Kitori Musato

Kitori Musato élete... Az új nap fénye, ha rám vetül...

Egy jól kezdődő reggelen éppen indultam ramenezni amikor is egy sólyom repült a vállamra. A lábán egy levél volt, amiben az állt, hogy menjek ki a kiképzőterepekre, mert ott megtalálom az új csapatomat...
- Miért pont most? - gondoltam - Amikor éppen kajálnék.
Végül is erőt vettem magamon és elindultam a kiképzőterepek felé...
Lassan kiértem, amikor megpillantottam két fiút és egy nőt. Elkiáltottam magam:
- Sziasztok! Ti nem vártok esetleg valakit? Csak, azért mert én ma kaptam meg az új csapatom és ide kellett jönnöm, és csak ti vagytok itt.
Mentem tovább feléjük. Meg kell hagyni elég furcsa egyének. A két srác vigyázba állva nézte a csajt és meg sem mozdultak. A nő rám nézett és megszólalt:
- Döh, mégis milyen kérdés ez? Ha te vagy Kitori Musato, akkor jó helyen jársz, elvégre is: a halál kapui nyitva állnak előtted. Ha viszont nem, akkor jobban tennéd, ha elfutnál. Nem, várj, azt akkor is tehetnéd, ha ő vagy. Szóval, ha ő vagy te, és te ő, akkor mutatkozz be! – Azzal egy rosszalló pillantást vetett a fiúra, majd pedig rámordult: - És vigyázz állásba, de most rögtön.
A lány egyértelműen tudtomra adta, hogy ő a sensei és rám parancsolt, hogy álljak vigyázzba. Okosabbnak láttam megtenni, amit mond ezért vigyázzba vágtam magam és megszólaltam:
- A nevem Kitori Musato.
A sensei halántékán kidagadt egy erecske. Na ez is jól kezdődik - gondoltam és közben a sensei csinált három klónt, vagy legalábbis én azt hittem sima klónok egészen addig, amíg az egyik meg nem fogta az egyik csapattársam a gallérjánál és elhúzta valahova. Azzal nem volt időm törődni, hogy hova mert az egyik klón megállt előttem és elviselhetetlenül nézett a szemembe. A sensei elmagyarázta, hogy Niyo senseinek vagy Niyo-samának hívhatom és ha kitalálok valami becenevet akkor elhalálozok, valamint azt is megtudtam, hogy szereti kínozni az embereket és az senkinek sem jó ha nem boldog. Ezeket az agyamba véstem és miközben elmémben már elkezdett kirajzolódni megcsonkított testem képe elmondta, hogy a társaim már tudnak kéz nélkül fára mászni és vízen járni de ő nem fogja ezeket még egyszer megtanítani ezért kérjem meg a társaimat. Ez elég szokatlan volt, hogy egy sensei nem akar tanítani eléggé furcsának, tűntek de, nem mertem felszólalni és különben is lehet jobban járok így és azok a dolgok amiket a jóságos senseiekröl hallottam kezdtek egyre hihetetlenebbé válni - miközben eme gondolatok cikáztak a fejemben mondott valamit amire nem nagyon figyeltem de ezt jobbnak láttam eltitkolni, de utána rögtön oda is figyeltem mert izgalmas dolgok következtek:
A jutsu neve Feloldás//Genjutsu Kai. Nevéből következtethető, hogy genjutsu hatását szünteti meg. Az alapvetőbb illúziókat, legalábbis. A lényeg, hogy a testeden belüli folyamatos chakraáramlatnak gátat szabj, még ha csak egy pillanatra is. A genjutsu ugyanis a chakrafolyamot is befolyásolja, tehát ahhoz, hogy semlegesíteni tudd, meg kell állítanod egy pillanatra a folyamod egy ponton. Akárhol a testben, csak az a lényeg, hogy megállítsd. Kézjel, koncentráció arra, hogy mit akarsz elérni, vizualizálhatod is, hogy hogyan nézne ki a folyam megállítása, majd pedig cselekvés. Ha a többiektől elsajátítottad a fáramászást és a vízen járást, akkor összetettebb dolgokat is tanítok, viszont a megfelelő chakrakontroll nélkül nem ajánlott. Jó munkát! - mondta.
- Értem és köszönöm, hogy... - de azt hiszem a sensei az utolsó mondatával azt akarta a tudtomra adni, hogy mostantól nem érdeklem, ezért nem kockáztattam meg befejezni a mondatot.
Leültem törökülésbe és megpróbáltam elképzelni a csakraáramlást a testemben. Elképzelni még nem volt túl nehéz de eldönteni, hogy vajon akkor most, hogyan csináljam. Vizualizálás közben azon gondolkoztam, hogy hol lenne a legegyszerűbb megállítani a csakraáramlást... Tíz-tizenöt perc múlva eldöntöttem, hogy a lábamban próbálom meg. Lassan felálltam és a kezeimmel létrehoztam a tigris kézpecsétet és először is a jobb lábamra koncentráltam. Hosszú koncentrálás után sikerült kiszemelnem egy szimpatikusabb csakrapontot. A lábamról átkalandozott a koncentrációm a kiszemelt csakrapontra.
- Állj! - mondtam magamban, de még csak le sem lassult a csakraáramlás a kiszemelt pontban. – Nem baj ez volt az első próbálkozás. Gyerünk még egyszer! - Bíztattam magam és újrapróbálkoztam.
Újra megpróbálkoztam a megállításával, de még mindig nem értem el semmi különösebbet.
- Honnan fogom tudni, hogy ha sikerül? - kérdeztem magamtól, de úgy voltam vele majd csak rájövök valahogy.
Koncentráció... Állj!... nem történt semmi... Na jó még egyszer... Koncentráció... Állj!... Még mindig semmi...
Próbálkoztam egy darabig, de egy minimális lassulást sem sikerült elérnem. Abba hagytam a koncentrációt és nyújtózkodtam egy kicsit. Amikor már kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat felugrottam és a levegőben megpördültem csak azért, hogy mozogjak is egy kicsit és utána újra megformáltam a tigris jelét...
Koncentráció... Állj!...
- Mintha egy kicsit lassult volna... de lehet, hogy csak a képzeletem tréfált meg - elmélkedtem még egy kicsit ezeken, a dolgokon majd újra próbálkoztam.... Koncentráció... Állj!
- Igen most már biztos, hogy éreztem valamit... De mit? Lehet, hogy nem is kapcsolódik ahhoz, amit most teszek... nem baj újra!
Koncentráció... Állj!...
- Most is mintha... Mintha... Nem is tudom... éreztem egyáltalán valamit, vagy csak szeretném, ha éreznék valamit és elképzeltem a dolgot...
Újra és újra megpróbálkoztam a csakrapontomnál található csakra megállításával.... Tíz-tizenöt perc múlva már nem voltak még kétségeim se azzal kapcsolatban, hogy valamit sikerült elérnem... de azt még mindig nem tudtam, hogy mit.
Megint próbálkozások sorozatát hajtottam végre egészen addig, amíg már teljesen biztos nem voltam benne, hogy sikerült lelassítanom a kiszemelt csakrapont körül a csakrám. Örömöm alig tudtam leplezni, de akármennyire is örülök azt biztosan, tudom, hogy ez csak egy lépcsőfok és még sokat kell mennem a célig... Ennek teljes tudatában folytattam az edzést.
Koncentráció...
- Oké, ennyi elég. Ennek a jutsunak nincs sok értelme genjutsu nélkül… ja, hogy ezt nem mondtam? Ó, bocsi, biztos kicsusszant az agyacskámból, hogy genjutsu nélkül nem nagyon lehet megtanulni… Gomenne~! – szólott a szadista sensei. Ez meg egy jó kis alliteráció volt. Nosza…
- Ravasz Érzelmi Gondolat Jutsu // Kori Shinchū no Jutsu. Ezt törd meg szépen!

- Ja hogy ezt nem lehet megtanulni genjutsu nélkül? - elmémben így háborogtam de felszólalni nem mertem, mert még mindig bennem volt a bemutatkozása utáni félelem.
A terület mintha nagyobbá vált volna, de ebben nem voltam biztos. Mindenesetre abban sem, hogy tényleg elvégezte-e rajtam ezt a jutsut vagy csak szórakozik, de ha szórakozik, akkor legalább boldog, és mint mondta, amíg, boldog addig én életben maradok és ezt egy nagyon előnyös dolognak, tartom, mert az élet nem egy rossz dolog.
- Na de kezdjük... - mondtam főképp magamnak.
Felkészültem lélekben és fejben is majd kicsit megmozgattam a testrészeim(itt a végtagjaimra gondolok és ne értsétek félre) majd leültem törökülésbe...
- Mi lenne, ha nem a tigris jelével csinálnám? - kérdeztem magamtól. - De inkább maradok a tigris jelénél, mert eddig azzal gyakoroltam...
Kézpecsét megformálása... Koncentráció... Állj!...
Kinyitottam a szemem és arra lettem figyelmes, hogy... nem történik semmi. Újra felmerült bennem, hogy lehet nem is vagyok genjutsuban vagy pedig csak én vagyok túl béna... De nem vagyok az a nyavalygós fajta, ezért újra megnyugodtam fejben és lélekben...
Koncentráció... Állj!...
A szemem gyorsan kinyitottam és a szám tátva maradt a csodálkozástól... a mező szélei mintha egy rövid ideig hullámoztak volna... A szám vigyorra húzódott és majdnem felálltam örömömben, de még abban a pillanatban villámcsapásként ért a gondolat, hogy még nem sikerült a jutsu...
- Hát akkor újra...
Nyugalmat erőltettem magamra és percekbe került, míg teljesen megnyugodtam...
Koncentráció... Állj!...
A szemem megint szinte azonnal kinyitottam és figyeltem... de még mindig csak a hullámzás, habár már erőteljesebben, mint előzőleg.
- Rendben... a következő sikerülni fog - mondtam magamnak inkább biztatásként, mint jóslatként.
Vettem egy mély levegőt és belekezdtem...
Koncentráció... Állj!...
A szemem még egy kicsit csukva tartottam, de a kíváncsiság miatt gyorsan ki is nyitottam. A táj újra eredeti méretében pompázott...
- Sikerült? - kérdeztem, és közben körbenéztem...
- Na jó, a mai teljesítményetek nem is volt rossz... Annyira. Most viszont mennem kell, mert a szoliba van időpontom, szóval az edzésnek mára vége. Na jó, ez nem igaz, mert csak az én műszakomnak van vége, de ti még itt izzadhattok, mi több, parancs, hogy itt izzadjatok! - ördögi kacaj, avagy 'Bwuhahahahahaaaa~'

- Azt akarom, hogy ti ketten, Aono és Kauru, megtanítsátok a mi kis... Új üdvöskénknek a fára mászást és a vízen járást. Azután gyakoroljatok együtt, harcoljatok egymás ellen, ismerjétek meg egymás erősségeit és gyengepontjait, segítsétek egymást. Ha minden igaz, három nap alatt végeztek mindezzel, addig én Hokage-sama parancsa alatt leszek bevetésen... blööö, kötelesség, blöööh. Úgyhogy ne okozzatok csalódást...!
A sensei eltűnt, majd nem sokkal később a klónjai is... Lassan odamentem a csapattársaimhoz és egy kis időre elbambultam, de nem sokkal később megszólaltam:
- Na hát...őőő... visszatérve a bemutatkozáshoz én Kitori Musato vagyok... Magamról csak annyit mondanék... Hogy hát nem is tudom, mit kellene mondanom...
Kis idővel később újra megszólaltam:
- Amúgy remélem, nem okoz gondot, hogy tanítanotok kell engem... De ha már így alakult minél hamarabb túlesünk rajta annál jobb...
- Szerintem kezdjük a fáramászással...
Elindultam egy magasabb fa felé és közben hátra-hátra tekintgettem a társaim után, hogy jönnek-e vagy sem...
- Amúgy mit is kell tennem - kérdeztem és közben megfordultam, és rá néztem az egyik társamra.
A többiek bemutatkoztak és Takefumi elmagyarázta, hogy csak egyszer magyarázza el, hogyan kell csinálni és meg is, mutatta egyszer...
Amikor felsétált a fára a szám felöltötte a csodálkozó formát, de persze csak alig láthatóan.
- Hát ez... nagyon menő - gondoltam és közben az arcom mosolyra húzódott
Neki indultam mindenféle pecsét formálása nélkül és lazán felsétáltam... persze csak a gondolataimban.
- Ha gondolatban megy akkor a valóságban, miért ne menne... - gondoltam én izgalmamban.
További gondolkodás nélkül neki futottam a fának és tettem egy lépést majd rá is estem a hátamra... Nagy nehezen feltápászkodtam majd a társaimhoz fordultam...
- Természetesen ez direkt volt és számítottam rá csak gondoltam kipróbálom - a beszédem fele nem volt igaz, de aki érti, az érti, aki meg nem hát... az nem.
Elsétáltam a fától vagy húsz méterre és megformáltam a tigris jelét. Rákoncentráltam a talpaimra - majdnem olyan, mint az előző jutsu csak ez kicsit komplikáltabb - és megpróbáltam csakrát irányítani a talpaimba.
- Nem szabad túl keveset... de túl sokat sem... akkor először próbáljuk meg ennyivel - mondtam halkan magamnak.
Kevéske csakrát a talpamba vezettem, majd kinyitottam a szemem és nekiiramodtam. Az út felénél előkaptam egy kunait és folytattam utam... két méter... fél méter... a jobb lábam gyorsan feltettem a fára és elkezdtem felfelé rohanni... vagyis elkezdtem volna, ha két lépés után nem zuhantam volna vissza. Amikor éreztem, hogy elfogyott a lendület a kunaiial húztam egy csíkot a fán. Hátam már megint találkozott a földel, amit az agyam fájdalommal viszonzott.
Nagy nehezen feltápászkodtam és első dolgom volt megnézni mennyit mentem felfelé a fán. Csalódottan láttam, hogy mindössze harminc centit jutottam felfelé. Újra eltávolodtam a fától és közben az új tapasztalataimon, elmélkedtem:
- Túl kevés csakrát használtam de a biztos, hogy jobban tapadt a lábam, mint csakra nélkül. Szembe fordultam a fával és újra a lábamra koncentráltam a csakra mennyiségét a duplájára emeltem és újra neki iramodtam... fél méter... láb a fára helyez és felfelé... már öt vagy hat lépést sikerült megtennem, amikor a lábam erőteljesen belenyomódott a fába. A kunait a zuhanás kezdése előtt beledöftem a fa törzsébe és megpróbáltam úgy leérkezni, hogy a kezemre és utána a kezemmel ellököm magam majd talpra érkezem. Csodák csodájára ez sikerült is... Boldogan néztem fel a fára és láttam sokkal többet haladtam, mint előzőleg. A kunaiom kikaptam a fából és eltávolodtam a fától.
- Ez a mennyiség túl sok volt ezt biztosan éreztem - gondoltam.
Ezennel harmadjára néztem szembe a fával. Becsuktam a szemem és megformáltam a kézpecsétet. Elkezdtem rohanni a fa felé és közben biztos voltam benne, hogy most sikerülni fog. A fa elé értem és már léptem, de nem figyeltem annyira ezért a lábammal a fa szélét találtam el ezért sikerült bele rohanom a fába. A becsapódás után visszapattantam a földre. Az orromból elkezdett ömleni a vér.
- A k... - már kezdtem volna egy káromkodási rohamot, de amikor kinyitottam a szám bele folyt az orrom vére.
Kiköptem a számba folyt vért és elmentem a folyóhoz, ahol ki mostam az orromból a vért és egy darabig így eljátszadoztam egészen addig, amíg el nem állt a vér folyása.
- Most ezért is sikerülni fog. - gondoltam.
A kezemmel újra megformáltam a tigris jelét és az előző csakramennyiséget vezettem a talpamba hiszen azzal még nem sikerült próbálkoznom. Újból nekiiramodtam és félúton támadt egy ötletem amit végre is hajtottam. Előkaptam egy másik kunait és elhajítottam nem sokkal a fa negyede fölé fúródott be és én pont ezt akartam. Megérkeztem a fához és elkezdtem felfelé rohanni az elején nagyon vigyáztam, hogy ne lépjek mellé ezért le lassultam és éppen sikerült belerúgnom a fában található kunaiba majd utolsó lendülettel elrugaszkodtam és a levegőben megpördülve a földre érkeztem a talpammal.
- Ez az! az első cél megvan - kiáltottam a többiekről megfeledkezve.
Miután kikiáltottam magam az egyik kunait beledobtam a fa közepébe a másikat meg a körülbelüli háromnegyedébe. Elfutottam a fától és most diadalittasan szembe álltam vele. Kézpecsét és az előzőnél kicsit több csakrát sikerült a talpamba vezényelnem.
- Még három próba és legyőzlek. - kiáltottam a fának.
Állásból sprintbe váltottam és folyamatosan tartottam a csakramenyiséget. Elértem a fához, habár még mindig vigyáztam az elején, hogy ne lépjek mellé, de most már sokkal magabiztosabban futottam fel a fa közepéig. Ott megfogtam a kunait és az előzőhöz hasonló ugrást végrehajtva leérkeztem a földre. A kunait elraktam, és közben újra eltávolodtam a fától.
- Futhattam volna talán tovább is... - elmélkedtem még egy darabig, aztán újra kezdtem a koncentrációt.
Tigris pecsét és roham. Maradtam az előző csakraszintnél de sajnos amikor a fához értem nem tudtam felfutni a három negyedéig. Amikor már éreztem, hogy nem bírok tovább a falon maradni akkor egy újabb hátra szaltós ugrást sikerült elkövetnem. A történet többi része már szokásos: Fától el, szembe vele, kézpecsét, koncentráció és roham. A csakramennyiséget növeltem egy kicsit és sikerült kiszednem a fából az utolsó kunait is, de nem ugrottam le hanem felfutottam a fa tetejére és amikor észrevettem, hogy elfogy a fa már késő volt zuhantam lefele. Viszont mivel shinobi vagyok nem volt semmi gond, mert a talpamra érkeztem.
- Sikerült... - kiáltottam de aztán rájöttem, hogy még nem - nem még nem előbb meg kell maradnom a fán.
A fa előtt megálltam és a talpamba vezettem a csakrám majd felugrottam és elkezdtem rohanni a fán és szépen lassítani is elkezdtem. Amikor már csak sétáltam nem hittem el, hogy tényleg sikerült. Leugrottam a fáról és örömömben dobtam egy hátra szaltót majd csendes srác lévén fáradtan és lihegve odamentem a társaimhoz.
- Sikerült - vetettem oda nekik csak úgy lazán és nekidőltem egy fának. Zsebre tett kézzel vártam a reakciójukat...
Amikor megálltam a fánál és elmondtam a mondandóm Mirubi hozzám szólt:
- Hát ez szép volt. Mennyi ideig aludhattam? Na mindegy nem is lényeg. Hát minden bizonnyal Takefumi is itt lehet valahol. Feltételezem, nem akarod most egyből elkezdeni a vízen járás. Nekem sem volt erőm ezután a tréning után semmit csinálni. De ha meg akarsz próbálkozni vele akkor szólj és elmondom, hogy mit kell csinálnod. De arra ne számíts, hogy ez ma megtudod tanulni. Nekünk Másfél napig kellett tanulni. De ahogy így elnézlek a te chakra kontrollod kicsivel jobb mint a miénk. Gyere ülj le pihenj egy kicsit.
Utána úgy nézett rám mintha... nem is tudom.
Odamentem Mirubihoz és leültem mellé. Aonot nem láttam sehol, de nem zavart, hogy nincs itt, sosem szerettem sok ember előtt magamról mesélni.
- Visszatérve a bemutatkozáshoz... - mondtam - Egy elég gazdag családból való vagyok, de nem szeretek ezzel kérkedni. Céljaim egyelőre nincsenek. A legfőbb célom az volt, hogy shinobivá váljak és ez már sikerült. Bár célomként talán azt tudnám említeni, hogy olyan erős legyek, mint a példaképem. Amúgy ez a Niyo-sensei tényleg olyan kegyetlen, mint amilyennek mutatja magát?
A válaszra várva hátradőltem és miután válaszolt újra megszólaltam:
- Szerintem a vízenjárást hagyjuk holnapra... - mondtam, és kényelembe helyeztem magam a földön...
Takefumi a hátunk mögül került elő... és olyan szöveget nyomott le amit azután szoktak nekem mondani miután megtudják, hogy gazdag vagyok... Aztán elindult valamerre.
Elköszöntem Aonotól és utána nem sokkal én is felálltam, majd kinyújtózkodtam.
- Azt hiszem én is, megyek... Szóval, szia. - mondtam Mirubinak.
Elkezdtem kocogni kis esti edzésként és közben új csapatomon, elmélkedtem:
- A nagyobb srác... hát vele nem beszéltem túl sokat eddig de a másik kedvesnek látszik... és a sensei... hát elég furcsa...
Amikor hazaértem beszámoltam az otthontartózkodóknak a történtekről és elmentem lefeküdni... de félúton a szobámhoz eszembe jutott, hogy még enni is kellene ezért lementem vacsorázni és utána aludni...
Reggel amikor felkeltem kipattantam az ágyból és gyorsan elvégeztem a reggeli dolgaimat. Amint az előbbiekkel kész lettem bekaptam valami kaját és felkaptam a cuccaim. Szüleimtől elköszöntem és kiviharzottam otthonomból. A kiképzőterepek felé vettem az irányt futva. Az ébredező falun átrohanva kiértem a kiképzőterepekre...
Reggel kilenc óra van és habár tizenegyre kellett, volna kiérnem már kint voltam. Gyorsan szembe álltam a tegnapi ellenfelemmel, azaz azzal a fával, amin gyakoroltam és felfutottam rá...
Azt terveztem, hogy amíg a többiek nem érnek ide addig a fegyverdobásomat finomítom....
Kiszemeltem egy fát áldozatként és elkezdtem dobálni a kunaiokat és shurrikeneket. Néha egyszerű állásból néha meg felugrottam és úgy dobtam és még futásközben is... Felszedtem a fegyvereim és kezdtem újra az egészet...
Éppen edzettem, amikor valaki mögém került és hátba rúgott... Neki repültem egy fának. Amikor összeszedtem magam, megláttam a tettest... Aono volt az egyik társam. Tegnap benyalizott most meg hátba rúg minden ok nélkül.
- Neked meg mi bajod van? - kérdeztem és habár bennem volt a tüske, nem támadtam vissza, mert erősebb nálam és szemtől szembe nincs túl sok esélyem. Majd amikor nem figyel... Muhahaha...
Kihúztam a fegyvereim a fából és elraktam őket.
A folyón átgázolva megérkezett Mirubi. Nagyon királynak hihette magát, mert, még csak nem is nézte a vizet, de engem ez nem zavart, mert még mindig szimpatikusabb, mint az aki hátba rúgja a csapattársát minden ok nélkül - és amint ezt végig gondoltam nagyon csúnyán néztem Takera.
- Lehet velem, van a baj, de ezek nagyon furcsák... - gondolkoztam.
- Tegnap gyorsan leléptél... - fordultam Take felé - Gondolom te, hallottál mindent a bemutatkozásomból... vagy legalábbis a tegnapi viselkedésedből erre következtettek... Viszont én nem tudok rólad semmit... Ha lennél olyan szíves kérlek, mutatkozz be. - az utolsó mondat inkább követelés volt, mint kérés...
Ásítottam egyet és leültem a fűbe Take válaszára várva...
Amikor Mirubi odaért köszöntem neki és Take szavába vágva, megkérdeztem tőle, hogy van? Amikor elmondta a mondandóját újra Takera figyeltem...
- Heeee… Nem tetszik valami újonc? – közben lejjebb csúsztatta a szemüvegét, hogy szemtől szemben a lehető legidegesebb nézésével nézzen egyenesen Musato szemébe. – Nem szeretem, ha korán felébresztenek, főleg ha az éjszakát egy gyakorló rönkhöz kikötözve kell töltenem. Tudod mennyit aludtam, TUDOD?

- Nem! Képzeld, nem tudom mennyit, aludtál - mondtam és elmosolyodtam.
Takefumi egy újabb rúgást kezdeményezett, de az előző rúgásánál már megtapasztaltam, hogy ez bizony fájdalmas dolog ezért megpróbáltam félreugrani. Ezt sikerült is megtennem.
Mirubi elmagyarázta, mit kell tennem.
- Igazad van! A bemutatkozást hagyjuk későbbre... - mondtam.
Nyújtóztam és ásítottam egyet. Én se aludtam valami jól... már nagyon vártam a mai napot ezért nem igazán tudtam aludni... meg amúgy is még korán van...
- Történt valami érdekes veletek... az alváson kívül? - kérdeztem közben, pedig eltávolodtam, és sunyin mosolyogtam Takera.
Ha van válasz akkor arról még beszélünk...
Odamentem a folyóhoz és levettem a pólóm és a fegyvereim is letettem, majd a fegyvereim belecsomagoltam a pólómba. Az így készült cókmókot arrébb vittem a folyótól és letettem. Visszamentem a folyóhoz és beleugrottam.
- Ez nem is olyan hideg - mondtam meglepődve.
Néhány perc úszkálás után kimásztam a partra és most már felfrissülve és a hűvös vízhez szokva, elkezdtem koncentrálni.
Megformáltam a tigris pecsétjét és elképzeltem amint sétálok a vízen... de sajnos ez csak képzelet volt. Ami azt jelenti még nem tudom meg valójában, de valahol el kell kezdeni...
A kézpecsét már elkészült, belevezettem a talpamba a fáramászásnál használt csakramennyiséget és ráléptem a vízre, aminek fürdés lett a vége. Gyorsan kiúsztam és nem törődve az előző nem igazán sikeres próbálkozással, újra elkezdtem koncentrálni és megformáltam a pecsétet.
- Mit is mondtak?... - Kutattam az agyamban a mondataik után - Ja meg van itt ki is kell bocsátani némi csakrát.
Csakrát koncentráltam a lábamba és megpróbáltam egy kevés csakrát kiereszteni... megtettem az első lépést a vízen... öhöm... a vízben. A csakra kieresztésnek annyi előnye azért volt, hogy egy leheletnyivel lassabban süllyedtem el... vagy lehet, ez azért van, mert megkapaszkodtam?... lehet...
Megint kimásztam a partra és újra a koncentráló pózba, helyeztem magam a kézpecséttel együtt.
- Hát azt hittem ez egy kicsit könnyebb lesz a fáramásszás után... - mondtam Mirubinak és azzal a kis mosolyal a szája szélén nem törődtem mert hát tényleg elég vicces lehet...
Kicsit több csakrát engedtem ki a talpamból vagy lehet nem is engedtem ki semmit csak így képzeltem el a dolgot mert megint elsüllyedtem... és megint kimásztam.
- Azért ez kezd kicsit monotonná válni - mondtam társaimnak egy mosollyal fűszerezve.
Most úgy döntöttem ki próbálom egy másik kézpecséttel a dolgot, de az eredmény így is a süllyedés lett...
Még háromszor-négyszer próbálkoztam más kézpecsétekkel aztán visszaálltam a tigrisre, mert ez sokkal jobban néz ki és semmi különbség nem tapasztalható a többinél sem...
Mirubi elmagyarázott néhány dolgot, amit eddig nem és ennek következtében lett néhány ötletem.
- Köszönöm az információt! - mondtam Mirubinak.
Már meg formáltam a tigris pecsétet amikor arra lettem figyelmes, hogy Mirubi elrugaszkodik és beleugrik a vízbe, de még előtte azt kiáltja, hogy Henge no jutsu...
- Vajon mi a francot csinál?... - kérdeztem többnyire magamtól, mert Takefumi látszólag alszik...
Néhány perc furcsállás után belekezdtem a gyakorlásba...
Először azt akartam kipróbálni, hogy nagyon sok csakrát vezetek a talpamba... amint ráléptem a vízre éreztem a Mirubi által említett dombot... már ha a vízben ez lehetséges... persze megint csak elsüllyedtem.
Kimásztam a partra és folytattam a kísérletezést. Tizenöt-húsz perc múlva leültem pihenni egy kicsit és közben a tapasztalataimon, gondolkodtam...
- Szóval... az tényleg nem elég ha csak belevezettem a talpamba a csakrát... valamennyit ki is kell lökni, de előbb rá kellene jönnöm mennyi csakra szükséges... vagy belekezdjek a kiengedős cécóba?... hát nem is tudom... szerintem folytatom azt, hogy rájövök a szükséges csakramennyiségre... - elmélkedtem még ilyenformán egy darabig aztán újra felálltam és elkezdtem koncentrálni...
- Na hát hajrá...
Tigris pecsét... csakra és indulás... majd következik az újabb placcs...
Megtörhetetlenül kimásztam a partra és újra majd újra próbálkoztam...
Amikor éppen a vízben voltam Takefumi felállt és oda jött hozzám a vízen és elnyögött négy szót majd visszament a partra.
- Ez meg mi a francot akart? - kérdeztem magamtól.
Gondolkoztam rajta, hogy Takefumi mit is akarhatott mondani, és közben kimásztam a partra.
Egy hal kiugrott a vízből és Mirubivá változott, ez sokmindent megmagyarázott, de most nem igazán érdekelt ez a dolog. Ahogy a parton állva gondolkodtam egyszer csak felcsillant a szemem.
- Hát persze, hogy ez eddig nem jutott eszembe... - mondtam, aztán ránéztem Takefumira - Bár még mindig nem tudom, mit akartál mondani, de ezzel adtál egy ötletet.
Biccentettem egyet Takefumi felé ami akár még a köszönömöt is jelenthette, majd beleugrottam a folyóba.
Kerestem egy olyan pontot, ahol leér a lábam és ott megálltam. Megpróbáltam úgy megállni, hogy a folyó lassú sodrása ne akadályozzon a koncentrálásban.
Megformáltam a tigris pecsétet és a lábamba vezettem egy bizonyos adag csakrát és mivel ez nem volt elegendő kicsit hozzátettem még és egy jó darabig így próbálgattam a csakra mennyiségét...
Az első kisebb sikerem az volt, amikor a jobb lábam feljebb emelkedett néhány centit a vízben... Elvigyorodtam és biztos voltam benne, hogy jó úton haladok a siker felé....
Én éppen vigyorogtam csekély sikeremen, amikor is Takefumi hirtelen eltűnt...de szinte ugyanabban a pillanatban megjelent Mirubi... Csak néztem egy darabig, de aztán rájöttem a cselre. Mirubi közelebb jött a tóhoz...
- Ez gyors volt - mondtam.
A választ megvárva és arra válaszolás után újra megformáltam a tigris pecsétet a vízben és belevezettem a csakrám a talpamba... Az egyik megint megemelkedett egy kicsit, de én ezzel még nem voltam megelégedve... Újra és újra, na meg aztán újra megpróbálkoztam vele és megint csak újra meg újra... Ennek eredményeként mind a két lábam megemelkedett körülbelül két centiméterre, aminek következtében elvesztettem az egyensúlyom és elestem...
Amikor sikerült feljutnom a víz fölé a fejemmel akkor kiköptem egy nagy adag vizet és megint csak elvigyorodtam a sikeren ami igazából még bőven nem volt siker, de én úgy éreztem, hogy az.
- Rendben a megfelelő csakramenyiség már megvan - mondtam többnyire magamnak - most akkor ki is kell engednem egy bizonyos mennyiséget... De mennyit is? Hát erre még rá kell jönnöm, szóval maradok a vízben.
Megint megformáltam a tigris pecsétet és csakrát koncentráltam a lábamba, aminek következtében megint elvesztettem az egyensúlyom, de az újra és újra próbálkozások következtében kezdtem ráérezni az egyensúly megtartásának a víz alatt című tudomány trükkjeire. Persze ez egy hosszas folyamatot takar... Feltehetőleg egy teljes órát, de az is lehet, hogy másfelet...
Gyakoroltam néhány órán keresztül és egyszer csak Mirubi megszólalt:
- Kitori gyere enni. Kicsit késő van az ebédhez de, így tudtam összehozni!
- Rendben! - kiáltottam.
Kipattantam a vízből és a parton felfigyeltem rá mennyire kiszívta a víz az erőmet... na meg hát az edzés...
A lábam összerogyott és a kezemmel pedig éppen csak meg tudtam támasztani magam... Nagy nehezen a hátamra feküdtem és megszólaltam:
- Húú... azért nem gondoltam volna, hogy ennyi csakrát használtam fel...
Elvonszoltam magam a ruhámhoz és nagy erőlködés árán sikerült felöltöznöm... majd odamentem nagy nehezen Mirubi mellé...
- Hát ez így érdekes lesz... - mondtam és közben eleresztettem egy kisebb mosolyt.
Feltornáztam magam ülő állásba és megnéztem mi lesz az ebéd.
- Hmmm... Ez igazán jól néz ki és az illata... - mondtam - Te készítetted?
Kicsit később feltettem egy újabb kérdést:
- Takefumi hol lehet?
Majd megkérdeztem Mirubitól, hogy mit szólna esetleg hozzá, ha megvárnánk Takefumit...
Ahogy Mirubival beszélgettünk egyszer csak megjelent Takefumi.
- Hát akkor jó étvágyat - mondtam.
Elkezdtem enni a halat és odafordultam Mirubihoz, majd megszólaltam:
- Ez tényleg nagyon jó. Hogy készítetted?
Miközben a válaszra vártam kapzsin tömtem magamba a halat... Szükségem is volt az energiára... még mindig nehezen mozogtam.
Lassan-lassan elfogyott a hal és megint csak elkezdtem dicsérni Mirubit majd eszembe jutott egy kérdés... de úgy döntöttem nem teszem fel, viszont elkezdtem Takefumit méregetni...
Végül úgy döntöttem mégis csak felteszem a kérdést:
- Mit akartál mondani azzal, amit akkor mondtál, amikor a tóban edzettem? - szegeztem Takefumihoz a kérdést.
Nem kaptam semmi értelmes választ ezért visszamentem edzeni...
Már sötétedett. Takefumi és Mirubi régen leléptek, amikor én még alsógatyában álldogáltam a vízben és edzettem. Éppen felborultam egy csakra átcsoportosítás során, amikor is a víz aljára leérkezve nem tudtam felkelni. Éreztem, hogy szinte minden erőm elszállt. Kapálóztam eredmény nélkül és már-már a fulladás szélén álltam amikor minden maradék erőmet összeszedve elrugaszkodtam és kiértem a víz felszínére, egy pillanat alatt megkapaszkodtam a partban és vagy fél órán keresztül azzal szenvedtem, hogy felhúzzam magam. Az idő szinte megállt és ezenkívül még látni se láttam semmit. A mellettem található tónak majdnem sikerült legyőznie... és mivel nem sikerült haragja kimutatásaképpen vad hullámokkal csapott ki a partra. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy odakússzak a ruháimhoz és nagy szenvedés árán sikerült is felvennem mindet. A levegő lehűlt és rettentően fáztam. Hátamra csúsztattam a táskámat és elkúsztam az erdőig. Azt most nem részletezném és talán leírni, sem tudnám ez milyen fájdalmakkal és erőmegfeszítéssel járt, de azt azért leírom, hogy sokáig tartott és többször is arra jutottam fejben, hogy itt a vég. Nemtudom hogyan sikerült túlélnem az utat ami nem volt különösen hosszú, de egy félholt ember számára olyan volt mintha a pokolban kúsznék. Ezt pedig már mindenki saját maga képzelje el.
Behúzódtam egy fa gyökerei közé és összegömbölyödtem. Nem akartam elaludni... ilyen állapotban nem. Az aznap estéről az utolsó emlékem az hogy halottam egy fa ág recsenését, bár ezt lehet csak én képzeltem.
Amikor kinyitottam a szemem a gyönyörű amaterasu-sama (japán teremtéstörénetben a nap mint istennő) fénye és melege ragyogta be és melegítette át a testem. Nem éreztem magam kipihentnek csak egy kicsit pihentebbnek. Kimásztam a gyökér mellől és egy hatalmas, és furcsa valamit láttam előtte meg két embert.
Ahogy jobban szemügyre vettem őket rájöttem a csapattársaim állnak ott. Abban a székszerű izében meg mintha egy nő ülne. Felkeltem és elindultam feléjük vagyis csak elindultam volna ha nem estem volna el a saját lábamban. Hátamra fordultam és úgy döntöttem így maradok hátha nem vettek még észre, bár erre nem volt nagy esély... Csak néztem amaterasu-sama ragyogását az égbolton és éreztem, hogy a fénye felmelegít és ezért nem érzem magam olyan gyengének mint amilyen jelenlegi állapotomban vagyok... és tényleg gyönyörűen ragyogott...
A sensei hangjátt hallottam a szék felől:
- Ti ooooolyan uncsik vagytok! Miért nem pörögtök egy kicsit. Annak ellenére, hogy geninek vagytok. Igazán mehetnétek rosszalkodni! Szegjetek szabályokat, vandálkodjatok,vagy valami, mert olyan unalmas ez az egész falusi élet
- Na jó, Csapat! A feladatotok a következő. Támadjatok meg. Használjatok fel mindent, amit az akadémián és Énfelségemnél tanultatok. A cél, hogy betaláljatok. Vagy megsebesítsetek, vagy akár meg is öljetek. Nekem mindegy. Bármit használhattok. Viszont én sem maradok tétlen! Mielőtt küldetésre mennénk tudnom kell, hogy mire vagytok képesek csapatban, mit áldoznátok fel a másikért és a sikerért, hogyan tudjátok egymást támogatni, mennyire tudtok gondolkodni, mi több, az ellenség előtt járni egy lépéssel! Na jó, nem hiszem, hogy sokra mennétek, Picurkák – döh, mondja ezt itt a hű-de-magas sensei –, de nem akarlak beledobni titeket fölöslegesen valami olyanba, amire még nem álltok készen.
Mindent halottam, amit a sensei mondott...sajnos. Ez azt jelenti, hogy most fel kell kelnem, de miért pont nekem? Miért nem szenved más én fáradt, vagyok...
Valaki elordította magát:
- Sensei! Itt az ISZAAAAAAPPP!!!
- Vajon milyen esélyeink vannak? - futott végig az agyamon ez a röpke gondolat.
Nem igazán tudom mit kellene tennem. Ezért eltöltöttem egy kis időt gondolkozással és eszembe is jutott néhány értelmes terv.
Nagy nehezen hasra fordultam és elindultam a szék felé... persze kúszva. Hátranyúltam az övtáskámba és előkaptam egy robbanójegyzetet.
Ennek csak az a hátul ütője, hogy valószínűleg tudja, hogy itt vagyok. Elvégre mindannyiunknak szólt. De azért egy próbát megér.
A többiek elkezdtek szenvedni a sárral meg még egy pár dologgal.
- Ez az! Itt a lehetőség. Elterelik a figyelmét.
Megkettőztem a tempót. Még mindig fáradt voltam, de azért a vereség nem kecsegtet sok jóval... Mivel nagy esély van rá, hogy a társaim kiszúrnak, ezért figyeltem őket és ha rám néznek abban az esetben megpróbálom egy grimasszal elmagyarázni, hogy én nem vagyok itt.
Már csak néhány méter és elérem a széket...
Megfogalmazódott bennem, hogy esélyes ebbe a kísérletbe belehalnom, viszont most nem vagyok abban az állapotban, hogy ilyen unalmas dolgokkal törődjek mint például a halál...
Egyik pillanatban még kényelmesen kúsztam aztán meg fájdalmas élményben részesültem. Ezt a pechet... pont tűsarkú volt rajta és pont engem talált alkalmas lábtörlőnek... A fájdalmat csendben tűrtem, részben azért, mert így menőbbnek tűnt, részben pedig azért, mert nem mertem megzavarni a mondandóját és különben is nagy rá az esély, hogy élvezné, ha hangot adnék a fájdalmamnak...
Amikor lelépett a kezemről még mindig fájt a lába nyomán. Take elkezdett táncolni...
- Hát ez ... - gondoltam.
Mirubi odajött hozzám és felsegített. Felszedtem a robbanó jegyzetem, majd hálásan megköszöntem a segítséget. Fájó kezem zsebredugtam. Mirubi bevágott az erdőbe. A sensei szemben állt velem. Én úgy döntöttem, hogy bátor tett lenne ugyan egyedül szembeszállni vele, de azért meghalni még sincs kedvem ezért követtem Mirubit az erdőbe, laza sétának egyáltalán nem mondható tempóval.
Futás közben sajgó csuklómat masszíroztam. Megpillantottam egyik csapattársam amint éppen felugrik egy fára. A fa előtt megálltam és követtem a példáját. Takefumi és Mirubi már kényelmesen ültek.
Eszembe jutott Takefumi tánca és beugrott az ötlet, hogy nem azért csinálta, mert nem épp elmeállapotúnak akarta beállítani magát, hanem valamit mondani akart, bár azért akkor is vicces volt. Elmosolyodtam...
- Hát, most mit csináljunk...? - kérdeztem.





( Hát azt meg kell hagyni, hogy első bővitményem és igen azért lett ilyen gyenge! )

Kitori Musato élete... Próba és próba!

Mindannyian megérkeztünk és már elég erőteljesen kapizsgáltam mit is akart a táncával mondani Take-chan. Fegyverek? Hát mivel edzésre készültem ezért nem igazán volt nálam a fegyver arzenálom. Az oldalamról leakasztottam az övtáskám és kinyitottam megmutatva a többieknek a benne látható 5 kunait, 5 shurrikent, 5 robbanó jegyzetet valamint 2 füstbombát. Ezenkívül az oldalamon ott lóg az elengedhetetlen és imádott katana is.
- Nekem lenne egy tervem! - mondtam - De előtte meg kellene szerintem győződnünk arról, hogy a sensei követett-e?
Visszaakasztottam az övtáskám és felálltam, majd hosszasan szemléltem a tájat. Nem igazán láttam semmit ezért visszaültem és újra belekezdtem.
- Na szóval... nem igazán ismerlek titeket és a képességeiteket, de a szavaitokból azt veszem ki, hogy te vagy a legjobb - Take-chanra nézve - Viszont ennek megvan az ellentettje is ti és a sensei sem ismeritek a képességeimet. Persze a sensei gondolom kapott valamiféle jelentést rólam, de az nem tartalmazhat mindent... Az az ötletem, hogy én elterelem a sensei figyelmét. Úgy csinálok mintha jutsuhoz készítenék kézpecséteket, majd elordítom magam, hogy Katon, ekkor Mirubi az előbb említett jutsut alkalmazza és kiugrik a fák közül a bunshinjaival. Közben én előkapom a katanám. Takefumi te közben figyelsz és elrejtőzve vársz. Mirubi a klónjaival rá ront a senseire, és amint a sensei visszaverte a támadását - mert biztos visszaveri - azután rögtön én is támadok és ezt is vissza fogja verni, de ekkor a megfelelő gyorsasággal Takefumi rátámadsz akkor a védelme nem lesz olyan erős. Én eddigi ismereteim alapján rólad az előbb említett technikádat alkalmaznám a helyedben... Persze csak azért, mert jól hangzik a neve... fogalmam sincs mi ez a technika - itt elmosolyodok. - Hát ez lenne az én tervem. Tudom elég kezdetleges, de jelen helyzetben ezt tudtam kiötölni...
Még egyszer körbenéztem immár ülve.
- Na, mit szóltok?
Takefumi és Mirubi elmondták mondandójukat, amire nem igazán figyeltem, mert gondolataimba merülve kalandoztam:
- Hát azt tudtam, hogy mindent egy lapra teszünk fel és így sokkal veszélyesebb, mint akármelyik másik kicsit jobban átgondoltabb terv... de így belegondolva tényleg nagy hűlyeség az egész - itt elmosolyodtam saját meggondolatlanságomon.
Újra elkezdtem figyelni, de most már inkább csak hallgattam, néha, ha kérdeztek valamit akkor is inkább csak bólintottam. Úgy voltam vele, hogy szerintem Mirubi kijelentése kicsit erős, persze csak a "mindegy" része. Nekem egyáltalán nem mindegy milyen tervel áll elő, ha biztos lenne a halálom, akkor egyértelműen nem vállalnám, vagy hát ki tudja? Mióta ismerem, őket kicsit furcsa vagyok még magamnak is. Eddig még beszélni is alig beszéltem, most meg nem kérdezték és mégis elmondtam a tervem... hát ez érdekes...
- Takefumi azt mondta a meglepetés az egyedüli ami jó a tervben. Akkor talán ezzel tudok segíteni... - gondoltam - Mi lenne ha... nem! az nem jó. Akkor... hmm?... nem ez sem... és ha?... nem ez is gyenge...
Ekkor eszembe jutott amit Takefumi mondott Mirubi endanjáról és azon kezdtem gondolkodni ez, hogy jön az ötletemhez...
Addig is amíg tanácskoztak én elkezdtem a kunaiaimra tekerni a robbanó jegyzeteket. Ez tényleg egy okos ötlet... azt hiszem jó csapatba kerültem...
- A sensei vajon milyen erős lehet? - suttogtam a kérdést többnyire magamnak.
Takefumi egy igen jó tervet dobott össze. Aztán Mirubi is kitalált egy nem rossz tervet, de ennek a sikerességében, már kételkedtem. Mirubi leugrott a fáról.
- Hát nem tudom... én azt mondom Takefumi tervét használjuk. - mondtam - Nem azért, mert a te ötleted nem lenne elég jó, csak van néhány hátulütője legalábbis szerintem. Azt is megtehetjük, hogy megpróbálunk csiszolni az ötleteken ez viszont időigényes és akkor Mirubi tervét kell elővenni, mert az ebből a szempontból precízebb.
Felálltam és megint körülnéztem. Biztos voltam benne, hogy már nincs túl sok időnk gondolkodni.
- Szóval a tervedben Mirubi azt a hibát láttam meg elsősorban, hogy ugye már alapból csak ketten megyünk ki, ebből a sensei tudni fogja, hogy a harmadik tag valahol elbújt. Szerintem, már alapból az erdőben kellene csinálnod egy klónt és így legalább gyakorlod a technikát... A második: Ahogy én a szavaitokból leszűrtem Takefumi a legerősebb és ő inkább taijutsura specializálódott. Nos, ha én az ő alakjában elkezdek dobálózni kunaiokal és shurrikenekel az már gyanús. Hogy miért? Mert mint mondtam legalábbis szerintem ő inkább a pusztakezes harcot részesíti előnyben és gondolom abban a legjobb. Ennek következtében a sensei azt is gondolhatja ( nem feltétlenül ), hogy ez egy henge no jutsu és ennek következtében arra is rájön, hogy a csapat leggyengébb tagja azaz én, - mert tegyük hozzá ez elég egyértelmű - is felvettem Takefumi alakját aminek következtében elkezdhet számítani Takefumi támadására és ez emiatt már bukta. Mert egy jouninnal állunk szemben és itt egyetlen fegyverünk a meglepetés. Én azt mondom előbb a csapat stratégája ellenőrizze a meglátásaimat és, ha ti is úgy gondoljátok folytathatom immár a problémák megoldásával. Egész pontosan azzal, amit én megfelelőnek gondolok, de persze ez felülbírálható...
Megvártam a válaszukat és tovább mondom:
- Na szóval. Egy klónt már az erdőben létrehoz Mirubi. Aztán - és ez a veszélyes rész - vagy én vagy Mirubi megy Takefumi helyett a hátulról támadásra. Takefumi alakjában kilép a három személy és elkezdenek figyelem elterelést véghezvinni, eközben én vagy Mirrubi a sensei háta mögül egy füstbomba kíséretében rárontunk természetesen Takefumi alakjában és ököl harcot használva ezt a figyelemelterelést használja ki az eredeti Takefumi és utána, ha szükséges akkor a harmadik tag is rögtön támad. Természetesen a sensei lépéseit, mint azt már előttem is említették nem tudjuk megjósolni! Ezért, majd rögtönöznünk kell! Valamint arra is nagy esélyt látok, hogy a sensei akire rátámadunk egy egyszerű klón lesz, de persze lehet, hogy egyszerű biztonsági szempontból lesz klón, de az is lehet, hogy odakint "véletlenül" meg fog ölni minket.
Én is leugrottam a fáról.
- Szerintem közben lassan induljunk el és fogjuk vissza a hangerőt...
Ránéztem a többiekre és reméltem ebben már nincs annyi hibás rész, mint az előzőben..., de annak is örülnék, ha lenne valami probléma és azt elmondanák, mert hát a hibáiból tanul az ember...
Takefumi elmagyarázott néhány dolgot, majd Mirubi is csatlakozott a szónoklásba. Amikor rám került a sor még egy kicsit elmélkedtem, de aztán újra kiesve szófukar jellememből elkezdtem megint prédikálni, bár ez inkább csak kérdések sorozata volt, mint prédikálás, de azért így mégiscsak jobb elképzelni magamat.
- Azt értem, hogy nem feltétlenül fogjuk ismerni az ellenfél képességeit és a harcmezőt, de amikor ismerjük, miért ne használhatnánk ki? Én azt vallom, hogy ha van lehetőséged, akkor azt ne szalaszd el! Persze ez csak egy ötlet, ha leszavaztok akkor nekem nem lesz ellenvetésem.
A válaszokat megvárva és újra elmélázva néztem a társaimat egy kis ideig, majd Mirubihoz fordultam:
- Igen! Esélyes, hogy csupán alapmozdulatokat kellene megbeszélnünk és a többit rögtönözni, mert ezt is be kell gyakorolni. Én azt mondom, hogy Takefumi szava döntsön. Ő a legidősebb és a legtapasztaltabb, azaz én így gondolom. Tényeket nem tudok, de külsőleg ez látszódik.
Lassan újra elmélyültem, majd elmosolyodtam és lassan kacagni kezdtem. Vicces, de nemrég még tervekről tanácskoztunk most meg a tervek elvetése tűnik az egyik legjobb ötletnek...
- Mit szólnátok, hozzá, ha Mirubi tervét oly módon vinnénk véghez, hogy bizonyos távolságra lennénk a többiektől például három méterre és elsősorban nem a sensei támadása lenne a célunk, hanem a többiek védelme? Második felvetésem ugyanerre
az, hogy kijelölnénk egy támadó embert. Igen szerintem mind rád gondolunk Take! Na szóval én és Mirubi védenénk téged te meg támadnál... Mindkettő elhamarkodott és kockázatos, de egy jouninnal szembeszállni amúgy is kockázatos...
Újra elkezdtem kacagni...
- Ezeket az ötleteket csak amolyan formációk alapjának szántam és nem stratégiáknak...
Takefumi egy egész jó tervet összehozott az elejére, bár ez nem is terv igazából, de ez most nem lényeges. Ahogy a kis csapat jobb oldalán meneteltem igazán nagyszerűen éreztem magam. Mindig is valami ilyesmire vágytam az óta, amióta az a shinobi megmentett. Azóta azt akarom, hogy küzdhessek, de ne csak magamért, hanem másokért is. Nagy mosoly húzódott végig a számon és amikor a halál gondolata végigment az agyamon, akkor nem igazán érdekelt, mert nem is ismerem igazán a halált. Igaz, ami igaz láttam, már embert meghalni, de azok meg akartak ölni, ezért abba nem gondoltam bele, hogy velem is megtörténhet.
- Formációk? Én?
Csodálatos érzés töltött el. Ilyen még nem volt! Kíváncsiak az én véleményemre.? Nagy mosollyal belekezdtem:
- Szerintem csupán egy egyszerű háromszög alakot kellene felvennünk. Take-chan elől én jobb Mirubi bal oldalt. A két védő, azaz én és Mirubi egy vagy két lépéssel hátrébb lennénk, mint Take. Ha Take támadott és a sensei visszatámad, akkor valamelyik védő beugrik Take elé és próbálja hárítani a támadást míg a másik védő a senseire "veti" magát. Ezt értsétek úgy, hogy támadás közben elkezdi zaklatni. Én szerintem ez elég egyszerű és elégséges, mert nem készülhetünk fel semmire sem. A lényeg, hogy védjük egymást.
A nap arcomra vetette fényét.
- Amaterasu-sama már lát minket! Hát... ne okozzunk neki csalódást azzal, hogy három pojácára kell világítania!
Elhaladtam az utolsó fa előtt...
- Héy Kitori! Védjük meg Take-chant. - mondta Mirubi.
Erre csak bólintottam és előkaptam két robbanójegyzetes kunait meg két shurrikent. Take-chan eldobta a fegyvereit, majd Mirubi is. Vártam még egy másodpercet, majd én is eldobtam a sensei lábaira célozva. Társaim után iramodtam és közben katanát rántottam. Felzárkóztam a jobb oldalra és készültem a védelemre.
A sensei, ha felugrik, megvárom Take-chan reakcióját és aszerint cselekszek. Ha nem ugrik fel akkor viszont csak gyorsan vágok a sensei felé úgy, hogy azzal megzavarjam, majd átállok védelmi pozícióba – futott át az agyamon a gondolat.
A roham... hát bénára sikeredett, aminek eredménye: a saját fegyvereink jöttek ellenünk, majd Takeba beleállt a második és harmadik hullám. Ezenkivül Take-chan madarasat játszott.
- Ó mama... - futott át az agyamon.
Mirubi közelebb jött hozzám és elkezdett suttogni:
- Kitori, hogy ha eldobom a fegyvereimet, akkor azonnal dobj a sensei közelébe egy füstbombát, aztán menekülj, ahogy csak tudsz!
Lövésem sincs, mit akar, de terveknek itt már nincs helye, mármint tervezgetésnek, hogy pontosítsak. De ugye nem gondolja komolyan, hogy a senseit meglepi a füst...
- Felkészültél? Akkor... MOST!!! - kiáltotta Mirubi.
Mi? Várj... Mirubi nem várt ezért én sem haboztam előkaptam a füstbombát és eldobtam a sensei felé. Úgy céloztam, hogy ne közvetlenül a senseit találja el, de a sensei ne is tudja elkapni viszont ne lásson semmit az esetleges füsttől.
Mirubi felugrott...
- Franc! Ez rossz ötlet...ha...
- Katon: Endan! - kiáltotta Mirubi.
Hát ezen már nem tudok segíteni, de akkor sem lett volna szabad felugrania, mert a levegőben védtelenebb... és felugrott... Take-chan. Igaz ő nem ugrott, de ettől most tekintsünk el...
- Szóval a helyzet - a gondolatok a pillanat töredéke alatt futottak át az agyamon a kialakult helyzet miatt - Take-chan felugrott, vagyis feldobták... Esélyes, hogy nem kellene a sensei közelébe kerülni. Mirubi felugrott ami miatt védtelenné vált, mert a levegőben nem tud mozogni... Lehet itt kellene maradnom, hogy megvédjem az esetleges támadásoktól viszont akkor... rendben ezt fogom csinálni!
A katanát a jobb kezemben fogom ezért a bal üres, ennek következménye kép a bal kezemmel előveszek két shurrikent, majd elkezdek futni, úgy, hogy a sensei körül megtartva a húsz méter távolságot. Folyamatos mozgásban és a füstfelhőt célzom, annak is azt a részét ahol emlékeim szerint a sensei van. Mirubi lángja elérte a füstöt és én már eldobtam mind a két shurrikent. Természetesen a futást folytatom és közben egy kunait is előveszek...
A füstfelhő körül futottam és addig dobálgattam a fegyvereim amíg, már csak egy kunai és a katanám, na meg a maradék egy füstbombám maradt nálam. Már majdnem megtettem az egész kört, amikor valahol valami becsapódott, vagy legalábbis annak hangzott. Aztán ahol az előbb Mirubi állt ott most a sensei volt.
- Mi a...? - kérdeztem és közben megtorpantam.
Most mégis mit csináljak? Eddig minden trükkünket kijátszotta... és várjunk csak... Először elkapta a kezem a tűsarkújával, aztán Take-chant pajzsként használta, majd eldobta... és biztos csinált valamit Mirubival is. Akkor most megint én jövök. Na nem kösz ezt kihagyom... vagy várjunk... lehet jobb ha gyorsan túl leszek a dolgon...
Eldobtam a sensei felé a kunait, majd gyorsan kézpecséteket formáltam, amivel létrehoztam a Shushin no jutsu nevű technikát. Előkaptam a katanám és teljes sebességemmel megpróbáltam a sensei mögé kerülni és ott a katanámal egy esetleges szúrást bevinni... ez volt az elmélet... remélhetőleg gyakorlatban is menni fog.
Miután a sikeresnek nem igazán mondható kis támadás totális mértékben megbukott, azért megtanította nekem a sensei, hogy, ha létezne akkor miért nem lenne szabad konektorba nyúlni... Az áramütés következtében teljesen lebénultam, ennek következtében még ordítani sem tudtam a fájdalomtól, mert nem igazán tudtam használni a testem. Az elemi óra után elterültem a földön és néha-néha még érződött az elektromosság. Katanám hozzáragadt a kezemhez. Teljes mértékben lebénultam, ez azt jelenti, hogy nem igazán tudtam megmozdulni...
Vége a vizsgának... - mint megtudtuk.
Mindenkinek oda kellett mennie a senseihez, de mivel én ott feküdtem előtte ezért nekem nem kellett megmozdulnom... Szemem sarkából észrevettem két közeledő társamat.
Kezdtem "kigyógyulni" a bénultságból, aminek következtében társaim láttán elkezdtem röhögni, persze nem csak rajtuk röhögtem, hanem elképzeltem magamat is. Ezzel a kisebb nevető görccsel, csak az volt a probléma, hogy köhögésnek látszódott a még elég erőteljesen jelentkező bénulás miatt...
Mire két szánalmasan kinéző társam megérkezett addigra a bénultság nagyjából feloldódott és ezért én megpróbáltam feltápászkodni, de ez persze nem sikerült. Úgyhogy maradt a fekvés...
Miután a "csodálatos sensei" elmondta egyáltalán nem kedves mondandóját...- habár igaza volt - azután két társam odajött hozzám és segítettek felállni...khmm... magyarul felhúztak és megtartottak, majd elindultunk - elkezdtek vonszolni engem (és magukat) - a kórház felé.
Az út számomra óráknak tűnt és tegyük hozzá amikor beértünk a faluba akkor nem igazán értettem miért néznek meg maguknak minket az emberek, persze ha lett volna hozzá energiám és kedvem, meg ha nem csapott volna meg az áram, akkor rájöttem volna, hogy elég szánalmasan festünk...
Beértünk a kórházba és akkor... Take-chan összeeset.
- Hajrá Miru-chan... Erős vagy elbírsz mindenkit... - mondtam nem túl kivehetően, mert a nyelvem az még mindig bénult volt.
Mirubi letett a földre.
Mit is mondott a sensei? Furi? Fuki? Huki?... ja meg van Yuki! vagy nem?... Igen ilyen kegyetlenül bonyolult dolgokon gondolkozva pillantottam bele a tükörbe.
Felálló haj és a többit ne is említsem...
- valaki szóljon egy kedves és aranyos nővérkének... - mondtam magamban, mert nem volt kedvem kinyitni a számat.
Ránéztem Mirubira és utána Take-chanra, majd becsuktam a szemem...
Az én kis álmocskámból, ami valójában nagy sötétség volt, sajnos felébredtem. Egy nagy vödör víz hullott a fejemre amit én a nem is olyan távoli szikrakisülésnek éltem át... megint. Ennek következtében amikor felriadtam és a vízre azt hittem, hogy újabb villám ( a hirtelen hidegségből adódóan)kapott el...abban a pillanatban felpattantam és kiestem az ágyból.
- pfuuu... de rosszat álmodtam... - mondtam, majd észrevettem a senseit - Bocsánat az elöző...
A sensei nem is figyelt rám, hanem az ablakpárkányhoz ment... ez furcsa... most kellene meglépni...
Észrevettem egy a senseihez nagyon hasonló nővérkét, aki valójában teljesen máshogy nézett ki, mint a sensei, de akkor is valami nagyon hasonlított...
Amikor odament a senseihez és összekócolta a haját akkor abban a pillanatban eldöntöttem, hogy történjen bármi én itt sem vagyok. Pedig nem történt semmi...
Az elpirult senseit látva majdnem elnevettem magam, de aztán tartottam a póker arcot egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egy testvérpárról van szó.
- ???? - reakcióm az információ hatására.
Ebben a pillanatban a társaim elég érdekes dolgokat vittek végbe...
- ??????????... Wakatta
Hát lehet nekem is mennem kellene... de mi van ha a sensei nővére is ugyanolyan mint a sensei és csak megjátssza magát? De akkor is... és mit fog majd csinálni a sensei? Végülis mit veszthetek?... - léptem egyet - hát mondjuk az életemet... - azonnal megtorpantam -.
Gyorsan tudok futni nem igaz? Viszont a sensei biztos utolér...
Hát... lesz ami lesz...
Odamentem a Yuuki néven futó nővérkéhez.
- Köszönöm, hogy meggyógyított, de ezek után azt hiszem fölösleges volt... - mondtam szomorúsággal leplezve a félelmet és közben az ajtó felé oldalaztam.
Nem mertem ránézni a senseire...
- Mert most már biztos nem látjuk sokáig konohát... sőt... - a mondatot már inkább nem fejeztem be, mert éreztem... mit is? Ja igen...azt amit senki se érezne szívesen... vagy lehet, hogy csak én képzeltem el.
Már közel az ajtó... - és jött a gondolat ellenkezője, ami nem derített jobb kedvre - Itt úgyse jösz át!
Hádész és Zeus összecsapott, de persze csak elméletben. Azért jó lett volna látni ahogy ez a két kunoichi összecsap... mondjuk ruha nélkül... Muhahaa... De hova tűntek?
Na mindegy. Ezt is túléltük. Elvégre ráérünk még meghalni.
Mirubi és Take-chan elindultak kifelé. Mirubi adakozó kedvében volt így hát követtem a példáját.
- Take-chan megtarthatod az én fegyvereimet is- mondtam.
Én majd úgy is kipótlom a családi fegyverboltból a hiányzó fegyvereket.
Valami hiányzott... de mi?
Ekkor villámcsapásként ért a felismerés: a katanám! Az ott maradt a kiképzőterepen!
- Várj Take-chan!... - mondtam és sprintben társam után eredtem. - A katanát azt megtartom. Tudod a tárgyszimpátia elve meg ilyenek...

Később...
A katanám már felszedtem a kiképzőterepen és hazamentem és elkezdtem tisztogatni a koszos "testrészemet" azaz a kardomat.
- Na ez kész!
Visszacsúsztattam a tartójába és elindultam a családi fegyverboltba. Kipótoltam a hiányzó felszerelést és a konyhába sétáltam élelmet csomagolni...
- Most, hogy már tényleg valami csapatszerűség vagyunk kellene vinni valamit a senseinek ajándékba, hogy legalább a hamvaink megmaradjanak... Valami olyat ami egy ilyen pszihopatához illik. Valami beteg fegyvert.... De mit?
Miután ugye feltöltöttem a fegyvereimen esett hiányosságot be is pakoltam. Ami valahogy így nézhet ki:
Övtáska:
- Kunai (5)
- Shurriken (5)
- Füstmbomba (2)
- Robbanójegyzet (5)
Hátizsák:
- Fuuma shurriken (1)
- Elsősegély készlet (1)
- Víz (2 x 0.5 liter)
- Rizsgombocok ( tucat)
- Kis tekercs(1)
- Csakra tinta (1 üvegcse)
Valamint az oldalamon ott lóg a katanám.
Amikor mindennel készen voltam megint eszembe jutott az amit Niyo-senseinek akartam vinni, csak akartam!
Rájöttem, hogy van egy psihopata sensei aki ki akarja nyírni a kis csapatocskát és én ennek akartam valami spéci fegyvert adni? Az a kis elektromos töltett megsütötte az agysejtjeimet vagy valami ilyesmi...
Lassan elkezdtem ballagni konoha főkapuja felé... A sötét utcán már alig volt valaki.
Amikor már nem voltam messze a kaputól megláttam Take-chan felismerhető haját. Amivel nincs is problem, csakhogy valaki repült felé... Na vajon ki...?!
Hát persze! A sensei biztos most végzi ki. Gyorsan felugrottam az utca utolsó házának a tetejére és vártam.
Talán a sensei engem még nem vett észre. Bocsi Take-chan, de hárman se tudtunk vele mit kezdeni, nem hogy ketten - ahogy így elmélkedtem arra lettem figyelmes, hogy nem hallok lentről női hangot, ami azért furcsa, mert a kisebb nyögések, ami a csata vagy gyilkosság - ami lent történik - közben a kisebb erőlködésnek hangot adó reflexszerű nyögések közül egyik se női...
Nem baj! Én azért maradok még itt egy darabig...
Lentről Take-chan hangja "nyugtatott" meg. Egész nyugodtnak tűnt amiből arra sikerült következtetnem, hogy nem most belezik ki. A megállapításom pedig teljes mértékben helyesre sikeredett.
- És én azt honnan tudjam, hogy repülni fogsz? - motyogtam magamban.
Egy laza mozdulattal leugrottam a házról. Nem igazán érdekelnek a "saját faludban mitől félsz"megállapitások elvégre nagyon is volt okom félni, vagy nem? A sensei túlélő próbát szervez ami szerintem az ő fejében: " Hogyan gyilkoljuk le a szánalmas tanoncokat" kérdésként szerepel, vagyis számára is egy próba csak nem kell megerőltetnie magát, csak a képzeletére kell hagyatkoznia...
Amikor leértem a földre rögtön zsebre vágtam a kezem.
- Mondjuk azért elég jó szemei lehetnek, ha észrevett pedig mindenem fekete... a szememet és bőrömet kivéve... na meg hát napszemüveg van rajta... - gondoltam.
Elindultam társaim felé.
Szóval az új társunk egy macska... hmmm... lehet ő a legértelmesebb a csapatból. Na, most, hogy megvan a csapat agya jöhetne már a sensei. Hamar végezzünk és fájdalommentesen.
- Üdvözletem Ifu-kun. - mondtam a macskának.
Mintha a senseinél is láttam volna macskát még korábban...
Take-chan mint már előbb is megállapítottam most is szemüvegben volt. Nem zavarja????
Nekidőltem a falnak és vártam, hogy történjen valami....

Kitori Musato élete: a túlélő túra.

Szegény Take-chan, már megint fájdalmas leckét kapott, de inkább ő, mint én alapon csendben kuksoltam. A sensei elmondta kegyetlen mondandóját, amiből csak annyi maradt meg, hogy kasztrálni fog minket. A valamire adó animékben ilyenkor szokott megérkezni a hős, aki megmenti a szegény áldozatokat... várjunk ez nálam alapból kilőve, mert én gazdag családból származom... vagy lehet a szegényt most nem így kellene értelmezni. Mindegy annyit megtudtam, hogy a hősök nem csipázzák a búránkat, mert senki sem jön megmenteni.
A sensei nagyon durva tempóban lelépett. Take-chan hasonló módon távozott. Mirubi is, de ő a macskáját vitte, valószínűleg ezért nem Shunshin no jutsuzott olyan gyorsan.
- Chakrát a lábamba? Minek? - kérdeztem magamtól.
Én csak simán elkezdtem futni, aminek következményében rendesen le is maradtam. Eme dolog ellensúlyozásaképpen létrehoztam én is a fürge test technikát. Megtöbbszörözött sebességgel haladva mentem.
Egyik pillanatban megláttam Mirubit aki ugyan nem ment teljes sebességgel, de így is gyorsabb volt. Viszont valószínűleg azért sikerült utolérnem, mert én teljesen a futásra koncentráltam és mással nem igazán törődtem.
Szóval, mint mondtam megláttam Mirubit... nos, igen, az utolsó pillanatban. Megpróbáltam elkanyarodni, de nem sikerült, mert tudniillik az út elég csúszós, esélyes, hogy nemrég esett... Szóval ezért kellett volna a chakra...
Teljes sebességgel beleszáguldottam Mirubiba. Nem tudom vele mi történt, mert csak néhány képet láttam amint ő ellesik, én meg benne felbukva átzuhanok rajta és belecsapódok az útba.
Kevés várakozás után sikerült felfognom mi történt...
- A jhalfjhfuihfakjsgfh - káromkodtam egy darabot. - Mirubi te jól vagy?
Feltápászkodtam és a sötétben kerestem társamat...
Sikeresen letaroltam Miru-chant, de sikerült megtudnom, hogy semmi különösebb probléma nem történt.
- Szerintem jobb lenne menni... Este is van, és sötééééét... nem lenne jó valami húsevő állattal összetűzésébe kerülni. És utol kell érnünk Niyo-senseit és Take-chant is. - mondta Mirubi
Igen, szerintem is jó lenne tovább állni, bár ezt nem mondtam csak bólintottam egyet. Sietve chakrát vezettem a talpamba és aktiváltam a fürge test technikát, majd Mirubi után eredtem.
Jó ez a technika meg minden, csak ezt alapvetően nem erre tervezték, de nem gáz...
Mirubi mellett száguldva figyeltem az utat, csak az a kár, hogy szinte semmit se láttam, de ennek az is az előnye, hogy a sensei se látott minket... Mondjuk ez a távolság miatt amúgy is valószínűtlen volt, de azért sosem lehet tudni...
A shunshin no jutsunak köszönhetően elég gyors iramot diktáltunk, de még így se sikerült utolérni a többieket. Nem tudom, hogy a mellettem lévő Mirubi hogy van ezzel, de ez a technika ilyen sok használat után rendesen leszívja a chakrát. Még bőven bírtam volna, de egy túlélő túrán chakra nélkül nem ajánlatos lenni... Főleg, ha a sensei psihopata...
- Majd utolérlek... - mondtam Mirubinak.
Megszüntettem a jutsut és kicsit már lihegve futottam tovább, immár chakra felhasználása nélkül. Így is gyorsabban futottam, mint egy átlagember, de persze az előbbi sebességet meg sem közelítettem.
Jó nagy távolságot megtehettünk eddig, de én még mindig nem látok senkit. Jó lenne belehúzni, de jobb, ha spórolok a chakrával.
Futottam, ahogy csak bírtam. Egyszer csak egy hatalmas gömböt láttam közeledni. Már kezdtem volna örülni neki, hogy egy nagyobbfajta fényforrás közeledik, csakhogy ez nem jó szándékú fényforrás...
- Hogy kerül ide egy ekkora tűzgolyó???????
Gyorsan beugrottam a fák közé és mentem még egy jó pár lépést, hogy még véletlenül se kapjon el a tűz. Amint aranyosan tovább állt a golyócska, rögtön visszamentem az útra. A talpalás kezdődött elölről, de már egészen belejöttem.
Futás közben észrevettem Mirubit. Amikor elhaladtam mellette ő is elindult. Nem kérdeztem tőle semmit csak futottunk tovább. Take-chan felé...
Kivettem a nekem szánt tekercset és elkezdtem olvasni.... ?? Egy kutyát???? Hogy találjak meg egy ekkora erdőben egy kutyát? Kezdem kapizsgálni miért túlélő túra... A lényege: Megtaláljuk-e a kutyát mielőtt éhen halunk...
Miután sikerült lecsillapodnom - ami elég gyorsan ment elvégre ritkán vagyok ideges, de az előző nap és a mostani események... - elkezdtem gondolkozni. Végül is, ha belegondolok akkor ez annyira nem is vészes... Elvégre az nincsen egyértelműen leírva, hogy élve kellenek, de egy kutyát megölni? Mégis csak élve kell elkapnom.
- Hát ez... - mondtam és sóhajtottam egyet.
A társaimnak megmutattam a tekercset.
Hmmm... Most jut eszembe, nem hoztam drótot, pedig tudtam, hogy kelleni fog.
Felvettem a headsetet és bekapcsoltam...
- Hát akkor induljunk - mondtam.
Még gyorsan rápillantottam a társaimra, majd bevágtam jobbra a fák közé.
Éppen sétáltam rágódva a feladaton, amikor is valaki megszólalt a headsetben:
- Vadkan, Zöld hasú, itt Afro vezér, hallotok? Mi a helyzet srácok válaszoljatok. Talált már valaki valamit?
Zöld hasú? Én lennék a zöld hasú? Kikapcsoltam a fülemen található tárgyat és elkezdtem nevetni... azért mégse hallják már meg. Nem a zöld hasú megnevezésen nevettem, hanem az elmúlt egy hét történésein. Békés életemet éltem és aztán belekerültem ebbe a csapatba... Azóta hátba rúgtak, megcsapott a villám, egy tűzgolyó tűnt fel a semmiből, hogy csak néhány dolgot említsek. Ez a zöld hasú "fedőnév" eszembe jutatta ezeket és igazából azt is, hogy ezek - néhány kivételtől eltekintve - tetszettek. Nem átlagosak voltak és ennek következtében izgalmasak, olyan dolog ez mintha most ébrednék rá a világ izgalmaira... és tetszik. Ezért hát nevettem...
Bekapcsoltam a headsetet.
Miért csak Takenak van normális neve?
- Zöld hasú? Aha és miért neked van egyedül jó neved? De amúgy igen hallak.
Szóval Mirubi a vadkan... Mirubi... macska... kutyák... ez az!
A sensei azt mondta chakrát kell használnunk...
Felfutottam egy fára. A tetején felálltam és gyakoroltam egy kicsit a macskanyávogást és a hangom felerősítését...
Amikor megfelelőnek éreztem egy nagyon hangos macskára csak enyhén emlékeztető hangot adtam ki, ami elég messzire elhallatszódhatott...
Várjunk, ha egy ilyen hangos macskát meghallanak, akkor biztos elfutnak a kutyák... vagy nem?
Elmélkedésemet egy ág eltörése zavarta meg. Körülnéztem és hallgatóztam. Két világító szempárt vettem észre, ami felém közeledett... Úgy tudom, a kutyáknak nem világít a szeme, szóval nem ezt a valamit kerestem, ez pedig azt jelenti, hogy innen leléphetek. Az nem is volt kérdés, hogy tényleg leléptem. A fákon elugráltam, és amikor biztosnak éreztem a távolságot ugráltam még egy kicsit...
- Miru... azaz vadkan... Őőő neked ugye ott van a macskád... nem tudod esetleg megérzi-e egy kutya közelségét, csak, mert mégis csak ellenségek meg...
A mondatom nem tudtam befejezni, mert rájöttem, hogy az egésznek semmi értelme...
Mirubi felajánlotta, hogy menjek oda hozzá és keresünk együtt. A mondatában benne volt az "is" ebből arra sikerült következtetnem, hogy Take-chan is vele van.
- Jó, és merre vagy?
Bár megkérdeztem annyira nem érdekelt a válasz, mert sokat nem nagyon tudnék meg a mondandójából, elvégre szerintem ő sem tudja, hogy hol van.
Visszamentem az útra ahol a táska van. Ezt az utat azért nem mesélem el, mert semmi érdemleges nem történt azon kívül, hogy legalább ötször eltévedtem.
Merre is mentek a többiek? Nem kellett volna olyan gyorsan lelépnem...
Mivel fogalmam sem volt merre lehetnek, ezért elindultam találomra az egyik irányba...
A fákon ugrálva mentem, viszonylag lassan, mert közben a kutyát is meg a társaimat is kerestem.
- Hol lehetnek?
Rohangáltam, még egy darabig a fák tetején, majd ezt megunva leültem az egyik vastagabb ágra és elővettem a táskámból egy kis fadobozt. A dobozkában négy rizsgombóc van. Lassan elkezdtem eszegetni és közben jobban átgondoltam a dolgokat. Kicsit jobban elkezdtem gondolkodni a feladat lényegén és azon, amit a sensei mondott. Csapatban kell dolgoznunk...
- Miru... vagyis vadk... Maradjunk inkább a Mirubinál ezek a fedőnevek nagyon nem stimmelnek... Na szóval gondolom ott van veled Take-chan is. Ugye mivel össze vannak kapcsolva a headsetek, ezért ezt te is hallod ugye Take-chan? Szóval gondolom, ti együtt vagytok valahol... Lenne egy-két ötletem... Az első: Először is jeleztek valahogy, hogy hol vagytok, valami halk módszerrel. Lehetőleg valami fénnyel, ami könnyen látható a fák tetejéről. Mondjuk Mirubi fellő egy tűzgolyót, már ha lehet ilyet... Visszatérve, én megpróbálom néhány robbantással arra terelni az állatokat... Mondjuk, itt több esélye van annak, hogy megszívjuk, viszont gondolom, ti sem akarjátok végigkutatni az erdőt.
A tervnek, amit mondtam, rengeteg hibája és kockázata van... Például az, hogy az állatok meghalnak, felébresztjük az erdőt, az állatok nem a társaim fele mennek és ezzel csak kis területet lehet felderíteni, de a tervemnek nem is az a célja, hogy használjuk, hanem, hogy kicsit megmozgassa az agytekervényeiket. A sensei elleni csatában tökéletesen... khhmmm... vagyis valamilyen szinten összedolgoztunk itt annyira ezt még meg sem próbáljuk és ez nagy gond.
Meg persze a sensei is azt mondta, hogy dolgozzunk össze és azt nem feltétlenül, csak úgy lehet, hogy együtt vagyunk, és úgy keressünk. A lényeg, hogy egy csapatként tanuljunk meg mozogni és összedolgozni. Gondolom ennek is ez a lényege, hiába psihopata a sensei attól még nem h'lye és nem véletlenül jounin. Na igen, ezt most valahogy a többieknek is el kellene magyaráznom... Vagy pedig rájönnek maguktól is...
Eddig, történt, ami történt és még mindig itt vagyunk...
Öhöm... Kitori gyere ide hozzám! Takefumi egy macska alakját vette fel... Azt üzente, hogy azt a kutyát, akit meglátsz, kapd el. De előbb gyere ide hozzám! - így szólott Mirubi a konohai shinobi...
- Oké, de ezzel csak az a baj, hogy eddig még egy állatot sem láttam... vagy lehet, hogy láttam egyet, de azzal nem szívesen ismerkednék meg...
Amint afro vezér kódnéven futó társam javasolta, felerősítettem a látásomat és valamelyest a hallásomat. Persze kellett néhányszor próbálkozni, de annyi baj legyen.
Az eredmény nagyon, de nagyon meglepő volt. Most már csak minden ötödik fának mentem neki... A szót komolyra fordítva egészen tűrhetővé vált az érzékszerveim érzékelése... legalábbis amelyeket felerősítettem.
Ahogy lassan sétálva kerestem Mirubit, valami oknál fogva megálltam. Miért? Azt én sem tudom pontosan, de azt hiszem az ösztön az, ami erre kényszerített... Kicsit később rájöttem miért parancsolt rám az ösztönöm, lépések hangját hallottam. Könnyed, lassú lépteket. Lassan leguggoltam és még jobban felerősítettem a hallásomat. Ennek következtében, hallottam a lélegzését is az állatnak... már ha állat.
Körülnéztem, magam körül és nem láttam semmi olyat, ami hangot adhatna, csupán egy két ágdarabot és néhány levelet.
- Rendben... Akkor most rá kell jönnöm, merre lehet... - mondta egy belső hang.
Lassan körbenéztem, még a lélegzetem is visszafogtam... Két fa fogott közre. Nem láttam sehol a lényt. Viszont egyre közeledik. Ha tippelnem kellene, akkor négy óra felé lehet.
- Várj még... csak még egy kicsit... - a belső hang újra megmondta, amit tennem kell.
Lassan és szinte hangtalanul pattintottam ki az övtáskám és kivettem egy kunait és két shurrikent valamint az egyik robbanó jegyzetet a hátsózsebembe csúsztattam, hogy könnyebben és gyorsabban tudjam elővenni, ha kell, de nem szeretném használni, remélem nem lesz rá szükség. Ahogy kipattintottam, úgy pattintottam vissza a kis övtáskát.
A lény megtorpant és mintha szimatolást hallanék.
Ekkor minden izmom megfeszült és csak vártam... Vártam arra, hogy az ösztönöm azt mondja: most.
Nem kellett sokat várnom, megvolt a pillanat és akkor elkezdtem sprintelni a fentebb, már megadott irányba... Nem láttam az áldozatot és sejtettem, hogy nem lesz közel, mert a hallásom megtréfál, de én akkor is elkapom, legyen az akármi...
A hallás ugyan felerősített állapotban előnyös is meg nem is, de azt meghallottam, hogy az az izé elkezdett futni. Rossz irányba indultam... Mögöttem volt ezt most már tisztán hallottam. Gyorsan irányt változtattam és elkezdtem futni, ahogy csak bírtam, na meg amit az erdő engedett. A fák között cikázva, hallottam, ahogy az áldozatom menekül. A fák gyökereinek kerülgetése nem okozott akkora gondot, mint, maguknak a fáknak a kerülgetése...
Ahogy így futottam, egyszer csak előttem termet, egy nagyon vastag faág, úgy fejmagasságban. Lehajthatnám a fejem, de az veszélyes, így sem megyek olyan gyorsan, mint ahogy akarok. Chakrát vezettem a kezembe és megfogtam a faágat, ellendültem és tettem egy 180 fokos fordulatot, és a fatörzsébe "mélyesztettem" a lábam és szinte rögtön elrugaszkodtam, felfelé és kicsit előre. Mindössze nyolc másodpercre értem a fák fölé, de a felerősített látással észrevettem. Azt nem tudtam mi az, mert nem volt időm megállapítani viszont azt megtudtam merre fut... Amikor leérkeztem a földre, szinte azonnal felbuktam egy gyökérben...
- Gyerünk, mozgás, nincs idő. - jött a belső hang.
Beütöttem a bal könyököm és valami mintha, megvágott volna a bal tenyeremnél, de az adrenalin nem engedte, hogy ezt észrevegyem. Már készítettem a jobb kezemben található két shurrikent.
- Így nem lesz meg, a fákra, tempó...!
Gyorsan felugrottam az egyik faágra és ugráltam, ahogy csak a lábam bírta. Egy-két kisebb ág az arcomba csapott, de ezt most szinte észre se vettem. Valami irányított, tudtam mi az amit tennem kell, az agyam bekapcsolta az "ösztön" funkciót...
A fülemből "kiszedtem" a chakrát, mert már nem volt rá szükségem. Normálisan is hallottam a lény hangját.
- Már nincs messze...
A gondolat után három-négy ugrást kellett megtennem, ahhoz, hogy észrevegyem... Amikor megláttam, egyből kiderült, hogy kutya és a piros nyakpántból, már elkezdhettem tippelni...
- Ez biztos egy kutya?... - futott át az agyamon a kérdés.
Az elég valószínű, hogy, ha ez az izé kutyának nevezhető... most ezt inkább nem fejezem be.
Mindeközben sikerült felzárkóznom és a kezem lendült a shurrikenekkel, a következő logikus gondolat, már későn jutott eszembe:
- Ezek valószínűleg Niyo-sensei házi kedvencei....
A két shurriken kirepült a kezemből és a kutyaszerű lényt sikeresen eltalálta... Mind a két shurriken az oldalába fúródott. A kutya elterült, én meg odaugrottam mellé.
- Hát... őőő... izé... ha Niyo-sensei kérdezi én már így találtalak, oké? - kérdeztem a kutyától.
Miután rájöttem, hogy elég nagy hülyeséget csinálok, azután rögtön lehajoltam a kutyához és kivettem belőle a shurrikeneket... A seb igazából nem volt mély és szinte nem is vérzett, ennek következtében számomra rejtély marad, hogy a kutya miért esett össze. A táskámból elővettem az egyik kulacsot és a sebre öntöttem egy kis vizet, majd pedig a shurrikenjeimet is lemostam, biztos, ami biztos alapon.
Felemeltem kutyát, aki erre boldogan elkezdett lihegni.
- Most vagy nagyon lusta vagy... vagy pedig degenerált... - mondtam a kutyának.
Végül sikerült rájönnöm, hogy lehet az a degenerált, aki egy kutyához beszél, de sebaj...
Ajkamhoz szorítottam a headsetet, majd megszólaltam:
- Mirubi nekem sikerült elkapnom a kutyát... Take-chan ott van már? Ja és tudsz valami jelzést adni?
Miközben vártam Mirubi válaszát egy furcsa szagra lettem figyelmes... Ilyet, még nem éreztem az erdőben... Mint, ha valami füstölne... Elindultam az orrom után, a kutyát pedig a jobb kezemben tartottam.
Ekkor, mivel már teljesen véget ért a vadászat sikerült lenyugodnom, aminek következtében észrevettem a fájdalmat. A bal kezem teljesen zsibbadt a tenyerem pedig vérzett.
- Majd, ha megtaláltam Mirubit akkor bekötözöm...
Mirubi üzenete gyorsító hatással bírt rám nézve. Egy doboz finom ramen... A kutya még mindig a jobb kezemben üdült.
Követtem a füst szagot, ami azért eléggé bonyolult dolog, mert a füst tudniillik nem egyenesen száll, hanem terjed...
Szerencsémre azonban a tűzet nem túl régen gyújthatták ezért sikerült megtalálnom azt a helyet ahol a kis tüzecske vidáman lobogott. Természetesen ott volt mellette Take és Mirubi is. Meg persze az állatok....
Elég érdekesen nézhettem ki... Az arcomat néhány karmolás díszítette a fáknak köszönhetően, a bal tenyeremből csöpög a vér, ezenkívül tiszta kosz az egész testem... Na meg persze a kutya ott van a kezemben.
- Már azt hittem örökké szagolnom kell ezt az izét... de most már letehetem.
Odamentem a tűzhöz és leültem a földre, a kutyát pedig a lábaim közé szorítottam nehogy megszökjön, bár nem adott erre túl sok okot, de azért biztos, ami biztos.
Levettem a hátamról a táskám és kivettem belőle a már kinyitott 0,5 literes kulacsot. Ittam belőle egy nagyobb adagot, majd lemostam a bal tenyerem. Elővettem az elsősegély készletem és némi kínlódás árán bekötöztem a tenyeremet.
- Na, most, hogy ezzel megvagyok, végre ehetünk.
Elővettem a második, még bontatlan fadobozt, amiben szintén négy rizsgombóc volt és körbekínáltam...
Takefumi nekem is melegített rament... Take-chan... ez nem a megszokott tőle, de annyi baj legyen. Takefumi evés közben tartott egy kisebb szónoklat félét.
- Aha, biztos... - gondoltam.
Ezek után Mirubi is belekezdett egy kisebb fajta regébe, amikor ahhoz a részhez ért, hogy " A tűz, pedig fájdalmas és pusztító" akkor a reakcióm most csak magamban játszottam le és nem akartam ezzel törődni, ezért egy mondatot sikerült parancsolnom magamnak:
- Kitori, ezt most nem is hallottad...
Mirubi tovább beszélt és kiderült, hogy az apja feldobta a pacskert... hát ez van... nem ismertem, ezért nem igazán törődtem ezzel a ténnyel, de azért megértő arcot vágtam.
Ezt a bejelentését Mirubi lazára akarta venni, de ez nem igazán sikerült... Viszont gyorsan elterelte a szót...
- A célom? Hihi... Nagyon is van célom, méghozzá shinobi célom... tudod az...őőő...
Na most mi legyen? Eddig az volt a célom, hogy shinobi legyek és hát ez többé-kevésbé sikerült is... Most mit mindjak nekik?
Elkezdtem gyűrögetni a rugalmas fekete pólót, amit szoktam viselni.
- Hát... őőőő... tudod a célom az - bamba vigyor - az ő...
Milyen céljai lehetnek egy shinobinak? Most mi legyen?
- Hát tudjátok.... nem igazán tudom, hogy ez egy igazi cél vagy csak valami más, de az én célom az igazából az, hogy megvédjem azokat, akiket az erős emberek el akarnak nyomni vagy meg akarnak ölni... Ez, még egy régi történet miatt van, ami velem megesett... Egyszer amik...
Inkább elhallgattam és a tűzre meredtem... A társaimnak értelmes céljaik vannak, nekem meg egy ilyen és most biztos bolondnak tartanak, de nekem ez fontos, elvégre én is egy ilyen embernek köszönhetem, hogy még élek...
- Részvétem Mirubi az apád miatt... - tereltem el a szót.
Nem akartam visszahozni ezt a témát, mert láttam, hogy Mirubinál ez egy gyenge pont, de hirtelen ez jutott eszembe olyan, amivel elterelhetném a témát...
A társaim nem igazán úgy reagáltak Niyo-sensei megjelenésére és monológjára, ahogy arra én számítottam... Most én következtem a jelentéstételben...
- Hogy mit tanultam? Talán azt, hogy rengeteg dolog múlik a szerencsén és persze azt, hogy a chakrával nem csak fára mászni lehet... - nyilatkoztam tárgyilagosan - Akkor most azt hiszem a jelentés jön... hát a lényeges rész az, hogy sikerült... Nos, igen a kutyuska kicsit megsérült, de semmi különös.
A társaim ki merték mondani, amit gondoltak... Akkor én nekem is ki kellene böknöm azt a mondatot ami, már régen böki a csőrömet.
- Sensei... igazából valószínűleg nem sokáig fogom így gondolni, mert az emberek gondolatait eléggé befolyásolják az érzelmek, de szerintem maga nem is olyan gonosz...
Na jó ez megvolt és most hogyan tovább? Hát ezt nem igazán gondoltam végig...
Lassan felálltam és felkaptam a kutyát, majd közelebb mentem a senseihez... megpróbáltam minél jobban belenyomni az arcába a kutyát... elvégre az övé, hát akkor vegye el.
- Itt az áldozat, kérem, ellenőrizze le!
A kis psiho trükköm bevált. A sensei engem, mint valamilyen szintű értelemmel azért bíró lényt, kezelt. Take-chan felkenődött egy fára, Mirubi pedig kapott egy fájdalmas lila foltot.
A felém nyújtott tekercset elvettem és a sensei a már jól ismert rózsaszín füstfelhőben eltűnt.
Vajon mi lehet a tekercsben? Majd otthon kinyitom, addig egy kis türelem Kitori...
- Na, én akkor lelépek - mondtam.
Lassan elindultam, majd visszafordultam és hozzátettem a következőket:
- Ahogy Mirubi is mondta a jutsuval lesz elfoglalva mindenki, de azután gondolom csinálni, kellene valamit. A sensei nem úgy tűnt, mint aki hamar látni akar minket. Szóval, ha kellek, akkor a városközponttól nem messze található nagyobb fegyverboltban megtaláltok. Ha nem lennék ott, akkor, majd a tulajdonost kérdezzétek, ő tudni fogja hol vagyok, elvégre ő az apám.
Egy eleresztett mosoly, majd pedig a Shunshin no jutsuval gyorsan eltűnök. Hazáig meg sem állok...


( Ez már a februári adag, de remélem nem gáz, hogy január utolsó napján teszem fel )

Kitori Musato élete: A vizsga előtt...

Ez valami rémálom! Mióta nem találkoztam a többiekkel nem tudok nyugton maradni. Folyamatosan pörög az agyam és csak arra tudok gondolni, hogy fejlődni és fejlődni, de vajon miért? Na nem baj, akkor körülnézek kicsit a családi vállalkozásban, hátha tudok valamiben segíteni.
A gondolatból tett lett és átmentem a szomszédba, ahol történetesen a nagyobbfajta fegyverbolt található.
- Konichiva To-san! Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem.
- Igen! Az akadémiából jött egy kisebb rendelés, azt átvihetnéd, ha van kedved. - mondta Kitofater.
- Rendben, akkor már fel is pakolok. Hol van?
Apám rámutatott egy nagyobb hátizsákra és ideadott egy darab papírt. A papíron az ár és darabszám meg ilyenek voltak, magyarán megmondva unalmas dolgok. A biztonság kedvéért elolvastam a rendelést. Csupán alapfegyverekről van benne szó, ami miatt talán arra kellene következtetnem, hogy a friss tanulók megismerkednek majd a közeljövőben a kunai tőrrel.
A várost gyorsan átszelve megérkeztem az akadémiához és lebonyolítottam az üzletet, mivel már egy párszor csináltam ilyet, ezért nem adódott semmi gond.
Éppen az akadémiáról léptem ki, amikor is megpillantottam afro hajú barátomat, aki jelenleg nem afro hajú és nem messze sétálgat. Gondoltam egyet és elkezdtem követni vajon mit ténykedik.
A nagy kémkedés közben észrevettem Mirubit is és, ha már így, akkor kilépek a sötétből és megszólalok:
- Yo! Hát ti mit csináltok itt? - Hát amikor előléptem a sötétből és elhangzott mondatom, akkor valami oknál fogva a levegő megtelt feszültséggel. Mivel én követtem Take-chant nem pedig hallgatóztam, ezért természetesen fogalmam sem volt semmiről. A szél már javában fújt és Take-chan nem megszokott haja lobogott. Pont olyan volt ez az egész, mint amit valaki megírt volna...
Most vajon mi lehet már megint? Éreztem, hogy maradnom kell még egy kicsit a sötétben...
Kicsit elszomorodtam a dolgok miatt, de aztán a következő gondolatok hatására a szemem felcsillant:
Várjunk csak! Lehet, hogy most harcolni fognak. Mindig is látni akartam őket harc közben, mert nem ártana megtudni mit is tudnak pontosan.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon és egy kis koncentrálás után megfordultam, mert az volt a tervem, hogy felsétálok egy fára.
Az meg sem fordult a fejemben, hogy Aono Takefumi most is olyan fáradt lehet, mint amikor egyszer felébresztettem és ennek következtében felkent a fára. Persze, hogy nem tudtam, de honnan is tudtam volna, hiszen én annyira még nem ismertem őt, mint mondjuk Miru-chan. Ezért az a gondolat sem merült fel bennem, hogy esetleg rám támad.
Már éppen indultam volna fel a fára, amikor egy olyan dolog történt, amire nem számítottam. Take-chan megjelent előttem. Én erre reflexből ütöttem volna, csakhogy ez egy taijutsu használó ellen öngólnak számít. Kedves csapattársam megragadott a karomnál fogva és eldobott Mirubi felé, aki éppen egy kérdést intézett hozzám. Ezt a kérdést persze nem értettem.
Amikor landoltam a várható fájdalom is megtalált. Abban a pillanatban egész elméletek, sőt újabb eszmék haladtak át a fejemen.
- Hát én eddig azt hittem, hogy ez Take-chan, de most már tudom, hogy valami kém lehet, aki minket szemelt ki. - mondtam Mirubinak.
Mivel nem küldetésre és hasonlókra készültem, ezért csak az alapvető felszerelésem volt nálam. A katana és az övtáskám, valamint az abban található dolgok.
Gyorsan felpattantam és kötelességemnek teljes tudatában földhöz vágtam a még fekvés közben elővett tárgyat. Ennek következtében sűrű kék füst tőrt elő, ami teljesen körülölelt. Gyorsan elvégeztem néhány kézpecsétet és elvégeztem a Kawarimi no jutsut, aminek következtében 5-6 méterre Take-chan mögött jelentem meg, természetesen fák takarásában.
Na, jól van. Annyi biztos, hogy ez Take-chan, mert az a szemüveg ugyanaz és senki más nem viselne ilyen szemüveget egy erdő közepén... de ezt Mirubinak nem kell tudnia. Fogalmam sincs miért dobott el, de ezt azért már nem hagyhatom és hát Miru-chan tökéletes segítség lesz.
Most már csak várnom kell egy keveset.
A fák mögött kuksoltam, amikor is a füstbombám füstje eloszlott. Egy hatalmas adag Mirubit láttam. Take-chant vélhetőleg nem hatotta meg a dolog, mert egy hatalmas, durr bele dolgot csinált. Én csak a durrt hallottam belőle.Csináltam néhány kézpecsétet, majd előkaptam három shurrikent a bal kezemmel a másik kezemmel pedig a katanámat.
Nem tervezem, hogy vért fogok ontani, sőt... de Take-chan kicsit elvetette a sulykot azzal, hogy azt hiszi, hogy egy egyszerű bokszzsáknak használhat..
Kiugrottam a fák közül és a három shurrikent a nekem háttal álló Take-chan felé dobtam, majd földet érés után előkaptam egy kunai tőrt és azt is elhajítottam.
A katanámat teljes mértékben csak védekezésre akarom használni. Take-chantól a távolságot megtartva próbálom fedezni Mirubit. De mivel fogalmam sincs melyik az igazi Mirubi, ezért a biztonság kedvéért egyelőre több dolgot nem dobok nehogy őt találja el, inkább csak hátrálok és előkészítem a maradék két shurrikenemet.
- Vadkan én fedezlek Te pedig üsd ki - mondtam a túlélő túrán használt fedőnévre utalva és remélve, hogy észreveszi a dolog mögött a logikát.
Az egyik Mirubi egy tűzgolyót indított Take-chan felé.
Szóval az az igazi Mirubi....
A tűzgolyó elhaladt és a célpont viszont eltűnt. Az biztos, hogy nem égett el, szóval itt lesz valahol az erdőben. Ebben az esetben meg kell tudnom hol, lehet, ehhez pedig egy magasabb pont kell, ahonnan jobban át tudom nézni a dolgokat.
Elrugaszkodtam és egy hátra szaltó után a fák tetejéről kémleltem a terepet. A katanámmal megtisztítottam kicsit a látási viszonyokat.
- Miru-chan, Te látod valahol? - kérdeztem.
Talán nem kellett volna kiabálnom a kérdést, de valójában abban reménykedtem, hogy meghalja az ellenfél és talán hibázik majd és így tudok kombinálni. Sajnos Mirubi maradt a céltábla, de ő még is csak erősebb, ezért ez így logikus, hogy én csak fedezem. Vagy ezt csak én gondolom így...?
Mirubi el lett kapva, méghozzá nem akármilyen módon. Egyik pillanatban még egyhelyben állt, azután meg már csak a feje látszódott ki a földből. Take-chan meg fölötte áll. Szerencsémre Take nem tudja, hol vagyok és azerejét demonstrálja egy fán... esélyes, hogy csak unalmában.
Hűű...
Mivel én három fával arrébb kuksoltam, ezért úgy döntöttem nem kockáztatom meg, hogy ezt a fát is kidöntse. Az volt a szerencsém, hogy kicsit oldalt áll nekem. A kezemben lévő két shurrikent eldobtam és elrugaszkodtam, majd ugrottam a katanám csapásra készítve. Csupán egy nagyobb vágás volt a célom lehetőleg a karjára, ha sikerül a dolog.
Abban az esetben, ha egy ütést mérne rám akkor aktiválom a bekészített Kawarimi no jutsut. Igen, így kell tennem!
Talán nem a legjobb ötlet elugrani Take-chan felé, de ha sikerül a tervem, akkor pont a shurrikenek után érkezem és még a levegőben le tudok csapni.
Abban az esetben, ha valahogy a Kawarimi elhasználása nélkül sikerül leérkeznem a földre, akkor a katanámmal támadó harcot kell folytatnom. Célom, hogy Take-chant védekezni kényszerítsem, mert ha ő támad, akkor nincs túl sok esélyem. Na persze mondani könnyű...
Ugrás közben még sikerült azt észrevennem, hogy Take-chan kicsit hátrébb lép, de az egyik shurriken így is eltalálta. Végül néhány másodperccsúszással jöttem én, csakhogy Take-chan erre felkészült. Hatalmas csatakiáltást hallatott, majd pedig elkapta a csuklómat és megszorította. A katanám kiesett a földre én pedig a helyzet reménytelenségét átlátva aktiváltam a bekészített Kawarimit. Szerencsére ilyenkor már nem kell a kézjelekkel bajlódni, mert akkor most nagyon megszívtam volna. Take-chan kezében egy kisebb faág jelent meg a kezem helyén. Én pedig nem messze tőle egy bokorban jelentem meg.
Húú... erre nem számítottam. Még egy ilyen támadás és nekem végem. Az a szerencse, hogy alkalmaztam a kawarimit. Erről jut eszembe...
A bokor mélyén néhány újabb kézpecsét létrehozása után előkaptam a maradék négy kunai tőrömet. Abban a pillanatban a kezem hozzáért egy tekercshez a ruhámon.
Ja, tényleg! Most jut eszembe, hát én ezekbe pecsételtem a cuccaimat... ó, ha ez hamarabb eszembe jut, de most már nincs rá lehetőség, hogy ezt használjam, mert az idézés miatt elveszíteném a meglepetés erejét.
Szerencsémre a már említett négy kunai tőrt nem kellett megidézni, mert az övtáskámban voltak. Kettőt-kettőt a kezeimben fogva kidobtam a bokorból Take-chan felé, majd utánuk futva rárontottam társamra és alkalmaztam a Konoha Shoufuu nevű technikát. A lábammal az állát céloztam...
Mivel a jutsura összpontosítok, ezért az újból előkészített kawarimit, csak a technika elvégzése után tudom aktiválni, de azt is csak olyan helyzetben teszem, ami számomra nem életbiztosítás...
A támadásom nem egészen úgy zárult, ahogy terveztem, de ez se rossz. Feloldottam a kawarimit, mert már nem lesz rá szükség. A felém nyújtott katanát elvettem és elraktam. Úgyanis Take sikeresen hárított és felkapta az elejtett katanám, de végülis feladta, mert Miru hátulról ment rá. Ezt követően Aono barátom elkezdett panaszkodni a fegyverhasználatot illetően.
- Bocsi Take-chan, de egy sárgolyót mégsem vághatok hozzád, mint anno Mirubi tette Niyoval - egy mosoly a mondat után. -Mirubi megtennéd, hogy összeszeded a fegyvereimet? Én addig ellátom Takefumi sebeit.
Előkaptam egy kékkel és pirossal díszített tekercset, amiből megidéztem egy elsősegély készletet. A kis dobozkát átnyújtottam az immár nem afro hajú barátomnak, mert annyi büszkesége, azért biztos van, hogy ellássa a saját sebeit. Én segítségként megpróbáltam kihúzni belőle a három shurrikent, majd mentem én is összeszedni a fegyvereket.
Amint végeztünk a "takarítással" megszólalok:
- Amúgy ti hogy-hogy itt?
A fegyvereimet letakarítom, majd a kis elsősegély készletet visszaküldöm a tekercsbe és rendezem az övtáskámat.
- Csinálni kellene, valamit nem gondoljátok? - kis szünet után - Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk enni? Van a közelünkben egy jó kis étterem és nekem ezt a köteg pénzt - kiveszek a zsebemből egy nagy adag zöld hasút - el kellene vinnem a faternak, mert tudjátok éppen egy üzletet bonyolítottam le, amikor észrevettem új külsejű csapattársunkat...
Mivel nem akartam unatkozni, ezért ajánlottam fel ezt az ötletet és a pénzt azért vettem elő, hátha felkelti Take-chan érdeklődését, mert ennyit azért megtudtam róla.
- Na, mit szóltok? Meghívlak titeket és addig beszélgethetnénk egy kicsit...
Mivel mindenki beleegyezett a dologba - főleg a meghívásos részbe -, ezért nagyban útnak is indultunk. Aono barátom mutatta az utat, mi pedig követtük. Nem sokára egy szép étteremhez érkeztünk ahonnan csábító illatok száguldottak felénk, azzal a gonosz szándékkal, hogy megfosszanak a zöld papírok hatalmas súlyától...
Bementünk az étterembe, ahol ki néztem egy ablak melletti asztalt.
- Nézzétek, az ott üres - mondtam.
Válaszra nem várva elindultam és leültem az ablak mellé. Kényelmes párnázott fotel és szék kombinációjára sikerült lepottyantanom magam. Az asztalon egy beizzított, ám teljesen tiszta mini grill volt, amolyan japános kiszerelésben. A kis asztal négy férőhelyes és valószínűleg, ezért van négy étlap. Felkaptam az egyiket és elkezdtem válogatni.
Felnyújtottam a kezem, majd az ide siető pincérhez intéztem a szavaim:
- Yo! Én kérnék egy adag zöld teát és előételnek egy kis adag Miso levest. Főételként pedig tintahalat fogyasztanék.
A pincér bőszen irkált. A társaim rendelése után kezdek bele a következőkbe:
- Mirubi, ha jól emlékszem mondani akartál valamit. Nos, hallgatlak. - mondtam.
A teát néhány perc múlva kihozták. Elkezdtem iszogatni a kissé még forró teát és közben vártam a fejleményeket.
Kihozták a rendelések második felét is. Én magam elé vettem a Miso levesem és néhány szelet tintahalat rátettem a grillre. Mirubi egy elég érdekes kérdést tett fel amire a válaszom:
- Nos, igen... Mi írányítjuk az alvilágot... a hokagét is markunkban tartva, de ha erről beszéltek, akkor nem lesztek hosszú életűek... - egy kis hatásszünet, majd egy hatalmas mosoly - Amúgy nem, csak miénk az egyik legnagyobb fegyverbolt a faluban.
Mirubi ezek után Take-chantól kérdezett egy érdekeset, aki egy még érdekesebb választ adott rá.
- Ja, jut eszembe... nektek jött levél azzal kapcsolatban, hogy be vagytok nevezve a chunnin vizsgára? Nekem ma reggel érkezett, nem is számítottam semmi ilyesmire... – Szavaim elhangzottak, s utánuk enyhe csend.
Elkezdtem enni a levest, majd néhány falat után megforgattam a tintahalakat a grillen.
- Hmmm... ez tényleg nem rossz hely. - mondtam Takefuminak.
Mire végeztem a levessel az első szelet tintahalak el is készültek. Belekortyoltam a még mindig meleg teába, majd feltettem a második adag tintahalat sülni és elkezdtem enni az elkészült három szelet egyikét.
- Azért a te technikád is érdekes volt Mirubi... Ez volt a tekercsben, amit a senseitől kaptál? - kérdeztem.
A tintahal rendkívül finomnak ígérkezett, de a jófajta beszélgetés még inkább feldobta a hangulatot. Úgy érzem a csapat egészen jól kijön. Take-chan pozitívan áll a dolgokhoz. Mirubi kicsit furán viselkedik és egyáltalán miért csak forró vízet kért? Na, mindegy a lényeg, hogy a dolgok jól alakulnak és ez remek, főleg egy ilyen vizsga után.
- Remélem a vizsgán, majd lehet csapatban nyomulni, mert az bizony nem lenne rossz. - mondtam.
Két falat után eszembe jutott Mirubi előző kérdése.
- Én azt az utolsó mozdulatot sajátítottam el, ami elől Takefumi fél sikerrel kitért...
Belekortyoltam a teámba és utána megettem a már kész tintahal szeletek közül az utolsót. A grillen, már rendesen megbarnult a következő adag, ezért kapzsin leszedtem és magamba tömtem az elsőt.
- Mirubi, mondtad, hogy egyszer szívesen benéznél hozzánk. Ha gondolod akár étkezés után is megteheted, mert a pénz maradékát még vissza kell vinnem. - mondtam, majd egy fél perc múlva hozzá tettem a következőket - DE egy dolgot jól jegyezz meg: apám minden ajánlatát gondold át, de rendesen!
Egy barátságos kacsintás, majd az ételt újra elkezdem mohón magamba tömni.
Az étel fogyott én pedig elkezdtem tele lenni. Az utolsó tintahal után körbenéztem társaimon és megszólaltam:
- Kértek még valamit vagy hívhatom a pincért?
Ekkor belépett egy női alak, aki nem mindennaposan nézett ki, habár nem volt olyan extra különleges... bizonyos szempontokat leszámítva. Az egyik lábammal meglöktem a velem szemben található Mirubit, majd egy arcmozdulattal jeleztem, hogy nézzen hátra. Take-chant nem hiszem, hogy érdekelné az ilyesmi, de a mozdulatomat biztosan ő is észreveszi.
- Minden fizikai szempontból más, mint Niyo-sensei... - mondom egy sokatmondó mosoly kíséretében.
Felkaptam a teámat és elkezdtem nyugisan iszogatni. A többiek érdekes reakciója után odafordulok Mirubihoz:
- Mit szólnál egy chunnin vizsga előtti próbához? - rejtélyes mosoly, bár a téma egyértelmű - Meg mered szólítani az újonnan belépett nőt? - Take-chanra pillantottam, hátha besegít, hogy Mirubit rá vegyük a dologra - Egy kis bátorságpróba...
Megint belekortyoltam a teámba és Miru-chan arcmimikáját vizsgáltam, csupán azért, mert abban reménykedek az érzelmei látszódni fognak az arcán és egy ilyen dolog még jobban összehozhatja a csapatot... vagy pedig még jobban szétválasztja. A dolog kockázatos, de egy próbát megér...
Mirubi nem mert odamenni a lányhoz. Take-chan meg eldöntötte, hogy siet, mielőtt még valaki lecsapna a csajra, ezért felállt és odament a lányhoz.
- Hmmm... Take-chan nem teketóriázott - mondtam halkan Mirubinak.
Figyeltem mit lép a lány, mert, ahogy láttam Aono barátom mondott neki valamit.
A reakció igen meglepő volt. A lány közelhajolt Takéhoz és súgott neki valamit. Take-chan vajon mit talált ki? Ez érdekes lesz.
Elindultak felénk én meg csak vártam. Gyorsan rá pillantottam Miru-chanra, majd egy mosollyal visszafordultam.
A dolgok érdekesen alakultak. Én meg már azt hittem, hogy unatkozni fogok, de ezek szerint nem... Vicces lesz a következő néhány óra az biztos.
Mirubi hirtelen bátor lett. Take-chan meg perverz.
Na, jó akkor nekem is kellene valamit alkotnom. Már én éppen készültem volna valamit mondani, amikor a csaj beült mellém.
Szóval én lennék az, aki elcsábítja.
- Ez esetben mit szólnál egy itallaphoz? Csak bökj rá az italra és a pincér már hozza is. - mondtam és felkaptam az itallapot.
Habár ki kellett volna találnom a kedvenc italát, de szerintem az is elég, ha meghívom. Végre kamatoztatja magát a gazdag fater. Ekkor eszembe jutott, hogy egy nő beült mellém és arra vár, hogy bókoljak vagy valami ilyesmit kell ilyenkor, nem? Húú.. ilyen helyzetben még nem voltam.
- Kihez lenne szerencsém kegyedben? - kérdeztem.
Könnyebb úgy bókolni, ha tudod a lány nevét... szerintem.
- Az én nevem Kitori - mondtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve folytattam - remélem a beosztottjaim nem voltak túl mogorvák önnel.
Hoppá, lehet, hogy kicsit elvetettem a sulykot, de már nincs vissza út.
- Mirubi keríts valami pincért... - mondtam és a folytatás már a lánynak szólt - Tudod éppen egy veszélyes küldetésből jöttünk vissza. Na, de ez nem is érdekes. Inkább arra kérnélek, hogy mesélj magadról egy kicsit.
Mirubi érdekes módon jó alkalmazott módjára megtette, amit mondtam. Közben pedig Takefumi barátom gyorsan dobbantott a helyről.
Mirubi visszajött és egy érdekes mondattal jelezte, hogy megvan a dolog, majd ő is lelépett.
Szótlanul ültem a lány mellett, amikor is egy pincér megérkezett és két tálca itallal "szúrta" ki a szemem.
- Ez mi? - kérdeztem.
- A barátja azt mondta ezeket ön rendelte...
- Értem...
A pincér letette a tálcákat és lelépett.
- Hát... nekem is mennem kell... - mondtam a lánynak.
Elővettem egy köteg zöld hasút és letettem az asztalra. Ez mind az előző kis üzletemért van, de remélem elég lesz a számlára.
Felkaptam egy pohár málnaszörpöt. Megittam, majd egy gyors és lendületes ugrással távoztam az ablakon.
Mivel kedves csapattársamat már sehol sem láttam, ezért hazamentem, ahol el kellett magyaráznom a pénz rejtélyes eltűnését...

Hát ez a Mirubi. Chh egy gonosz semmirekellő alak.
Szépen összefoglaltad a hónapban történteket.
A Jutalmad +12 ch