Kenshiro Mirubi

Az első harc.


3 nap telt el azóta, hogy befejeztem az akadémiát. Az évzáró unalmas volt. Elmondták ugyan azokat mint minden évben. " Rengeteg tanulónk ért el kitűnő eredményt köztük kiemelkedő..."
- Bla bla bla. Kit érdekel ez a sok marhaság jobb lenne pihizni egy fa tövében mint itt ülni a poros akadémián. És amikor azt hittem hogy halálra unom az agyam akkor megláttam őt. Namiyo Abukara-t. Az akadémiai éveimben ismertem meg. Egy rendkívül szép lány. Gyönyörű mandula vágású barna szemei vannak, barna a haja, sőt még a bőre is nap barnított. Csodálatos vékony lány. Szöges ellentétem, hiszen én nem vagyok az a vékony testalkatú szépfiú. Mihelyst véget ért az évzáró hazafelé indultam, hiszen tudtam hogy genin lettem. Az évzáró előtt egy héttel közölte velem a vizsgáztató nagy meglepetésemre hiszen nem gondoltam volna hogy átmegyek a genin vizsgán. Hazafele láttam Abukara-t egy fiúval kézen fogva sétálni körülöttük csupa idegen kölyökkel nem lehettek többek 10 évesnél. Tovább mentem. Mikor haza értem ép hogy átléptem a házunk ajtaját eleredtek a könnyeim. Akkor tudatosult bennem hogy az a lány akit szeretek mást szeret. Valószínűleg azt sem tudja hogy kivagyok. Vacsoránál az apám és a mostoha anyám kérdeztek az évzáróról de nem tudtam mit mondani hiszen teljesen elvonta a figyelmem Abukara. De ha figyeltem is volna valószínűleg akkor sem tudtam volna semmit mondani hiszen olyan unalmas volt. Este az ágyamban fekve elgondolkodtam arról, hogy mit is csináltam én egész eddigi életemben. Mindig csak lustálkodtam és pihengedtem. Ennek ellenére rengeteg barátom van. De az az ember aki legalább annyira fontos nekem mint az édes apám azt se tudja hogy létezem, és újra elsírtam magam.

Másnap reggel kivörösödött szemmel ébredtem. Az apám megkérdezte hogy mi történt. Nem mertem elmondani neki hogy sírtam. Ezért csak annyit mondtam, hogy: - Nem tudom. - Nem tudod? - Kérdezte az apám. - Akkor hagyjuk is. Anyáddal ( Mert úgy hívtam a mostohám, hogy anyu legalább is annyira szerettem) küldetésre megyünk egész nap de lehet hogy holnapig húzódik nem tudom. A testvéredet elvittük a nagyapátokhoz úgy hogy vele nem lesz gondod. Csak azért mondom, hogy tud hogy egyedül leszel itthon. - Rendben nem lesz gond. Mondtam. Reggeli után apáék el is mentek. A szüleim nagyon elfoglaltak főleg az apám őt egy héten maximum 2-szer látom. Sokszor félek hogy nem jön vissza és ez a félelem mindennél erősebb, de egy sinobinak ez a dolga. 11 óra körül elmentem hazulról. Gondoltam ücsörgök egyet e kedvenc helyemen. Az akadémia mögötti erdőben van egy kisebb tisztás ott szoktam gondolkodni és lustálkodni. Mihelyst megérkeztem lefeküdtem a fűbe. Alig telt el 10 perc léptek hangjára csaptam fel a fejem. Felültem törökülésbe. A hallásom nem a legjobb de halottam hogy valaki mögöttem van. Megfordultam és ott volt Ő.

Namiyo Abukara. A szívem egyre hevesebben kezdett verni. - Szia. - Nem tudtam mit mondani. Gyerünk Mirubi itt a nagy lehetőség mondj valamit! Gondoltam magamban. - Szi... szia. -Na végre azt hittem megsüketültél. A nevem: Namiyo A... - Abukara. - Ho... honnan tudtad? - Hát izé tippeltem. Az én nevem Kauru Mirubi. - Örvendek. És mit csinálsz itt ? - Hát sokszor kiszogtam jönni ide. Töbnyire csak izé... gondolkodok. - Akkor jó. Hagylak gondolkodni. Örültem. - Ne! Várj! Ne meny még! -De mennyen csak. Szólt egy hang. felpillantottam és láttam a fának egy kilógó ágán egy alakot. az arcát nem tudtam kivenni mert a szemembe sütött a nap. Hirtelen leugrott.

-Mit akarsz a barátnőmtől? - Kérdezte. - Hagyd már. -Szólt rá Abukara. -Nem hallod azt kérdeztem mit akarsz a barátnőmtől?! Ekkor olyan közel hajol az arcomhoz, hogy a homlokunk majdnem összeért. Barna volt a szeme. Neki is barna napbarnított bőre van csak úgy mint Abukaranak. Nagyon rövid tüsis fekete haja van. Fekete ujjatlan pólót visel. A karja izmos. Erősnek látszik. - Hallod amit mondok nyomorult? Azt kérdeztem mit akarsz a barátnőmtől?! Ekkor meglökött. Egyből tudtam hogy harc lesz a vége. A lökés a földre taszított. Hirtelen fel akartam állni de megrúgott és újból a földön lyukadtam ki. Ismét megpróbáltam gyorsan felállni és sikerült is de egy ütéssel a földre küldött. Ekkor eszembe jutott amit az akadémián tanultam a chakra testen belüli irányításáról tanultunk. Ehhez tanított a tanárom egy jutsut is. Habár még sosem kellet jutsut használnom éles helyzetekben de majd most. Ekkor az ellenfelem felém futott, de én nem tétlenkedtem. Shunsin no jutsu (Fürge Test jutsu) Ez az érzés semmihez nem hasonlítható. Olyannyira gyors lettem hogy saját magamat sem látom. De ekkor hirtelen elestem. Mikor felkeltem látom hogy csupa vér a térdem s a kezem tiszta horzsolás. Ekkor jutott eszembe, hogy az akadémiai tanárom figyelmeztetett, hogy ezt a jutsut nehéz kezelni. 1. ismerni kell a környezetet ez megvan. 2. A chakra testen belüli irányítása ez is megvan. 3. Hát persze. A gyakorlás. Soha életemben nem gyakoroltam ezeket a jutsukat az akadémiai gyakorló órákon kívül. Mindig csak a shuriken és a kunai dobást gyakoroltam, de hát nem vághatok hozzá egy shuriken hiszen nem akarom megölni. Az ellenfelem egyszer csak ott termett előttem. Gyomorszájba ütött. ekkor én a földre estem. - Na tanultál a leckéből? Meg ne lássalak még egyszer a barátnőm közelében. Induljunk Abukara! - Igen. Szia! - Ekkor elájultam.

Mikor felkeltem már javában sötét volt. A szúnyogok kibírhatatlanok. Gyorsan hazamentem lemosni a megszáradt vért a lábamról és a karomról. Hazafele menet mindvégig mosolyogtam. Igaz hogy vesztettem a saját lustaságom miatt, és leégtem a szerelmem előtt de boldog voltam hogy végre történt valami izgalmas az életemben. Azt hiszem megkérem apámat hogy tanítson.


A találkozás.

Másnap reggel fájó térdel és sajgó könyökkel keltem fel. A szüleim még mindig nem értek haza ezért egyedül álltam neki a reggelinek. Alig ültem le az asztalhoz amikor egy hangot hallottam. - Bátyó!! Bátyó!! - A testvérem volt az. Nem tudtam mire vélni a nagy izgatottságát. Gondolataimban elmerülve észre sem vettem hogy ott áll előttem, szorosan az arcomba hajolt. Ekkor úgy megijedtem, hogy magamra borítottam az asztalt a reggelimmel együtt. Mit akarsz? Kérdeztem bosszúsan. - ezt a levelet a nagypapi küldte. - Egy sima hétköznapi borítékolt levél volt. De, megláttam rajta Konoha pecsétjét. Nem haboztam azonnal kinyitottam. A levélben az állt, hogy mennyek a Konohai kiképző terepre. Ekkor felolvastam a levelet az öcsikémnek. Azonnal elment közölni a jó hírt nagypapival. Mire a találkozási helyre értem már ott állt kettő fiú akik egymást méregették. Az egyik Aono Takefumi egy afro hajú szemüveges pénz imádó alak. A másik Funsai Hadou egy látszólag barátságos fiú egy tűz alakú sebbhelyel az arcán.

A bemutatkozásunk után, nagy csend állt be. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Aono közelít felém. Ekkor nagyon megijedtem hogy vajon mit akarhat. Csak nem el akarja lopni a pénzem? Hiszen Aono imádja a pénzt. De nem így történt hála az égnek. Felvette az alakomat a Henge no Jutsuval. Majd a Bunshin no jutsuval 10 klónt csinált amik, megtévesztésig hasonlítottak rám. Ekkor a klónok fel ugrottak és 2 felé oszoltak. Nem értettem, hogy Aono mit akar ezzel. Valószínűleg unalom űzés képen tette azt amit tett. Gondolataimban elmerülve észre sem vettem, hogy a klónok felém és Hadou felé tartanak. De ekkor Hadou megfordult és elcsodálkozott. Mi a fenét nézhet? Megfordultam. A szemeim előtt ott állt egy kislány. Ő lenne a mesterünk? Az nem lehet.

A kislánynak aranyló szőke haja van, égszín kék szeme csillogott. Ekkor én és Hadou egyből sejtettük hogy ő lesz a sensei-ünk. De ekkor valami olyan dolog történt amire nem számítottam. Oda ment hozzá Aono és összekócolta a haját mondván, hogy ő nem lehet a mesterünk hiszen nem lehet több 15 évesnél, és hátat fordított neki. A következő pillanatban a lány ott termett Aono mögött és egy egyszerű mozdulattal a falnak taszította. A lány elmondta, hogy nem idősebb Aononál. Ekkor felgyújtotta a a haját. Én odafutottam, hogy eloltsam, de nem jártam sikerrel. Honnan van ennek a kislánynak ekkora ereje hogy egy kézzel elrepítse Aono-t aki 3 szór akkora mint ő. A lány ezután elmondta, hogy ő lesz a sensei-ünk és az a neve hogy, Niyo Sora de mi csak Niyo-samának hívhattuk, vagy Niyo-senseinek. Számomra elégé furcsa volt, hogy egy nálam nem sokkal idősebb kis szőke "púderpamacs" a mesterünk. De valahol érthető is volt hogy a Hokage-sama egy ien senseit osztott-be a 3 fiú közé.



Helyszín: Tűz Országa ---> Konohagakure no Sato ---> Kiképzőterepek.
Mesélő: Uzumaki Kushina
Jelenlegi csakraszint: 100
Kapott jutalmak: ----
Csapattársak: Aono Takefumi, Funsai Hadou




Helyszín

/// A fojtatás ///





Miután Niyo-sensei megleckéztette Aonot, elmondta, hogy miket fogunk csinálni. Először is be kellett mutatkoznunk, majd mindenki kapott egy-egy chakra papírt,hogy vezesse bele a chakráját. és majd elválik, ki-ki milyen elemű chakrával rendelkezik. Hadou kezdte először a bemutatkozást, majd elment belevezetni a chakráját a papírba ami benedvesedett, tehát ő vízelemű. Ezután én következtem. Bemutatkoztam a sensei-nek majd én is belevezettem a chakrám a papírba. Én arra számítottam, hogy az enyém is be fog nedvesedni mivel a családomban mindenki suiton jutsukat használ. De nem így lett. Elkezdett vörösen izzani, majd elégett. Ebből tudtam, hogy az én elemem a tűz. Ekkor eszembe jutott, hogy a nagyapa mesélt az édesanyámról, aki a tűz jutsuk mestere volt. Ekkor nagyon meghatódtam, és elkezdtek hullani a könnyeim. Próbáltam őket eltakarni és lehajtott fejjel indultam el a hozzám legközelebb eső fához, ugyan is fára mászás a chakránk segítségével ez volt a feladatunk. Hadou már rég el is kezdte. Hát én sem tétlenkedtem nekirontottam a fának chakrakontrol nélkül, hogy érezzem a különbséget. egy lépést sem tudtam tenni. Kicsit hátrébb lépkedtem, majd ismét nekirontottam a fának most már chakrát koncentrálva a lábamba. A fa körülbelül 25 méter magas volt. Sikerült felmennem úgy az egynegyedéig de ott elrepedt a fa a lábam alatt és elkezdtem lefelé zuhanni.


Ráestem a hátamra úgy, hogy pár másodpercig levegőt sem kaptam. Nagy nehezen feltápászkodtam és ismét megpróbáltam. Láttam a repedés helyét ezért nem jelöltem meg a helyet a kunaimmal. Arra a következtetésre jutottam, hogy mivel 80 kg vagyok ezért, a chakrám 1/8 részét kell a talpamba koncentrálni. Így próbálkoztam fél órán keresztül de csak 10 méterre sikerült felmennem. Már hülyeségnek tűnt ez az ötlet ezért más módszerhez folyamodtam. Most érzéssel fogom csinálni. Elkezdtem koncentrálni, majd ismét nekirontottam a fának. Felmentem a fa kétharmad részére, majd mikor éreztem, hogy kevés a chakra és le fogok esni megjelöltem a helyet és egy hátra szaltóval leugrottam. Ez így nemfog menni. Mikor körbenéztem láttam, hogy a társaim körülbelül ugyan ott tartanak ahol én. A senseit sem láttam ezért gondoltam, tartok egy kis pihenőt. Leültem egy bokor mellé ahonnan jól szemmel tudom tartani a társaim. Hadou egyszer le is esett elégé megütötte magát, de kisses sérülésekkel felkelt és folytatta. Ebben a pillanatban eszembe jutott a magamnak tett ígéret. Nem állok meg ! Folytatom még teljesen ki nem merülök! És felálltam. Nekirontottam azon nyomban a fának és fel is jutottam a legvastagabb ágig de ez így nem elég. Megjelöltem a helyet és leugrottam.


Az ugrás fájt hiszen magasról ugrottam. De nem adtam fel 1 órán keresztül próbálkoztam de egyre kisebb távot tudtam megtenni. De mi lenne ha nem rontanék neki a fának ? Ekkor becsuktam a szemem és erősen koncentrálni kezdtem. A por felverődött a talpam alól. Az izzadtság folyt a homlokomtól egészen a kezemig, s neki indultam a fának. De nem ám futva hanem koncentrálva, nyugodtan sétálva. Mikor úgy éreztem ott vagyok a fa előtt, kinyitottam a szemem és felraktam a lábam 10 perc múlva azon kaptam magam, hogy fenn vagyok a fa tetején. lenéztem de nem vesztettem el az egyensúlyom. Láttam a gyönyörű erdőt, a talajt, a folyót. Ekkor lejjebb sétáltam és láttam ahogy Hadou leesik a fáról zuhan lefelé. Ekkor elkezdtem én is lefelé futni és mikor odaértem egy nagy porfelhőt láttam. Ahogy eloszlott megláttam Hadout hanyatt fekve Aonon. Hogyan ért ide Aono olyan messziről ilyen gyorsan...

A gondolta menetemet nem tudtam befejezni mert hirtelen ott termett Niyo-sensei egy nagy rózsaszín füstfelhő kíséretében. A kezünkbe nyomott egy-egy tekercset és azt mondta: Ebben a tekercsben egy-egy jutsuvan. Ezeket a jutsukat holnap reggelig tanuljátok meg. Azt javaslom kérjetek segítséget hozzá. És abban a pillanatban a sensei eltűnt egy rózsaszín illatfelhő kíséretében. A csapat szétoszlott. Hazafele kinyitottam a tekercset és láttam, hogy az én jutsum a Katon: Endan. A jutsu mellé csak annyi volt leírva, hogy milyen elemű, milyen besorolású, és a kézjelek. Hát ezt nem tudom egyedül elsajátítani a sensei jól feladta a leckét. De hát nem szólíthatok csak le egy embert az utcán aki shinobinak néz ki, hogy tanítsa meg. Mikor hazaértem fényeket láttam a házunkból. Végre hazaértek a szüleim. Úgy megörültem, hogy szinte ajtóstul rontottam a házba. Az előszobában nem láttam senkit. Bementem a konyhába. Ott sem láttam senkit. Majd fényeket láttam kiszűrődni a szüleim szobájából. kezdtem félni. Szépen lassan kinyitottam az ajtót és láttam az öcsikémet, és a nagypapát. De hol vannak apáék? Mikor az ajtót teljesen kinyitottam láttam a mostohám az ágy mellet könnyezni. Volt valaki az ágyban. Mikor közelebb mentem láttam az édesapám. - Mi történ? Nem válaszolt senki. - Mi történ? Ordítottam. - Nyugodj meg, semmi komoly baja nincs. Mondta a mostohám. A küldetésen túlerőben voltak ép, hogy csak megmenekültünk. Az ellenség bekerített. Apád engem védett még én a csapattársainkat gyógyítottam. És most itt vagyunk.


Helyszín: Tűz Országa ---> Konohagakure no Sato ---> Kiképzőterepek.
Mesélő: Uzumaki Kushina
Jelenlegi csakraszint: 100
Kapott jutalmak: ----
Csapattársak: Aono Takefumi, Funsai Hadou

Helyszín

Én is valamilyen world-höz hassonlóba íróm és ki szogtam javítani, de valahogy egy csomó mindig elkerüli a figyelmem :s
Értem így fogom csinálni
Köszönöm az értékelést ! jap jap

Miután lefektettem az öcsémet, elmentem a kedven helyemre, az akadémia mögötti kis erdőbe kiszellőztetni a fejem.
- Hát nincs mit tenni. Meg kell tanulnom a jutsut. Nem vallhatok szégyent az új csapatom előtt.
- Miután megérkeztem lepihentem egy fa tövébe ahogy mindig is, majd egy kis pihenés után nekiláttam tanulni a jutsut.
- Hát a mester feladta a leckét. Hogy is tanultam az akadémián? A tűz jutsukhoz a chakrát a tüdőbe kell koncentrálni, majd a száj és a nyelv tenketsu pontjain kiáramoltatva megformálni azt. Ez egyszerűnek hangzik.
- Nagy levegőt vettem, majd a chakrámat elkezdtem koncentrálni a tüdőmbe. Elkezdtem formálni a kézjeleket: Tigris, Kígyó, Kos, Majom. Ezek után a chakrával telített levegőt elkezdtem kifújni, ami egy kis golyó formájában tört elő, majdnem felgyújtva az előttem álló fát. Hát ez nem jött össze.
- Újra !!!
- Ismételten a tüdőmbe gyűjtöttem a chakrámat és fejben újra átvettem amit az akadémián tanultam:
- Először is: A a tüdőmbe kell koncentrálni a chakrám. Másodszor: Nagy levegő. Harmadszor: Kifújni a levegőt miközben a száj és a nyelvem tenketsu pontjain keresztűl manipulálom. Most sikerülnie kell.
- Ekkor kifújtam a levegőt, amit most már egy focilabda méretű tűzgolyó formájában az ég felé repült.
- Ez az!! Már majdnem jó!!
- És újból megismételtem az előbbi műveleteket majd kifújtam a levegőt, de most ismételten csak egy kis golyócska hagyta el a számat.
- Nem értem. Mért nem sikerül. Igaz, hogy ott volt az a kimerítő edzés de azt simán megcsináltam.
- Ekkor leültem a fűbe és élveztem ahogy a szél simogatja az arcomat, de nem sokáig. Lépéseket halottam. Gyorsan felálltam, hogy megnézzem ki az.
- Ki van ott?
- És ekkor megláttam Abukarat.
- A...Abukara? Te mit keresel itt?
- Te kivagy?
- Mirubi.
- Mirubi? Ismerlek? ÁÁ persze te vagy az a gyerek akit a barátom elvert.
- Ez nagyon jó. Életem szerelme csak annyira emlékszik rólam, hogy a barátja elvert.
- Hát i...igen én lennék.
- A kínos találkozás után Abukarától megtudtam, hogy az ő elsődleges chakra típusa tűz. Ekkor nagyon megörültem mert legalább ez az egy közös van bennünk.
- És hogy kerülsz ide? Kérdeztem
- Fényeket láttam a tisztásról és gondoltam megnézzem mi lehet az.
- Úgy 20 percig beszélgettünk aminek nagyon örültem.
- Végre közelebb kerülök hozzá.
- Megbeszéltük, hogy másnap reggel 6-ra itt találkozunk és segít tanulni a jutsut. Ugyan is ő már 1 éve elvégezte az akadémiát és már ismeri ezt az alap tűz jutsut. Másnap reggel elmentem fürödni és befújtam magam. Felzseléztem a hajam. Úgy készültem erre a találkára mint egy randira. A szám fájt a sok égési sérülésektől amiket szereztem a jutsu tanulása közben. Tényleg nem kellet volna egyedül nekifutnom ennek a technikának. Mint mindig én érkeztem meg előbb az erdőbe. Másfél órán át edzettem Abukarával, ami nem állt másból mint, hogy megmutatta, hogy hogyan csináljam és együtt próbálkoztunk. Pontosabban csak én. A gyakorlás végeztével nem sikerült ugyan tökéletesre kifejleszteni a jutsut de azt sikerült elérni, hogy kicsivel nagyobb legyen mint egy focilabda. Futottam a kiképző térre ahol nem láttam senkit. Örültem neki, hogy egy kicsit megpihenhetek hiszen reggel 5 óta nem pihentem és folyamatosan edzetem. Már fájt a lábam és a szám.






Később mikor már mindenki ott volt még a sátáni Niyo-sama is választanunk kellet egy-egy klónt. Azt mondta a sensei, hogy ők fognak minket ma edzeni, míg ő kényelmesen ül a „trónszékében” és koktélt iszogat. Én elvonultam az egyik klónnal. Ügyeltem arra, hogy minél messzebb kerüljek a többi 3 Niyo-senseitól mert engem valahogy zavart, hogy ennyi ilyen sátáni teremtmény lett hirtelen a világon. Mihelyst elég messzire kerültünk, elkezdtem mesélni, hogy miképpen próbálkoztam a jutsu elsajátításával. Az Abukarás részt kihagytam és helyette egy chunint iktattam be a történetbe mert nem akartam puhánynak és érzékenynek tűnni a sensei előtt.
- Hát akkor megmutatnám mire jutottam Niyo-sama.
- A sensei nem szólt semmit ezért hozzákezdtem a jutsuhoz. Felé fordulva kezdtem el.
Először is a tüdőmbe gyűjtöm a chakrám. Majd nagy levegő. Formálom a nyelvemmel, és elmutogatom a kézjeleket: Tigris, Kígyó, Kos, Majom, Most kifújom a levegőt!!
Abban a pillanatban ahogy kifújtam a levegőt a profilomat mutattam Niyo-samanak. Reménykedtem, hogy egy kicsit megijed, hogy esetleg ráfújom a tűzgolyót. De nem így lett. Még csak nem is pislogott. A jutsum nem sikerült jól. A sensei ellátott néhány jó tanáccsal. Köztük elmondta, hogy ő is elsődlegesen tűz beállítottságú. Azt mondta, hogy: A tűz vad, szenvedélyes, örökké égő. Sok minden táplálhatja az érzelmek közül: szerelem, szeretet, gyűlölet, bosszúvágy, meg még megannyi. A lényege az intenzitás. A testeden belül felhalmozod, bár ez a jutsu elég egyszerű, szóval nem kell „túlhajtanod” a dolgot. Koncentrálj. Képzeld el az eredményt, érezd a testeden és a levegőben a tűz melegét, az orrodban a tűz szagát, mert hogy az is van! A chakrát tömörítsd a testeden belül, formáld a nyelveddel és a száddal, valamint a tudatoddal is, majd pedig engedd ki. Olyan, mintha egy lángoló érzelemgömböt indítanál útjára.

Ezek a szavak nagyon felbátorítottak. A mondandója végeztével egy tubust dobott elém. Nem tudtam mire jó de abban biztos voltam, hogy ezt nekem címezték. Odébb mentem és nekiálltam a jutsut tanulni. Az első próbálkozásomra majdnem felgyújtottam a kiképző teret és Aonot. A második próbálkozásom nagyobb sikerrel járt, persze csak annyival volt jobb, hogy senki életét nem veszélyeztettem. Ismételten sikerült az amúgy is szinte ropogósra sült szájamat még jobban megperzselni. Ezek után nem nagyon hittem, hogy valaha is sikerül elsajátítanom ezt a jutsut. Leültem és kinyitottam azt a rózsaszín tubust amit Niyo-senseitől kaptam. Rákentem a számra hátha segít. Először csípett de aztán elkezdett viszketni. A mostoha anyám elmondta hogyha egy seb viszket akkor az gyógyul.
- Ő már csak tudhatja hiszen szanitéc ninja.
- Ekkor felálltam a pihe-puha fűből, és újra elkezdtem.
- Nos a sensei szerint az érzelmeink táplálják a tűzet. Akkor hát nincs más dolgom csak is Abukarára gondolni. A szerelem. Nincs is csodálatosabb dolog ettől a világon.
- Elkezdtem a chakrámat a tüdőmbe gyűjteni és a többi előkészületet is megcsináltam ami szinte már rutinból jött. Eközben erősen gondoltam Abukarára, majd kifújtam az a bizonyos érzelem gömböt. Egy ajtó méretű tűzgolyó hagyta el a számat és egyenesen az ég felé vette az irányt.
- Ez az már majdnem jó! De a szerelemnél erősebb érzelem kell.
- Leültem egy fa tövében és becsuktam a szemem. Végre pihenhettem egy kicsit.
- A tegnapi edzés sem volt egyszerű de ez! Ez kész elmebaj. És ez még csak egy D szintű jutsu.
- Ahogy ott ültem eszembe jutott az apám, aki súlyosan meg van sebesülve.
- Ha most őt elveszteném nem lenne egy vér szerinti rokonom sem.
- Abban a pillanatban olyan düht és fájdalmat éreztem amit eddigi életemben még soha. Hirtelen felpattantam és elkezdtem gyorsan mutogatni a jutsuhoz szükséges kézjeleket.


Katon: Endan
A tűzgolyó nem volt akkora mint az előbb csupán egy kis golflabda méretű volt. Eltaláltam vele egy fát, aminek a találta helye lángolni és parázslani kezdett. Attól az adrenalin lökettől amit kaptam egy szempillantás alatt ott teremtem a fa előtt és ütni kezdtem az égő fatörzset. A tűz eloltódott. Ekkor ziháltan a földre térdeltem. Ránéztem az öklömre és láttam, hogy tiszta fekete korom és hólyagos. Abban a percben nem fájt, de tisztában voltam azzal, hogy nagyon fog fájni.
- Ezt nem ér...értem ez... ez sem volt elég? Mi lehetne erősebb érzés mint a düh és a fájdalom?
- Teljesen le voltam gyengülve de nem adhattam fel. becsuktam a szemem és elkezdtem összpontosítani a chakrámat. Csak vártam. Vártam, hogy történjen valami. Nem tudtam mire de vártam. És akkor... Megláttam magam előtt az édesanyám. először csak homályosan de utána olyan tisztán mintha tényleg ott lenne előttem.
- Sikerülni fog kisfiam. Tudom. Nekem is sikerült
- Akkor elkezdtem formálni a kézjeleket. Összegyűjtöttem a chakrámat és kifújtam a levegőt. Amikor kinyitottam a szemem egy hatalmas tűzgolyót láttam és a parázsló égő ágakat amiket eltalált.






A jutsum után úgy éreztem magam mint aki bármire lépes lenne. De ez nem így volt. Annyira le voltam gyengülve, hogy szinte a földön kúszva mentem az igazi mesterhez, miután eltüntette a klónokat és egy fütty szóval odahívott minket. Azt mondta, hogy: Nem is rossz. Bevallom, rosszabbra számítottam .
- Ez egy dicséret?
- Kérdeztem magamtól, de közben figyelmesen hallgattam a mestert. Nem tudta tovább mondani mert egy ezüstös szárnyú sólyom szállt le a „trónja” karfájára. Egy üzenetet hozott amit a sensei fel is olvasott: Funsai Hadou, a Hokage áthelyezett máshová. Nem írta, hová és miért, de azért sok sikert. Lelépni.
- Lelépni?
- Ezen a szón nagyon meglepődtem.
- Igaz, hogy csak 2 napja a senseiünk de akkor is... Igaz eddig sem mutatott hajlandóságot arra, hogy saját maga tanítson minket.
- Funshai köszönés nélkül lelépett. Valószínűleg nem látjuk többet. A sensei egy sátáni mosoly kíséretében intett, hogy üljünk le.
- Vajon mit kell csinálnunk? Csak nem minket használ lábtámasznak?
- Szerencsére nem így lett. A sensei azt parancs... öhhömm kérte tőlünk, hogy hazafelé meditáljunk, és otthon is és holnap idefelé is mert meg kell tanulnunk érzékelni az ellenfeleink chakráját. Miután elmondott mindent amit akarta, csak annyival köszönt el hogy oszolj. Ekkor arra gondoltam, hogy milyen szép is volt az az idő amit az iskolában töltöttem meditálással = pihenés, lustálkodás. Hát de ez meg is látszott a tanulmányi eredményemen. Nem ok nélkül buktam meg. Ekkor egy nagy morgást hallottam. Körbenéztem de csak Aonot láttam. Indultam volna már haza de ekkor a földre rogytam, egy morgás kíséretében. Most már tudom, hogy a hasam volt az.



Akkor jutott eszembe, hogy nem reggeliztem pedig Niyo-sensei mondta, hogy reggelizzünk be mert nem fogunk estig enni.
Megbeszéltem az én Takefumi barátommal, hogyha ő elvisz az Ichiraku ramenezőbe mert ugye ott a legjobb a ramen, akkor fizetek neki egy vacsorát. ha most onnan felálltam volna akkor tuti biztos, hogy ott abban a pillanatban meghalok. Nem gondoltam volna, hogy ez a jutsu tanulás ennyire kimerítő.

- Nem vagyok hozzászokva ehhez a pörgéshez és ugráláshoz. Régebben csak pihegettem, lustálkodtam de most már folyton csak mennék.

20 percel később

Az út alatt amit Takefumi barátom vállán tettem meg, még jobban kifáradtam. Persze tudom, hogy egy lépést sem tettem de attól még nem volt egyszerű hagyni, hogy végigvonszoljanak az utcán. Amint megérkeztünk én rendeltem egy tányér finom kukoricás Miso rament. Takefumi egy méreg erős rament kért. Miközben ettünk és nagyokat szürcsöltünk élvezve a jól megérdemelt mennyei ételt, azon tűnődtünk, hogy mi lehet ez a rejtélyes áthelyezés. Azt tudtuk, hogy nehezebbek lesznek a küldetések egy csapattag elvesztésével, de a csapat munkánk az viszont jobb lesz. Ekkor kértem még egy kör rament.
- Hé öregúr fizetek még egyet a barátomnak is.
- Miután kikaptuk az „élet” levesét Niyo-senseiről kezdtünk beszélni. Attól féltünk, hogy a küldetések alatt a sensei vagy hagy minket meghalni és ő meg élvezi a koktélját miközben minket halálra kínoznak, vagy esetleg az útjába leszünk és ő maga végez velünk.
Felvetettem azt az ötletet, hogy mi lenne ha egy saját combot csinálnánk, amivel el tudnánk érni egy küldetés során, hogy az a boszorkány elismerjen minket. Azt az ötletet viszont Takefumi barátom vetette fel, hogy mi lenne ha a négy láb technikát használnánk. Az sem volt rossz ötlet, sőt a Kuchiyose no Jutsu -val kombinálva szinte legyőzhetetlenek lennénk. Aono kortyolt egy utolsót a levesébe, megköszönte a meghívást és elköszönt.
- Hát akkor indulok én is. Itt a pénze öreg.

- Miután kiléptem a ramenezőből egyenesen hazafelé vettem az irányt. A hazafele vezető úton megpróbáltam a belső békémre koncentrálni és meditálni. Több sem kellet úgy neki mentem egy falnak, hogy teljesen elment a kedvem ettől az egész meditálós dologtól. Miután hazaértem levetkőztem, és elmentem fürödni. Fürdés után be akartam nézni az édesapámhoz a kórházba, mert az öcsém hagyott egy levelet miszerint apának súlyosbodott az állapota és bekellet vinni. A mostohám is ott van vele, az öcsém pedig a nagyapánál. Az üzenet elolvasása után, lefeküdtem aludni, tudván, hogy holnap nehéz nap vár rám. Egy újabb nap azzal a szadista mesterrel.
Majd holnap korábban felkelek és meglátogatom apát a kórházban .

Köszönőm !!

.

Bekövetkezett amitől féltem. Az élet mulandó

Miután Ichirakutól hazaértem, lefeküdtem aludni. Eszem ágában sem volt meditálni. Inkább aludtam egy jót. Reggel Hét órakor keltem fel. Nem reggeliztem semmit, hanem csak felvettem egy szürke pólót, és szaladtam apuhoz a kórházba. Meg kérdeztem, hogy melyik kórteremben van. Azt mondták, hogy a 23-as. Szépen lassan lépkedtem fel a lépcsőn. Az egész kórház tele volt ablakokkal. Fel értem a 2. emeletre ahol 23-as kórterem volt. Nyitottam volna be de ekkor meghallottam ahogy a mostoha anyám beszélget az apámmal.
- Nem tudom mennyi időm van hátra. Kérlek. Ha meghalok gondoskodj továbbra is úgy Mirubiról mint ha a saját gyereked lenne.
- De nem fogsz meghalni !! Még a helyszínen elláttalak. És az orvosok is azt mondták, hogy minden rendben lesz.
- Az orvosoknak én mondtam, hogy mondják azt! Nem akartam, hogy a gyerekek izguljanak. Főként Mirubi. Neki már csak én vagyok az egyetlen vér szerinti rokona! Persze ott van még a nagyapja de az más! Kérlek ígérd meg, hogy vigyázol a gyerekekre!
- Meg ígérem. De most pihenj. A pihenés most a legfontosabb.
Ahogy ezt kimondta az anyám, megijedtem. Akkor tudatosult bennem, hogy az apám is megfog halni. Mikor láttam, hogy görbül lefelé a kilincs, elkezdtem futni a lépcső felé. Nem tudtam mért csak futottam. Elértem a csigalépcsőt. Halottam mostohám kiáltásait amik engem szólítottak. De nem törődtem vele. Csak futottam és futottam. Minél messzebbre a gondok-bajok elől. Ahogy kiértem a kórházból, visszanéztem apám kórtermének az ablakára. Nem hittem a szememnek. Egy szőke hajú égszínkék szemű nő nézett le rám az ablakból. Rögtön felismertem. Az édesanyám volt az. Nem mozdult csak nézett azokkal a gyönyörű nagy kék szemeivel. De nem tudtam tovább ott állni... Csak futottam és futottam tovább. Mikor már eléggé elfáradtam és teljesen magam alatt voltam megálltam.
- Apa meg fog halni! Bekövetkezett amitől mindig is féltem! De most nem állhatok le az edzésben! Gyerünk meditálnom kell!
A meditáció tökéletesen és teljesen megnyugtatott. Habár még sosem csináltam ilyet. Sok cikázó színes foltot láttam magam előtt. De ez nem zavart. Csak a nagy feketeségre és a csendre koncentráltam. Ekkor eszembe jutott Takefumi és a sensei.
- A francba most kellene találkoznom velük! Ha most elkések akkor az a boszorkány tuti kicsinál!
Felugráltam a háztetőkre és a faágakra. Az egyik le is tört. Köztudott, hogy nem vagyok könnyű. De majd a mostani kimerítő edzések során majd lefogyok. A 2 nap alatt amit edzésekkel töltöttünk sikerül lefogynom 2 kg ez már haladás. A nagy rohanásban fellöktem egy virágokkal teli vázát az egyik virágosnál, de nem foglalkoztam vele csak futottam tovább.
Amikor megérkeztem láttam, hogy csak én vagyok ott egyedül. A sensei is mindig késik. Ezt ő is megmondta. Takefumit sem láttam ezért le ültem egy fa tövébe. Becsuktam a szemem és próbáltam meditálni.
- Nem tudom mit akar a sensei ezzel a meditációs dologgal. De hát ha nem teszek eleget a kérésének akkor talán már ma a másvilágra kerülök.
Miután becsuktam a szemem, ismételten láttam magam előtt azokat a cikázó színes foltokat. Nem figyeltem a környezetemre csak a belső békémre koncentráltam. Már teljesen ellazultam. Amikor éreztem valamit. Valamit amit még az előtt sosem. Ahogy a sensei mondta valami töményet de nem fullasztót. És mintha kapzsiságot éreztem volna. Ekkor valami mozogni kezdett a zsebemben. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy fekete macska kis mancsával bányászott, kotorászott a zsebemben. Már vettem volna fel magamhoz ugyan is imádom a macskákat, szinte már betegesen mikor beugrott...
- Ezt nem mondod komolyan?! Érzem rajtad a pénz utáni sóvárgásod. Na jó kicsit túloztam. A lényeg, hogy tényleg bejött amit a a boszorkány mondott. Halványan de éreztem, hogy te vagy az. Amúgy pedig ugyan ebben az alakban jöttél tegnap is, amikor bele estél a gödörbe.
Takefui feloldotta a Henge no Jutsu-t. Úgy látszik még is csak jó ez a meditálás. Takefumi figyelmeztetett, hogy óvatosan boszorkázzak, mivel Niyo-sensei bármelyik pillanatban felbukkanhat. Ez a dolog nagyon megijesztett, ezért kinyitottam a szemem és körbenéztem. Amikor nem láttam semmit, és megbizonyosodtam a felől, hogy az életem biztonságban van, ledőltem Takefumi mellé.
- Mond csak Takefumi ki az a macska akivé átalakultál? gondolom egy gyerekkori játszótársad ugye?
- A neve Kuro. Egyszerű név de meg kell hagyni illik rá leszámítva azt a kis fehér foltot az orrán. Még akkor kaptam, amikor beírattak az akadémiára, alig nyitotta ki még a szemeit mikor hozzánk került. Sokat lehet tanulni egy macskától, hogyan érkezz jól esetleg a mozdulataikat, amiket hasznosíthatsz shinobi ként. Három éve, hogy nem láttam és akkoriban még bele se gondoltam, hogy esetleg tanulhatnék tőle. Fura, ez hogy állattól tanulni, pedig ők is tudnak pár dolgot csak hát Kuro nem, tartozik a ninja macskák közé. Tudod így a tanulásba egészen ritkán, gondolok bele. Régen imádtam taijutsuval foglalkozni, mert nem volt olyan idegesítő számomra, mint a ninjutsu és jó szórakozás is volt egyben. Amikor elkezdtem az akadémiát nagy és erős shinobi akartam lenni de, hamar rájöttem, hogy túl sok problémával jár ekkor egyben világossá vált számomra az is, hogy nem szeretem a problémás dolgokat.
Ekkor nagyon sok mindent tudtam meg a csapattársamról. Ez volt az első alkalom amikor terjedelmesebben mesélt az életéről.
- Tanulni az állatoktól? Mit lehetne tanulni tőlük? Esetleg a chakrét használóktól.
- Hát igen a macskák csodálatos állatok. Nekem még nem volt egy sem de szeretnék. Én mindig is jobban szerettem a ninjutsut mint a taijutsut. Habár a fegyverhasználatot is nagyon szeretem és jól is bánok bármilyen fegyverrel. Én mindössze egy taijutsu mozdulatot ismerek a Kyaku Kyaku -t. Nem is nagyon szeretnék taijutsut tanulni. Az apám mindig mondta, hogy a taijutsura nagyobb szükségünk van a harctéren mint a ninjutsura. És mi lett a vége? Kórházban fekszik.
Ekkor az elmúlt napok eseményei-re gondoltam. Az apámra és az édesanyámra, akit mióta az apám a kórházban fekszik folyamatosan látok.
- De, hogy lehet? Hiszen az anyám meghalt.

Vízen járás, misem egyszerűbb. Lehetséges ez?

Telt, múlt az idő. Csak vártuk Niyo-senseit. De ez a várakozás jó volt. Jobban megismertük egymást, ami jó a csapat jövőjére nézve. Amikor már végkép eluntam a várakozás, felálltam és körülnéztem. Jobbra néztem, balra néztem de a sátán még mindig sehol. Vissza sétáltam a fa árnyékába, és lefeküdtem.
- Chh. Persze hiszen mindig csak úgy megjelenik egy rózsaszín füstfelhő kíséretében.
Jegyeztem meg halkan magamban amikor láss csodát, a sensei megérkezett. A rózsaszín illatos füstfelhő kísérte érkezését. A tanár csak nézte a két fiatal genint, akik nem akartak felállni a földről. És csak nézte őket. Csak nézte.
- Bocs a késésért, de szándékos volt.
Se szó se beszéd, elindul a tűsarkújában a tó felé ami a kiképző tér majd hogy nem közepén terült el.
- Gyertek, ha nem akarjátok, hogy pórázon rángassalak ide titeket!
Na több se kellett. A két genin avagy Én és Takefumi, felpattantunk a földről és mi is odasétáltunk a tóhoz. A tanár csak ment és ment. Ne mfigyeltünk a lábunk elé. De amikor a tanár megállt, és megfordult, lenéztem. Láttam, hogy szeretett tanárunk a tó vizén álla, a tűsarkújában.
- Ezt fogjátok ma megtanulni. Nem nehéz, de nehezebb, mint a fára mászás, ennek ellenére végtelenül hasonlít rá. A lényeg, hogy a talpba irányított chakra ismét folyamatosan fel legyen tartva, viszont bele kell kalkulálni, hogy a hullámok különböző erősségűek és nagyságúak lehetnek, magyarán a felszín nem szilárd, mint a fa esetében. Valamint a chakrával egy kicsit mélyebbre kell lenyúlni ennél az esetnél. A jutsunál tanul vizualizáció itt is segíthet, úgyhogy javaslom teljes szívvel. Minden bizonnyal holnap is itt leszünk, szóval csak türelem. Fókusz, tömörítés, kieresztés és testen kívüli irányítás. És persze egyensúly. Ne okozzatok csalódást!
Niyo-sensei ezek után, ismételten előhívta a trónszékét, ami kezdett szokásává válni. LEÜLT KÖRMÖT FESTENI. Hát persze mi mást várhattunk volna szeretett mesterünktől. Hiszen Ő egy nagyon kedves és jóságos ember... Mindig csak jót akar... És úgy is már annyit tanított minket, hogy ráfér a pihenés. Na persze! Amíg én elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is kellene hozzáfogni a dologhoz, addig Takefumi a ettek mezejére lépett. Nekifutásból, bele a tóba.
- Ezt ő sem gondolhatta komolyan!
De sajnos komolyan gondolta.
- Hát ez... nagyon elmés kis próbálkozás volt.
- Ez biztos menni fog, hiszen a fára mászásnál is én végeztem előbb. Az sem volt nagy feladat.
De ez igen is nagy kihívás volt számomra. Hiába próbáltam tagadni. Nem a chakra kontrollommal volt a baj, hanem a vízzel... Mióta élek én természetemnél fogva utáltam a vizet. Nem azért mert nem szerettem a vizet, hanem mert irtóztam tőle. Otthon a zuhanyzással nem volt baj, de a többi dolog amikor meg kellett merülni a vízben az valahogy nem tetszik. A szüleim sokáig próbáltak hozzászoktatni a vízhez, hiszen szinte a családom megmaradt tagjai mind víz elemű chakrával rendelkeznek. De visszatérve a vízen járáshoz, végül is sikerült leküzdeni egy idő után a félelmemet. Először becsugtam a szemem, és koncentrálni kezdtem. Nem akartam nekifutni mint Takefumi mert a fára mászást is úgy sikerült elsajátítani, hogy szépen felsétáltam. Mikor úgy éreztem, hogy a talpamban annyi chakrát koncentráltam amennyi pontosan elég lesz, kinyitottam a szemem. A szél nem fújt ezért láttam, hogy a hullámokkal nem lesz gond. Kicsit közelebb lépkedtem a tóhoz, majd rátettem az egyik lábamat a vízfelszínre. Éreztem, hogy nem állok meg rajta ezért még több chakrát koncentráltam a talpamba. Azt éreztem, hogy szilárdan megtudok állni. Amikor tettem volna rá a másik lábam, elsüllyedtem mint egy kő.
- Hát ez sem lesz olyan könnyű mint gondoltam.De hát minden kezdet nehéz.
Sikertelen próbálkozások sora. Takefumival minden egyes próbálkozásnál, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Ennek köszönhetően egyre joban haladtunk. Eljutottunk arra a szintre, hogy csak a térdünkig süllyedtünk el. De ez aligha volt elég. Persze ez is valamiféle haladásnak számított, de ha ezzel állunk a SÁTÁN elé, akkor elevenen megnyúz. Telt-múlt az idő, és még mindig semmit nem haladtunk. Estefelé, Takefumi le ült meditálni, ami valószínűleg mély alvásba torkollott. Én addig nem kímélve a lábamat, és a vízhólyagos, megégett kezemet, ( amit a jutsum tanulásánál szereztem ) gyakoroltam. Mikorra Takefumi felébredt pont akkor akartam elaludni én is. Jól felébresztett. Meg akarta mutatni, hogy mit tanult. Neki könnyen ment, hiszen kipihente magát. Láttam, hogy Takefumi már gond nélkül áll és jár a vízen. De amikor fel akart ugrani, na mi történt? Be esett a vízbe.
- Na most megmutatom én mire jutottam!
Megvártam amíg kimászik a vízből, majd én is megmutattam mire jutottam. A hosszú kimerítő gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Gond nélkül sétálgattam a víz tetején. Körbe jártam a tavat.
- Na milyen?
Kérdeztem nagy mosollyal az arcomon, de nem örülhettem sokáig, mert pontosan abban a pillanatban amikor végre úgy éreztem, hogy jobb vagyok a társamnál na mi történt? Egy hal kiugrott a vízből és mindent romba döntött! A hullámokon való megállás még nem igazán ment. Lassan halál sápadtan kimásztam a vízből. Le ültem Takefumi mellé, és megosztottam vele a tapasztalataimat ahogy korábban is.
- Amíg te meditáltál, én gyakoroltam. Eszembe jutott amit a sensei mondott mikor a jutsumat tanultam. Azt mondta, hogy képzeljem el az eredményt. De szerintem ez még nem elég. A chakránkat meg kell formálni a talpunkban lévő tenketsu pontokon keresztül. A chakránknak fel kell venni a talpunk alakját, és úgy kell folyamatosan kibocsájtani. De ez csak egy elmélet, de nekem működött a gyakorlatban is. Persze a hullámokkal még meggyűlik a bajom, de nem sokára biztos sikerülni fog megbirkózni velük is. Amúgy meg láttam, hogy te is eléggé szépen haladsz. De most muszáj lepihennem. Rohadt fáradt vagyok. És ahogy te is mondtad valószínű, hogy itt leszünk holnapig.
Hulla fáradtan lefeküdtem a fűbe és elaludtam. Telt múlt az idő és én egyre csak aludta. Nem vettem tudomást semmiről. Sem a Napról ami szépen lassan eltűnt az égboltról és helyét a gyönyörű csillagok és a hold váltotta fel. Amikor ébredezni kezdtem azt hittem, hogy otthon vagyok a pihe.puha ágyikómba... De nem. Annál sokkal jobb helyen voltam. Egy tópart szélén, a gyönyörű csillagos fekete égbolt alatt. A hold ezüstös fénye visszaverődött a tó tükörsima vizéről. Ennél szebb helyet még nem láttam. Felültem, de nem láttam sem a senseit sem pedig Takefumit. Nem igazán érdekelt most, hogy merre lehetnek ezért visszafeküdtem a fűbe.
- Rég volt ilyen gyönyörű az égbolt. Bárcsak anya is láthatná.
Telt az idő és Takefumi még mindig sehol. Kezdtem azt hinni, hogy belefulladt a tóba edzés közben. De szerencsére nem így lett. MIkor visszatért, hozott vacsorát, ami instant ramenből állt. Az újonnan tanult tűz jutsu segítségével, könnyedén sikerült tüzet gyújtani, hogy felforraljunk egy kis vizet a ramenhez. Szerencsére Takefumi gondolt a teáskannára is. Miután megvacsoráztunk mind a ketten lefeküdtünk aludni. Kicsit nehezen tudtam nyugovóra térni mivel körülbelül 2-3 órája keltem fel... De azért sikerült végül. Ez a nap hosszú és fárasztó volt. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk másnap.

Egy csodás reggeli. Harc a társak között.

Reggel amikor felébredtem, Takefumi már ébren volt. Úgy illett hogyha tegnap ő hívott meg vacsorára, akkor most én tegyek valamit a reggeli érdekében. Elszaladtam a nagypapi házához azzal a tudattal, hogy nála vannak horgászbotok. A Shunshin no Jutsu segítségével, pár perc alatt odaértem. Nem volt otthon senki, ezért csak a raktárba mentem és elhoztam kettő botot, és egy doboz csalit. Visszafelé ügyeltem, hogy ne hogy elessek hiszen most a botok is nálam voltak min horgok vannak ami nem igazán kellemes ha belé áll az emberbe. A Shunshin no Jutsu-val már különben is egyszer jól meg is jártam. Amikor visszaértem körül sem néztem, egyből mentem a bottal a tó közepére és elkezdtem horgászni.
- Takefumííí! Hoztam botokat! Arra gondoltam, hogy horgászás közben gyakorolhatnánk a vízen járást is. Ez lenne az igazi kihívás! Itt egy bot ha kell és csali is!
Valószínűleg Takefumi hosszasan nézte ahogy én próbálkozok. De nem igazán jártam sikerrel.
- Mirubi ha ez így megy tovább Niyo-sensei még azelőtt, ideér, hogy egyetlen halat is fogtál volna. Engedd meg had, próbáljak ki valamit.
- Persze! Próbáld csak ki! De várd meg még kimegyek.
Kíváncsi voltam, hogy mit akarhat csinálni. Talán egy jutsu amit én nem ismerek? Vagy az a technika amit korábban említett az a bizonyos nekem fájna technika? Minden esetre szerintem most jobb távol maradni tőle.
- Nos akkor kezdhetjük is. Légy készenlétben lehet, hogy lesz mit elkapnod.
Takefumi kicsit hátrébb ment és nagy lendülettel neki futott a tónak. Nem igazán értettem, hogy mit is akarhat de hát majd meglátjuk.
- KONOHA DAI SENPUU
Ez a technika nagyon lenyűgözött. Kirúgott egy csomó halat a vízből. Nem igazán vonzódom a Taijutsuhoz de EZ ez nagyon lenyűgözött.
- Ez nagyon király vóóóóllllttt! Nem is tudtam, hogy te ilyet is tudsz!
Megvártam amíg vége van az attrakciónak, majd a felesleges halat visszadobáltam. Nem szeretek feleslegesen életeket kioltani. Főleg az állatokét. Az emberek életét kioltani sokkal könnyebb lenne számomra, mint bármilyen állatét.
- Ha megkérhetlek ezeket intézd el te. Én nem szívesen ölök állatot. Én többre becsülöm az állatokat mint némely embert. Amit kinyírtál azt majd megsütöm, csak ez az állat öldöklős rész nem tetszik.
Takefumi eleget tett a kérésemnek és nem csinált semmit. A halak kimúltak maguktól is. Én valami kíméletesebb módszerre gondoltam de így is jó.
- Mirubi kapitány, küldetés végrehajtva jelentem a reggeli már nem mozog. Az instant ramenen kívül még nem készítettem el semmi mást szóval remélem te, értesz a főzéshez vagy kénytelenek, leszünk sushit készíteni
- Hát valamicskét értek a főzéshez, sütéshez. De itt most nem áll sok minden rendelkezésünkre.
Letördeltem 3 zöld, vastagabb ágat és az egyik kunaimmal kihegyeztem a végüket majd jó mélyen beleszúrtam a földbe. A halakat kibeleztem, majd feltűztem a botokra. Egy kis Japán mentát ( az úgy nevezett Hakka-t ) tettem a halak "gyomrába", hogy legyen egy kis ízük is. Ismételten használtam a Katon Endant és megsütöttem a halakat. Kicsit a külsejük megégett de a belsejük nagyon finom volt. Majdnem megfulladtam egy szálkától is miközben mohón falatoztam. Ahogy befejeztük a reggelit Takefumi egy igen csak meglepő ötlettel állt elő.
- Köszönöm ezt a kis remek reggelit és mivel nem ez volt az első, hogy megvendégeltél úgy illik, hogy kiegyenlítem a számlát. Eszembe jutott az említett kis harcod, amit könnyen elvesztettél. Nem kétlem, most megtudnád, pörkölni az illetőt de, úgy döntöttem verek beléd némi önbizalmat.
Odasétált a tó vízére és intett.
- Gyere, csak ha erősebb akarsz lenni az a legjobb, ha van edző partnered, na meg amíg a vízen vagyunk két legyet, ütünk egy csapásra.
- Ver belém önbizalmat? Ezt ugye nem szó szerint érti. Na de hát egyszer élünk. Csak nem mindegy, hogy meddig.
- Hááát, őőő... Rendben van. És az tényleg csak jó, hogy a vízen csináljuk. De hogyan is képzelted el ezt?
A kérdésemre nem jött válasz. Vagy is jött... egy jól irányzott rúgás formájában. A dolog meglepett de pont kitudtam védeni úgy, hogy a két karomat az arcom elé tettem. A karom ugyan visszacsapott és jól orrba talált de az a rúgás jobban fájt volna.
- Hát ez igen csak taijutsu harc lesz mivel nem akarom őt megpörkölni, vagy esetleg megdobálni shurikenekkel. Habár itt ő sem tudja használni az újonnan tanult technikáját. Meg kell próbálnom felé kerülni.
Oldalazva körözni kezdtem Takefumi körül. Gyorsan szó nélkül kifutotta ma partra és felmásztam a legközelebbi fára. Mikor már elégé magason voltam elrugaszkodtam és Takefumi felé kerültem.
- Na most én mutatok neked valamit
Reméltem, hogy meglepem.
- Kyaku Kyaku !
Szél sebesen száguldottam az ellenfelem felé. De ő egy ugrással kitért előlem és még ki is oktatott.
- Két helyen hibáztál idáig Az első nem mérted fel a távolságot és a technikádat. A második a taijutsu nem távolsági harc és harmadik… nos azt elfelejtettem.
Bevallom igaza volt. De nagyon idegesített az okoskodása. Minél előbb vissza akartam vágni neki. Támadt is egy ötletem. Felugrottam és használtam a Henge no Jutsut. Átváltoztam egy hallá, ami ugyan úgy nézett ki mint az imént elfogyasztott fincsi halacska. Először furcsa volt halnak lenni, de könnyen megszoktam. Körbenéztem a víz alatt majd visszatértem a tervemhez. Ezt a támadásomat jól átgondoltam.
- Takefumi biztos számít rá, hogy alulról akarok támadni ezért inkább mögötte ugrok ki. De mi van ha ő erre is gondolt? Jobb lesz ha inkább pontosan előtte ugrok ki.
Lejjeb úsztam, és becéloztam Takefumi talpát. Gondoltam a fénytörésre ezért tudtam ha pontosan Takefumi talpát célzom, akkor tuti, hogy előtte fogok felbukkanni. Miután becéloztam, szélsebesen elkezdtem felfelé "evezni". Amikor már majdnem kiértem a vízből, feloldottam a technikát. Az ötletem bevált. Pontosan Takefumi előtt bukkantam fel. Láttam magam a társam fekete napszemüvegében. Egyenesen a két szeme közé indítottam meg az ütésemet. Sajnos kivédte, de azt azért elismerte, hogy ez sokkal jobb volt mint az előző támadásom. Nem tétovázott, gyomorszájba ütött és kirepültem a partra egy kis vér kíséretében. Fel sem tudtam szinte eszmélni már is jött a következő támadás.
- Áh! Ez így nem lesz jó!
Takefumi egy rúgást indított ellenem. Gyorsan észbe kaptam.
- Kawarimi no jutsu.
Egy közeli fán találtam magam. Láttam ahogy Takefumi sikeresen eltalálta a fatörzset amivel siekrült még éppen időben helyettesíteni magam.
- Ez tök állat! Egyre izgalmasabb lesz.
Leugrottam a fáról, egyenesen az erdő sűrűjébe.
- Bunshin no jutsu.
Sikeresen létrehoztam 3 klónt. Szépen lassan kisétáltam az erdőből ügyeltem arra, hogy eléggé menőnek nézzek ki. Takefumi már ott állt a tó vizén.
- NA ez pont jó lesz.
Kész tervel a fejemben készítettem el a klónokat:
- Szépen megállunk a tópart mentén. Az egyik klónom hátraküldöm, amíg én és a másik kettő klón előtte felállunk. Én a jobb szélén a másik kettő pedig középen és a bal szélen sorakozik fel úgy, hogy pont takarjuk a hátsó klónt. Ezzel megtévesztve Takefumit. Várunk amíg megtámad. Ha támad valószínűleg nekünk ront, vagy nekünk dob pár shurikent. Ha nekünk ront, akkor a sorfal szét oszlik. a baloldali klón megy balra a középső, pedig felugrik. Én jobbra megyek. Megüti a klónt, az eltűnik. Majd döntenie kell, hogy melyikünket támadja meg. Nagy az esélye, hogy nem engem fog megtámadni. A feléje száguldó klónt fogja aki felugrott. Nem kockáztat ezért, vagy kivédi, vagy ellentámadásba kezd. Amint nem figyel az igazira, vagyis rám, azonnal támadást indítok ellene. Onnantól fogva, hogy hozzáérek nem lesz szükség a klónokra ezért fel oldom a jutsut. Na most. Ha shurikeneket dob felénk, akkor én azokat kivédem. És a terv az ugyan az mint az előzőnél, csak itt össze kell zavarni azzal, hogy helyet cserélünk, balról jobbra. De ez csak egy vázlat. Ha tök más váratlan dolgot tesz, akkor rögtönöznünk kell.
Úgy gondoltam, hogy a tervem teljes sikert fog aratni. De csak én gondoltam így. A klónjaim a tervem szerint beálltak úgy ahogy azt kellett. Takefumi meg sem moccan. Ismételten kioktatott.
- Mirubi legközelebb jól gondold, meg mit használsz és olvasd el a kézikönyvet.
Nem csinált mást a mondandója után csak rúgott egyet a lábával és egy kevéske kis víz fröccsen a klónjaimra amik lazán gond nélkül eltűntek.
- E...Ez nem igaz. Ho...hogy nem jutott ez eszembe! Hát igen ezt eléggé elrontottam!
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra több-kevesebb sikerrel.
- A sima klónok semmit nem érnek! De majd ha lesznek Kage Bunshinjaim. Azokkal majd elintézlek. De most inkább SZÉTRÚGOM A SEGGED!
Szélsebesen nekirontottam Takefuminak, ami nem volt egyszerű a víz tetején. Figyelnem kellet a chakrám szinten tartására és a folyamatos kibocsájtásra. Először az arcát céloztam majd egyből a gyomrát a másik kezemmel. Az első ütésem nem talált be de a második tökéletesen. Takefumi összegörnyedt az ütéstől. Egyből indítottam felé egy rúgást amit ki tudott védeni. Nagy nehezen hátrébb ugrott, majd kiegyenesedett.
- Ez igazán… szép volt. Azt… azt hiszem, kissé kijöttem a gyakorlatból. Legalábbis a ninják ellen.A ninjáknál bár számít a tapasztalat, azt már tudjuk, hogy nem minden abból áll. Egészen más ellened az edzés, mint a vén piás ellen bár ő gyorsabb volt és egy percen belül képes volt kiütni. Tiszta nosztalgia. Itt az ideje, hogy folytassuk de, ha így haladsz tovább, nem kétlem következő alkalommal már nem csak szimplán, elvernek téged.
Amint befejezte a mondandóját máris nekilendült és megrohamozott. Felrúgott egy kis vizet a szememhez ami csípett és muszáj volt megdörzsölnöm. Látni semmit nem láttam, de hallani hallottam.
- Konoha Dai Senpuu!
Ugyan azt a technikát használta mit a "halászatnál".
- Ha az a rúgás betalált volna akkor keményebb sérüléseket is szenvedhetett volna. Vissza kell fognom magam. De valószínűleg nem igazán tudnám őt kiütni...
Nem próbáltam a gondolat menetem közben kitérni a rúgás elől, ezért az tökéletesen betalált. Pár másodperc múlva a földön találtam magam... Nem éreztem fájdalmat. Nem éreztem semmit csak dühöt ami szépen lassan eluralkodott rajtam. De ekkor egy hangot halottam.
- Vedd figyelembe, hogy ő már megpróbálkozott a chunin vizsgával is. És jóval idősebb mint te...
A düh amit pár másodperccel ezelőtt éreztem teljesen elmúlt.
- Mondom, hogy megőrültem... Hangokat hallok.
Mondtam alig halhatóan.
- Szerintem hagyjuk abba Takefumi... te nyertél! Nagyon beüthettem a fejem.




Már megint az a hang! Már megint az anyám hangja. De most csak a hallottam... Máskor látom is. Ekkor egy kis pukkanás és a tanár ott volt mögötte. Ezt a rózsaszín füstfelhő és a rózsaillat jelezte. A tanár most egy macskát is hozott magával. Azt mondta, hogy ha tudta volna hogy így teli vagyunk energiával akkor kért volna egy küldetést a Hokage-samatol. De egyenlőre meg fogunk tanulni egy új jutsut. Arra kért vagy is utasított a sensei, hogy mondjuk el mit tanultunk egymásról. Szépen elmondta Takefumi amit rólam gondolt és megtudott, majd pedig én is:
- Hát én rengeteget tanultam Takefumiról úgy érzem. Eléggé idegesítő a stílusa, és a pénz éhsége... hát olyat még nem láttam. De mind ezek mellett, egy nagyszerű ember és csapattárs. Mesterévé akar válni a taijutsunak, és szerencsére a múltját is jobban megismertem. Együtt dolgozni pedig szerintem remekül fogunk tudni. Ki fogjuk egészíteni egymást a harctéren és akkor senki nem állhat az utunkba. A csapat legfontosabb eleme a bizalom és az összetartás! Ha ez megvan akkor remekül fogunk tudni összedolgozni. És ez szerintem így van a senseiel is. Takefumi erőssége az ereje és a tapasztalata. Gyengesége pedig a lustasága és a pénzsóvársága. A lustaságát könnyen ki lehet küszöbölni, de a pénz utáni megszállottságán azon nem tudok segíteni. Ami pedig a küldetéseket illeti, én már nagyon szeretnék menni egy igazi izgalmas küldetésre. És a jutsu tanulást is nagyon várom. Már tudom is melyik jutsut szeretném megtanulni. Persze csak ha a sensei is egyet ért vele.
Ekkor vettem észre a macskát Niyo-sensei mellett. Letérdeltem a macska elé és...
- Gyere... cicc cicc... gyere ide cica!
NA ez nagy hiba volt. A sesei csak ennyit mondott:
- "Niko. Támadás."
A macska egy szempillantás alatt változott át cuki kis aranyos vattapamacsból kegyetlen öldöklő géppé. Próbáltam magamról lekaparni de nem nagyon sikerült. Szeretem a macskákat ezért nem akartam bántani. Persze ha csak egy újjal is hozzáértem volna a macskához akkor a sensei nem csak kaparófának fog használni, hanem vakolatként is mint pár nappal ezelőtt Takefumit. Szerencsémre egy sólyom jelent meg ami üzenetet hozott. Niyo-sensei elolvasta a levelet majd közölte velünk a jó hírt.
- Új társatok lesz. Csodás, éljen a Hokage, kapok még egyet belőletek…
Ha fél füllel is de halottam a sensei szavait. Megkérdezte hogy tulajdon képen melyik jutsura gondoltam.
- Hát persze... gondolhattam volna. Az állat ugyan olyan mint a gazdája. Ez esetben mind a kettő gyönyörű kis cuki. Nem gondolná róla az ember, hogy bárkiben is kárt tud tenni...
- Hát izé... Én konkrétan az Oboro Bunshin no Jutsura. És azt is csak akkor ha ön is bele egyezik. De ha egy másik technikát akar megtanítani akkor csak nyugodtan nekem az is jó.
Nem mertem nagyon pattogni nehogy a végén még macska alom legyen belőlem. Nemsokára egy alak jelent meg a távolban. A társait kereste. Mi tudtuk, hogy ő lesz az új társunk. Vigyázzba állította őt is Niyo-sama mint minket. Csinált 3 Kage Bunshint, amik minket fognak tanítani. Ez már NIyo-sensei szokásává vállt. Takefumi valamilyen Taijutsu kapott az új társ pedig nem tudom... 3 felé oszoltunk.
- Ködklón Jutsu. Hm… már jó ideje nem használtam, mivel nem volt rá szükségem, de azért emlékszem, hogy rajtaütéseken vagy evakuáció során igen hasznos. Tökéletes az ellenség megtévesztésére, habár például egy Byakugannal szemben nem ér semmit – az összes dojutsu átlát rajta. A lényege ugyanaz, mint a sima Bunshin-é. Annyi különbség azonban adódik, hogy a materializálódás előtt a chakrádat úgy kell irányítanod, hogy az anyaga köd legyen. Mármint a klón anyaga. Ergo lazábbra a szerkezetet, de pont olyan pontosra a külsőt.
Azzal kézjelet formált, majd pedig létrehozott legalább ötvenet magából, habár ezek csak ködklónok voltak, majd pedig feléjük hajított pár kunai-t, melyek akadály nélkül áthaladtak a testeken. Egy legyintésre eltűnt az összes klón.
Figyelmesen végighallgattam a seseiem szavait, majd bele is kezdtem a gyakorlásba.
- Ha ezt a technikát megtanulom akkor újból kifogok állni Takefumi ellen. Ezeket a klónokat már nem intézi el egykönnyen. Vágjunk is bele!
Először megidéztem egy sima klónt. Ezzel akartam összehasonlítani a próbálkozásaim.
- Lássuk csak. A lényeg az, hogy a chakrámat átalakítsam. A bunshin no Jutsunál, csak egy sima klónt kell csinálnom. Tök mindegy, hogy mennyi chakrát áldozok egy klónra. Vagy is ez nem igazán igaz. Ha túl kevés a chakra, akkor a klónom egy használhatatlan selejt lesz. Az biztos, hogy nagyon kel majd koncentrálnom. Viszonylag könnyű technika. Niyo-sama szt mondta, hogy a materializálódás előtt vagy is a klónok létrejötte előtt, a chakrámnak lazább szerkezetűnek kell lennie. Ez egyszerűnek hangzik.
Miután befejeztem a gondolatmenetemet, neki álltam a technika megvalósításának. Először összezártam a lábaim, majd kézjelet formáltam. Nekem mindig az mondták, hogy a Tigris kézjel a legalkalmasabb, ha a chakrámat akarom koncentrálni. De nekem mindig jobban sikeredett minden technika amikor a Kos kézjelet formáltam meg. Nekem valahogy úgy jobban ment. De mindez csak csak az emberen múlik. Kinek mi tetszik vagy mi megy jobban. Miután úgy éreztem, hogy készen állok a technikára és elégé laza a chakrám szerkezete, végrehajtottam a technikát. Vagyis ezt nem mondanám végrehajtásnak. Egy igen csak sápadt, és meggyötört Mirubit láttam magam előtt. A kinézetével nem volt gond, de a klón állapota...
- Ahh! A francba! Nem a chakrám szerkezetét változtattam, hanem a mennyiségét! Ez pedig nem egy nehéz technika.

Mesélő: Uzumaki Kushina
Helyszín: Konohagakure --> Kiképzőterep
csapattársak: Aono Takefumi, Kitori Musato
A játék alatt kapott jutalmak: +10 ch

Az iménti kis baklövésem ami a figyelmetlenségemből adódott, nem szegte kedvemet. Újra próbálkoztam. De megelőzve a további sikertelen próbálkozásokat, a sensei tanácsokkal szolgált számomra.
- Nem rossz, de még van min csiszolni! Nem eléggé… ködös. Tudod, legyen olyan ködös, mint az elméd. Koncentrálj, és a chakrádat tömörítsd! Az akaratoddal irányítod, ezt ne feledd. Ha nem sikerül, addig foglak zaklatni, míg meg nem tanulod. És ha kell, akkor fellógatlak a tó fölé a bokádnál fogva!... És csak hogy tudd: a tóba frissen telepítettem pirannyákat. Noha a Hokage nem éppen örült neki, de… Mit lazsálsz?! Munkára, ha mondom!
Niyo-sensei a maga stílusában próbált rávezetni a "helyes útra".
~ Olyan ködös mint az elmém?? Majd én megmutatom mi olyan ködös! Gyerünk nem éghetek le! Lazára a szerkezetüket. A klónok nem tűnnek el fizikai támadások után. Szépen át megy rajtuk minden. Minden ami csak hozzájuk ér. A külsejük pont olyan mint az enyém. Barna hátrafésül haj, fekete ujjatlan póló, piros sárkány mintás nadrág. A testalkat... ~
Na ebben a pillanatban egy igen csak agyament ötlet jutott az eszembe. Mondanom sem kell, hogy ez az ötlet nem szolgálta a fejlődésemet.
~ ...A testalkat IZMOS, vékony kockás has! A szemek gyönyörű barnák, huncut mosoly! ~
Hát igen... Nem igazán tudtam odafigyelni a feladatomra. Túl sok minden történt az elmúlt napokban.
- Oboro Bunshin no Jutsu!
Nagy por keletkezett. Bele is ment a szemembe. De az eredmény pontosan olyan lett ahogyan én elképzeltem.
- ÓÓÓÓÓEEEAAAAAAA!!!!! EZ az! Siker! Nem is tudtam, hogy ilyet is lehet!
A lélegzetem is elállt a klónomtól vagy is a szebbek énemtől. De az a hálátlan klón nem is foglalkozott velem. Meglátta Niyo-sesneit. Huncut mosollyal közeledett a sensei felé aki szerencsére nem látta meg. Gyorsan belerúgtam egyet a klónba leellenőrizve, hogy sikerült-e megalkotni a ködklónt. Sajnos a klón füst kíséretében eltűnt. Gondolhattam volna hiszen a ködklónok azok csak úgy megjelennek. A Bunshinok pedig füst kíséretében jelennek meg. Hát ezt elszúrtam, de hát nem is próbálkoztam igazán. Nem vagyok az a gyorsan feladós fajta... öhhm vagy is mostmár nem vagyok olyan.
~ Nos! Hogy is tanultuk az akadémián? Azt hiszem... igen... megvan! Chakra testen kívüli önálló irányítása ! Erre épül az összes Bunshin jutsu. Erre és a a sima Bunshin no Jutsu-ra. A chakránkból jön létre a klón. Ha valakinek jó a chakrakontrola akkor könnyedén végre tudja hajtani ezeket a technikákat. Nekem igen csak jó, de az a baj, hogy el vagyok fáradva és nem tudok odafigyelni. ~
Nem akartam egyből 50 klónnal kezdeni de minimum a 10. De nekem nem volt szükségem csak egy darab klónra. Ha sikerül létrehozni akkor a többi már gyerekjáték.
Összpontosítottam, elképzeltem az eredményt, tömörítettem a chakrám, lazára formáltam a szerkezetét.
- Oboro Bunshin no Jutsu!
Most is nagy porfelhő tört elő, de ez csak a chakrámnak volt köszönhető. Tudtam hogy sikerült. Közelebb mentem és gyomorszájba ütöttem a klónomat, aki pont ugyan úgy nézett ki mint én. Szépen átment rajta az ütés ahogy terveztem. Zsebre raktam a kezem nagy menőn... majd elindultam a nyílt terep felé. A klónomat eltüntettem. Próbáltam nagyobb helyet keresni, hogy a klónok tökéletesen elférjenek. Persze nagy ívben kikerültem a piknikező Niyo-senseit és kegyetlen szőrgombócát. Nem akartam még egy összetűzést azzal az öröklőgéppel.
~ Ez az! Siker! Innentől foga már gyerekjáték lesz! Nos több klón, több klón, több klón. Lássuk csak. Én most 4 klónt akarok létrehozni. Akkor négyszer ennyi chakra kell, csak több felé szétosztva. Hát akkor lássunk is neki! A szerkezetüket lazára, összpontosítás, tömörítés, vizualizáció. Mind megvan! Akkor most... ~
- Oboro Bunshin no Jutsu!!
Sikerült a 4 klón, de az egyik... az borzasztó volt. Az egyik klón tiszta sápadt volt és a teste egy része hiányos volt. Nem volt valami durva látvány, de azért nem volt kellemess.
~ Na ez remek. De legalább haladok! Na még egyszer! Koncentrálás, összpontosítás, lemásolás, elképzelés, töm... Á ez így nem jó! Sorba kellenek ezek a dolgok. Újból! ~
- Niyo-sama! Most figyeljen!
~ Na most sorba. Összpontosítás, tömörítés, lazára a chakrám szerkezetét, vizualizáció, lemásolás, chakra szétosztása, és MOST! ~
- Oboro Bunshin no Jutsu!!!!!!!!

A technika el hangzott, végre lett hajtva. Azaz 10 klónt tudtam létrehozni. Elsőre ez nem is rossz. Na ugye hogy aki tud az tud! Na de nem akarom itt magamat fényezni térjünk vissza a lényegre.
A sensei nem volt elragadtatva. Vagy igen csak nem mutatta ki. Mind a hárman azt az információt kaptuk, hogy tanítsuk meg az új társunkat fára mászni persze amolyan ninja módra. Tanítsuk meg neki a vízen járást. Ismerkedjünk, harcoljunk és a többi. Én a harcot vártam legjobban. Szépen összegyűlt a mi kis csapatunk. Az új csapattárs bemutatkozott. Megtudtuk, hogy a neve Kitori Musato és gazdag családból származik. Na Takefuminak van egy új megkopasztani való madárkája.
Az első leckét Take-chan adta fel neki. A famászás alapjait elmondta neki a többire magának kellett rájönni. Én amíg Kitori gyakorolt, szundítottam egyet. Álmodtam is nem éppen kellemeset az édesanyámról. Mikor felkeltem Kitori már az edzése végén járt. Gyönyörű szépen meg tudta oldani a feladatát. Lihegve jött oda hozzám.
- Sikerült!
- Hát ez szép volt. Mennyi ideig alkudhattam? Na mindegy nem is lényeg. Hát minden bizonnyal Takefumi is itt lehet valahol. Feltételezem, nem akarod most egyből elkezdeni a vízen járás. Nekem sem volt erőm ezután a tréning után semmit csinálni. De ha meg akarsz próbálkozni vele akkor szólj és elmondom, hogy mit kell csinálnod. De arra ne számíts, hogy ez ma megtudod tanulni. Nekünk Másfél napig kellett tanulni. De ahogy így elnézlek a te chakra kontrollod kicsivel jobb mint a miénk. Gyere ülj le pihenj egy kicsit.
Kitori nagyon tehetséges genin. A chakra kontrollja is nagyon szép. Beszéltem egy kicsit neki a senseiről és a csapatunkról. Megismertük egy kicsit jobban egymást ami elengedhetetlen a csapatmunkához. Idő közben Takefumi is előjött.
Takefumi ahogy jött, úgy el is tűnt. Későre járt, így a csapat szét oszlott és mindenki ment a maga útján. Ekkor még nem tudtam, hogy mi fog várni otthon.

A lemenő Nap sugarai vörösre festették a hófehér felhőket. Egy-két levél szállt a szél szárnyán, de azok sem sokáig. Nagy csend állt be. Néhány ember mászkált elszórva az utcán. Látszólag semmi dolguk nem volt. Csodás egy délután volt. Egészen addig, amíg haza nem értem. Nagy fekete tömeg fogadott. Mind levertek voltak, némelyikük még sírt is. Berohantam a házba, és megláttam egy hófehér koporsót. A koporsóban az apám feküdt. Az arca olyan nyugodt volt, és fehér... Ugyan olyan mint a koporsó. Ekkor nem éreztem semmit. Semmit az égvilágon. Vagy is azt nem éreztem, ami egy ilyen helyzetben normális lenne. Nem éreztem a fájdalmat egy szerettem elvesztése után. Egészen addig, amgí meg nem hallottam a mostohám álszent szavait.
- Most már egy jobb helyen van. Mirubi... Jól vagy kisfiam?
Az egyetlen ember a nagyapám volt, akin láttam azt, hogy valóban megviseli az apám elvesztése. De vicces, hogy pont én beszélek amikor én nem éreztem semmit. De a mostohám... Ő kihozta belőlem a sírást. Nem miatta sírtam, hanem az apám miatt. Azt hittem, hogy felkészítettem magam a halálára, de tévedtem. Nagy nyelések és nyögések közepette rohantam ki a házból, egyenesen a gyászoló tömegbe. Néhány Jonin volt ott az apám barátai közül, és azok családtagjai. Ott volt a Genin vizsgán lévő vizsgabiztos is. A virágboltos néni, a fegyver árus, és néhány öreg ember is. Nem törődtem velük csak futottam. Mindenkin látszott a megdöbbenés.
- Mit csinál ez?
- Az apja most halt meg ez meg elmegy!
- Neveletlen!
Ők nem tudhatták, hogy mi játszódik le bennem. Elértem célomat, a Kiképzőteret. Az éjszaka gyönyörű volt. Sehol egy felhő, csak a csillagok és a hold. A tó vize tükörsima volt. Néhány játszadozó hal kavarta fel néhol a vízfelszínt, de ez mind nem érdekelt. Csak aludni akartam semmi mást. El akartam felejteni a történteket. Nem akartam róla tudomást venni. De az által, hogy nem akarok az apám halálával foglalkozni, az által érzéketlenné válok. És ezt nem akarom.
Egész éjszaka fent voltam és hallgattam a tücskök szomorú muzsikáját. Másnap reggel kopácsolásra ébredtem. Kitori volt. A famászást gyakorolta, amíg minket várt. Már álltam volna fel, amikor Takefumi hirtelen megjelent mögöttem, majd a fának passzírozta. Nem igazán érdekelt, a dolog. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkozzak. Rásétáltam a vízre, viszonylag egyszerűen minimális chakrakontrol segítségével. majd intettem Kitorinak, hogy jöjjön ide. Kisebb szóváltásba került Takefumival, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni és a feladatomra koncentrálni. Elkezdtem magyarázni Kitorinak, hogy mit hogyan kell csinálnia. Ha nem figyel, az már csak az ő baja.
- A lényeg a folyamatos kibocsájtás. A chakrádat áramoltasd a lábadba... Javaslom, hogy előbb mássz fára és szűrd le a tapasztalatokat. Ha ez megvan akkor próbálkozz a vízen járással! Amire ügyelned kell az az ismétlem magam a folyamatos chakra kibocsájtás. A hullámok először gondot okozhatnak, de ha nyugodt az idő akkor nincsenek hullámok. Gondolj arra amit az akadémián tanultál! Amit Niyo-sensei is mondott, az sokat segít ha elképzeled az eredményt. Ja és ne ugorj fejest a tóba mert az biztos nem segít.
Kitori csak fogta magát, és beleugrott a tóba. Ügyesen megállapította, hogy nem is hideg majd gyakorolni kezdett. Takefumi csak lefeküdt a fűbe és ránk sem hederített.
- Hát azt hittem ez egy kicsit könnyebb lesz a fára mászás után...
Hallottam Kitori hangját. Nem akartam neki segíteni, mivel saját magának kell rájönni. És amúgy is... nekem nem volt fontos, hogy tudjon vízen járni, de a senseinek igen. És ha neki fontos akkor nekünk is az kell, hogy legyen.
- Hát igen... Először én is azt hittem. De én elmondtam mindent amit mi is tudtunk amikor elkezdtük az edzést. Vagyis azt amit az akadémián tanultunk. De nekünk valamivel könnyebb dolgunk volt mert segítettük egymást. A lényeg a tapasztalat szerzés és a kreativitás. Mivel a fa szilárd, ezért több chakra kell ahhoz, hogy megmaradjunk rajta. De a víz az sokkal finomabb anyag mint a fa, ezért nem kell annyi chakra. Tehát ha engem kérdezel próbálj meg kevesebb chakrát összpontosítani a talpadba mint a famászásnál. Ha túl sok a chakra akkor úgy érzed mintha egy kis dombocska keletkezne a talpad alatt amin nem tudsz megmaradni, de ha túl kevés, akkor elsüllyedsz. Tudnék még segíteni de nem akarok. Magadnak kell rájönnöd!
Telt múlt az idő. Kitori serényen dolgozott, Takefumi aludt, Én meg csak lógattam a lábam a tóba. Délkörül lehetett. Gondoltam elugrok a nagypapához fűszerekért, és majd fogok halat ebédre. A tegnapi botok még úgy is ott voltak ahol hagytam őket, Kitorit otthagytam gyakorolni, Takefumit meg aludni. A Shunshin no Jutsuval pár perc alatt odaértem. Átmásztam a fa kerítésen és hátramentem. A fészerben volt mindenféle fűszer és gyógynövény. Régen sokat mentem nagyapával fűszereket gyűjtögetni. Jó móka volt, és így tanultam meg a főzés tudományát is. De most nem akartam találkozni vele. Nem tudnék a szemébe nézni, azok után, hogy tegnap úgy elrohantam. Az egyik vödörből kiöntöttem a sok fémet és szegecset, majd bele pakoltam ami nekem kell. Ahogy kijöttem a fészerből, belebotlottam nagyapába.
- Mit csinálsz itt? Hangokat hallottam. Nyugodtan vigyél el bármit ami kell... Csak szólj.
- Igen! Legközelebb szólok. De most mennem kell.
Lehajtott fejjel megkerültem nagyapát, de vártam, hogy mikor szólal meg,
- Mirubi... Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, és az úja csapatod miatt nem tudtál ott lenni az apád mellett... de. Nem csinálhatsz úgy, mintha misem történt volna! Apád utolsó kérése hozzám az volt, hogy tanítsalak téged! Tőlem ninjutsut nem nagyon fogsz tanulni. Sem pedig elemi jutsut. Én az apád kérésére Taijutsut fogok neked tanítani. Miután végeztél, kérlek nézz majd be hozzám. Amit mondtam az parancs volt! Ez volt apád utolsó kérése hozzám, úgyhogy én meg is fogom tenni! De most menny!
Bólintottam, majd a Shunshint alkalmazva, gyorsan elviharzottam. Mire visszaértem, Takefumi eltűnt. Nem találtam sehol. Kitori még mindig gyakorolt.
Én leültem horgászni. Ahogy telt az idő, úgy sötétedett. Még világos volt, de kezdett egyre hűvösebb lenni. A Katon Endannal gyerekjáték volt megsütni a kifogott halat. A fűszerekkel, pedig remek lakoma lett belőle. Kitorit asztalhoz... vagy is kőhöz hívtam, és 3 egyforma részre felvágtam a halat. Én már kezdtem volna enni, amikor Kitori felvetette az ötletet, hogy várjuk meg Takefumit. Visszatettem a kőre a halat. Csorgott a nyála, de illetlenség lett volna elkezdeni Take nélkül. Végül is elkezdtünk beszélgetni arról, hogy hol lehet Takefumi, no meg persze a edzéséről. De hirtelen betoppant Take-chan aki egyből magához vette a halat, és burkolni kezdte.
- Hajrá srácok burkoljunk, mert nem lesz energiánk az edzéshez.
~ Eddig rá vártunk! Most meg itt tömi magába ezt a ínycsiklandozó, FÍNOM, PÚHA, OMLÓS halat!~
Jóízűen megettük mind a hárman azt a halat amit ÉN készítettem, majd megegyeztünk, hogy holnap ugyan itt délelőtt találkozunk. Hazafelé, a Nap már lemenőben volt, sugaraival vörösre festve egész Konohát. Nagyon szép látvány volt, de nem törődtem vele. Túlságosan is fáradt voltam. Eldőltem mint egy zsák krumpli.

Órákkal később

Amikor a szememet kinyitottam, a nagy fehérséget láttam... A szemem megint becsukódott. Szinte már magától. Pár perccel később megpróbálkoztam a szemem kinyitás, és az a nagy fehérség amit látta, kezdett kiélesedni. A plafon volt az. De nem akármilyen... kézzel festett, virág minták voltak rajta. Ez bizony a nagyapám szobája volt. már ültem volna fel, amikor valami szúrást éreztem a talpamban. Hirtelen felugrottam és láttam, hogy egy macska volt az. A macska hirtelen felugrott az egyik székre, ami az ágy mellett volt. Az állat felborzolt szőrrel és tágra nyílt szemekkel tartott sakkban. Már volt egy hasonló élményem, úgy hogy mondanom sem kell, tartottam az állattól. Annak ellenére, hogy mennyire szerettem a macskákat.



- Á látom felkeltél. Végre. Már reggel 7 óra. Nos mint mondtam, Taijutsut fogok neked tanítani. De, hogy te is kedved leld benne, ezért nem sima közelharci mozdulatokat fogok neked tanítani, hanem állathasználó technikákat. Emlékszel az édesanyád állatkájára? Az az állat amit ő "használt" a harcban szintén egy macska volt. Jómagam is állathasználó voltam. De sajnos csak voltam. A macska hím. Üdvözöld az új társad.
Alig lehetett több 4 hónapos macskánál. Nagy sárga szemei voltak. Fekete volt a bundája, és néhol vörös foltok tarkították. A nyakánál körben hosszú volt a szőr, mint egy oroszlánnak és ott is szintén vörös volt.
- Hát ez remek! Ez tetszik! De nem tudom, hogy hogy fogunk összeszokni. Már most utál.
Az a rémisztő szörnyeteg leült a székre és mosakodni kezdett.
- Meg fogjátok ismerni egymást. Először is össze kell szoknotok. De most agy neki nevet.
- Legyen a neve Ifu.
A macska, leugrott a székről és ráült a lábamra.
- Na látod? Már is szeret. Na most gyere reggelizni. pont 7 óra, úgy hogy itt az ideje.
- Bocsi nagyapa, de sietnem kell. Edzenünk kell a csapattársakkal.
Kihúztam a lábamat a macska alól, és láttam, hogy valami sárga löttyi folyik le róla.
- Ez a vadállat LEVIZELT!!
Nem éreztem a cipőm miatt, ami egész éjszaka rajtam volt. Sőt, a tegnapi ruhám is. Nagyapa csak kuncogott, majd odadobott egy üveget.
- Fogd! Ebben macskamenta van. Ezt szagoltasd meg vele, és követni fog. De ne ezzel vedd rá bármire is. Csak most használd amíg nem nyered el a bizalmát.
Megköszöntem, majd kinyitottam a fiolát és megszagoltattam a macskával. Tágra nyílt szemekkel, érdeklődő tekintettel szagolgatta. Nyitva hagytam a kis fiola kupakját, majd futni kezdtem. Ifu követett. Éppen hogy megérkeztem, Niyo-sensei már meg is jelent, az a bizonyos rózsaszín por vagy füst vagy nem is tudom mi kíséretében.
- Jelentést kérek. Feladatteljesítésről, meg mindenről...
Észre sem vettem, de Takefumi is ott állt mellettem, bólintva, hogy kezdjem a jelentést. Közeb eltettem a macskamentás üvegemet a zsebembe, Ifu mindent megtett, hogy megszerezze. A karmait belemélyesztve a combomban nyújtózkodott az üvegért. Én próbáltam összeszed a gondolataimat, de Ifu megunta a fiola utáni keresgélést, és más elfoglaltságot talált magának. Kiszúrta a sensei aranyló hajfürtjeit. Még kiscica volt, nem tudta, hogy mi az. Minden erőmmel igyekeztem megakadályozni Ifu halálát.
- Sicc! Nem! Rossz... Öhh elnézést sensei.
A macska csak nem akarta levenni a szemét azokról a csillogó hajfürtökről. Már rugaszkodott volna el, de sikerült a levegőben elkapni.
- Elnézést Niyo-sama, de csak így marad nyugton. Ma kaptam és még nem barátkoztunk össze. Már is mondom a "jelentést". Ökkkhhöm! Kitori Musato megtanulta a fára mászást kéz nélkül. Körülbelül egy nap alatt végzett vele. Úgy vettem észre, hogy nagyon jó chakra kontrollal rendelkezik. Másnap vagy is tegnap, Kitori a vízen járást próbálta elsajátítani, több-kevesebb sikerrel. Ügyesen halad. Már majdnem sikerült neki tökéletesítenie a vízen járást. Úgy volt, hogy ma folytatjuk de ez én szerény véleményem...
A macska a karjaim közt egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és kapálózni kezdett. ki akart ugrani a kezek szorításai közül, egyenesen Niyo-sama kényelmes ölébe. Ezt nem engedhettem.
~ Még csak most kaptam. Mit szólna a nagyapa, hogy az első nap kinyiffan szegény cica?! ~
- Nos az én véleményem, hogy a további edzések nem szükségesek, mivel a küldetések során, majd beletanul...
Ifu egyre jobban mocorgott. A mancsai a számban voltak, mindezt úgy, hogy NIYO_SENSEI is ott volt. Gyorsan letettem a földre, majd a macskamentás fiolát is.
- Ti ooooolyan uncsik vagytok! Miért nem pörögtök egy kicsit. Annak ellenére, hogy geninek vagytok. Igazán mehetnétek rosszalkodni! Szegjetek szabályokat, vandálkodjatok,vagy valami, mert olyan unalmas ez az egész falusi élet.
Mondta a pöttömnyi sensei.
- Na jó, Csapat! A feladatotok a következő. Támadjatok meg. Használjatok fel mindent, amit az akadémián és Énfelségemnél tanultatok. A cél, hogy betaláljatok. Vagy megsebesítsetek, vagy akár meg is öljetek. Nekem mindegy. Bármit használhattok. Viszont én sem maradok tétlen! Mielőtt küldetésre mennénk tudnom kell, hogy mire vagytok képesek csapatban, mit áldoznátok fel a másikért és a sikerért, hogyan tudjátok egymást támogatni, mennyire tudtok gondolkodni, mi több, az ellenség előtt járni egy lépéssel! Na jó, nem hiszem, hogy sokra mennétek, Picurkák , de nem akarlak beledobni titeket fölöslegesen valami olyanba, amire még nem álltok készen.Ó, és még valami! Aki elbukik, az megy vissza az Akadémiára. Már ha túléli az illető… Amit nem garantálok.
Kicsit megrémültem, de aztán teljesen örömmel töltött el a dolog, hogy végre szétszedhetjük a Banyát. Chh hogyne majd pont mi. De ezt akkor még nem tudtam. Odamentem egy fa tövébe, majd levetettem a pulcsim, ami alá a macskamentát raktam. Ifu egyből rávetette magát és elvolt ott magának.
~ Még hogy szegjünk szabályokat. Kisebb gondom is nagyobb annál. No meg ha valami olyat csinálok ami Niyo őfelségének nem tetszik, akkor halott vagyok. De mi van ha neki azt tetszik, hogy rosszak vagyunk? Na mindegy. A lényeg hogy hozzá tudjuk érni vagy mi? Nincs mese, itt most okosnak kell lennünk.
A sensei nagyon sokat foglalkozik a külsejével. Ha iszappal támadok, akkor nem akar majd hozzám érni mivel bemocskolom. ~
Odasétáltam a tóhoz, majd felmarkoltam két marék iszapot és rohanni kezdtem a sensei felé.
- Sensei! Itt az ISZAAAAAAPPP!!!
Takefumi is megindult, egyenesen Niyo-sensei felé. Széttárt karokkal és lábakkal akarta rávetni magát. Kitori pedig a semmiből csak úgy ott volt a sensei trónszéke mögött, amin mindig is szokott ülni. Egy robbanó cetlit tartott a kezében. A senei arca egyre vörösebb és vörösebb és vörösebb és vörösebb és vörösebb lett, majd egy óvatlan pillanatban egy füstfelhő kíséretében eltűnt. A helyén a trónszéke állt, a trónszék helyén meg Kitori? Kitori a földön feküdt, a kezén pedig a sensei állt a TŰSARKÚJÁVAL!!!! Mi jó sarasak lettünk. De legalább nem szúrja szét a kezünk egy pöttömnyi púderpamacs tűsarka. És legalább a banya trónja is jó iszapos lett, aminek semmi értelme de vigasztaló.
Itt eleresztett egy sor káromkodást amit nem részleteznék.
- Ti mégis mit csináltok?! Kauru, te tényleg iszappal dobálóznál a csatamezőn?! Nem! Használj kunait, shurikent és robbanócetlit, akár drótot is! És nem jelentjük be a támadást! Azért tanítottam nektek jutsut már így az elején, hogy használjátok! Együtt kell dolgoznotok, Aono, Mirubi, Kitori. A csapatmunka felhasználásával és gyilkos szándékkal tudtok csak legyőzni egy nálatok erősebb ellenfelet. Minden fegyvert használnotok kell, a materiálisakat is, mint például a fegyverek és a cetlik, valamint a szellemit is, mint például az eszeteket. Ha csapatban vagytok, akkor érdemes több irányból támadni. Távolraható jutsuval közel terelni a taijutsu használókhoz, vagy fordítva. Kitorinak jutott egyedül eszébe, hogy lapulva közelítsen meg –Csináljuk újra, de nincs több játszadozás! Ha ezt is elszúrjátok, akkor lefokozlak titeket akadémiai tanulóvá!
Mindenki feltápászkodott a földről. Én felsegítettem Kitorit, még Takefumi próbálta elmutogatni nekünk egy pantomim produkcióval, hogy le kéne lépnünk megbeszélni a tervet.
~ Közülünk csak Takefuminak van esélye könnyen a közelébe férkőzni a technikájával. De tulajdonképpen erre elég csekély az esély. Kitori nem tudom mire képes... Furfangosnak kell most lennem. Azt mondta a sensei, hogy csak meg kell érintenünk, vagy megsebeznünk. ~
Take-chan lelépett az erdőbe. Én és Kitori követtük őt. Egy faágat talált, amire fel is ült. Én a vele szemben lévő ágat szúrtam ki magamnak.
- Na itt vagyok. Remélem van valami terved, mert ez így nem lesz jó.
- Hát, most mit csináljunk...?
Kérdezte Kitori, majd mind a ketten Takéra néztünk.
- Uraim vagy maradjunk inkább a srácoknál. A legjobb, ha itt a legelején tisztázunk pár olyan dolgot, amik teljesen alapvetők de ez szükséges, ahhoz hogy még tisztábban lássuk a dolgokat. Niyo-sensei egy jounin vagyis tapasztaltabb, erősebb és gyorsabb is nálunk nem beszélve, arról hogy van egy szadista hajlama is. Ez mind tiszta sor azonban a szadizmusából fakadóan lenéz minket, így nem vagyunk mások a szemében, mint kis hangyák és remélhetőleg ezt előnyünkre fordíthatjuk. Nem hiszem, hogy sokat vár tőlünk de azt biztos, hogy többet, mint amivel pár perce próbálkoztunk. A ninja kézikönyv szerint a felszerelés fontos része egy shinobinak ami, lehetőleg minél kevesebb haszontalan holmiból kell, hogy álljon. Szeretném, ha mindannyian elővennénk a fegyvereinket és az egyéb dolgokat, amik a hasznunkra lehet a terv kidolgozása és megvalósítása során.
Takefumi ezek után elővette fegyverzetét, és megkért minket is, hogy mutassuk meg mink van.
- Ez bizony tényleg nem lesz gyerekjáték. Itt nyerni nem nyerhetünk, de bizonyíthatunk.
Én is elővettem ami nálam volt.A Farzsebemből ki vettem 4 shurikent. Nem volt biztonságos tárolás, de így kevesebb gonddal járt az elrakásuk. A fekete-fehér cipőmben be volt szorítva egy-egy kunai amikre egy-egy robbanó cetli volt feltekerve, amik alig láthatóak. Végül levágtam azt a kb 1.5 méter hosszú piros gatyamadzagot, ami állandóan ott lógott az oldalamon magam sem tudom, hogy miért. Szépen kinyújtottam őket, hogy a többiek jól lássák.
- Szóval mint mondtam, az a lényeg, hogy bizonyítsunk. Legyőzni semmiképpen nem tudjuk. Én harcoltam már olyanok ellen akik erősebbek voltak nálam, de velem voltak náluk erősebbek. Mint már mondtam szerintem csak Takefuminak van esélye, a lefejező technikájával. De arra is kicsi az esély. Talán a Henge no Jutsu is használható, de azt szerintem a sensei egykettőre kiszúrná. Takefumi a rangidős, úgy hogy neki van a legtöbb tapasztalata. Az Én Oboro Bunshin technikám is használható lehet. szerintem az egyetlen lehetőség a megtévesztés.
Kitori is elővette fegyverzetét, majd ő is mondott néhány ötletet.
- Na szóval... nem igazán ismerlek titekett és a képességeiteket, de a szavaitokból azt veszem ki, hogy te vagy a legjobb Viszont ennek megvan az ellentetje is ti és a sensei sem ismeritek a képességeimet. Persze a sensei gondolom kapott valamiféle jelentést rólam, de az nem tartalmazhat mindent... Az azötletem, hogy én elterelem a sensei figyelmét. Úgy csinálok mintha jutsuhoz készítenék kézpecséteket, majd elordítom magam, hogy Katon, ekkor Mirubi az előbb említett jutsut alkalmazza és kiugrik a fák közül a bunshinjaival. Közben én előkapom a katanám. Takefumi te közben figyelsz és elrejtőzve vársz. Mirubi a klónjaival rá ront a senseire, és amint a sensei visszaverte a támadását azután rögtön én is támadok és ezt is visszafogja verni, de ekkor a megfelelő gyorsasággal Takefumi rátámadsz akkor a védelme nem lesz olyan erős. Én eddigi ismereteim alapján rólad az előbb említett technikádat alkalmaznám a helyedben... Persze csak azért, mert jól hangzik a neve... fogalmam sincs mi ez a tecnika Hát ez lenne az én tervem. Tudom elég kezdetleges, de jelen helyzetben ezt tudtam kiötölni...Na mit szóltok?
Hát ez egy elég furcsa ötlet volt, de inkább nem mondtam semmit. De nem is kellet mivel, Takefumi megtette helyettem.
- Meg kell hagyni villám gyorsan, összehoztál egy tervet de, sajnos túl sok olyan elemet tartalmaz, ami nem igazán növeli az esélyeinket, azonban sikerült egy olyan részt csempészned bele, ami talán segíthet egy teljes ötlet kialakításában. Egyszer talán átbeszéljük a terved problémás részeit de, most csak a legfontosabbakat említeném, amiket sikerült észrevennem. Először is halálos ítélet felfedni a rejtekhelyünket így lényegében már vesztettünk is, főleg ha olyan ellenfélről van szó, aki nem kórházba akar küldeni, hanem megölni. Másodszor láttam már nem is egyszer Mirubi Endan-ját és meg kell, mondjam még korántsem olyan hatalmas, mint lehetne plusz sajnos a hatótávja is kicsi ennek a jutsunak nem is beszélve, arról hogy szétégetné a klónjait azok, pedig mint tudjuk, rögtön eltűnnének. Azt hiszem csak ennyit akartam mondani mindenesetre az egyik eleme már meg is, van a tervnek, amiből talán ki lehet hozni valamit de, erről majd később előbb végig kell gondolnom a dolgokat. Veled mi a helyzet Mirubi, sikerült kitalálni valamit?
Én nem vagyok egy nagy ész, ezért nem is akartam itt tervezgetni, de hát ha már kérdeztek akkor szívesen válaszoltam.
- Nos. Niyo sensei, egy szadista, hidegvérű, jonin, akin tűsarkú van és nagyon veszélyes. Úgy gondolom, hogy abban mindenképpen egyetértünk, hogy egyetlen lehetőségünk a meglepetés. Amit előbb mondtam, hogy nem nyerhetünk, azt szerintem felejtsük el. Úgy nem mehetünk harcba, hogy úgy állunk hozzá, hogy nem nyerhetünk. Nekem is a megtévesztés jutott az eszembe. Az Oboro Bunshin technikám éppen erre a célra van. Jelenleg körülbelül 10 klónra vagyok képes. Az éppen elég, hogy akár eltakarjanak 3 embert is. A Henge no Jutsuval kombinálva az egyik legjobb megtévesztés, ha csak a senseinek nincs valami spéci szemtechnikája. Ezt bizony kétlem. A fegyverekkel kapcsolatban, csak annyit, hogy azokat is lehet kombinálni. Például egy Kunaira feltekert robbanócetli, sokkal jobb, mint ha csak rátűznénk, mivel így nehezebben lehet észrevenni. Felrobbantani nem igen kéne, mivel a senseire még szükségünk van.
Ezek után, folyamatosan ment az ötlet adás. Hol Takefumi mondott valamit, hol Kitori és hol Én. Mindegyik ötletben volt jó is és rossz is. Végül Takefumi állt elő egy ötlettel ami az Én fantáziámat is megmozgatta. Amiből ez született:
- Nekem eszembe jutott, egy elég kivitelezhető terv. A lényeg, a megtévesztés és a figyelemelterelés. Ezt a tervet, a kettőtök ötletéből raktam össze:

1. Először is. Megbújva a fák és bokrok között. Kitori és Én a Henge no Jutsuval, felvesszük Takefumi alakját. Take pedig Kitoriét.

2. Én és Kitori kisétálunk Take alakjában az erdő sűrűjéből, megállva úgy 10-15 méterre a senseitől, hogy a drótok elérjék. Létrehozok körülbelül 10 Ködklónt amik mind Take alakjában jönnek létre. A Henge és az Oboro Bunshin technikák fenntartása egyszerre nem lesz egyszerű, de azt hiszem menni fog. Ez alatt Take megkerülve Niyo-senseit az erdőben, mögé kerül. Figyelni kell, hogy ne vegyen észre.

3. Hogy ne vegye észre, ezért Kitori folyamatosan dobálja shurikenekkel, és kunaikkal. Egy-kettő kunaira rá lehet kötni néhány drótot, hogy vissza lehessen húzni őket és újra eldobni. A kunaik között, el lehet rejteni néhány robbanó cetlivel felszereltet is amiket a sensei köré lehet dobni. Persze nem lesznek felrobbantva, nehogy kinyírjuk szegény boszit. Csak sakkban tartás végett kellenek.

4. Takefumi miután a sensei mögé került, mellé dob egy-két füstbombát, majd használja a lefejező technikáját, és elkapja. Ha ez sikerül, akkor nyert ügyünk van. De, ha nem akkor valami mást kell kitalálnunk. Vagy is kell lennie egy B tervnek. Ami szerintem nem lehet más, csak a frontális támadás.

Ha nem sikerül a senseit a föld alá húzni, akkor ki kell törnöd, és meg kell próbálnod eltalálni. Ez idő alatt, mi is odaérünk és esetleg Kitori és Én is beszállhatunk. Immáron hárman próbálnánk eltalálni ami jelentősen megnöveli az esélyünket. De még így sem hiszem, hogy el tudnánk kapni.
A terv után leugrottam a fáról mint aki jól végezte dolgát. Úgy gondoltam, hogy ez a tervecske tökéletes. De Kitori ebbe is belekötött. Én szeretek barátkozni, és szeretek társaságban lenni, de ez már sok volt. Nem is figyeltem oda arra amit Kitori mondott, csupán egy-két dolgot hallottam meg.
- ... kellene csinálnod egy klónt ... csapat leggyengébb tagja ... Takefumi alakjában és ...
Kitori terve után, elindultunk kifelé az erdőből, halkan és szép lassan.


/// Most nem lett valami sok, de már így is belenyúl az e-haviba ///

Ohh! Köszönöm szépeeeennN!!!!

1. A csata, avagy, hogyan legyünk élő bokszzsákok.
2. A Bájos nővérke. Légy az enyém Yuki-chan!
3. A túlélő túra.

A csata, avagy, hogyan legyünk élő bokszzsákok.

Közeledve a Sátán felé, valamit megéreztem. Az eddigi izgatottságnak, és vakmerőségnek, most átvette a helyét a félelem. A tenyerem izzadt, a homlokom verejtékezett. Ez más volt mint az előtt. Hírtelen támadt egy veszélyes, és őrült ötletem. Figyelmen kívül hagytam az eddigi terveket, és így szóltam a csapathoz:
- Hé! Mi lenne ha... Ha nem lenne semmilyen terv. Vagy is lenne csak egy olyan terv, ami nem írja elő, hogy pontosan mit csinálunk. Ugye Take is mondta, hogy egy igazi harcban nem fogjuk ismerni az ellenfelünk képességeit és a jellemvonásait sem. Sőt, még a környezetet sem. Szerintem beszéljünk meg egy felállást, és egy visszavonulást ha esetleg rosszra fordulnának a dolgok. Lehet, hogy egy eléggé öngyilkos kísérlet lenne, de így sokkal realisztikusabb lenne. Ugyan is Niyo-sama azért találta ki ezt a tesztet, hogy megtudja és megtudjuk mi is hogy éles helyzetben miképpen tudunk összedolgozni. Szerintem a legfontosabb, hogy a csapat egy emberként működjön és csak egy egyszerű összenézésből tudjuk, hogy mit akar a másik.
A csapatnak tetszett a dolog, így abban állapodtunk meg, hogy egymást védjük, és nem hagyunk hátra senkit. Ha Take-chan felugrik akkor menekülünk. Már kezdtünk kiérni az erdőből, amikor mind a hárman, egyszerre megálltunk.

// Innentől E/3-ban írok. A harcot így jobban lehet leírni ^^ //

Takefumi, egy utolsó viccesnek szánt mondattal, elérte Mirubinál, hogy összecsinálja magát. ( persze csak képletesen ^^' )
- Így még utólag hozzá tenném, ha elbukunk, csapatként bukunk el, és remélhetőleg a kórházi cechet a falu állja majd.
Mirubi valósággal fal fehér lett. A lábai remegni kezdtek. Nyelt egy nagyot, majd egyre lejjebb ereszkedett, mivel kezdtek közeledni arra a zöld terepre, ahol a rózsaszín púderpamacs nagy valószínűséggel már várja őket. A fény, hirtelen a szemébe sütött, ami azt jelentette, hogy nem sokára szembe kell nézniük a senseiükkel. Előkészítette a shurikenjeit, mivel azokat sokkal jobban tudja kezelni, mint a kunaikat. Mind a négy, ott volt a kezében. Becsúsztatott a cipőjébe egy kunait, amit Kitori felszerelt robbanó jegyzettel. Erre pedig rá volt kötve, az a bizonyos piros gatyamadzag.
- Hát srácok. Bizonyítsunk.
A csapat összenézett, majd Takefumi támadásba lendült. Mirubi kicsit habozott. Még egy utolsó nagy levegő, egy utolsó shuriken szorongatás és ő is neki iramodott. Az erdőből kiérve a szél oldalba kapta Mirubit, de nagyon kellemes érzés volt. Olyan érzése volt, mintha repülne. Egy gyors pillantást vetett a pulcsijára ami az egyik közeli fa tövében volt lerakva, hogy Ifu ott van-e még. De nem látta. Nem is igazán foglalkozott vele, hanem a feladatára koncentrált. Sikerült felzárkóznia, de egy méter távolságot tartott Takefumi baloldalától, hogy ne akadályozza, és gyorsan oda tudjon érni, hogy ha esetleg segítség kell Takefuminak. Közben a bal kezéből elhajította a kettő shurikent, Niyo-sensei lábait célozva. Takefumi és Kitori is eldobálta a fegyvereit. A szőkeség, pontosan ott állt, ahol legutóbb hagyták. Take-chan támadt rá először... ezt nem kellett volna, ugyan is a sensei ujjaival elkapta az összes kunait és shurikent amit dobott felé az afro hajú genin, és szélsebesen visszadobta rá. Azokat még csak-csak kikerülte, de ami ez után következett, arra senki sem számított... A sensei a karjánál fogva, egy kézzel meglóbálta Take-chant pontosan úgy, hogy azok a fegyverek, amiket két társa dobott mind beleálltak a lábába. Mirubié a balba, Kitorié pedig a jobba. A következő pillanatban, a felettébb csinos, de ugyan olyan gonosz púderpamacs, felrepítette a nála jóval nagyobb és magasabb Takefumit.
- Nos, én drága két kiskacsám? Mi lesz a következő lépésetek?
~ Kiskacsák!?!?!? ÁHHHH ENNÉL MÁR MI LEHET LENÉZŐBB SZÓ?!??!?! ~
Mirubinál kiborult a bili. Vagy betelt a pohár. Vagy elege lett. Most már tudta, hogy ez nem játék. Eddig is tudta, csak hát azt nem gondolta annyira komolyan. De ilyet, hogy beledobálják szegény Take lábába a fegyvereket. A két genin ott állt a rózsaszín, vigyorgó, démoni púderpamacs előtt. A Nap kegyetlenül perzselt ma, amit szegény szegény Take-chan közelebbről is tapasztalhatott. Mirubi már a nyomát sem érzete annak a félelemnek amit pár perccel ezelőtt érzett. A helyét felváltotta a harag. A szemei vérben forogtak, a fogait összeszorította és az agya teljesen elborult. Az erei kitágultak és a testét teljesen elöntötte az adrenalin. Egyenesen Niyo-sensei szemei közé bámult, össze borzolt szemöldökkel és mérges arccal. Már ment volna neki a senseinek, de megállt.
~ Hülye ötlet lenne most nekimenni. Még engem is elrepít. E... elrepít? Ugrik, magasra, repűűl! ~
Mirubinak eszébe jutott amit Take mondott nekik. Hogy ha magasra ugrik, akkor meneküljenek. Hát most nem önszántából ugrott magasra, hanem kényszerítették, de attól még magason van. Kivette a cipőjéből a kunait, amire rá volt kötve a gatyamadzag, és rá volt tekerve a robbanó cetli. A jobb kezében még ott volt mind a kettő shuriken is.
~ Hogy ha eltudnám érni azt, hogy a kunain ne szúrja ki a robbanócetlit és úgy szúródjon a közelében a földbe, akkor jók vagyunk! ~
Mirubi, a megmaradt társa mellé oldalazott.
- Kitori, hogy ha eldobom a fegyvereimet, akkor azonnal dobj a sensei közelébe egy füstbombát, aztán menekülj ahogy csak tudsz!
Halkan odasúgta neki, de közben a szeme mindvégig a senseien volt. Várt egy kicsit, majd újból megszólalt.
- Felkészültél? Akkor... MOST!!!
Mirubi elhajította a 2 shurikent, és egyből azok után, a robbanós kunait, amivel Niyo-sensei mellé célzott, majd hátrább ugrott. Remélte, hogy Kitori elhajítja a füstbombát, amit kért tőle. A fegyverek eldobása után, vett egy nagy levegőt, a tüdejébe gyűjtötte a chakráját, majd becsukta a szemét. Felugrott a levegőbe, körülbelül 1 méterre és elmutogatta a kézjeleket: Tigris, Kígyó, Kos, Majom. Ezek után kinyitotta a szemét, és megpróbálta létrehozni, egy körülbelül akkora tűzgömböt, amit pár nappal ezelőtt sikerült neki. Remélte, hogy eljut a boszorkányhoz, akit jól megperzsel majd.
- Katon Endan!!!
A tűzgolyó mérete, jóval nagyobb volt, mint legutóbb. De sajnos, ez nem ért semmit... Niyo-sensei alkalmazta a Kawarimi no jutsut minek következtében helyet cserélt Mirubival, aki tehetetlen volt ez ellen. Hirtelen, csak a nagy szürkületet látta ami irritálta a szemét, és az orrát. Nem igazán esett le neki, hogy hol van és hogy mi történt vele. Egészen addig, amíg telibe nem kapta egy nagy tűzgolyó, amit saját maga lehelt ki. . A forró tűzgömb szétzavarta a füstöt. Mirubi a földön találta magát, fölötte, pedig a kunaik "hada" süvített el. Az egész teste sajgott, és bizsergett. A haja megpörkölődött és tiszta kócos lett. Nem hallott semmit, csak a nagy zúgást a fülében. Hirtelen valami elmosódott tárgyat látott becsapódni maga fölött. Nem igazán volt kellemes szituáció. Az égési sérülések nagyon fájdalmasak szoktak lenni. Nagy nehezen hátra hajtotta a fejét, és maga fölött ott volt egy kunai, amin, a feltekert robbanó cetli volt. Tudta, hogy Take-chan dobta, és azt is tudta, hogy hamarosan robban. Bár látni nem látott teljesen jól, de azért nem volt vak sem. Csupa elmosódott árny. Hátranyújtotta a kezét, és megragadta a kunait. Ekkor még egy suhanó izét látott, ami egy fán landolt. Megfordult a fejében, hogy a senseiéhez vágja a kunait, de mi van ha Kitorit találja el és még hozzá fel is robban!? Ezt átgondolva, csak elhajította oldalra, olyan messzire amennyire csak tudta hanyatt fekve, ropogósra sülve, és fáradtan. Kemény 2-3 métert repülhetett, ami édeskevés volt ahhoz, hogy megússza a robbanás erejét. Megpróbált odakúszni egy fához - remélve, hogy megússza a robbanást
- Már csak egy maraaadt!
Ez a mondat térítette észhez Mirubit, aki a fa tövében, a robbanást várva, tétlenül ült. Az túlzás volt, hogy ült, inkább csak elengedte magát, és a fa megtartotta a hátát.
- Hé, kiskacsák! Totyogjatok ide,...
Ezt a mondatot, hallva, Mirubi már tudta, hogy vége az edzésnek, vagy a képesség felmérésnek, vagy az öngyilkos merényletnek. Kénytelen volt rádöbbenni, hogy a robbanós kunai deaktiválódott, és nem robbant fel. Némiképp megnyugodott, de csöppet sem érezte magát kényelmesen. Nem érdekelte semmi. Sem Ifu, sem a halott szülei se semmi. Csak azt akarta, hogy minél előbb véget érjen a nap. Eldőlt, majd négykézláb elindult a senseie felé. Bár elmosódva, de látta Kitorit a földön. Takefumi is valószínűen ott volt valamerre, de Mirubinak nem volt ereje körülnézni. Mikor elég közel került a vérszomjas Pöttöm Pannához, - úgy 2-3 méterre lehetett tőle - Ismételten bedőlt egy fa tövébe, és minden megmaradt szemmaradékával, a senseire összpontosított. Még mindig égett az egész teste, és a szeme is. Fáradt volt, már 3-4 napja nem is pihent csak éjszaka. Semmi kedve nem volt tovább folytatni a harcot. Nem is lett volna értelme. Mindenki számára világos volt, hogy itt nem nyerhettek.


A szőke boszorkány, csak mondta a magáét. Látszólag cseppet sem törődött azzal a ténnyel, hogy a geninjei "haldokolnak". Persze ez nem volt így, de nem voltak éppen a legjobb formájukban. Nagy részben igaza volt Niyo-senseinek, de akkor is. Nem kellett volna így elvernie szegény geninkéket. A sensei utasítása az volt, hogy menjenek el a kórházba, ahol keressenek meg egy Yuki-nak nevezet egyént. Mirubi szépen lassan fapofával odakúszott Kitorihoz és Takefumihoz. Megnézte, hogy van-e egyáltalán pulzusa a megrázott barátjának. Hátha csak temetni kell. De nem. Szerencsére, volt pulzusa. Mirubi sem volt jobban két társánál, de az biztos, hogy ő volt a legnyűgösebb. Mire a kórházhoz értek, addigra már a sírás kerülgette. Eszébe sem jutott Ifu, akit valószínűleg a kiképzőtéren hagyott.
Végre beléptek... vagy is beestek a kórház bejárati ajtaján. Nem lehetett szép látvány. Egy afro hajú genin, akinek szivárog a vér a lábából, egy villámhárító, és egy grillcsirke. Takefumi, eldőlt a hideg, fehér csempén. Így már csak Mirubi tartotta Kitorit. De ő is elengedte, majd a földre fektette és leült. A hátát a falnak támasztotta volna, ha hirtelen el nem ájult volna. Ugyan is, valaki leütötte, vagy beinjekciózta, vagy nem tudom... Alvás. Hmm alvás! De rég is volt már az. Mármint Mirubi számára. Nagyon nem aludt kényelmesen, sőt, inkább félálomban volt. Hallott minden egyes szót.
- Cöh, lusta kölkök
- Mah, mah, igazán lehetnél kedvesebb is a diákjaiddal néha napján.
Mirubi, figyelmen kívül hagyta az igen csak ellentétes, látszólag skizofrén mondatokat, mivel szinte a hangok ugyan olyanok voltak. Nem tudott sokáig hallgatózni, mivel jég hideg vizet öntöttek a nyakába. Vigyáz állásban felpattant.
- Niyo-sensei jelen!
Kinyitotta a szemét, és látta maga felé közeledni a szőke démont. Összerezzent, majd nyelt egy nagyot. A nő az ablak felé lépkedett, ahol egy másik, valamivel kisebb szőkeség ücsörgött. A nagyobb szőkeség megborzolta a kisebb szőkeség haját, mire a kisebb szőkeség elpirult, és eszeveszett gyorsasággal próbálta a haját, eredeti állapotába vissza állítani. Mirubi egyből tudta, hogy az ablakba ülő sensei az igazi sensei. De akkor ki az a másik? A nagyobb szőkeség, kacsintott a kis csapatra, amit Mirubi úgy vett, hogy az neki szólt. A névtábláján látta megcsillanni a nevét: Niyo Yuuki.
- A... akkor! Ön a bosz... izé Niyo-sensei testvére!!!!!
- Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket. A kishúgom sokat mesélt rólatok.
Take-chan, felpattant, majd Yuuki-chan felé ugrott, hogy megölelje.
- Onee-san legyen a mesterünk!
Mirubi sem volt rest, egy igen csak rafinált vigyorral ő is oda lépett Yuuki-hoz. Elbújt mögötte, hogy ne lássa Niyo-sensei, majd rákezdte.
- Íííígen! Ő is mesélt önről. Mindig csak rosszakat! És minket is mindig csak bánt! És kínoz...
A terv bevált, Niyo-sensei rávetette magát a két geninre. Pontosabban vetette VOLNA, ha Yuuki-chan meg nem állítja.
- Sora-chan, nyugalom! A végén még megijeszted őket...
- Engedj már el! Valakinek muszáj móresre tanítani ezeket a kölyköket!
A nővérke, úgy állt a vad, és az áldozatai közé, mintha valamilyen őrangyal lenne.
- Ha így viselkedsz, akkor meg foglak mondani neki...
Ez a mondat megrémítette Niyo-senseit. Fülét, farkát behúzva fordult a csapata felé.
-Na jól van, csapat! Ma éjfélkor Konoha kapuinál gyülekező. Aki késik, az gumikesztyű nélkül fogja sikálni a kórház ágytálkáit egy hónapon keresztül. Hozzatok elég kaját és vizet pár napra. Odakint kempingezünk! Itt az ideje egy kis túlélőtúrának...
Azzal, Niyo-sensei és a nővérke is eltűnt. Mirubi nyelt egyet, majd leült a kórterem jéghideg kövére. Jól esett neki ez a kis hűvös, hííídeg érzés.
*Sóhajtott.*
- Ezt jól megcsináltuk. Ez ki fog nyírni minket a túlélő túrán... Ráadásul, még Ifu sincs meg. minél előbb meg kell találnom. Remélem estig meglesz. Mindegy... Én nem fogom keresgélni a fegyvereimet. Takefumíííí. Az én ott lévő fegyvereimet is összeszedheted. Majd én veszek a küldetés előtt másikat. Kitori! Csak ügyesen. Akkor éjfélkor, a kapunál.
Mirubi felállt, majd zsebre tett kézzel kisétált a kórterem ajtaján, majd a kijárat felé vette az irányt.


Mirubi hazaért. Pontosabban nem haza, hanem nagyapjához. Nem akart hazamenni, azok után amit tett az apja temetésén. Pihent egy kicsit, majd nagyapja úgy döntött, hogy mivel túlélő túrára mennek, megtanítja neki a Shikyaku no Jutsut // Négy Láb Technikát. De ezt most nem részletezem.
A kimerítő edzés után, és a önkéntes bokszzsák szerepe után, most ÉJFÉLKOR kezdődő, túlélő túrára megy Mirubi. Hát mondanom sem kell, hogy eléggé be volt rezelve ettől a kis túrától. A hold gyönyörűen ragyogott egész úton, de valahogy mire a kapuhoz ért volna Mirubi-chan, akkora teljes sötétség szállt a falura. Néhány őr állt a kapu előtt, de nem kérdeztek semmit amikor Mirubi elrohant mellettük. Folytatták tovább az alvást. ( Xp ) Egyre csak közeledett a cél felé, Ifuval. Ifu most már igazi kezesbárány. Végig követte Mirubit, szapora léptekkel. Csak Mirubi léptei hallatszottak, és a tücskök ciripelése. Villám gyorsan a kapuhoz értek, és le lassítottak nagy porfelhő közepette.
- Áh végre itt vagyunk Ifu.
Ekkor egy hatalmas fekete alakot látott magától balra Mirubi.
- Wáááááhhhcááááá!!!!
Nagy kiáltás, és verejtékezés közepette támadta meg a tőle alig egy méterre álló alakot.
- Kyaku Kyaku // Páros rúgás
Mikor észrevette, hogy az az alak Take-chan, már nem tudott megállni. Az ütött-kopott hátizsák, lesett a fiú hátáról, de szerencsére, nem esett ki belőle semmi. Csak a nagy sötétség, a tücskök andalító muzsikája, a hold sugara. És egy rémült fiú kiáltása. Mirubi rúgása tökéletesen betalált. Ifu, ezt egy hátborzolással, és egy fültépő nyávogással jelezte.
- Mondtam Mirubi meglepetés támadás során, nem ordibálunk kivéve, ha halál vágyunk van. Ettől függetlenül szép volt. Ám ha szabad megkérdeznem. Még is miért támadsz be valakit a saját faludban az éjszaka közepén? Most már lejöhetsz Kitori! Amúgy mellékesen elég feltűnő jelenség vagy egy olyan embernek, aki éppen a háton fekve az eget bambulva repül pár métert. Srácok még is kitől tartotok a saját falutokban?
Mirubi körbenézett, és arcát felfújva, nagy szemekkel kereste Take-chan által említett személyt.
- Kitori-chan?
Ekkor eszébe jutott, az az alak, akit lerúgott. Felé fordult, és meglátta, hogy Take-chan az. Már tudta, csak most tudatosult benne, hogy mi is történt. Elvörösödött és zavarba jött.
- Háth,, ííízéééééé... megijedtem. Tudod este is van és sötét is és Niyo sensei is... Bocsesz!
Mirubi nem akart Takefumira nézni, mivel eléggé szégyellte magát. Összeszedte a táskáját, majd bele az éjszakába...
- Bizony Kitori! Gyere csak elő! Nincs mitől félni.
Nem mintha tudta volna, hogy hol van társa, de hát Mirubinak menőnek kell mutatnia magát. Túlságosan is a külsőségek rabja volt. Ifu eközben felkapaszkodott kis mancsaival Mirubi nadrágjára, majd felmászott a vállára.
~ Biztosan a kajára pályázik. HAHA! DE még nem kap! ~
- Nos csapat! Ő itt a vállamon Ifu. Az új csapattag!
A csapat ott várakozott a sötétben. Csupán, a hold tompa fénye biztosított egy kis fényt. Egyik pillanatban, fagyos borzongás futott végig, Mirubi egész testén. Ő nagyon is hitt a szellemekben, és az efféle lényekben. De ez most más volt. Egy szellőcske. A sensei halálra rémisztette Mirubit. Persze nem halt meg, de a szívroham határán volt. Nem akart még a halálával is kedvére tenni a senseinek. A parancs világos volt. Követni kell ezt a kegyetlen boszorkányt. Mirubi felkapta Ifut, mivel tudta, hogy ekkora tempóra egy kismacska még nem képes. Mondanom sem kell, hogy karmát a fiúba mélyesztve próbált kapaszkodni. Itt bizony, ahogy Takefumi is mondta a férfiasságuk a tét. A genin minden erejét bevetve próbálta követni a senseit. a Shushin no Jutsut bevetve. Hamarosan, egyre sűrűbb erdőbe értek. Mirubi nem tudta pontosan, hogy hol vannak, de sejtette. Ő volt leghátul. Már alig látta a társait, a senseit viszont egyáltalán nem látta. Nem volt más választása, minthogy "erőszakkal" lelassítani.
- Niyo Sora! Egy ronda banya vagy!
Kockázatos megoldás, de talán célra vezető. Vajon, találkozni fognak valakivel? Vagy esetleg nem várt események történnek? Még nem lehet tudni... De az biztos, hogy nem lesz egyszerű dolguk. Mirubi öngyilkos próbálkozása nem járt sikerrel. A sensei nem várt, még csak nem is lassított. Mostanra nagyon messzire kerülhetett csapatától a szegény fiú. Kezdte feladni, és úgy volt vele, hogy visszafordul.
~ A sensei úgy is azt mondta, hogy nem kell mindig engedelmeskedni... De ha most itt megállok, egyedül... a sötétben, akkor tuti végem... ~
A gondolatmenet befejezetlenül maradt, ugyanis, valami kemény és hangos izé, betámadta hátulról Mirubit. Szegény Ifu. Gazdája ölében meg lett nyomorgatva, de szerencsére kutya baja sem lett. Vagy macska baja... nem tudom.
- Mirubi te jólvagy?
Mirubi felkapta a fejét, és táskáját maga elé tartva védekezett...
- Ki...to...ri?
Nagy csend állt be. Ifu hirtelen felugrott Mirubi fejére, jelezve, hogy éhes.
- Óhhhhh!!! Már azt hittem, egyedül maradtam!
A fiú nagyon megkönnyebbült. Már majdnem sírt. Összeszedte a kipotyogott holmiját, majd Kitorihoz fordult ismét.
- Szerintem jobb lenne menni... Este is van, és sötééééét... nem lenne jó valami húsevő állattal összetűzésebe kerülni. És utol kell érnünk Niyo-senseit és Take-chant is.
Mirubi bepakolta Ifut a táskájába, majd intett Kitorinak, hogy induljanak. Szerencsére a Shushin no Jutsuval most már fel tudta venni azt a tempót, amit Takefumi is. De még így is messze vannak az " imádott " mesterüktől.

Áhh köszönöm!!!!

/// Hát most nem lett valami sok, de sajnos kicsit lefagyott a játék De nem akartam, ebben a hónapban bővítmény nélkül maradni, így hát próbáltam kiszínesíteni és bővíteni. Valamint, elnézés a sok párbeszédért, de ezt msot csak így tudtam megcsinálni ^^" ///

Az erdő sötétjében

Éjfél után járunk egy kicsivel. Egy sötét erdőben vagyunk. Sehol egy lélek csupán néhány ciripelő tücsök. Suhanó árnyak. Minden tökéletesen megvan egy horror történethez. De szerencsére ez most nem az lesz. Vagy igen? A két lemaradt genin szedte a lábát ahogy csak bírta. Mondjuk az egyik kevésbé. Nem volt még tapasztalt sem, sőt mondhatni friss volt. Kitori egy kicsikét lemaradt Mirubitól, de azért még látható volt. A sötét erdőben, egyszer csak, egy kis fényforrás látszódott pontosan arról amerről Takefumi és a Niyo-sensei ment. De a fényforrás egyre közelebb és közelebb jött. Hamarosan az az apró kicsi fény egyre nagyobb lett. Végül kirajzolódott a lángok körvonala - már ha van olyan - Mirubi nem tudta mire vélni a az erdőben, ezt a felettébb nagy tűzgyűrűt. Hátra ordított Kitorinak, figyelmeztetve a srácot a veszélyre, míg ő egy fa mögé bújt és összehúzta magát. Ifut, függőlegesen maga elé tartotta, így védve a macskát a ropogósra süléstől. Bizony a drága Niyo-sensei gondoskodott arról, hogy megtalálják őket a lemaradt geninek. De így? Egy rohadt nagy "tűzfalat" küldeni rájuk? Most komolyan ez normális? De hát ez van ezt kell szeretni.
~ Elég volt nekem a múltkor megpörkölődni! ~
Ahogy, háttal a fának dőlt, látta, hogy nem látja Kitorit. A tűz után egy roppant nőies és rémisztő hang hallatszott, a már nem is olyan sötét erdőben.
- Nem hagyunk hátra senkit! Ha valaki lemarad, akkor vele maradunk és segítjük. A szeparáció a biztos halálhoz vezethet! Ezen kívül: az ütést és a rúgást chakrával lehet erősíteni és gyorsítani. Chakrával szintén élesíteni lehet az érzékszerveket, tehát jobb lesz a látás, hallás, szaglás. Ahhoz, hogy ezt elérjétek, irányítsatok némi chakrát az erősíteni kívánt részbe, majd pedig tartsátok fenn.
A tűz felgyújtotta körülöttük a fákat és a bokrokat. Mirubi bevárta Kitorit, majd elindultak Takefumi felé. Szinte már ő is messziről látható volt.
- Háh az új technikámmal gyerekjáték lesz az erdőben közlekedni!
Takefumi kezében egy levél volt. Mellette pedig egy táska. Nem kell sok ész, hogy kitalálja Mirubi, hogy a sensei már megint lelépett.
Szépen odasétált a táskához és elvette a neki szánt levelet, térképet, headset-et, és a könyvecskét. A levél egy tekercs volt. A feladat:
másfél kiló árvacsalán szedése, 0,5 kiló tövises iglice, 1 kg apróbojtorján. A tekercs mellett egy gyógynövényekről szóló könyv volt látható.
Nem tudta, hogy mire kell nekik ennyi gyógynövény. Takefumi, ismertette a feladatát. Neki és Kitorinak kutyákat kellett keresniük. De Mirubinak nem neki teljesen más feladata volt. Mondjuk ez érthető is mivel ott a macska is Mirubinál.
- Nekem a feladatom: 1.5 kg árvacsalán, 0.5 kiló tövises iglice, 1 kg apróbojtorján gyűjtése.
* Sóhajt *
- Öcsém, hogy én kapom a leggázabb feladatot! Mondjuk nem lenne szerencsés kutyázni Ifuval. Még a végén felfalnák. Mondjuk ez éppen testhez álló feladat. Nekem az áll még benne, hogy a chakrámat is kell használnom. Ez sem lesz akadály. Ha bármit látok akkor szólok.
Mirubi felvette a headsetet, majd kipróbálta, hogy működik-e.
- 1. 2. 3. Hangpróba... Boszorkány Niyo-sensei... hallotok?
Megvárta a választ, majd távozott. Felugrált a faágakra, Ifut cipelve a táskájába. Nem diktált nagy iramot, mondván, hogy nem hajt a tatár, sem Niyo-sensei... Sötét is van, nem látni semmit. De szerencsére, pár óra múlva hajnal. Azt még ki kell bírniuk.
- Srácok! Nem tudjátok, hogy menyi időnk van a feladat elvégzésére?
A csapat szétvált. Ez viszont furcsa volt, hiszen a sensei nemrég hívta fel arra a figyelmüket, hogy együtt kell maradniuk. Ezt viszont látszólag, egyik genin sem akarta. Mirubi figyelte társait, hátha hirtelen egy egész virágcsokorral állnak elő. De persze szó sem volt erről. Viszont, egy kis idő elteltével sercegés hallatszott, majd egy rémisztő hang dörmögött a fülébe...
- Vadkan, Zöldhasú, itt Afro vezér, hallotok? Mi a helyzet srácok válaszoljatok. Talált már valaki valamit?
Mirubi megállt, és leült egy ágra. Ifu közben kimászott a hátizsákjából, teljesen észrevétlenül.
~ Vadkan?!?!?!?!? ~
- Miért pont én lettem a vadkan?!
Kiabált, bele a mikrofonjába Mirubi, majd felállt. Ifu tökéletesen landolt négy lábbal a talajon, mivel a macskák mindig talpra esnek... Félig meddig igaz is volt. - Amúgy még semmit nem találtam. De akár egy kis kupac ürülék is nyomra vezethet titeket. Nekem mag gazokat kell keresnem! Még a szagát sem ismerem! Amint lesz valami, szólok.
Mirubi leugrott a talajra, majd kivett a táskájából egy tekercset, amire ecsettel egy egyes volt ráfestve. Szépen ki görgette maga elé, majd feloldotta az elzárást. Először egy kunai jelent meg a mintázaton. Ez után, megint megismételte, és most is egy kunai jelent meg, Ezt megismételte kétszer, így a 4 db elzárt fegyvere immáron teljes fizikai valójában pompázott a táskájában. Ifut magához vette, majd adott neki egy kis macska tápot. Éppen ideje volt, mivel az állat már nem igazán tűrte az ittlétet.
~ Nah, hogy ez is megvan, most nekiállhatunk megkeresni azokat a virágokat. ~
Mirubi elővette a könyvet, amit a sensei adott és tanulmányozni kezdte. Az első növény, amit meg akart találni, az az árvacsalán.
Árvacsalán: Leggyakoribb fajtája a piros árvacsalán. csupán 10, legfeljebb 30 centiméter magas, kellemetlen szagú növény. Leveleinek alakja szíves-háromszög, széle csipkés fűrészes. Rózsapiros ajakos virágai tömött álernyőkben nyílnak A párta 1-1,5 centiméter hosszú, csöve egyenes vagy alján kissé görbült; fellevelei kárminvörösek. A csésze kopasz vagy pelyhes.
~ Honnan a francból tudjam, hogy mi az a párta? Meg a többi! Még jó, hogy értek valamit a fűszerekhez! Az egyetlen nyom amin elindulhatok, az az, hogy kellemetlen szagú, szív alakúak a levelei. Ennek, elégnek kell lennie. ~
Mirubi visszagyömöszölte Ifut a táskájába, egy kis macska táp kíséretében, majd össze szedte a cuccait is felkészül végrehajtani az újdonsült jutsuját.
Pontosan úgy csinálta, ahogy legutóbb sikerült neki. Ez a technika jól is jött neki, hiszen chakra nélkül nem igazán jöhetett volna létre, és ugyebár az kikötés volt, hogy a chakráját is használnia kell. Szépen leereszkedett a földre, és alakítani, koncentrálni kezdte a chakráját.
Először az orrába koncentrálta, és erősítette azt, majd a fülébe. Hallotta Ifu szívverését és a csúszómászókat a talajon. Ezek után, a végtagjaiba koncentrálta a chakráját, és azokat erősítette. Mikor érezte, hogy királyság van és megy minden, felugrott négykézláb a faágra amin az imént ült, és a karmait is meghosszabbította, valamint a szemfogát.
- Shikyaku no Jutsu // Négy Láb Technika!
A jutsu sikerült. Mirubi immáron tökéletesen érezte a szagokat, amik átjárták az egész erdőt. Még talán a társai lépteit is halványan hallotta. De ebben nem volt biztos. Beleszagolt a levegőbe, majd balra fordult. Tudta, hogy most szinte villám gyors. Ha még a Shunshi no Jutsu is alkalmazná akkor talán még a Niyo-senseit is lehagyná. Mondjuk ez elég túlzás, és különben is, ha ezt a két technikát egy szerre használná, akkor tuti telibe találna egy fát. Karmait eközben belemélyesztette a fába.
- Kész vagy Ifu?
A macska nem válaszolt, még csak nem is nyávogott. Csak ropogtatta a friss eledelt.
- Akkor RAJTA!!!
Takefumi és Kitori is elszántan keresték a célszemélyeket. Vagy is a kutyákat. Nem telt el sok idő, az adóvevő újra "megszólalt"
- Szerintem egész jó név. Amúgy is olyan nagy vagy, de ha nem jön be, még mindig lehet akár mackó testvér is. Egy apró jó tanács óvatosan az erősített szaglással én kis híján megfulladtam a sok szagtól.
~ Nem mintha probléma lenne ezzel a jutsuval a szagok szétválasztása! De azért irritáló ez a sok erős és büdös szag. ~

* Később *
Fekete árny suhant végig az erdőn. Nagy trappolások, karmolások, vakkantások, és "juhézás" közepette. Mirubinak már sikerült begyűjtenie két marék árvacsalánt. Az orrát nagyon bántotta a szag. Akármennyire is segít ez a jutsu a szagok szétválasztásában, és azok felerősítésében, akkor sem volt kellemes szagú. A táskája egyik zsebébe, begyömöszölte az árvacsalánt, aminek Ifu nem igazán örült. Kimászott egyenesen Mirubi vállára. Hirtelen, egy vergődő, küszködő állat hangját hallotta. Nagyon megzavarta ez a hang, így tökéletesen pontosan percízen orra esett. Ifu szerencsére tökéletesen landolt gazdája fején...
- Miru... azaz vadkan... Őőő neked ugye ott van a macskád... nem tudod esetleg megérzi-e egy kutya közelségét, csak, mert mégis csak ellenségek meg...
Kitori nem fejezte be a mondatot, de igazából Mirubit nem is érdekelte. Ahogy az sem amit Takefumi mondott.
- Gyerecsak! Innen úgysem megyek sehova! Kitori ha gondolod gyere te is! Együtt nagyobb esélyünk van. Gyertek ahogy tudtok. Be akarom már fejezni ezt a feladatot minél előbb.
Azzal leült egy közeli fa tövébe - amiből ugye nem volt hiány - és várt. Az erdő sötétje rémisztő volt. A távolban látszódott néhány pislákoló fény, ami Niyo-sensei jutsuja okozott.
~ Micsoda egy pusztító jutsu... Ezt muszáj megtanulnom... De ahogy látom, ezt nem igen tudnám megtanulni a jelenlegi szintemen. ~
* Hirtelen, zaj hallatszott.*
Az erdő sötétjéből, hirtelen Take-chan lépett elő.
- Áhh csak te vagy az. Azt hittem valami vadállat... Mondjuk majdnem...
Jegyezte meg halkan Mirubi, majd figyelte Take-chant..
- Mirubi amíg keresgélsz egy kicsit vigyázz a cuccaimra. Ja, a drótot itt ne felejtsem. Kitori erősítsd fel a látásod és egy kicsit a hallásod is, így biztos megtalálsz minket. Főleg hogy hamarosan erős macskanyávogást fogsz hallani. A terved hibáit közölted és tényleg össze kell dolgoznunk, de ennél okosabb módon. Én már megtaláltam az egyik kutyát de egy idegesítően hangos macska felébresztette utána észrevett engem és elfutott. Én részemről még megpróbálok valamit a tervem pontjait Mirubi adja át, ha megérkeztél. A koordináták a következők. Nagyjából 300-350 méter a mester táskájától észak-nyugatra.
~ Mi a francot akar ez.... Megtalálsz... hamarosan... macskanyávogást... hallani... megpróbálok... Mirubi adja át. Egy pillanatra kölcsön kérem Ifut?!?!?! Mi a francot akar ez egy dróttal és Ifuval??!?!?!?! ~
Takefumi, ekkor kapta ki a macskát Mirubi kezéből, amire a fiú kapálózással és nyavíkolással reagált le.
- ADODVISSZA TE SZADISTA ÁLLAT!!! NEM HAGYOM HOGY FELKÖZSD...
A szava elakadt, amikor látta, hogy semmilyen állatkínzásról nem volt szó. Mondjuk erről Ifut kell megkérdezni... Takefumi magához dörzsölte a macskát, majd átváltozott. Immáron egy fekete macska állt Mirubival szemben. Pontosabban kettő macska.
- Mirubi átadnád azt az üzenetet Kitorinak, hogy ne foglalkozzon a saját kutyájával helyette, csapjon le az elsőre amelyiket meglátja? Ebben a formában elég nehezen tudnék rádiózni. A mácskádért, pedig bocs majd később kárpótolom. Amint a kutyák megvannak, besegítek neked. Elvégre azok mozognak, de a növények nem szaladnak el.
Azzal Takefumi el is illant. Ifu bundáját nyalogatva, felborzolt szőrrel tekintett Mirubira, aki felkapta és majdhogynem összenyomta...
- Bocsássmeeeeg!!!!!! Öhöm... Kitori gyere ide hozzám! Takefumi egy macska alakját vette fel... Azt üzente, hogy azt a kutyát akit meglátsz kapd el. De előbb gyere ide hozzám!
Mirubi letette Ifut a földre, és egy kis macska kajával akarta kárpótolni. Nem igazán szerette ezt a helyzetet amiben most vannak. Sokkal inkább ment volna banditákra vadászni, vagy akár testőrködni egy gyönyörű fiatal lányka mellett, sem hogy virágokat gyűjtsön, és egy sötét ijesztő erdőben, bohócként teljesítsék a sensei parancsait... E gondolattól feltüzelve így szólt társaihoz... pontosabban társához, mivelhogy Takefumin nem volt rajta a headset.
- Én úgy gondoltam, hogy nem csinálom meg a rám szabott feladatot! Majd ha mind ketten hallotok elmondom, hogy miért...
Ismét hatalmas csend telepedett az erdőre. Most már a tücskök sem ciripeltek. Az egész erdő aludt. Persze Mirubi is szerette volna ezt hinni, de csak arra tudott gondolni, hogy bármelyik pillanatból kiugorhat egy vadállat a bokrok mögül. Ám mint mindig, ezt a fajta aggódást és félelmet próbálta leplezni, még macskája előtt is. Ami lássuk be teljesen hasztalan volt.
- Hát nincs mit tenni Ifu... EGYÜNK!!!
Ahogy felállt a helyéről, Ifu is rögtön felpattant. Mirubi körülnézett... nem sokat látott a sötét erdőben, de azért elég volt, hogy észrevegyen egy-két faágat, amik majdnem kiszúrták a szemét. Mérgesen letördelte őket, Majd kicsit beljebb merészkedett az erdőbe. Pár perccel később, 4, 5, 6 nagy korhadt fa darabbal tért vissza. Letette őket a kis füves területre, majd a cuccait egy kicsit odébb rakta. Ifut, felpakolta az egyik fa ágra, majd hozzákezdett a tűzgyújtáshoz. Szépen egymásra pakolta a fákat, majd koncentrálni kezdte a chakráját. Szinte már ösztönből ment neki a technika, mivel számtalanszor használta már.
- Katon: Endan!
Hangzott a jutsu, majd egy kisebb láng gömb hagyta el Mirubi száját. Nem volt nagy, mivel nem koncentrált sok chakrát. Pont elég volt ahhoz, hogy begyújtsa a fákat. Levette Ifut a faágról, majd magához vette a táskáját és kotorászni kezdett benne.
- Nincs is jobb mint a tűz mellett melegedni! Áhh... meg is van a konzerv. Ne félj cica itt a hammmmíííí!
A kezében a konzerv. De ki is kellene nyitni. Na mit felejtett elhozni?! A konzervnyitót!
- Neeeeeeeeeeeeeeeeemmmmm!!!
Hangzott az ordítás, majd a konzerv a fánál landolt. Sajnos nem nyílt ki, de legalább behorpadt. Mirubi felállt, és vissza vitte a fához. De amikor le akart ülni, észre vett valamit. Valami sárga virágot.
- Apróbojtos!!!!!!!!! Megvaaaann!!
A sárga virág, pontosan ott volt, ahol Mirubi ült az imént. Nem volt túl sok. 2-3 szár.
* Recs! Roppp! *
Szapora léptek hallatszottak. Mirubi felvette Ifut, és a fa mögé bújt vele. A bokrokból, hirtelen egy macska és egy kutya ugrott ki. A macska elől, a kutya mögötte. Mirubi egyből tudta hogy Take-chan az, és hogy sikerrel járt. Nem tudta, hogy az volt-e az a kutya akit keresett, de legalább kutya. Nyűszítés, és ugatás, morgás. A kutya már is a fának van kötözve. Méghozzá dróttal.
- Mirubi séf számítok magára. Mutassa meg, mit tud kezdeni ezzel a remek vízforraló eszközzel és eme csodás étekkel, ami minden férfi vágya, amikor megéhezik.
Mirubi örömmel látta, hogy társa nem felejtett el, kannát hozni. De más kötötte le a figyelmét. Méghozzá a kutya.
- Te állatkínzó! Hogy tudsz ilyen kegyetlenül bánni egy állattal!?
Ifut ismét felpakolta egy ágra, majd a kutya felé vette az irányt.
- Tudom, hogy a te "áldozatod" de attól még nem kell így bánni vele. Gondolkozz csak... Mi van ha Niyo-sensei kutyája? Nem lenne jobb ha látná, hogy semmi baja és hogy jól bántunk vele?
Mirubi megsimogatta a kikötözött kutyát, majd könnyített a Takefumi által készített kötésen, majd neki állt megcsinálni a reggelit. A vizet gondosan bele töltötte, tökéletes precizitással a kannába, majd feltette forrni. Mikor forrt, kinyitotta a ramenes dobozt, és bele töltötte a forró vizet.
- Tessék! Tökéletes hőmérséklet.
Átnyújtotta Takefuminak, majd fogta az ő ramenjét, és abba is töltött egy kis vizet. Letette maga mellé, és a kannát vissza tette melegedni a tűzre, amíg Kitori vissza ér. Eközben Recsegés ropogás hallatszott. A tűz csodaszépen lobogott. Kitori megszólalt.
- Mirubi nekem sikerült elkapnom a kutyát... Take-chan ott van már? Ja és tudsz valami jelzést adni?
- Öhömm öhömm! Takefumi már itt van, és Ő is elkapta a kutyát. Ha látsz valamilyen fényt, azok mi vagyunk. Siess! Vár téged is egy doboz finom ramen!
Nem kellett sokat várni, Kitori is befutott. Immáron az egész csapat ülte körbe a tüzet, csak a sensei hiányzott. Már ha hiányzott is valamelyikőjüknek. Mirubi jóllakottan dőlt a mögötte álló fának, Ifuval az ölében. A nagy, hosszú szőrű macska, dorombolni kezdett. Nagyon mély és hangos volt.
~ Vajon meddig leszünk még itt? Lehet, hogy egész életünket itt kell leélnünk? Áh azt nem hiszem... A mester elevenen megnyúz, hogy ha megtudja, hogy nem gyűjtöttem be a növényeket... Remélem nem szolgált nagyon fontos célt. ~
A csöndet Takefumi törte meg, de még hogy?!
- Mirubi, Kitori! Elhatároztam, hogy elsajátítom a raiton használatát. Majd ha drága tanárunk elő kerül és hajlandó ezt megtenni nekem. Komolyan mondom nektek nem értem magamat. Ismertek annyira hogy tudjátok, imádom a pénzt és szeretnék minél többet. Ám én magam mégse tettem idáig semmit érte. Elmentem három évre és alig volt a tárcámban pár száz ryo. Soha nem teljesül be az álmod, ha nem teszel érte. Ez egy ilyen ostobának mint én, fontos tanulság. Ha eddig nem ismertétek ezt jobb, ha megjegyzitek.Mássz elő mester! Erősebb akarok lenni, hogy végül én legyek a legnagyobb milliomos Konohában!
A tűz lobogott. A lángok hol magasra, hol alacsonyabbra ereszkedtek. Olyan volt, mint ha táncolnának. Csodálatos is a tűz. A Mindent elpusztító lángok...
Takefumi hirtelen felállt, majd megszólalt. Mirubit Takefumi szavai nagyon mélyen érintették. Bizony Ő sem volt mindig az a szorgalmas, szófogadó fajta. A régi énje, kísértetiesen hasonlított, Takefumi mostani jellemére. De szerencsére, mostanra szorgalmasabb lett. Mondjuk a mostani eredményén, ez nem igen látszik. Csak neki nem sikerült teljesíteni a rábízott feladatát.
- Nah! Ezt örömmel hallom! Nekem sem ártana egy új elem... Igazság szerint, egyre inkább vonzódom a tűzhöz, de az csak a pusztításra jó. Nekem egy védekező elem kellene... Mondjuk a Suiton. Igaz, hogy a vízzel nem vagyok kibékülve, de attól még aranyos kis dolog. A víz tiszta, kellemes és életet ad. A tűz, pedig fájdalmas és pusztító. Ez a két elem tökéletesen kiegészíti egymást. Ugyanakkor egymás ellentétei. De nem hiszem, hogy a sensei megtanítaná nekem, mivel nem igazán tudtam megfelelni... Ez két ok miatt történhetett. Az egyik, hogy növényeket kell keresni, amit nem igazán könnyű, a sok szag miatt. A másik, hogy nincs mérleg, vagy bármi amivel le tudnám mérni. Így csak a feladat felét tudtam teljesíteni.
Mirubi felállt, majd letette Ifut. Gondolkodott, rajta, hogy a beszédéhez, felugorjon-e az egyik faágra, hogy eléggé hatásos legyen. De nem tette. Túl fáradt volt, és lusta.
- Az eddigi célom, értelmét vesztette, mivel a napokban a fater meghalt...
Próbálta érzelmek nélkül kimondani ezt a mondatot, de nem igazán ment neki. Egy-két könnycsepp gördült le a koszos arcán.
- Így hát a mostani célom, hogy annyi ninjutsut sajátítsak el, amennyit csak tudok! És ha ez megvan, akkor újra meg akarok küzdeni, veled Takefumi! Nekem most ennyi lenne a célom. Nem sok, de talán valóra váltható!
Még hogy nem sok? Az összes ninjutsut megtanulni? Hová gondol ez a kölyök. De hát nem lehet mit tenni. Mirubi visszaült a földre, és elpakolta a táskájába az evéssel járó hulladékot. És most nem a végtermékre gondolok...
- Kitori?! Neked mi a célod?!
- A célom? Hihi... Nagyon is van célom, méghozzá shinobi célom... tudod az...őőő...Hát tudjátok.... nem igazán tudom, hogy ez egy igazi cél vagy csak valami más, de az én célom az igazából az, hogy megvédjem azokat akiket az erős emberek el akarnak nyomni vagy meg akarnak ölni... Ez, még egy régi történet miatt van ami velem megesett... Egyszer amik...
Kitori valami miatt nem fejezte be a mondatot. Lehet hogy valami nagyon durva dolog történhetett a múltjában? Hát ezt most nem tudtuk meg. De ami ez után következett az... A sensei megszólalt. Sikerült tökéletesen beparáztatni Mirubit.
- Ez mind szép és jó… tegyünk úgy, hogy nem hallottam semmilyen sértő leboszorkányozást, rendi? - Na jól van, kacsáim! Mondjátok meg, mit tanultatok. Ezen kívül jelentést kérek!
Leugrott a faágról a nőszemély. Ezúttal, egy nyalóka lógott ki a szájából és egy hatalmas szemüveget viselt. De még így is szép és cuki volt mind mindig. Persze csak a külseje. Tökéletes, makulátlan, precíz vigyáz állásba helyezkedett remegő lábakkal a genin, és figyelte a történteket. Úgy tűnt, hogy Takefumi kezdi a jelentést. De a "jelentés" nem igazán kezdődött fényesen.
- Egy! Ocsmány a szemüvege. Kettő! Az ott Mirubi mellett egy csipkebokor vessző. Három! Kutyákra vadászni unalmas és idegölő vágod? Négy!
Kérem, tegyen erősebbé mester! Szükségem van a tudására és szakértelmére. Bármit megteszek attól függetlenül, hogy a maga dolga a tanítás és a kijelentésemmel a saját halálomat hoztam előrébb. Szóval kérem, tanítson meg a villám elem használatára. Mert éppen más nem jut eszembe.
Mirubi kidülledt szemekkel, verejtékező, homlokkal és vérvörös fejjel küszködött, hogy ne nevesse el magát. Hát végül is, sikerült neki enyhe kuncogással nem felhívni magára a figyelmet. De mivel úgy is meg kell majd szólalnia, ezért ismételten felvette a vigyázzba állást. Takefumi a földön. Mirubi sem habozott, Ő is kihasználta az alkalmat, hogy később ne keljen. Viszont, Ő a vigyázzállást továbbra is tartotta. Ifu meglepően engedelmesen, de Mirubi mellett maradt mindvégig.
- Sensei! Most bizonyára mérges leszel, de Én nem tudtam elvégezni a rám szabott feladatot! Ez azért történt, mert nem volt mivel lemérnem, hogy menyi növényt gyűjtöttem össze. De egy keveset összegyűjtöttem...
Mirubi fogta a táskáját, és kiszedte belőle a növényeket. Nem volt túl sok, de a két markában nem fért el, ezért ledobta a földre.
- A másik ok, az az... Bevallom őőőőszintéééénn... Nem is igazán igyekeztem, mivel nem láttam értelmét. De mind ezek ellenére, Én is kérem, hogy tegyen erősebbé! Akár egy új tűztechnika is megtenné, de később Én is meg szeretném tudni, hogy mi a második elemem. Ha egyáltalán van!
Azzal Mirubi be is fejezte a mondandóját, majd egy lépést hátrébb ment, de mind végig megtartotta a vigyáz állást.

Vajon megélik a geninek a hajnalt? Vajon Niyo-sensei megkegyelmez nekik? Mi fog történni miután a sensei kitapossa belőlük a lelket is? Mind ezt a következő részben megtudhatjátok.

*.* Voháhá köszike Hát igen jó kis csapat állt össze

//Mivel bövit régen írtam, így muszáj volt //

Egy fára kent fiú. Egy vigyáz állásban lévő rémült genin. És egy valamivel magabiztosabb.... ööhh... szintén egy genin. Nah és ne felejtsük ki, a gonosz és sátáni senseit. Minden megvan egy jó kis fejmosáshoz. Nah de nézzük csak az előzményeket: Mirubi és a csapata, túlélő túrára indultak a szadista Niyo-senseiel karöltve. A feladatuk, hogy megtaláljanak két kutyát, és egy adott számú és fajtájú növény begyűjtése. A két társ: Kitori Musato, Aono takefumi, mind jól végezték a dolgukat, és elkapták a kutyákat. Egyedül Mirubinak és a macskájának nem sikerült teljesítenie csak a feladat felét. Kévés volt a növény, így sajnos csalódást okozott a senseinek. Már amennyire Niyot ez érdekelte. Most, egy egy oldalú vita veszi kezdetét.

A humoros megjegyzések és a cinikus szavak megtették a hatásukat. Take ismét fel lett kenve a fára. Micsoda változatosság! Most egy fára. Mivel, pár hete, ugyan így neki lett paszírozva egy falhoz. Ch! Kellett neki sértegetnie a senseit. De hát Mirubi sem maradhatott ki.
- Ostoba kölykök a legtöbb dolog okkal van és történik! Még hogy nem tudtad lemérni, hah! Ez a legostobább kifogás, amit valaha hallottam! Nem jársz te a konyhában véletlenül néhanapján?! A gyógynövényeket pedig mindig értelmes dolog begyűjteni! Hálátlan disznók. Cöh!
Mondta a dühös szőkeség, majd Mirubihoz vágott egy tekercset, ami egy szép lila puklit hagyott maga után. Szép hosszú regélésbe kezdett, de ami a mondandója lényege, hogy a tekercsben egy technika lapul, amit Mirubinak egyedül kel elsajátítania. Azzal szépen a csapat harmadik tagjához is fűzött egy-két szót és lelépett. A szokásos rózsaszín füstfelhő kíséretében. Hát Mirubi sem akart már fagyoskodni, és amúgy is lassan felkel a nap... Ideje volna hazamenni. De egyáltalán haza lehet menni? És mi lesz a kutyákkal? Hát ez már nem Mirubi gondja. Szépen csendben bepakolta Ifut a táskájába, a senseitől kapott tekercset, és elköszönt a társaitól.
- Hát gondolom ennyi volt a "nagy" túra. Gondolom most mindenki a jutsuval lesz elfoglalva. Majd találkozunk!
Azzal szépen a maga megszokott lassú tempójában, elindult a nagyapjához, mivel hogy nála lakott. Az, hogy a csapat többi tagjával mi lett, az egyenlőre rejtély. Hiszen nem várta meg őket, és nem is akart már velük beszélgetni. Egyszerűen csak haza vágyott a jól megszokott pihe-puha ágyikójába. Hajnal 3-4 körül járhatott az idő.
- Ahhoz képest, hogy "túlélő" túrára terveztünk, alig voltunk itt pár órát. De legalább mehetünk haza! Ugye Ifu?
A macska mint mindig, most sem válaszolt. Hang nélkül feküdt Mirubi táskájában, a tekercsek között. Egy óra alatt vissza értek a faluba, ahol az őrök megállították, majd le ellenőrizték. Ketten voltak. Az egyiknek, egy sárga furcsa sapka volt a fején. A fáklyák fényénél, tisztán kivehető volt. Mind a ketten a tradicionális, Konohai taktikai mellényt viselték. A fejpántjuk a fejükön volt. (kihitte volna)
Hát igen. Kemény időket élünk. A faluk háborúban állnak. Habár ez, a kis genineket aligha érinti. Nekik még nincs semmi komoly feladatuk. Sokan még azt sem tudják, hogy mi folyik a falujukban. És bizony, Mirubi is ezek közé a tudatlan geninek közé tartozik. Konohában is folynak a piszkos kis ügyek. Az őrök elővettek egy listát a küldetésen tartózkodókról. De mivel ez nem küldetés volt, hanem csak egy sima kiruccanás, így a listán aligha találhatták.
- Öhhm... itt van a táskámban a fejpántom!
- Csönd! Az nem bizonyít semmit. Neved?
- Kauru Mirubi.
A sárga sapkás elővett néhány papírt majd megszólalt.
- Megvan! Sora vitte ki őket éjszakára. Hát öcsém! Sajnállak, hogy ilyen senseit kaptál! Nah mehetsz.
Mirubi egy szót sem mert szólni, csak ment előre.
~ Ezek ismerik Niyo-senseit? Ezek szerint nem csak velünk ilyen gonosz és beképzelt és öntelt és és és... ~
A nap, már narancssárga fényével borította be a Hokage Emlékművet. Gyönyörű látványt nyújtott. Minden felé csend. Ahogy ment egyre beljebb a faluba, egyre több helyen pillantott meg embereket. Az üzletekben éppen felmostak, vagy az árut pakolták ki. De nem csodálhatjuk ezt sokáig, mivel Mirubi megérkezett a célhoz. A nagyapja házához. Már három napja itt lakik. Nem mer hazamenni. Azok után, hogy olyan rondán viselkedett az apja temetésén. De egyszer csak szembe kell néznie a mostohájával. De ez még várhat. Szépen csendesen besétált a rozoga kis faházba. De a nagyapja nem volt bent. Sem a konyhában, sem a szobában. Persze. Ilyenkor Ő már rég fent van. És nem is akárhol. Mirubi mögött.
- Hogy hogy ilyen korán hazaértél? Nem túlélő túrán veszel részt?
- Hát úgy volt, de csak szívatott az boszorkány! De itthon vagyunk. Ugye Ifu?
Azzal a macska kiugrott a hátizsákból, majd egyenesen az ágyra mászott.
- Nah gyere velem! Mivel pár órával ezelőtt keltél fel, így biztos kipihent vagy.
- Hát ez nem egészen így van...
Szótlanul követte nagyapját, aki csak ment és ment. Valahol a falu szélénél járhattak már amikor megálltak. A nagyapja, egy tőlük balra eső telekre mutatott. A nagy téglalap alakú területet, körbe ölelte egy nagyjából kétméteres betonfal. Csak egy fa kapun lehetett bemenni. Be is mentek. Mirubi nem hitt a szemének. Egy hatalmas edzőtér volt a falak mögött. Nagyjából, egy fél focipálya méretű edzőtér. Egy vizes árok volt a kaputól 3 méterre a gyakorló tér teljes szélességében. Azok után, három edzőbábú volt felállítva. Mind másmilyen anyagból. Azok után, egy nagy fa állt. Hatalmas, zöldellő lombja volt. A fa után, az edzőpálya végén, kettő méretben eltérő szikladarab volt. Itt szinte bármit lehetett gyakorolni. A feladata az volt az ifjú geninnek, hogy a víz alól egyenesen az egyik bábút találja el egy senbonnal. Hát ez nem volt kis feladat, de meg kellett próbálnia. Sikerült neki egy délután alatt véghez vinnie a "mutatványt. Fáradt volt és éhes. (Az edzést nem részletezem mert a Kalandoknál leírtam) Otthon megvacsorázott Ifuval együtt, majd bealudtak. Másnap reggel, minden jól ment. A "jól" szót, azt úgy kell értelmezni, hogy nem rúgta szét a lábát a sámliban, nem arra ébredt, hogy Ifu szétkarmolja a nyakát, és végre volt otthon mit enni. Nah ez volt a jó reggel. A többi nyúzott fej és a homályos látás megmaradt. A reggeli után, sikerült magát összeszednie, és felöltözött. Nem volt különösebb dolga. Fel akarta idézni a régi szép időket, így ellátogatott a régi, jól megszokott kis helyére. Az akadémia mögött elbújtatott kis erdőbe. Végre egy kis kikapcsolódás!
~ Régen is volt, hogy itt jártam. A régi szép emlékek. Amikor még nem volt semmi kötelesség, csak a lazítás és a szórakozás. ~
A nagy fákkal körbeölelt nyílt területen a nagy füvet lágyan ringatta a szél. Szép látvány volt. A pihe-puha fű szinte hívogató. - Gyere csak Mirubi feküdj le - Hát igen. A csábításnak engedve, Mirubi lefeküdt ott ahol állt és gondolkodni kezdett az élet nagy dolgain.
~ Vajon tényleg nem elég egy emberöltő a világ megismerésére? És mi van akkor, ha az az emberöltő a világ végezetéig tart? Vajon lehetséges ez? ~
Baljós gondolatok egy ilyen fiatal embertől. Túlontúl veszélyesek ezek a gondolatok... Mirubi egészen idáig, zavartalanul élvezhette a madarak csiripelését, és a szél lengette fűszálak susogó hangját. Eltelt tíz perc, és valami furcsa morgásra és zörgésre lett figyelmes Mirubi. Majd felállt és körülnézett. Egyszer már járt így, hogy azt hitte, hogy valami állat lehet. Erre egy gyönyörű szép hölgyike bukkant elő. De most semmi ilyenről nem volt szó. Vagy még is? Mirubi meglátta a távolodó ember alakot, és utána igyekezett. Egészen ismerősnek tűnt neki. De nem tudta, hogy miféle, kiféle. Hosszú haja volt, és egész nagy darab. Hát nem volt mit tenni, megérintette egy gyors mozdulattal a vállát, majd megszólalt.
- Jó napot hölgyem!
Arra számított a fiú, hogy majd a hölgy felől érkezik a válasz, de nem. Egy furcsa ismerős hang "válaszolt".
- Yo! Hát ti mit csináltok itt?
Mirubi hátrafordult, és meglátta újdonsült társát.
- Ki-to-ri? .
Amint ezt a szót kinyögte, egyből megfordult, ugyan is furcsa morgásra lett figyelmes.
- Hrrr… Hello Mirubi. Látom, jól érzed magad. Most jobb, ha meghalsz.
Mondta mérgesen az alak, aki az imént háttal állt neki. Hosszú volt haja, és fel volt tűrve a pólója. Szemlátomást nem volt nő. Sőt! Idegen sem volt. A kedves és szeretetreméltó Takefumi volt az a hosszú hajú "lány". De Mirubinak ez nem esett le. Nem ismerte fel a társát és egyben legjobb barátját. Igaz nem régóta ismerik egymást, de akkor is. Furcsa volt.
~ Ki a franc ez? És honnan tudja a nevemet? És miért akar engem megölni? ~
Gondolta zavartan Mirubi, majd Kitori felé fordult.
- Üdv Kito! Te tudod, hogy ki a franc ez? Elég fenyegető tekintete van!
Azzal megragadta a kunai-át és hátrálni kezdett a nyílt terepre. Mivel sejtette, hogy erőszakos dolgok fognak következni, így jobban tette ha felkészül. Remélte, hogy nem kell majd egyedül harcolnia, de bele fog adni mindent. Persze csak akkor, ha valóban harcra kerül a sor. Ő biztos nemfog támadni, csak ha az a félelmetes, gonosz, nagydarab alak nekitámad. Amint sikerült neki kihátrálnia az erdőből, és a sima jól belátható terepre kerülnie, már is akcióba keveredett. Azt vette észre, hogy Kitori szélsebesen felé száguld a levegőben. Take-chan vele kezdte a harcot úgy látszik. Nah de nincs még semmi sem veszve, ha harc, hát legyen harc. Mirubi megkísérelte elkapni repdeső társát. Nem egészen fájdalom mentes landolás volt, de még mindig jobb mint ha a puszta talajra esett volna. A zuhanást tudta lassítani Mirubi, azáltal, hogy Ő maga csúsztatta végig Kitorit a talajon. Ezt úgy kivitelezte, hogy esés közben amikor felé tartott, a becsapódás pillanatában elkapta karját és így sokkal "kellemesebb" volt a földet érése. Nem telt el 5 másodperc, hirtelen nagy kék füst keletkezett a két genin körül. Ez Kitori apró kis figyelmessége volt. Ez pont kapóra jött Mirubinak. A Kézjelek elmutogatása után, létrehozta az Oboro Bunshin no Jutsut. A füst szertefoszlása után, immáron 21 Mirubi állt Takefumi előtt. Szépen kör alakba tömörülve, nagyjából egymástól fél méter távolságot hagytak. Nem lehetett megkülönböztetni őket. Mondhatni, tökéletes munkát végzett Mirubi. Valahol a tömeg közepén, ott álldogált az igazi, hús-vér fiú is. Várta a fejleményeket. Hát a klónok ugyebár sikeresek voltak. Take pedig támadt. Egy furcsa de erős ütést mért egyenesen a klónok közepébe. De nem találta el Mirubit, ugyan is ö leghátul állt. De mivel ember, és hiába, hogy ninja. Nem tudta leplezni az automatikusan beinduló reflexeit. Egy határozott ugrással hátra ugrott. 3-4 méterre volt a 20 klóntól és Takefumitól. Kitori fegyvereket hajított Take-chan felé, akit most már szorosan körbeöleltek Mirubi klónjai. Egyre csak közeledtek hozzá lassú léptekkel, míg nem teljesen ellepték a fizikai testtel nem rendelkező Ködklónok. Egy darab shuriken, egyenesen Mirubi felé száguldott. A fiú átdobta a bal kezébe a kunai-át és készült a shuriken elkapására. Sokszor csinált mát ilyet az edzések során, de azok nem voltak éles fegyverek. Csak életlen tompa csillagok. Egy izzadság csepp gördül végig a genin arcán, majd le cseppen a földre. Egy hirtelen mozdulat, és a shuriken már Mirubi kezében is volt. Egy kicsit ugyan megvágta a kezét, de semmi komoly. Csak egy karcolás.
~ Ez most sikeresen ment, de több shurikent nem tudtam volna elkapni. Egy biztos! Ez az alak nem egy gondolkodó fajta. Muszáj lesz felvenni vele a kesztyűt. Még az is lehet, hogy egy ellenséges ninja, aki behatolt. Hajrá Kitori! Ha elkapjuk, akkor biztosan sok pénz üti a markunkat. Miért is nincs itt Take? ~
Kitori többi fegyverével nem tudni mi történt, de nem is fontos. Egy a lényeg, hogy az a gonosz hosszú hajú gengszter, nagyon is komolyan veszi. Jobb lesz vigyáznia. Előkészítette az Endanhoz a kézjeleket, majd futni kezdett a klónokkal körbe ölelt Takefumi felé.
- Vadkan én fedezlek Te pedig üsd ki!
Ezt Kitori mondta, habár alig halható volt. .Hát Mirubi ebből nem sok mindent tudott leszűrni, csak annyit, hogy szét kell szedniük ezt az alakot és össze kell dolgozniuk. Mire 2 méteres közelségbe ért Takefumihoz és a klónokhoz remélve, hogy az ellenfele nem lát a sok összesűrített Mirubi másolattól, Véghez vitte az Endant. Mindent úgy csinált, ahogy az meg van írva. A tűzgolyó ha betalál ebben a közelségből, akkor akár súlyosabb égési sérüléseket is szerezhet, az a morcos alak. A jutsu sikeresnek bizonyult, de a A klóntömegen akadálytalanul áthaladt a tűzgolyó. Már kezdett szertefoszlani, és nekicsapódott egy fának, ami kicsit meg is égett. De szerencsére nem okozott nagyobb tüzet. Mirubinak gyanús volt, hogy csak úgy áthaladt az ellenfelén, ezért szétoszlatta a klónokat, és így már mindent látott. Vagy is nem látott. Egy nagyobb lyuk tátongott ott, ahol a klónok voltak az imént. De hol van az ellenfél? Kezdett gyanús lenni a dolgok Mirubi számára, de még mindig nem tudta, hogy kivel is harcol.
- Miru-chan, Te látod valahol?
Hangzott a távolból a kérdés. Hát Mirubi még azt sem tudta, hogy Kitori hol van, nem hogy az ellenfelük.
- Neeem! De ha látod szólj!!
Ordította oda neki felelőtlenül. Így tökéletesen felfedve a hollétét az ellenfele előtt. Hirtelen valami zajt hallatszott és egy kéz fogta meg Mirubi bokáját.
- Áhhháááááá!! ZOMMBÍÍÍÍÍÍ!
Take-chan aki a föld alatt volt, sikeresen lerántotta Mirubit a mélybe, és Ő pedig ki tudott ugrani. A rémült geninnek, csak a feje és a vállai látszódtak ki. Elég szűk helyen
van, de mivel Takefumi aki sokkal nagyobb mint Mirubi ezért ha kicsit igyekszik, akkor ki tud mászni. De egyenlőre nem csinált semmit. Fel kellett dolgoznia a történteket. Szépen lassan felnézett az ellenfelére, majd alaposabban szemügyre vette. A szemét ugyan nem látta, de az arcát és az arckifejezését igen.
- Take-chan? Te állat! Meg akarsz ölni?!?!?! Kezdesz olyan lenni mint a Niyo!
Kicsit elszégyenkezve lenézett a földre, ami pontosan ott volt az orra előtt. Hát igen. Ha tudta volna, hogy Takefumi az akit éppen meg akar pörkölni, akkor nem olyankor támad amikor nem látja, csak gondolja, hogy ott van. A piszkos kis földtechnikák pont erre szolgálnak, hogy csöndben sunyin odalopódzanak az ellenfélhez. Nah jó, ez nem mindig igaz. Nah de térjünk vissza a harchoz. Mirubi észbe kapott, majd megszólalt.
- Kitori! Ez csak Ta...
Ekkor egy gonosz, de annál szórakoztatóbb ötlet jutott eszébe.
~ Hahaha! Ő nem tudja, hogy ez Take. Vagy igen? Na mind egy. A lényeg, hogy had harcoljanak csak! És majd amikor nem figyelnek akkor BUMMMMMM! ~
Azzal ismételten megszólalt.
- Segíts Kitorííííí!!!!!!! Meg akar ölníííí!!!!!!!
Take szépen lassan szótlanul körbesétálta Mirubi fejét.
- NE! Mit csinálsz Te ott mögöttem? Ne hallod...
* Pufff *
Hát igen. Akármennyire is próbált kiszabadulni és kivédeni az ütést, nem ment. A keze pont az ütés előtt szabadult ki és ideje már nem volt reagálni. Elsötétült előtte a világ és elájult. Csak egy kis nyomó fájdalmat érzett a fejében. Az biztos, hogy ha egyszer kijön a lyukból, ezt vissza fogja adni.
Pát perc múlva, ismételten kinyitotta a szemeit, majd vissza. Így ment ez egy darabig, amíg meg nem látott egy kidőlt fát. Aggódott a társaiért. Nehogy valami hülyeséget csináljanak, ezért elkezdett mocorogni és forgolódni. Érezte, hogy egyre jobban kezd tágulni a járat. Nem sokára újra "hozzáfér" a végtagjaihoz. Pár perc múlva, már elvesztette az önuralmát, és kétségbe esetten próbált kimászni a lyukból, amibe drága csapattársa juttatta. Egyre csak az az érzés, hogy nem tudja mozgatni a karjait és a lábait. Nagy nehezen sikerült némi földet letörni a járat széléről, így pont elég helyt csinálva az egyik karjának. Feltette a talajra és kihúzta magát. A lábai elvoltak zsibbadva, ahogy a karjai is. Egyszer csak az erdőből, egy shuriken repült Mirubi felé ismételten. Felkészült az elkapására, ami sikerrel is járt. Szerencsére, most vágás nélkül kapta el a fegyvert. Immáron, volt nála kettő kunai és két shuriken. Felvette az egyik kunaiját a földről, majd Kitori shurikenjét.
~ Remélem nem esett semmi bajuk. Vajon Take miért támadt ránk? Jövök Kitori! ~
Mirubi csak szépen lassan besétált az erdőbe. A csapattársai ott álltak egymás mellett. De Kitori hirtelen eltűnt. A helyét egy vastagabb fadarab váltotta fel. Hát Kitori nem sejthette, hogy Mirubi most fog betoppanni, de így fegyvert adott Takefumi kezébe. Szó szerint. A genin, csak nézte a hosszú hajú szemüveges csapattársát. Még mindig nem tudta megszokni a teljesen megváltozott külsejét. Pont háttal állt Mirubinak, aki nem mert megmoccanni. De hát cselekednie kellett. Itt volt az ideje, hogy használja a csapattársai által még nem látott Shikyaku no Jutsu-t. (Négy Láb Technika) Négykézláb ereszkedett, majd eldobta a kezében lévő négy fegyvert. A chakráját belevezette a fogaiba és a körmébe. Először meghosszabbította, majd megszilárdította mind a két testének részét. () Most már csak az érzékszervek maradtak hátra. Azokat is sikeresen felerősítette. És mivel most mozgékonynak és hajlékonynak kell lennie, ezért egy macska tulajdonságait vette fel. Az izmai rugalmasabbak lettek és sokkal gyorsabb és fürgébb lett. Mikor már úgy érezte, hogy a technika tökéletesre sikeredett, egyből neki is állt a támadásnak. Hirtelen megjelent Takefumi mögött, és egy ütést indított a nagydarab ellenfele felé. Az ökle nem szorult a karmai miatt teljesen ökölbe, hanem kicsit nyitva maradt, hogy ha az ütés betalál akkor egy kisebb sebet is ejtsen rajta. Kegyetlen az élet. Főleg Mirubival. Mindig neki kell ilyen helyzetekbe kerülnie. Mire odaért Takefumihoz, hogy jól elverje, a kezében már egy katana volt. Az a katana, ami Kitori tulajdonát képezte, amíg a Kawarimivel, el nem hagyta. Most már Takefumi fog vele játszadozni. A katana markolata tökéletesen eltalálta Mirubi már amúgy is izomláztól fájó karját. Ennek következtében, Mirubi hátraugrott. De nem hátrált meg, egyből indította volna a következő támadást, amikor Kitori hirtelen megjelent, és egy nyakatekert rúgást indított Take-felé. Nem talált, de a célnak megfelelt. Take a földön volt. A küzdelem eldőlt. Habár nem volt teljesen fair és Take-chan is tovább tudott volna küzdeni de valljuk be, nem lett volna semmi értelme.
- Pffuu. Nekem ennyi elég is volt. Jók vagytok srácok nagyon jók. De mi lenne, ha legközelebb hanyagolnátok az olyan fegyvereket, amiktől a talpaimat is feldobhatom?
Enyhe vigyor, majd megszólalt.
- Hát, nem tudom ki akart minket kinyírni! Te kezdted az egészet.
Fordult el karba tett kézzel.
- Mirubi megtennéd, hogy összeszeded a fegyvereimet? Én addig ellátom Takefumi sebeit.
A fiú nem mondott semmit, csak villámgyorsan cikázva összegyűjtötte a fegyvereket. Miután ez megvolt, átnyújtotta Kitorinak.
- ...Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk enni? Van a közelünkben egy jó kis étterem és nekem ezt a köteg pénz...
Miután Kitori befejezte a mondandóját, Mirubi feloldotta a jutsuját.
- Felőlem mehetünk. De sajnos nekem egy vasam sincs. De ha meghívsz. Látom jó kis boltotok van. De majd még kérdeznék pár dolgot, de csak a kaja után.
Ismételten mosolygott. A csapat beleegyezett abba, hogy Kitori hívja meg őket, vagy magukat vagy mi... Na mindegy. A lényeg, hogy annyit ehetnek ami beléjük fér. Hála Kitori pénzeszsáknak. De ami ez után következett, az fúhhúúú!! De ezt majd csak legközelebb.

Hát igen én lennék O.O
Visszafoltozott szemek XD Hát ez... XD
nyeeee~ Köszönöm szépen Kushi!

// Most elég kevéske lett, de ennyire tudtam kibővíteni. :S //

Előzmények:

A Niyo csapat tagjai egymás ellen harcoltak. Mirubi és Kitori összefogott a dühöngő Takefumi ellen. Együttes erővel, éppen hogy le tudták teríteni. Ezt azzal ünnepelték meg, hogy elmentek egy helyre, amit Take-chan ismert. Kitori fizet, Mirubi pedig eszik. Lássuk mi sül ki ebből.

A "párbaj". Avagy már megint kikosarazva.

Hát igen. Mirubi nem kommentálta Take-chan beszédét, így tehát nála a téma lezárult. Egyre csak a kaja járt a fiú eszébe, meg persze, hogy meg lettek hívva. Meg is érkeztek a Teke-chan által ismert helyre. Mirubi még nem járt itt, sőt még a híréről sem hallott ennek az étteremnek. De megtetszett neki. Az ínycsiklandó illatok szinte nyalogatták az érzékszerveit. Kitori előre ment, és helyet foglalt rögtön egy ablak mellett. Mirubi letérdel Kitorival szemben egy kényelmes pihe-puha szivacs vagy párna vagy szövet darabra. Furcsán nézett ki, nem lehetett megállapítani, hogy mi is az. Jött a pincér is szerencsére rögtön. Kitori leadta a rendelést, így most Mirubi következet.
- Én egy pohár meleg vizet kérek, és és és és éééééss egy adag bárányszeletet kérek, és kérek... Őhh ja!
A fiúk, míg a rendelés meg nem érkezett, a technikáikról és a pénzről beszéltek. Mirubi megérdeklődte Kitorinál, hogy honnan is van neki annyi pénze. Szerencsére kiderült, hogy semmi illegális. Csak fegyverkereskedésük van. Jövedelmeztető állás. A harcok idején, ha nagyszámban szerzik be a dolgokat, igen csak sok pénzt kereshetnek vele. A nagy beszélgetést és a pohárcsörömpölést, egy, BUMM és egy KOPP zavarta meg. Egy vörös hajú nőci jelent meg a vendéglőben. A csizmája csak úgy kopogott a parkettán. Szinte már ritmusosan. Körbenézett a vadító zöld szemeivel, majd kiszemelt magának egy asztalt. Mondanom sem kell, hogy a két fiú szeme egyből a nőre szegeződött. Azért csak kettő, mivel Take-chan tökéletesen kiütötte magát a sörével. Tulajdonképpen, azt sem tudta, hogy hol van. Mirubi próbálta nem feltűnően vizslatni szemeivel a nála sokkalta idősebb nőt, de nem bírt a… a szívével.
- Kértek még valamit vagy hívhatom a pincért?
- Öhh izé nem köszönöm.
Mondta Mirubi, majd bekapta az utolsó darab husikát. A pálcikájával a sutőrácsot birizgálta csak úgy minden ok nélkül. Kitori meglökdöste a lábát, majd megszólalt.
- ...Mit szólnál egy chunnin vizsga előtti próbához? Meg mered szólítani az újonnan belépett nőt? Egy kis bátorságpróba...
Mirubi kicsit elpirult, majd egy gyors pillantást vetett a nőre. Gyorsan vissza is vonszolta tekintetét a tányérjára, nehogy túlságosan is feltűnő legyen.
- De itt? Most? De hát most jött csak meg... Én nem hiszem, hogy megcsinálom... De szó mi szó...
*Halkra fogta a figurát.*
- ...Elég jól néz ki. Nyio-sensei semmi hozzá képest. De vajon? Milyen a jelleme? Ha egy gonosz felnőtt, akkor megszívtuk. És láthatóan idősebb nálunk. Mondjuk Take! Hozzád pont jó! Nah valaki?
Hát Mirubi mindig is szégyenlős volt. Tetszett neki a lány vagy inkább nő, de akkor sem mert odamenni. Take-chan viszont nem teketóriázott. Felállt, megköszönte Kitorinak az ebédet, majd odament a nőcihez. Valószínűleg a sok sör és az egyéb alkohol tartalmú löttyöktől lett ekkora mersze. Habár ha arról volt szó az igen csak félelmetes Niyo-senseinek is beszólt. .
- Ha már ilyen szépen meghívtál veled tartok.
- Mi a?!
Fakadt ki Mirubi hangosan, felállva az asztaltól.
- Előbb még nem is volt pénze! Ez érdekes!
~ Ne hogy már részegen jobban csajozzon mint én józanul. Mondjuk tény, hogy mindig is béna voltam a nőkhöz, de hogy egy ilyen Takefumiféle fickó jobban bejöjjön nekik, azt nem hiszem el! ~
Ekkor kimászott a helyéről, és felvette a "kesztyűt".
- Hát akkor most én is beszállok.
Súgta oda Kitorinak, majd a "turbékoló gerlepár" felé vette az irányt. Szépen lassan megállt az asztaluk mellett, majd a nem éppen szomjas Take-chanra nézett. Elmosolyodott, majd a nőhöz fordult.
- Jó napot hölgyem! A nevem Mirubi!
A tekintete kicsit lejjebb csúszott, mint kellett volna. Egészen pontosan a nő dekoltázsával szemezett. A dögös nagy bögyös... ööö... zééé... néni, jól összekócolta Mirubi haját, és még barackot is kapott. Mirubi ezt nagyon nem szerette. Csajozni próbál, és erre gyerekként kezelik. Nem tudom mire számított. Majd egy felnőtt lefog állni vele flörtölni? Ugyan. Hová gondol ez a kölyök!?
- Úgy kiszáradtam és olyan meleg van. Jó esne valami hideg frissítő. Aki pont eltalálja, a kedvenc italom az kap egy puszit.
~ Hmm ez érdekesnek hangzik! ~
Mirubi már mondta volna a következő csábító szavacskát a gyönyörű ajkain keresztül, de más kötötte le a figyelmét. Takefumi. Részegen, támolyogva próbált kitalálni az étteremből. Se szó se beszéd. Érdekes volt. Már fordult vissza a nőszemélyhez, amikor látja, hogy nem látja. A kis agyacskájában kutakodni kezdett, hogy hol is volt az előbb. De ekkor meghallotta Kitorit.
- Az én nevem Kitori remélem a beosztottjaim nem voltak túl mogorvák önnel. Mirubi keríts valami pincért... –majd visszafordult a nőhöz - Tudod éppen egy veszélyes küldetésből jöttünk vissza. Na, de ez nem is érdekes. Inkább arra kérnélek, hogy mesélj magadról egy kicsit…
Hát ez kész! Már a kis újoncnak is nagyobb sikere van, mint Mirubinak. Mi jöhet még? Lehet, hogy neki is le kellene részegednie?
- Szórakozni akarsz? Hát akkor jó!
Mirubi odament a csaposhoz, majd rendelt minden italból egyet-egyet. És mindent Kitori és Matsuko asztalához címezte, azzal a mondattal, hogy " Mindent a fiú fizet". Miután ez megvolt, odament a nőhöz és Kitorihoz.
- Mester! Ital megrendelve mindjárt hozzák.
Mondta nyájas hangon.
- De nekem most mennem kell, elő kell készítenem a fürdőt, hogy eltudja lazítani a lábát a lábgomba fertőtlenítéshez! Örültem hölgyem!
Mondta gyorsan lehadarva majd elfutott. Nagy mosoly volt az arcán, és nagy elégedettség töltötte el. Így ment haza szépen gyorsan sprintelve, hogy Kitori utol ne érje.

Az utazás. Avagy a könnyes búcsú.

Két nap telt el az éttermes „incidens” óta. Azóta sok dolog történt. Egy Küldetésen vett részt, ami nem állt másból, mint olyan gyerekek biztonságos „leszállításáról” akik nem a Ninja Akadémiára járnak. Sokuk istenként tekintett Mirubira. Persze ezt Ő nagyon is szerette. Talán a figyelemnél, csak a nőket szerette jobban. A küldetést sikerrel teljesítette, valamint egy beteg tanárnőt is ápolt. Most igen csak nagy hasznát vette a gyógyfüves könyvének, amit a sensei adott neki. Miután hazaért, levetette magát az ágyra, ahol már várta egy boríték teli pénzel a küldetésért. Szépen levágta az asztalára, majd elaludt. Áhh friss vizecske. A hideg és nedves esőcseppek Óhh iGEEN! Persze ha még az lett volna. Az álomból Ifu keltette fel. Ott nyalogatta az arát az érdes nyelvével. Hát a macskák már csak ilyenek.
- Lassan indulnod kell. Búcsúz el Ifu-tól aztán indulj. A cuccaidat már összeraktam tegnap este. Benne van minden. Kunai, shuriken, tekercsek és étel, ital.
- Köszönöm nagyapa!
Régen is volt már, hogy ilyen kedves legyen hozzá a nagyapja, de hát ez egy nagy nap. A Chunnin Vizsga. Minden genin álma. Habár koránt sem olyan jó dolog. De ez most nem lényeg. Ifut letette az ágyra, majd megreggelizett. Egy jó kis rántottát ütött össze, mivel az a legegyszerűbb. Igaz hogy fogyózik, de már jó ideje nem evett semmit. Pontosabban két napja. Ennek köszönhetően, fogyott is, valamint a megerőltető edzéseknek hála, izmosabb is lett. De még mindig meg van a pufi testalkata. Időközben megkedvelte Ifut is. Nehéz volt tőle elbúcsúzni. Konohábol indult egy nagyobb csoport a vizsgára, Mirubi is velük tartott. Nem akart a többiek előtt sírni, ezért még otthon elbúcsúzott a macskájától és a nagyapjától.
- Megígérem, hogy mire visszajössz, igazi engedelmes macska lesz belőle! Nem fog elfelejteni.
A macskák sosem felejtenek. Ifu, nem akarta elengedni Mirubit. Mint ha érezte volna, hogy egy veszélyes helyre megy és az is lehet, hogy nem jön vissza. EZ most kicsit túlzás, de előfordulhat. A legjobb az lenne, ha magával vihetné a macskáját is. De még nem elég képzett és kicsi. Még egy technikát sem sajátítottak el közösen. Semmire nem tudná őt felhasználni. Csak azzal foglalkozna, hogy minden rendben-e vele. A csoport amivel Mirubi indult, csupa ismeretlen emberekből állt. A Tűz Országa Kikötővárosából indultak el, hajóval. A legegyszerűbb a módja a közlekedésnek. A hajóút zökkenőmentes volt. Nem volt. A legjobb dolog az a szép Óceán volt. Sosem látta még a tengert. De talán egyszer, még a geninné válása legelején. Akkor is csak éjszaka, és szélsőséges körülmények között. Most sokkal csendesebb és nyugodtabb volt. Voltak, akik nem igazán bírták a ringatózást és a látványt. De mindnek volt akarat ereje, ami egy ninjának a legfőbb erénye. Másfél nap alatt, megérkeztek Kumogakuréba. Az ottani környezet, merőben más volt mint amit megszokott. A kultúra, az öltözködés, és a falu. Most egy teljesen ismeretlen terepen kell helytállnia.

// Szerintem ez az eddigi leggagyibb Bővítményem, de most igyekeztem tömören összefoglalni, hogy mi történt az eltelt idő alatt. //

A megérkezés. Mért vannak ilyen sokan?

Kumogakure kapuján simán átjutott a kis csapat. Nem sok úgy 5-6 ember lehetett aki utazott egészen Konohából. Plusz-mínusz az a 30 ember, akik a csatákat jöttek megnézni. Végigvezették őket a város utcáin. Itt már jóval nagyobb volt a különbség az építkezések és a kultúra között. Mindenhol sok hegy, és sok ember. Az utcán mindenki igyekezett felmérni a "gladiátorokat". Papírokat kellett mindenkinek kitöltenie, majd tovább ment a csapat. Hamarosan, egy nagy hegyszerű gigantikus valamihez ért a kis csapat. Itt már jóval többen voltak, és a tömeg is nagyobb volt. Mirubinak ez nagyon nem tetszett. Sőt egyenesen kényelmetlenül érezte magát a sok idegen ember között, ugyan is egy ismerős arcot sem látott. Egyre több és több ember. Látszólag a legtöbb Chunnin jelölt, nagyon is jól érzi magát és beszélget. Mosolyognak és nevetgélnek. Aztán ott vannak ugye azok, akik teljesen félvállról veszik a dolgot. Nah és ott vannak azok, akik elnézik a többieket, és szorongnak. Azon tűnődnek, hogy a többiek mért nem izgulnak? Miért jókedvű mindenki? Itt minden előfordulhat. Hogy-hogy nem tartanak a vizsgától? Nah ezek közé a geninek közé tartozik Mirubi is. Nem igazán szereti sem a tömeget, és sem ezeket az idegen embereket. És különben is, idegen helyen van. Mért kellett a senseinek beneveznie? De valahol örült is, mivel itt bizonyíthat. És ha itt helytáll, akkor Chunnin lesz. És ha Chunnin lesz, akkor már veszélyesebb küldetésekre is mehet. Mindenki elfogja ismerni az erejét. Azt, hogy már nem csak egy lusta gyerek. Nagy zsivaj és sehol egy ismerős arc. Voltak Konohából is, de senkit sem ismert. Hamarosan szürke ruhás alakok tűntek fel a genin sereglet körül. Nem igazán foglalkozott velük senki, de Mirubi kiszúrta őket. Semmi kétség. Hamarosan kezdődik a vizsga. Az izgalom mondhatnám, hogy a tetőfokára hárul amikor hirtelen négy alak jelent meg a pódiumon, de ez az izgalom egy cseppet sem látszott. Mindenki elhallgatott. Ez a kellemes csend, sokkal jobban tetszett Mirubinak. Kezdett feloldódni. A pódiumon álló négy alak közül, Mirubi senkit sem ismert fel. A fejpántokról, ugyan felismerte Sunagakure képviselőjét, és Konohagakure fejpántját is. De azt nem tudta, hogy kik a fejpántok viselői. A nagy hajú maszkot viselő, enyhén beszívottnak tűnt. De hát mindenki mást szeret ugye? Nos az a furcsán kinéző fehér hajú alak, kezdte a nyitóbeszédet.

Egy csapat megalakulása. Az égiek szórakoznak!

- Üdvözlünk mindenkit, az idei Chuunin vizsgán! Reméljük, mindenki ideért épségben és erőtök teljében!
Hát igen. Mindenki itt van aki számít. De nem lett volna rossz Mirubi számára, hogy ha egy kicsit kevesebben lettek volna. A Konohai Hatake Kakashi beszéde után, a Kumogakurei Darui folytatta és egyből utána Temmari. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Mirubi még Kakashit sem ismerte fel a négy alak közül. Mert ugye négyen voltak. A szabályok érthetőek és világosak voltak. A ruhájukon és a jutsujaikon kívül, semmit nem vihetnek magukkal a versenyzők. Vagy is, ha úgy tetszik a vizsgázók. Le kellett adniuk mindenüket a kijelölt helyeken. Mindenféle bódék és épületek voltak, ahol barna ruhás segítők álltak. Náluk kellett leadni a cuccokat. Mirubinál nem volt sok minden. A Táskájában csak néhány alma és víz volt. A fegyverei közül, majdnem mind a négy tekercsébe volt pecsételve. Egy-egy a bal és a jobb karján és egy-egy a jobb és a bal lábán. Két okból hordja ott. Az egyik az az, hogy onnan gyorsabban eléri őket. A másik, hogy a vastag papírtömeg tompítja a támadásokat. Ötletes kis dolog, az egyszer biztos. Miután elvették a holmiijait, a kezébe nyomtak egy semmit mondó térképet. Nem igazán törődött vele. Az érzékeire akart hagyatkozni és a túlélőtúrás tapasztalataira. Ha ez megvan, akkor semmi nem állhat az útjába. Van egy olyan technika a birtokában, amivel gyakorlatilag, kizárt, hogy ne érjen be két nap alatt a célba. Az volt a terve, hogy megállás nélkül, két napig folyamatosan csak megy. És a második nap pedig könnyedén besétál. De úgy tűnik, hogy ezt ott fent, valaki nagyon nem akarta. Most mindenkinek egy kapuhoz kellett állnia. Mindenkinek külön kapuja volt, ahol biztonsággal beléphet. De van egy kis probléma. A kapuja nem nyílik, így át kell fáradnia egy másikhoz, amit már valaki elfoglalt. De a rövidke út alatt, legalább össze tudta szedni a
~ Tehát, egy napunk van arra, hogy átkeljünk a hegyen, és biztonságban elérjük az ellenőrző pontot. Tehát itt akár a halál esélye is fennáll. Érdekes. De piskóta lesz ez a feladat. Először is, mivel csak 24 óráról van szó így éhen halni nem fogok. Még jó, hogy enyhe túlsúlyban vagyok. Mondjuk most már kezdek formába jönni de akkor is... Nah de most nem ez a lényeg! Víz nélkül viszont bajosan húzom ki. Ugyan egy nap alatt nem fogok kiszáradni, de a száraz száj és torok igen csak megnehezítheti a dolgom, de kötve hiszem, hogy sok vizet találok errefelé. Hacsak nem használom ki az ismereteimet, de ez most nem fontos... Egy nap alatt kell ezt a távot teljesíteni, - Nézett rá a térképére, amin sikerrel megállapította, hogy körülbelül honnan indulnak. - szóval csak akkor állok meg, ha vizet látok vagy könnyen beszerezhető élelmet. A Shikyaku no Jutsut // Négy Láb Technikát használva, talán még elsőnek is beérhetek. ~
Hát szép gondolta, de ez ügyben, tenni is kell valamit. Sok Genin indul a vizsgán, és sok erős Genin van a vizsgán. Taktikázni kell itt nincs mese. Mindig is csapatjátékos volt, de itt most egyedül kell helytállnia, hiszen a csapattársai is ellenségek. Lehet, hogy a döntő küzdelemnél Kitorival, vagy Takefumival kell szembenéznie. Az utóbbi lenne a bajosabb, hiszen eddig is csak kettő az egy elleni küzdelemben tudták lenyomni. De legalább Take-chan elleni harcokkal, fejlesztette a Taijutsu képességeit. Végre megérkezett a kapuhoz, ahol már két másik genin is állt. Mind a kettő egy faluból való. Látszott a fejpántjukon. De Mirubinak halványlila gőze sem volt arról, hogy melyik faluból jöttek. Mind a két fiúnak, félhosszú fehér vagy szőke haja volt. Inkább fehér. Mint ha valaki kiszívta volna belőle a színt. Vagy talán csak korán őszülnek. A sors fintora, hogy pont a legfenyegetőbb tekintetű alak ajánlotta fel az együttműködést.
- Ha tudjátok tartani a lépést jöhettek velem... Talán nem véletlen ez az egybeesés, hogy egy helyről indulunk...
Hát lehet, hogy nem véletlen, sőt teljesen biztos. Az égiek szórakoznak Mirubival. Nem válaszolt semmit a fiúnak, csak nézett előre. Tanulmányozta az előtte lévő környezetet és arra a döntésre jutott, hogy egy darabig követi azt az ellenfelet. Mert ellenfélként tekintett rá. Csak addig követi, amíg meg nem szokja a környezetet. Onnantól fogva egyenesen előre! Hát persze. Szép kis elképzelés Mirubi. Nem is lenne rossz, ha nem lennél egy társasági lény. Ahogy telt az idő, úgy nőtt Mirubi bizalma is a két „csapattársa” felé. Nekik lényegesen könnyebb volt elnyerni egymás bizalmát, hiszen egy faluból valók. De Mirubi? Aki még a ninjafalvak jelképeit sem ismeri? Ő igencsak távolságtartó volt a két geninnel szemben. Mindvégig hátul volt. Onnan figyelte a tájat. Menet közben bemutatkoztak egymásnak. Mirubi nem akarta magát kiadni, ezért egy kamunevet nyögött be. Mégpedig a macskájának a nevét, Ifu. Megegyeztek abban, hogy együtt fognak menni. Így nagyobb előnyre tehetnek szert, még a tapasztaltabb és jóval erősebb vizsgázókkal szemben. De meg van a hátránya is ennek. Sőt! Több a hátránya, mint az előnye. Először is haladjunk a csapatból kifelé. A legnagyobb probléma, hogy a későbbiekben valószínűleg egymás ellen kell majd menniük. Mirubi ezt nagyon is tudta, így ellenségként tekintett rájuk. Ha egy csapatban mennek végig, akkor kitapasztalhatják egymás képességeit. Aztán a következő, hogy nagy zajt csapnak. És ha nem, akkor is nagyobb feltűnést nyújt három ember, mint egy. Mirubi tisztában volt ezekkel a dolgokkal, így mindvégig megtartotta a tisztes távolságot a másiktól, és igyekezett nem felfedni a lépességeit. De egy váratlan esemény történt. Elérték a céljukat. Karu egy nagyobb mezőre hozta őket, ahol csak az aljnövényzet volt dús. De amint kiléptek a biztonságos fák közül, a mező előttük felrobbant. Mind a hárman hátrarepültek a lökéshullámtól. De pár pillanat múlva, már mindenki talpon volt. Sikerült kikövetkeztetniük, hogy a támadó – mert ugye egy mező nem robban fel magától – manuálisan robbantott. Úgyhogy vagy valamilyen sosem látott technikát használt, vagy sikerült becsempésznie néhány robbanójegyzetet. Ez a rosszabbik eset, ugyan is további csapdák lehetnek előttük. És ha belefutnak akkor BUMMMM! De szerencsére ott vannak Mirubi érzékei. A Shikyaku no Jutsuval felturbózott érzékszervei, veszélyes fegyverek lehetnek. Azonban ez a kis incidens Mirubi hasznára vált. Az egyik társa Sendo létrehozott kettő földklónt. Ebből Mirubi tudta, hogy Dotonnal áll majd szemben. Az pedig nem okoz nagy gondot a számára. De ott van a másik fickó. Karu. Ő egy kis vizet hozott a felszínre, így világos, hogy Suiton elemű. Ő még gondot okozhat a későbbiekben. Mirubi tűztechnikái nem tudnak megbirkózni a vízzel. Korántsem olyan tapasztalt. De van neki is néhány dolog a tarsolyában. A legrosszabb esetben az új ismereteivel keres valami mérgező növényt és megmérgezi őket. Kár, hogy nincs nála a gyógynövényekről szóló könyve. Akkor lenne ellenszer is. A konzultáció és a heves bólogatás után, megegyeztek, hogy innentől most már együtt mennek végig. A következő cél, az egy barlang. Éjszakára jó menedék lehet. De Mirubi nem akart megállni. Viszont, nem tehetett mást. A csapatban maradva biztonságosabb számára, és így vannak feláldozható egyének is. Milyen furcsa. Nem ölt ember, és nem is volt része sok harcban, de már is olyan gondolatok fogalmazódnak meg a fejében, amitől egy egyszerű embernek felállna a szőr a hátán.

Kopasz. Szinte már pofátlanul nagy előny.

Estére a csapat, elérte a kiszemelt helyet. Nem volt semmi incidens, egészen a végállomásig. Vagy is csak a táborhelyig. A nagy szikla előtt állva, egy Otokaze nevű, kopasz, Sunagakurei , szenzorninjába botlottak. Senki nem bízott benne eleinte. De miután elmondta, hogy tudja érzékelni mások chakráját és így kitudja őket cselezni, akkor már Mirubi is szimpatizált vele. De még nem volt teljesen nyugodt. Otokaze feltétele az volt, hogy had mennyen velük. Így mind a négyen beérhetnek a célba harc nélkül. A fiú hangja remegett és látszott rajta, hogy fél. Most vagy ügyes színész, vagy tényleg átérzi, hogy most mindent egy lapra tett fel. Akár itt és most megölhetné Sendo vagy Karu. De most őszintén. Ki kötne bele négy ninjába? Senki. Így a rögtönzött csapat, most egy új taggal bővül. Így ott vannak az érzékelők is a csapatban, és a hidegvérű gyilkosok, szóval extra előnyhöz jutottak. A Kopasszal, egy szűk nyílású barlangba vezette a csapatot. Ez lehet hátrány is és előny is. Itt nem találnak rájuk egykönnyen, de a kis bejárat miatt, könnyen csapdába is eshetnek. A fiúk megbeszélték, hogy felváltva őrködnek éjszaka. Kétfős csapatokat alkotva. Otokaze és Mirubi, Sendo és Karu. Karuék kezdték az őrködés és Mirubiék fejezték be. Az éjszaka is eseménytelenül telt. Nem volt semmi harc és semmi vérengzés. Lehet, hogy a kis csapat harc nélkül megússza? Reggel aztán nekiindultak az ismeretlennek. Pontosabban a térképről ismert célnak.