Takigakure erdeje

Utam kijelölve és végre elindulok a legközelebbi városkába Takigakure-ba. A szívem teli boldogsággal, ennek pedig hangot is adok. Mert hát mit adhatna egy teli szívű művész a világnak, ha nem saját hangját. A hangot mit mindenkivel meg kell ismertetni, akár férfi, vagy nő legyen. Ó egy nő, kecses mozdulata, hajlékony tagjai, íves dereka, na és a száj. A száj mivel csodákat lehet tenni, férfiakat őrületbe kergetni, városokat felforgatni, országokat megmozgatni, világokat felperzselni. Hajuk gyönyörű lejtése, illatuk akár a nyári mező virágzás idején, sok negédes illat keveredve mégis egy pontba a férfi szívbe összpontosulva. Bárcsak érezhetném megint ennek a lány illatorgiának cirógatását
Mintha csak a nagy szellemek akarnának kedvembe járni fülemnek édes hangokat hallok meg. Hát mi is lehetne kedvesebb számomra, mint a víz csobogása, a madarak csiripelése, az avarban megbúvó kicsiny állatka neszezése, még szép hogy egy régi dalocska, mely a szelek szárnyán repül tova, csak hogy kényeztesse füleimet. A forrását nem tudom merre lehet, ebben a rengeteg erdőségben csak egy igazi vad nem tévedne el, ám én most magamat sem igazinak sem vadnak nem érzem. Ám a szívem minden egyes taktusra nagyot dobban, az érzelmek vezetnek mint megannyiszor. Önkénytelenül térek le a poros útról, csak hogy a durva kérgeket kerülgetve jobban hallhassam a víz morajlása.
Szemem is csak a zöldet látják, az éltető növényeket, a hullámzó lombot, mely árnyékot. Pillanatra megállok magamba szívom a világot, és útmutatást kérek. A természet a jó barátom, mi más is lenne. Mindig ápolt, és óvott engem, mikor bajba kerültem megvédett, mikor fáztam melegített, mikor éheztem etetett. Akár most, nőt éreztem a közelben, és meg is adta nekem. A szél feltámadt, a növényzet egy irányba hajlott, csak hogy egy pillanatra megláthassam. A szívem dobbanása is kihagyott egy ütemet, a látvány leterített. Ó magasztos oly elérhetetlen. Egy égi tünemény ereszkedett a földre, csak hogy gyönyörűséget okozzon nekem.
Lelki szemeimmel látom az alabástrom bőrt, a vérvörös ajkakat, és a legsötétebb éjszakánál is mélyebb szemeket. Akár egy álom, mézédes álom. Soha nem akarok felébredni, ha ez az ára az újra látásának. A mennyei trilla égi magasságai megbicsaklik, ahogy egy súlyos kéz újra, és újra lecsap. Szövet súrlódik, kő csapódik, újra és újra, csak hogy a durva ütemtelen munka elvegye minden életkedvemet. A bársonyos hang halkul, akár a megszeppent madárka.
Imádkozok…
Próbálja újra, gyűjtsön erőt…
Nyomja el, zúzza porrá…
Minden erőfeszítésem a semmibe vész. A hang végleg feladja, a kedves kis dal elhalása, valami sokkal szörnyűbb, kárhozottabb érzést hoz elő lelkemből. Élénk világ színei, egy pillanat alatt elszürkül, az arcomon lévő mosoly lehervad, még a virágok is búsongva bólogatnak. Ennek véget kell érnie, nem szabad egy ilyen erdei nimfát elnyomni, egy isteni teremtést kárhozatba kergetni. Segítenem kell, különben a világ soha nem változik meg, a szépségnek élnie kell. Minden áron.
Kést ragadok kezembe, megfelelő gallyat vágok magamnak, és könnyed mozdulatokkal kezdetleges furulyát faragok belőle. Nem a legjobb munkám, de bármilyen tökéletes is legyen egy hangszer, csak akkor hangzik tisztán, ha szívvel játszanak rajta. Óvatosan számhoz emelem, apró levegőket veszek. Nem merek azonnal belefújni az új játékszeremnek lélegeznie kell, együtt kell éreznie velem, eggyé kell válni vele, különben hamis lesz, ahogy a szíve is ki tartja.
Aprót fújok bele, csak egy hangot akarok előcsalogatni, hogy átéljen a kezdetet. Egy hosszú utazásét, mit együtt fogunk véghezvinni. Bezengi a világot, fák élvezettel rezzenek meg, nővények felélednek, fészkükben rejtező madarak újra kidugják fejüket.
Felbátorodok a sikeremen ~ Ó de nagy szavak siker, mintha már elértem volna valamit életemben. ~, újra szájamhoz emelem. Ajkam megízleli a nyers fát, élvezem, ahogy a fiatal hajtás lényemmé válik. Teliszívom mellkasomat, és hangulatomhoz híven egy kissé borongós dallamba kezdek. A hangok tovaterjednek, mint hullámok a vízbe csobbant kő körül. Halkan kezdem, mintha csak tudat alatt lenne érezhető. A dallam úgy változik, ahogy a világ körülöttem. A fűben cirregő rovar muzsikája könnyedén kapcsolódik az enyémhez, ágakról szóló madárdal egybeolvad enyémmel. Mint hatalmas folyó úgy duzzad a mű, mindenki hozzátesz valamit, csak hogy egészet alkosson. Egyedül nem ment volna.
Durva puffanások hangja halkul, az erdő átvette az uralmat. Természet hangjai lepik el tudatomat, másra már nem is tudok figyelni. És ahogy a folyók változtatják medrüket, úgy a mű is saját életre kel. Elmozdul, hajlik, néha erősödik, csak hogy a következő taktusban szinte teljesen elhalljon, és másnak engedje át a vezető szerepet. A felhők játéka adja meg a végső lökést, égi fergeteg támad, eltakarják a napot, és pajkosan játszadoznak. Míg végül eljön a csúcspont, a hang mely szívemet rabolta el, minek örökkön örökké részese akarok lenni, sőt birtokosa, újra felhangzik. Bekapcsolódik a játékomba, öntudatlanul irányítom, itt-ott egy magasabb hang, amire felelget. Mélyre váltok, hogy kövessen. Majd magasra hágok, és még oda is követ. Az idő megszűnik létezni, csak a kacérkodás marad. Még nem láttuk egymást igazán, mégis belsőnk eggyé válik a zene által.
Míg csak a pokol bugyraiból feltörő rikácsoló hang meg nem szakítja kötelékünket. Szétporlasztja kettőnk között lévő hidat. A megnyomorítja a művet, végső kétségbeesésbe taszítva engem. Mintha csak éreznék rossz szellem jár körülöttünk minden elhallgat. Bozótosban neszező nyulacska elhallgat, vízparton napozó béka egyetlen ugrással a mélybe veti magát. Minden menekül a kárhoztató nyelv elől. Felállok helyemről. Egy pillantást akarok vetni lelki társamra, alig látott szerelmemre. Bátortalanul közelebb lépek. Még egyet, majd még egyet. És a lombok takarásában meglátom őt. A folyó leányát.
Na és az átkos szipirtyót. Vénségesen vén, foga is van vagy kettő, vizenyős szeme epe sárgák. Rémesebb látványt nem láttam még életemben, és ezért hálát adok mindenre, ami szent. A két nő éppen ruhákat mosott a folyóban, és most a banya göcsörtös kezeivel megragadja tüneményt, és elrángatja előlem. Bánatosan nézem a rabságban tartottat, ám lelkem repes. Szemei kutatnak, felén pillant, még ha csak egy szívdobbanásnyi időre is, de meglát. Fekete szemei enyémbe kapcsolódnak, így nézzük egymást, míg a vénség elrángatja előlem. Ám már említettem szívem repes, ártatlan mosoly húzza felfelé dús ajkakat. Tudja én vagyok az, ki más is lennék. Szíve hív engem, ám nem mozdulok. A pillanatot ki akarom élvezni, így csak hagyom elmenni. Ó én botor hagyom elmenni őket, és már követni sem tudom őket.
Jéghideg vízcsepp hullik nyakamba. Egy másik megbillent egy levelet, a harmadik már tenyerembe esik. Széttárom karjaimat, égre emelem tekintetemet. Ő is érzi bánatomat, sírni kezd. A világ pillanatok alatt szívem keserűsége áztatja, míg kiiszom a mérgem poharának utolsó kortyát is, az istenek mint már megannyiszor most is segítségemre sietnek. Talán a művészet múzsája az, ki szeretné egyesülésünket. Nem tudom, de fák felett lusta füstkígyót pillantok meg. Ahol füst van ott tűzhelynek is kell lennie. Lábaim sebesen visznek. A rengeteg nem nekem kedvez, csúszós, és egyenetlen. Elesek egyszer, majd még egyszer. Már mocskos vagyok, sáros, a világ kifordult magából. Ellenem vannak, mindenki ellenem van. Ó te szeszélyes természet, mily hamar változtatod arcodat. Ruhám szakadt, arcom piszkos, és fáradt vagyok. Túlságosan is, talán tényleg álom volt az egész, és csak delejen ábrándot követek. Még három lépés, már csak kettő, és az utolsó erő is kiszáll a lábamból.
Előttem méretes épület, emelete is van. Az út mellett foglal helyet, cégéréből látszik fogadó ez nem más. Belül fény táncol, tűzhely, meleget áraszt. Csak nem nekem. Míg én kint ázok, fázok, addig bent a kellemes melegben léteznek. Kevéske ruhámat összehúzom magamon, és átkutatom zsebeimet. Egyetlen petákom sincs, nincs mivel fizetnem.
Megvonom vállamat, volt már ilyen és lesz is. Az erdő megad nekem mindent mire szükségem lehet. Hát nem panaszkodok. Csak hát azaz eső múlhatna már. Akár egy varázsütés, úgy tör át a napfény a dús felhőkön. Oszlatja el kínzóimat, és ragyogja be világ minden szegletét. Hát mi is kívánhatna ennél többet az ember. A természet nyári záportól felébred, minden kivirul. Gyöngyökként csillogó cseppek mindenfelé ragyognak, kápráztatják a szemet, míg csak kénytelen nem vagyok leülni egy fatönkre. Megkönnyezem a látványt, mi mást is tehetne egy szívvel rendelkező lény, kit meghat a gyönyörűség. Szájamhoz emelem kicsiny szerszámomat, és hosszú bájos dallam hagyja el csövét. Csak játszok és játszok, keltegetem a barátaimat, fákat, virágokat, állatkákat, a napfény újra előtört, hát lépjetek elő, és sütkérezzetek.
Emeleten fény villan, észre sem veszem a változást. Csak szemem sarkából látom, a spaletták szétnyílnak. Álomszép teremtés ül ki a szegélyre. Újra összefonódunk, ajkairól elreppenő ének felmelegíti belsőmet. És már látom. Látom jövőnket együtt, felnézek rá. Megdelejez pillantásával, szemei a lelkemig hatolnak. Megragad, és soha el nem ereszt, ám nem is akarom. Bátran masírozok a rabságba, magam dobom messzire a kulcsot, csak hogy együtt lehessünk. Soha nem akarok szabadulni, miért is akarnék, a jelenés magával ragadó, nem csak lelkileg ezt már éjszaka megtapasztaltam.
Közös duettünk részletei csak ránk tartozik, na meg a csillagos égre, ahol eltöltöttük a bámulatos éjszakát. És ez csak az első volt a sok közül, a napok váltakozását sem fogtam fel úgy lettek a mesébe illő órákból, napok majd egy hét. Minden nap jóllakottan ébredtem testben és lélekben, ahogy csak egy angyaltól kaphattam meg mit szerettem volna. Nap mint nap csempészett ki nekem étkeket, és amelyik kezével bűnbe esett a lopás vétkével, ugyanazzal kényeztetett éjszakákon át. A világ élénk színűből rózsaszínné változott, a kéj hangjai töltötték be minden napomat, míg csak meg nem csömörlöttem tőle. Akár a legjobb szakére is rá lehet unni, úgy a legízletesebb falatok is ízetlenné válnak ha sokat kapunk belőle. Nem is vettem észre mikor vált terhemre az egyik pillanatban még eszmei lény, olyan átlagossá és póriassá. Csak egy dolgozó lány, kicserzett kezével, nap barnította bőrével, és esetlen népi énekeivel. El sem tudtam képzelni, hogyan is vonzódhattam hozzá.
Nem lennék úriember, ha szó nélkül hagynám el megnyugvásom tárgyát, még ha csak egy rövid időre is volt részese életemnek. Ám azonnal észbe is kaptam, én nem vagyok úriember, és az út szülötte vagyok, csak neki tartozok, elhivatottságom csak hozzá tartozik senki máshoz. Hát egy derült napon hátamra kaptam táskámat, és már róttam is a métereket. A poros út kedéllyel töltött el, közeledtem színházamhoz.
Takigakure a láthatáron volt. A zsivajt, és tömeget szívderítőnek találtam. A sok napi tespedés miatt ellankadtam, ám ettől a felgyorsult világtól én vérem is hevesebben kezd el verni. Van itt mi szem szájnak ingere, minden megtalálható itt, főleg a szebbik nem képviselői. Ameddig a szem ellát csak házak állnak. Üzletek a legváltozatosabb színekben pompázva, kocsmák, és játékbarlangok, hol szórakozni lehet. Ám pénzem nincs, és valahogy szívem is csordultig van, így nem kell megtölteni szép hölgyek édes szavaival. A színházat könnyedén megtaláltam, azonban a szerencse csalfa istennője újra csak elhagyott engemet. A társulat továbbállt, egy ország felé, melyről még nem hallottam, de nagy útnak ígérkezik. Vállat vonok, nincs mit tenni. Ha útra termettem, hát azt kell járnom. Végzetem előttem áll, nem késlekedek.
Merről jöttem, arra távozok. Az út unalmas, már láttam. Erre nincs mentség, hogy lehet bármi is annál kiábrándítóbb, mintha többször kellene ugyanazt végignézni. Komoran lépegetek magam előtt, mikor három alakot pillantok meg. Velem szembe jönnek, ők is az unalom városába tartanak. Szerencsém van, én már túl vagyok rajta. Magamban következő költeményemen gondolkodok, talán egy szerelmi drámát kellene kitalálni, melyben a főhős a csalfa nőbe menthetetlenül beleszeret, és utána a nő elárulja őt, és a végén egy drámai fordulat kellene. Na de mi is lehetne az,
Ekkor fognak közre. Elég markos legények, és mindhárom oldalán kard fityeg. Ilyen helyzetbe még nem kerültem, mit akarhatnak vajon tőlem. A tanácstalanságom hamar kétségbeesésbe csap át. Az alakok a pénzemet akarják vagy az életemet. Hát azt kell mondanom ezek közül csak egyikkel rendelkezem, de azt nem szívesen bocsátanám rendelkezésükre. Nincs mit tenni…
Térdem a földet érik, kezemet imára kulcsolom, a legesdeklő hangomon kezdek el könyörögni. A világban, ahol szinte mindenki fegyverrel jár, és nindzsa tudás merevíti hátát szilárdra, igen csak meglepődnek a megnyilatkozásomon. Hát igen ezt tanultam, színészkednem kell, különben itt veszejtenek el. A vezérüknek tűnő alak nyakon ragad, egy kézzel felemel. Már csak lábujjhegyen állok, csak nem ereszt. Szemeimbe könny gyűlik, legnagyobb sajnálatomra nem színészkedés. Sós ízt érzek az ajkaimon, ahogy kibuggyanó könnyeim végigszánják az arcomat, megállapodva céljuknál. Hangos nevetés fogadja játékomat, tudják előnybe vannak, tudják nem tudok semmit se tenni. Azonban én is tudok egyet, s mást. Ha a közönség kapható a dologra, akkor könnyedén komédiává változtathatjuk a tragédiát.
Rántok egyet nyakamon, ezzel megszabadulok béklyómtól. Lábaim sebesen visznek, és már érzem üldözőim leheletét nyakamon. Kényelmes életem miatt, ez a kis futás is kifáraszt. Érzem ólom súlyként nehezednek lábaim. Már úgy lihegek, mint előző éjszakák kellemesebb pillanataiban, de azt élveztem. Ezt nem fogom. Hirtelen ötlettől vezérelve a fák közé vetem magam. Bokrok, és cserjék között robogok el. Mögöttem lankadatlan árnyékaim.
Éles szemem meglátja a lehetőséget, és a megfelelő helyszínt is. Ujjaim végéből láthatatlan chakrafonalakat eregetek. Az előttem lévő gallyrengeteg felé. Egyetlen egy rántás, és máris lábam alá csúszik. Mint aki nem is tudja mit cselekszik rálépek, és már csúszik is a lábam. Levegőben kapálózok, legkomikusabb figurámat hozom. Egyensúlyi helyzetben kapálózok, nem sok kell hogy átlendüljek. Rablók mögöttem megtorpannak, nem tudják mire vélni a helyzetet. Csak néznek, és nem hiszik el. Ez a megfelelő pillanat a következő színhez.
Lábaim levegőbe emelkednek, olyat esek fenékre, hogy még a fákról is levelek potyognak. Megjön az első kacaj, ez jó jel. Hangos jajjgatás közepette simogatom alfelem, és mikor „észreveszem” üldözőim közelségét, négykézláb kezdek el mászni. Minél messzebb, minél látványosabban. Lassan lépésről lépésre követnek, egyre többet tekintek hátra, csak hogy a szembe jövő törzset ne pillanthassam meg. Teljes sebességgel fejelek bele, és már hullok is össze, mint egy letaglózott marha.
Megjön a második kacaj. Ez már hosszabb, jóízűbb. Lassan támolyogva állok fel, végig támaszkodok a fának. Mikor már állásban vagyok, egy lépést tesznek közelebb közönségem. Meg akarnak érinteni, ám azt még nem szabad, az előadásnak még nincs vége. Egy vékony ágnak támaszkodok, lassan „észre sem véve” nehezedek rá. A kezem alól kicsúszik támasztékom, a holtponton átcsusszanva irdatlan erővel vág szájon a visszacsapó ág. Ez nyomot fog hagyni, tudom de a közönségért mindent. A lendületet tovább viszem, és felkenődök egyik üldözőm széles mellkasára. Ezt már nem bírják, megjön amire vártam. A szívből jövő nevetés, a harsány, a mélyről jövő.
Már az enyémek, tudom nem fognak bántani, de hogy a „barátságunk” tényleg elmélyüljön. Hirtelen „felfogom”, hogy nem éppen a legjobb helyen vagyok. Arcom egy férfi mellkasának nyomom, csak éppen annyira, hogy már zavaró legyen. Erre a banditám nem túl nagy erővel ellök. Még rá kell játszani egy kicsit. Csámpásan lépek egyet, és még egyet. Majd ugyanazt az ágat, ami előbb arcomba csapott, lefejelem. A lépést elvétem, félek észreveszik csak játszok velük. De már nem figyelnek a részletekre. Teljes erőből fejelem meg, a lábaim tovább visznek, a lendület pont elég. És jön a második bravúros esés. Majdnem vízszintesen állok meg egy másodperc tört részéig a levegőben, csak hogy teljes testsúllyal érkezzek a hátamra. Ha nem gyakoroltam volna, akkor igen csak fájna el az esés. Lábaim nyakamban, majd egy béka kecsességével terülök el végleg.
Most csak várnom kell. Vagy egy kardot kapok a bordáimba, vagy egy segítő kezet. Jó jelként fogom fel, a harsány nevetést. Akár a vastaps egy-egy előadás után, legalább olyan jó érzés lelkemnek. Előbb egy lábfejet érzek a karomon, majd jön a kéz is. Felsegítenek, közben a mosoly mindegyik arcán ott villog. Már nincs ellenséges szándékuk felém, csak derülnek rajtam. Nem vagyok veszélyes, talán kicsit önveszélyes. Rövid csevely bemutatkozás, és mielőtt még rátérhetnénk a piszkos pénzügyekre, ami megint csak életembe kerülhetne, gyorsan témát váltok. Csak egy kis ábrándozás, jó lenne valami erős, erre a nagy ijedelemre. Egyetértően kurjantanak, és hát hol máshol is lehetne ez, mint egy út melletti szálláshelyen, ahol minden jóval el tudnak minket látni.
Volt kedvesemet nem akartam újra látni, főleg nem ilyen hamar. De nincs más hátra, a száraz torkokat kenegetni kell a legjobb italokkal. Négyen lépünk be, a banya már tudja gond van, de nem tud mit tenni ellene. A banditák, banditák maradnak. Virágszálam rettenve néz fel, szeme könyörgő, segítsek nekik. Hosszú ideig újra eggyé válunk, érzem minden rezdülését, ahogy a banyáét is. Félelem, rettegés, féltik a tulajdonukat, és az életüket is. Ó és ez még csak a kezdet. Lesz ez még jobb is. Gyorsan fogynak az italok, már van egy tucatnyi üres sacés üveg van előttünk, a férfi alkohollal a vérében érzi legjobban magát. Nagyokat nevetünk, szóval tartom őket, ahogy az ital építi le az elméjüket, úgy válnak vicceim is egyre egyszerűbbé, és durvábbá. Míg végül elérünk arra a pontra mikor is már csak egy dolog teheti élvezetesebbé a napot. Vagy a gyilkolás vagy egy esetleg két asszony ölelése. A gyilkolásról egy időre letettek, hát maradt a második lehetőség. Hárman támadnak a védtelen nőkre, én pedig egy csészével kezemben nézem végig az erőszakot. Bódult elméjük már nem tud különbséget tenni csinos, és ronda, fiatal, vagy öreg között. Csak teszik amit ösztönük diktál. Minden pillanatot magamba fogadok, jó lesz még a drámám befejezésére, a megcsalt férfi derűsen nézi végig, ahogy a sors közbeszól. A hamis szerelemnek meg kell fizetni az árát, a rablók rátörnek a férfi nélkül védtelenné vált csalárd nőszemélyen, és halálra kínozzák.
Tökéletes befejezés, egy kezdetleges műhöz. Az utolsó jeleket vésem fel a tekercsemre, csak emlékeztetőket, és mire a fáradságtól teljesen kimerült banditák újra feltápászkodhatnának, magamba fogadom az utolsó látványt, és kilépek a tavernából. Itt már nincs több dolgom. A múltat el kell feledni, csak a színészet a fontos, a shownak mennie kell, hát tovább haladok utamon. Meg kell ismernem a legmélyebb érzelmeket, hogy lehetnék a legjobb játékos, ha nem ismerem bábúimat tökéletesen. Hűs éjszakai levegő csapja meg arcomat. Kitisztítja rizspálinkától kába elmémet, és most már tisztán lépek utam következő lépcsőfokára.