Befagyott Tó

Miközben haladunk tovább, előadja az ötletét. Talán egy nőre lenne szükségem? Nem tudom miben segíthetne egy nő. A sörben sem vagyok biztos, hogy segítene. Az én bajomra nem hiszem, hogy van gyógyír.
- Miben segíthetne nekem egy nő? - kérdezem kicsit kíváncsian.
Majd csendben meghallgatom a válaszát, míg sétálunk tovább. Ezután elárulja, hogy valóban fotózásra készül. Azonnal felcsillan a szemem, majd ránézek és elpirulok.
- Esetleg megnézhetem a fotózást? Még nem láttam ilyesmit. - folytatom félénken.
Sajnos sok dologban nem volt még részem. Nem voltam együtt nővel, de még nem is láttam nőt kevés ruhában.Így jár az, aki kerüli mások társaságát. Nos, ez van, nincs mit tenni.
- Semmi gond, szerzek én magamnak munkát! - válaszolok. - Erős harcos vagyok, hátha egy karaván testőrt keres, vagy valaki más. Ha viszont nincs semmilyen munka, akkor megyek tovább. Esetleg visszatérek a régi otthonomba... - álmodozok.
Ezután mintha ugató hangot hallatna. Kicsit elmosolyodok amikor ránézek, de nem mondok semmit, csak figyelem Őt, ahogy bájosan a papucsát figyeli.
Majd megkér, hogy tanítsam. Ezen kicsit elgondolkozok, majd olyat mond, hogy elpirulok. Ráadásul kacsint is egyet. Azt hiszem itt van végem. Azonban nem, hirtelen egy érintést érzek a vállamon. Ő az! Vissza adja a bundámat, majd elszalad. Még utána szeretnék szólni, de nem sikerül, már túl távol van.
Így nincs más választásom, elballagok én is és keresek egy fogadót, ahol megszállhatok. Még ma nem látok hozzá a munka keresésnek. Inkább pihenek és felkészülök a tanításra. Másnap pedig a megbeszéltek szerint jelenek meg, azonban most bunda nincs rajtam.

//Nem rontom el a "szabadnapos csirke" szabadnapját //

Délelőtt álmosan ébredek fel és megyek le a fogadóba reggelizni egyet, ami után szinte rögtön neki is látok az ebédnek. Van egy olyan érzésem, sok energiára lesz szükségem ehhez a tanításhoz. Még sohasem csináltam ilyesmit, az első alkalommal pedig nem szeretném elrontani.
Az étkezés után visszamegyek a szobámba és elgondolkozok, mit is taníthatnék Suyiko kisasszonynak. Az elemekből csak a vízhez értek, nem tudom az mennyire lenne kézenfekvő neki. Viszont ha valamilyen közelharci mozdulatot tanítanék neki, azt biztos díjazná. Azzal biztos meg tudná védeni magát. Mivel ezt sikerült elhatároznom, nincs más dolgom hátra, mint hogy kipihenjem az út fáradalmait. Csendben pihenek a szobámban, egészen délutánig, utána elindulok a megbeszélt találka helyre.
Egyszerű ruhában vagyok, a bundámat most nem viselem, a fegyvereimet pedig a szobámban hagyom. Nagyjából fél óra várakozás után, meglátom a távolban Suyiko kisasszonyt. Hamar odaér hozzám, majd ismét kutyaugatást hallat. Ebből könnyedén rájövök, hogy ez most a köszönést jelenti.
- Üdvözlöm, Suyiko kisasszony! - köszöntöm.
Ezután nagy meglepetésemre, válaszol a tegnapi kérdésemre. Úgy tűnik, nincs valami jó hangulatban, mert utána elég rendesen leteremti a fejem. Úgy beszél a nőkről, mintha tényleg istenek lennének. Elképedve bámulom és hallgatom azt, amit mond. Nem tudok semmit sem válaszolni. Viszont nemsokára elhallgat, így itt az én időm a válaszadással. Vagy mégsem?
Hirtelen kézpecséteket alkot meg, de sajnos nem ismerem fel a technikát amit alkalmazni szeretne. Azonban hamarosan megtudom mi az, ugyanis egy hatalmas tűzgolyót lehet ki és indított el felém. Kétségbe esetten ugrok félre, majd egy bukfenc után már talpon is termek. Ezután a kardomért nyúlok, de az nincs a helyén. Ekkor jut eszembe, hogy a fegyvereim nincsenek nálam.
- Suyiko kisasszony! - szólítom meg. - Nem arról volt szó, hogy tanítom Önt? - kérdezem, abban reménykedve, hogy nem a fejemért járó pénzt akarja bezsebelni.

Ajhaj, úgy néz ki, szeretne előbb megizzasztani. A kérdésem után megnézem a lángoló gömb pusztítását, majd elégedetten veszem észre, hogy nem is kis mennyiségű havat olvasztott meg. Ezen elmosolyodok, majd újra a kunoichi felé tekintek.
Ezúttal már sokkal kellemesebb a szent beszéd, amit előad. Nos, ha tesztelni próbál, akkor benne vagyok! Némán végig hallgatom, majd amikor egy újabb tűzgolyót lő felém, ismét elugrok. Azonban ezt néhány "gömböcske" követi. Tehát itt az idő cselekedni.
Félre ugrok egy, majd még egy elől, viszont ezután egy felém tart. Nagyon gyorsan megalkotok néhány kézpecsétet, majd egy vízsugarat fújok ki a számon. A lángoló gömbből azonnal forró gőz csap fel, majd nemsokára előttem egy kisebb gőzfal emelkedik, így takarásba kerülök. Így hát itt az én időm.
- Shikyaku no Jutsu! - hozom létre a technikámat alig hallatóan.
Ezután leereszkedek a földre, majd villámgyorsan támadásba lendülök. Mire elérem a gőzfüggönyt, az már teljesen ártalmatlan, így csak kisebb melegséget érzek, amint áthaladok rajta. Ekkor újabb "tűzbuborékok" állják az utamat. Könnyedén elugrok előlük, akár egy igazi akrobata kutya. Szerencsére a technika ad némi plusz sebességet és ügyességet, így nem esik nehezemre a kunochi közelébe kerülnöm. Amint előtte vagyok néhány lépésnyire, oldalra szökkenek, majd felé ugrok és a karmos ujjaimmal felé csapok. Viszont tőle 10-20 centire megállítom a támadást.
- Vau vau! - szólalok meg, egy mosollyal az arcomon. - Kell még bizonyítanom? Ha igen, akkor készülj néhány komolyabb támadásra!

Úgy néz ki, sikerült elérnem hogy leálljon és most már kezdhetjük is a tanulást. A Kutyuli megnevezésen elmosolyodok, majd amikor lenyomja a kezem, feloldom a technikát és kiegyenesedek előtte.
- Nos, ha Suiton-t nem tanulhatsz, akkor esetleg valamilyen Taijutsu elsajátításában segíthetek. - mondom, majd hirtelen gyomorszájon rúg.
Ez a rúgás kissé meglepett, így természetesen eltalált. Azonnal begörnyedtem, de szerencsére nem okozott komolyabb bajt. Viszont ezután felugrik a hátamra, ami még jobban meglep. Nem tudom, mit csináljak ebben a helyzetben. Rázzam le magamról, vagy hagyjam így? Azt hiszem jobb lesz, ha marad, így hát gyengéden megfogom a lábait és tartom, nehogy leessen.
Ezután arra kér, győzzem meg, hogy szálljon le. Nos, ez nagyon egyszerű, hiszen azért vagyunk itt, hogy tanuljon valamit. Viszont az ölelése nagyon jól esik. Lehet hogy jobb lenne, ha kicsit hagynám, hogy maradjon, olyan jó így.
- Nos, ami azt illeti, több okot is tudnék neked mondani. Előtte viszont mondd meg kérlek, mit tanítsak neked? Ismerek néhány állathasználó technikát, illetve néhány sima taijutsu-t. Nos, mi érdekelne igazán? - kérdezem kíváncsian.

Nagyon jó érzés, hogy még mindig a hátamon van. Sajnos eddig még nem volt ilyesmiben részem, így ha a kezei lentebb csúsznának, akkor érezné, milyen hevesen ver a szívem. Talán még el is pirultam, bár ebben nem vagyok biztos, ezt csak ő láthatná, de szerencsére mögöttem van.
Amikor elkezd tapsolni az orrom előtt, még jobban zavarba jövök, de amennyire csak lehet, nem mutatom ki. Még jó, hogy rossz vagyok az ilyesmiben, tuti észrevette a zavaromat. Legalább örül, hogy taijutsu-t tanulhat.
Ezután viszont mond egy olyat, amivel teljesen összezavar. Valamilyen plüssmaciról van szó, illetve arról, hogy a kutyus céltáblát csinálna belőle. Egy kicsit elmélázok a dolgon. A kutyus valószínűleg én vagyok, a plüssmaci pedig valahogy a gondolatmenetéből jöhetett. Na mindegy, nem érdekes.
- Nos, úgy hiszem, az állathasználó technikák nem lennének túl méltóak hozzád. Csak elcsúfítana téged a vadállatias megjelenés. Mit szólnál egy egyszerű technikához? Szerintem elég hasznos, ha lesből szeretnél támadni. A lényege, hogy először valamit a célpont felé dobsz, majd amíg ő hárítani próbál, te megrohamozod és könnyedén beviszel neki egy rúgást. Igen hatásos lehet, a figyelmetlen ellenfeleket még akár ki is ütheted! Ha majd leszállsz a hátamról, akkor megmutatom.
Ekkor elgondolkozok kicsit, melyik is a kedvenc technikám.
- Ami azt illeti, nincs kedven taijutsu-m. A leggyakrabban viszont az állathasználó technikákat használom. Azokkal sokkal nagyobb károkat tudok okozni, mint a többivel. Ha viszont nem csak a taijutsu-kat nézzük, akkor nagyon szeretem a vízklón robbantását. Elég sok kellemetlenséget lehet vele okozni! - mosolyodok el. - Ne aggódj ettől a technikától, nem fog fájni!Úgy is rajtam fogsz próbálkozni, ha valamit rosszul csinálsz és esés lenne belőle, akkor majd én elkaplak!
Ezután kiélvezem a pillanatot, hogy még mindig a hátamon van. Sajnos már nem érezhetem sokáig a közelségét...

Csendesen figyelem a kunoichi-t, miután leszáll a hátamról. Olyan jó, hogy hosszú idő óta van egy kellemes társaságom.
A technika neve? Dainamikku Entorii. - válaszolok, majd felkészülök, hogy bemutassam a technikát.
A szavain elmosolyodok. Úgy néz ki, azt hiszi, fél vállról vehet. Nos, akkor nagyon téved. Az előbbi rúgásra valóban nem készültem fel, viszont most nem fog eltalálni.
Ezután újra meglepő mozdulatot tesz. Elővesz egy kunait és felém dobja azt. Hideg vérrel nézem, ahogy száll felém, majd nemsokára észre veszem az Ő mozgását is. Nem pont erre számítottam, de ez a támadás sem rossz.
Amint a közelembe ér a kunai, elrugaszkodok, így vízszintesen "lebegek". Ezután elkezdek forogni, közben elkapom a fegyvert a levegőben. A neheze pedig ezután jön. Amint nálam van a kunai, leállok a pörgéssel és felkészülök a földet érésre. Egyik karomat kinyújtom, így a kezem valahol a lába mellett ér a talajhoz, míg a másik a fegyverrel felé lendül, a lábaim pedig az ég felé állnak. Eléggé nyakatekert pozícióban vagyok, na de kérem szépen, nem ma kezdtem a Taijutsuk tanulását.
Természetesen nem sebzem meg. Nincs szívem kárt okozni bársonyos bőrében, gyönyörű arcában. Így hát, mielőtt eltalálnám, kicsit behajlítom a támasztó karomat, majd elrugaszkodok és talpra szökkenek.
- Nem is rossz, kezdésnek! - szólalok meg. Most viszont megmutatom, hogy kell az ellenfelednek ugranod, miután eldobtad a fegyvert!
Ezután elindulok az egyik irányba, majd amikor elég nagy lendületem lesz, elrugaszkodok és véghez viszem a rúgást.
- A lényeg, hogy elég nagy legyen a lendületed és eltaláld az ellenfeled fejét. Ha szerencséd van, akkor a célpontod eszméletét veszti, vagy legalábbis földre kerül. Szerintem először csak gyakorold be azt, hogy nekifutásból megcsinálod a rúgást. Utána jöhet a komplett támadás!

Miután bemutattam a technikát, ölbe tett kézzel várom, mit fog a kunoichi produkálni. A szavain elmosolyodok, már nagyon várom azt a lendületet! Majd futni kezd. Nem értem, miért van erre szükség, de nem szólok bele. Ha ő így jobban érzi magát, akkor csak rajta, én várok és figyelek.
Pár kör után neki ugrott egy fának és egy hatalmas rúgást mért rá. Ha jól láttam, akkor semmivel sem volt gond, de biztos fájt neki, mit csinált. Így hát mosolyogva oda sétálok hozzá, közben tapsolok.
- Nagyon jó! Szerencsére ez egy nagyon egyszerű technika, így nem nehéz elsajátítani. Viszont ha a használat előtt ennyit futsz, idővel azt veszed, majd észre, hogy nem lesz erőd a lendülethez. Gondolom a chakrád koncentrálása megy neked, ha már ilyen szép tűzlabdákat tudsz lőni. Próbáld ki azt, hogy kevesebbet futsz és amikor elrugaszkodsz, áramoltass chakrát a lábadba. Ne aggódj, így majd kilövöd magad és lehengereled az ellenfeled! - adok neki egy tanácsot.
- Ha nem fáj a lábad, akkor esetleg próbáld ki úgy, ahogy tanácsoltam. Ezúttal viszont ne a fát célozd, hanem engem! Csak a rúgást kell megmutatnod, a fegyver dobására most nincs szükségünk, az már megy neked!
Ezután felkészülök arra, hogy ezúttal engem használjon céltáblának. Nem fogok elugrani a támadása elől, helyette megvetem a lábam és a karjaimat magam elé fogom tartani és úgy védekezek. Ha jól csinálja, akkor képes lesz hátra lökni!

A szavai, a kacsintás és ahogy a haját dobta, valóban lehengerlő hatást értek el. Csillogó szemekkel nézem a továbbiakban és várom, hogy újra bemutathassa a mutatványt.
A kérdése kicsit kellemetlenül érint. Először meghallgatom az Ő mondandóját, majd neki látok előadni a mesémet.
- Nos, az az igazság, nem tudok idézni. Társállatom pedig csak pár hónapig volt. Egy fogadásnak köszönhetően tettem rá szert. Mosa volt a neve, egy igen képzett harci kutya volt. Megtanítottam arra, amit egy társállatnak tudnia kell, azonban a figyelmetlenségemnek köszönhetően életét vesztette a legutóbbi küldetésem alatt. Akkor megfogadtam, több állatot nem fogok magamhoz venni, az egyenlő lenne a halállal a számára. Így hát újra magányos vagyok. - mondom, közben alaposan szemügyre veszem a nőt. Elsősorban a mozdulatai érdekelnek, mindent rendben csinál-e, viszont néha néha megakad a tekintetem a fenekén és néha máshol is.
- Azt hiszem ez a sorsom, a magány. Amióta a szüleim elmentek arra a küldetésre, ami az életükbe került, magányos vagyok. Nincsenek barátaim, se kedvesem, se családom. Lényegében nincs is valódi életem!
Miközben szavalok, teljesen megfeledkezek arról, miért is vagyunk itt. Így hát a védelmem jelentősen enyhült. Szerencsére még időben észre veszem, hogy már szinte repül felém, így a rúgása irányába emelem a karjaimat és hárítok. Azonban ebben a pillanatban elemelkedek a földtől és hanyatt vágódok. Ezt egy gyors hátra bukfenc követi, így azonnal talpon vagyok.
- Nos, ez nem is volt olyan rossz. Gondolom a lábad megsérülhetett, amikor a fát találtad el, azért nem volt ez a támadás tökéletes. Viszont ennek ellenére nagyon ügyes volt a próbálkozásod. Hidd el nekem, éles helyzetben egy ellenféllel azonnal végezhetsz ezzel a jutsuval! - ezután a tekintetem a sérült lábára szegeződik.
- Esetleg lássam el a sérült lábad?

//Közben bekékültem //

Csüggedten hallgatom a hölgy szavait. Nagyon elgondolkodtató, amit mond. Ha most leírnám magam ennyivel, az valóban nagyobb kudarc lenne, mint Mosa elvesztése. Jobb lesz átértékelnem az eddigi életemet. Sikerült kiderítenem a szüleim hol létét, most már megnyugodhatok. Viszont az élet nem állhat meg, folytatnom kell és új célt kell kitűznöm magam elé. Azt hiszem, az egyiket már tudom is, vissza térek az otthonomba! Ha vissza fogadnak, akkor új célokat találok ki.
- Megfogadom a tanácsodat és kipróbálom a Sake-t! Azt hiszem, nagyon jó volt hogy összefutottunk. Rájöttem, hogy új célokat kell kitűznöm magam elé. - mondom, majd elmosolyodok.
- A tanítás természetesen ingyen volt, nem kérek érte semmit. Nagyon élveztem a társaságod! Remélem még valamikor összefutunk és megihatunk együtt valamit!
Ezután oda lép hozzám és megpuszil. Természetesen azonnal elpirulok, zavaromban azt sem tudom mit csináljak. Azonban Suyiko elindul, hogy visszatérjen a szállodájába.
- Viszlát! - integetek neki.
A búcsúzás után én is vissza megyek a szállásomra. Azonban már több időt nem töltök itt el. Magamhoz veszem minden felszerelésem, majd kijelentkezek. Végül elindulok, hogy visszatérhessek Kirigakure falai közé...

//Én is köszönöm! Nagyon élveztem //

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


Szabadnapod volt. Végre egy kis kellemes pihenő, amit végül úgy döntöttél, hogy arra szánsz, hogy kicsit rendbe szedd a szobád. Ahogy takarítottál, hirtelen egy rossz mozdulattal meglökted a bútort, amin az előző kalandodon nyert szobrocskát tartottad. A farkas megbillent s egy hosszú pillanatig úgy tűnt, egy rendkívül instabil állapotban megállva mégis a helyén marad, ám a szerencse ezúttal elpártolt tőled, s a szobor a földre zuhant. Tompa csattanással találkozott a padlóval, a farkas feje lerepült, majd pattogva tovagördült. 
Ekkor fedezted fel, hogy a szobrocska, melynek komolyabb baja nem esett, üreges, és mélyén, a farkas gyomrában egy kicsiny tekercs lapult, rajta egy üzenettel.


"Ha lesz némi időd, látogasd meg ezt a helyet. OR"


A tekercsre egy hevenyészett rajzon, mégis felismerhetően skiccelte fel egy öreg ház képét, mely számodra is ismerős volt. 




A ház valamivel a falu határain túl állt. Környezete már meglehetősen elvadult, noha valaha egy ismert shinobi család lakta. Volt némi ismereted arról, hogy a család több tagjai is odaveszett egy különösen nehéz küldetésen, de ez még jóval a születésed előtt történt, így azon felül, hogy sok gyerek szívesen nevezte szellemjárta háznak, nem sok konkrétumot tudtál róla. Időnként látni lehetett benne némi imbolygó fényt, talán ez, a környéken repdeső varjúcsapatok, a szúrós tüskebokrokkal és a melegebb időszakban kiszámíthatatlan, lápos-tőzeges környezete ragadta meg ennyire a gyermeki képzeletet. Talán valami alapja mégis volt e feltevéseknek.... talán minden valóban csak mese.
Ismerted az utat a házhoz. Tudtad, hogy a fagyban nem olyan nehéz a megközelítése. Csak rajtad áll, hogy nekiindulsz-e.  Ha igen, úgy a hó némiképp akadályozni fog, meggyűlik a bajod néhány tüskés bokorral is, melyek vörös bogyói az egyetlen színfoltot jelentik a kihaltnak tűnő tájon. Érezni fogod a zúgó szelet, s hallani ahogy a száraz nádat egymásnak üti, és felzavarsz majd néhánytucat varjút, miközben az az érzés lesz úrrá rajtad, minden megtett lépéssel erősebben, hogy figyelnek.

Jó pár hét telt el azóta, hogy Saki hazatért a kalandjáról. Szerencséjére a napok unalmasan teltek, apróbb D szintű küldetésekkel bízták meg, ami magában foglalta a hó takarítást, idős emberek felügyeletét és szökött állatok keresését. A genin ennek kifejezetten örült, mert így koncentrálhatott a fejlődésére. Megígérte Rannak, hogy gyakorolni fogja a Suiton elem használatát, amit be is tartott. Napról-napra ügyesebben bánt elsődleges elemével, tényleg a részévé vált.
Egyik nap pihenőre küldték, nem volt semmi különösebb dolga. Úgy határozott, hogy kicsit rendet rak a szobájában. Még így is bőven belefért a tiszta kategóriába, ám néha nem ártott egy kis változtatás. A pakolászás elején még nem is volt gond, de amikor ahhoz a polchoz ért, amelyiken a farkas szobrot tartotta, túl hirtelen próbált fordulni és meglökte a bútort. Hiába volt a falhoz rögzítve, elég volt némi mozgás ahhoz, hogy a dísztárgy leessen róla. A kunoichi gyorsan a farkas felé kapott, ám elkésett, ajándéka puffanással landolt a földön. Ami még jobban tetézte a baj, az az, hogy eltört a faragvány. Saki letérdelt, majd szomorú arccal nézte a farkast.
*Olyan ügyetlen vagyok.* Szidta le magát a kékesfekete hajú shinobi, aztán fölszedte a szobor test részét. Ekkor vette észre, hogy üreges és egy kis papír van elrejtve benne.
*Ez meg mi?* Kérdezte magától, aztán szépen előhúzta az összetekert fecnit. Az üzenet egyértelmű volt, a tó melletti elhagyatott házat ábrázoló rajzzal pedig még kézenfekvőbb volt, hogy mit kéne tennie. Viszont habozott. Tudta, hogy ki kell derítenie, mégis miért hagytak neki ilyen rejtélyes üzenetet, amikor a falu hírvivői segítségével könnyedén felvehették volna vele a kapcsolatot.
Nagyjából egy órát töprengett, minden lehetőséget megbeszélt magával, majd döntött. Pakolt be némi élelmet, hátha rosszabbak lesznek a körülmények, mint egyébként és tovább fog tartani az út, mint egyébként. Többször járt már itt, igaz a házat mindig elkerülte. Na, nem a kísértettörténetek miatt, azokat meghagyta a fiatalabb gyermekeknek. Egyszerűen a tó körül annyi más helyet fedeztek fel, amit sokkal könnyebb volt bejárni, ezért döntöttek a mellett. Rétegesen öltözött, mert ilyenkor gyorsan változhatott az időjárás, a hóvihar könnyen lecsap a nyílt területre.
A hó némiképp akadályozta az útjában, valóban lassabban haladt, mint tisztább időben. Ezen kívül a tüskés bokrok is mintha összeesküdtek volna ellene, alig győzte kikerülni, ruhája beleakadt a növényekbe. A piros bogyók kicsit feldobták az egyszínű tájat, némi élénkséget vittek a nagy fehérségbe. A lány persze tudta, hogy ezeket jobb elkerülni, még csak meg sem próbálta leszedni. A szél hangosan süvített és közben hallatszódott, ahogy a nád zörögve egymásnak csapódik.
*Talán... mégse kellett volna eljönnöm.* Futott át az agyán és már éppen készült visszafordulni, amikor úgy érezte valaki figyeli. Megállt és körbenézett, hátha észreveszi az illetőt.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

Ahogy figyelni kezdtél a környezetedre, jóval több részletet fedeztél fel, ahogy haladtál a szűkös, kanyargó ösvényen.  A száraz, fagyott növényzet ellenére ez a mocsaras hely úgy tűnt, tele van élettel.  Itt-ott mintha láttál volna elsuhanni valami kicsit.. Állatok lettek volna, melyek végigzörgették az avart? Vagy valami más?
Hirtelen hatalmas zajjal rebbent fel egy nagy csapat varjú, kusza szárnycsapásokkal, vad ziláltsággal emelkedve az ég felé. De nem mentek messzire. Odafenn körözni kezdtek. Figyeltek?
Aztán a lábad mellett, épp csak hozzád érve elrohant egy róka. Ügyet sem vetett rád, csak eltűnt valahol a ház felé.
- Ó egek... -hallottad nem messze mögötted, egy kanyarral arrébb talán.
- Ez a nagy rohanás.. - öreg, kérges női hang volt, aki fáradt zihálással haladt feléd, és talán örömét lelte abban, hogy kicsit panaszkodhatott. Aztán megtorpant. 
- Ki van itt? - tette fel a kérdést, ahogy lassan újra elindult. Lassan imbolygó alakja feltűnt a bokrok között. Bőven volt időd bármit cselekedni, hisz tempója koránt sem volt gyors. S hogy miként festett? Feketébe bugyolálta magát tetőtől talpig. Sötét bőrű öreg keze, mely leginkább egy varjú lábára hasonlított, egy növényi részekkel telezsúfolt kosarat szorított. A fejét óvó kendő alól, mely sötétbe borította az arcát is, zilált, hullámos, fehérre őszült haj kunkorodott elő. Talán védtelennek tűnt első pillantásra, ám ahogy észlelte, hogy van valaki, a környéken, szabad keze ökölbe szorult. Vagy talán egy fél jelet formált volna?
- Csak öreg vagyok, nem agyalágyult. Tudom, hogy itt vagy. - Valamivel távolabb, a háznál ismételten felbukkant a róka, és valami furcsa, vészjósló, vonyító hangot hallatott. 
- Mutatkozz csak be szépen... Ha vendég vagy, az otthonom nyitva áll előtted, de ha.. a rossz szándék vezet.. Úgy jobb ha most távozol, míg békében teheted. - fenyegetésére mintha a szél felelt volna, ismét végigzörgetve a nádast. A lápon valami nagy és súlyos mozdult meg.. 

Talán tényleg van valami alapja a házat övező kísértethistóriáknak? Saki ide-oda kapkodta a fejét, ahogy a zajok megütötték a fülét. Elsőre azt hitte, egy valaki figyeli, ám hamar szertefoszlott ez az elképzelése. A nádast már nem csak a szél zörgette, valami más is megbújt ott. A genin összerezzent, amikor a nagy csapat varjú felrebbent. Károgó hangjuk vészjóslónak tűnt, mintha valami készülődne a környéken. Néhány lépést hátrált, aztán inkább úgy döntött, marad egy helyben. Bár a hideg elkezdte csípni az arcát, még nem érezte annyira kellemetlennek. Tovább tetézte félelmét, hogy a fekete madársereg a tó felett körözött, mintha figyeltek volna valamire. Hirtelen újabb hangforrásra lett figyelmes és ezúttal tisztán látta, hogy mi okozza a zajt. Ahogy gyorsan beszívta a levegőt, halk, ám mégis éles, kissé sípoló hangot adott ki. A róka néhány centire rohant el mellette, de ez is elég volt ahhoz, hogy alaposan megrémüljön. Szerencsére a vörös bundás ügyet sem vetett rá, hanem eltűnt a ház mögött.
Újabb meglepetés érte, ezúttal öreg női hang ütötte meg a fülét. Először csak panaszkodott, aztán mintha észrevette volna a kunoichit, pedig még nem volt látótávolságban.
*Miért pont ide kellett jönnöm?* Tette fel magának a kérdést. Ismét körülnézett, ám egy darabig nyugton maradt a környék. Vihar előtti csend lett volna? A lány még mindig egy helyben állt, amikor a bokrok közül előtűnt az öreg hölgy. Még úgy is kitűnt a környezetből, hogy a nádas megtörte a hó egyöntetű fehérségét. Saki úgy érezte, ha egy pillanatra is leveszi tekintetét a nőről, valami furcsa és megmagyarázhatatlan fog történni. Sötétkék szempárja meredten figyelte az feketébe burkolózott anyót, aki ökölbe szorította szabad kezét.
A kékesfekete hajú lány egyre szaporábban vette a levegőt, majd amikor a róka felvonyított, végre levette az idős nőről a tekintetét és az állat felé fordult. Ösztönösen cselekedett, védekező állásba állt, pedig még mindig nem történt semmi. Amikor elhangzott a figyelmeztetés, kinyitotta a száját, ám hangot egyelőre nem adott ki.
*Olyan furcsa... a szél... mintha engedelmeskedne neki.*
Elkezdett kotorászni ruhája zsebében, majd néhány sikertelen kísérlet után végre előhúzta a cetlit, ami az üzenetet tartalmazta.
- Obaasan... - szólalt meg végre. - A nevem Nakahara Saki - mutatkozott be és közben meghajolt, hogy megadja a tiszteletet az idősebb felé. Óvatosan a fehér hajú hölgy felé nyújtotta a papírt, amit a faragott farkas belsejében talált.
- Azért jöttem... mert… ide hívtak.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

-Hm...mmm... Nakahara.. hm... Igen igen.. Ismerős.- az öreg kéz lassan kezdett lejjebb ereszkedni, miközben az öreg láthatóan próbálta felidézni, hogy ugyan honnan is ismerős a családod neve neki..
-Remélem jómodorra is neveltek téged Nakahara Saki. Yuzo nem szereti a tiszteletlen gyerekeket.. és ami azt illeti ez a vénséges Nui sem.. -lépett közelebb, s keze végül ellazult. Így közelebbről úgy tűnt, mintha szemét valami halvány, vékony, fehér, ámbátor csaknem teljesen áttetsző réteg fedte volna.. 
- Nakahara lányka.. ne lengesd azt a valamit annyira.. Had nézzem.- nyúlt ki a papírért, s ha átadtad, a szeme elé emelte, majd lemondóan cicegett egyet, s a papírt inkább az orra elé tartotta. Beszívta az illatát, miközben szemei lecsukódtak. Aztán felkacagott kérges- öregen.
-Ran.. Az a kópé gyerek... A játszótársad, mi? Már megint valami bajba keverte magát? Na sebaj, megoldjuk mi a dolgát, ne félj. Csak mondd mi történt vele.. aztán majd elsimítjuk amit kell... - A róka közben feltűnt mellettetek, és ismét panaszos hangon hívta fel a figyelmet magára.
-Jól van jól van Yuzu.. megyek már. Tudom hogy éhes vagy..- hessegette arrébb.
- Gyere Nakahara Saki.. beszélgessünk odabenn.. talán némileg barátságosabb, mint itt állni a szélben. - A nádas hangjai úgy tűnt elcsendesedtek. Semmi természetellenes nem volt többé bennük.  Az öregasszony Nui pedig elindult az épület felé.
A ház épp oly ódon volt belül is, mint kívül, bár nyoma sem volt az esetleges várt áporodott öreg és korhadás szagnak. Volt viszont helyette egyfajta zöld, valamelyes poros illat, ami ismerős lehetett neked is, hiszen jól láthattad a mindenhová felaggatott száradó vagy kiszárított gyógynövényeket, melyek nagy részével már találkozhattál. 
-Ülj csak le az asztalhoz- kényelmes, férős de rendkívül zsúfolt, rendetlennek ható konyhába léptetek, mely azonban még e rendetlenségben is célszerűnek tűnt. Néhány üstben a fal mentén sötét folyadékok álltak, másutt kis mérőedények.. Úgy tűnt az öregasszony nem csak az éppen letett kosarát szedte tele mindenféle növényekkel, de azokat feldolgozni is tudta. A róka pedig követte őt, míg meg nem kapta az áhított csemegét.
- Mondd hát, milyen bajba keveredett az a kis makacs kölyökfarkas?- intézte hozzád a kérdését Nui anyó, miközben egy régi edényben némi vizet tett fel forrni. 

Saki az események sűrűjébe csöppent, bár rajta kívül csak az öreg hölgy volt jelen. Nui anyó alig hagyta szóhoz jutni, a levelet azonban elvette és ettől mintha megnyugodott volna. A genin próbálta volna elmagyarázni, hogy Ran semmilyen bajba nem került, a falusiakat sikeresen kiszabadították és a Fekete Farkas titkát megőrizte, Yukigakure vezetésének úgy számolt be róla, ahogy kérte. A róka is megjelent újból, a lány ekkor jött csak rá, hogy nem menekült, hanem éhes és ezért szaladt a házhoz. Ahogy egyre jobb kedve lett az idős asszonynak, a szél mintha lenyugodott volna. A korábbi baljós hangok teljesen megszűntek.
*Tényleg ő parancsolna a szélnek?* Tette fel magának a kérdést. Tekintetét lesütötte, jobb kezét teste előtt elvezetve fogta meg balját. Nem félt az anyótól, de valami megmagyarázhatatlant érzett körülötte.
Amikor beinvitálta őt a házba, aprót bólintott és követte az idős hölgyet. Ahogy belépett, megcsapta a szárított gyógynövények illata. Valahogy másképp képzelte el az egészet, inkább a korhadás illatát várta, mint amilyen az ilyen ódon épületekben szokott lenni. Láthatóan szépen karban tartották, ám amint a konyhába értek, elég nagy rendetlenség fogadta. Amerre nézett, Saki mindenfele üstöket és egyéb tárolóedényeket látott. Tekintete ide-oda ugrált, annyi mindent próbált felmérni.
Helyet foglalt az asztalnál és várt, amíg Nui anyó enni adott a rókának. A kérdését még most sem értette, hiszen amikor utoljára találkozott Rannal, minden rendben volt. Néhány pillanatig csendben ült és az asztal alatt lévő két kézfejét nézte. Ismét zajokra lett figyelmes, így vette észre, hogy vendéglátója vizet tett fel forralni.
*Vajon mióta nem találkozott Ran-sannal?* Csak gondolatban tette fel a kérdést, hangosan nem merte. *Biztos jól ismeri... úgy beszél róla, mintha családtag lenne.*
Sötétkék szempárja ezúttal az idős nőre szegeződött és lassan belekezdett mondandójába.
- Már... nincs baj - itt vett egy nagy levegőt. - Küldetésen voltunk... a csapattársaimmal... akkor találkoztunk Ran-sannal...
Bármennyire is bátortalan volt, tudta, hogy nem ok nélkül hagyta neki azt az üzenetet a Fekete Farkas, biztosan célja volt vele. Éppen ezért megpróbálta a tőle telhető legjobban elmagyarázni a helyzetet.
- Segített nekünk... megmentettük a falusiakat. Előtte még tanított... a Víz elemet... ismertem meg jobban. Amikor utoljára láttam... nem volt baja... és kérte, hogy tartsam meg a titkát. Jó ember... miatta lettem erősebb.
Utána várta, hogy Nui anyó erre mit fog regálni.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


-Küldetésen? Hmhm... jól van jól van.. Jó ha a gyerekek hasznos dolgokat csinálnak, és Rannak is jót tesz a társaság.. egek milyen kis beteges volt mikor először láttam.. hmhm..- Nui anyó mintha alig figyelt volna rád, miközben a vizet kavargatta, és beleszórt egy adag szárított növényt. Aztán, ahogy a beszámolód folytattad, egy pillanatra megállt. Valahogy sokkal szilárdabbnak tűnt most, mint eddig, bár ez a meghatározás inkább csak alig megfogható érzésekben volt tetten érhető. Mégis, a változás nyilvánvaló volt, Nui anyó végre a jelen idősíkjában kezdett gondolkozni. 
- Úgy.. hát hasznos volt számodra, hogy találkoztatok. -mosolyodott el, majd levette a tűzről a főzetet és az asztalhoz ballagott vele. 
- Tudod, nagyon büszke vagyok rá. Nagyszerű shinobivá vált. Ha ő küldött hozzám, az azt jelenti, hogy valami figyelemre méltót tettél.  hmhm... - megtöltött két csészét és az egyiket feléd tolta.
- Tehát suiton technikát tanított. Ritkán tanít bárkit is. Túlságosan leköti a határvidék. Tudod, annak idején tőlem tanulta az első víz technikáját, lehet hogy még mindig képes lennék rá.. ha.. - az asztalon lévő növényhalomba kotort, majd egy furcsa kis labdacsot húzott elő, s ejtette máris az előtte álló főzetbe. A labdacs sűrű, fehér, mindent betöltő füsttel oldódott fel, furcsa, korhadt szagot árasztva. Már nem láttad sem Nui anyót, sem az asztalt magad előtt, de még a saját kezedet sem...


Aztán a lábad hideg fuvallat lassan oszlani kezdett a füst. Valami nedves és hideg volt a lábad alatt, és körülötted nem a kaotikus konyha sejtett fel, hanem magas, fehér törzsű, nyírfaerdő, az ég szürke-kéken fénylett, s a füst leszállt a hóval takart talajra, le a mindenhol látható cserjék közé, áttetsző, finom, sejtelmes ködöt alkotva. Ha elindulsz esetleg, itt-ott fényes tócsákat is láthatsz majd a havon, ám nem csak Nui anyó, de egy teremtett lélek sem tűnik fel. Az erdő végtelennek tetszik, sehol egy falu, sehol egy emberi hely.. Aztán egy varjúcsapat húz el feletted, s ezzel a néma színbe megérkeznek az állati hangok, a természet kicsiny zörejei... 
Apró lábak tompa, szapora dobbanása közeledik, és mire feleszmélsz, máris elszalad melletted egy fátyolosan derengő kislány. Ott, ahonnan érkezett, mintha ezzel együtt tűz lobbanna, narancsfénnyel árasztva el a láthatárt.