Re: Kenshiro Mirubi

Hatake Kakashi(Inaktív) Vas. Jún. 03 2012, 02:03

Üdv!

Jutalmad + 10 Chakra! És nem nevezném "gagyinak".

**Shiren** Vas. Jún. 03 2012, 10:57

Köszönöm az értékelést!
Nem folyt ki a szemed amíg mindent megcsináltál? Very Happy

Hatake Kakashi(Inaktív) Vas. Jún. 03 2012, 14:10

Csak a motiváló zene kérdése.

**Shiren** Kedd Júl. 31 2012, 13:21

// Kevéske lett, de most csak ennyire futotta //

A legnehezebb szakasz sikerrel teljesítve. Ki lök le kit?

Az immáron négyfős csapat megkezdte a második és egyben utolsó napot a Chuunin Vizsga első fordulójából. Igen, jól hallották! Mirubi a Chuunin vizsgán vesz részt mint vizsgázó. Az elmúlt nap során sikerült szert tennie két Kusagakurei szövetségesre, és egy Sunagakurei szövetségesre. Mondanom sem kell, hogy ez a szövetség ez csak egy érdekszövetség. Mindenki gyanakodott mindenkire. Mirubi is így tett, habár azaz Otokaze nevű fickó, akit Ő csak Kopasznak hív, mivel ugye kopasz, egészen megbízhatónak tűnik. Szenzor képességekkel van megáldva, ezért is vették be a csapatba. A trió elérte a legnehezebb részt, a hegyeket. A meredek sziklafalakon és a kevésbe meredek, de annál nehezebb köves területeken másztak felfelé. Nem volt egy leányálom az biztos. Mirubi azt figyelte, hogy ki fogja lelökni először a másikat. Persze mindenki ezen volt, de szerencsére nem történt ilyen kis „baleset”. Amikor végre felért Karu, Mirubi, Sendo és a Kopasz, akkor kezdtek el csak igazán bonyolódni a dolgok. Ahogy elindultak volna lefelé az utolsó szakaszon, Otokaze megállította a csapatot és felmérte a terepet. Pár méterre előttük egy ellenfél van. Körülöttük is vannak páran, de azok messze vannak. Ami aggasztó, az a mögöttük lévő néhány emberke. Választaniuk kell, hogy megkerülik az előttük lévő fiút így kockáztatva, hogy észreveszi k őket, vagy elkapják a fiút és le van a gond. Persze ki merne belekötni egy NÉGYFŐS csapatba, amikor csak egyedül kellene mennie mindenkinek? Nah! Meg is beszélték a tervet. Elkapják az előttük járó fickót. Mirubi gyorsan letesztelte, hogy Otokaze igazat mond-e és a Shikyaku no jutsut használva, tökéletesen bemérte az előttük járó szagát így megbizonyozhattak róla, hogy az új csapattag, nem veri át őket. Persze egész eddig elég jól elkerülték az összetűzéseket, így talán még is van valami haszna ennek a Kopasznak. Csendben odalopództak, pár méterre az előttük járó mögé. Egy nagyobb szikla mögött leltek rejtekhelyre és így el tudták dönteni, hogy mit tegyenek. Persze ne mis volt kérdés, hogy el kell intézni a fickót de Mirubi semmiképpen sem akarta megölni. Csupán egy ismeretlen okból előbukkanó késztetést érzett arra, hogy megszerezze a fiú fejpántját. Még akkor is, ha magasabb, mint Ő. Igen, magasabb volt mindnyájuknál, de vékonyabb is. Kék ruhákat viselt és lassú léptekkel haladt. Az egyik Kusagakurei aki Doton technikákat használ, felvetette azt az ötletet, hogy majd Ő elintézi. Mirubi felvilágosította, hogy nem lenne jó megölni, csupán valahogy ártalmatlanítani. És persze elmondta társainak, hogy igényt tart a fiú fejpántjára, ha nem okoz ez nekik gondot. Végül, mindannyian megegyeztek abban, hogy Sendo elkapja a fiút. Senki nem tudta, hogy hogyan tervezi, de had csinálja. Azután persze Mirubi is felismerte a Lefejező technikát. Bizony, igazán jól ismerte már. Takefumi is ezzel kapta el a harcuknál. De ha most próbálkozna, biztosan nem járna sikerrel, mivel már számít rá. Persze mindig tud meglepetéseket okozni. A technika úgy tűnt, hogy beválik, amikor is a langaléta fiú elugrott előle és futni kezdett. Mirubi nem akart közbeavatkozni, mivel vannak rajta kívül még hárman, akik el tudják kapni. De mi van, ha Ők is így gondolkodnak? Szerencsére nem. Karu egy szempillantás előtt a fiú előtt termett, majd kirúgta a lábát. Végre látja, hogy mire is képesek a társai, akik később minden bizonnyal az ellenfelei lesznek. Azt már tudja, hogy Otokaze az elmondásai szerint, egy gyenge szenzor. Karu az egy Suiton használó és hidegvérrel öl. Sendo pedig egy Doton használó, aki szintén hidegvérrel öl. Ezek közül az igazán veszélyes Karu lehet. De legalább Mirubi odafigyelt az inkognitójára és nem fedte fel sem az igazi nevét, sem pedig a technikáit. Egyedül a Négy láb technikát mutatta meg társainak, Persze arra szükség is volt.

Pénz beszél, kutya ugat! Az első szakasz vége.

Miután a fiú a földre került, a kis csapat gyorsan körbeállta. Érdekes volt látni a rémült arckifejezését és a csillogó szemét. Egészen jó színész…. Otokaze megsürgette Karut, olyan kegyetlenségeket mondott, hogy azt el sem képzelte volna senki. Azt akarta, hogy mihamarabb ártalmatlanítsák a fiút. Törjék el a lábát. Ez nem is lett volna annyira merész kijelentés, ha nem egy rémült Genin feküdt volna lent a földön és Otokaze nem egy ilyen gyámoltalan Genin alternatíváját mutatta volna végig magáról. Így ez a kijelentés egy csöppet merész volt és furcsának hatott. Persze csak Mirubi számára. A Fiú könyörgött, hogy ne bántsák és juttassák el a célba. Megtudták, hogy a neve Vakai és az apja egy gazdag ember. Ha segítenek neki eljutni a végéig, akkor busásan megfizeti őket. Valljuk be, ez kecsegtető ajánlat. Sok idősebb ninja elfogadta volna az ajánlatot, de a még fiatal, hatásvadász és heves Geninekre ez nem hat. Habár Mirubi azért átgondolta a dolgot. Sendo viszont inkább, csak felhúzta magát a dolgon és felemelte a fiút a vállánál fogva. Egy szép kis leckét adott neki arról, hogy a pénz nem minden. Bizony nem, de azért több mint a semmi. Néhány érme és papírdarab az igaz. De ezekért mennek a háborúk és ettől mozog a világ! Látszólag Karunak sem tetszett a fiú viselkedése, de Mirubi is kioktatta csapattársait.
- Fél. Gondolj csak bele. Mi értelme lenne megölni vagy kárt tenni benne? Hiszen ha már most is ennyire meg van törve, akkor esélye sem lesz ellenünk a későbbiek során. - Ekkor a többiekhez fordult - Hagyjuk hátra és induljunk. Ideje lenne befejezni a versenyt. Amúgy pedig, - Fordult Otokazéhoz - téged, ugyan így elkaphattunk volna és hátrahagyhattunk volna. Csak Te jobbat tudtál nekünk ajánlani és így elfogadtuk. - És végezetül a rémült fiú felé intézte a szavakat - Add ide a fejpántodat, mert az ugye mindenkinek hozni kellet, és akkor részemről minden rendben van.
Miután mindenki végighallgatta ezt a kis beszédet, Karu letaszította a földre a fiút, majd szét akarta rúgni. Komolyan! Azt tervezte, hogy eltöri a fiú lábát meg ilyesmi! De nem sikerült neki. A földön fekvő fiú, a rúgást könnyedén hárítja, majd a földre küldi Karut, aki persze egyből felpattan és a másik két társsal védekező alakzatot vesznek fel.
-Erre semmi szükség. A első vizsga számotokra befejeződött ha Otokaze san is beleegyezik ebbe.
Mondta a fiú, majd Otokaze mellé sétált. Mondanom sem kell, hogy a három Genin, egyáltalán nem értette, hogy mi folyik itt. Aztán Otokaze is beszélni kezdett és kezdett egyre világosabbá válni minden. Egy beépített feladatot kapta. Mind a ketten Chuuninok és vizsgáztatók. Nagyon sokan elbuktak a vizsgán az ugyan ilyen feladatok miatt. De ez a három, átment az első Vizsgán. Egy fordított idézéssel beidézték őket a célba, így még sétálniuk sem kellett. Először mind a ketten megzavarodva álltak a kapu előtt, ahol már várták őket a Vizsgáztatók. Eltelt néhány másodperc amíg Mirubi felfogta, hogy mi is történt, majd elköszönt a többiektől és befelé vette az irányt. Bent aztán mikorra mindenki megérkezett, egy köpcös ninja meglepetten vette tudomásul, hogy alig pár ember felelt meg az első fordulón. Így hát rögtön az utolsó fordulóhoz értek a beérkezett geninek. Ott volt a többiek között Takefumi és Kitori is. Tehát, az egész Konohai csapatnak sikerült bekerülnie a döntőbe, ami mint kiderült, egy küzdelem lesz. Vagy is aki győzni fog, annak nem egy hanem három győzelem kell. Figyelembe vesznek mindent, nem csak a győzelmek számítanak. A köpcös férfi elmondta, hogy a következő fordulóra egy hónap múlva kerül sor. A fegyvereiket visszakapták, majd mindenkit elengedtek. Ez alatt az egy hónap alatt sok minden történt, amit nem ecsetelnék. Mondjuk pár dolgot azért érdemes megemlíteni. Mirubi, pár napra hazautazott nagyapjával és Ifuval, akik eljöttek megnézni a második fordulót. Otthon, részt vett egy képzésen is, ahol egy igencsak érdekes technikát tanult. (Képzések) Aztán még Kumogakuréban nagyapjával feloldották a második elemét (Pályázat) és megtudta, hogy egy régi Kirigakurei klán leszármazottja. (Kenshiro klán) Mind ezt egy hónap alatt. És a nagyját még el sem mondtam Enyhén abszurd nem? De most ott ál a második vizsga előtt, ahol meg kell felelnie. Magának és a világnak is bizonyítania kell!

Uzumaki Kushina Kedd Júl. 31 2012, 20:31

Nem lett rossz, a hosszával sincs gond, de valahogy azt érzem, hogy a tipikus Miru-chan most nem jött át annyira, mint általában - ezt viszont lehet, hogy csak én érzem így. Voltak elgépelések, néhol mellőzted a vesszőket, míg másutt feleslegesen kitetted őket (erre azért kell figyelni, mert első olvasatnál bizony sokat számít, hogy a végén újra kell-e rágni a sorokat), valószínűleg nem figyeltél oda eléggé, így ugráltál a használt idők között, valamint szóismétlésekkel is elég gyakran találkoztam. Mindez nem olyan fontos, mint mondjuk a logikai láncolata egy hozzászólásnak, de ezen a szinten már igenis figyelni kell.
A hosszával meg tényleg nem volt gond, sőt! Titkon még örültem is neki, hogy nem kell oldalakat olvasnom ebből a neonszínből Very Happy

Jutalmad: +9 Chsz, használd egészséggel.

**Shiren** Kedd Júl. 31 2012, 20:59

Oh my god Xd Vagy mi. Angoltudás 1-es.
Asszem kicsit meg kell fegyelmeznem magam. Sejtettem, hogy nem ez lesz a legjobb irományom és bevallom őszintén nem is foglalkoztam vele eleget. A hibáimra figyelni fogok, csak most hát na... Sokat írtam ma Very Happy

Legközelebb jobb lesz és Miru-chanosabb Very Happy

**Shiren** Vas. Szept. 30 2012, 16:59

// A Bővítmény most kizárólag csak arra ment, hogy összefoglalja a történteket, ezzel is behatárolva az "új" Mirubit, így most senki ne várjon részletekben gazdag Kalandokat. Ha az olvasó kíváncsi a teljes történetre és a hatásokra, az élvezetes és részletes leírásokra, akkor olvasson utána a Kalandoknál és a Pályázatoknál //

Új Ranggal Új Élet! A Sötétség Kezdete.

Véget ért a Chuunin Vizsga egyhónapos szünete. Ez idő alatt Mirubi járt egy hetet otthon Konohában és a többi időt pedig Kumoban töltötte. Igaz, néhány dolgot megtudott a jelenlegi helyzetről, mivel csak nagy nehezen jutott olyan hajóhoz, amely visszaviszi őt Szülőföldjére. Megtudta, hogy ez a kevés hajó járás a Tea Országában történtek miatt van. Zavargások törtek ki, így egy darabig nem mozognak kereskedelmi hajók arra felé, valamint mindenki tart Kirigakure Vízi haderejétől. Persze ezeket a napokat, heteket nem csak henyéléssel töltötte a fiú Kumogakuréban és Otthon. Konohában Niyo-sensei kezelésbe vette és egy új technikát mutatott neki. Nem volt egyszerű dolga, ugyanis a 17 éves púderpamacs Jounin, híres a szadizmusáról, de végül sikerrel járt. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is fejlődött. Megtudta annak a hangnak az okát, ami folyton csak zavarja Őt és persze a különböző főzetek elkészítésében is szerzett egy kis tapasztalatot. A hang egy egyedi, Skizofréniai állapot. Amint azt megtudta, egy különálló személyiség alakult ki Önmagában, ami ugyan az mint Ő, csak rendelkezik azzal az elfojtott szadizmussal és ridegséggel amit Mirubi mélyen elnyom magában. Ez végül is valahol jól jöhet a fiú számára, ugyanis ha hallgat erre az Énjére, akkor nyerhet a harcokban még akkor is ha gyenge. Azt még nem tudja, de nem is akarja megtudni, hogy hogyan engedheti teljesen szabadjára a másik Énjét, azt viszont jól tudja, hogy ha az akaratereje csökken, akkor semmi nem akadályozza meg Hishimont, hogy átvegye Mirubi felett az irányítást. Ez pedig azzal járna, hogy a Fiú gondolatai teljesen megváltoznak egy időre, és Ő maga, vagy is a „jó” Énje nem tud semmiről, amit a „rossz” tesz. Végül a szabadidő gyorsan elszállt… Ez, a nyugisnak nem mondható Hónap, és a kétségek közt vergődő fiú, elindult a Chuunin Vizsga helyszínére. Amint megérkezett, furcsa dologra lett figyelmes. Az a bizonyos Karu, akivel végigvitte a Vizsga első fordulóját egy nagyon érdekes bőrkabátot viselt. Fel sem tűnt Mirubinak a dolog. Eszébe sem volt. Az egy Hónapos szünet alatt a fiút felvilágosította nagyapja a származásáról és kapott egy kendőt, amire a klánja jelképe volt felhímezve és most ugyan ez a jel, ott virít Karu kabátjának hátulján is. Már ment is volna oda hozzá, hogy kérdőre vonja a fiút, de nem volt rá lehetőse, ugyanis megkezdődött a Vizsga. Nem volt meglepő, hogy az utolsó fordulóban egy az egy elleni harcok következtek. Az első küzdőfél Karu és Takefumi. Mirubi a versenyzőknek kijelölt helyen szurkolt barátjának az egész menet alatt, de sajnos hiába. Persze… Take-chantól nem is várt volna mást az ember. Feladta a küzdelmet. Talán nem érte meg neki szétveretnie magát, de hát mindig is ilyen volt. Lusta és pénzimádó. A következő harcot pedig Mirubi és Shiro vívta. Az ellenfél egy kislány volt. Sokkal fiatalabb mint Mirubi, így a durva és „mindent bele” harcnak lőttek. Valószínűleg a lány kezében nincs semmi féle ütőkártya. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen kislány ellen a pufók fiú percek alatt győzni fog. Ahogy azt az emberek elképzelik! A lány az éles eszével átlátott Mirubin és át tudta ejteni. De ne szaladjunk ennyit előre. A fiú komolytalanul kezdett. Bizonytalanul dobott a lány felé egy Shuriken. Sőt, még be is jelentette előre, és figyelmeztette a lányt, hogy dobni fogja a fegyvert! Persze ezt a lány nem nézte jó szemmel, hogy így lebecsülik. De erről szó sem volt. Mirubi volt gyenge. Nem tudna bántani egy ilyen lányt. Shiro eközben oldalazni kezdett és füstbe rejtette magát. Az előző küzdelemnek hála, egy szép darab fa dőlt ki, amit ha minden igaz, akkor Take-chan döntött ki. Nah, annak a fának az irányába oldalazott, majd amint elszállt a füst, Mirubi megpillantotta Shirot egy fának dőlve kikukucskálni. Nem is kellett több a fiúnak, alkalmazta a számára legkedvesebb technikáját, a Shikyaku no Jutsut. Nem a legjobb és legokosabb cselekedet, amit tehetett. Köztudott, hogy a jutsu hatására a használó állati ösztönei kiélesednek, így vadállattá válik. Ez Mirubi Skizofréniájának pedig nem tesz jót. El is vesztette az eszét. Négykézláb ereszkedett és felvette a Vadállat alakot. A nyála csöpögött kifelé a szájából. A nyelve kint lógott, mint egy eszelősnek. Tulajdonképpen maga a technika, kontrollált állapotban nem jár ilyen hatásokkal, de itt most kompiláltabb volt a helyzet. A fiú nem törődve a felderítéssel és az ésszerű gondolkodással, megrohamozta a fának dőlt Shirot és ha ez még nem lett volna elég, chakrát gyűjtött a lábába és kirobbant a helyéről. Így létre tudta hozni a Tsuugat. A pörgés közepette az egész arcát beterítette a fröcsögő nyál… Undorító egy látvány. Meg is lett a technika eredménye. Egy csodaszép kráter, ugyanis Shiro eltűnt. Csak egy sima, egyszerű Bunshin volt, amit egy Chuuninnak már fel kellene tudnia ismerni. De Mirubi nem tudott ebben a helyzetben ésszerűen gondolkodni. Amint kiegyenesedett megérezte a lány szagát, ami az egyik fa lombkoronájából jött. Amint felnézett a fára, meglátta a lányt. De nem volt ideje cselekedni, ugyanis már repültek is felé a drótok, amik szorosan körbefogták a fiút. Ennek hatására Mirubi feloldotta a technikát és kitisztult fejjel törölte bele a nyálát a pulcsijába, mindeközben pedig szóval tartotta a lányt, míg ki nem szabadul. Ismerte a Nawanuke no Jutsut, habár még csak köteleknél próbálta meg. Viszont, volt egy előnye. AZ elem. Elemi chakrát vezetett a drótokba, így lágyabbá téve a szerkezetét. Persze ez egy kevés önfeláldozással is járt. Körbeégette a csupasz karját, de sikerült kiugrani a kötelek szorításából. Ekkor már teljesen kitisztult fejjel Shirora támadott. Egymás felé futva, Mirubi chakra segítségével a lány mögé került és tarkón ütötte Őt, amire a lány elkábult, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy egy rejtett pengét használva, meghátrálásra kényszerítse Mirubit. És ekkor történt meg a Bumm! A Mirubi mögött lévő kidőlt fa felrobbant, földre küldve mindkét félt. Tehát, ezért rejtette el magát a füstben… Ezt a tettet meg kell torolni! De nem ölhette meg és nem állt szándékában megsebeznie a lányt, így csak a megfélemlítéshez folyamodott. a Goukakyu no Jutsut vetette be ellene. De nem ellőtte felé, hanem folyamatosan táplálva pont akkorára formálta, hogy Mirubi és Shiro között lebegjen a tűzgolyó. Így talán megérzi a kettejük közti erőkülönbséget és feladja a harcot. Persze ahogy azt Mirubi elképzeli. Biztosan senki másnak nincs önérzete és lelke, így képes szégyenben élni azzal, hogy gyávaságból feladja… Aha hogyne! A lány üvöltve vonta kérdőre Mirubit, aki a meglepettségtől még pislogni is elfelejtett. Mint kiderült, a gyávaságával beletaposott az egyetlen Kumogakurei versenyző lelkébe. Shiro azt hitte, hogy Mirubi azért nem akarja őt felgyújtani és széttépni, mert jó látnia azt, hogy megszégyenül. Pedig csak nem volt elég „gonosz” ahhoz, hogy megtegye. Shiro, dühösen kezdett el Mirubi felé futni és sorozta őt rendesen. Ezeket ki is tudta védeni a meglepett fiú, de a végső csapás a földre küldte mindkettőt. A döntés megszületett, mind a ketten kiestek! Pár pillanattal az eredményhirdetés után, Mirubi már fenn is volt, míg a kislányt a végkimerülés szélén vitték be a gyengélkedőre, ahol miután felébredt és ellátták, Mirubi megitatta a saját kezűleg készített fájdalomcsillapítójával, majd mindketten visszamentek a lelátóra Takefumi mellé. Nah tessék! A Niyo csapat legtehetségesebb tagjai mind kiestek! Most már csak Kitori maradt. Óh, hát akkor mind a hárman vesztesként fognak hazatérni. Csoportos kasztrálás még úgy sem volt Konohában. Kitori ellenfele Sendo lett. Nah még csak ez kellett. Vele vitte végig az első fordulót Mirubi és megtanulta, hogy teljesen könyörtelen. Biztosan péppé veri Kitorit. A harc elkezdődött, Mirubi pedig unottan ült a lelátón Shiroval és Takefumival beszélgetve, míg végül egy hihetetlen dolog történt! Kitori leverte Sendot! A csapattársak nem hittek a szemüknek! A kis újonc továbbjutott!? Niyo-sensei kibelezi őket! De nem szabad siránkozni. Amíg nem tudja, addig nem fáj neki. Vagy is a veszteseknek. Rövid szünet, majd kezdődik a döntő. Karu kontra Kitori. Természetesen a nemrégiben nyert Kitori, nagy hátránnyal indul, aminek meg is lett az eredménye. A győztes Karu lett. A rövid ünneplés után, minden versenyzőt leszólítottak a küzdőtérre, ahol kihirdették az eredményt. Maga a Raikage mondott beszédet. Az összes döntőbe jutó Genin, megkapja a Chuunin rangot! Kiosztották nekik a ruhákat és a pénzjutalmat is, majd kiürítették a nézőteret és mehetett mindenki amerre akart. Rövid volt ez a nagy esemény. Meglepően rövid. Take-chan és Kitori, egyenesen indult vissza a Tűz Országába, de Mirubinak még volt egy kis dolga. Nagyapját is meg kellett várni, mivel együtt indulnak és még egy főzetet is el akart készíteni indulás előtt. Ám, a készülődés sem volt zavartalan. Sőt, meglepően sokat számított Mirubi életében. Nagyapja Mirubi elé tárta az igazságot az anyjával kapcsolatban. Önmagában ez nem is lett volna annyira megrázó, de az elmúlt fél év eseményeitől a fiú besokallt. Nagyapja könyörgése ellenére, egy teljesen új gondolkodásmóddal és egy teljesen új terve, la fejében indult vissza Konohába. Jelenleg a Fagy Országában van.

Uchiha Itachi Szomb. Okt. 06 2012, 22:54

Pár elírástól eltekintve jó lett. Bár tőled ez egy picit nyers volt de szerintem semmi gond áttekintésnek tökéletes! Tetszett +8 chval jutalmazom a munkádat!

**Shiren** Szomb. Nov. 23 2013, 14:24

// Egy újfajta Bővítménytípust szeretnék kipróbálni és bevezetni, így kicsit furcsa lehet elsőre. Az irományt Mirubi szemszögéből írtam le, így kicsit eltér a valóságtól néhány rész, de csak pár jelentéktelen apróság, ami a karakter jelleméből adódóan lett megváltoztatva, mivel itt Ő meséli el a történetet. Mivel nem nagyon szoktam E/1-be írni, így egy kicsit még szoknom kell ezt, ezért is nem lett most kilométeres az iromány, hogy megnézzem, mennyire jó így a dolog //

Éjszaka van, Sötét árnyak mindenhol... Félelmetes már maga a szoba is a régi parkettával és a deszkákból összeeszkábált falaival... Nem mondhatni ideális otthonnak. Egy ütött-kopott ágy található a szoba egyik sarkában, ami elvész a szoba búskomorságában. Az ajtó, egy szürkés, nyikorgó, fából összerakott, a maga idejében szépen megmunkált mű, de most csak egy falap, ami ajtóként funkcionál. A pókhálók a szoba sarkaiban jelzik, hogy nem túl higiénikus a környezet. Az egyetlen ablak ami a szobában van, már koszos és poros. Egy kisebb, elmaszatolt folt viszont található rajta, amit emberi kéz azért érintett, hogy kilásson rajta és szemügyre vegye a kilátást. A domb tetejéről a domb lábánál elterülő erdőre nyílik kilátást, valamint a folyóra, ami a nagy zöldet szeli ketté. Tiszta éjszaka van, így a csillagok és a hatalmas hold gyönyörűen látszik. Pontosan az ablak előtt található az erdő és a folyó felett... Ezüstös fénye bevilágít a porral bevont üvegen, egy kis fényt juttatva a szobába. A félelmetes, de egyben csodálatos pillanatot az ajtó, kínkeserves nyikorgása töri meg. Lassan és fájdalmasan nyílik... Az idő vasfogai őt sem kímélték. De az ajtót kinyitó személy sem maradhat a sötétben. Először egy nagytestű, feketés-vöröses, hosszú szőrű macska rohan be a szobába, majd ugrik fel az ablak előtt található, - szintén idő rágta - íróasztalra. Bal sarkába leül, majd várva gazdáját, a koszos üvegen átlátva kémleli az erdőt és az eget. Sárgás szemei visszatükröződnek az ablaküvegen, rendkívül élvezetes látványt keltve. Gazdája is megindul. Lassú, fáradt léptekkel kezdi meg pár méteres útját. Először a jobb lábát emeli át a küszöbön. A parketta recseg-ropog a talpa alatt. Lehetetlenség csendben közlekedni. Sáros szandáljával végigmászik tehát az ajtótól egészen az ablakig, csikorgások, kopogások, közepette, majd megállapodik az íróasztalnál. Kihúzza a széket és leül. Hátulról nézve egy szürke pulóveres alakot látunk, arcba húzott csuklyával... Testalkatából és testtartásából ítélve férfi. Egy fekete könyvet vesz elő, köpenye ujjából, majd finoman lehelyezi az asztalra. Tökéletes precizitás és már-már szertartás szerű mozdulatok tükröződnek vissza ebből az egyszerű mozdulatból. A könyv, halál pontosan előtte fekszik. Teljesen fekete, bőrkötésű, körülbelül 300 oldalas lehet. Az előlapján pedig, ezüsttel bevont, fém nyomtatott betűkkel ez áll: "Ame no Ekibiogami - Egy Új Világ Születése". A férfi leveszi csuklyáját, így a Hold Fénye tökéletesen megvilágítja annak arcát... Az ablakból szemléljük most a férfit, aki nem is igazán néz ki férfinak. Sötétbarna, félhosszú haja és már-már világító égszínkék szeme, valamint kissé teltebb, gyermeteg arca egy kisfiú alakját mutatja annak, aki nem ismeri és nem volt még tanúja a "gyermek" igazságának. Tekintete viszont mérges és szemöldöke kócos. Mély és fájdalmas érzelmek kavarognak benne, amik az arcára ülnek ki és úgy sugározzák a fiú démoni, sőt, Sátáni világszemléletét. Egy gyors mozdulattal kinyitja a könyvet, rögtön az első oldalon. Még érezhető a szag, amely a frissen nyomtatott és elkészített papír szaga. Maga a lapok pedig teljesen érintetlenek. Csupán csak a jobb alsó sarkak vannak beszámozva. Mirubi az első oldalon nyitotta ki, majd egy üvegcsét vett elő és egy tollat. Madártollat, abból is a legjobb minőségűt. Belemártotta a tintába, amit ha valaki jobban megnéz, jól láthatja, hogy nem tinta, hanem egy vöröses anyag... VÉR! majd lecsepegtette és lassan a könyv felé irányította kezét. Vastag, rajzolt betűkkel pedig felírta annak címét és a fejezetet, majd kisebb, vékonyabb betűkkel nekikezdett...

AME NO EKIBIOGAMI
EGY ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

ELŐSZÓ

Vérből lett, vérben él, vérrel íródott és a vér által hal majd meg...
Minden ember szívében kegyetlen szörnyeteg lakozik. Ha fegyvert adsz egy ember kezébe, majd csatába küldöd, a szörnyeteg felébred. Nem kell hozzá más, csak a vér szaga... Minden ember életében el jön az a pillanat, hogy válaszút elé kell állnia és el kell döntenie, hogy melyik út a helyes és melyik út az, amit Ő szíve szerint járni akar. Én is elérkeztem ehhez az úthoz, méghozzá elég fiatalon. Ez a könyv ennek az útnak a tanúja, a médiuma, ami tovább adja majd az utamat és megismerteti az emberekkel azt, hogy miért is ebbe az irányba indult, hogy miért ezt az utat választottam. Ame no Ekibiogami... Beszédes a név... "Isteni lény" akit azért küldtek a Földre, hogy uralja azt és fenntartsa három testvérével együtt az egyensúlyt. Ő volt a járványok és a fertőzések Istene... Maga a Halál! Félték és tisztelték őt, de soha senki sem látta. Isteni erejét használva fel, rendet és fegyelmet teremtett az emberek között. Mára viszont Ő is, mint minden Isten, legyengült és végül nem maradt utána semmi, csak az erő, amivel rendelkezett. Az erő, ami találomra öl embereket. Néhol tömegével, néhol csak egyet-egyet... Innen kapta a nevét a Szervezet is, melyet megalapítottam. Céljaink egyszerűek: Békét hozni a Földre, az olyan emberek kiirtásával, akik kárt és bajt okoznak. Ez a szervezet célja. Azonban Én ennél többet akarok. Olyasvalamit, amit mások nem érthetnének meg. Mi is az alapvető probléma? Az emberek! Mind romlottak és gonoszak. Egy kivétel sincs! Mindünkben ott lapul a gonosz, a rossz. Még az újszülöttekben is! Már három éves korukban tesznek valami olyat, mi a gonoszság szikrája. Ahogy nevelkednek, egyre rosszabb és rosszabb dolgokat tesznek. Ez mind a gonoszságból és a romlottságból ered. Így nem csak azok az emberek a rosszak, akik a hatalomvágytól vezérelve másokon taposnak át. Azok, akiken áttaposnak... Ők is mind romlottak. A harag a gyűlölet a fájdalom és a kín együtt jár. Így nincs olyan ember, akinek a szívében ne lappangana valamicske gonoszság. Még a szerzetesek is romlottak! Akkor felmerülhet bennetek a kérdés, hogy van-e ember, akit érdemes életben hagyni? NINCS! Az ÉN CÉLOM, hogy minden embert eltöröljek a Föld színéről! Beleértve magamat is! Bennem is meg van a gonoszság és a romlás, ahogy a többiekben is. De Én ezt hagyom magamon eluralkodni. Ezért is relatív a gonoszság. Vajon egy ember megölése valóban bűn?! Vagy csak az emberek tették azzá? Nem lehet tudni, de azt tudom, hogy Én magam is bűnös lélek vagyok, így nekem is vesznem kell majd. Saját kezűleg vetek majd véget az életemnek, amint ezt a fertőt a Föld színéről eltüntettem. Nincs értelme életben hagyni az Embert, ami minden negatív dolog okozója! A Föld melyen élnek, élünk... Haldoklik! Előbb vagy utóbb az emberiség a saját mocskába fullad bele és magával rántja a Földet is. Ezt nem akarom hagyni! Én fel akarom gyorsítani ezt a folyamatot és meg akarom szüntetni ezt a fekélyt, ezt a vírust, ami a Földet támadja. Nem, nem egy elkötelezett természetvédő vagyok. Csupán meguntam az emberek, mindent felemésztő Önzőségét, Makacsságát, Gonoszságát, Hatalomvágyát, és az igazság és a jóság által vezérelt hamis Ítélkezéseit! Ezen az úton járok tehát, amit ez a könyv örökít meg és ez adja majd tovább a kezdetek-kezdetétől a hatalom megszerzéséig és az Emberiség pusztulásáig a tudást és a Világnézetet!

I.FEJEZET
Az Új Világ Kezdete - A Csapat Megalakulása

Hó, Jég, Fenyők és rettenetes Hideg.
Nem szokás egy történetet sem a szereplők hátterének bemutatása nélkül elkezdeni, sem pedig a fontosabb cselekményekkel, de jobbnak láttam, ha a dolgok közepébe vágok és majd a későbbiek során beszélek csak magamról, a családomról, az eddig megjárt utamról... A Fagy Országában járunk, így már világos mindenki számára a kezdősor, amit csak egy kis figyelemfelhívás gyanánt firkantottam. A magamfajta Katon beállítottságú Shinobik rémálma. A Chuunin Vizsgám befejezésével történt pár dolog, aminek hatására, újfajta Világnézetemmel és újdonsült "erőmmel" nekivágtam a Világnak. A Társam egy macska, Ifu. Hű hozzám, de sosem tudtam neki parancsolni. Mindig is tartott a másik személytől, aki egyengeti utam. Hishimontól. Ő nagyon közel áll hozzám. Közelebb, mint Ifu valaha is fog. Elvégre a macskám nem lehet annyira fontos, mint saját magam. Hishimon egy úgynevezett "másik Én". Skizofrén vagyok. Tudom jól, hogy nem szokás ezt így kijelenteni, de így talán megértethetem a lelkiállapotom. Hishimonra pár hónappal ezelőtt bukkantam rá. Egy bizonyos sokk hatására jelent meg. Nyilván az elnyomott negatív érzelmeim megtestesítője, ugyanis folyton agresszív és lekezelő, még velem is. Párszor már előfordult, hogy átadtam neki az irányítást. Az is Én voltam, de egy olyan énem, amit csak akkor veszek elő, ha a helyzet megkívánja. De nem is húzom tovább az időt. Takumi no Satoból jöttem éppen, amikor értesültem egy bizonyos munkál, amit egy ismeretlen személy "hirdetett meg". Persze csak a megfelelő körökben mozgó személyek tudhattak erről, így nem kis munkámba került kideríteni, hogy hol és mikor kell megjelennie a munkavállalónak, vagy is nekem. Pár nappal később útnak indultam egy megbeszélt helyre, ahol rajtam kívül megjelent négy személy. Bizonyára Ők is a munka miatt érdeklődtek. Nem szeretem elrejteni kilétem és ha már hírnevet akarok szerezni, hogy az emberek féljenek tőlem, akkor meg kell mutatnom magam a Világnak. Ellenben a másik négy személlyel, akik vagy maszkot, vagy csuklyát hordtak azért, hogy ne láthassam arcukat. Azt viszont sikerült kiderítenem a testalkatukból is, hogy két lány és két fiú az a másik négy. Hamarosan a megbízónk is megérkezett. Egyrészes köpenyt viselt, csuklyával. Vagy gyávák, vagy nem akarják mutogatni magukat, hiszen annyira hírhedtek... Nevetséges volt ez az egész. A megbízó nem fedte fel magát, csupán annyit közölt, hogy mi a feladat és mi a jutalom, ha sikerrel végezzük el. A jutalom 1.000.000 ryo volt fejenként. A feladat pedig ehhez az összeghez képest igencsak könnyűnek ígérkezett. El kellett rabolnunk a Fagy Földesurának Unokáját. Egy férfi, akinek neve Itanashi - később megtudtam - közeledett hozzám és azt kérte, hogy társuljunk. Nem tudom, hogy mi alapján akart velem szövetkezni. Bár lehet, hogy azért, mert csak Én fedtem fel magam a többiek előtt, de az is lehet, hogy gyermeteg külsőm az oka a nagyfokú bizalomnak. Viszont én még nem bíztam meg benne, így nem tehettem mást, minthogy arra kérem, hogy bizonyítson. Az egyik hölgy, aki talán a legtörékenyebbnek tűnt és neve Tessa - ezt is később tudtam meg - megkapta a térképet, amin az útvonal volt. Ezt azonban nem állt szándékában tovább adni, hanem elégette és jól a fejébe véste. Ezáltal kinevezte magát csapatkapitánnyá. Nekem aztán oly mindegy volt, hogy ki vezet minket, a lényeg, hogy gyorsan legyünk túl rajta. Nem okozott nagy traumát egy gyermek elrablása. Nyilván nem akarják megölni, hiszen akkor a likvidálását bízták volna ránk. Csak fogolyként kell neki, vagy nekik. megindultunk hát, mi az öt tagú csapat. Akkoriban még nem volt meg bennem teljes elképzelésem és a teljesen letisztázott, már-már bibliai Világnézetem, de már akkor is tudtam, hogy ugyanolyan férgekkel vagyok körülvéve, mint bárhol máshol. Nem akartam senkivel társulni, csupán csapatban mozgolódni. Rövid időn belül, megérkeztünk hát a Faluhoz, amely fallal és őrökkel vette körbe magát. A feladatunk egyértelmű volt, fel kellett derítenünk a terepet. Én a Nyugati oldalt kaptam, ahol megfigyeltem az őrök váltását és a lehetséges behatolási, vagy menekülési irányokat. Északra pedig egy hatalmas havas hegy volt, amit akár fegyverként is használhattunk volna. De természetesen nem. A csapat úgy döntött, hogy feltűnés mentesen kell bejutnunk, így vándorcirkusznak adtuk ki magunkat. A csapat többi négy tagja, fantáziájukat és bátorságukat eldobva, elrejtették fegyvereiket és felszereléseiket egy fa tövébe, majd így indultunk meg. A feltűnőbb fegyvereim tekercsekben voltak a karomon, így nekem nem kellett félnem. Ha pedig bárki kiszúrna valamit, akkor azt mondtam volna, hogy fegyverekkel adok elő mutatványokat. A csapatvezető hölgy még csinos maskarákat is adott nekünk, levágott állati fejekből. Mondanom sem kell, hogy ez nem volt igazán ínyemre. Az állatok nem tehetnek semmiről. Sokkal szentebbek és jóságosabbak, mint bármely ember. Nem érdemelték meg a halált, de mégis magamra öltöttem az álcát, különben megdőlt volna a tervünk. Miután mindenki felkészült és kellően eldugta fegyvereit, valamint magára öltötte fekete köpenyét és a bikafejeket, megindultunk mind az öten, a macskámmal együtt hatan. Ifu mindvégig mellettem volt, mint hűséges társam, habár most sokkal inkább hívogatta a faluból áramló meleg és a finom szagok, mintsem az én jelenlétem, vagy a hozzám való hűsége. Tökéletesen beleillett a vándorcirkusz képbe, amit kialakítottunk magunkról. A portánál sorba álltunk. Mondanom sem kell, hogy a helybéliek és a többi csőcselék igencsak kíváncsi tekintettel mért végig minket. Szerettem akkoriban a feltűnést és azt, hogy engem figyelnek. Persze ez nem egy feltűnésiviszketegség, hanem szerettem, ha tudnak rólam és arról amit teszek. Ha látnak engem és azt, hogy miket követek el, híressé, hírhedté válok és ezáltal az eszméim is eljutnak az emberekhez. Az eszméim és a tetteim pedig félelmet szülnek a szívükben, végül pedig a félelem eluralkodik az egész emberiségen, így pedig legyengülnek... Ha legyengül az emberiség, akkor könnyebben valósíthatom meg a tervem, amit már ezekben az időkben is tudtam és már ezekben az időkben is meg akartam valósítani. Elpusztíthatom az Emberiséget! A kapuban utunkat állták az őrök, valamint a portás, aki az emberekért felelt, akiket beengedett. Tüzetesen átnézett minket. Egy kis Genjutsu és egy kis szimuláció segítségével, beengedtek minket annyira, hogy a rosszul lett társunkat, elvigyük az orvoshoz, majd ha megvizsgálta őt, távozunk. Ezt a rendkívüli cselt Emi a Hyuuga lány és a csapatvezetőnk Tessa alkalmazta. Igazából reménykedtem abban, hogy nem engednek be, ugyanis teljesen feleslegesnek éreztem ezt az egész hercehurcát. Túl sok volt és túlkomplikált. Végül, két őr kíséretében elvitték a csapat minden tagját az Orvosi rendelőbe, ahol szintén egy kis Genjutsu segítségével sikerült elhitetni az orvossal, hogy itt igenis baj van. Nem akartam tovább várni. Ha így folynak tovább az események, akkor vagy lebukunk, vagy nem jutunk el a gyermekig. Így tehát cselekednem kellett. Elkéredzkedtem a mosdóba, ugyanis tény, hogy már régóta tartogatok egy bizonyos mennyiségű vizeletet. Persze nem ment annyira simán a dolog, mivel az egyik őr, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Akkor nem tetszett az ötlet, de később már a javamra vált, ugyanis miközben végeztem a dolgom, az őr megvárt kint. Egy kisebb épület volt maga a WC, ahol fehér csempével voltak díszítve a falak. Fülkék és csapok, valamint tükrök is voltak. Én a legtávolabbi fülkében foglaltam helyet, ahol magamra zártam az ajtót és miután elvégeztem a dolgom, leöltöttem magamról álcámat. A fekete ing és a maszk helyett, most már csak a szürke pulóverem, ninjaszandálom és a piros nadrágom volt rajtam. A ruhát amit pedig a csapatvezetőtől kaptam, nemes egyszerűséggel otthagytam a fülkében. Ahogy kiléptem, a férfin látszott a csodálkozás, habár tartani nem tartott tőlem. Az ajtó csukva volt és nyilván fontolóra vette, hogy kinyitja a biztonság kedvéért, de ugyan ki tartana egy gyerektől? Nyilván az emberek egyik legbosszantóbb tulajdonsága, hogy a borító alapján ítélnek... Rosszul teszik! Ennek a fickónak is ez lett a veszte. Kezet mostam és a tükörbe néztem. Hishimont láttam a saját tükörképemben. Ja persze, nem beszéltem még róla tüzetesebben, csupán említést tettem róla. Azt olvastam, hogy ez a fajta skizofrénia, amely során egy "Másik Én" jelenik meg, nem mást mint egy tudathasadás, ami egy lelki állapotot és egyben egy agyi fogyatékosságot is tükröz. A rossz események és a negatív érzelmek hatására még nem jönne létre ez a betegség, de ha az ember elnyomja ezeket a nagyon nagy hatással bíró negatív érzelmeket, akkor már kárt okozhatnak. Rengeteg trauma ért kiskorom óta. Kezdve az anyám halálával, a folytonos megalázásokkal az Akadémián, a mostohaanyám zsarnokoskodásával és végül az apám halálával. Onnantól fogva nagyrészt a nagyapám nevelt, akit addig a napig tiszteltem és szerettem... Addig a napig, amikor is elmondta, hogy az egész eddigi életem hazugság volt. Az anyám Kirigakure egyik beszivárgott informátora volt. Beépült Konohagakure no Satoba és onnan gyűjtött információkat a Küldetésekről, a Shinobikról és a Hokagéról. Azonban miután megismerkedett apámmal és megszülettem Én, már nem akarta ezt a feladatot végezni, így végleg megszakította a kapcsolatot Kirigakure no Satoval. Azonban nem maradhatnak elvarratlan szálak. Később Konoha megtudta, hogy az anyám Kajitan honnan is származik és miért is van itt. Minden bizonnyal ki is akarták végezni, de ebben megelőzte őket Kirigakure. Ninjákat küldtek, hogy végezzenek azzal a személlyel, aki elárulta a Ködöt. Apám látta, ahogy anyámmal végeztek és így évekkel később, miután elértem a Genin rangot és már tudtam magamról gondoskodni, apám egy Küldetés címszó alatt lévő bevetésen, végzett az anyám gyilkosával, viszont ezért saját életét is oda kellett adnia. Így Én a mostohaanyámmal és a mostohatestvéremmel maradtam. Egyedül nagyapám volt az, aki vigaszt jelentett. De miután nagyapám a Chuunin Vizsga után elmondta nekem a szüleim halálának miértjét, őt is ugyanolyan gyáva, alattomos, semmirekellő féregnek tekintettem, mint az addig oly nagyra becsült szüleimet! Undort éreztem az egész családom iránt, ekkorra teljesedett ki a Skizofréniám, vagy is jelent meg Hishimon. A gödör, ahová temettem a rossz érzéseket és az engem ért negatívumokat, most megtelt és a benne lévő fájdalom, gyűlölet, harag és szenvedés erjedni kezdett. Elindult a romlási folyamat aminek eredménye lett Hishimon, vagy is egy jó kis Skizofrénia. De nyilván genetikailag is hajlamosnak kellett lennem az ilyesmire, így csak egy műtéttel lehetne helyrehozni ezt a dolgot vagy drogokkal... De Én egyiket sem akarom! Hishimon segít az utamon és hozzám tartozik! Közelebb került hozzám mint bárki más! Ki lehetne a legmegfelelőbb társaság, mint Én, Saját Magam!? Így most is magamat láttam abban a tükörben, ahogy vizes kezemmel hátrafésülöm a hajamat és megmosom az arcomat. Végignézek a kezeimen. A karomra a szürke pulóverem fölé, fel van tekerve egy-egy drót. Ez a pulóver alatt lévő tekercsek rögzítésére szolgált, amit szintén a karjaimra tekertem fel. De más funkciójuk is volt... Az őr felé fordultam aki addigra már gyanúval nézett rám. Elővettem a zsebemből az egyik kis flaskát, amiben az én saját készítésű Érzelemfokozóm volt. Ez arra volt hivatott, hogy elfogyasztásával teljes mértékben előhívja Hishimont, ha olyan a helyzet. Most pedig elérkezett a Teszt ideje! Felhajtottam a flaska negyedét, majd a maradékot eltettem. Mondanom sem kell, hogy Ifu és az őr is addigra egészen izgatott lett. Ifu már tudta, hogy mi következik, az Őr pedig még csak sejtette. Néhány pillanat múlva pedig az őr halott volt. Előre szegeztem a kezem, majd használtam a saját magam által kitalált technikát a Kötelek Táncát, amivel a köteleket, drótokat, láncokat stb, kedvemre mozgathattam. A férfire, mint egy anakonda, úgy tekeredett a kezemen lévő vékony drót. Egészen a csontjáig hatolt, feltépve a húsát, az ereket... Csontig hatoló fájdalma volt, mondhatjuk így is... A nyakát, arcát, vállát, karját, törzsét, lábát átfogta és szétvágta a drót. A vér csak úgy spriccelt, vörösre festve a falakat és a padlót! Ordítani nem tudott, hiszen nyakát is elszorította a drót és átvágta a nyelőcsövét és a légcsövét. Csipogó, bugyborékoló, fuldokló hangot adott ki, ahogy a saját vérében merült el és a saját vére fullasztotta meg. Természetesen a vérveszteségbe meghalt volna, de így sokkal érdekesebb és látványosabb halála volt... Hishimon élvezte! ÉN ÉLVEZTEM! Tisztán emlékszem az egészre! Én cselekedtem és Én is éltem át, de akkor nem tapasztaltam semmit. Mintha aludnék. Leírhatatlan érzés. Misztikus és egyben félelmetes. Miután vége lett a küszködésének és kilehelte a lelkét, kihámoztam drótomat a vérrel, könnyel, nyállal ellepett testéből és hátrahurcoltam az utolsó vécéfülkébe, ahol lemásoltam alakját a Henge no Jutsuval és úgy indultam vissza. Belépve az Orvosi rendelőbe, Tessa a csapatunk vezetője, megbizonyosodott afelől, hogy az őr, aki belépet az Én vagyok. Ezt egy kulcsmondat folytatásával értem el nála, ugyanis a küldetés kezdete előtt, a behatolás előtt, mindenki megjegyzett egy mondatot, amivel igazolhatja azt, hogy nem egy beépült személy, hanem valóban az, akivel elkezdtük ezt az egészet. Kicsit persze ferdítettem a mondaton, mivel nem igazán vesződtem azzal, hogy megjegyezzem... Baromság. Így tehát a csapattársaim kételyeit eloszlattam, viszont az Őr és az Orvos figyelmét a legkevésbé sem...

// Ennyi lenne a mostani történet, szeretném még folytatni, de azt már csak egy másik Bővítményben. Ha ez a fajta elnyerte az ellenőrző Staff tetszését, akkor innen folytatom majd ^^ //

Uchiha Madara Hétf. Nov. 25 2013, 16:46

Jó lesz a stílus, tetszetős:) Viszont a taglalásra figyelj majd oda, a szemkímélő színek mellett is összefolytak a sorok.

+ 11 Ch, hogy kerek legyen:)

**Shiren** Hétf. Júl. 07 2014, 23:40

// A Bővítményeimet Mirubi írja vérrel, egy könyvbe, a bevezetés visszább olvasható //

Előzmények:
Mirubi csináltatott egy üres könyvet az "Ame no Ekibiogami Egy Új Világ Születése" címmel, aminek lapjai üresen állnak és csak az oldalai vannak beszámozva. Ebbe kezdte el írni élettörténetét és az Ame no Ekibiogami Szervezet létrehozását és annak útját. Jelenleg a Fagy Országi Fórumkalandot írja meg a saját szemszögéből. A részletek a fentebbi Bővítményben olvashatóak.

AME NO EKIBIOGAMI
EGY ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

II.FEJEZET
Az Új Világ Kezdete - A Kígyó Árnyéka

Reccsen a Csont, Elszabadul a Pokol és Végül minden Újra Tiszta lesz!
Ezen gondolatok veszélyesek és fájdalmasan ijesztőek lehetnek az avatatlan fülek számára, de az Új Világ Kezdetéhez elengedhetetlen azon magas fokú ideák követése, melyek egy sorral feljebb szerepelnek. Ez a könyv is ilyen... Az Új Világ eszméit hordozza magában, mely kapocs a múlt és a jövő között. Ezen eszmék szerint a halál nem más, mint a szükséges rossz, ahogy a gyilkosság is. Ahogyan az Élet a Halál kezdete, úgy a megújulás egy újabb pusztulás eljövetelét segíti elő. A pusztulás itt pedig az Emberiségre értendő. Az emberek romlottak, gonoszak és teljesen feleslegesek ebbe a Világba, melyben minden rossznak ők az okozói és minden jónak ők a pusztítói! Ahogy ott álltam a társaim előtt abban az Orvosi Rendelőben és estem egyik gyanúból a másikba, Hishimon egyre eszelősebb tekintete még a Henge no Jutsut is teljesen haszontalanná tette. Az Őr, már ragadta volna meg fegyverét, így cselekednem kellett. Nem egészen a terv szerint cselekedve, chakrát koncentrálva a lábaiba, a lehető leggyorsabban teremtem a férfi előtt. A sebességtől még a Henge no Jutsu is feloldott, így mindenki láthatta igaz valómat és a már összevérezett ruhámat. De ez még nem minden. Kunait ragadva szúrtam torkon a férfit szemből, egészen a nyakcsigolyájáig. Leírhatatlan volt a gyilkosság, melyet már saját ép elmémmel követtem el, ugyanis a tudatmódosító hatása elmúlt és Hishimon visszaszorult. A szúrást már a saját két kezemmel vittem be, végleg kioltva egy életet. Persze az a féreg itt még nem halt meg. Óóóh dehogy! Fuldokolva köpte arcomba a mocskos vérét, amire tőlem meg is kapta a választ. Kunaimmal egy csinos vízszintes vágást indítottam útjára a teljesen ászúrt torkán. Soha nem csináltam még ilyet, így meglepett a dolog, hogy a csontok és az izmok mennyire strapabíróak így nem kis erőbefektetésembe került, amíg a teljes nyelőcsövet, nyakizmot, légcsövet és porcokat átvágtam, kikerülve az áthatolhatatlan részeket. Ekkora már az Őr feje lógott lefelé, hozzádörgölőzve a karomhoz. Akkorra már halott volt, csak az idegek mozgatták a testét... Undorító látvány volt! Talán az eddigi legundorítóbb élményem ebben az Életben. Nem bírtam tovább, ifjú gyomrommal és a gyilkosság eddigi mellőzése végett, elhánytam magam akaratlanul is. A társaim persze tudták a dolgukat: Elkapták az Orvost és foglyul ejtették. Becsuktuk az ajtókat és az ablakokat, majd megvárva az éjszaka leszálltát, hogy majd akkor továbbhaladva kellemetlen meglepetéseket szerezzünk annak a Féregnek, amely ezt a Falut Uralja! Első volt a listámon, ahogy az unokája is. Nem kellenek újabb, a hatalomvágytól elvakult és másokat a sárba tipró szemetek, aki létezésükkel csak a pusztulást szolgálják! NEM ÉS NEM!
Ezekkel a gondolatokkal pihentem le aznap éjjel. Úgy gondoltuk, hogy nem fognak keresni és nem figyel ránk senki, hiszen egy Vándorcirkusz nem okozhat nagy felfordulást és még két őrt is mellénk osztottak. Persze klónokkal helyettesítettük őket addig, amíg mi meghúzzuk magunkat és ők maguk nem kerülnek őrségváltásba. Ám az éjszaka nem éppen úgy alakult, ahogy terveztem. De nem is fogom ecsetelni hosszasan, ugyanis a történet leríva nem olyannyira izgalmas, mintha azt valaki átélné. És persze nem egy történet író vagyok, aki az emberek szórakoztatására írja le az élettörténetét, és a hatásvadászat érdekében írja vérrel ezen sorokat. Mert igen kedves olvasó, amit a kezedben tartasz az egy-egy elhullott ember, elesett ellenség, vagy a számomra érdektelen és csak a céljaink osztozására használt "barát" vérét tartalmazza! Ne botránkozz meg, hiszen ha eddig nem győztelek még meg igazamról és a Könyv Eszméiről, akkor a továbbiakban megfoglak, hiszen a könyv a teljes igazságot tartalmazza a Világról és az Ame no Ekibiogamiról! De térjünk vissza a főszálhoz, amit mint mondtam, nem ecsetelek részletesen... Megleptek minket aznap éjjel és több füstbombát engedtek be az ablakokon. Egy rajtaütés, amit valószínűleg a Daimyo rendelt el. Talán nem kell mondanom a dühöt, amely elöntött minket. Kiszabadulva a füsttel megtelt épületből, négy társammal csapdába estünk. Több kardos Őr vett minket körül, megtartva a tisztes távolságot. Ez persze nem számított nagy fenyegetésnek, csak az ami utána jött. Körbezártak minket egy Pecsét Technikával, mellyel Chakrafallal vettek körbe egy jókora területet. Se ki, se be... Persze ennyiben nem ér véget a történet. Mindegyikünkre egy-egy ninja jutott. Ezek az alantas mocskok a Daimyou irányítása alatt álltak. A feladatuk az volt, hogy megvédjék őt és a családját... Mindannyian Szökött ninják, akik jó pénzért szegődtek szolgálatba.

   Itanashi és az a bizonyos Emi - aki mint kiderült Konohából jött és a Byakugan birtokosa - megharcoltak rendesen az ellenfelükkel. Azt a nőt én húztam ki a pácból... Hogy miért nem szereztem meg a szemét? Persze ez a kérdés csak nekem juthat eszembe... Akkor és ott nem lett volna jó lépés. Azok a szemek hasznomra lettek volna, de sem a tudásom, sem pedig a lehetőség nem volt meg arra, hogy a szemeket elvegyem és majd később beültessem magamnak. Akkor egymásra voltunk utalva és csak a halálomat jelentette volna, ha szembe állok ezzel az összeverődött csapattal... Én végeztem elsőként az ellenfelemmel. Természetesen az eszemnek köszönhetem, hogy akkor egy mozdulat alatt leterítettem, de nem volt alkalmam végezni vele, ugyanis egy robbanás rázta meg a falut és Ő egy Suiton Ninjutsuval kiszabadult a Technikám fogásából. Ekkor Itanashival a palota irányába eredtünk, ahonnan a robbanást hallottuk és láttuk. Magát az épületet robbantották fel, így semmi kétség nem fér hozzá, hogy rajtunk kívül még másnak is dolga van a Földesúrral. Amint odaértünk, láttam az ellenfelemet bemenni, így követtem őt felfelé a folyosón Itanashival a nyomomban... Ekkor pedig megláttam őt. Beléptem a szobába, ahová az ellenfelem bement és megláttam a megbízónkat, a legnagyobb lehetőséget a Tudás Megszerzésére, ami az Emberiség Elpusztításához kell! Yakushi Kabuto az Otokage állt előttem. Egy pillanat alatt végzett a Jouninnal aki immáron a mennyezet foglyává vállt... Az a szánalmas nyomorék már nem fogja magát kihúzni a halálból egy Suiton technikával! Ott meredt rám a mennyezetre szögelve az üres tekintetével. Különös a holtak nyugodtsága ezt már észrevettem minden hullán amit láttam. Még a legrémültebb és legfájdalmasabb halált halt embernek is nyugalom van az arcán miután elveszítette életét. De sokan ezt a nyugalmat, összekeverik a szomorú arccal. Nem... A legtöbb ember nem ismeri még a Világot annyira, hogy kijelenthessen ilyen könnyelmű dolgokat, melyek csak a saját lelkivilágukban váltanak ki hamis érzeteket.
   Ahogy az Otokage megfordult és sárga, Kígyószerű szemeivel ránk nézett, a Világ legalantasabb lénye tekintett rám, de a tekintete mégis párosult bennem a Csúszómászó erejével és tudásával. Pert a Tudás Hatalom, a Hatalom pedig Erő! Erővel pedig bármi elérhető, amire csak vágyunk! Tudtam, hogy az aki előttem áll, ugyanolyan Féreg, mint a Világon Élő Emberek egytől egyig, de azzal is tisztában voltam, hogy Ő az, aki az árnyékban birtokolja azt a hatalmat, amivel a Királyokat és az Uralkodókat irányítani engedi! Egyike azoknak, akik ha Akarják, teljesen újjá írják a jelenlegi Világképet Erejükkel, Eszükkel és Hatalmukkal! Ők állnak a Társadalom Illúziója mögött és mozgatva a szálakat a saját Javukra hajtják a malmot. Éppen ezért éreztem késztetést arra akkor, hogy hódolatot színlelve egy nagyobb Hatalomnak, féltérdre ereszkedjek az Otokage előtt és ezzel nyerjem el jóindulatát. Amikor elsétált mellettünk és megsimította a fejemet akár egy okos és engedelmes kutyának, akkor a harag és a gyűlölet szinte már hullámokat vetett bennem, hogy egy ilyen hideg bőrű, ocsmány, aljadék szarházi így lekezel és jó szolgájaként tart számon! De ezt akartam elérni! Éppen erre vágytam, de félek, hogy ez számára csak egy próbatétel volt, nem pedig a bizalom elnyerése.
   Miután az égő épületből kikászálódtunk, Itanashival feldúltuk a falut. Épületeket robbantottunk és tonnaszámra halmoztuk a hullákat a lehető legváltozatosabb halálformákban. Mint később kiderült, Ő egy Jashinista Pap, akinek a vallása az emberek feláldozásáról és Jashin szolgálatáról szól. Az Ő parancsai által kell cselekednie... Ez kapóra is jött számomra, hiszen ezekben az órákban ötlött fel bennem a Szervezet fogalma. Olyan csoportot akartam létrehozni, akik hozzám hasonlóan undorodnak az emberektől és a lehető legtöbb ilyen lényt akarják teljességében megsemmisíteni. Persze ilyen ember aligha akad még egy. Az is nagy szerencse volt, hogy egy ilyen elvakult Őrültek találkoztam össze, aki lényegében a Hitével és az Én elveimmel is egyaránt rendelkezik. De még Ő sem tudja a teljes igazságot, amit az Én Eszméim képviselnek. Ez az igazság pedig a legnagyobb igazság és a legnagyobb dolog, amit egy Megvilágosult ember elérhet. De ezt még nem mondom el és írom le nektek, mivel teljesen őrültnek néznétek és letennétek kezetekből a könyvemet és nem ismernétek meg azt az igazságot, amit szemléltetni akartam a világgal... Így tehát Itanashi sem ismeri az Én igazi nagy tervemet, csak is kizárólag a Szervezetem eszméit. Akkor ott felötlött bennem a név, amely az Ame no Ekibiogami! Ekibiogami Esője, vagyis Fertőzés és a Járványok özönvize! A Fertőzés és a Járvány minket, a Szervezet tagjait jelképezi, ahogy mint a Pestis és a Lepra, mi is egy Dögvész leszünk és végigsöprünk az Emberiségen, elhozva a már oly régóta várt megújulást! Ez nem Gonoszság, vagy Őrültség... Csupán egy folyamat felgyorsítása. Az emberek napjai meg vannak számlálva! Mint az Egerek a Sajton! A Földjüket emésztik... Ahogy egy falka egér, egy óriássajton a tengeren... Éhesek és mohóak, nem érdekli őket, ha belehalnak és elfogy lábuk alól a reményt nyújtó sajt, felfalják azt és még többet akarnak. Végül egymásba marva, egymás kapaszkodva küzdenek a sajtért és azért, hogy ne essenek a vízbe... Csak azért, hogy életben maradjanak! Eközben pedig a Sajt elpusztul, elfogy, megemésztődik és végül csak az egerek ürüléke marad, ami már nem alkalmas arra, hogy életben tartsa őket. Ezt teszik az Emberek a Földdel és a Környezetükkel! Előbb-utóbb a halál vár rájuk... Én és az Eszméim csak fel akarjuk gyorsítani az emberek Halandóságának folyamatát, hogy a környezetet és az életre érdemes Élőlényeket megmentsem vele. AZ állatok és a növények mind érdemesek erre, de az Emberek őket is elpusztítják a saját Romlottságukkal!
   Miután Itanashival megalapítottuk az Ame no Ekibiogamit, létrehoztuk a jelképét, amely a lefelé fordított háromszög a közepén egy szemmel lett... Ez jelképezi azt a gonoszt, amelyet az emberek saját félelmeikből hoztak létre és a szemet, amely mindent lát! (Off: A Háromszög Középen egy Szemmel egy Illuminátus jelkép) Így az emberek félnek majd tőlünk. Már nem csak a nevünk hallatán fognak összerezzenni, hanem a jelképünk láttán is! Mindenki tudni fog rólunk és arról a Pusztulásról, melyet mi hozunk majd rájuk! A félelem az, amit Én meg akarok mutatni az embereknek! Nem a halál lesz az egyetlen és a legborzasztóbb dolog amivel szembesülniük kell majd! A FÉLELEM ÉS A SZENVEDÉS AZ, AMI HIÁNYZIK BELŐLÜK! Ha majd megérzik és megtapasztalják azt, amit ÉN SZENVEDÉSNEK ÉS FÉLELEMNEK NEVEZEK, akkor majd mindenki elmondhatja magáról, hogy Ő valóban együtt érzet EZER ÉS EZER, MILLIÓ EMBERREL! HOGY Ő VALÓBAN AZZÁ VÁLT, AKI EBBEN A PILLANATBAN ÉS MOSTANTÓL ÖRÖKKÉ EGYÜTT FOG ÉREZNI A TÖBBI EMBERREL! DE nem... Akkor már késő lesz... A halál lesz a jutalma mindezért... A megváltó halál. Mert ezt a titkot, amit Én megosztok az emberekkel születésétől fogva nem tudhatja senki, csak egynéhány ember... Ezek az emberek pedig vagy úgy végzik mint Én, vagy magukba süllyedve öngyilkossá válnak... Ez utóbbi pedig pont a megfordítása annak, amit Én akarok elérni! Hát ÉRTITEK MÁR!? Értitek, hogy mi az Én végső tervem!? Az ÖNGYILKOSSÁG ÉS A TELJES PUSZTULÁS! Sereget Szervezek, Erőt Gyűjtök, Hatalmat Szerzek és a Hatalmammal elpusztítok MINDEN EMBERT, míg végül csak Én maradok! Ekkor pedig pontot tehetek egy az Istenek által kreált problémára... Beteljesíthetem a Küldetésemet és végezhetek önmagammal, eltüntetve és felszabadítva ezzel az utolsó Élő Embert is! Eltüntetem magamat, az utolsó romlott élőlényt a föld színéről! Ezzel én válok az Új Világ MEGVÁLTÓJÁVÁ! Igen! Mert ha Én magam akarom elpusztítani az Emberiséget, akkor olyanná kell válnom mint a Sok FÉREG és UGYANOLYAN, ha nem, akkor romlottabb lelkületű Istencsapásává kell majd válnom amivel majd beteljesíthetem a Feladatom és kijavíthatom az Istenek legnagyobb hibáját! Ez Az Én Célom! Ez az, amivel létrehoztam az Ame no Ekibiogamit! Ez az, ami Majd az Én utolsó nagy Művem Lesz! Ez áll majd mindenek felett...

Shimura Danzou Csüt. Júl. 10 2014, 18:18

Yo!
Hát ez a szín nem nyűgözött le. Az olvasás felénél már kiégette a szememet, amikor eszembe jutott, hogy ha kijelölöm a szöveget, akkor... ^^ Na, mindegy. Az írás maga jó volt, bár az eszméivel még Sei sem tudna teljesen azonosulni, nem hogy én, mint user. Mindenesetre ez itt nem is erről szól. Így hogy említetted ezt a háromszöges dolgot, leesett, hogy tényleg. Persze, az AMEGAMI jele pont fordítva van, ugye?

No, nem is húzóm tovább a dolgot. + 12 chakra. Kérlek legközelebb valami szemkímélőbb színt használj ^^

**Shiren** Hétf. Okt. 20 2014, 18:46

// Részletek a Fentebbi Bővítményekben olvashatóak, ha valaki kíváncsi rá //

AME NO EKIBIOGAMI
EGY ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

III.FEJEZET
Az Új Világ Kezdete - Jigokutari a Pokol Alárendeltjei

Sötétség, Gyűlölet, Szövetség...
   Amikor két gyűlölet találkozik, akkor annak rendszerint harc lesz a vége... A harc nem más, mint a két gyűlölet nagyságának egymásnak feszülése a győztes pedig az lesz, akinek a gyűlölete nagyobb, sokkal nagyobb mint a másiknak. Tehát az egyik fél mindig veszíteni fog... Ez a nagy általánosság, amikor a Gyűlöletet érző felek között nincsen valami felsőbb cél, ami felülírja ezt a programot és a két Gyűlölet találkozásából nem születik valami jobb, valami hatalmasabb. A jobb dolog természetesen az Ame no Ekibiogami lett. Itanashi és Én megértettük egymást. Talán én többet tudtam róla és sokkal többet értettem meg azokból az érzésekből, amiket Ő táplál a Világ és az Emberiség iránt, mint amit Ő megértett az Én érzéseimmel kapcsolatban. Persze esélyt sem adtam neki, hogy megértsen, de nem is akartam és nem is fogok senkinek. Az Én értékrendem és elképzelésem a Világ Sorsáról teljesen más, mint amit bármelyik Amegami tag jónak látna, vagy elfogadna. Valószínűleg gondolkodásilag nincs még egy olyan ember a Földön mint én, éppen ezért az Amegamit olyan személyekből kellett össze raknom, akik eszméi és céljaik megegyeznek azzal az úttal, amit Én akarok járni. Ha pedig már nem lesz szükségem rájuk, egyszerűen csak eldobom őket és mennek a többi hulla közé. Ez a sors vár mindannyiunkra...
   Utazásaim során rengeteg személlyel hozott össze a sors. A Fagy Országából elfele találkoztam egy Remetével, aki megtanított a Kage Bunshin no Jutsura. A férfi ártalmatlannak, de erősnek tűnt, viszont utamat nem keresztezte és még segített is rajta, így életben hagytam. Természetesen ez a tettem úgy tűnik, mintha teljesen ellentéte lenne hitemnek, viszont ez egyáltalán nincs így. Ha ezen az alapon nézünk minden szituációt, ahol egy emberi lénnyel kerülök össze, akkor minden egyes az utamba kerülő Ember életét kiolthatnám valamilyen módon. Ez viszont teljesen értelmetlen lenne, nem is beszélve arról, hogy mekkora idő és erő pocsékolás. Az Emberiséget nem egyedenként fogom kiirtani, hanem egyszerre egy nagy csapással. Ez a csapás pedig már taglaltam, hogy mi lesz az előző fejezetekben. Olyan "Vírust" fogok szabadjára engedni és saját kezűleg Generálni, ami elpusztítja majd az Emberiség 99%-át. Ez a Vírus pedig az Ember maga lesz. Addig mozgatom a szálakat és addig maradok az életben, amíg a teljes Emberiséget manipulálva nem uralkodhatok az árnyékok közül... Ha már Én irányítom a szálakat, akkor el tudom érni azt, hogy az Emberiség Saját magát tegye tönkre. Amikor pedig eljön ez a pillanat, a megmaradt Emberek hozzám jönnek majd menedékért és védelemért. Ekkor jön el az Én időm! Mondhatjuk, hogy a színre lépésem már csak a finálé lesz, a záróakkord, amikor már elértem a céljaimat... Akkora már minden az Én kezemben lesz!
   Ez hát a magyarázata annak, hogy miért nem ölök meg minden utamba kerülő emberi lényt és ez a magyarázata annak, hogy miért folyamodok pont az Ő segítségükhöz. Így történt, hogy Itanashi után növeltem a tagok számát még egy fővel, amikor a Gőz Országában jártam. Azon a vidéken hemzsegnek az Otogakurei Ninják, hiszen a Negyedik Nagy Ninja Világháború kirobbanása előtt járunk. Óh igen kedves olvasó. Nem tudom, hogy mely időkben olvasod ezeket a sorokat, de valamikor a Történelem folyamán megesett a Negyedik Nagy Ninja Világháború is, aminek majd egy külön fejezetet tartogatok számodra a későbbiek során. Most viszont térjünk vissza a Gőz Országába. Chuunin egyenruhámban vágtam át az Erdőn, veszélyesen megközelítve egy Otoi tábort. Nem rejtik el magukat, elvégre nincs mitől félniük, így nagy ívben kikerültem őket. Azonban úgy nézett ki, hogy mégis követnek. Ha jól emlékszem, három Ninja eredt utánam. Nem voltam rest, természetesen használtam a nemrég megtanult Kage Bunshin no Jutsut, amivel eltereltem őket egy másik irányba. Ezek a férgek nem tudják kivel van dolguk! Bár ezekben az időkben még gyenge voltam és csak egy kezdő Chuunin Szintjén álltam, logikám és tehetségem mégis a magasba emelt, ezáltal pedig haragomtól vezérelve utánuk eredtem. Az ostobák nem vették észre, hogy a klónom jár elől én pedig utánuk... Képzetlen, elbizakodott csőcselék! Chh! A haláluk nem volt méltó ezekre a férgekre, ugyanis olyan halált haltak, ami túl jó volt hozzájuk. Hiába is, nem én végeztem velük, ugyanis a három Otogakurei és a Klónom belefutott valakibe... Egy olyan személy irányába sodort a sors, aki merőben megváltoztatta az "S szintű" ninjáról alkotott véleményemet. Látszatra egy közönséges Jounin szintű shinobi volt, aki gyors Taijutsuval elintézte a félelemtől megdermedt Otogakurei ninjákat. Ha pontos akarok lenni, akkor kettőt közülük, a harmadikat pedig én intéztem el hátulról... A Ranju Shigumi no Jutsut // Vad Oroszlánsörény technikát használva... Kedveltem ezt a technikát, ugyanis a haj az ember egyik legalapvetőbb "kelléke". Ez a technika pedig egy tökéletes felhasználási módot biztosított a számomra, ugyanis a barna hajzuhatag amit megnöveltem és megkeményítettem a technikával tökéletesen alkalmas volt arra, hogy egy ököl nagyságú lyukat fúrjon az Otogakurei testébe ezzel a másvilágra küldve azt hatalmas kínok között... De most nem a halál realisztikus és csodás ábrázolására akarom pazarolni a "tintát" // Az előző Bővítményekből kiderül, hogy a könyv minden egyes betűje vérrel íródott. Mirubi itt erre gondol // hanem Raion Tensei bemutatására. Ezt a fickót aki egy csapásra elintézett kettő Otogakurei Chuunint Raion Tenseinek hívják és igen, Ő az a ninja aki megváltoztatta a Fogalmamat arról a bizonyos "S Szintű Ninjáról". Az Ő képességei mindenek felett állnak. Dojutsujával képes volt behatolni mások elméjébe és kiolvasni belőle minden információt, vagy beültetni bármilyen adatot, emléket. Ezek a szemek az elme teljes manipulálását tették lehetővé. Később kiderült, hogy Dojutsuja képes megbénítani mások idegrendszerét és komoly Genjutsu alá vonni az áldozatait, így pedig a Tenseigan nevet kapta. Egy újabb elbizakodott bolond! Chh! A név amivel illeti ezeket a szemeket teljes sértés az Adottsága értékére nézve, ahogy a szemek használata is. Ilyen erővel már réges-régen a Világ élén kellene állnia és diktálni minden Embernek. De Ő nem ezt tette... Sajnos valódi céljait nem sikerült kiderítenem és nem sikerült a múltját sem megismernek. Mindig titokzatos és maradi volt. Úgy beszélt a Világról és az Emberekről, mintha mindent tudna és ismerne. Rébuszokban beszélt és mindig volt valamilyen mögöttes tartalma a mondandójának. Ő az egyetlen olyan ember, akire tényleg felnéztem, habár fiatal volt. Idősebb volt nálam akkoriban. Huszonöt éves lehetett, de mégis... Annyi mindent tudott a Világról és az Emberekről...
   A szervezetem harmadik tagja talán nem teljesen olyan személy, akire az olvasó számítana. A neve Akari Tenshi egy Kunoichi akire Raionnal a Gőz Országában akadtunk. Nem sokkal az után, hogy néhány szóváltás után Raion csatlakozott a Szervezethez, egy faluba mentünk a Gőz Országában. Természetesen itt is hemzsegtek az Otoi ninják, így nem csoda, hogy éppen egy összecsapás közepébe csöppentünk az egyik sikátorban. Ez a bizonyos Tenshi harcolt két Otogakurei ninjával, akik hang alapú Ninjutsukat használtak. Raion voltaképpen zsebre tett kézzel állta végig a harcot, amit a lány vívott a két ninja ellen. Én eközben persze észrevettek és belekevertek a harcba. A lány oldalán foglaltam helyet, akinek Raion Doton technikájának segítségével sikerült legyűrnie a két Otoi ninját. Ezután Itanashi is betoppant, aki megdolgozta kissé az ijedt kunoichit, majd kihasználva Raion Dojutsujának képességét megmutattam gondolataimat és terveimet az Ame no Ekibiogamival. Természetesen csak annyit engedtem láttatni, amennyit akartam és Raion is csak annyit mutatott amennyit akart. Ő volt az egyetlen aki bármikor belém láthatott. Már az első szemkontaktusunktól fogva tudta, hogy mit tervezek a világgal és tudta, hogy mi lakozik a szívemben... Így benne már a kezdetektől megbízok... De térjünk vissza Tenshihez, akinek miután Rainon levetítette a gondolataimat, döntenie kellett, hogy csatlakozik-e hozzá. Láttam potenciát a lányban, így kissé megkönnyebbültem, amikor nem kellett megölnünk. Úgy döntött, hogy csatlakozott. Ő is, ahogy Én, az Irio ninjutsuk felé hajlott, így később a tanítványom lett.
   Ezután jött a Nagy Falat. Persze nem volt olyan nehéz felkeresni és beszervezni Őt, de mindenképpen egy olyan személy, akit nehezebb irányítani és manipulálni, ugyanis egy Saját Csoportot vezet. Ezt pedig a Kenshiro Klán és a vezetője, Kenshiro Karu. Jómagam is Kenshiro vagyok. Egészen pontosan a nevem Kenshiro Mirubi. Ez eddig természetesen nem derült ki, de a könyv mellé a szerzői nevet is mellékeltem, így aki jó megfigyelő az képes arra, hogy össze kapcsolja a könyvemet és a nevemet a könyvben leírtakkal. Nah de ne térjünk el a fölösleges szópazarlással a tárgyunktól. Kenshiro Karut a Chuunin Vizsga óta nem láttam így Chuunin Egyenruhámba felkerestem a még mindig békés Fű Országát, ahol hamarosan hadiállapotot hirdettek. Ezzel megnehezítették a dolgomat, de még így is sikerült felkutatnom a Kenshiro Klán birtokát és a vezetőjüket. Karu által mélyebb betekintést nyertem a Ninják Történelmébe és a Klánom Múltjába. Talán mondanom sem kell, hogy nem hatott meg a dolog. Nem éreztem a "Klán" a Család és a Testvérek fogalmának, tényének jelentőségét, így ezt is, mint minden más jelentéktelen dolgot a hasznomra fordítottam. Karu teljes jogú tagként bánt velem mint a Kenshiro klán újdonsült tagja, Én pedig elmondtam neki a Szervezettel való Terveimet. Persze nem az igazságot, hanem a Szervezet álcázott célját, ami természetesen nem volt ínyére, de mivel igyekeztünk fenntartani a jó viszonyt, bele ment abba, hogy csatlakozik az Amegami Tagjai közé, ha teljesül két feltétel. Az egyik, hogy az Amegami és a Kenshiro klán a jövőben fenntartja a Jó viszonyt és segítik egymást, de a Kenshiro klán független marad és csak a Vezetők vagy a szabad akaratukból csatlakozott tagok lehetnek érintettek bármilyen ügyletben ami az Ame no Ekibiogami érinti. A másik feltétel pedig egy azonnali segítség volt. A Fű Országát Megtámadta a Víz Szövetsége. Természetesen Konoha és Kusa felállította Hadseregét és a védelmét, viszont az Amegami már megkezdte működését azzal, hogy elküldtem Itanashit és Raiont harcolni a frontra Karu mellé, Tenshinek pedig be kellett épülnie az ellenség soraiba és szabotálni kellett őket. Mindkét véglet sikeres volt, így elégedett lehetettem. Habár, lehetséges, hogy az Amegami közbenjárása nélkül is sikerrel zajlottak volna a Tűz Szövetségének harcai, de legalább szereztek némi tapasztalatot...
   Obotsu Ryu. Számára egy egész fejezetet szánhatnék, de nem teszem. Egyrészről azért, mert megbízhatatlannak bizonyult, másrészről nem sikerült elég információt gyűjtenem róla. Őt Raion ajánlotta be közénk. Amikor napok után rátaláltunk, éppen néhány Otogakurei Ninjával harcolt. Erejéről pillanatokon belül megbizonyosodhattam! Minden úgy volt ahogy Raion mondta. Tökéletes Suiton használó és emberfelettien kegyetlen és gonosz. Cinikus stílusa, kegyetlensége és felsőbbrendűség érzete elnyerte tetszésemet... Az egyetlen dolog ami nem tetszett az a túlzott finomkodás és tisztaság amivel ölt. Nem ügyelt különös képen a halál formájára és módjára és talán még Ő sem vette észre, de rendkívül kíméletesen és gyorsan ölt. Nem hagyta kiszenvedni az áldozatot, hanem megkönnyítette a dolgát és fájdalommentesen végzett velük. Ő inkább pszichésen amortizálta és büntette ellenfeleit. Ha akkor nem lett volna ott Raion, akkor már biztosan halott lennék, ugyanis ez az őrült habozás nélkül megtámadott volna, ha nem tűnik fel mellettem Raion. Régről ismerték egymást, egy Szervezetnek voltak a tagjai. Természetesen Raion Dojutsujával sikeresen elmagyaráztam neki, hogy mire is vágyom és mit is akarok és sikeresen belé is láttam: Őt csak a harc és a pénz élteti. Abból pedig lesz bőven, így természetesen Ő is csatlakozott hozzánk... Később viszont nem jelent meg az Első Szervezeti Gyűlésen, így Fekete Listára került: Az elsők közt szerepel a Kivégzési listánkon.
A Soron következő tagunkra szintén egy véletlen folytán akadtam. Bizony, az Amegami megalapítása utáni években és a bázisunk kiépítése alatti két évben, azzal töltöttem az időmet, hogy a Világot jártam és igyekeztem minél több információt begyűjteni az egyes Országokról és jelentősebb Falvakról. Minden Politikai és Társadalmi vitát kiveséztem és lejegyzeteltem magamnak. Talán mondanom sem kell, hogy minden Országban fellelhetőek a kisebb-nagyobb alvilági csoportosulások vagy éppen szervezetek, amiknek komoly befolyása van az Országok és a Rejtett Falvak Kül és Belpolitikájára. Bár azt tapasztaltam, hogy az Öt Nagy Nemzetnél ezen hatások egyáltalán nem fordultak elő, hiszen a Rejtett Falvak és a Földesurak teljességében kezükben tartják az Ország Irányítását, de a kisebb Nemzeteknél feltörekedtek azok a most már ismertebb alvilági alakok is, akik nem tisztességes úton akarnak hatalomra jutni. Persze a Mai Világban már kinek van úgy hatalma nem igaz? Meg hát ki szabja meg, hogy mi a tisztességes?! Senkinek nincs elég joga hozzá, így ezt ne is firtassuk. Legyen elég annyi, hogy az Alvilág komoly részben irányítja a kisebb Országokat. Talán a legnagyobb befolyást - ahol még azt lehet mondani, hogy a hatalom az arra jogos vezető kezében van - a Füst Országában szerezték meg az Alvilági személyek. A nevüket már nem tudom, hiszen számomra nem voltak jelentősek, de arra emlékszem, hogy mi folyik ott. Az Ország majdhogynem 90%-át az a bizonyos Alvilági Főúr birtokolja és irányítja. A rejtett falu Kemurigakure ezzel pedig teljesen elégedett, ugyanis a közbiztonságra már régóta nincs panasz, ugyanis az emberek megszokták a harcot és a túlélő életmódot. Amelyik kutya az erősebb, az eszik... Ezek a törvények uralkodnak errefelé. A Terményekből származó adót és minden bevétel is megkap Kemuri amire jogosultak lennének, de ugyanakkor az Alvilági is igencsak gazdagszik ezen termények jó nagy részéből. A Sors pedig kegyes volt hozzám, ugyanis pont egy olyan személlyel hozott össze, aki nagy tiszteletben állt ezen Alvilági Főurak, vagy Főúr szemében. Az Ő neve Shikotou Sei... Benne találtam meg azt a lényt, aki a legközelebb áll ahhoz az elképzeléshez és látásmódhoz, amit Én képviselek. Az Ő meggyőzése nem volt gyerekjáték. Eszmefuttatások és tesztkérdések sorozata állt előttünk, meg persze egy kisebb kaland, amire majd későbbi fejezetekben térek ki kicsivel részletesebben. Nem mesekönyvet vagy történelmi könyvet írok, hanem egy olyan könyvet ami remélhetőleg majd felnyitja valaki szemét és folytatja azt amit elkezdtem... Ezzel pedig el is árultam azt, amit nem kellett volna még, de aki nem vette észre az előbbi mondatban rejlő rejtett igazságot és némi ellentmondást, az nem is fogja még egy darabig megérteni ennek a könyvnek a lényegét. Tehát Sei volt az, aki legjobban megértett és akit én is megértettem. Róla később egy külön fejezetet írok, így nem mutatnám be részletesebben...
   Eltelt némi idő ismét. Idő közben rengeteg dolgon mentem keresztül, de ez a fejezet most nem ezekről, hanem Jigokutari bemutatásáról szól, így már csak egy tagunk maradt hátra a kezdeti Nyolcasból. Ő pedig Kenshiro Yuu. Hozzá fogható lényt még nem láttam soha. Arca, teste, kisugárzása és energiái amiket áraszt magából alapjáraton hatnak úgy, mint az Én erőm. Erre még nem tértem ki, így gyorsan pár szóval összefoglalom az Erőmet, amivel meggazdagítottak az Istenek, ezzel is megerősítve annak az útnak az Igazságát amit én járok. Az erőm forrása vagyis lényegi része a Gyűlölet. Az a hihetetlen harag, amit az évek során felhalmoztam magamban. Ezek a hatalmas érzések átalakították a Chakrámat és olyan energiákat szabadítanak fel bennem, amitől létrejön az a bizonyos Sötét Chakra, amit a Világ Leggonoszabb Chakrájaként tartanak számon. Egyesek számára ez átok, mint sem áldás, de Én képes vagyok úgy felhasználni ezt az erőt, ahogy senki más... Yuu pedig ugyanezt az erőt sugározza magából úgy, hogy chakrája érezhetően gyengébb és jelentéktelen az enyémnél. Titokzatos egy személy és róla sem tudtam meg sok mindent, de számára is egy külön fejezetet tartogatok... Őt voltaképpen egy közös Kalandon ismertem meg. Karu bízott meg azzal a feladattal, hogy gyűjtsek információkat a Bijuukról a Ninja Világ leghatalmasabb Démonairól, majd ha sikerrel jártam akkor keressem fel a Kétfarút, vagyis a Nibit. Természetesen kíváncsiságból és tudásvágyból igent mondtam neki és az Otokage segítségével megtaláltam a Nibi tartózkodási helyét. Ám a Kígyóval lepaktálni koránt sem annyira jó döntés, mint aminek akkor látszott... Akkor a fizetség egy Kenshiro volt élve vagy holtan, hogy kísérletezhessen rajta. Természetesen nem utasíthattam el az ajánlatát, mivel később kiderült, hogy Karu a Nibi Jinchuurikijévé akart válni. Ez már önmagában őrültség, hiszen egy ilyen lényhez nem érhet fel egy halandó sem, így már a Nibivel való harc is halálos lehet. De ha még sikerül is neki legyőzni a Bijuut, akkor is... A pecsételést biztosan nem éli majd túl. Ennek tudatában vágtam bele a dolgokba, hiszem miután Karu meghal, egy első osztályú Kenshirot szállíthatok le Kabutonak. A kérdés csak az, hogy mi lesz a harcok kimenetele...?

// Ez az iromány az elmúlt hónapok történéseit dolgozza fel Mirubi könyvének egyik fejezetében. Jelenleg a Nibi felkutatása folyik a játéktéren //

Shimura Danzou Szer. Okt. 22 2014, 12:28

Megvan a szokott hangulat, habár most az előzőhöz képest kiváltképpen beleláthatunk Mirubi fejébe. + 12 chakra.

**Shiren** Vas. Feb. 14 2016, 19:38

AME NO EKIBIOGAMI
EGY ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

IV. FEJEZET
Az Új Világ Kezdete - A Sötétség Rabságában

Egy sötét, néma világ, ahol csak a düh hangja sivít...

Nemrég elfogyott a "tintám" így megint ölnöm kellett. Nagyon fontos számomra, hogy ez a könyv valóban az emberi vérrel íródjon, hogy hű lehessek saját magamhoz. Ha ez nem így lenne, talán nem is lenne értelme megírnom ezt a könyvet. De ami a lényeg, hogy két fiolám van, így mindkettőt meg kell töltenem. Az a bormámorban úszó, részeg Élettelen, úgysem érdekelt senkit. Saját világában sem élt már nagyon régóta, ahogyan a skizofrének, pszichopaták, mániákusok és a többi bolond. Ha ezt meg tette volna, legalább lett volna némi elképzelése a világról, ha más nem is, akkor legalább az, hogy mindenki őt figyeli. De nem. Ez az alak már hosszú idők óta itt él és már évek óta, minden napja azzal telik el, hogy öntudatlan állapotban végigdolgozza a munkaidejét, majd a megkeresett pénzéből kenyeret vesz, hogy ne halljon éhen, majd a maradékból kocsmákba jár. Már a nők sem érdeklik, elméje tompult, akár egy fadarabé... Céltalan élet egy olyan lélek számára, mint az emberi lélek, nos szentségtörés, én már jól tudom. Ezért nem fog hiányozni senkinek. De megint túl sokat fecsegek! A másik fiola is teli van már, ahhoz Én adtam a vérem. Óh nem azért, mert nem lett volna elég az a több liter vér abból az emberből... Azért, mert ez a fejezet rólam szól. Rólam és nem a szervezetről, nem Jigokutariról és nem az Emberiségről, hanem csak és kizárólag rólam. Így az Én vérem az egyetlen, ami alkalmas és elég kifejező lehet arra, hogy papírra vethessem vele a történetemet

Nem akarok senkit untatni gyermekkorom kálváriájával, persze az lenne az alapos munka, hogyha első emlékeimtől mesélnék részleteiben arról, hogy mi történt velem. Sőt... Egy "kedves barátom" jóvoltából volt szerencsém megtekinteni csecsemőkorom történéseit, megéléseit egészen az Akadémiai Éveimig, amire már tisztán emlékszem, így többről is tudnék beszélni, de nem fogok. Nem szeretném lelkem minden egyes kis részletét a világ szeme elé tárni, vannak titkok és érzések, amiket magamnak akarok megtartani. Tömören a lényegi rész a törődés elhanyagolására helyeződik és a normális családi háttér nélkülözésére. Persze én úgy vélem, hogy "problémáim" velem születtek. Nem lehet véletlen, hogy Én vagyok Én... De ebbe sem megyek bele, ez nem az a rész. Filozofálgatni majd később fogok, itt és most nem hányadtatásom története érkezett el, csak némi ízelítőt adok abból, hogy miért is vagyok most olyan, amilyen... Így hát most jól figyelj kedves olvasó, mert egy igaz és lényegileg tömör történetet fogsz hallani arról az emberről, aki ezt a valószínűleg sokak számára átoknak, véteknek és gonosznak tartott könyvet írta. Nem várom el, hogy bárki is megértsen, éppen ezért nem részletezek semmit, csak a "tömör gyönyör..."

A fájdalmas és megrázkódtatásokkal teli gyerekkorom az oka annak, hogy olyanná váltam, amilyen most vagyok. Nem világosultam meg, nem ébredtem rá egyik pillanatról a másikra a Nagy Igazságra, hogy az Emberiség Gonosz és eleve rossz. Nem. Mindig is bíztam az emberek jóságában, abban, hogy hiába létezik erőszak, harag és fájdalom, az emberiség képes lehet ezen felülkerekedve úgy élni a világgal, hogy valóban létrejöjjön a kölcsönhatás. Az Ember ember lehet, valóban az egyensúly fenntartója, Az Evolúció Csúcsa! De nem így lett. Kisgyermekkoromban elveszítettem édesanyámat, azt a személyt, aki a világra hozott. Azt a személyt, akivel a legszentebb kötelék alakul ki ember és ember között, akiben nevelkedtem és akihez mindig odamehettem. Ám ekkor még nem voltam tisztában ennek a dolognak a súlyával. Gyermekként csak éreztem a fájdalmat és az ürességet, melyet anyám hagyott maga után, de tudatosan soha nem gondolkoztam el azon, hogy egy gyermekre hogyan hat az, hogyha anya nélkül nő fel. Egyetlen támaszom édesapám volt, a másik személy, aki a védelmezőm lehetett akkor. Így teltek el az évek. Az érzelmek keserűen megültek lelkemen, ellenük pedig a legerősebb fegyverem a jókedv és az ábrándozás volt. Ábrándozás a szerelmemről, egy hatalmas erőről, ami majd különlegessé tehet, ábrándozás arról, hogy én magam különleges vagyok. Amikor pedig ez nem történt meg, képes voltam az élet minden egyes percében megragadni valami vicceset, valami szépet és valami kedveset. Rengeteg szeretet adtam, akár az idős hölgynek a zöldségesnél, vagy éppen az osztálytársaim felé. Kifelé pozitív voltam, befelé viszont egyre csak romlottam.

Persze, akkor még nem tudtam, hogy - a jókedv és az ábrándozás valóban jótékony hatásúak, ám - amit én tettem az teljesen más volt. A jókedv csak egy álca volt, egy belém nevelt inger, melyet édesanyám halála után fokozottan éreztem. Az inger, melyet apám és a társadalom nevelt belém, na meg persze mostohaanyám. Ő is döntően befolyásolta lelki fejlődésemet lenézésével, megjátszott kedvességével és bántalmaival. Én most ezt úgy érzem, hogy azt a kedvességet, amire Én tudat alatt, vagyis inkább a tudtomon kívül vágytam, valahogy úgy akartam megkaparintani, görcsösen megszerezni saját magamnak, hogy már akaratlanul is adtam ki magamból mindezt. Így mindenki jónak, kedvesnek és segítőkésznek látott. Kellemes volt, de pozitívat még mindig nem kaptam... Soha nem lehettem híres, nem lehettem erős, nem tűnhettem ki semmivel, még a kedvességem sem volt akkora, hogy azt bárki is több szóra méltassa. Amikor pedig már túlzásba vittem a dolgokat, akkor pedig persze lenéztek a báránylelkűségem és a naivitásom, esetleg a kihasználhatóságom miatt... De ez nem érdekelt volna, hogyha otthon rendben van minden.

Otthonomban édesapámmal, nevelőanyámmal és féltestvéremmel szép lehetett volna az élet. Édesanyám elvesztésének fájdalma már régen nem nyomta a lelkem, ahogyan apámét sem. Örömét lelte az új szerelmében. Annál kevésbé én... Örökös viták, fájdalomokozás és harcok köztem és a család között, amiből mindig én kerültem ki vesztesen. Persze csak hallgattam... Jól nevelt voltam, kedves... Minden lenyeltem egy szót sem szóltam, még akkor sem, amikor már számomra is egyértelművé vált, hogy nevelőanyám nem szeret. Természetesen féltestvéremet annál inkább, így létrejött köztem és az öcsém között egy természetes szakadék, egy fal és még megannyi hátráltató tényező, amivel nem ismerhettem meg jobban őt és a viszonyunk annyiban teljesedett ki, hogy a vacsoránál hallottam felőle egy-két szót. Egyetlen támaszom a nagyapám volt, aki a sajátos szigorú, kissé lenéző és bölcselkedő stílusával ugyan a legkeményebb tanító, szülő, nevelő és nagyapa volt a világon, de legbelül szeretett. Több időt töltöttem vele Genin éveimben, mint a folyton küldetésekre járó szüleimmel... Ő tanított meg a szakácsművészetre, majd később a toxikológia alapjaira. Rengeteget mesélt nekem a Ninja Történelemről, tehát minden jó volt. Szerettem őt.

Később édesapám is meghalt. A küldetésen szerzett sérülései halálosak voltak, de a holttestét haza tudták hozni. Sosem felejtem el: Éppen egy soknapos edzéssorozatból értem haza a csapat kötelékéből, amikor megláttam a gyászoló rokonokat és barátokat a házunknál. Egyből tudtam, hogy mi történt. Persze a közönség előtt nevelőanyámnak játszania kellett a szerepét, mint jó anya. Ezt már nem tűrtem el. Átkozva a családot és a meghalt apámat, elrohantam. Nem sokkal ez után indultam el a Chuunin Vizsgán és nagyapám felkészítéseinek hála remekül szerepeltem, ám ami utána jött, arra nem számítottam.

Csalás, ármány, gyávaság, hazugság... Édesanyám nem természetes úton halt meg, ahogyan édesapám sem egy egyszerű küldetésen veszítette életét. A családunk sem éppen a szokványos család. Apró kis titkok, amik elég naggyá váltak ahhoz, hogy feltegyék a pontot az "i"-re. Nem, nem emiatt változtattam a világnézetemen. Már fél éve látomások és rémálmok gyötörtek. Láttam anyám szellemét... Vagyis, nagy valószínűséggel csak azt hittem, miközben ezek mind csak hallucinációk voltak. El sem tudja képzelni a kedves olvasó, hogy egy több éven át megszenvedett gyermeki szív micsoda károkat szenvedhet. Valószínűleg ez történt velem is. Rengeteg fájdalmat, érzelmet, gondolatot és haragot, meg persze vágyat nyomtam el magamban, temettem el mélyre, hogy megfeleljek annak a képnek, amit kialakítottam magamról és ami elfogadott volt az emberek számára. Eközben a képzelgések sem tettek jót a számomra. Az évek múlásával az egyre jobban eltemetett vágyak és érzelmek, a képzelgések egy hatalmas erőről és arról, hogy mindenki engem éltet, kialakítottak bennem egy személyiségtípust, egy olyan személyiségtípust, amit még én magam sem tudok pontosan megfogalmazni. Esetleg introvertált Nárcizmusnak nevezném. Később pedig a még mindig csak tagadó, elnyomott Én, egy lassan de biztosan kialakuló Személyiségzavarban, vagyis inkább Tudathasadásban nyilvánult meg. Így már Introvertált Nárciztikus Személyiségzavarról beszélünk. |Nem, nem dobálózok a szavakkal és a diagnosztikával. Az évek során a zöldfülű Geninből tökéletes gyilkossá és pszichológussá lettem. Kedvenc tevékenységem önmagam arcon köpése lett, elvégre újra és újra megmártóztam áldozataim és a világ mocskában, a gyilkossággal terhével, majd újra és újra kihúztam magam a sötétség mélységeiből. Ehhez pedig nagyon erős önismereti kép kellett, ami nem volt meg mindig.... Sőt! A legtöbbször nem volt meg, de most már, tiszta tudattal mindent a helyén tudok kezelni. Na de eltértünk a tárgytól, így kérem az előző gondolattól folytassuk...|

Így született meg Hishimon. Szégyenem és fájdalmam megtestesítője, az Én, aki nem bírta tovább a szenvedést és ki akar törni. Az én, aki mindeddig egy hangtalan, sötét világban várt arra, hogy valaki meghallja a kiáltásait és végül akkorára nőtt, hogy képessé vált a Megnyilvánulásra... Persze, mindez csak egy adagnyi abból, amit elmondhatnék. Az évek során rengetegszer meditáltam el saját gyengeségeimen és azon, hogy milyen ember is vagyok valójában. Be vallom őszintén, felszabadult voltam, amikor Hishimon velem volt és nem maradt csendben. Amikor képessé váltam beszélni vele, kommunikálni önmagammal, vagyis Hishimonnal, akkor teljesen átláttam a dolgokat és a helyzetet. Tudtam, hogy mi a dolgom a világban, nem vezéreltek az érzelmeim. Értik ezt? Olyan volt, mintha a sok-sok dolgot, amit kiskoromtól kezdve a - felismerésem pillanatáig, hogy az Emberiség rossz - legmélyebb bugyrokba próbáltam eltemetni, most már soha többé nem nyomná a vállam, mert olyannyira sikerült különválasztani a kialakítani kívánt személyiségemtől, hogy saját öntudatot kapjon mindaz, amilyennek természetemnél fogva lennem kellene... Így talán én magam idéztem elő akaratlanul ezt a "betegséget" és ahogy már mondtam, örültem neki és a mai napig örülök neki, hogy átélhettem mindezt. A Racionális, logikus és higgadt Énem volt Mirubi, míg a Vad, Dühös, Fékezhetetlen és Érzelmesebb Énem, Hishimon.

Azonban a dolgok ritkán alakulnak úgy, ahogyan azt az ember eltervezte és ahogyan az embernek a legjobb... Idővel Hishimon egyre többször hagyott magamra és ezzel együtt egyre többször uralkodott el rajtam a vérszomj és az érzelgősség, a magány. Tudják mit jelent ez ugye? Hishimon személyisége kezdett túlnőni rajtam. Eleinte egy-egy dühkitörés, egy-egy vérengzés helyreállított mindent. Újra józan voltam és örültem neki, hogy Hishimon nem boldogít. De ugyanakkor nem voltam tudatában annak, aminek most, hogy akkor amikor Hishimon megszűnt a fejemben, akkor volt csak valóban igazán közel hozzám. Gondoljunk csak bele: Ha csendesedik mindaz amit felhalmoztam és elnyomtam, ha nem mutatja jelét a létezésnek, ha nem tudom már azt, hogy az rossz, akkor Én magam teszem mindazt. Én magam látom jónak azt amit csinálok, Én magam vagyok Hishimon... Persze ezt nehéz megérteni, nehéz átérezni. Ezt én sem tudtam, én sem tudtam, hogy miről beszélek, egészen addig, amíg meg nem oldódtak a lelki problémáim. Hogy miként? Nos az első lépések a következő fejezetben olvashatóak.

V. FEJEZET
Az Új Világ Kezdete - Kezdeti Nehézsége

Mindig légy óvatos, ha egy ügy túl könnyűnek tűnik...
Sokan mondták és a tanítóim egytől-egyig arra tanítottak amikor a harcra került a sor, hogy csak az ellenfelemnek teszek szívességet azzal, hogy ha lebecsülöm. Alighanem, már elfelejtettem ezt az aranyszabályt, ám szerencsémre ráébresztettek önteltségem határtalan, észrevétlen mivoltára... De ne szaladjunk ennyire előre, kedves olvasó.
Az előző fejezetben megismerhették e könyv írójának szívszorító történetét, karcolgatva a felszínt. Na jó. Nem túlzok. A felét elmondtam annak, - nem túl részletekbe menően - ami kialakította bennem ezt a fajta világnézetet és azt is megtudhatták, hogy milyen állapotban éltem az életem. Akik ismernek engem, vagy olvasták az előző fejezeteket, tudják, hogy mi a célom... Az Emberiség elpusztítása. Ám ahhoz, emberekre van szükség, így az Ame no Ekibiogami színre lépése a kulcs az első szobába, amiből számtalan lehetőség nyílik majd a hatalomhoz. Ne aggódjanak... Nem felejtettem el az ígéretemet, hogy kiderül mik voltak a Sötétségből való kilépésem első mozzanatai. Azonban a történettel is szeretnék haladni, így majd rátérek a dologra abban az adott és teljesen megfelelő pillanatban, amikor minden dolog megtörtént már és összefoglalhatom érzésvilágomat.
A történetünk ott maradt abba, hogy az Amegami tagjait mind beszerveztem. Ütőképes csapat, ütőképes emberekkel, az első feladatunk pedig Kenshiro Karu Jinchuurikivé tétele volt. Testvérem - ha mondhatom így - arra kért, hogy keressek neki egy ilyen lényt, vagyis Bijuut és segítsek neki abban, hogy megszerezhesse ennek a lénynek az erejét. Természetesen elfogadtam a kérését, elvégre ebből a kalandból csak profitálhatok. Egyrészt egy hatalmas szívességet teszek a számára, másrészt ha valóban megtalálunk egy Bijuut, akkor valószínűleg rengeteg friss információt szerezhetek a chakráról és a nyers erőről, amit ezeket a lények birtokolnak. Ha pedig a Bijuut el tudtuk fogni - amire semmi esélyt nem láttam - akkor szert teszek egy Jinchuurikire. Persze sem Én, sem pedig a Szervezetem nem volt akkora és olyan befolyásos, hogy képes legyen megtalálni egy ilyen lényt, így ahogy már az előző fejezetekben is említettem, a Kígyó, Yakushi Kabuto segítségére volt szükségem. Otokage lévén hetek alatt rátalált a lényre és minden általa megszerzett információt meg is adott, egy nagy szívességért cserébe: Egy Kenshiro Klán leszármazottat kell leszállítanom neki. Csekély kérés egy ilyen nagy ellenszolgáltatás fejében, így belementem, elvégre Karu vagy meghal a Nibivel való harcban, vagy pedig a pecsételésbe hal bele. Neki pedig természetesen azt mondtam, hogy az Otokage tőle várja azt a Kenshirot. Így én ideiglenesen levettem a vállamról minden terhet. Ebben egészen biztos voltam. Na meg persze az Otokagénak már ezelőtt is teljesítettem szolgálatot, méghozzá elég nagy szolgálatot, így tudhatta, hogy állom a szavam. Így megszerezve a Nibi tartózkodási helyének információját és egy térképet, megindultunk a Medvék Országába.
A csapat a következő emberekből állt: Kenshiro Karu, Kenshiro Yuu, Itanashi, Tairjuko Rikuno, Kenshiro Kazuya és Én. Hatalmas erőt képviseltünk. Persze mit sem ér egy egész rejtett falu ellen, de tény, hogy a mi kis 6 fős csapatunk ha összeakadt volna egy osztaggal, akkor pillanatok alatt semmivé váltak volna. Bár ez így is lett. Egy két fős csapatot érzékeltem, aminek az lett az eredménye, hogy Itanashi és Karu kivégezte őket. Hoshigakureiek, gázmaszkban. Természetesen a legésszerűbb döntés azt volt, hogy három fős csoportokra oszlunk. Ketten felvéve a Hoshigakurei egyenruhát és maszkot, leszállítják a harmadik embert, míg a többiek felderítik a környéket. Ám váratlan dolog történt. Itanashi egyik pillanatról a másikra támadt rám. Gyomorszájba vágott, majd elhelyezte rajtam az egyik Doton technikáját, amivel összefogta a karomat. Mondanom sem kell, hogy meglepett a dolog és rendkívül rosszul érintett. Ez a megalázás és a testi fájdalom együttes hatása érzelmeim áradatát indította el a nálam sokkal keményebb testű "társam" felé. De nem támadtam meg. A technikáját pillanat alatt megtörtem, majd figyelmeztettem őt, hogy még egy ilyen kis felesleges, hirtelen jövő erődemonstrálás és nem a Hoshigakurei Ninják lesznek a legnagyobb ellenfelei. Természetesen nem hagyta ezt annyiban, így kihúzva magát a bajból, Ő is durvább hangnemre váltott. Azt mondta, hogy csak hitelesen akarta csinálni a fogoly ejtést, ezen kívül pedig valamilyen erőről papolt. De nem figyeltem rá, ugyanis elfojtott haragom egy régi ismerőst sodort utamba... Hishimon volt az!
Már hetek óta nem érzékeltem, nem beszéltünk és nem jelenet meg. Így hát saját benső démonommal beszélgetve nem igazán törődtem azzal, hogy a Pap mit hord össze-vissza. Miután feleszméltem, a csapattal megindultunk. Utunk az általam szerzett térképen a Nibi-t jelölte meg, ám a megjelölt terület egy hatalmas hegységrendszer volt, így Itanashi bevetette magát és hamarosan felfedezte a Nibi-t. Éppen menekült valaki, vagy valami elől... Mi amíg Itanashi felderítette a barlangot Doton technikáival, addig vártunk az egyik barlang bejárata előtt. Nem telt el sok idő, mire több Ninja is feltűnt a környező hegyek szirtjein és szemlátomást minket figyeltek. Nem akarták elrejteni magukat, így minden bizonnyal terelni akartak minket. Sikerült is nekik, ugyanis amint Itanasi visszatért megindultunk a hegy belsejébe. Néhány perces út után hatalmas mennyiségű chakrát éreztünk, majd egy kisebb teremben találtuk magunkat. Itt volt a Nibi...
Hatalmas, kéklő macskadémon, aki felemás szemeivel nézett ránk. Hatalmas volt és fenséges, ahogyan elképzeltem. Lenyűgözött a látvány. Egyszerre éreztem a hatalmas erejét és láttam fenségességét, miközben a Nibire egyedien jellemző kék lángok festették be a termet. Természetesen Itanashi és Karu már meg is támadták a Nibit. Nem jó ötlet... Ők úgy gondolták, hogy egy zárt helyen kell harcolnunk vele, úgy nagyobb esélyünk van ellene, azonban Én úgy gondoltam, hogyha ez a zárt hely a barlang lesz, vagyis éppen az egész hegységrendszer, akkor mindnyájunkat élve el fog temetni a harc... De nem hallgattak rám. Én nem akartam megütközni a Nibivel, tudtam, hogy nincs meg hozzá a kellő erőm. Persze nem kellett féltenem magam, nem egy ütésből tartott volna, hogy kiüssön az a Bestia, de egészen biztos voltam benne, hogy nem lesz esélyünk ellene. Így csak vártam és megfigyeltem, erőt gyűjtöttem egy technikához, amivel brutálisan felerősíthettem volna Karu és Itanashi technikáit, de ez helyett Ők nem időt nyertek nekem, hanem megfutamították a Nibit. Persze a barlang omladozott, én pedig védelem nélkül maradtam, így felhagytam a technikámmal és a lehulló törmelékek ellen védekeztem, majd létrehozva egy Kage Bunshint, azt elküldtem Karuék után, míg én itt maradtam biztonságban és nyugalomban, miközben a technikámra koncentrálok.
Nem nagy meglepetésemre a Nibi egy hatalmas terembe vezette a csapatot, ahol Itanashi "roppant okos" módon minden kijáratot elzárt. Természetesen nem értettem, hogy minek gondolja Ő magát?! Szerinte egy Bijuu el akar majd menekülni előle? Előlünk? Így csak minket hátráltatott... De nem tehettem semmit. Figyeltem a Doton Mester és a Nibi harcát. Természetesen hatalmas harc volt, de a Nibi chakrájának még a tized részét sem használta fel, máskülönben már egy csapással halottak lettünk volna. Ám Itanashi minden erejét bevetve, Óriási Kőgólemet hozott létre, miközben a Sötét Chakráját használva elképesztő technikákat hajtott végre. Azt nem tudom, hogy hogyan élte túl a Nibi halálos támadásait, de valóban elképesztő volt. Így utólag belegondolva még félelmet is kelt bennem az ereje. (Itanashi itt elég sok Energia meg CH tablettát használt, Mirubi pedig ezt nem látta) De most nem erről akarok beszélni. Itanashinak nem egy külön fejezetet szánok majd. Tehát ott álltunk a hatalmas barlangban, elzárt kijáratokkal. A klónom sem mozdult, de már én is megérkeztem ide. Együtt támadtuk meg a Nibit. Karu a távolsági Suiton technikáját vetette be, míg én eltereltem a Bestia figyelmét füstbombákkal és a klónommal, így sikerült a plafonon fölé kerülni. A tekercsemet elővéve a már jó előre bekészített Óriási Acélláncaimat előidézve és a Nawabare no Jutsumat // Kötelek Tánca Technikámat használva, Itanashi Dotonjának közreműködésével teljesen leszorítottuk a Nibit úgy, hogy mozdulni sem tudott. A végső csapást Itanashi mérte rá, mire a Nibi kidőlt.
A harc végeztével befutott Kazuya, Yuu és Rikuno. Velük nem tudom, hogy mi történt, nem is volt idő a beszédre, mivel Kazuya nekikezdett a pecsételésnek. Figyelemmel kísértem a folyamatot, de előtte elvettem a jussomat: Egy kevés a Nibi Chakjárából. A tenyerembe pecsételtem a chakrát, majd miután ez megtörtént, Itanashi jelent meg előttem. Leharcolt volt és fáradt. Ez látszott rajta, de még mindig volt elég ereje. Beszélt nekem arról, hogy mennyire csalódott bennem és hogy gyenge vagyok, hogy elmegy, majd egy óvatlan pillanatban használta rajtam azt az átkozott technikáját... Mire észbe kaptam a vállamat pecsételte meg azaz áruló... Ezután Rikunoval eltűnt és nagyon hosszú ideig nem is láttam többé...
Nem törődhettem azzal, hogy mit jelent ez a pecsét és hogy mire használható. Karu teste legyengült a pecsételés után és haldokolt. Én a már előre bekészített, a chakraerősítő technikámmal létrehozott szérumot megitattam vele. Kazuya elsőre vonakodva fogadta a segítő szándékomat, majd mégis megköszönt mindent. De nem lehetett sokáig várni, ugyanis emberek törtek be a barlangba. Megindultunk kifelé, Kazuya áttörte a barlang falát, majd menekülőre fogtuk. Több kilométer futás, cipelve magunkkal Karut, aki idő közbe felébredt. Nem volt a legjobb állapotába, de a minket üldöző Hoshigakureieket és felbérelt zsoldosokat egy kombinált technikával könnyedén kiütöttük. Azonban nem várt akadály termett elénk. A Genjutsu megbomlott és több Kirigakurei Chuunin, valamint négy Kirigakurei ANBU állt velünk szemben... Ijesztő egy helyzet volt annyi biztos, de harcolnunk kellett. Bevetve minden erőnket küzdöttünk, végül pedig egy fordított idézéssel távoztunk a Kenshiro Birtokra. Ott aztán elváltunk és megbeszéltük, hogy majd később találkozunk...
   Hónapok teltek el. Jigokutari sötétjébe burkolóztam legalább két héten keresztül. Egy lélekkel sem találkoztam. Persze a kapcsolataink Raionon keresztül szépen lassan épülgettek. Küldetést is kapott a szervezet, amit jobbhíjján Én vittem véghez. Ez így rendben is volt, ugyanis egy támogatóra és két új tagra tettem szert. Az öreg Kouzenmaru és Igameku, az a világfájdalmas figura azóta is jó szolgálatot tesznek. Kouzenmaru vette át a szervezet pénzügyeinek intézését és a kapcsolatépítés tevékenységét. Kemurigakure hivatalnok volt, így remek kapcsolatokkal és tudással rendelkezett. Talán a leghasznosabb tagja a szervezetnek. Ám ahogy ígértem, most magamról fogok beszélni. Két héten keresztül, mint már írtam Jigokutari sötétjében bújtam a könyveimet és kísérleteztem az foglyokkal. Eközben nem találkoztam senkivel. Kevesen is voltunk és túl nagy volt a bázis. Ebben a két hétben technikákat tanultam, újabb és újabb módszereket tökéletesítettem. Katon és Orvosi technikákkal bővült a jutsu repertoárom, amiknek azóta is nagy hasznát veszem, ám Jigokutari sötétje a magány érzetét is növelte bennem. Makacsul nem vallottam ezt be magamnak, nem is akartam ilyesfajta gyengeségről tudni, hogy egy másik Ember társaságára vágynék. Persze Ifu, a macskám mindig ott volt, de Ő mégis csak egy állat...
   Így amikor Raion váratlanul utamba került az Acélfolyosókon, szívem nagyot dobbant. Furcsa. Így évek elteltével sokkal jobban emlékszem erre a pillanatra, mint ahogyan akkor megéltem. Akkor erre fel sem figyeltem. Egyszerűen csak nem vettem erről tudomást, vagy nem értem, mert most, határozottan emlékszem, hogy megörültem a jelenlétének. Ám ez nem tartott sokáig. Egy üzenetet hozott, mégpedig egy erősen S rangú megbízatásról: El kell rabolnunk a Tűz Országának Földesurának az unokáját, ám a megbízó ismeretlen volt, viszont mellékelt egy képet a lányról. Elmémbe képek villantak be. Már láttam valahol ezt a lányt, így Raion képességét azonnal kihasználtam! Nagyjából fél óra leforgása alatt, gyermekkori emlékeimet végigpörgettük és egy ünnepségen találtam magamat édesapám nyakában. Mellette a legendás Másoló Ninja, Hatake Kakashi állt, valamint egy furcsa hajú, energiától duzzadó shinobi, akit Gai-nak szólítottak. Arról beszélgettek ők hárman, hogy nagyjából annyi idős lehetek, mint a Daimyou unokája, aki éppen a Sandaime-sama nyakába ugrott. Valószínűleg közelebbről is ismerték egymást.
   Miután ezekkel megvoltunk, megszakítottuk a kapcsolatot. Megvolt az első nyom, hogy hol találkoztam már ezzel a lánnyal, így meg is indulhattam volna elvégezni a küldetés, ám volt egy tényező, ami nem hagyott nyugodni: Ki a megbízó?

// Nem akarok többet írni mert lassan halad a játékom és nem lesz téma a kövi Bővítményhez, amit rendhagyó módon a fejezet folytatásaként írok majd meg ^^ //

Terumi Mei Pént. Feb. 26 2016, 20:26

De! A kedves olvasó tudja, hogy mire gondolsz. Very Happy

Remélem, a továbbiakban majd még mélyebb képet fogunk kapni arról, hogy mi is játszódik le Mirubi lelkében, mert jó ezt így megismerni benne. ^^
(Megjegyzem, hogy a meghalni az meghalni, nem meghallni Very Happy

)
Szeretem a páros számokat, legyen +12 chakra Very Happy

**Shiren** Hétf. Május 30 2016, 17:48

// Ahhoz hogy a mesélésemben történtek (Amikor Mirubival mesélek) megtörténtek legyenek valóban, Bővítményben is meg kell említenem a dolgokat ^^ Így voltaképpen ki van egyensúlyozva a dolog //

AME NO EKIBIOGAMI
EGY ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

VI. FEJEZET
Kiegészítő Fejezet - Kenshiro Hanae és Misaki Kiyoko

A legfényesebb Napnak van a legsötétebb árnyéka...
Mit jelent számomra ez a kijelentés? Sokat. Rettenetesen sokat. Elvégre nem minden kincs, ami fénylik. Különösen nem egy Démon markai között, aki erejével kedvére formálhatja a Nap fényét és azt a csillogást, amit a kincs ont magából. Ha jól alakítja, formálgatja mindkét dolgot, a Nap fénye és a kincs csillogása elvakíthatja mindazokat, akik a fényesség áhítatában fulladoznak és hisznek még a tündérmesékben. Akkor pedig a Nap hamis fénye ezeken az embereken keresztül vetíti a világra azt a hatalmas árnyékot és a kincsről később kiderül, hogy nem is kincs, csupán egy mérgezett kacat, ami fényével édesgeti magához a némákat és a süketeket. A vakok azok, kik mentesek minden rossz alól, a vakok, kik nem szemükkel, sokkal inkább szívükkel látnak. A süket aki nem enged a szép szónak, befogja a fülét, hogy Ő bizony nem hallja s a néma, ki száját ki nem nyitja, hogy felszólaljon, vagy éppen arannyal tömik azt be neki... De vannak a vakok, kik azért vakok, hogy ne kelljen szembenézniük saját mocskukkal... A vakok, kik nagyobb dolgokra hivatottak, kik ugyanúgy bűnösök és az ártatlan lelkű vak ember, mindössze egy tűhegynyi csepp a hazugságok, ármányok, gonoszságok és szenvedések tengerében. Melyik volnék én? Minden bizonnyal a vak, aki a saját mocskába dugja a fejét, mindeközben persze küzdve a süketek és a némák gyengeségével. Óh én már rég felfedeztem önmagamban a gerendát, tudomásul is vettem, ám a halálom még mindig értelmetlen lenne, amíg én vagyok az egyetlen élő emberi lény, hatalommal a kezében, aki felismerte a problémát és megoldást kínálhat rá. Addig pedig hiába nagyobb az én bűnöm a világ minden emberénél, akár még összevetve is, nem vezekelhetek még, amíg küldetésem be nem teljesítem. Ám mi van akkor, hogyha minden elméletem megdőlni látszik? Jigokutari, azaz a Pokol Alárendeltjei közé beférkőzhet a jóság és a szeretet? Egy társ és egy gyermek képében a Nap lehet árnyék nélkül és a csillogó kacat, a semmit nem érő fémdarab változhat értékes gyémántá? Erről fog szólni ez a fejezet, ahol mindkét véglet esedékes lehet. A Gyémánt és a Nap, Hanae és Kiyoko. Vajon a Démoni hatalom, amit a kezemben tartok valóban formálja majd őket? Vagy alul becsültem a képességeimet és ők formálnak majd engem? A képességeim lettek alábecsülve, nem csak az érzelmeim? Bizony rengeteg kérdés, rengeteg felvetés, ifjú fejemmel mind annyira bonyolult. Lássuk, hogy akkor miképpen vélekedtem róluk.
Tudom, hogy változásom napjáról írok, de elengedhetetlenül fontos előbb megemlítenem ezt a két személyt, így a kiegészítő rész rendkívül lényeges, szóval kedves olvasó, ki most kezében tartja a Vérrel Írott könyvet, mely életem naplója is lehetne, jól figyelj a szavaimra...
Nem tudom már pontosan, hogy mikor és hogyan történt. A Kemurigakurei "kalandom" előtt néhány héttel lehetett, a későbbiekben érhető lesz a számotokra, hogy miért is folynak össze a napok. Ha jól emlékszem, sötét volt. Méghozzá sötét, viharos éjszaka volt... Két sötét, köpenyes alak vágott végig a Bambuszerdőn sötét szándékkal... Az eső még elkerülte az akkori környéket, de Én és Raion szélsebesen haladtunk előre. Reméltük, hogy még nem lesz késő. Nem mintha annyira érdekelt volna azoknak a szerencsétleneknek a sorsa, de amikor leghűségesebb és egyben legérthetetlenebb társam azzal jelent meg az éjszaka közepén a laboratóriumomban, hogy idegeneket látott a tenger felől érkezni és menekültek valaki, vagy valami elől, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Nem tudom, hogy Ő miért sietett annyira, hogy ezt elmondja és nem tudom, hogy miért sietett a helyszínre, de én azért, mert nem hagyhattam ki egy ilyen érdekfeszítő esemény szemmel tartását. Elvégre közeledtek az Amegami területei felé, ami nem is lett volna baj, hiszen Jigokutari a föld alatt rejtezik, de mi van akkor, hogyha fontos személyekről vagy éppen egy fontos eseményről van szó, ami kapórajöhet egy feltörekvő Szervezt számára? Nem hagyhattam elmulasztani egy alkalmat sem a befolyásunk növelésére és mellettem volt Raion, akivel az oldalamon nem volt mitől tartanom. Bár így utólag belegondolva, hogy Raion számomra mindig is olyan rejtélyes volt és ésszerű magyarázatot sosem találtam arra, hogy miért is segít nekem, miért is állt be a szervezetemben, nos így csapda is lehetett volna. Ám akkor Raion szemében az aggodalom és a sietség hamis lett volna. Ő pedig nem alacsonyodik le ilyesfajta trükkökhöz, ami pedig az illeti, akár egy pillantásával is bármikor harcképtelenné tehetett volna... Így ez valószínűtlen volt.
A Bambuszerdőn átvágva a tenger felé haladva, tehát Délnek indultunk. Csak a szél fújt és az égbolt szórta villámait. A két sötét alakunk így a szél süvítésében feltűnés nélkül mozoghatott, később pedig amikor a Bambuszerdőt a lombos fák erdeje váltotta fel, már a levelek zöreje is túlharsogta a mi, egészen csendes lépteink zaját... Eleredt az eső. Szörnyű égrengések közepette értük el a célunkat, bár nem tudtuk, hogy pontosan merre menjünk, de Raion mintha tudta volna, hogy melyik irány a jó. Hamarosan két fáklya fényére lettünk figyelmesek, amik közül egy a földre hull, de még a latyakos talajon is továbbég. Addigra már mérhetetlen mennyiségű eső esett le, így a talaj és a fák is vízben áztak.
Mindketten megálltunk egy-egy fa vaskosabb ágán, nagyjából 20 méterre a fényforrásoktól. Jól látható volt, hogy egy 40-50 év körüli férfi fekszik halálos sebtől szenvedve a sárban, miközben a vérrel keveredett sárba nyomják az arcát. Egy nő sikoltására kapom el a tekintetem aki három méterre volt az egyik fáklyától és éppen egy közeli, kisebb barlangból mászott elő. Raion azonnal mozdult volna, de én kitártam elé a karomat, jelezve, hogy nem a mi dolgunk... Egészen addig, amíg a sárgásan izzó fáklyák táncoló fényében meg nem láttam a Kirigakurei Onin maszkokat. Ketten voltak. Valószínűleg párban vadásznak, de óvatosnak kell lenni, mert nem kizárt, hogy ők is négy, vagy több fős csapatokban mozognak. Ha ők itt vannak, akkor fontos információval rendelkezhetett az a férfi és a nő is. Bár utóbbi nem tűnik Kunoichinek, a a férfi sokkal inkább Shinobinak. Ám annak már annyi, a nő pedig valószínűleg nem tud semmit. De mégis... Leeresztettem a kezem, ám akkor már késő volt... A nő szívébe szúrták egyenesen a kunait, esélyt sem adva a menekülésre, majd befogták a száját, hogy nehogy sikoltani merjen. Másodpercek alatt vége volt...
Ám Raion még így is cselekvésre kész volt, azzal pedig, hogy Ő mozdult, nekem is kellett. Pillanatok alatt érkeztünk meg az öt méteres közelségbe, ahol a jelenlétünkre azonnal figyelmesek lettek. Raion két méterre állt előttem, míg én egy fa takarásából a látásomat felerősítve kémleltem az erdőt. Egy villám fényesítette be a környező területeket, ez a másodperc pedig megnövekedett reflexeimnek és a kitűnőre fokozott macskalátásomnak hála, pont elég volt arra, hogy nyugtázzam: egy látható ellenséget sem láttam. Ám ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek is ott. Ez több dolgot jelent... Vagy nem elég jók a képességeim és nem volt elég idő arra, hogy felmérjem a terepet, vagy elrejtőztek, vagy pedig valóban nincs más ellenség. Így jobb a legrosszabbra számítani, ezért minden eshetőségre fel voltam készülve. Egy Kage Bunshint küldtem Raion segítségére, aki már a Tenseigannal megbénította mind a két Onint és valószínűleg olyan mérhetetlen fájdalmat bocsájtott a testükre, amit még életükben nem éreztek. A Klónom kihasználva az alkalmat, azonnnal cselekedet, elvágta mindkét Onin torkát, jó mélyen, hogy biztosan elhulljanak. Ezután Raion feloldotta a technikáját, mindeközben persze megszerezte az emlékeiket is a Tenseigannal. De nem szólt semmit, én pedig nem kérdeztem. Végig a területet figyeltem, míg a klónom átnézte a hullákat. Meglepetésemre a sárba taposott férfi még életben volt. Természetesen nem igazán volt tudatánál, teste remegése és az undorító szagok körülötte arról árulkodnak, hogy valószínűleg a végét járja, ám még az elméje bomlatlan volt, esetleg tompa. Éppen ezért arcát Raion felé fordítottam, majd kinyitottam a férfi szemét és valószínűleg még mélyebb sötétség nyelte el őt, minthogy azt eddig érezte. Végül a Tenseigan elmeolvasása alatt meghalt...
Tudtam, hogy Raion szemtechnikája nem elég gyors ahhoz, hogy ennyi idő alatt akár napokkal ezelőttig átkutassa a férfi emlékeit, így nem is kérdeztem semmit. Egyenlőre... Viszont volt itt még valami. Raion a barlang felé mutatott. Felemeltem az egyik fáklyát a földről, majd megindultam befelé. Természetesen ez az "Én" nem más, mint a Kage Bunshinom, én a háttérben maradtam a fák takarásában, hogy szemmel tartsam a környezetet, de eddig semmi mozgás. Valószínűleg ezek csak ketten voltak. Eközben persze a klónom befelé vonult. A talpa alatt most már kemény sziklát érzett, a fáklya fényében pedig egy aprócska testre lett figyelmes, aki rémülten, remegve kuporodik a sziklafalhoz. Szőke fürtjeit nem leplezte a Kakuremi no Jutsuval // Láthatatlanság köpenye technikával, de akármit tett volna, az orromat nem verheti át. Illatos gyermekszagot árasztott magából, ám amint közelebb értem hozzá, elájult. Valószínűleg a stressztől és a félelemtől...
Karjaimba vettem a gyermeket. Vékony volt és törékeny, roppantmód könnyű. Alig volt nehezebb, mint Ifu... Kisétáltunk a barlangból, majd Raionnal váltottam pár szót. Elmondta, hogy a kettő Onin emlékeiben néhány párbeszédet tudott csak kiszűrni, mivel túl gyorsan végeztem velük. Az óceánon túlról érkeztek, ez nem volt kétség. A levadászott férfi egy Kirigakurei ex ANBU. Ketten voltak végig és a férfi már régóta sebesült volt. A feladatuk annyi volt, hogy a családot lemészárolják és eltüntessék a nyomokat. Viszont, most jön az érdekes rész... A férfi emlékei zavarosak voltak, de úgy tűnt, hogy Konohába igyekeznek. Nem tudni, hogy miért, de a lány volt számukra a fontos. Két faluról tudtak, ahol biztonságban lehetnek és az Konoha, valamint Kusagakure. Konoha volt közelebb... Az Ő emlékeiben látta Raion, ahogyan az anya bevitte gyermekét a barlangba...
Ahogyan ezeket Raion elmondta, a gyermek kinyitotta a szemeit. Nem volt magánál. Az arca forró volt, a teste tüzelt. Mielőbb megfelelő ellátásban kell őt részesíteni, ám előbb meghagytam Raionnak, hogy amíg a karjaimban tartom és a szeme nyitva, valamint az elméje is aktív, addig kutassá át az összes emlékét. Ez meg is történt... Egy gyermek egyszerű gondolatait és képfoszlányait ebben a korban, - mindössze tíz éves - könnyebben át lehet kutatni, mint egy felnőtt emberét. Egészen több nappal ezelőtt-re vissza tudta keresni az emlékeit. Nem talált szavakat, így inkább megmutatta, hogy mit látott. Néhány másodperc alatt futott rajtam végig az információtömeg. Ez a lány és a szülei Kenshiro leszármazottak! Több sem kellett... Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem. Nem voltunk messze a bázistól... Létrehoztam a fák mögül még egy Kage Bunshin, majd előjöttem a fedezékből és átvettem a klónomtól Hanaét, majd a klónt feloldottam. Ekkor minden emlék és tudás belém áramlott. Tudtam, hogy mit kell tennem. Átadtam a lányt a klónnak, majd a két karomról a Ninpo:Nawabare no Jutsulva // Ninja Művészet: Kötelek Tánca technikával könnyedén lesiklattam a két drótot mindkét karomról, majd azok, kígyó módjára tekeredtek rá a nő és a férfi egyik bokájára. Ezután a drótok feltekeredtek a csuklómra, majd némi chakraráhatással egy könnyed sétával mindkét testet "elvonszoltam" Jigokutariig. Persze Raion és a klónom előre ment, hogy biztonságba helyezze Hanaét.
Mennyivel egyszerűbb lett volna lepecsételni mindkét testet... De nem volt ott a tekercsem. Így maradt ez a megoldás, ez nem volt annyira gyors és elegáns, de rendkívül hasznos. A két Kenshiro holttest kötelező jelleggel engem illetett, pontosabban az Otokagét, Yakushi Kabutot, akinek már régóta tartozok... Az alku pedig úgy szólt, hogy egy Kenshiro leszármazott, élve vagy holtan... Most megkapja őket, hiszen elérkezve Jigokutariba, a két testet azonnal a laborba vittem. Bebalzsamoztam őket és bebugyoláltam mindkét testet némi rongyba, majd tartósítószert, azaz Formaldehidet locsolt rá mindkét holttestre. Így biztosan megőrzi őket addig, amíg a bomlás meg nem kezdődik, de jobb biztosra menni. Elővette Nagy Méretű Chakratekercsét, majd felrajzolta a nagy méretű Fuuka Houin // Tökéletes Elzárási Mód pecsétjét kétszeresen és egyesével elzárta mindkét holttestet. Most, hogy el vannak tartósítva és chakrává lett alakítva mindkét holttest, valószínűleg teljes bizonyossággal őrzik meg a "szavatosságukat".

Eközben Raion és a klónom ellátták a lányt és szobát adtak neki, majd ágyba fektették. Kouzenmarunak meghagyták, hogy holnap rendeljen neki egy ruhát, amit hordhat és egy pengét, amit viselhet. Egyenlőre nem tudjuk, hogy mire képes és hogy ki is Ő valójában, de az biztos, hogy most egy tökéletes, csiszolatlan gyémánt került a kezeim közé. A napok múlásával megtudtam, hogy a lányt Kenshiro Hanaénak hívják és hogy menekültek. Bizalmi kapcsolat kezdett kialakulni köztünk, a kislány számára én voltam a mindenség. Én mentettem meg őt, és én lettem a jóságos Unokatestvér, akihez a szülei igyekeztek. Tíz éves volt... Mit vártunk volna tőle? Akaratát, tudatát, viselkedését és a világnézetét, úgy formálhattam egyszerű kijelentésekkel, ahogyan akartam. Soha ilyen könnyű dolgom nem volt valaki manipulálásában, azonban a napok elteltével úgy éreztem, hogy nincs is rá szükség. A lány csodálómmá vált és szinte bármire képes lett volna a kedvemért... Kenshiro Hanae... A gyermek, akinek ártatlansága és kedvessége, tisztasága megmozdított bennem valamit, valamit amit soha de soha nem éreztem. Csak hasonlítani tudtam, méghozzá a szeretethez... Mintha, szeretetet éreztem volna, sőt, áhítatot irányába. Ő abban a korban volt, ahol még a lélek teljesen tiszta és jelleméből adódóan egy bogarat sem taposott még agyon. Kenshiro Hanae...

Akari Tenshi - róla már korábban volt szó - volt az a Kunoichi, aki már szorgosan ténykedett Jigokutari sötétjében. Persze nem mintha hasznossá tette volna magát a számomra, sokkal inkább kiélvezte az Amegami bázisa adta lehetőségeket. A pénz és a felszereltség, amely a kutatásaihoz kellett, mind meg volt egy helyen Én pedig készséggel ajánlottam fel neki a segítségemet és támogatásomat. Elvégre, magam is kíváncsi természetű ember vagyok, az orvoslás és a toxikológia, valamint az Irio Ninjutsuk kísérletezése terén pedig, nincs ellenfelem. Persze Tenshi majdhogynem teljesen más körökben mozgott, sokkal jobban érdekelte az állatvilág és a növények, mint engem. Nyilván, az én alaptudásom talán valamennyivel meg is haladta ezekről a dolgokról az övét, de ígéretes jövő látszott előtte. Így történt, hogy hallgattam rá és elküldtem Kouzenmarut és Igamekut - Róluk majd később ejtek szót, egyenlőre legyen elég annyi, hogy ők ketten látták el Jigokutari ügyes-bajos dolgait és ők tartották a kapcsolatot a külvilággal - hogy hozzák el a Tenshi által beajánlott lányt...
   Misaki Kiyoko... Nagyon nyitott és mondhatjuk, hogy nyílt személyiség, könnyű benne olvasni. Legalábbis a számomra. Ám van benne valami, ami titokzatosságot és rejtélyt kínál, valami, ami kiismerhetetlen és már csak a gondolata is félelmet kelt bennem. Ő volt az a lány. A Bambuszerdőig elhozták őt hozzám. Hófehér bőr, az enyémhez hasonlatos égszínkék, az övé sokkal inkább türkizkék szempár, középmagas a lányokhoz képest és ébenfekete haj... Első ránézésre is megfogja az embert a külső, melyet az íves, enyhén piros és érzéki ajkak még inkább kiemelnek. Arca makulátlan, ahogyan a bőre is. Ha az ember ránéz, már attól fázik, akárcsak egy eleven hulla, a maga valóságos érzékiségével és letisztultságával. Az ilyenfajta lányokhoz minden ember egyből közeledni szeretne, magáénak akarja tudni, ám azt is jól tudja minden ilyen bolond, hogy itt nem Ő lesz az, aki a szabályokat diktálja, hanem a Kiyoko! Ami pedig engem illet... Nem vagyok egy egyszerű ember. Számomra ez a külső és ez a kisugárzás akármennyire is imponáló, nem elfogadható és egyben vészjósló.. Az a fajta Nő, melynek jellemében, születésétől fogva ott lakozik a fondorlat és az ármány, aki képes kihasználni ezt a fajta kisugárzást, hogy bármit elérhessen... De nem én lennék Kauru Mirubi, az Ame no Ekibiogami vezetője, hogyha ilyen elvakult emberi szemmel néztem volna rá...
   Amikor Kouzenmaru és Igameku elvezette őt hozzám, azonnal elküldtem őket a bázisra. Igameku szemében már látszott az, amiről beszéltem. Elvarázsolta őt, akár a tudtán kívül is, míg az idős Kouzenmaru a törékeny virágszálat látta benne... Teljesen kifordultak addig jellemükből, így az volt a biztos, hogyha mindkét zavaró tényező eltűnik. Igaz ami igaz, hogy a szemkontaktust számomra is nehéz volt vele tartani, de az a fajta zavar a tervem része volt. Ha nem csak az erőt hanem a gyengeségem is látja, akkor sokkal jobban bízik majd bennem. Természetesen minden további után, mélyen a lány szemébe nézve beszéltem hozzá. Úgy jártam körbe őt, mint a vad a zsákmányát, Ő pedig csak állt egy helyben és nem mozdult. A beszélgetésünk során kiderült, hogy egy Iwagakurei Szökött ninja, aki egy szintén Elveszett, körözött bűnöző miatt hagyta ott a faluját. Történetéből könnyedén kiderült számomra, hogy szenvedélyes és érzelmes emberről van szó, akit legjobban a szerelem érzésével és a ragaszkodás elérésével lehet irányítani. Hogy mit keresett ő? Egy családot és mellé egy megbízható embert, férfit, aki mellette áll mindenben és azt érezteti vele, hogy számára Ő a világ közepe... Még most is mosolygok, amikor erre gondolok. Emlékszem, hogy azon gondolkodtam, hogy valóban ennyire megnyílt volna és ennyire könnyű az Ő lelkében olvasni, vagy pedig csak egy ellenségem, aki ezt akarja velem elhitetni? Ki gondolta volna, hogy ilyen véget ér majd a mi kapcsolatunk...
   De ne szaladjunk ennyire előre. Elvittem a lány Jigokutariba, az út alatt pedig neki is kezdtem a tervemnek. Apró szavakkal, reakciókkal hitettem el a lánnyal, hogy természetemből fogva érdeklődök iránta és ez a fajta érdeklődés egy megmagyarázhatatlan dolog... Persze nem hiszem, hogy ezt gondolta, miden esetre érezhető és látható volt a reakcióin mindenfajta kisebb jel, ami arra enged következtetni, hogy jó úton haladok... Már csak át kellett mennie a próbán: Választania kellett, hogy egy régóta raboskodó, legyengült férfit öl meg, vagy pedig egy macskát. A választása a visszautasítás volt, nem ölt meg a kedvemért senkit. Ekkor megmutattam neki az Emberiség sötét oldalát... A férfi kezébe adtam a fegyvert, amellyel elmetszheti a lány torkát. Ha sikerrel jár, akkor szabad. Ha pedig nem, akkor itt fog rostokolni élete végéig... Talán mondanom sem kell, hogy mi történt. A lány most látta először a férfit, így megkímélte az életét. Nem tudta mit tett csak azt tudta, hogy nincs oka megölni. Könyörületes volt és ezt a férfi is látta, ám amikor a szabadulás esélye ott lebegett a rab szemei előtt, az előbb még hősként tekintett lányra támadt, aki iránt néhány másodperce hatalmas szeretetet és tiszteletet érzett! A férfi, olyan haraggal, dühvel és pusztító vággyal támadt a lánynak, amiben semmiféle megbánás, rossz érzés, vagy éppen részvét nem tükröződött, vagy bújt meg elrejtve. Természetesen Kiyoko erre már egy mozdulattal elvette a rab életét...
   Két hét telt el az eset óta, legalábbis a könyvem szerint, most két hetet ugrottunk az időben. Úgy határoztam, hogy Kiyoko nem lehet a Szervezetem tagja, azonban itt kell maradnia. Egyrészről azért, mert annak ellenére, hogy az alap világnézete változatlan maradt, attól még felhasználható. Másrészről, valamit meg kedveltem benne. Láttam benne valamit, amire szükségem lehet a jövőben és a két hét alatt, - amiből jó pár napot vele töltöttem - arra is rájöttem, hogy a félelem amit érzek iránta, az a hatalmas nyíltsága miatt van. Nem tudtam hova tenni a közeledését, nem tudtam megbízni benne. Nem tudtam és nem is akartam elhinni, hogy egy ilyen Női Démon, ilyen kedves legyen velem... Egyszer sem akart elmenni, egyszer sem akart megszökni. Egyszer sem kelt ki magából vagy támadt rám, ezzel pedig a bizalmatlanságom még inkább nőt! Miért nem akar elmenni? Miért marad itt a Pokolban, ahol a Pokol Alárendeltjei tartózkodnak?! Miért akar a közelemben lenni?! Csak hátsó szándékai lehettek ezzel, ám gyenge voltam mindezt kideríteni. Vártam Raion Tensei érkezésére, hogy a képességeit használva a lányon, megtudjam azt, hogy miért van itt és megtudjam azt, hogy ki is Ő valójában...(!)

Terumi Mei Hétf. Júl. 11 2016, 15:52

No!
Mint azt az előző bővítményednél is említettem, már alig vártam, hogy újra megismerhessük Mirubi bensőjét, s hogy a későbbiekben hogy fog az kibontakozni - apropó, olvastam már a bővítményt hamarabb is, csak valahogy elcsúsztam afelett, hogy én már ezt ellenőriztem! De akkor csak gondolatban adtam rá pontot XD
Mikre nem képes a karizma, bárgyú férfi testvérem!
Jutalmad - mint azt mondottam, szeretem a kerek számokat - legyen újbóli +12 ch!

**Shiren** Hétf. Okt. 31 2016, 01:20

// Itt szeretném leszögezni, hogy Mirubi a saját szemszögéből írja le a dolgokat, tehát azért eléggé szépen sztárolja magát, vagy éppen helyezi magát az események középpontjába Very Happy

Ezen kívül nem tudom nagyon mostanában átérezni Mirubi jellemét, legalábbis az Élmények során, voltaképpen sok kedvem nem is volt a bővítmény megírásához, vagy századjára kezdek bele, viszont most már szerettem volna befejezni. Így előre is elnézést kérek. //

AME NO EKIBIOGAMI
EGY ÚJ VILÁG SZÜLETÉSE

VII.FEJEZET
Az Új Világ Születése - A Bűnhődésem Napjai: Kemurigakure

Csak akkor kezdj valamibe, ha minden feltétel adott!

Ez minden tettünkre, minden lépésünkre és minden lélegzetvételünkre igaz ebben a romlott, ármányokkal teli világban, különösképpen akkor, hogyha Ninja vagy. Különösképpen akkor, ha Nukenin vagy és különösképpen akkor, hogyha már ismerté váltál. Bár saját magamról nem tudok teljesen biztosan szólni, de az tény és való, hogy rengeteg ember, rengeteg e Világi vezető szeretne engem halottan látni, vagy legalább elfogni, hogy mindent megtudhasson. Bár még számodra, ki olvassa ezt a könyvet, mindez nem érthető és teljességgel ismeretlen, de had vetítsem előre a jövőm egy szilánkját: A Medvék Országában dúló harcok kikezdték Hoshigakure és Kirigakure tűrőképességét is, teljes bizonyossággal állítható, hogy Én, a Mirubi néven ismert Nukenin áll a dolgok hátterében. A Fagy Országa is teljes bizonyossággal állíthatja, hogy én voltam az, aki társak kíséretében feldúltam a falut és több tucat holttestet és a Daimyou unokájának hulláját hagytam magam mögött. Mindez persze Konohára és Kumogakure no Satora sem vet jó fényt, elvégre Konoha árulója vagyok, aki keresztbe tett a Kumogakurei védelem alatt álló Országnak. Ryuukai... Különösen fájdalmas lehet a szervezet számára, hogy kettő Tagjuk is hozzám csatlakozott, bár az egyik már a halállistán szerepel, a másik szándékai pedig a mai napig nem tiszták és úgy hiszem, jobb lesz minden kétes kapcsolatot megszakítani. Ki kell végeznem mindenkit, akiben nem bízhatok meg teljesen... Unazaki. Kiyokotól minden szükséges információt megtudtam róluk, ahogyan Ashurát is felismertem. A titkai a kezemben vannak... De most már tényleg nagyon előre szaladtam és a felsorolásnak még nincs vége, de minden kifog derülni időben, akkor, amikor a legszükségesebb lesz a történetem szempontjából. Most pedig, kezdjünk bele a már várt, változásom történetébe.

A küldetést megkaptam, fogjam el a Tűz Országának Földesurának az unokáját. Nosztalgikus a dolog, teljesítettem már hasonló feladatot, bár ott sokkal többen voltunk és könnyebb feladatunk volt: Gyilkosság. Az elfogás viszont, nem az én asztalom, bár nem mondanám, hogy képtelen vagyok rá. Így belegondolva, képességeim sokkal alkalmasabbak lehetnek egy célpont elfogására, mintsem az azonnali likvidálására. De a kételyeim még mindig fennálltak: KI A MEGBÍZÓM? Ez volt a legnagyobb és egyben legfontosabb kérdés mindenek előtt. Ha ez a kérdés megválaszolatlan, akkor minden további lépésem értelmetlen. Hiszen nem teljesítek olyasvalakinek feladatot, akiről nem tudom, hogy kicsoda és hogy mik a szándékai. Egy ilyen feladat megadása pedig leginkább csapdának tűnik, így hát el kellett döntenem, hogy mihez kezdjek. Szándékomban állt valóban teljesíteni a küldetést, már csak kielégíthetetlen kíváncsiságom és tudásvágyam végett is...

Terveim szerint szükségem volt egy társra, aki majd a segítségemre lesz, a legkézenfekvőbb megoldás pedig a Akari Tenshi volt. Ő tartozott nekem így is, most pedig bizonyíthatja erejét és hűségét. Ismertettem vele a feladatot, majd meghagytam neki, hogy készüljön fel, egy nap múlva indulunk... Gondolom most megfordult a fejedben kedves olvasó, hogy mégis hova? Természetesen Kemurigakure no Sato területeire. Mivel az Amegami nem volt világszinten ismert, - bár feltételezni merem, hogy nevünket már akkor is sokan hallották - nem tulajdonítottak nekünk sok jelentőséget. Ezen kívül a Szervezet székhelye a Füst Országában volt. A kapcsolataink mind Kemurigakuréból származtak, a kapcsolattartásra pedig a legjobb emberem Raion Tensei volt. A Dojutsuja segítségével minden igaz és hamis információt felfedett, ahogyan azt is, hogyha valaki csapdát állított nekünk. A Tenseigan ereje leírhatatlan és félelmetes, mindig is irigyeltem tőle... Ám ezúttal másképpen alakultak a dolgok. Raion mindenkin átlátott ezidáig, viszont ennél a küldetésnél nem látott bele a tekercset átadó elméjébe. Nem működött a technikája, ez pedig súlyos hiba volt a részéről. A részemről pedig azért, hogy belementem ebbe a kis játékba...

Mivel úgy gondoltam, hogy mozgolódásunk legnagyobb látszata itt van a Füst Országában, szinte biztos voltam benne, hogy a megbízónk maga Kemurigakure. De vajon minek kellene neki a Tűz Földesurának az unokája? Mi célból? Tudnom kellett a választ, a "miért?" volt a legfőbb kérdés ezekben a napokban. Miért mi? Miért most? Miért nem tudhatok többet? Na de haladjunk a válaszok útján. A megbeszélt napon Tenshivel Jigokutari bejáratánál találkoztunk, mégpedig én egy Konohai Chuunin egyenruhában, a hivatalos Konohai igazolólapommal, míg Ő egy Genin öltözetben. Az információink szerint rengeteg Konohait láttak Kemuri környékén, így ez egy tökéletes álca lesz a számunkra.

Miután ezekkel megvoltunk, megmutattam neki a lány képét a tekercsben, végül megsemmisítettem a bizonyítékokat és megindultunk Kemurigakuréba. Nem tudtam és nem is tudok sokat a lányról, így ismertettem néhány képességemet, cserébe pedig elvártam, hogy Ő is ezt tegye. Természetesen óvatos voltam és csak felületes információk birtokába jutott ezáltal. Azt a mai napig nem tudom, hogy Ő mennyire volt közlékeny. Amit viszont biztosan tudok, hogy magam mellett kellett őt tartanom. El kellett érnem nála azt a hűséget és azt az odaadást, ami Kiyokot és Hanaet is jellemzi. Ezt viszont nem vagyok képes néhány óra alatt. Így hát a legkézenfekvőbb megoldást választottam, mégpedig azt, hogy törődést színlelek iránta. Elhitettem vele minden mozdulatommal, szavammal és tettemmel, hogy nem akarom, hogy baja essen és ha kell, akkor megvédem őt, hogy számíthat rám. Az út alatt fokozatosan, de persze óvatosan tápláltam belé ezt a gondolatot, míg végül elértük Kemurit.

Maga a falu már kívülről is szürke és tömény szagú volt, a dohány és az alkohol mámora ez, mely már mérföldekről érződik. A főúton szekerek és karavánok hajtottak el mellettünk, mind valamilyen élvezeti cikket szállítva magával, vagy ki a faluból vagy pedig befelé. Rengeteg volt a nyúzott képű alak és a csapzott hajléktalan, a koldus gyerekekről nem is beszélve. A falun kívül rengeteg kajiba és viskó volt felépítve a legkülönfélébb anyagokból, itt éltek a nincstelenek, akiknek még arra sem futotta, hogy Kemurigakure no Sato levegőjét szívják. A kapuhoz érve sem volt sokkal rózsásabb a helyzet. Az őrök borgőzös mámorban fürödve néztek bambán, amikor elhaladtunk mellettük, nem sok figyelmet szenteltek ránk. Szinte látni lehetett piros arcuk, lilás orruk és kancsal szemük mindennapiságát, amikor már a nyomor oly' szinten megüli az ember lelkét, hogy nem marad más út, csak az öngyilkosság vagy az alkohol gondűző hatása... Ez utóbbi talán az egyik legalantasabb dolog. Az alkoholtól az emberek saját undorító mivoltukat is alulmúlják és a köznyelv szerint, állatokká aljasulnak. Számomra ez sértő... Az állatok nem viselkednek így, vagy pedig teljesen racionális okokból kifolyólag művelik bestiális dolgaikat. Az ember számára ez az én értékrendem szerint leírhatatlan lealjasulás, kifejezhetetlen undor, így nem is törekednék ennek érzékeltetésével.

A Shinobi világ szégyenei... Ők őrzik a Rejtett falut, mégis úgy engednek be két barátságos kinézetű Konohait, hogy meg sem kérdezik, mit akarnak... Egyszerűen csak elsétáltunk mellettük. Talán ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethettem... Néhány méterrel később egy részeg Shinobiba botlottunk, aki feltartóztatott minket piát vagy pénz kéregetve. Mondanom sem kell, hogy tenyérbemászó képe volt, érzékeny szaglásomnak pedig koránt sem volt szívmelengető érzés az az undorító szag, a mit magából árasztott... Vizelet, kosz, pia szag, némi gyomornedvvel keveredve. Mindezek tetejébe a közvetlen modor, amivel közeledett... Dühítő volt, mégis vissza kellett fognom magam, hogyha nem akarom leleplezni magam, így üzletet kötöttünk. Ő elmondja nekünk, hogy hol találom Ashige-samát én pedig adok neki pénzt piára. Egyszerű információszerzés, ami után útba is igazított. Egy hatalmas, fehér falhoz vezetett, egy kapuhoz. A főút itt ér véget, ahol két, valamivel jobb állapotban lévő Őr áll a hatalmas kapu előtt. Egy megtermett, magas férfi hatalmas Zanbatoval a hátán és egy izmos, szintén erős testalkatú Kunoichi.

A terv teljesen egyszerű volt. Én, mint Konohai ninja fontos információkkal bírok, amit csak Ashige-samának mondhatok el. Meghagytam Tenshinek, hogyha baj történne és elfognának minket, akkor mondja azt, hogy a Nibi Jinchuurikijéről vannak információink. Ez volt a terv. A Fontos információ a Nibi Jinchuurikijének holléte volt, valamint, hogy felfedjem kilétem Ashige előtt. Ha Ő a megbízónk, akkor természetesen a lehető legjobb helyre jöttem, megtudhatok többet a küldetésemről. Ha viszont nem Ő a megbízónk, akkor szintén információkat adhatunk Kemurinak, ezzel pedig egy erős szövetségesre téve szert. Elvégre csak én Tudom elfogni a Nibi Jinchuurikijét, amivel Kemurigakure no Sato komoly erőre tenne szert. Így mindenképpen nyert ügyünk van, amint tárgyalófélként tekintenek ránk, azonnal a markomban vannak. De persze ez mind csak terv volt... Már megszokhattuk, hogy semmi sem alakul úgy, ahogyan azt előre eltervezzük, jelen esetben még csak hasonló hatást sem sikerült elérnünk.

Amint az őröket próbáltam meg befolyásolni, hogy vigyenek Ashigéhez, máris borult az egész helyzet. Egyik pillanatról másikra támadtak meg minket. A nehéz Zanbato lesújtott, én elugrottam előle, míg Tenshi a nővel viaskodott. A hátrálásom során máris jött a következő támadás, amit nem tudtam kivédeni. Hátulról több Shuriken fúródott a lábamba, ezekre nem volt időm reagálni, mivel a Zanbatot szorongató ellenfelem minden erejét és gyorsaságát bevetve támadt meg. Soha nem láttam még senkit így mozogni, egy ilyen hatalmas fegyverrel a kezében. Egyszerre volt lenyűgöző és bosszantó! Azonban legyen bármekkora és bármennyire is erős egy penge, a tiszta Chakrapengét csak egy másik Chakrapenge múlhatja felül! A csapás elől lehajolva, egy elegáns mozdulattal, a Chakra no Mesut használva vágtam félbe a támadóm Zanbatoját, majd egy koncentrált Sötét Chakra kitöréssel taszítottam el magamtól, miképpen Ő kapunak passzírozódott. Hozzá sem kellett érnem, úgy mutattam meg felsőbbrendűségemet. Ám nem vihettem túlzásba! Ha most megölök valakit, ha túl erőszakosan küzdök, akkor az egész tervünk megsemmisül. Fent kellett tartanom az értetlenkedő Konohai Chuunin látszatát, nem támadhattam, csak védekezhettem. Így amikor a hátam mögött fegyvereket dobó ellenfelem újra támadni próbált, csak egy gyenge Kasseikennel válaszolhattam, ám ez után füstfüggöny borult rám és Tenshire, aki sikeresen ártalmatlanította az ellenfelét egy hozzám hasonló könnyed mozdulattal. Azt hiszem jól döntöttem, hogy őt hoztam magammal...

A Füstfüggöny a hátráltatásom miatt jött létre, ez kétségtelen, azonban ezzel pont a kezemre játszottak. Azonnal négy Kage Bunshin hoztam létre, akik a Shishienjin no Jutsuval egy Chakravédelmet állítottak fel körülöttem. Én eközben a Fuuka Houin segítségével elszívtam a védelemben maradt füstöt, hiszen ha mérgező, akkor nem ajánlatos beszívni. Miután a levegő tiszta lett, fellélegezhettem és elláthattam a sebeimet. Sietnem kellett, elvégre a Füst egy tervet jelent, hamarosan pedig sokkal többen fognak ránk támadni. Az cseppet sem érdeklet, hogy Tenshivel mi történik, hiszen amíg tartjuk magunkat a tervhez, addig minden jól fog menni, ha pedig meghal, nos akkor az veszteség, de attól még szükséges áldozat...

Alig jutott idő arra, hogy kezeljem a sebeimet, a Shishienjin körüli sűrű füsttömeg mozgásba indult. Eltűnt, majd egy adott helyen sűrűsödött, jobbra fent az egyik, minket körbefogó ház tetején. Egy sárkány alakját vette fel, ami őrületes agresszióval és erővel ment neki a Klónok által felállított védelmemnek. Az egész megremegett, valamint egy pillanatra megszakadt, de a klónok azonnal újra felállították, viszont a következő támadást már nem bírja ki, ám jó hírül szolgált, hogy a védelemnek rohant hatalmas sárkány szétrobbant az ütközésben, így sokáig tart, amíg újra összeáll... Újfent a jobb oldali háztetőn gyűlt össze, minden bizonnyal onnan irányították. Felkészültem a következő támadásra, tudtam, hogy mi fog történni! Amint a sárkány nekiütközött a védelemnek és szétfoszlott, a klónok megszüntették a technikát, én pedig kitörtem és a ház felé vettem az irányt, míg a klónok a szélrózsa minden irányába mozogva mérték fel a terepet, használva felerősített érzékeiket.

Elérve a háztető szélét, megláttam a Shinobit, aki a Kemuri Ryuu technikát használta. Nem hezitált sokáig, kunaik repültek el mellettem, de természetesen nem találtak, ám nem is ez volt a szándékuk, hanem az azt követő támadás. Ahogyan mellette elhaladt a fegyvertömeg, újabbak érkeztek, ezek közül pedig az egyik karomba fúródott... Akkor vettem észre, hogy egy drót van rá erősítve. Ez sosem jó, hiszen a Drót mindenképpen egy közvetítőként fog szolgálni valamilyen Ninjutsuhoz, így egyből cselekednem kellett! Ő még nem tudta, de ezzel a mozdulatával, megint csak az én malmomra hajtotta a vizet. Sötét Chakrát koncentráltam a drótba. Éreztem, ahogyan az én chakrám megakassza az övét, valóban Ninjutsura készült, viszont nem volt elég gyors, a chakra nem érte el a testem, az Én erőm pedig hatalmasabb, mint az övé... Könnyedén szorítottam ki a drótokból az Ő chakráját, majd használva saját technikámat a Ninpou: Nawabare no Jutsut, amivel képes vagyok manipulálni a drót mozgását, egy pillanat alatt fordítottam ellene az eszközét. A drót feltekeredett a testére, szorosan fogta őt, szinte már-már a húsába mart, majd a földre rántotta... Én feloldottam három Klónomat, míg a negyedik mellém érkezve védett engem, miközben a Shunshin no Jutsut használva az ártalmatlanított ellenfelemhez érkeztem. Kést fogtam a torkához és túszként használtam fel, de persze mindezek mellett, biztosítottam őt arról, hogy nem esik bántódása. Ez is az álcám része és valóban komolyan is gondoltam, hiszen ha megölöm - amit könnyűszerrel megtehettem volna már régen - akkor csak magamnak ártok vele.

   A klónjaim emléke és chakrája is egyesült velem. Ők a házak tetején mérték fel a helyzetet, minden felé Civileket telepítettek ki és vittek át más-más kerültekbe egységes színű öltözetben lévő shinobik. A hatalmas, fehér fal mögött szintén mozgolódás volt, több csapat shinobi és egy ANBU osztag mozgott az irányomba. Itt oldottam fel a Kage Bunshint. A helyzet egyértelmű, innen már nem menekülhetek el és valószínűleg ha meghátrálnék, abban a pillanatban megölnének. Végig kellett játszanom ezt a játékot. Hamarosan megérkeztek a csapatok, teljesen bekerítettek. Legalább egy tucat Shinobit láttam és kitudja, hogy még mennyien voltak, akiket nem?! A legnagyobb falatnak az érkező ANBU osztag bizonyult, mögülük pedig egy harsány hang szólalt fel. Nem lehetett látni, hogy hogyan is néz ki, csak a hangja, ennyi volt belőle... Azt állította, hogy Ő Ashige, ez persze viccnek is rossz. Ashigéről mindenki tudja, hogy rendkívül óvatos, odújába bújva a jobbkezén keresztül irányítja a falut. Nem fecsérelne rám időt és félne velem szembeállni! De lényegtelen. Ha ennek a férfinak elég befolyása van ahhoz, hogy eljátszhassa magát Ashigét, akkor képes lehet megfelelő döntést hozni, így neki is elmondtam a történetet, hogy miért vagyok itt. Ezen a ponton már biztos voltam abban, hogy nem Kemurigakure no Sato a megbízóm és nem is karnak meghallgatni, nem ezekhez a módszerekhez vannak szokva. Elbuktam... A semmiből egy villámcsapás terített le, eszméletemet veszítve csapódtam a földre...
    A Sötétség ölelt körben ott és abban a pillanatban és bár az emlékek, hogy miket éltem át az eszméletvesztésem után már elmosódtak, mégis tudom, hogy nyomot hagytak a lelkemben. Halott lelkek Démonaival küzdöttem rémséges időkön át, míg végül visszatért belém az élet... Abban a pillanatban, hogy felfogtam: Lélegzem, dobban a szívem és tüzel a testem, harcom az árnyakkal, csupán csak az élet egy múló pillanatát jelentette, mint meg sem történt volna... Nem tudom biztosan, hogy csak az idő másítja meg ezt az érzetet, ezeket az emlékeket, vagy valóban így volt, ám ami ez után következett, arra mindig is emlékezni fogok... Ami ott, akkor történt nem csak a testemen hagyta örök bélyegét, hanem a lelkemen is és bár akkor még nem tudtam, az amit ott megéltem, jelentősen formálta a jövőmet.
   Egy hideg, fémes asztalon feküdtem. Kellemes lett volna lassan, óvatosan magamhoz térni, de sajnos egyáltalán nem így volt. A legelső két dolog, amit akkor éreztem, az az iszonyatos fejfájás és a csontig hatoló hideg. Szememet kinyitva csak a sötét, rideg plafont láthattam. A következő szembetűnő dolog az volt, hogy nem vagyok képes mozgatni a testemet, egyedül csak a szememet, ugyanakkor éreztem, hogy mezítelenül fekszem a fémasztalon. Látóterembe hamarosan egy démoni maszk kerül, félelmetes, rideg hangján szólított fel arra, hogy beszéljek, mondjam el, hogy ki vagyok és, hogy miért jöttem ide. Tudni akartak arról a Chakráról, amit éreztek körülöttem... Tudni akartak mindenről, ámbár akkor nagyon úgy tűnt, hogy tisztában voltak vele, hogy nem Konohai vagyok. Most már visszagondolva az egész egy blöff volt, bár a józan ész azt diktálná, hogy nem támadnak meg szövetségesnek hitt Shinobikat, akik kicsit is furcsán viselkednek... De ne térjünk el ennyire a tárgytól. Az ANBU faggatott. Akkor nagyon el voltam veszve, de próbáltam hideg fejjel gondolkodni, így természetesen a kitalált személyazonosságomat mondtam el és a kitalált történetembe kezdtem bele. Nem hittek nekem, amint az első hazugságot kiejtettem a számon, tucatnyi senbon fúródott a testembe... Éreztem a fájdalmat, de nem bírtam mozdulni! Észveszejtő volt az egész, adrenalinnal teli mámor, de mégis sötét és félelmetes, frusztráló, hogy a testem felett nincs hatalmam!
   Utasítottak az igaz szóra. Muszáj volt elmondanom mindent, tudtam, hogy felesleges a hazugság. Nem, nem törtem meg, csupán szövetségesnek akartam magamnak Kemurigakurét, így ha nem megy a kígyó nyelvével, akkor az igazság talán hatásos lesz. Ügyeltem arra, hogy csak részlet információkat tudjanak meg, minél felszínesebben, de mégis azt érezzék, hogy kihúztak annyit belőlem, amennyit lehetett. De ez sem volt elég. Hiába az igaz szó, hiába az őszinteség, tucatnyi éles penge hatolt mozdulatlan, meggyötört testembe. Éreztem, ahogyan a hideg penge áthatol a bőrömön, majd a csontomat éri! Éreztem, ahogyan a meleg vér patakozva buggyan ki nyílt sebemből és folyik végig megdermedt testemen, egészen az asztalra, ahol átveszi a fém kegyetlen hidegségét... Pillanatok teltek el és az először éles fájdalom most csillapodni látszik... Óh, ne hidd, hogy a fájdalom eltűnt, ne hidd, hogy a kín megszűnt! Csupán enyhült... Enyhült annyira, hogy a most már forrongó testemben érezzem a pengék körüli lüktetést, érezzem, ahogyan a szívem ritmusos összehúzódásai pulzálnak a még mindig testemben lévő fémeken... Ha nem fájt volna ennyire, talán még élveztem is volna... De akkor nem. Homlokomról folyt a veríték, szememben gyűlt a könny, miközben fogaimat összeszorítva tűrtem, ahogyan a pengéket szépen lassan kihúzgálják a testemből... Abban a pillanatban, hogy az utolsó kardot is kihúzták, a lábam megremegett... "Itt az idő!" Azt hittem, hiszen a méreg hatása enyhülni látszott. Óriási gyűlölet lett úrrá leklemen. Fájdalom, zavar, harag, félelem morbid egyvelege futott át lelkem legsötétebb bugyrain, testem körül pedig a Sötét Chakra oltalmazó Aurája kezdett kifejlődni. Érzéseim megtestesítője, egy sötét energia, amely hűséggel védi és őrzi a romlott emberi lényt, aki gazdájául szolgál... Furcsa paradoxon ugye? A Gazda, amely szolgál... Erre majd még ki fogok térni később, de nem most.
   A Sötét Chakra felcsapott körülöttem, de nem voltam képes használni. Megtehettem volna, de azzal mindenképpen aláírtam volna a halálos ítéletemet, viszont a lelkemben tomboló érzelmekre reagált a chakra, arcomon pedig állatias grimaszok jelentek meg. Nem voltam képes uralkodni magamon, mire jött is a válasz. Te, ki most olvasod ezt a könyvet, el tudod képzelni magad előtt, amint fekszel egy asztalon? Fekszel rajta, a plafont bámulod, miközben lelked viharával küzdesz. Izmaid megfeszülnek, tested viszont nem mozdul... Tucatnyi mély sebből vérzel, de már nem is vagy tudatodnál, majd miképpen hanyatt fekve nem vagy képes mozgatni, csupán csak tekinteted, a fejed irányából egy kéz nyúl a mellkasod felé. A kéz markában egy szürke eszköz, egy kunai látszódik. Nézz csak fel a plafonra, nézz csak fel az égre most, tedd, meg bátran! Mit látsz? Látod magad előtt a határt, akár plafon, akár égbolt, akár a fák levelei... Látod magad előtt a fentről benyúló kezet, mely erősen szorítja azt a fegyvert? Mit éreznél, ha az lenne életedben az utolsó dolog, amit látnál? Ha nem érzed át, akkor tedd meg amit kértem, és képzeld el... Talán akkor átérzed a félelmet, azt a fájdalmat, azt a gyűlöletet amit én éreztem... Magatehetetlenül feküdtem ott, miközben a kéz felém nyúl, azt pedig egy démoni maszk követi. Szinte látom alatta a beteg mosolyt, az eszelős tekintetet, amivel nézett rám... Mintha magamat látnám...
   Szemeim kikerekedve követik végig a kéz mozgását, ami néhány centire a mellkasom felett állapodik meg. A felvillanó maszk csak fokozza a helyzetet. Mindez egy pillanat alatt történt, így időm sem volt arra, hogy megnyugodjak, a tomboló érzelmeim asszociációjaként a sötét chakra lilás árnyalatán át sújtott le a penge. Láttam a hegyet, a borotva éleket. Láttam a tökéletes szimmetriát a gyilkos eszközben. Kegyetlen és ijesztő, fenyegetően nézett ki, mégis annyira könnyed volt és egyszerű. Csupán csak egy fémdarab, melynek fokozatosan elvékonyodó határai azok, amik beleolvadva az emberi testbe, utat nyitnak a bőrön keresztül egészen a húson át a bensőig, képesek áthaladni mindenen, ami nem keményebb náluk, majd ugyanúgy kitörni és elhagyni a testet, keresztül menve rajta... Veszítettem... Túlságosan önhit voltam, túl sokat gondoltam magamról. Önteltségem okozta a vesztemet, ezen nincs mit szépíteni. A lesújtó, shinobihoz méltó precizitással a mellkasomat ászúró kunai pár centire hatolt testembe. Nem akart megölni, habár a fájdalom hatalmas volt, mégis olyan, mint az előzőek. Ezt Ő is jól tudta, de ennyinél nem állt meg! A kunai ugyan néhány centire fúródott testembe - azon se lepődnék meg, hogyha fél centivel a szívemtől állapodott volna meg - ám a maszkos démon beteges lassúsággal forgatta meg bennem az éles pengét, miközben az fokozatosan vágta át az ereket, trancsírozta szét az izmokat, végül simult a bordáimhoz és karcolta meg őket. Elviselhetetlen kín és fájdalom, a szemeim kidülledve, remegve ontották magukból a könnyet, a homlokomról csurgott a verejték, lábujjaim görcsbe rándultak, kezeim pedig ökölbe szorultak, az egész testem remegett a fájdalomtól, a fogamat összeszorítottam, majd mint egy őrült, úgy ordítottam a bűvös szót, amelyet már oly' sok ember hallatott előttem: "Miért?!"

Uchiha Madara Kedd Nov. 15 2016, 12:30

Üdvözletem!

Ugyan a kalandod nem követtem körönként, csupán bele-beleolvastam a cselekményébe. Itt azonban az egész világossá vált előttem, jó kis történetet hoztatok össze. Karakterileg teljesen rendben volt, habár valóban kissé érződik az ihlethiány. Jó megismerni Mirubi Diplomáciai arcát, s látni, mire képes a fiú, ha nem épp ölni akar. Tetszik, ahogy a leendő szövetségeseidnek újabb és újabb lehetőségeket adsz, és elnyomod a benned rejlő sötét erőket, főleg, hogy ez sem sikerült teljesen. Ebben mutatkozik meg legjobban a többi énjének ittléte.
Nem lett hosszú túlságosan, s valóban egy leírása volt csupán annak, ami történt, színezés nélkül, így jutalmad
+ 8 Chakra
+ 2 Tjp

Madara

Ajánlott tartalom