Takigakure erdeje

Mizuho Suzuya/Karmazsin
Fülek a sötétben

Chakraszint: 110

Felszereléslista
-1db Tanto(az oldalán)
-3db Kunai(+1 a kézben)
-4db shuriken
-dróthuzal(10m)
-10db Makibishi
-10db Senbon
-szerszámkészlet(reszelő, drótvágó, penge, fogó)
-3db füstbomba
-övtáska(az előbbiek tárolására), kulacs
-rongyokból összevarrt maszk, szürke köpeny. 
- Ninja overál és szandál


Tehát harc lesz. Egér, bármennyire is tűnik rémültnek, nem alábecsülendő. Ennek ellenére szeretném gyorsan a földre küldeni, kifaggatni, majd kiütni, a lányt pedig biztonságba helyezni, így támadásba lendülök. Oldalra lépek, majd egy shurrikent hajítok felé, jómagam pedig akár az íj megfeszített húrja, támadásra készülök, de egy olyan meglepetés ér, amire nem számítottam.
Azt hittem, Egér majd kivédi a támadásom és rámront, vagy esetleg kitér előle. Ezzel szemben Egérke nemhogy nem vetődik oldalra, de még meg se próbálja kivédeni a felé hajított fegyvert. A shurriken pedig vért fröccsentve áll bele a vállába. 
Egér elejti a fegyverét, majd rövidesen térdrerogy, méghozzá eléggé hisztérikusan. Ahogy felé közeledem, az eddigi elméleteimet azonnal visszavonom. Egyáltalán nem tűnik képzettnek, semmi technika vagy tapasztalat, de még egy útonállóhoz se ér fel. Sokkal inkább egy egyszerű, nagyszájú civilnek néz ki, aki miután a kezébe fogott egy bicskát, azt hitte, övé a világ. 
Egér természetesen továbbra is cifrán káromkodik, de amint fölé állok, befogja. A kését arrébb rúgom, majd felteszem neki a kérdéseimet, amikre egy gyorsan leolvadó vigyor kíséretében, de válaszol. Én pedig alaposan elgondolkodom a válaszain. 
~ Tehát egy senki, sokkal inkább megfigyelő lehet. A válaszai alapján biztosan dolgozik valakiknek, egy bandának, talán egy nagyobb szervezetnek. A lányról feltehetőleg igazat mondhat, de biztosan hazudik erről a Reiről. Akárhogy is, alaposan belekevertem magam valami súlyosba. Talán jobb lett volna továbbállni...~ gondolom végig, de a gondolatmenetemet megszakítja Egér hisztérikus, hibbant viselkedése. 
- Eressz! - parancsolok rá, mikor a védelmemért könyörögve a ruhámat kezdi tépni, szavaimat pedig a lábammal történő arrébblökéssel súlyozom. - Maradj ott, és nem esik bajod. - mondom neki, közben hátra lépek egyet, a pengémet pedig fenyegetően rászegezem. Természetesen nem áll szándékomban bántani, főleg most, de nagyon remélem, hogy egy kicsit lehiggad. Van elég problémám így is, szóval nem kell még egy...
A fejemet villámgyorsan felkapom, a kunaimat pedig dobásra készen nézek az egyik irányba. A szívem egy kis időre ezerrel kezd dübörögni, mert mintha...mintha...
...mintha valaki figyelne engem. Valaki..
Gyorsan higgadtságot parancsolok magamba, a kezemet pedig leeresztem. Lassan meg is nyugodok, hiszen biztosan csak képzelődök. Paranoia az egész, még ha jogos is az egész. Nem nagy boldogság célpontként járkálni az erdőket, de akkor is csak paranoia. Semmi más.
~ Csak nyugalom, Suzuya. Nyugalom. ~ nyugtatom magam, majd ismét Egérre nézek. 
- Ott maradsz. - parancsolok rá, majd a fél szememet rajta tartva elindulok a lány felé. Eredetileg is miatta álltam meg, de a félelem nagy úr, szóval nem árt odafigyelni Egérre. Nem lenne jó, ha pont most menne el az esze, és megtámadna. 
A halálra rémült lányhoz odaérve lassan leggugolok mellé, majd leakasztom a köpenyem, és óvatosan betakarom vele. Érte egyenlőre csak ennyit tudok tenni sajnos. Nincs olyan állapotban, hogy beszélni tudjon, de azért remélem, hogy egy kicsit megnyugszik. 
~ Vajon mibe keveredhetett szegény lány, hogy ilyen férgektől kér segítséget? ~ gondolkozom, majd felállok, és az est egyetlen olyan személyére nézek, aki talán tud valami választ is adni. 
- Ha azt akarod, hogy megvédjelek, akkor beszélj. - mondom parancsolóan, szinte fenyegetően. Korántsem az én stílusom, de most muszáj vagyok valaki más bőrébe bújnom. - Mondj el mindent, amit tudsz a te bandádról. - lassan teszek pár lépést Egér felé, a kunaimat pedig jól láthatóan forgatom a kezemben - Korábban hallottam, hogy egy bizonyos Rei nevét emlegetted. Róla is mondj el mindent, és akkor megvédelek. -
Bár ostobaság ennyit kérdezni, már benne vagyok nyakig a dologban. Nem léphetek le csak úgy, szóval az a legkevesebb, hogy megpróbálok többet megtudni a dologról. 
Pedig talán jobb lenne futni.

// Köszönöm a türelmedet ^^A játékot most megpörgetem kicsit, mind sztoriban, mint körváltásban.  //


Az egérarcú ifjú még mindig a vállát markolássza, és a hisztérikus kiabálása lassan hüppögéssé csendesül. A szemében teljes páni félelem csillog, és az orrából már a szájába csöpög a zöldesen csillogó váladék, amit egyáltalán nem úriemberhez méltó módon szív vissza kellő hangeffektussal kísérve a műveletet. Mikor elkezdesz közelíteni felé ismét, kutya módon elkezd szűkölni, és tesz egy pár csúszó lépést hátra. Mármint azt nem lehet lépésnek nevezni, amit valaki a földön féloldalasan feküdve fél kézzel próbál kivitelezni. Inkább lehetne elkeseredett csúszásnak hívni amit egy földigiliszta is kecsesebben hajt végre.
- Hogy… hogy a bandáról? Én… én … annyit nem tudok mint hinnéd. Csa-csak most kerültem be esküszöm. Még csak kezdő vagyok próba-pró-próbaidős… vagy mi a fene… Rei … a csaj a munkaadó. Ő… ő sorozott be vagy mi.
Idegesen nevetett egyet, majd a tekintetét a lányra emelte.
- Ő pedig… az első kuncsaftunk… a feladatom egyszerű… találjam meg, és vegyem át a tekercset… majd ha kész a munka, akkor vegyem át a pénzt… ennyi esküszöm… azt se tudom mi a munka. Senki sem tudja… Csak a megbízó, és a megbízottak… én csak egy senki vagyok, mi mindannyian csak senkik vagyunk… A fülek senkik! SENKIK!
Hisztérikusan felnevetett ismét, majd láthattad, ahogyan megremeg egy kissé. Szemében valami megcsillan. Valami félelmetes. Száját görcsös vigyorra húzza, és elengedni a sebes vállát. Kezébe amely iszamós volt a saját vérétől, kitapogatja az elejtett vadászkését.
- Ez már a vég…
Halk volt akár az éjszakai csend, ahogyan a fiú felmetszette a saját torkát. Nem adott ki hangot, pedig mindenki, akit elhagy, a lélek egy utolsó sóhajjal búcsúzik a világtól. Ő nem. Ő talán nem látott megnyugvást abban, hogy felnyitotta a saját testét, és hagyta elszállni az életét. Vajon ha nem hallod a saját halálod hangját, amikor megtörténik, akkor senki más sem hallhatja? A rémült szemében nem szűnt a csillogás. A rettegés apró szikrája még mindig ott pislákolt, még akkor is amikor a saját vére ellepte a szemgolyóját.
Vajon mi volt ez? Mi késztette egy ilyen lépésre ezt a fiút? Vagy ki? A kérdéseket nem hagyják megválaszolatlanul… Mert úgy tűnik nem vagy tényleg egyedül ebben az erdőben. Bár ez eddig sem volt kérdés, de a népesség az egy négyzetkilométerre esve több mint három… Ahogyan felemeled a tekinteted az egérről, egy alakot látsz… Köpenybe burkolózva áll a lány előtt, és kesztyűs kezét a lány ruhája alá csúsztatja. Fellibben a fehér vászon, és a lányka ott fekszik anyaszült meztelenül az alak előtt. De azt nem érdekli a lány teste. Hiába a bársonyos bőre, a növésben lévő idomai, a le nem szakított virága… Ő még csak rá sem néz. Megrázza egyszer kétszer a levett ruhákat, amiből kihullik egy vékony lepecsételt tekercs. A ruhákat rádobja a lányra, és egy gyöngyöt helyez rájuk. Majd rád pillant a szeme sarkából. A tekintete pedig nem evilági… Halott, hideg, jeges. A lelkedig hatol, és érzed, ahogyan te is teljesen mezítelenül állsz ezelőtt a pillantás előtt. Ez az ember lát mindent aki te vagy, és akik ti vagytok. Egy apró szemrándulással megismerte a múltad és látja a jövőd… Előtte… előtte nem marad rejtve semmi.
Mielőtt megszólalhatnál, a lábadnál halk csorgó hangot hallasz. Az egérfejű felült, és a vére mintha patakban folyna vissza a testébe marionett zsinóron rángatja a testet. A nyaka groteszk pózba csavarodik, az állkapcsa kiakad, és torz tört vigyort varázsol a véres arcára. A keze megmozdul, kifacsarva, és még hallod ahogyan a csontok eltörnek a karjában. Ujjai mintha külön életet élnének pók módjára vonaglottak, ahogyan az izmai rángásra késztették őt. Majd leborult eléd… A balját a saját torkába dugta, és kirántotta onnan a gégéjét. Egy hatalmas cuppanó reccsenéssel vált el a szerv a hústól. De itt nem állt meg… Jobbját tolta most fel ismét a megtépázott torkába, és egy kegyetlen reccsenés kíséretében egy hosszú csontot rántott elő. A nyaka elveszette a tartását, és hátrabicsaklott természetellenes pózban. Majd a vérbe mártotta a csontot, és írni kezdett a test. Egy szót…
 


A távolban pedig felvonyítottak a kutyák.  

Mizuho Suzuya/Karmazsin
Fülek a sötétben

Chakraszint: 118

Felszereléslista
-1db Tanto(az oldalán)
-3db Kunai
-4db shuriken
-dróthuzal(10m)
-10db Makibishi
-10db Senbon
-szerszámkészlet(reszelő, drótvágó, penge, fogó)
-3db füstbomba
-övtáska(az előbbiek tárolására), kulacs
-rongyokból összevarrt maszk, szürke köpeny. 
- Ninja overál és szandál


Szánalmas féreg. Az apám így nevezné Egeret, ha most látná őt így, ahogy hüppögve, a saját taknyát nyelve vonaglik a földön. Én nem vagyok az apám, mégis ahogy most ezt az alakot elnézem, csak az undor és a szánalom fogalmazódik meg bennem. Szánom őt, mert idejött, játszotta a nagyarcot, holott pár trágár beszóláson kívül valószínűleg semmit se követett el; én pedig vállon dobtam egy shurrikennel. Nem bánom a dolgot, de mégis, most már valóban az én felelősségem lett. 
Miután betakargatom a lányt, és felteszem a kérdéseimet, Egér válaszol is a maga dadogós, hüppögős módján, bár sok újdonságot nem tudok meg.
~ Ahogy korábban mondta, ő egy senki. Az újoncoknak valóban nem árulnak el sokat, de az általa említett titkolózás, valamint a félelme azt jelenti, hogy nem egy szedett vedett bandával van dolgom. Ez a Rei pedig veszélyes lehet...én pedig nagy eséllyel egy újabb céltáblát rajzoltam a hátamra. ~ gondolom magamban a válaszok után, bár arra még mindig nem jövök rá, miért fordult hozzájuk ez a lány. Mégis miféle gondja lehet, ami miatt inkább tőlük, és nem a falu ninjáitól kér segítséget?
Az éjszaka így méginkább sötétebbnek tűnik. Az üldözőim, az apám, és az újonnan jött probléma csak méginkább fokozza bennem a szorongást, amitől csak még hidegebbnek tűnik a legenyhébb szellő is. Ennek tetejében valahogy nem tudom lerázni magamról azt a kellemetlen érzést, hogy nem vagyunk egyedül ebben az erdőben. Egyre jobban nő bennem az érzés, hogy figyelnek engem, ami csak rontja az idegállapotomat. 
"Ez már a vég", mindössze ennyit suttog Egér, miközben én az idegeim enyhítése érdekében tekintek körbe. Amikor pedig visszanézek már késő. 
Kés villan Egér kezében, és mielőtt bármit is reagálhatnék, ő már mozdul, vért fakasztva. A saját vérét...ami a saját maga által elmetszett torkából ömlik ki. 
A cselekedet láttán megrettenve hátralépek egyet, miközben kétségbeesetten próbálom összerakni, mi is történik. 
~ Megölte magát minden szó nélkül. De miért? A kudarca miatt nem tehette, mert akkor már korábban nekilátott volna, valamint ha ilyesmire képes volna, akkor tőlem se félne ennyire. De akkor miért? Mi késztette őt erre? Talán....meglátott valakit, és inkább megölte magát, mintsem hogy találkozzon vele? Az se lehet, neki is könyörgött volna...ráadásul vigyorgott is....ami azt jelenti....~ gondolatom végén meg is látom azt a bizonyos személyt. 
Egy köpenyes idegent, aki most a lány felett áll. Aki nagy eséllyel végig figyelt minket, aki valami förtelmes technikával megölette Egeret, és aki most a lánnyal tervez valamit. 
Az eddigi félelmem, és a hirtelen öngyilkosság miatt egy pillanatra teljesen lefagyok, ezzel időt adva a fickónak, hogy levetkőztesse a lányt. 
- M..maga! - a kábulatomból kirázódva rákiáltok az idegenre, bár már maga az ittléte is rémisztően hat. Viszont látszólag esze ágában sincs bántani a lányt, sőt a teste helyett inkább a ruháira figyel, amiből kiráz valamit. Utánna visszadobja a lányra...és rámnéz. 
A tekintete akár egy halotté, hideg és érzelemmentes...de mégis szörnyű. Teljesen lebénít, a szemei szinte belémlátnak, átégetik a lelkemet. Mintha teljesen meztelenül állnék előtte, ő pedig mindent lát, és mindent tud rólam. 
~ Azok a szemek...vészjóslóbbak bárminél...lát minket, hugocskám...engem...téged.. ~ a halk suttogás, a halott szempár...ez túl sok. Ismét elragad egy pillanatra a halálfélelem, ahogy átéget az idegen tekintete. Hátrálni kezdek remegve, a késemet is elejtem félelmemben. És még mindig nincs vége, tudom, hogy most valami szörnyűség fog velem történni. Meghalok? 
Hirtelen egy csorgó hang vonja el a figyelmem, a forrását meglátva pedig megáll bennem az ütő. Egér az, ahogy a vére visszacsorog a saját testébe. A testébe, ami groteszk módon vonaglani, csavarogni kezd...és széttépi saját magát. Egér a saját torkát kezdi tépkedni, és amikor kitépi a saját gégéjét, elfog a halálos rettegés. 
Megint hátrálni kezdek remegve, azonban megbotlom, a hátsómra esek, és teljesen megbénulok a látványtól. "Kemurigakure", Egér ezt írja le a saját vérével, a szám pedig némán tátogja a szót. 
~ Ke-mu-ri-ga-ku-re...KE..MU..RI..GA..KU..RE....KEMURI GA KURE... ~ a szó egyre hangosabban viszhangzik a fejemben, a rettegésem egyre csak nő...és nem bírom tovább.
Hangosan felsikoltok, majd rohanni kezdek ahogy csak bírok. Minél távolabb tőlük, minél távolabb a zajoktól, minél távolabb mindentől. Őrült tempóban rohanok, semmivel se törődve, miközben a szívem ezerrel kalapál, a félelmem pedig teljesen eluralkodik rajtam. Minden félelmem egyszerre zúdul rám, az apám, a falum, az idegen, a hulla, minden. 
~" Dráááága hugocskám...ne félj...itt vagyok...itt vagyok...eljöttem ismét...megtenni, amit kell...amit te nem tudsz...amit kell..." ~ a hang ismét felcsendül, ezúttal sokkal hangosabban, fokozva a félelmem. 
Futni akarok, minél gyorsabban, minél messzebb mindentől, miközben elönti a testemet egy jéghideg érzés, mintha lassan megfagyna a vér a testemben. Az érzés egyszerre ismerős és ismeretlen a számomra, ami ugyancsak fokozza a lelkemet megbénító félelmet, még gyorsabb sebességre ösztökélve.

Mizuho Suzuya/Karmazsin
Fülek a sötétben

Chakraszint: 118

Felszereléslista
-1db Tanto(az oldalán)
-3db Kunai
-4db shuriken
-dróthuzal(10m)
-10db Makibishi
-10db Senbon
-szerszámkészlet(reszelő, drótvágó, penge, fogó)
-3db füstbomba
-övtáska(az előbbiek tárolására), kulacs
-rongyokból összevarrt maszk
- Ninja overál és szandál


~ Shhhh....már itt vagyok...itt vagyok..drááága hugicám...itt vagyok... ~ suttogja a hang a fejemben, ami most csak mégjobban arra ösztökél, hogy fussak. Nem érdekel hova, csak el innét, el innét, minél meszebb. A félelem teljesen átveszi felettem az uralmat, az se érdekel, hogy a növényzet megtépáz futás közben. Csak menekülni akarok innen, el a falutól, az apámtól, és attól a terrortól, ami csak alig pár pillanattal ezelőtt történt. 
A hátam mögött meghallom a kutyák hangját, akik mostanra biztosan megtalálták a lányt, és a köpenyemet, amit otthagytam. Talán csak pár másodpercre vagyok attól, hogy elkapjanak, és akkor...
~ Bízd csak rám...majd én....
Nem! Nem hagyhatom, hogy elkapjanak! Én soha többet nem fogok visszatérni oda, soha nem akarok vele találkozni! De..mégis mit tehetnék? Innen hova meneküljek? Egyetlen egy ország se fog befogadni, mindenütt űzött vad leszek. Akkor legyek törvényen kívüli, hogy minden egyes napomat félelemben tölthessem, hogy sose merjek kétszer ugyanott aludni? Hogy az életem minden percét a beteges félelem töltse ki, hogy folyamatban csak a túlélésre koncentráljak? Hogy...sose éljek? 
Én ezt már nem bírom...most is el fognak kapni. Kutyákkal üldöznek, mint egy közönséges gyilkost, és ha utólérnek, semmi esélyem se lesz ellenük. 
Egyre jobban elkeseredem, ahogy futok, a testem pedig fokozatosan zsibbadni kezd. Már nem is érzem az éjszaka hidegét, a sebeim fájdalmát..már semmit se...csak a félelmet...

~Shhh....aludj...aludj szépen...vigyázok rád....vigyázok rád, drááága hugicám...

Karmazsin

Megbotlom, de még sikerül talpon maradnom. Suzuya ismét elgyengült, ismét szenved, ismét fél...felébresztve engem, de vele ellentétben nekem ez mind erőt at. Az ő kínja az üzemanyag, ami ezt a kegyetlen masinát mozgatja. A masinát, ami most extra erővel indít, nem is csoda, hogy egy pillanat alatt átveszem a kontrollt.
Pont a megbotlásom pillanatában egy halk, mégis határozott morgásra figyelek fel, ahogy egy korcs ugrik nekem a semmiből, de szerencsémre elvéti. Büdös, nagytestű, korcs dög, gondolom biztosan megkóstolna jutalomként, mert ennyit üldözött. Na, de majd én adok neki valamit, amit megízlelhet.
Villámgyorsan előrántanám a kedvenc kis Tantomat, majd a velem szembenálló kutyuska felé vetődnék. Ez persze csak hergelés lenne, mert amint nekem ugrana, én oldalra kitérnék amilyen gyorsan csak lehet, és élesen belevágnák a dögbe. Ezzel pedig nem fejezném be, amint földet érne, azonnal a hátába vágnám a kis édes pengémet minimum kétszer, sőt ha még akkor is mocorogna, a pofáját is megkínálnám a hideg acéllal. 
Ha sikerül kibeleznem, akkor gyorsan öszpontosítanám a chakrámat egy Bushin no Jutsu eléréséhez. A klónomnak mindössze annyi feladata lenne, hogy a dögtől pár lépésre, összerogyva lihegjen, mint akinek semmi ereje nincsen. Ha ez is megvan, akkor szétszórnám a területen a makibishi tüskéket, majd sokkal körültekintőbben, de gyorsan továbbállnák. Ha sűrű lombozat elérhető, akkor a chakrámat a talpamba koncentrálva felrohannák az egyik fára, onnan pedig az ágakon ugrálva haladnák tovább. 
Ha esetleg nem sikerülne kibelezni a dögöt, akkor három senbonnal megcéloznám a szemeit, majd egy füstbomba kíséretével szétszórnám az aljas kis makibishi tüskéket, és terv szerint futás tovább.
Futás...de hová is? Bár legszívesebben visszamennék ahhoz a kislányhoz, hogy aztán elszórakozzak vele, tovább kell mennem. A célirányt pedig már tudom.
A Suzuya pánikolását okozó kis műsor, legyen az egy elcseszett báb technika vagy genjutsu, megadta az irányt. A leírt szót ugyanis csak egyetlen környezetben láttuk, még pedig mint a Füst vidékének rejtett falujaként. Én pedig oda fogok menni.
A program tehát egyszerű: lerázni a barmokat, eljutni egy faluig, szerezni egy térképet, megölni valakit, majd ismét útra kelni. Suzuya pedig...nos, ő annak is örülni fog, ha úgy kel fel, hogy él és virul.

Az elme csodás dolog, főleg akkor, ha a kiszámíthatatlan végtelen univerzumát ketten is uralják. Úgy tűnik ez pedig rátok végképp igaz. A törékeny testben meghúzódó, de kitörni vágyó Karmazsin most felkelt mély álmából, és úgy tűnik, nem tetszik neki túlságosan a helyzet. Pár negédes szó, pár elsuttogott halk vigasz, és a test, amely nem az övé most, az irányítása alá került. Kérdés, hogy erről tud e Suzuya, vagy csak, mint egy rossz álom úgy fog felkelni belőle, véres Tantoval a kezében, miközben a teste teljesen kimerülve fekszik a porban?  Bár ez igaz még egy másik történet.
Ahogyan a nővéred felülkerekedett a tudatodon, és az elsődleges lakót háttérbe szorította saját házában, a test mozgása is úgy változott meg. A korábbi esetlen léptekből, egy harcos kecses mozgása lett kiolvasható, a kapkodó tekintet egy helyre szegeződött, és a hangos zihálás is csillapodott.
Ekkor érkezett meg a korcs eléd. Pofájából habzott a nyál, a hosszú futás miatt, és a torkából felszökő morgás ezt csak még rémisztőbbé tette. Viszont mintha nem erre számított volna. Noha az állatoknak is van tudatuk, néha az ösztöneik felülkerekedhetnek rajtuk, vagy éppen heves csatába kezdenek a tanultakkal. Most mi ennek az utóbbinak lehettünk szemtanúi. A kutya farkát leengedte, holott a vicsorgásból nem adott alább. Orra hevesen rángott szagokat kutatva, vagy éppen a társaira várva. Óvatosan lépett irányodba, de ahogyan nekivetődsz, ő úgy szűköl egy pillanatra vissza. Ezt kihasználva, mintha csak egy meleg kést mártottál volna az olvadó vajba, hasítottad fel a kutya oldalát, aki így felvonyítva, hátrábblépett, és egy erőset mart az irányodba. Hevesen vergődve próbált elkapni, és néha sikerült is neki, így nem egy harapást sikerült szerezned a lábadra, vagy a karodra. Sajnos hiába az új mentális erő, ha azon testen osztozkodik, amely már órák óta menekül és fut. A kimerültség nem száll el csak így. Egy suhintás még, és a korcs állkapcsa a levegőbe emelkedett. Mintha egy élőhalott kutyával állnál szemben a végére. A füléből hiányzik egy darab, és a szája helyén már csak egy nyelv lóg, amiből ömlik a vér. A tekintete elhalványodik, és a test a porba zuhan, halk puffanás kíséretében, ahogyan kis porfelhőt kavar. A talaj iszamóssá válik alatta pillanatok alatt, és te nem engedheted meg magadnak, hogy a cipődre akár csak egy kicsi is kerüljön. bár így is tele vagy a kutya vérével, így a többi kopónak nem lesz nehéz dolga, de nem adhatsz nekik ennél is több segítséget. Valahogy le kell ráznod őket, mert ha nem teszel így akkor a kimerültség fog veled végezni előbb vagy utóbb. És sajnos, ahogyan állsz az előbb a reálisabb. De van motiváció… egy rejtett falu a füstben ahová a vér szólított, és te válaszolsz a hívására.
 
A távolban lassan egy sziluettet vélsz felfedezni. Egy óriási tölgy, akkora hogy több ember is kényelmesen élhetne a törzsében, és legalább húszan kellenének, hogy körbe tudják ölelni azt. Tudod, hogy hol is vagy. Elérted a határt. Már csak egy két lépés választ el a szabadságodtól ebben nyüves erdőben. Ebben az undorító embervértől bűzlő tengerben. És ezek az utolsó lépések, amiket az otthonodban teszel. Már csak pár lépés, már csak pár lélegzetvétel és A tűz országában leszel.
Csakhogy az élet nem mindig ilyen egyszerű. Egy árnyat látsz a tölgy tetején gubbasztani. Egy ismerős testtartás, amelyből flegmán megemelt fejjel tekint le rád az a valaki.
- Drága kicsi kislányom… nem mehetsz el… nem hagyhatsz egyedül. Én nem foglak bántani, nem… nem is… nem akarlak bántani! Lehet vége a háborúnak, de még most sem bízhatunk a többi országban. Nem adhatod ki nekik magad a nemzeted érdekében. Elfognak és kínok közt fognak kivallatni. Nem kegyelmeznek neked csak azért mert fiatal vagy. Nekem elhiheted… gyere vissza velem…
Negédes szavak, de nem igaziak. Nem hallatszanak annak. Még csak nem is onnan szólnak. A fán ülő alak elmosolyodik, kivillantva a fogait.
- Bolond lány…
Mondta a klón majd semmivé foszlott, ahogyan Apád a hátad mögött állva egy kést szúrt a hátadba.
- Bolond bolond lányom…
  
// A sérülés nem halálos de nagyon legyengít. Apád kezében egy Kunai van, és egy hátadban amit ott hagyott. Egyedül van, de valószínű, hogy a közelben rejtőznek emberei, elvégre eddig is kutyákkal üldöztetett. A következő posztban tervezd meg hogy és mit is fogsz tenni. A határ tőled 200 méterre van azon túl nem árthat neked semmilyen módon. 
A következő posztom: Jövőhét szombat, vagy ha nem leszek teljesen hulla akkor csütörtök ^^ //

Karmazsin
Fülek a sötétben

Chakraszint: 118

Felszereléslista
-1db Tanto(az oldalán)
-3db Kunai
-4db shuriken
-dróthuzal(10m)
- 10db Makibishi(elhasználva)
-10db Senbon
-szerszámkészlet(reszelő, drótvágó, penge, fogó)
-3db füstbomba
-övtáska(az előbbiek tárolására), kulacs
-rongyokból összevarrt maszk
- Ninja overál és szandál



....MEGÉRKEZTEM!!! GYILKOLÓ IDŐ VAN!
Én édes, drága, kicsi hugicám, majd én gondoskodok mindenről. Bizony, majd én intézkedem, te túléled, boldog lehetsz, miközben a véres invitációra felelsz, holott erről nem is tudsz. Füst! Érkezünk! De előbb...
A hatalmas korcs habzó szájjal áll előttem, gondolom megkóstolgatná a hátsómat mert ennyit futott. Kirohanta a belét is, hogy utólérjen egy gyámoltalan kislányt, aki könnyes szemekkel akar elfutni a gonosz apucija elől; bár ez a kutyus most pont a darázsfészekbe nyúlt bele. Hiba volt, bizony ám.
Nagy meglepetést okoz, hogy a dög is tud rólam, mert a korábbi lelkesedése mintha alábbhagyott volna. Vagy ez, vagy csak futkosni szeret, lényegtelen, mert most megkapja az acél csókját.
Nekiugrom a dögnek, aki bánatára nem tesz semmit, így a csodás kis Tantom élesen mar belé, nem kevés vért fakasztva. Bár a dög a fájdalomtól belémmar párszor, ez a tette olyan, mintha a tüzet harapdálná; sokat nem ér, sőt fellelkesít a csodás fájdalom. Emiatt is a dög pofája is kap egy szép csókot, így a dögből egy valós dög lesz, én pedig az aljas kis Makibishiket szétszórva gyorsan továbbállok. Tovább, mert dolgom van, és mert ez a kis husi nem ér annyit. 
Gyorsan el is érek egy hatalmas fához, ami valamiért csodálatos érzettel tölt el. Bizony, mert kétszáz méter után biztos a győzelem. A diadal egy karnyújtásnyira, legalább is Suzuya diadalma. Nekem bőven elég lenne egy falunyi, lemészárolható szerencsétlen is, vagy épp apuci hullája...fesd az ördögöt a falra!
Megállok, mert a fán bizony gubbaszt valaki, mégpedig egy igen különleges szelet husika. Mizuho Keigo személyesen, hogy kaparjam ki a szemecskéit! Ráadásul még beszédet is tart, ami egyáltalán nem nekem szól. Hamis szavak Suzuyának, szinte hallom benne a kamut. Sőt, mintha...
A fán gubbasztó apuci eltűnik, én pedig a nyögés és a nevetés keverékének hangját hallatva vonyítok fel. APUCI. LESZÚRT! HAHAHAHAHA!!
Bár magam vagyok a fájdalom elementálja, akit a kínok erősítenek, most megfogott. Bár a lelki fájdalom erősíti lényemet, míg a fizikai fájdalom pillanatnyi energiabombaként hat rám..elfáradtunk. Suzuya fut, menekül már egy ideje, így legyen bármilyen észbontó is a hátamban lévő penge okozta fájdalom, legyengültem. Suzuya eddigi kínjai is csak egy kutyára elegendő erőt adott, ez pedig max egy csapásra elég, tehát..
..legyünk okosak.
- Apuci...rég láttalak. Bizony rég, erre te kést döfsz a hátamba? - a nyelvemmel ciccegek egy kicsit, vigyorom senki se vakarhatja le rólam - Hát így kell üdvözölni rég nem látott lányod? Bár...nálad a rokonok hátbaszúrása bevett szokás, nemde? - kuncogni kezdek, közben a Tantomat visszacsúsztatom a tokjába. Most nem fog kelleni. - Tudod...te és én mások vagyunk. Már az első találkozásunknál tudtam, és már akkor megbuktál a szememben. Te...nem hallod...a dallamot! Neked csak üres, néma sikolyok jutnak, de a dallam nem. Ezért is tanácsolok valamit: fuss! Menekülj! Ragaszkodj az életedhez, éld túl minden áron! Egy nap pedig ÉN kereslek meg...akkor pedig lerendezzük a dolgot. - miközben beszélek, igyekszem minél óvatosabban előszedni egy füstbombát, amit talán a mondandóm végére sikerül is előszedjek. Ha megvan, akkor a végére hirtelen előrevetődnék, majd a füstbombát ledobva gyorsan pecsétet formáznék, hogy létrehozzam a Fürge Test technikát, amivel terv szerint közelebb jutnék a fához. Onnan pedig futás tovább, át a határon, majd kicsivel később pihi, hogy kihúzhassam a kést a hátamból.
Apucit most nem ölöm meg. Nem, ehhez még nem vagyunk elég erősek. De egy nap majd én keresem meg őt, hogy utánna a kiontott belein táncolhassak.

A sérülés a hátadban, noha nem a legkellemesebb, főleg ha egy kés is áll benne. A hideg fém lassan elkezdi átvenni a tested melegét, ahogyan a vér keresztülcsordogál rajta, és a lecseppenő cseppecskék halkan szétplacsannak a földön. Bár ahelyett, hogy a fájdalomtól összegörnyednél, egyenes háttal, a mámorító érzésbe kapaszkodva felnevetsz, ezzel pedig édesapádnak enyhe szemrángást adsz jutalmul az erőfeszítéseiért.
Ahogyan a fegyvered visszateszed a tokjába apád keze váratlanul landol a jobb karodon, s vasmarokkal megszorítja azt.
- Te már csak selejt vagy számomra… Lehet, hogy Suzuya gyengébb nálad, mégis egy azon a testen osztoztok… gondold csak végig drágaságom… vajon meddig bírod még energiával? Kicsi vagy és gyenge, én pedig teljesen kipihent és kétszer akkora, mint te.
A további inzultálásaid nem nagyon váltanak ki belőle érzelmet. Arca hideg marad, és rendületlen. Ez is egy biztos jele annak, hogy ért a szakmájához. Azok, akik azzal foglalkoznak, hogy hivatásból embereket öljenek, nincsenek érzelmei. Az áldozatai lelkével együtt szállnak tovább azok is.
- Valóban mások vagyunk, nem tagadom. Te élvezed a vér szagát, és látványát, ahogyan kiömlik egy testből, és a melegsége átjárja a kezed… De amíg csak egy csepp vér is tapad a kezedhez, soha többé nem lesz nyugalmad. Valaki mindig a nyomodban lesz, valaki mindig bosszút akar majd rajtad állni. Csak idő kérdése, hogy rád találjon, és tudd, mindig van valaki, aki erősebb, mint te!
A füstbomba erősen csattanva csapódott a földnek, és azonnal fekete 1átláthatatlan felhőt képzett köztetek. Egy erős rántással a meglepetés erejét felhasználva kiszabadítottad magadata apád szorításából, és nekiiramodtál a határnak. A szabadságodnak, az új életed kapujának. Egy karnyújtásnyira volt már csak tőled a hőn áhított cél, amikor a levegő hirtelen kiszorult a tüdődből, erős nyomás nehezedett a mellkasodra, és égető érzés fogta el a gyomrodat. Édesapád lába pontos volt, és kemény mint egy acélrúd, ahogyan lendületből gyomron rúgott, amitől visszarepültél jó pár métert. Szemei haragtól izzottak, és az arcán a csalódottság, és a megvetés egyvelege látszott.
- Azt hiszed, egy ilyen olcsó trükkel majd meglépsz előlem? Már bocsánat, de többre számítottam tőled… Legjobb emlékeim szerint én még mindig egy hivatásos gyilkos vagyok, aki ezt a szakmát űzi évek óta… nem egyszer láttam már ezt a kombinációt… Ha nem látok nem tudhatom merre mész igaz? Pedig annyira kiszámítható… Légy ötletesebb, ravaszabb, kreatívabb! Vagy ha neked nem megy, hívd vissza Suzuyát, hátha neki lesz valami ötlete! Gyerünk, nem akarlak csak így megölni. Nem lenne abban semmi izgalom! Tudod mit? Adok neked egy kis előnyt, elszámolok háromig, és addig itt fogok állni egy helyben. Addig azzal támadsz, amivel csak szeretnél, és azt teszel, amit csak jónak látsz. De utána támadok. És nem fogok megállni, még ha ki is nyomom a szemedet, kitépem a gerincedet, megcsonkítalak, vagy ha kivéreztetlek. Itt az én kezem által fogsz meghalni, mert az én kezeim által jöttél létre! Most pedig:


- Egy…
A szél hangosan süvített köztetek, ahogyan apád a kezében lévő Kuniat leejtette a földre.
- Kettő…
A bogarak abbahagyták a neszezést a fűben.
- Három…


// A feladat ismét adott ^^ bocsánat az egynapos csúszásért  A következő posztom jövőhéten Csütörtöktől egészen vasárnapig bármelyik napon jöhet mert akkor egész végig szabad vagyok ^^ //

Karmazsin
Fülek a sötétben

Chakraszint: 118

Felszereléslista
-1db Tanto(az oldalán)
-3db Kunai
-4db shuriken
-dróthuzal(10m)
-10db Senbon
-szerszámkészlet(reszelő, drótvágó, penge, fogó)
- 2db füstbomba
-övtáska(az előbbiek tárolására), kulacs
-rongyokból összevarrt maszk
- Ninja overál és szandál


Selejt, mi? Az ember nem az élete során tudja meg, hogy mi is igazából. Nem...
Az én drága, egyetlen, csodálatos édesapám, hogy a férgek rágnák ki a szemeit, még most is egy érdekes, ámbár roppant unalmas alak. A lelke teljesen üres, ő maga se több egy egyszerű fegyvernél, sőt talán a hátamból kiálló penge is több jellemmel bír nála. Semmi stílus, semmi egyediség, semmi szórakozás, semmi. Unalmas, de erre már korábban is rájöttem. 
Ha meg kell ölni valakit, akkor élvezd is ki a pillanatot. Kínozd a husit, félemlítsd meg, nevess, és a legvégén osztozz a fájdalmán. Érezd át a teste utolsó rángásainak minden apró rezdülését, hallgasd az elhaló szívverését, nézz bele a rettegő, majd üres szemeibe. Utánna csonkítsd meg, nyúzd le a bőrét, tépd ki a szemeit, lényegében lényegtelen mit teszel, csak legyen benne egyediség és törődés. Utánna pedig sose feledd a fájdalmát, sose feledd a tekintetét, mert ők se fognak elfeledni sose. A vándor és a szépséges lány emlékszik rám, ahogy én se feledem őket. Ez így megy, a gyilkosság ilyen. Csodálatos.
Az unalmas öreg más, bár meglep, és hazudik magának. Gyengének és selejtnek nevez, mégis megragadja a karom, holott pont a támadás ellentétét követem el a testemben terjengő csodás fájdalmak közepedte. A füstbombám persze meglepi egy kicsikét, ezzel esélyt adva a spurira.
~ Gyors! ~ villan bele az elmémbe a felismerés, pont ahogy az égő fájdalom a testembe, mikor az öreg erősen belémrúg, ezzel visszaküldve a kezdéshez. ~ Jól hangzott, nem működött. Várható, a futás inkább hugi specialitása ~ 
A fater továbbra is csak prédikál, miközben én igyekszem magam kétlábra tornászni, bár a sebek okozta vérveszteség, a kimerültség, és a friss levegőhiány hátrányait a fizikai fájdalom mámora nem nyomja el. Pedig most rohadt nehéz levegőt venni.
~ Nincs mese, meg kell ölni...de hogyan? Összezavarjam pár klónnal? Azon biztosan átlátna, a többi jutsu pedig hasztalan jelenleg. A füstbomba se müködik, elég profi ő hogy a hangok alapján tájékozódjon. A többi stratégiám pedig kivitelezhetetlen jelen helyzetben. Hmm... ~ futtatom végig gondolatban a lehetőségeimet, de nem igazán áll jól a szénám. A papus ráadásnak még fel is kínál három másodpercet a megölésére, aminek elteltével ő fog megölni az általa erőltetetten kitalált módszereken. Gerinctépés, szemnyomás? Ugyan már, a saját bordámmal való kibelezés jobban hangzana, de....mindegy is. 
Bár az előadás rövidebbre sikeredett, mint terveztem, kimaradt pár jelenet, végül is nem panaszkodhatom. A végső felvonás ideje eljött.

Egy
A véres Tantomat ismét előrántva, minden maradék erőmet összegyűjtve rohanok a fater felé. Nem számít mit mond, mit ígér, mit tett és tesz.
Kettő
Bennem nincs félelem. Számomra a fájdalom nem hátrány. Nekem a sötétség az otthonom. Én ezekből születtem, ezek táplálnak, és ezek adnak értelmet a létezésemnek. 
Az őrült üvöltésem, amibe kellő mennyiségű kacaj is kerül mind ezt bizonyítják. Az út felét már megtettem.
Három
Ott vagyok, alulról hasítok. Hogy betalál-e, vagy nem, immár lassan értelmét veszti. Ha betalál, reflexesen nem állnék meg egy vágásnál, folytatnám a táncot pengével, ököllel, foggal, körömmel, de ki a megmondhatója, hogy ő ezt kivárja? Ha nem talál be, akkor nyílván véd, vagy ismét klónokkal szórakoztat a drága, bár az se számít. 
Ez lesz számunkra a legédesebb fájdalom, mégpedig a halál kínjai, amit mi szenvedünk el egy unalmas, de profi kezétől; vagy mi okozunk a saját vérünknek.

...a halálunk pillanatában találjuk meg igazi önmagunkat. Becsületes, gyáva, félelem nélküli, ez mind egyetlen pillanat alatt dől el. Az utolsó pillanatban

Bármelyikünk vére is folyik eme pillanatban, bármelyikünk húsa szakad szét, csontja zúzódik darabokra, bármelyikünket tépi darabokra foggal-körömmel a másik, ami által megkapjuk a választ; a nevetésem tölti be az estét. A nevetésem, ami egyikünk haláláig tart.

A kezedben lévő véres tanto süvítve szelte át a levegőt, és tépázott bele édesapád üresen és fedetlenül hagyott mellkasába. Vér fröccsen, és beborítja az egész arcod a vörös folyadék. De nem állsz meg, ismét újra fordítasz a pengén és visszafelé csapnál le újból. De letelt a három másodperc, és apád, mintha meg sem érezte volna a vágást, amit ejtettél rajta, faarccal hárította a következő támadásodat. Jobb csuklójának hanyag mozdulatával lökte félre a kardod, ami egy fémes pendülést hallatott magából. A férfi csuklóján lévő acéllal megerősített páncéllal nem volt nehéz ez a művelet. A hisztérikus nevetésed látszólag nem hatotta meg annyira, hogy ez bármiféle reakciót kiváltson belőle. A támadásaidat lapos és szinte unott módon védi ki, nem törődik azzal, hogy mit és hogyan is csinálsz. Nem hagyja magát megtéveszteni, és a szemei nem eresztenek téged. Figyeli minden mozdulatod, minden izmod rándulását, bármit, ami elárulja, hogy hogyan is fogsz támadni, vagy cselekedni.
Viszont ő maga nem támad. Mintha nem is akarna, vagy csak nem jelentesz neki fenyegetést, és ezért nem szándékozik tenni semmit? A tested lassan kezd elgyengülni. Az ujjvégeid már fagyosak, és kezdenek kékülni, a szád remeg, és te is fázol. Valószínű a vérveszteség, és a folytonos menekülés eredménye. Ha így folytatod tovább, el fogsz gyengülni, összeesel, és talán nem is kelsz fel már onnan.
- Miért akarsz minden áron megölni most?
Kérdezi tőled édesapád teljesen halott hangon.
- Tehát semmit sem jelentett nektek az, hogy én voltam az apátok, hogy én tanítottam meg mindent, amit most tudsz? Olyan ez a harc mintha magamat látnám… talán csak egy kicsit fegyelmezetlenebbül. Csapás fentről, de váltasz egy szúrása félúton. Rúgás lentről, gáncs és szúr… Figyeld meg az ellenfeled, találja rajta rést, nézd meg, hol mozog lassabban, és hogy hol van a vakfoltja… Támadd ott, ahol már megsérült, mert ott nehezebben védekezik.  Ha te vitted be az első csapást, akkor neked van előnyöd vele szemben.
Félresöpri az izzadságot, ami a szemébe csöpög, és vesz egy mély hörgős levegőt.
- Ha én most ismét megrúglak, akkor nagyon valószínű, hogy a kés a hátadban kiesik, ezzel is elvérezhetsz. De ha sokáig hagyod magadban a pengét, akkor vérmérgezést is kaphatsz. Nem fogod már sokáig bírni, ezzel a legyengült testtel.
A hátadban a penge égett, ahogyan az adrenalin csökkenni kezdett a szervezetedben. A kezedben lévő fegyver csúszós volt az izzadságtól, és a vértől. Nehezen kezdted venni a levegőt, és a látásod is kezd homályosodni. De akkor miért nem támad rád végre? Miért nem fejezni be ezt?
- Tudod… attól, hogy gyűlölsz, és attól hogy én sem szeretek benned mindent, te akkor is a lányom maradsz, legyen bármi… és a lányomat nem tudom hidegvérrel megölni… Úgyhogy kislányom… Suzuya, Karamzsin legyen ez egy utolsó lecke nektek:
- Csak azt nem lehet tőled elvenni, amit megtanultál. Hogy a tudásodat, a saját erőd gyarapítására, mások megsegítésére, vagy éppen megölésére használod, az csak rajtad múlik. De ragadj meg minden alkalmat, hogy tanulj… mert különben soha nem ölhetsz meg engem…


A szél elcsendesedett. A nap a fák felett elkezdett áttörni narancsos fénybe burkolva így a csatateret. Ahol korábban édesapád állt most egy piciny kitűző fénylett csak vérbe temetve. Egy réz jel a családod szimbólumával. Egy utolsó ajándék, egy utolsó lecke, egy utolsó ígéret. Vajon eljön e az idő, amikor ismét szembeszálltok egymással, immár ténylegesen életre halálra, vagy boldog békességben élitek le az életeteket egymástól távol mit sem tudván a másikról? Ez már csak a jövő zenéje, de innentől kezdve nyitva áll az út előtted, hogy tovább mehess. Tovább abba az irányba amit kijelöltl magadnak tovább Kemurigakuréba.

// A kaland első fele ezennel véget is ért  A következő posztot majd Kemurigakuréba kérném (már ha ténylegesen oda tartasz ) Az odavezető út körülbelül egy hetet vesz igénybe amit szabadon kitölthetsz bármivel ami ugye nem mesélőhöz kötött (tanulás stb) Szeretném ha leírnád, hogyan jutsz el a városba, hogyan látod el a sebeidet, és mennyit pihensz (Fontos, hogyha ledőlsz aludni akkor legalább két napot fogsz átaludni a kimerültség miatt.) Illetve, ha esetleg folytatnád velem a kalandot akkor azt is jelezd kérlek, meg az is ha esetleg mesélőt váltanál ^^ Utóbbi esetben a teljes kalandtervezetet átruházom az illetékesre  //

// Kurogane Kobushi - Két Yakuza bemegy egy bárba...  //

A yakuza egyáltalán nem sietett, inkább úgy tűnt mint aki élvezi a sétát Takigakure erdején keresztül. Tény, volt mit élvezni, az erdő duzzadt a vitalitástól, ami a mindenhol megtalálható vízforrásoknak volt elsődlegesen köszönhető. Tavak, folyók, patakok... és persze a magas páratartalom.
Kobushinak ez volt az egyik kedvenc helye, itt a fák között. Szeretett ide kijönni, amikor problémák adódtak, csak úgy kicsit kiengedni a gőzt. Kardforgató tudománya egy részét is itt szerezte, az úttól egy kicsit beljebb, egy kis tisztáson jó pár fa törzse árulkodott az itt eltöltött órákról/napokról/hetekről. Nem meglepő tehát, hogy a küldetésből hazatérve, a férfi megpróbálta kiélvezni a haza vezető út végső szakaszát.
A küldetés maga egyszerű volt. Kobushi nem talált benne túl sok kihívást, de tisztában volt vele hogy most még nem lehet válogatós, céljai érdekében mindent el kell vállalnia. Védelmi pénz behajtás, az örök klasszikus. Azt leszámítva hogy itt annyira félnek tőlük, hogy szinte sosincs ellenkezés a delikvensek részéről. Ami a munkát konkrétan egyszerű futárszolgálattá alacsonyította le. Kobushi, a pénzfutár.
Na de persze a yakuza tervei szerint ez nem sokáig marad így. A szervezetben mostanában sok változás történt, érezhetően volt valami a levegőben és talán pont ez az a lehetőség, amire évek óta vár és amiért ilyen keményen dolgozott az elmúlt időben.
Ösztönösen fel is gyorsította a lépteit, minél hamarabb haza akart érni, hogy beszámolhasson a küldetésről és értesülhessen a fejleményekről a szervezetben. Ekkor azonban hirtelen megtorpant, ahogy egy nagyon nem odaillő neszt hallott maga mellől az erdőben. Szemeit összehúzva próbált koncentrálni, de a neszt nem hallotta újból. Kobushi azonban túl sokat látott már ahhoz, hogy megkérdőjelezze a saját hallását, így bár továbbindult, teljes érzékelésével továbbra is az erdőre koncentrált ahonnan az előbbi zajt hallotta. És nem is kellett csalódnia, a nesz újból megjelent, ráadásul most már ki tudta venni, hogy valaki mozgott ott, vele párhuzamosan - követték.
Kobushi ezután már nem filózott sokat a problémán, a tanult módon koncentrálta magában a chakrát és a shunshin no jutsu-t használva eltűnt követője szemei elől, be a fák közé. Ott azonnal lekapta hátáról a kardját, majd az eltűnése okozta meglepetést kihasználva nekirontott célpontjának.
- KÉREM, NE BÁNTSON! - ordított fel hirtelen az idegen férfi, ahogy Kobushi kardja alig egy cm-re állt meg a torkától. A yakuzát nem kapta meg a könyörgés, a kardja meg se rezdül, ahogy gyorsan végigméri a szerencsétlent. Merthogy abban azonnal biztos volt, hogy nem profival van dolga.
Ahogy kölcsönösen felismerték egymásban a családtagot, az idegen szemmel láthatóan megnyugodott egy kicsit, Kobushi azonban csak egy szemöldökfelhúzással jelezte, hogy történt valami, kardja továbbra is a férfi nyakán nyugodott. Azonban ez az illetőt mintha nem nagyon zavarta volna, csak úgy dőlt belőle a szó, valami küldetésről hablatyolt.
- Egy dolgot árulj el nekem. - szólalt meg, amikor a férfi végre abbahagyta a szövegelést. - Ha küldetésed van, akkor miért követtél engem? És ne gyere nekem azzal, hogy segítséget akartál kérni, mert nyilvánvalóan csak most jöttél rá, hogy én is Yakuza vagyok.
Hangjában nyoma sincs melegségnek, szürke szemei a férfiéba merednek és a kardját továbbra is a nyakánál tartja. Testbeszéde szinte üvölti, hogy amennyiben nem kap megfelelő választ, úgy nem lesz szép vége a történetnek.

//Mégiscsak Yakuzák vagyunk, játszunk veszélyesen! //

Kobushi egy pillanatra elbizonytalanodott ahogy hallgatta Ran sztoriját, összességében tényleg nem úgy tűnt, amint aki ártani akarna neki. Viszont a férfi szövegelése továbbra is idegesítette, szóval így sem volt egyszerű visszahúznia a kardját. Viszont az ajánlata túl jó volt, ehhez pedig életbe kellett maradnia.
Kobushi vetett egy pillantást a térképre, felismerte a falut ahova menniük kell és egy fura mintát is, ami bár ismerősnek tűnt de nem tudta hirtelen hova tenni.
- Rendben, elkísérlek. - közölte végül Ran-al, miközben ahelyett hogy visszaadta volna, zsebre rakta a térképet. - Viszont a 10000 ryo az a kezdő ár. Ha komplikációkba futunk, ez emelkedni fog.
Igazság szerint 10000 ryo bőven elég lenne komplikációk mellett is, de Kobushi az a típus volt aki meglátja a rejtett lehetőségeket. Mint pl. ez a mostani, hogy lehúzza "alkalmazóját". A választ nem várta meg, azonnal sarkon fordult és elindult a falu irányába, látszólag ügyet se vetve arra, hogy Ran követi-e.

Megérkezve Kobushinak feltűnt, hogy valami mintha más lenne a faluban. Ismerős volt a környéken, járt már erre, de akkor nem érzett magán olyan tekinteteket, amik most viszont jelen voltak. Nehéz lett volna ezt megmagyarázni, hiszen yakuzaként mindig a figyelem középpontjában volt, de az emberek szemei általában félelmet sugároztak. Itt viszont nem ezt érezte. Ösztönösen is ökölbe szorította a kezét és felkészült rá, hogy bármikor előkapja a kardját. Nagyon úgy tűnt, hogy ez nem egy egyszerű küldetés lesz.
A villához megérkezve, Kobushi a lehetőségekhez mérten felmérte a terepet. Ezen a ponton már átváltott komoly üzemmódba, ahol nem annyi a dolga, hogy elkísérjen valakit valahova. Valamiért volt egy olyan érzése, hogy még szükség lehet az odafigyelésére. Ahogy a kapuhoz értek és Kobushi meglátta a két őrt, rajtuk a térképen is látott mintával, azonnal beugrott neki honnan volt ismerős és egyben rá is jött, hogy hol vannak. A Fekete Angolnáknál. Ez egy mostanában ideköltözött yakuza család voltak, akik úgymond a riválisaikká váltak. Értelemszerűen nem volt túl jó a viszony a két család között. Kobushi egyáltalán nem tartott tőlük, de feleslegesen nem is akarta volna őket provokálni. Ran viszont másként gondolkodott.
Kobushi legszívesebben ott helyben levágta volna felbérlőjét, ahogy hallgatta milyen stílusban beszél az őrökkel. A legjobban az idegesítette, hogy őt használta fenyegetésképpen, mintha csak a tulajdona lett volna. Itt el is határozta magában, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, a küldetés végén örülhet ha az életét megtarthatja, de a pénzt azt teljes mértékben elfelejtheti. Most viszont kénytelen volt visszaszorítani a gyilkolási kényszert magában és csak némán bámult az őrökre, akik a szemében viszont talán láthatták az elfojtott dühöt. Mielőtt azonban veszélyesre fordult volna a szituáció, hirtelen bólintottak, mint akik parancsot kaptak valakitől, majd félreállva utat adtak nekik. Kobushi eléggé rossz passzban volt ahhoz, hogy törődjön a parancs forrásával, így csak vetett egy utolsó, hideg pillantást az őrökre, majd a közben előresiető Ran után eredt.

Kobushi szívesen "elbeszélgetett" volna vele, de ennek most nem sok értelme lett volna itt az ellenséges terület kellős közepén, szóval nem kommentálta az iménti viselkedését. Mondhatni konzerválta a haragját. A toronyhoz érve benyitottak az ajtón és bent egy jól felszerelt bár fogadta őket. Kobushi szeme azonnal megakadt a hústornyon, aki szemmel láthatóan a kardgyűjtés szenvedélyének élt, más kérdés hogy használni is tudta-e azokat? A yakuza nem is foglalkozott volna vele tovább, ha nem lett volna egy kard a kezében, ami felkeltette az érdeklődését. Kobushi nem az a típusú férfi volt, aki élt-halt a kardokért, de mint katana használó, volt szeme arra, hogy felismerje a minőséget.
- Mi járatban erre, kurafik? - kérdezte az óriás miközben elindult feléjük.
Kobushi teljes mértékben ignorálta őt, és továbbra is az imánt látott kardot fixírozta. Ran azonban megint megpróbálkozott a kemény férfi álcával, az előzőhöz hasonló sikerességgel. A samurai-t értelemszerűen nem hatották meg Ran szavai, valamiért mégsem ellenkezett.
- Éééértem... Hát akkor fáradjatok fel velem az emeletre. - mondta egy gúnyos vigyorral s már indult volna is, de hirtelen megtorpant. - Oh, majdnem elfelejtettem: a fegyvereket adjátok le a pultosnál. Csak így vezethetlek a Főnök elé. - majd itt közelebb hajolt kettejükhöz és megérezték az erős izzadtság és némi fémes, talán vér szagát. - Különben a puszta kezemmel kettéhasítalak titeket. Világos? - vigyorodott el még inkább az Óriás.
Kobushi lassan elemelte a tekintetét a kardról, rá a férfira... majd elnevette magát. Gyors, hangtalan kacaj volt, örömnek nyoma sem volt benne. Ahogy a hangjában sem, amikor megszólalt.
- Te vagy a második ember ma, aki könyörög hogy öljem meg. A másik, ő fizet. Te mit tudsz felajánlani?
A yakuza nem várt választ, igazából szavait nem is másnak szánta, inkább csak magában beszélt. Kénytelen volt kiadni valamit a benne levő feszültségből, mert úgy érezte felrobban. Eddig is feszült volt, de most itt van ez az idióta is, aki meg akar halni. Nos, Kobushi kész volt teljesíteni a vágyát. Szürke szemeit az óriáséba fúrja és első gyanús mozdulatra reagálna, a kezébe csúsztatná a jobb karján elrejtett kunai-t és a férfi álla alá döfne. Oda célozna, ahol már nincs páncél, hanem a sisaknak kéne védenie, ami viszont most nincs a férfin. A mondata után ez az állapot kb 5 másodpercig állna fent. Ha viszont addig nem reagál a férfi, akkor ismét megszólal.
- Elmondom mi lesz. Befogod a pofádat és elvezetsz a főnöködhöz, cserébe ma nem ölök meg senkit... Közületek. - teszi hozzá és vet egy dühödt pillantást Ran-ra.
Bár úgy tűnt meggondolta magát ami a gyilkolást illeti, de továbbra is kész a legkisebb gyanús mozdulatra a korábban leírt támadást végrehajtani.

// Kurogane Kuboshi - Két Yakuza bemegy egy bárba... //

Kobushi összeszűkült szemmel figyelte, ahogy hirtelen megtelik a helyiség, amiben tartózkodtak, a legelképesztőbb helyekről is fegyveresek jöttek elő és teljesen körbevették őket. Az egészben az volt a legfurább, hogy az egész szinte hang nélkül zajlott be, senki sem szólt egy szót sem, de a feszültség nagyon is ott volt a levegőben. A hangulatot az óriás vágta ketté, aki hirtelen eszeveszett röhögésbe kezdett és nem is tűnt úgy, mint aki egyhamar abba fogja hagyni.
Bár a nevetés alapvetően egy vidám dolog, Kobushinak a veszélyérzete mégis szinte ordított, ahogy figyelte a férfit. És valóban, minden átmenet nélkül, az óriás karja hirtelen iszonyatos sebességgel megindult felé. A vörös hajú yakuzának az volt a szerencséje, hogy már eleve készült egy ilyen esetre, úgyhogy azonnal reagált és rejtett fegyverét előkapva ellenfele torka felé vágott. Azonban legnagyobb döbbenetére a férfi még az eddigieknél is gyorsabban mozogva kezét a kunai elé kapta, ami erre egy fémes kondulás kíséretében lepattant a kezéről. Kobushi csak egy fényes villanást látott végigfutni az óriás kezén, amivel ugyan nem volt előrébb, de legalább sikerült csökkentenie a döbbenetét azon tény felismerése, hogy ellenfele valószínűleg chakrahasználó.
Persze egy újabb problémákat vetett fel, de ezekkel majd ráér akkor foglalkozni, ha történetesen életben marad, ugyanis a férfi keze újra meglendült. Reflexeinek köszönhette csak, hogy nem történt komolyabb baja, a kunai viszont porrá tört és Kobushi kelletlenül ismerte el, hogy esélye sincs ezen ellenfele ellen.

- Biztos, hogy te a Főcsaláddal akarsz maradni? Sokkalta nagyobb szereped lenne itt nálunk és persze jobban meg is fizethetnénk.
Az óriásnak láthatóan egyáltalán nem okozott megerőltetést ez a kis összecsapást, bőven maradt ideje a gúnyolódásra, amit Kobushi igyekezett figyelmen kívül hagyni. Ez a kérdése viszont hirtelen megütötte. Főcsalád?
Gondolatban gyorsan végigfutott a főcsalád emberein, nagyjából mindenkivel tisztában volt, hogy milyen harci erőt képviselnek. Persze, nyilván lehetett rejtett erejük is, amivel Kobushi nem találkozott, de itt ez a férfi még csak nem is tűnt titkos ütőkártyának, csak mintha egy átlagos Yakuza tag lenne. Ekkora erőkülönbség lenne a két család között? De akkor miért nem söpörték még el őket az Angolnák?
Kobushinak nem volt több ideje ezen rágódni, egy újabb személy jelent meg a teremben. Öltözete és beszéde alapján Kobushi egy komornyiknak nézte volna, de ez nem magyarázta meg azt a tiszteletet, amit az 50 fegyveres, élükön az óriással, mutattak feléje. A vörös hajú yakuza nem igazán értette a dolgot, de választása se igen volt, szóval követte a férfit, nyomában Ran-al.
Ahogy haladtak szobáról szobára, Kobushi nem tudta nem észrevenni a gazdagságot, ami körbevette. Szebbnél szebb dekorációk, műtárgyak, lámpások. Egyértelmű volt, hogy az Angolnáknak nagyon jól megy, ami nem is csoda, ha ilyen képességű embereik vannak, mint az óriás. De az eredeti kérdés még mindig ott motoszkált Kobushiban: miért nem söpörték még eddig el őket?
Végül megérkeztek úticéljukhoz. Egy gyönyörűen berendezett szobába vezette őket a komornyik, majd udvariasan megkérte őket, hogy várjanak. Épp hogy távozott, a másik oldalon kinyílt az ajtó és 4 nő sétált be a szobába, mintha eddig végig ott vártak volna. Igencsak szemrevalóak voltak, Kobushi első ösztöneinek engedve alaposan végig is mérte őket, bizonyos érdekesebb területeken el is időzve egy kicsit a tekintetével. A nők viszont viselkedésük alapján pontosan erre a célra lettek ideküldve, azonnal flörtölni kezdtek velük. A férfinak erre hirtelen egy furcsa gondolata támadt. Mintha még mindig az épületet járnák és ezek a nők csak a következő szép dísztárgyak lennének. Szemei összeszűkültek erre a gondolata és végre eszébe jutott, hogy igencsak mélyen bent van az ellenség területén és simán előfordulhat, hogy nem is éli túl a mai napot. Úgyhogy semmiképpen sem engedheti el magát!

Egy határozott mozdulattal megragadta az ölében ülő nő derekát, felemelte és lerakta maga elé, majd ő is felállt. 
- Kérem, bocsássanak meg - szólalt meg, miközben enyhén meghajolt a hölgyek felé. Akik talán várták volna a magyarázatot, Kobushi azonban nem volt a szavak embere. Szó nélkül a közeli ablakhoz sétált kinézett rajta és megpróbált egy lehetséges menekülő útvonalat találni arra az esetre, ha futásra kerülne a sor. Ran-al ezen a ponton szinte már egyáltalán nem foglalkozott, immáron a saját élete volt a tét. Ahogy felmérte a terepet, néha-néha tekintete egy futó pillantás erejéig azért visszatért a hölgyekre, de aztán mindig tovább siklott. Életveszély, meg menekülési terv, oké, de azért ilyen nőkkel se találkozott minden nap.

// Kurogane Kobushi - Két Yakuza bemegy egy bárba... //

Kobushi észlelhetően feszültebb lett, ahogy szemeivel végigpásztázta az ablakon keresztül az udvart. Nem látott egyértelmű kiutat, a legkönnyebb kiútnak a főbejárat tűnt, de az őrök számából kiindulva elég merész lett volna a könnyű szó bármilyen formáját használni a szituációra. A yakuza érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, egy csapdába sétált be. Keze ökölbe szorultak, ahogy agya magas fokozatosan pörögve próbált kiutat találni a helyzetből. Megfordult benne, hogy elfogadja az ajánlatot és elárulja a családját, de ez valóban opció volt számára? Ki fogadna be egy árulót? És mi lenne a becsületével? Nem, inkább a halál.
Borús gondolatai teljesen lekötötték, így a barna hajú lánynak sikerült mellé osonnia és megérintenie. A férfi megrezzent, ahogy hirtelen ki lett szakítva gondolatai közül és egy pillanatra egyfajta zavarodottság lett újjá rajta. Tényleg csak azért tudta megközelíteni a lány, mert a gondolataiba merült? Az érzékszerveinek akkor is jeleznie kellett volna, egy átlagember még így sem tudná megközelíteni észrevétlenül... 
Kobushi egy fürkésző pillantást vetett a nőre, aki azonban nem viszonozta azt, fejét a vállára hajtva édes szavakat sugdosott a fülébe. De most hogy a férfi figyelt, a szavaknak volt egyfajta nem megszokott éle.
- Készülj...

És valóban, a nő más volt. Akart valamit, terve volt és a yakuzában feléledt a remény. Kezei gyakorlott mozdulattal tüntették el ruhái ujjában a senbonokat, majd felkészült arra, hogy történjen valami. Mert ha semmi nem fog történni, akkor neki úgyis mindegy, nem ezek a senbonok fogják megmenteni. Ha viszont történni fog valami, akkor jobb ha fel van rá készülve.
Ran-el ezen a ponton már abszolút nem foglalkozott, egy pillantást sem vetett rá, de nem is nagyon lett volna rá alkalma, mivel az ajtó hirtelen kitárult és a már ismerős komornyik lépett be rajta, ideje volt találkozni a főnökkel. A nők szinte azonnal elhagyták a helyiséget, amint belépett a komornyik, Kobushi megpróbálta elkapni a barna hajú lány tekintetét hogy valami utalást kiolvasson belőle, azonban a nő vissza se nézett.

A két yakuza szó nélkül követte a komornyikot, aki több emeleten keresztül vezette őket felfele. Kobushi sztoikus nyugalommal vette tudomásul, hogy a nem létező esélyei a szökésre még tovább törpültek, figyelembe véve, hogy egyre magasabban is voltak, így az ablakon keresztül történű távozás is kezdett lehetetlennek bizonyulni. Viszont már eleve nem a saját képességeiben bízott, hanem reménykedett, hogy megérzése be fog válni és a barna hajú nő a része valaminek, amit ő most még nem lát.
Végre megérkeztek, egy nagy, díszes ajtó után beléptek egy dolgozószobába, ahol többen is várták őket. Egyikük, nem sokkal mellette a már ismert óriás volt, aki egy nem túl szép vigyorral köszöntötte a belépő yakuzát. A szoba legfeltűnőbb berendezési tárgya egy nagy tölgyfa íróasztal volt, ami mögött feltehetően az Angolnák vezére ült.
A komornyik távozott, egyedül maradtak a főnökkel, az óriással és négy őrrel. Néma csend, senki nem szólt egy ideig egy szót sem.

- Itt van a pénz? - kérdezte hirtelen a főnök, aki még be sem mutatkozott. Persze nem mintha számított volna... Ran mostanra teljesen kijózanodott, a félelemtől alig tudott beszélni. Majdhogynem remegő kézzel adta át a táskát, ami ezek szerint pénzt tartalmazott. A férfi átvette, szemeiben gúny csillant, ahogy kommentálta a főcsalád próbálkozását a lefizetésére.
- Elmondom, hogy fogjuk ezt csinálni... - kezdte, majd bólintott egyet az őrök felé, akik azonnal reagáltak és valamilyen ostor szerű fegyverrel lefegyverezték Kobushi-t és a társát. A yakuza talán tudott volna reagálni, azonban az óriás jelenléte ezt teljesen feleslegessé tette volna. Helyette inkább felkészült arra, hogy a senbonokkal meglepje az őröket ha tettlegességre kerülne a sor, tőlük aztán vissza tudná szerezni a kardját.

És igen, tettlegességre sor fog kerülni, ez a főnök következő szavaiból nyilvánvalóvá vállt. Az óriás azonnal gúnyolódva feléjük lépett, Ran pedig a várható módon teljesen összeomlott. Kobushi a kezeibe csúsztatta a senbonokat, de még úgy hogy a ruhája ujjai takarják őket és várta az alkalmas pillanatot, hogy az őrökre támadhasson. Lábaiban elkezdte gyűjteni a chakrát, remélte a shunshin sebessége eléggé meg fogja lepni az óriást is, hogy elkerülhesse a támadását és gyorsan kivonjon a forgalomból 1-2 őrt.
Közben a szeme sarkából látta, ahogy a főnök mint aki jól végezte dolgát, teljesen ignorálni kezdte őket és kinyitotta a ládát. Amiben viszont a reakciói alapján nem egészen az volt, amire számított. Mindenki megfagyott a szobában, az őrök, az óriás, Kobushi és Ran is, szinte megigézve bámulták a levegőben összegyűlő lángot. Ami a főnök nagy döbbenetére hirtelen egy sárkány alakját vette fel és egy morgás kíséretében lendületet vett, majd nekiment a férfi mellkasának, átszakítva azt, majd a mögötte levő falat is.

Néma csend ereszkedett a szobára, csak a főnök összecsukló testrészeinek zaja hallatszott, ahogy a földre zuhant. Majd hirtelen ordítás, az óriás szedte össze magát a leghamarabb és ikerpengéit előkapva Kobushi felé vágott vele, aki éppen csak, hogy a földre tudta magát vetni. Sajnos a történtek hatására elvesztette a koncentrációját, így nem tudta egyből alkalmazni a shinshin-t, a földre vetődés volt az egyetlen lehetősége. Ezzel viszont teljesen kiszolgáltatta magát ellenfelének, aki meglepő gyorsasággal nyerte vissza az egyensúlyát és felkészült a következő, immáron végső csapásra. Karját felemelte, azonban lesújtani már nem tudott, ugyanis hirtelen kirobbant mögötte a fal, a sárkány visszatért és ezúttal az óriás fejét robbantotta szét. Kobushi megpróbált kitérni a maradványok és a férfi teste elől, ez azonban csak félig sikerült, beterítette a vér és a vállára zuhant a hatalmas holttest, ami teljesen leterítette a lábáról. Szerencsére nem temette teljesen be, egy gyors rántással ki tudta szabadítani magát, amire szüksége is volt az egyik őr támadása miatt. Igazából Kobushi agya nem teljesen tudta követni a történteket. Teste magától reagált, amikor megpróbált kitérni a lezuhanó holttest elől, ahogy a keze is magától reagált, amikor felkapta a mellé hulló ikerpengét és a feje felé emelve kivédte az őr suhintását. A kardok szikrázva egymásnak feszültek, amikor hirtelen utolérte Kobushi agya a történteket. A yakuzát hirtelen erőteljes hányinger fogta el, majdnem öklendezni kezdett, úgy kellett visszafognia magát, légzése felgyorsult, a feltörő pánikot és úgy kellett elnyomnia magában. Nem is csoda, testét agyvelő és vér borította, orrát az égett hús szaga töltötte be, miközben többen is az életére törtek. Bármennyire is próbált felkészülni, erre nem lehetett.

Szerencséjére az őr sem lehetett a toppon, ezért kapott egy pár másodpercet ebben a helyzetben, ami elég volt ahhoz, hogy némileg összeszedje magát. Jobb kezében tartotta a pengét, ami még mindig össze volt feszülve az őrével, bal kezében viszont ott volt a már odakészített senbon. Egy gyors mozdulattal az őr nyakába hajította, remélve, hogy nem számít arra, hogy más fegyver is van nála, így sikerrel meg tudja sebezni. Ha sikerülne a mozdulata, a pengével visszatolná az őrét és a mellkasába szúrná a fegyvert.
Mielőtt a többi őr felé fordulna, Kobushi kirántaná a tetemből a senbon-t, elrakná, majd Ranbato-t két kézre fogva harcolna tovább. Nem volt ideje értékelni a fegyverét, amit a sors fintora következtében hozzá került, nagy részben még mindig ösztönből harcolt, de a penge szemmel láthatóan igencsak beleillett a kezébe.
Az őrt aki Ran-al harcol ignorálná, helyette újra chakrát gyűjtene a lábába és shunshinnal megpróbálná lerohanni az első őrt, úgy hogy elsuhan mellette és az ikerpengével elkerülve az őr fegyverét, megvágja őt. Majd remélve hogy az egész szituáció demoralizálta a 4. őrt, őt is megpróbálná minél hamarabb legyűrni. Csak miután végzett mind a hárommal, segítene Ran-nak is, már amennyiben a férfi túlélte eddig a dolgokat. A senbonokat szükség esetén használja. Taktikája, hogy a fegyvere súlyát kihasználva félreüti ellenfele kardját, majd fél kézzel elengedve a saját pengéjét, egy senbon-t röpítene ellenfelébe.

Ha sikerülne végezni az összes őrrel, megpróbálná elsősorban eltorlaszolni a bejáratot valami nehéz bútorral, majd a két lyukon keresztül kinézve megpróbálná kitalálni, hogy milyen úton tudna megszökni.