Midoriko no Minovara
2 posters
1 / 1 oldal
Midoriko no Minovara
Midoriko no Minovara Csüt. Okt. 21 2010, 21:20
Név: Midoriko no Minovara
Ország: a Víz országa; Rejtett Köd falu (Kirigakure no Sato)
Rang: Genin
Kor: 14
Nem: lány/nő
Felszerelések: 5 db kunai
5 db shuriken
10 db senbon
2 db ninja-to
10 m dróthuzal
5 db füstbomba
10 db robbanójegyzet
1 doboz /25 db energiatabletta
1 db övtáska
Kinézet: A szemszíne kék, a haja félhosszú, egyenes, szőke és feltűzve hordja. Testalkata az átlagosnál kicsivel vékonyabb, termete középmagas. A homlokán egy textilpántot visel, a felpántja a nyakába van kötve. A két ninja-to-ja a keresztbe a hátára van erősítve egy-egy anyagdarabbal. Vilásoskék, ujjatlan felsője a mellei alatt van felkötve, szabadon hagyva a derekát és a hasát, ez alatt pedig egy fekete, aprórácsos toppot hord. Karjain egy pár fehér, vékony pánt található keresztbetekerve. A nadrágja fekete, hosszú, trapéz fazonú, egészen az ugyanolyan színű ninja szandáljáig ér.
Jellem: Akik ismerik, úgy tartják Midoriko-ról, hogy rideg,komoly, barátságtalan lány. Pedig Midoriko sosem akart ilyen lenni, sőt nem is akarta, hogy ilyennek higgyék. Ez a kép azért alakult ki róla, mert sok helyzetben nem tudja, mit csináljon, így inkább a szigorú nevelőanyja tanácsát követi. A valóságban Midoriko lelke romokban hever. Minden helyzetben igyekszik a legjobb, leggyakorlatiasabb döntéseket hozni. Nevelőanyja tanítását megfogadva büszke arra, hogy ő a Minovara családba tartozik, bár a családja történetéről keveset tud. A hazugságokat utálja, és fölöslegesnek tartja. A feladataiban mindig a legjobb eredményre törekszik, maximalista.
Kapcsolatok: JK-k:
családi:
Hidetora no Minovara
Minovara no Shin
Miroku no Minovara
Hitoshi no Minovara
NJK-k:
családi:
Hizuru (28)
Mirai (22)
Tokumitsu Kazuko (37)
egyéb:
Mayuka (21)
Kazaki Gakuya (22)
Ogata Kiyoto (12)
Shiroui Atsumi (12)
Előtörténet:
A Víz országában jöttem világra, egy kevés lelket számláló,szegény, köd borította falucskától nem messze,egy lankás völgy alján található gyönyörű vízesés mellett, édesanyám szerény, de takaros viskójában. Édesanyám, Hizuru
dajka volt az említett falu egyik családjánál, és szinte sose volt otthon, csak késő délután jött haza. Aki vigyázott rám az a nagynéném, Mirai volt, anya húga. Mirai, valahányszor kérdeztem, azt mondta, hogy ő ninja. Én persze nem hittem el, hogyan is hittem volna, hiszen mint mondtam, Mirai minden nap otthon volt, a ninják meg ugye nem, ezt még én is tudtam. Annál is inkább nem volt okom neki hinni, mert az apámról is mindig mást mondtak. Nemegyszer megkérdeztem anyámtól:
-Anyu, ki volt az én apukám ?
-Már megint, Midori ? De hisz már mondtam, hogy apu kéményseprő volt.
-De nem is igaz ! Hiszen a múltkor még azt mondtad, hogy apa tündér volt !
-Valóban azt mondtam volna ?-nézett anyám elgondolkodva oldalra, miközben felemelte az egyik mutatóujját.-Akkor talán ködfelhő szállt az emlékeimre !-közölte mosolyogva.
És mindig ezt csinálta. Akárhányszor kérdeztem az apámról, ő mindig mást mesélt. Állatorvos, tengerkutató, shinobi, tündér, inas, nem is emlékszem, hányféle foglalkozása volt már az apámnak. Mert édesanyám nagyon jó tudott mesélni. Amiről mindig mesélt, azok a tündérek és a manók voltak. Mielőtt álomba merültem, ő minden este mesélt a tündérek és a manók harcáról. Legjobban azonban mégis arra emlékszem, amikor anyám a vízesés mellett mesélt nekem:
-Anyu, a múltkor azt mondtad, hogy mindig a tündérek győznek. Tényleg mindig ?
-Igen, Midori, mindig. Egyszer, mikor nagy bajban volt Tündérország a hatalmas esőzések miatt, a manók csináltak egy óriási vízi szörnyet, hogy azzal aztán elfoglalják Tündérországot. De a tündérek összefogtak ellenük, és végül legyőzték a vízi szörnyet meg a manókat, és elkergették őket Tündérországból. Látod, Midori, most is a tündérek nyertek. Mindig ők győznek, a manók sosem.
-Biztos ez ?
-Igen, Midori, biztos.
Én pedig onnantól fogva nem kételkedtem a szavaiban, akármit is mesélt nekem, egészen addig, míg el nem jött az a különleges nap. Nyolc éves voltam akkor.
-Elvégre ez egy különleges nap, Midori ! Az ember csakis egyetlen egyszer lesz nyolc éves ! És ezt meg is ünnepeljük, mégpedig egy nagy és finom epertortával !
-De jó, az a kedvencem ! Mirai, gyere, segíts nekünk epret szedni !
-Sajnálom, nem lehet, ma el kell mennem Kirigakure no Sato-ba.
-De ne már, pont ma ? Én azt hittem, hogy együtt fogjuk megünnepelni a szülinapomat ! Nem lehet, hogy csak holnap mész el ?
-Nem. Levelet kaptam, hogy nagyon sürgős az ügy. Sajnálom, Midori.
És Mirai visszanézett rám a válla mögül szomorú szemekkel, majd becsukta maga után az ajtót. Én akkor láttam őt utoljára.
-Na, Midori, ne szomorkodj, attól, hogy Mirai nincs itt, én még itt vagyok neked, tehát nem vagy egyedül !
-Gyere, majd én segítek neked epret szedni !
-Rendben !
-Meglásd, olyan finom epertortát csinálok neked, amit még soha életedben nem ettél ! Azért majd hagyunk Mirai-nak is egy szelet kóstolót ! De csak a szép, piros, puha epreket szedd le, amik már érettek !
-Ezt ?
-Nem, az még éretlen...
És épp ekkor hirtelen férfi jelent meg a semmiből. Se szó, se beszéd, elkezdtek rohanni felénk, belerontottak az eperágyásba, és mire mi egyáltalán feleszméltünk döbbenetünkből, már előttünk is álltak, az egyik férfi pedig megszólalt:
-Midoriko no Minovara. El kell önt vinnünk. Kérjük ne tanúsítson ellenállást.
-Mi-micsoda ? Én...?
És mire észbe kaptam volna, már egy férfi meg is ragadott hátulról, hogy elvigyen, és ugyanez történt anyámmal is, erre én meg kétségbeesetten kiabálni kezdtem:
-Nee ! Hagyjanak békén ! Eresszenek el ! Összetévesztenek valaki mással ! Én Midori vagyok !Simán csak Midori ! Engedjenek ! Anyu !
De azok nem hallgattak rám, sőt egyre távolabb és távolabb vonszoltak anyámtól, miközben ő is megszólalt:
-Ne ! Ne vigyék el ! Kérem, engedjek minket ! Könyörgöm, ne vigyék el ! Midori ! Ne félj, minden rendben lesz ! Midori ! Midori !
Ők pedig egyre csak vonszoltak, vonszoltak, egyetlenegy szó nélkül, én meg kapálóztam, ficánkoltam, rúgkapáltam, minden elképzelhető dolgot csináltam, amit csak tudtam, de hiába azok nem engedtek, mire a szemeim megteltek forró, maró nedvességgel, és torkom szakadtából kiabálni kezdtem:
-Anyu ! Anyu ! Anyu !!
Végül az egyik férfi az orromhoz nyomott valami nagyon büdöset, és utána teljes sötétség. Őt se láttam többé.
A következő, amire emlékszem, az az, hogy az egyik férfi felkeltett, és elém tárult egy gyönyörű, hatalmas ház, amit én akkor inkább palotának hittem. Az egész ház egy még nagyobb kertben volt, amit különböző, szépen gondozott virágok tarkítottak, és a ház mellett volt egy kis tavacska is, benne egy apró szökőkúttal, ami fel-alá járkált, én pedig el sem láttam a kert végéig. A ház ajtajában már várt ránk egy fekete hajú, harmincas évei vége felé járó asszony,
aki, miután köszöntötte az elrablóimat, mosolyogva hozzám is szólt:
-Üdvözöllek, Midoriko ! Én Tokumitsu Kazuko vagyok, de szólíts csak Kazuko úrnőnek ! Mától én leszek a nevelőanyád !
Én meg alig akartam hinni a fülemnek, azt se tudtam, mit tegyek, annyira össze voltam zavarodva, így kibukott belőlem:
-Nem ! Énnekem csak egy anyukám van ! Nem akarok itt maradni, vigyenek vissza !
Amint ezt kimondtam, a nő arcáról azonnal lefagyott a mosoly, ezután hátrálni kezdtem, de falva ütköztem, pontosabban lábakba, hiszen a négy férfi szorosan állt az ajtóban. Majd az egyik mit sem törődve velem, így szólt:
-Kazuko asszony, még egyszer köszönjük önnek és a férjének, hogy elvállalták Midoriko no Minovara nevelését.
-Mino...-micsoda ?-kérdeztem meg, mert nem értettem meg a szó jelentését.
-Minovara ! Te egy Minovara vagy, azért hoztak ide, Kirigakure no Sato-ba, hogy ninja légy !-felelt Kazuko úrnő, de én hajthatatlan voltam:
-De én nem akarom ! Engedjenek vissza az anyukámhoz !
-Jaj, ne hajtogasd már folyton ezt ! Te egy Minovara vagy, és az a nő nem is az igazi anyád !
-Hogy mondhat ilyet ? Ez hazugság, hazugság ! Ő az igazi anyukám !
Azzal kikerültem a nőt, felrohantam a lépcsőn az emeletre, ott berontottam az első szobába, magamra csuktam az ajtót, majd lekuporodtam a sarokba, és teljes erőmből sírni kezdtem. Soha előtte és utána nem sírtam így. Utána megkértem a tündéreket, hogy szabadítsanak ki innen, és segítsenek visszamenni az anyámhoz, de nem történt semmi, én pedig lassan elaludtam.
Másnap egy szolgálólány ébresztett:
-Jó reggelt, kisasszony ! Az én nevem Mayuka. Elhoztam önnek a ruháit. Én fogom önt elkísérni az akadémiára.
-Akadémia ? Az micsoda ?
-Az az iskola, ahova ön a mai naptól fogva járni fog.-felelte mosolyogva a fiatal szobalány, és így is lett. Mayuka elvitt engem az akadémiára, majd elbúcsúzott, mondván figyeljek az órákon, tanuljak, és majd délután értem jön. Én bementem az épületbe, ahol egy csomó gyerek volt, akik mind egy-két évvel fiatalabbak voltak nálam. Azok meg furcsán néztek rám, de én nem foglalkoztam velük, csak leültem egy üres padba. Ők nem szóltak hozzám, és én se hozzájuk. Én innentől kezdve ez így ment mindig. Ezért nem lett egy barátom se az akadémián. Az órákon figyeltem, a szünetekben pedig csak ültem a padban. A hétvégéken sem mentem el otthonról, a könyveimet olvastam, vagy gyakoroltam, hogy ne unatkozzak. Párszor azonban az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek és visszaszököm, de láttam, hogy a falu kapujában több őr is ácsorog, meg aztán, azt se tudtam, merre kéne mennem, így inkább letettem az ötletemről. Kazuko úrnő az évek alatt pedig csak egy dolgot tanított nekem: hogy legyek büszke, büszke arra, hogy én egy Minovara vagyok. Így egy cseppet sem lepődtem meg, hogy mikor eljött a genin vizsgám napja, Ő csak ennyit mondott:
-Tedd le a vizsgáidat, Midoriko ! Nem bukhatsz meg, hiszen te egy Minovara vagy !
Én, miután végighallgattam mondandóját, elindultam az akadémia felé, már nem volt szükségem kísérőre, hisz már évek óta tudtam az utat. Az osztályban a csomó, nyüzsgő ninja-jelölt fogadott. Néhányan idegesek voltak, mások tanultak, megint mások izgatottan beszélgettek. Én nyugodt voltam, hiszen biztos voltam benne, hogy tudom a jutsukat, amit majd kérni fognak. A vizsgáztatók egyesével szólították be a diákokat, kis idő múlva engem is. Amint beléptem a terembe, megpillantottam az egyik akadémiai tanárt, akit nem ismertem. Ő hideg, lenéző pillantást vetett rám. Azt hiszi, nem tudom megcsinálni ? Hát jó, gondoltam.
-Első feladat: a Bunshin no Jutsu. Két klón kérünk.
Én pedig koncentráltam a csakrámat, és létrejött a két másolat, amit el is fogadtak.
-Rendben. Második feladat: a falon látsz egy céltáblát, azt kell eltalálnod, amilyen pontosan csak tudod, öt dobótűvel.
Elővettem a tűimet, összpontosítottam, céloztam, és ennek eredményeképp minden tű beletalált a céltábla közepébe, kivéve az ötödiket, mert az egy kicsit mellé ment. Majdnem tökéletes, de csak majdnem. Nem voltam megelégedve magammal. Azonban a vizsgáztatók úgy látszik, igen, mert átengedtek, és aznap megkaptam a kirigakure-i fejpántomat.
S másnap már be is osztottak egy csapatba, a sensei-ünk így mutatkozott be:
-Üdv ! Én Kazaki Gakuya vagyok, mától, és remélem még egy hosszú ideig a sensei-etek.Jó, akkor mutatkozzatok be, hogy megismerkedjünk, csak pár mondatban, úgy, mint én: a nevem Gakuya, 22 éves vagyok, és szeretem aaa... dangokat ! Na rajta !
Elsőnek a fiú szólalt meg:
-A nevem Ogata Kiyoto, 13 éves vagyok, és hogy mit szeretek ? Nos, azt majd meglátjátok.
A második a lány volt:
-Az én nevem Shiroui Atsumi, 12 éves vagyok, és szeretem a ruhákat, beszélgetni, a fagylaltot, és... hát... még sok mindent...
Én maradtam utoljára:
A nevem Minovara no Midoriko, korom: 14 év, és amit szeretek...-itt megakadtam, mert nekem nem volt hobbim, különösen nem is szerettem semmit csinálni, de azért sikerült kitalálnom valami értelmeset-... az a Gou.
A sensei-ünk mindenki mondandójához fűzött valamit, Kiyoto-éhoz azt, hogy "Hű, de titokzatos valaki !", Atsumi-éhoz valami olyasmit, hogy "Sokoldalú a kisasszony !", és engem sem hagyott ki:
-Hű, ez aztán komolyan hangzik, kisasszony ! Na, ne légy már olyan feszült, csak lazán !
A bemutatkozás után pedig már meg is kaptuk az első küldetésünket, ami nem volt más, mint kutyasétáltatás. A nevezett ebek sétáltatása közepette Kiyoto és Atsumi beszélgetett egy kicsit, én nem szóltam hozzájuk. Délután megálltunk egy réten pihenni. Kiyoto és Atsumi háttal ültek nekem, a sensei-t pedig nem is láttam. Ekkor valami furcsa érzés fogott el. Hirtelen azt éreztem, hogy ott akarok lenni a csapattársaim között, hogy velük akarok lenni. Nem tudtam hova tenni. Mi lehet ez, gondoltam. Mi van velem ? Talán rosszul vagyok ? Nem, tudom már ! Biztosan a gonosz manók szálltak meg ! Tűnés ! Én nem adom a lelkem ! Menjetek innen !
-Takarodjatok !-kiáltottam hangosan. Erre megfordultam, és megláttam Atsumi-t és Kiyoto-t amint engem néznek. Kiyoto szemében dühöt és utálatot véltem felfedezni, míg Atsumi-éban csalódást és talán félelmet. Ezt követően rövidesen hazamentünk. Ezt a D-osztályú küldetést még követte néhány ugyanolyan másik, mígnem pár hét múlva Gakuya-sensei bejelentette:
-Na, gyerekek örüljetek, mert sikerült elérnem a Mizukagénél, hogy már egy kicsit komolyabb küldetést is bízzon ránk, úgy gondolom, hogy már képesek lesztek rá ! Na, a feladat: őrizni kell egy nemrég megtalált bányát nem messze innen az országban. Kérdés ?
-Öhm... igen...-mondta Atsumi.-Lehet számítani ellenséges ninják támadására ?
-Nem, valószínűleg ilyen nem lesz. Végül is, csak frissen fedezték fel a bányát. Na, akkor induljunk !
Gakuya-sensei-nek igaza volt, a bánya nem volt messze, pár óra alatt oda is értünk. A bánya egy völgy alján helyezkedett el, körülvéve néhány fával. Csak odaérve tudtuk meg a helyi bányamérnöktől, hogy van egy kis bökkenő, mégpedig, hogy a bányának két bejárata van, egy nagyobb és egy kisebb, a völgy két oldalán. A helyzet megoldására a sensei tett javaslatot:
-Én majd itt maradok, a főbejáratnál, mert ezt biztos jobban ismerik, ti pedig őrizzétek hárman a hátsót !
Mi így is tettünk, elindultunk a völgy túloldalára, és negyed órán belül ott is voltunk. Az említett bejárat valóban nem volt nagy, legfeljebb egy ember fért be rajta. Mi félkörívben telepedtünk le köré, Atsumi és Kiyoto, hogy elüssék az időt, váltottak néhány szót, és ettünk is. Már jó néhány órája ültünk ott, mikor lépések zaját hallottuk. Azonnal tudtuk, mi a teendőnk, fölpattantunk, Atsumi elővette a tűit, Kiyoto tőrt fogott, én meg leemeltem a hátamról az egyik ninja-to-t. Pár pillanat múlva fel is tűnt a hangok forrása.
-Ni csak, nem is tudtam, hogy ninják is őrzik ezt a helyet.-szólalt meg az egyik érkező férfi a négy közül.
-Így kicsit problémásabb lesz, de mindegy.-mondta egy másik.
-Na, jól van, kölykök,-kezdte mondandóját az első-ide figyeljetek, az a helyzet, hogy a főnök pont itt rejtette el a legutóbbi zsákmányunkat, szóval álljatok szépen félre, akkor talán kedvesek leszünk, és megkegyelmezünk nektek !
Én egy szót sem válaszoltam az ajánlatára, Kiyoto is csak oda bökte:
-Felejtsd el.
-Akkor halottak vagytok !-kiáltotta vigyorogva az előbbi férfi, és nekünk támadtak. Az egyik vézna férfi nekünk dobott pát tőrt, ami elől rögtön szét is ugrottunk. Ezután ketten Kiyoto, egy-egy meg Atsumi-nak és nekem támadt. Én a ninja-tommal igyekeztem hárítani az ellenfelem katanáját, több-kevesebb sikerrel, mert az jóval képzettebb volt nálam.
-Ne hagyjátok, hogy megosszanak minket, halljátok, Atsumi, Midoriko ! Együtt kell támadnunk !-érzékeltem Kiyoto hangját, de nem nagyon törődtem vele, inkább az ellenfelemre koncentráltam. Pár pillanattal később meghallottam Kiyoto fájdalmas kiáltását, és azt, hogy összeesik.
-Midori-chan ! Kérlek segíts ! Midori !-kiáltotta kétségbeesetten Atsumi.
Én azonban még csak felé sem fordultam, tudtam, hogy most csak a saját ellenfelemre szabad összpontosítanom.
-Késő !-hallatszott az egyik férfi hangja, Atsumi pedig felsikított.
-Midori, Midori, Mido...-és Atsumi hangját nem hallottam többet.
Ebben a pillanatban valami borzasztó súlyos nyomást éreztem a mellkasom közepén. Pont olyat, mint amikor gyermek koromban valami bosszúságot csináltam, utána pedig anyám megszidott érte. Ráadásul ő is pont úgy hívott, mint anyám annak idején: Midori... Midori... Midori...
-Lassú !-kiáltotta a férfi és katanájával félrelökve az én ninja-tomat, végigvágott a vállamtól a mellkasomon és a hasamon át egészen a csípőmig. Én a fájdalomtól és a vérveszteségtől nem bírtam tovább talpon tartani magam, összeestem. Mit tegyek, gondoltam. Mit kéne egy ilyen helyzetben csinálnom ? Nem, tudom. Fogalmam sincs mit kellene tennem ! Hogy lehet ez ? Hisz anyám azt mondta, azt mondta...
-Azt mondtad, hogy mindig a tündérek győznek !-kiáltottam bele a semmi közepébe.-Azt mondtad, mindig ők nyernek ! Akkor most miért... miért nem segítenek nekem ? Azt mondtad... azt mondtad...
-Gyere már, Shin, ne vacakolj ott, azt a kölyköt már nem szükséges megölnöd, félrebeszél, biztos már sebláza van... Ha nem jössz, nem hagyunk neked a pénzből !-azzal eltűntek, én pedig elvesztettem a tudatom.
A következő, amire emlékszem, az az volt, hogy Gakuya-sensei a hátán visz engem, a sebseim bekötözve, és hozzám szól:
-Midoriko... hál' az égnek felébredtél... figyelj, el kell mondanom valamit... úgy döntöttem, nem leszek tovább a sensei-ed. A mai nap rádöbbentett arra, hogy nem vagyok kész erre feladatra. Majd elintézem a Mizukagénél, hogy kapj egy másik sensei-t. Sajnálom.
Én azonban nem fogtam fel a szavai tényleges jelentését, nem is nagyon figyeltem rá. Egyedül az járt a fejemben, hogy becsaptak, anyám a fél életemen át hazudott nekem. Akkor úgy éreztem, utálom őt.
Ennyi.
-Rendben, köszönöm, a részletes beszámolót, Minovara kisasszony. Úgy vélem, hogy önt nem viselték meg súlyosan a közelmúlt eseményei, ezért kijelenthetem, hogy további pszihiátriai kezelésre nem szorul. Elmehet.
-Köszönöm, doktornő.-mondtam, és kisétáltam a kórházajtón.
Ország: a Víz országa; Rejtett Köd falu (Kirigakure no Sato)
Rang: Genin
Kor: 14
Nem: lány/nő
Felszerelések: 5 db kunai
5 db shuriken
10 db senbon
2 db ninja-to
10 m dróthuzal
5 db füstbomba
10 db robbanójegyzet
1 doboz /25 db energiatabletta
1 db övtáska
Kinézet: A szemszíne kék, a haja félhosszú, egyenes, szőke és feltűzve hordja. Testalkata az átlagosnál kicsivel vékonyabb, termete középmagas. A homlokán egy textilpántot visel, a felpántja a nyakába van kötve. A két ninja-to-ja a keresztbe a hátára van erősítve egy-egy anyagdarabbal. Vilásoskék, ujjatlan felsője a mellei alatt van felkötve, szabadon hagyva a derekát és a hasát, ez alatt pedig egy fekete, aprórácsos toppot hord. Karjain egy pár fehér, vékony pánt található keresztbetekerve. A nadrágja fekete, hosszú, trapéz fazonú, egészen az ugyanolyan színű ninja szandáljáig ér.
Jellem: Akik ismerik, úgy tartják Midoriko-ról, hogy rideg,komoly, barátságtalan lány. Pedig Midoriko sosem akart ilyen lenni, sőt nem is akarta, hogy ilyennek higgyék. Ez a kép azért alakult ki róla, mert sok helyzetben nem tudja, mit csináljon, így inkább a szigorú nevelőanyja tanácsát követi. A valóságban Midoriko lelke romokban hever. Minden helyzetben igyekszik a legjobb, leggyakorlatiasabb döntéseket hozni. Nevelőanyja tanítását megfogadva büszke arra, hogy ő a Minovara családba tartozik, bár a családja történetéről keveset tud. A hazugságokat utálja, és fölöslegesnek tartja. A feladataiban mindig a legjobb eredményre törekszik, maximalista.
Kapcsolatok: JK-k:
családi:
Hidetora no Minovara
Minovara no Shin
Miroku no Minovara
Hitoshi no Minovara
NJK-k:
családi:
Hizuru (28)
Mirai (22)
Tokumitsu Kazuko (37)
egyéb:
Mayuka (21)
Kazaki Gakuya (22)
Ogata Kiyoto (12)
Shiroui Atsumi (12)
Előtörténet:
A Víz országában jöttem világra, egy kevés lelket számláló,szegény, köd borította falucskától nem messze,egy lankás völgy alján található gyönyörű vízesés mellett, édesanyám szerény, de takaros viskójában. Édesanyám, Hizuru
dajka volt az említett falu egyik családjánál, és szinte sose volt otthon, csak késő délután jött haza. Aki vigyázott rám az a nagynéném, Mirai volt, anya húga. Mirai, valahányszor kérdeztem, azt mondta, hogy ő ninja. Én persze nem hittem el, hogyan is hittem volna, hiszen mint mondtam, Mirai minden nap otthon volt, a ninják meg ugye nem, ezt még én is tudtam. Annál is inkább nem volt okom neki hinni, mert az apámról is mindig mást mondtak. Nemegyszer megkérdeztem anyámtól:
-Anyu, ki volt az én apukám ?
-Már megint, Midori ? De hisz már mondtam, hogy apu kéményseprő volt.
-De nem is igaz ! Hiszen a múltkor még azt mondtad, hogy apa tündér volt !
-Valóban azt mondtam volna ?-nézett anyám elgondolkodva oldalra, miközben felemelte az egyik mutatóujját.-Akkor talán ködfelhő szállt az emlékeimre !-közölte mosolyogva.
És mindig ezt csinálta. Akárhányszor kérdeztem az apámról, ő mindig mást mesélt. Állatorvos, tengerkutató, shinobi, tündér, inas, nem is emlékszem, hányféle foglalkozása volt már az apámnak. Mert édesanyám nagyon jó tudott mesélni. Amiről mindig mesélt, azok a tündérek és a manók voltak. Mielőtt álomba merültem, ő minden este mesélt a tündérek és a manók harcáról. Legjobban azonban mégis arra emlékszem, amikor anyám a vízesés mellett mesélt nekem:
-Anyu, a múltkor azt mondtad, hogy mindig a tündérek győznek. Tényleg mindig ?
-Igen, Midori, mindig. Egyszer, mikor nagy bajban volt Tündérország a hatalmas esőzések miatt, a manók csináltak egy óriási vízi szörnyet, hogy azzal aztán elfoglalják Tündérországot. De a tündérek összefogtak ellenük, és végül legyőzték a vízi szörnyet meg a manókat, és elkergették őket Tündérországból. Látod, Midori, most is a tündérek nyertek. Mindig ők győznek, a manók sosem.
-Biztos ez ?
-Igen, Midori, biztos.
Én pedig onnantól fogva nem kételkedtem a szavaiban, akármit is mesélt nekem, egészen addig, míg el nem jött az a különleges nap. Nyolc éves voltam akkor.
-Elvégre ez egy különleges nap, Midori ! Az ember csakis egyetlen egyszer lesz nyolc éves ! És ezt meg is ünnepeljük, mégpedig egy nagy és finom epertortával !
-De jó, az a kedvencem ! Mirai, gyere, segíts nekünk epret szedni !
-Sajnálom, nem lehet, ma el kell mennem Kirigakure no Sato-ba.
-De ne már, pont ma ? Én azt hittem, hogy együtt fogjuk megünnepelni a szülinapomat ! Nem lehet, hogy csak holnap mész el ?
-Nem. Levelet kaptam, hogy nagyon sürgős az ügy. Sajnálom, Midori.
És Mirai visszanézett rám a válla mögül szomorú szemekkel, majd becsukta maga után az ajtót. Én akkor láttam őt utoljára.
-Na, Midori, ne szomorkodj, attól, hogy Mirai nincs itt, én még itt vagyok neked, tehát nem vagy egyedül !
-Gyere, majd én segítek neked epret szedni !
-Rendben !
-Meglásd, olyan finom epertortát csinálok neked, amit még soha életedben nem ettél ! Azért majd hagyunk Mirai-nak is egy szelet kóstolót ! De csak a szép, piros, puha epreket szedd le, amik már érettek !
-Ezt ?
-Nem, az még éretlen...
És épp ekkor hirtelen férfi jelent meg a semmiből. Se szó, se beszéd, elkezdtek rohanni felénk, belerontottak az eperágyásba, és mire mi egyáltalán feleszméltünk döbbenetünkből, már előttünk is álltak, az egyik férfi pedig megszólalt:
-Midoriko no Minovara. El kell önt vinnünk. Kérjük ne tanúsítson ellenállást.
-Mi-micsoda ? Én...?
És mire észbe kaptam volna, már egy férfi meg is ragadott hátulról, hogy elvigyen, és ugyanez történt anyámmal is, erre én meg kétségbeesetten kiabálni kezdtem:
-Nee ! Hagyjanak békén ! Eresszenek el ! Összetévesztenek valaki mással ! Én Midori vagyok !Simán csak Midori ! Engedjenek ! Anyu !
De azok nem hallgattak rám, sőt egyre távolabb és távolabb vonszoltak anyámtól, miközben ő is megszólalt:
-Ne ! Ne vigyék el ! Kérem, engedjek minket ! Könyörgöm, ne vigyék el ! Midori ! Ne félj, minden rendben lesz ! Midori ! Midori !
Ők pedig egyre csak vonszoltak, vonszoltak, egyetlenegy szó nélkül, én meg kapálóztam, ficánkoltam, rúgkapáltam, minden elképzelhető dolgot csináltam, amit csak tudtam, de hiába azok nem engedtek, mire a szemeim megteltek forró, maró nedvességgel, és torkom szakadtából kiabálni kezdtem:
-Anyu ! Anyu ! Anyu !!
Végül az egyik férfi az orromhoz nyomott valami nagyon büdöset, és utána teljes sötétség. Őt se láttam többé.
A következő, amire emlékszem, az az, hogy az egyik férfi felkeltett, és elém tárult egy gyönyörű, hatalmas ház, amit én akkor inkább palotának hittem. Az egész ház egy még nagyobb kertben volt, amit különböző, szépen gondozott virágok tarkítottak, és a ház mellett volt egy kis tavacska is, benne egy apró szökőkúttal, ami fel-alá járkált, én pedig el sem láttam a kert végéig. A ház ajtajában már várt ránk egy fekete hajú, harmincas évei vége felé járó asszony,
aki, miután köszöntötte az elrablóimat, mosolyogva hozzám is szólt:
-Üdvözöllek, Midoriko ! Én Tokumitsu Kazuko vagyok, de szólíts csak Kazuko úrnőnek ! Mától én leszek a nevelőanyád !
Én meg alig akartam hinni a fülemnek, azt se tudtam, mit tegyek, annyira össze voltam zavarodva, így kibukott belőlem:
-Nem ! Énnekem csak egy anyukám van ! Nem akarok itt maradni, vigyenek vissza !
Amint ezt kimondtam, a nő arcáról azonnal lefagyott a mosoly, ezután hátrálni kezdtem, de falva ütköztem, pontosabban lábakba, hiszen a négy férfi szorosan állt az ajtóban. Majd az egyik mit sem törődve velem, így szólt:
-Kazuko asszony, még egyszer köszönjük önnek és a férjének, hogy elvállalták Midoriko no Minovara nevelését.
-Mino...-micsoda ?-kérdeztem meg, mert nem értettem meg a szó jelentését.
-Minovara ! Te egy Minovara vagy, azért hoztak ide, Kirigakure no Sato-ba, hogy ninja légy !-felelt Kazuko úrnő, de én hajthatatlan voltam:
-De én nem akarom ! Engedjenek vissza az anyukámhoz !
-Jaj, ne hajtogasd már folyton ezt ! Te egy Minovara vagy, és az a nő nem is az igazi anyád !
-Hogy mondhat ilyet ? Ez hazugság, hazugság ! Ő az igazi anyukám !
Azzal kikerültem a nőt, felrohantam a lépcsőn az emeletre, ott berontottam az első szobába, magamra csuktam az ajtót, majd lekuporodtam a sarokba, és teljes erőmből sírni kezdtem. Soha előtte és utána nem sírtam így. Utána megkértem a tündéreket, hogy szabadítsanak ki innen, és segítsenek visszamenni az anyámhoz, de nem történt semmi, én pedig lassan elaludtam.
Másnap egy szolgálólány ébresztett:
-Jó reggelt, kisasszony ! Az én nevem Mayuka. Elhoztam önnek a ruháit. Én fogom önt elkísérni az akadémiára.
-Akadémia ? Az micsoda ?
-Az az iskola, ahova ön a mai naptól fogva járni fog.-felelte mosolyogva a fiatal szobalány, és így is lett. Mayuka elvitt engem az akadémiára, majd elbúcsúzott, mondván figyeljek az órákon, tanuljak, és majd délután értem jön. Én bementem az épületbe, ahol egy csomó gyerek volt, akik mind egy-két évvel fiatalabbak voltak nálam. Azok meg furcsán néztek rám, de én nem foglalkoztam velük, csak leültem egy üres padba. Ők nem szóltak hozzám, és én se hozzájuk. Én innentől kezdve ez így ment mindig. Ezért nem lett egy barátom se az akadémián. Az órákon figyeltem, a szünetekben pedig csak ültem a padban. A hétvégéken sem mentem el otthonról, a könyveimet olvastam, vagy gyakoroltam, hogy ne unatkozzak. Párszor azonban az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek és visszaszököm, de láttam, hogy a falu kapujában több őr is ácsorog, meg aztán, azt se tudtam, merre kéne mennem, így inkább letettem az ötletemről. Kazuko úrnő az évek alatt pedig csak egy dolgot tanított nekem: hogy legyek büszke, büszke arra, hogy én egy Minovara vagyok. Így egy cseppet sem lepődtem meg, hogy mikor eljött a genin vizsgám napja, Ő csak ennyit mondott:
-Tedd le a vizsgáidat, Midoriko ! Nem bukhatsz meg, hiszen te egy Minovara vagy !
Én, miután végighallgattam mondandóját, elindultam az akadémia felé, már nem volt szükségem kísérőre, hisz már évek óta tudtam az utat. Az osztályban a csomó, nyüzsgő ninja-jelölt fogadott. Néhányan idegesek voltak, mások tanultak, megint mások izgatottan beszélgettek. Én nyugodt voltam, hiszen biztos voltam benne, hogy tudom a jutsukat, amit majd kérni fognak. A vizsgáztatók egyesével szólították be a diákokat, kis idő múlva engem is. Amint beléptem a terembe, megpillantottam az egyik akadémiai tanárt, akit nem ismertem. Ő hideg, lenéző pillantást vetett rám. Azt hiszi, nem tudom megcsinálni ? Hát jó, gondoltam.
-Első feladat: a Bunshin no Jutsu. Két klón kérünk.
Én pedig koncentráltam a csakrámat, és létrejött a két másolat, amit el is fogadtak.
-Rendben. Második feladat: a falon látsz egy céltáblát, azt kell eltalálnod, amilyen pontosan csak tudod, öt dobótűvel.
Elővettem a tűimet, összpontosítottam, céloztam, és ennek eredményeképp minden tű beletalált a céltábla közepébe, kivéve az ötödiket, mert az egy kicsit mellé ment. Majdnem tökéletes, de csak majdnem. Nem voltam megelégedve magammal. Azonban a vizsgáztatók úgy látszik, igen, mert átengedtek, és aznap megkaptam a kirigakure-i fejpántomat.
S másnap már be is osztottak egy csapatba, a sensei-ünk így mutatkozott be:
-Üdv ! Én Kazaki Gakuya vagyok, mától, és remélem még egy hosszú ideig a sensei-etek.Jó, akkor mutatkozzatok be, hogy megismerkedjünk, csak pár mondatban, úgy, mint én: a nevem Gakuya, 22 éves vagyok, és szeretem aaa... dangokat ! Na rajta !
Elsőnek a fiú szólalt meg:
-A nevem Ogata Kiyoto, 13 éves vagyok, és hogy mit szeretek ? Nos, azt majd meglátjátok.
A második a lány volt:
-Az én nevem Shiroui Atsumi, 12 éves vagyok, és szeretem a ruhákat, beszélgetni, a fagylaltot, és... hát... még sok mindent...
Én maradtam utoljára:
A nevem Minovara no Midoriko, korom: 14 év, és amit szeretek...-itt megakadtam, mert nekem nem volt hobbim, különösen nem is szerettem semmit csinálni, de azért sikerült kitalálnom valami értelmeset-... az a Gou.
A sensei-ünk mindenki mondandójához fűzött valamit, Kiyoto-éhoz azt, hogy "Hű, de titokzatos valaki !", Atsumi-éhoz valami olyasmit, hogy "Sokoldalú a kisasszony !", és engem sem hagyott ki:
-Hű, ez aztán komolyan hangzik, kisasszony ! Na, ne légy már olyan feszült, csak lazán !
A bemutatkozás után pedig már meg is kaptuk az első küldetésünket, ami nem volt más, mint kutyasétáltatás. A nevezett ebek sétáltatása közepette Kiyoto és Atsumi beszélgetett egy kicsit, én nem szóltam hozzájuk. Délután megálltunk egy réten pihenni. Kiyoto és Atsumi háttal ültek nekem, a sensei-t pedig nem is láttam. Ekkor valami furcsa érzés fogott el. Hirtelen azt éreztem, hogy ott akarok lenni a csapattársaim között, hogy velük akarok lenni. Nem tudtam hova tenni. Mi lehet ez, gondoltam. Mi van velem ? Talán rosszul vagyok ? Nem, tudom már ! Biztosan a gonosz manók szálltak meg ! Tűnés ! Én nem adom a lelkem ! Menjetek innen !
-Takarodjatok !-kiáltottam hangosan. Erre megfordultam, és megláttam Atsumi-t és Kiyoto-t amint engem néznek. Kiyoto szemében dühöt és utálatot véltem felfedezni, míg Atsumi-éban csalódást és talán félelmet. Ezt követően rövidesen hazamentünk. Ezt a D-osztályú küldetést még követte néhány ugyanolyan másik, mígnem pár hét múlva Gakuya-sensei bejelentette:
-Na, gyerekek örüljetek, mert sikerült elérnem a Mizukagénél, hogy már egy kicsit komolyabb küldetést is bízzon ránk, úgy gondolom, hogy már képesek lesztek rá ! Na, a feladat: őrizni kell egy nemrég megtalált bányát nem messze innen az országban. Kérdés ?
-Öhm... igen...-mondta Atsumi.-Lehet számítani ellenséges ninják támadására ?
-Nem, valószínűleg ilyen nem lesz. Végül is, csak frissen fedezték fel a bányát. Na, akkor induljunk !
Gakuya-sensei-nek igaza volt, a bánya nem volt messze, pár óra alatt oda is értünk. A bánya egy völgy alján helyezkedett el, körülvéve néhány fával. Csak odaérve tudtuk meg a helyi bányamérnöktől, hogy van egy kis bökkenő, mégpedig, hogy a bányának két bejárata van, egy nagyobb és egy kisebb, a völgy két oldalán. A helyzet megoldására a sensei tett javaslatot:
-Én majd itt maradok, a főbejáratnál, mert ezt biztos jobban ismerik, ti pedig őrizzétek hárman a hátsót !
Mi így is tettünk, elindultunk a völgy túloldalára, és negyed órán belül ott is voltunk. Az említett bejárat valóban nem volt nagy, legfeljebb egy ember fért be rajta. Mi félkörívben telepedtünk le köré, Atsumi és Kiyoto, hogy elüssék az időt, váltottak néhány szót, és ettünk is. Már jó néhány órája ültünk ott, mikor lépések zaját hallottuk. Azonnal tudtuk, mi a teendőnk, fölpattantunk, Atsumi elővette a tűit, Kiyoto tőrt fogott, én meg leemeltem a hátamról az egyik ninja-to-t. Pár pillanat múlva fel is tűnt a hangok forrása.
-Ni csak, nem is tudtam, hogy ninják is őrzik ezt a helyet.-szólalt meg az egyik érkező férfi a négy közül.
-Így kicsit problémásabb lesz, de mindegy.-mondta egy másik.
-Na, jól van, kölykök,-kezdte mondandóját az első-ide figyeljetek, az a helyzet, hogy a főnök pont itt rejtette el a legutóbbi zsákmányunkat, szóval álljatok szépen félre, akkor talán kedvesek leszünk, és megkegyelmezünk nektek !
Én egy szót sem válaszoltam az ajánlatára, Kiyoto is csak oda bökte:
-Felejtsd el.
-Akkor halottak vagytok !-kiáltotta vigyorogva az előbbi férfi, és nekünk támadtak. Az egyik vézna férfi nekünk dobott pát tőrt, ami elől rögtön szét is ugrottunk. Ezután ketten Kiyoto, egy-egy meg Atsumi-nak és nekem támadt. Én a ninja-tommal igyekeztem hárítani az ellenfelem katanáját, több-kevesebb sikerrel, mert az jóval képzettebb volt nálam.
-Ne hagyjátok, hogy megosszanak minket, halljátok, Atsumi, Midoriko ! Együtt kell támadnunk !-érzékeltem Kiyoto hangját, de nem nagyon törődtem vele, inkább az ellenfelemre koncentráltam. Pár pillanattal később meghallottam Kiyoto fájdalmas kiáltását, és azt, hogy összeesik.
-Midori-chan ! Kérlek segíts ! Midori !-kiáltotta kétségbeesetten Atsumi.
Én azonban még csak felé sem fordultam, tudtam, hogy most csak a saját ellenfelemre szabad összpontosítanom.
-Késő !-hallatszott az egyik férfi hangja, Atsumi pedig felsikított.
-Midori, Midori, Mido...-és Atsumi hangját nem hallottam többet.
Ebben a pillanatban valami borzasztó súlyos nyomást éreztem a mellkasom közepén. Pont olyat, mint amikor gyermek koromban valami bosszúságot csináltam, utána pedig anyám megszidott érte. Ráadásul ő is pont úgy hívott, mint anyám annak idején: Midori... Midori... Midori...
-Lassú !-kiáltotta a férfi és katanájával félrelökve az én ninja-tomat, végigvágott a vállamtól a mellkasomon és a hasamon át egészen a csípőmig. Én a fájdalomtól és a vérveszteségtől nem bírtam tovább talpon tartani magam, összeestem. Mit tegyek, gondoltam. Mit kéne egy ilyen helyzetben csinálnom ? Nem, tudom. Fogalmam sincs mit kellene tennem ! Hogy lehet ez ? Hisz anyám azt mondta, azt mondta...
-Azt mondtad, hogy mindig a tündérek győznek !-kiáltottam bele a semmi közepébe.-Azt mondtad, mindig ők nyernek ! Akkor most miért... miért nem segítenek nekem ? Azt mondtad... azt mondtad...
-Gyere már, Shin, ne vacakolj ott, azt a kölyköt már nem szükséges megölnöd, félrebeszél, biztos már sebláza van... Ha nem jössz, nem hagyunk neked a pénzből !-azzal eltűntek, én pedig elvesztettem a tudatom.
A következő, amire emlékszem, az az volt, hogy Gakuya-sensei a hátán visz engem, a sebseim bekötözve, és hozzám szól:
-Midoriko... hál' az égnek felébredtél... figyelj, el kell mondanom valamit... úgy döntöttem, nem leszek tovább a sensei-ed. A mai nap rádöbbentett arra, hogy nem vagyok kész erre feladatra. Majd elintézem a Mizukagénél, hogy kapj egy másik sensei-t. Sajnálom.
Én azonban nem fogtam fel a szavai tényleges jelentését, nem is nagyon figyeltem rá. Egyedül az járt a fejemben, hogy becsaptak, anyám a fél életemen át hazudott nekem. Akkor úgy éreztem, utálom őt.
Ennyi.
-Rendben, köszönöm, a részletes beszámolót, Minovara kisasszony. Úgy vélem, hogy önt nem viselték meg súlyosan a közelmúlt eseményei, ezért kijelenthetem, hogy további pszihiátriai kezelésre nem szorul. Elmehet.
-Köszönöm, doktornő.-mondtam, és kisétáltam a kórházajtón.
Midoriko no Minovara- Játékos
Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 195
Re: Midoriko no Minovara
Sai Pént. Okt. 22 2010, 00:35
Előtörténet elfogadva!
Kezdő chakra: 100
Szint: D
Kezdő jutsuk: alapon kívül a két kirigakurei alap technika : Kirigakure no Jutsu, Muon Satsujin Jutsu
Pénz, hogy legyen mit elverni: 1620 Ryou
Remélem, nem felejtettem ki semmit
Írj adatlapot!
Jó játékot, és üdv itt a Naruto Gundan világában ^^
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
Similar topics» Midoriko no Minovara
» Shinichi no Minovara
» Miroku No Minovara
» Hidetora No Minovara
» Hitoshi no Minovara (visszatérő)
» Shinichi no Minovara
» Miroku No Minovara
» Hidetora No Minovara
» Hitoshi no Minovara (visszatérő)
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|