta.
- ...Tudtommal nem azért lettünk ninják, hogy olyanok után futkorásszunk, akiket más is utolér. Tehát vagy fennállhat a veszélye, hogy az illető mégis kap segítséget, vagy ölni kell...
- Ooku, nem tudom, hol voltál, mikor eligazítottak minket, valószínű, a strandon. De én biztosra veszem, hogy a sensei elmagyarázta, miről is van szó, és mivel annyit szoktál merengeni, majd közbeszólni, gondolom szépen ki is elemeztétek. Nem értem, akkor miért mondod ezt.. Hisz a Hold legnagyobb ninjái is kudarcot vallottak a bűnöző elfogásában. Lehet, hogy van segítsége, de az ő legjobb helyzetében is, mi többen vagyunk. Az ölésről annyit - váltok át egy tőlem idegennek hallatszó, keményebb hangnemre- hogy ez teljesen más tészta. Ha ott a lehetőség, én szó nélkül megölöm, de persze ez nem lehetséges, mert vissza kell vinnünk a faluba, ha jól értelmeztem. Ha minket ölnek.. nos, ez engem e téren teljesen hidegen hagy. Még egyikőtöket se ismerem igazán, nem hiszem, hogy túlzottan megijednék, ha valamelyikőtök kapna egy Fuuma shuriken-t a hátába. Ez ezzel jár. Amúgy is megszoktam már, hogy körülöttem eltűnnek az emberek... - sóhajtottam, majd valamennyivel könnyebb hangon folytatom - mindig ki vagy téve a veszélynek. Ez csak egy magasabb fokozata, amikor nem a véletlent hívod segítségül, hanem te magad veted a veszély elé a testedet. Ooku, ha erre nem vagy készen, és kislányosan berezelsz, hajózz vissza.
Kicsit meglepődtem, hogy mindezt én mondtam, és rögtön el is hallgattam, meg is bántam, hogy megszólaltam. Újra sóhajtás hagyta el a számat, és elgondolkodtam. ~ Végülis, tényleg nem szabad hagynom, hogy ez megzavarjon. Az Ő bajuk, ha végük! Ha megtörténik, akkor tudjuk, hogy ez volt a sorsuk. ~
- Tomo, az erdő meg nem olyan nagy szerintem, hogy valaki ne legyen a hatókörödben. Lehet, hogy Ooku lesz 499 méterre tőled, de az még a hatótáv, lehet, hogy ilyen távolsággal kell majd közlekednünk, de valaki biztos lesz melletted.
Ekkor pedig jött sértődések hada.
-Ha nem érted mit miért mondok, akkor talán nem szólalok meg legközelebb. -így Ooku.
- Jól van, akkor nem szóltam semmit! Nem azért mondtam, mert magamat féltem! Teljesen más miatt vetettem fel az egészet, de inkább hagyjuk! - így Tomo.
- Én meg nem azért mondtam, mert úgy gondoltam, magadat félted...! - így én.
Mindenki elment a saját dolgával törődni, így inkább én is ezt tettem, felültem egy faágra, és lestem be az erdőbe. Vártam, hogy végre megkapjam az indulási parancsot, közben el is szégyelltem magam, és elhordtam magam mindennek.
Megkönnyebbülésemre, végre elmondja, kinek hová kell mennie, aztán ki mondja a varázsszót.
- Indulás! - én pedig rögtön el is indulok.

Helyszín: Kisebb shinobi nemzetek :: A Medvék Országa :: Határvidékek 1 2

A célpont

Ahogy elmerültem a természetben és Tomo lihegésében, bekövetkezett az első balesetem - ahogy ugrottam volna el az ágról, beleakadt a lábam, és lefordultam az ágról. Mivel valószínűleg kirántottam a bokámat, fájdalmasat nyögtem, majd meglendültem és leestem a fáról. Az egy dolog, hogy a fa magas volt, de mivel ki ficamítottam a bokámat, fenékre estem. Újabb fájdalmas nyögést hallattam, majd felálltam és nekitámaszkodtam a fának.
- Utálom magam - motyogtam - gyűlölöm.
Majd ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg ezt a produkciót Tomo is hallotta. Szégyenemben elvörösödtem, és inkább lehuppantam a tövébe, hogy egy kicsit pihentessem a lábamat.
Rövid, de annál szánalmasabb produkcióm után Tomo hangját hallottam.
- Tsuki, minden rendben? Mintha furcsa nyögéseket hallottam volna!
- Semmi si... azaz minden rendben. Csak a bokám ficamodott ki. -motyogtam, majd nehezen felkapaszkodtam a fa kérgén.
Miután párszor eltört a kéreg illetve felszakította a bőröm, további heves lihegés árán, de sikerült felállnom. Bicegve elindultam előre, bár kicsit nyugatabbra, mint ahogy a sensei mutatta, de végülis ez az én területem. Akkor meg nem mindegy?
Körülbelül 20 perc gyaloglás után ritkulni kezdett az erdő, ám a fény továbbra se nőtt. ~ Lehet, hogy egy tisztás? A fák lombozata meg már azt is benőhette, ha ennyire nincs fény... ~ Ahogy egyre közeledtem, a torkomat csípős füst szaga marta meg. ~ Mi lehet ez? Ég az erdő? ~
Aztán ahogy egyre beljebb mentem, tényleg találtam egy elégett farakást, ám nem volt körülötte senki. Inkább nem mentem a közelébe, még friss, lehet hogy... ~ Csak nem az a bűnöző?! Ha igen, akkor jobb lenne elbújni... ~ Összehúztam magam egy fa tövében, és várakoztam. Mindeközben teljesen elfeledkeztem a rádióról, mindenről, ami körülöttem volt. Aztán arra figyeltem fel, hogy előttem megrázkódott egy bokor. Sírást, lélegzetet visszafojtva vártam, hogy valamelyik csapattársam akar-e ijesztgetni, vagy a rabló haragával állok szemben...
Ahogy a bokor megrázkódott, majd kilépett belőle egy apró kis láb, én is megrázkódtam. Megkönnyebbültem, mikor csak egy cuki vaddisznó lépett ki a bokorból.
- Mizu, picur? Nagyon megijesztettél...
Aztán kezdtem rájönni, hogy itt valami nem stimmel. ~ Ha van kicsi, kell lennie nagynak is... De hol van a mami? ~ Szinte varázsütésre kiugrott a bokorból egy gigantikus méretű anyakoca. Szép lassan felkapaszkodtam a kéregben, csak szépen, lassan... Majd mikor már kaparta a földet a patájával, úgy éreztem, nincs mit vesztegetni. Rettegve kezdtem el futni a táborhely felé, csak remélni tudtam, hogy megijed a füsttől, ám lassú mozgásom miatt már késő volt. Minden halál félelmet félretéve nyújtottam ki két oldalra a kezeim, és készültem átadni magam a halálnak.

Ám ekkor, milliméterekkel a becsapódás előtt valami felrántott. Most miért kell kihúzni a kezemet is a lábam mellé? Éreztem, ahogy felemelkedem és a rádió kihullik a zsebemből. Egy kisebb reccsenés érzékeltette, milyen közel volt a vaddisznó - rálépett a rádióra, ami valószínűleg a többieknél fájdalmas, hangos recsegéssel és vinnyogással jelezte a halálát. Biztató, egyre biztatóbb...
Aztán, mikor épp felértem az ágra, elárasztott a félelem, bár nem értettem, miért csak most. Felnéztem az emberre, aki megmentett, egy egész jó képű férfi. Hunyorogtam, hogy ki tudjam venni a vonalait.
- Huuu ez közel volt... - mondta nevetve. Előrébb jött, úgy, hogy valami fény is érje, mikor minden kifejezés lefagyott az arcomról. A szemeim elkerekedtek, a szám lefelé vett az irányt, a bőröm még annál is fehérebb lett, mint amúgy. Hulla fehér. Nem is, talán még fehérebb voltam, mint egy hulla aki fél..
Ez azonban nem nagyon érdekelte, és láthatólag az sem, hogy látta a ninja fejpántomat, hiszen könnyen összekapcsolta azt is, hogy valószínűleg miatta vagyok itt, vagyis legalább sejtette, de mindezek ellenére nem bántott, hanem a tenyerét a homlokomra rakva, barátságosan rám mosolygott.
- Jól vagy? - kérdezte arcán mosollyal- Most már megnyugodhatsz...- nyugtatni próbált - Az a vadkan engem is felüldözött ide, de itt nem tud elérni, biztonságban vagyunk, bár elmenekülni nem tudunk. Az a koca úgy vigyázza ezt a környéket, mintha a ennek a fának lenne a védelmezője... vakarta meg a fejét- Te shinobi vagy igaz?- mutatott a fejpántomra. - Nem tudsz kitalálni valamit?
Szárazokat nyeltem, és szép lassan megráztam a fejemet. Hozzásimultam a fához és reménykedtem, hogy hamarosan rám találnak. Lenéztem a földre, és a szanaszét tört rádió látványa majdnem sírva fakasztott, lévén, hogy az volt az egyetlen remény forrásom. ~ Oké, Satsuki, gondolkodj pozitívan. Csak pozitívan. Végül is rátaláltam, és nem tud elszökni. Ez biztató.. Ha ennek vége lesz, bocsánatot kérek Tomotól és Ookutól. Már, ha túl élem... ~
Egyre jobban féltem, reszkettem, egyre sápadtabbnak tűntem, s amíg addig kapkodva vettem a levegőt, akkor már szinte nem is vettem. A sírás benne volt a torkomban, és láthatólag a férfi élvezte, a félelmemet.
- Szóval azért jöttél, hogy elkapj igaz? - kérdezte, mire én alig láthatóan bólogattam. - Gondoltam, hogy ez lesz, nem tagadom... - ekkor lehunyta a szemét, de folytatta. … de akármit is mondtak neked nem az az igazság!
~ Persze, persze, de... de... kirabolt egy boltot... ~ Hirtelen megfogta a vállamat, mire én a lábammal kalimpálni kezdtem és feljebb toltam magam, közben egy aprót sikítottam, de nem engedett el.
- Tudod, az élet nem mindig olyan egyszerű mind azt te hiszed... Mit hallottál rólam? Milyen szörnyű tetteket hajtottam végre?
- Loptál... sok mindent... - mondtam elhaló, alig hallható hangon, de ő láthatólag tisztán értette. Mosolygott, ami összezavart, bár így is eléggé zavart voltam, így csak alig hallhatóan hallottam, hogy valaki motoszkált. De azt nem vettem észre, hogy ők a társaim...
A férfi hirtelen elengedett, és beszélni kezdett.
- Tudod ez igaz, de soha senkit nem bántottam, és csakis gazdagoktól loptam, hogy az olyan szegényeknek adjam, akik éhen haltak volna azon alamizsna nélkül! Tudom, hogy ez bűn, de... - épp nyitottam a szám, hogy kifejtsem a szerény véleményem, mikor valaki ránk rontott. Robbanások törték meg kínos beszélgetésünket, és a füstből kiszállva Ooku rontott a férfira, és egy hatalmas ütéssel le is ütötte a fáról. Ezek után dühös és ingerült arccal nézett felém, és lekevert egy hatalmasat.
- NEM EGY PISIS VAGY, HANEM NINJA, TE SZERENCSÉTLEN! - ordított rám. Meg kellett kapaszkodnom a fában, hogy le ne essek a hirtelen és erős ütéstől, de fenn maradok. Nem sokat törődött velem Ooku, már rögtön ugrott is Tomo-hoz.
Én leugrottam a férfihoz, aki eszméletlenül feküdt, és lassú mozdulatokkal elővettem a drótjaimat, és elkezdtem megkötözni. Teljesen komor arccal néztem magam elé, ahogy rátekertem a férfi kezére és lábára a drótokat, és magam mögül robbanásokat hallottam. Úgy gondoltam, hogy amikor már nem hallom több kunai súrlódását, és robbanásokat, vége van a harcnak, ezért a férfi pólóját ugyanolyan komor, kifejezéstelen arccal megfogtam, és odahúztam Ooku és Tomo elé.
- Nesztek, remélem örültök.. - motyogtam. Csend következik, és Tomo elégedett vigyora, hogy elkaptuk a férfit, késztetett újabb beszédre. - Ti mind.. nektek csak egy eszköz vagyok. Egy eszköz, akinek segítségével megtalálhatjátok a célpontot, aztán pedig, mint egy jelentéktelen rongyot, eldobjátok.. Egy eszköz, akit szidhattok - néztem Ookura - vagy egy eszköz, akit szerethettek.. - ekkor Tomora pillantottam. - Elfogadom, hisz egész életemben senki más nem foglalkozott velem. De akkor csak azt kérem, hogy legközelebb ne velem foglalkozzatok, hanem a célponttal!
Ezután Tomo lépett oda mellém.
- Ha egy feladatot kapok, akkor semmivel nem foglalkozok csak azzal amivel megbíztak. Viszont a civil életben szívesen vagyok veled! Esetleg elmehetnénk majd valamerre, ha ennek vége! - a mondanivalója feldühített.
~ Így kell hát kiderítenem, hogy egy semmirekellő vagyok? Legközelebb, nem adom meg nekik ezt az örömöt.. ~

Mesélő: Karin
Jelenlegi chakraszint: 122

Nos mivel én meséltem neked,ezért tudom, mi is jár ezért a bővítményért, és miután elolvastam ez a megérzés be is igazolódott.
- a bővítmény nem rossz, elég terjedelmes, de ahogyan néztem és olvastam, elég sok rész ki lett másolva a történetből, még ha át is lett írva!
- azonban a postjaid jók voltak és aktív is voltál elégé, ezért megérdemled a jutalmat!

Adott chakraszínt e hónapra: + 15 ch színt!

Jelenlegi chakraszint: 137

November

Helyszín: Kisebb shinobi nemzetek :: A Medvék Országa :: Határ - és partvidékek 2 3 4

Te lennél az, nővérem?!

Miután kidühöngtem magam, Tomo jelentette mesterünknek, hogy végeztünk. A pillanat megdöbbenése megragadt minket, hisz másodperceken belül megjelent maga a sensei is. Tomo vállára tette a kezét, mire a fiú megrázkódott.
- Látom! - szólt a rövid válasz, de folytatta.
Rövid prédikálást folytatott le az előbbi percekben elhangzott vitáról. Kicsit úgy véltem, nekem adott igazat, de nem voltam benne biztos. A saját önbizalmamat egy kicsit talán növelte a mondanivalója, de a hosszú, a lelkünk mélyére beszélő beszéd után rátért a lényegre: Azaz, hogy ideje lenne indulni. Ezzel mindenki egyetértett, talán én a legjobban. Nem is csodálom, ez a küldetés annyira nem volt a kedvemre, mint szerettem volna, de legalább fejlődtem. Testileg, lelkileg.
A célpontot felrakta a vállára, furcsa, hogy még mindig eszméletlen volt. Ha Ooku ekkorákat üt, talán elmehetne taijutsu - specialistának. Meglendítené a "karrierjét"...
Ahogy sétálunk visszafele, ritkul az erdő, az szemembe meg belesüt a lefele zuhanó nap, amit bánok. Sokkal szimpatikusabb volt a sötét. Fáradt voltam, és még jobban csalódtam, mikor a sensei közölte, hogy csak holnap indul hajó hazafele. Áhh... addig meg kell szállnunk valahol. Újabb séta..
Körülnéztem a kikötőben, a lenyugvó napot pásztáztam. Egy körülbelül velünk egykorú lány állt magányosan a nap közepén, és ahogy jobban megnéztem, ismerős volt. Nem... az.. nem lehet...
- Izé.. bocsi.. csak... megnézek valamit... - nyögtem oda félvállról a többieknek, majd elindultam felé. Először sétálva, majd gyorsan sétálva, míg futásnak nem eredtem.. Ahogy közelebb értem, egyre inkább vettem biztosra a dolgot. Még mindig úgy gondoltam, hülye vagyok a fáradságtól, és képzelődök, de muszáj volt. Muszáj volt tudnom, igaz-e.
- Tsubaki?! - omlok sírva a nyakába a lánynak. Haját a szél megborzolja, ahogy megérkezem.
Ő csak állt ott, tényleg kezdtem úgy érezni, csak képzelődtem. De ezt ki kellett adnom magamból. Ő az, biztos, hogy Ő!
Egyre erősebben ölelek, alig bírok megszólalni a sírás miatt, de csak rá szánom magam.
- Tsu.. Tsubaki? Ugye te vagy az. Ugye? Szólalj meg, Tsubaki! Ne mond, hogy nem ismersz rám! - suttogtam sírva.
- Mi van veled? Miért nem szólsz? Mi van anyával és apával?! - annyira eláztatom a lányt a könnyeimmel, hogy talán utálni fog, mire szóra bírom. De.. ha nem Ő az... DE! Biztos, hogy Ő az! Mikre nem gondolok! Szólalj már meg...
- Igen, én vagyok az! - szólal meg. Hát tényleg...? - Ne butáskodj, persze, hogy megismerlek, hogy felejthettelek volna el? Hisz olyan, mintha tükörbe néznék... - ekkor nála is eltörött a mécses, így együtt sírtunk.
Az emlékek mind kettőnkre rázúdultak, úgy, ahogy mi a másikra zúdítottuk a könnyeinket. Megnyugtatott engem, hogy a szüleink, és Ő maga is jól van. Leültetett engem, és úgy kezdett volna a mondanivalójába, de én megelőztem.
- Örömmel hallom, kérlek, mesélj, mi történt, amíg távol voltál! Meg... miért tűntél el? - ekkor viszont elcsuklott a hangom. Majdnem megint elsírtam magam, de szipogtam egyet, és megtartottam magamnak.
Odajött hozzánk Tomo is, ami most ebben a pillanatban egyikünknek se tetszett. Tipikus, csajozós vigyorával köszöntötte testvéremet, Tsubakit, ám Ő elhajtotta, azzal, hogy most személyes dolgokról beszélünk. És én egyetértettem vele.
Aztán Tsubaki belekezd a mondanivalójába. Egyre inkább érzem, hogy kezdek sokkot kapni, majd mikor befejezte, szárazakat nyelek. Ő erről tudott azon az estén? De miért? Miért, miért, miért?!

Mesélő: Karin
Jelenlegi chakraszint: 137

//Sajnálom, ez nagyon rövid lett, de a hónapban tényleg nem sok dolog történt velem. //

Valóban rövid, de érzelmekben gazdag, talán egy kicsit elnyomó is a társasággal szemben...
Hagyj mindenkit kibontakozni, ez is a játék része, és ne akarj túl sok mindent belemesélni a történésekbe, hiszen a világot nem te alakítod, te csak a mese egyik szálát írod a cselekedeteiddel!

+9 chakraszint

Összesen 146 chakraszint