Befagyott Tó

Saki mindkét kezét nyújtotta a pohárért, ami Nui anyó tolt felé. Jól eső melegség járta át, ám egyelőre még nem kortyolt bele az italba. Ehelyett figyelmesen hallgatta az öreg hölgyet, viszont tekintetét inkább az asztalra szegezte. Kékesfekete tincsek hullottak arcába, ezekkel azonban nem foglalkozott. Fejét egy picit felhajtotta, amint szóba került a Suiton elem. Nagyon meglepődött rajta, hogy az anyó tanította korábban Rant.
*Vagyis emiatt küldött ide.* Hasított a felismerés a lányban. Korábban már említette a Fekete Farkas, hogy a falunál is be fogja ajánlani képzésre, de lehet talált számára egy másik tanítót. Nui nem tűnt olyannak, mint aki képes lenne pusztító technikákat létrehozni, azonban megtanulta nem lebecsülni a látszólag védtelen embereket. És amúgy sem tudta, hogy fiatalabb korábban mire volt képes a nő.
A genin felfigyelt az idős asszony kotorászására, fogalma sem volt, hogy mire készülhet. Amikor beledobta a labdacsot a bögrébe, jobbnak látta tényleg nem bele inni a folyadékba. Persze lehet, hogy csak sima teát ivott volna és kizárólag ezzel a különös fehér gömbbel érintkezve váltott ki hatást. Hamarosan mindent sűrű, fehér füst árasztott el, Saki az orráig sem látott el. Egészen pontosan a kezeit vesztette szem elől, ami meglehetősen nagy nyugtalansággal töltötte el.
*Um... mégis mi folyik itt?* Tette fel magának a kérdést. Hamarosan választ kapott rá, csak sajnos nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

Hamarosan hideg szelet érzett a lábánál és a tejfehér köd is oszlani kezdett. Fejét ide-oda forgatta, sötétkék szempárja tágra nyílt a csodálkozástól.
- Mi... mi történt? - kérdezte alig hallhatóan, szinte tátogva. Amerre nézett, fehér törzsű nyírfákat látott és végtelen havas tájat. Az ég felé fordította fejét, de abból sem tudott semmit megállapítani. Úgy nézett ki, mint bármelyik napon a Hó országában. Egyelőre senkit sem látott, mintha Nui anyó is nyomtalanul felszívódott volna. Elkezdett sétálni és egyszer csak fénylő tócsákat vett észre a földön, ám semmi egyébbel nem találkozott. Hirtelen megtorpant, amikor meghallotta a varjakat. Úgy tűnt legalább állatok vannak a közelben. Sajnos ez még nem sokat segített neki.
*Talán köze van a labdacshoz.* Futott át agyán a gondolat, miközben újra megindult. Más magyarázat után is próbált kutatni, kevés sikerrel. Egyszer csak egy kislány futott el mellette, ám olyan furcsa volt. Mintha szellemet látott volna.
*A történetek igazak lennének? Ez tényleg kísértet járta hely?* Ezt még maga is nehezen akarta elhinni, mert kellett lennie valami másnak. Aztán úgy nézett ki, mintha tűz lobbant volna. A kunoichi néhány pillanatig mindkét irányba felváltva tekintett. Már jól tudta, hogy valamerre el kell indulnia, ha válaszokat szeretne kapni. Arra vette azt irányt, amerre a gyermeket látta szaladni. Kissé megszaporázta lépteit és csak abban reménykedett, hogy jó döntést hozott.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

Minden lépés, amit e furcsa világban tettél, egyre valóságosabbá tette azt. Fokozatosan bomlott ki az érzetekből, mintha a mozgással elfogadtad volna a valóságosságát. A kislány valahol előtted járt, de melletted is kezdtél emberi hangokat hallani. Először csak foszlányokat: "elkapni", "falu", "áldozat".  Majd az emberi jelenlét természetes zörejei is megjelentek, lábak alatt ágak roppantak, fém csörrent, s ezzel együtt a bokrok megmozdultak. Veled párhuzamosan haladva egyre valóságosabban emberek is járták az erdőt, majd néhányukat észre is vehetted, ahogy egyik kezükben fáklyával, másikkal az ágakat félrehajtva kerestek valamit.. vagy valakit.
A kislányt talán elnyelte az erdő, nyomot nem hagyott maga mögött, de jelenléte valahogy körbe lengte a tájat, ami azt sugallta, hogy bármi is történik most veled, annak köze van az ő sorsához. 
Lábad alatt egy pillanatra sötétbe fordultak a fényes tócsák. Aztán egy kéz lendül feléd, mely egy bozótosból kitörő férfihez tartozik. Láthatóan meg akar ragadni. 
- MEGTALÁLTAM! MEGVAN A LÁNY!- ordítja, s ezzel fel is bolydul az erdő. Körülötted a fáklyák tűzgyűrűje egyre szorosabbra záródik. Már nem szemlélője vagy e különös világnak. Már te állsz a  középpontjában, s ha bármit is tenni akarsz, azt gyorsan kell tenned, s bár egyértelmű, hogy eleddig nem téged kerestek, most úgy tűnt, az ittléted esélyt ad a kislánynak a menekülésre. 
- Gyertek! Végre nem kell rettegnünk a szörnyetegtől!- kiált újfent a férfi. 
Egyre többen érkeznek. Körülötted bokrok és magas törzsű nyírfák. Ha nem teszel semmit, közrefognak, összegyűlnek tíz-tizenöten, és a kezükben tartott kötelekkel bizonyára megpróbálnak megkötözni. Ha tétovázol, az esélyeid az esetleges menekülésre, romlanak. 

Hiába próbált meg lépést tartani a kislánnyal, mintha elnyelte volna az erdő. Léptei egyre bizonytalanabbá váltak, ám ezzel együtt az egész új világ még inkább valóságossá vált. Fejét ide-oda kapkodta, ahogy emberek hangját vélte meghallani. Először csak képzelődésnek vélte, amit a fehér köd okozott, aztán elkezdtek feltűnni az emberek. *Nui anyó, mi történik itt?*
- N-Nui anyó? - szólalt meg félhangosan Saki, az öreg hölgyet kereste. A fáklyák fénye egyre jobban megvilágította a környezetet. Valamit vagy valakit kerestek, ehhez kétség sem fért. A fiatal genin még jobban futni kezdett, el akart tűnni erről a helyről.
Helyette a kislánynak veszett nyoma, sehol sem látta, pedig megesküdött volna rá, hogy a közelben van. Egyszer csak a semmiből tűnt elő egy férfi, karját lendítette felé és meg akarta őt ragadni. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy kitérjen előle, na meg persze ninja képzése is segített ebben. Ám hiába tért ki, minden figyelem rá összpontosult, amikor a férfi elkiáltotta magát.
A korábbi áldozat és elkapni szavak most még baljósabban csengtek, mint az előbb. Saki már tényelg semmit nem értett, néhány perce még egy kunyhóban teát kínáltak neki, aztán valami furcsa üldözés kellős közepébe került. Talán Nui anyó próbált valamit megmutatni neki? Esetleg a gömbben, amit korábban beledobott a főzetbe, kiválthatott nála illúziót? A falusiak egyre közelebb értek, a fáklyák fényéből úgy tűnt, teljesen körbevették. Az némileg vigasztalta, hogy a kislány feltehetően megmenekült, ő vette át a helyét.
*Mégis miféle szörnyeteg... mi folyik itt?* Sötétkék szempárja aggodalmat sugárzott a külvilág felé, az emberek láthatták rajta, hogy megijedt. Ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy kötelekkel próbálják meg elfogni. Láthatóan nem kaptak shinobi kiképzést, akkor másképpen közelítettek volna felé.
- Mit... mit akarnak? - alig hallhatóan préselte ki ajkai között a kérdést, miközben valami kiút után próbált nézni.
Egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy innen gyorsan elmeneküljön. Nagyjából egy tucat falusi vette körbe, akik tántoríthatatlanok maradtak. A lány ninja ösztönei működésbe léptek - ezek egyre jobban működtek. Kézjelet formált, majd először a legalapvetőbb dologgal próbálkozott, megszakítani a chakraáramlását. A Genjutsu Kai segítségével igyekezett kideríteni, hogy tényleg valami illúziót bocsátottak rá, vagy ez a valóság. Egyik lehetőség sem tűnt túl jónak. Csak egy pillanatra hunyta le szemét, aztán gyorsan újra kinyitotta.
Amennyibe működött a jutsu és feloldotta a Genjutsut, akkor újfent körbenéz és megpróbálja kitalálni, mégis mi történhetett.
Viszont, ha még mindig ugyan ott van, ahol korábban, az emberekkel körbevéve, akkor megint kézjeleket formál. Az Oboro Bunshin no Jutsu segítségével létrehoz magából még három másolatot, akik mind más irányba szaladnak. Azt reméli, hogy megzavarja a falusiakat ez a kis csel és addig messzebbre tud kerülni, át tud törni a gyűrűn. Ha van rá ideje, akkor a Suiton: Haran Banshou-t is beveti, de nem fektet bele annyi chakrát, mert a sérülés okozást el szeretné kerülni.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


Ahogy az öregasszonyt szólítottad, a fákon mintha lágy szellő hullámzott volna végig, noha légmozgást nem érzékeltél. Ez a röpke, futó érzet el is illant, s szinte semminek tűnt ahogy szorult körülötted a gyűrű.
- Hogy mit akarunk? Kislány, téged! - a válasz elszánt és gyors, lényegre törő. Míg neked oly bizonytalan érzetekkel kísért ez a hely, számukra ez mindenképpen a valóság. 
- Áldozat kell, különben a szörnyeteg, ami napszálltakor eljön a  faluba. - válaszolt egy másik. Mintha elbizonytalanítottad volna kissé a szándékuk felől őket.
- Minden éjjel eljön.
- És minden éjjel elragadja az áldozatot.. Nem marad nyoma..
- Ma Yukinak kellett volna áldozatnak lenni.. ő az.. utolsó.. akit fel tudunk ajánlani..
- De megszökött... kell valaki helyette, ha nem találjuk meg... 
- Lányt akar.. - A válaszok, az információ morzsák más-más embertől érkeztek. De mind egy irányba mutattak: mikor a nap lenyugszik, áldozatra van szükségük.. s úgy tűnik, te leszel az. 
A falusiak nem ismerték a képességeidet, mitöbb az sem tűnt fel nekik, hogy kézpecsétet formálsz. A Genjutsu kai alkalmazása kézenfekvő volt. Megszakítottad a chakra áramlásod, s e pillanatban véred zubogása, szíved addigi dobbanása füledben zengve jóval erőteljesebbnek hatott, mint korábban. Valami nem működött úgy, mint azt tanultad, a környezet pedig nem változott. Az emberek körülötted álltak, az erdő némán vett körül titeket. Te azonban nem vártál tétlenül.
-Elég a szócséplésből! Induljunk!- mondta az egyik fickó, aki talán valamiféle vezetői szerepet tölthetett be, te azonban készen álltál a terveddel. Klónjaiddal könnyen összezavartad őket. Hosszú pillanatokat veszítettek az üldözők zavarodottságukban, mielőtt elindultak volna kisebb csoportokra oszolva a klónok után...
Megmenekültél?
Fák és bokrok között könnyedén suhantál tova, egyre nagyobb távolságot nyerve. Aztán érzékeid veszedelemre figyelmeztettek, s előtted, a bokrok közül fehér bunda emelkedett két lábra. Egy medve. Sötét szemei meglepetten figyeltek. 

A Genjutsu Kai nem vált be, de annyi haszna legalább akadt, hogy Saki rájött, ez nem illúzió. Vagy ha igen, akkor sokkal erősebb, mint amiből a jelenlegi szintjén ki tudna törni. A falusiak egyre közelebb értek hozzá, ám a második terve jobban bevált. Az emberek annyira meglepődtek, mintha még sosem láttak volna jutsut, pedig a Hó országában egyre elterjedtebbé váltak a ninják. Ezt használta ki a genin, mert így időt tudott nyerni a menekülésre. Elég sokan a Köd klónok után vetették magukat, vagy legalább is nem tudták eldönteni, hogy melyikőjüket kövessék. Az már segített neki, hogy csupán egy kisebb csapatot kellett lehagynia.
*Nui anyó, kérlek segíts!* Bár a korábbi megpróbáltatásai miatt némileg könnyebben kezelte a nehéz szituációkat, a kékesfekete hajú lány megint úgy érezte, semmit sem tud egyedül tenni. Futott, ahogy csak tudott, vagyis amennyire erőnléte engedte neki. A havas táj és a fák csak úgy suhantak mellette, még az irányt sem nézte, egyenesen előre haladt.
Semmit nem értett ebből az egészből. A falusiak beszédét most kezdte igazán felfogni, amikor kissé lenyugodott. Lába ösztönösen vitte tovább, el a veszélytől. Valami nagyon nem stimmelt itt, hiszen szörnyek nem léteznek. Pláne olyanok, akik lányokat rabolnak el a faluból. Az Akadémián tanult a Bijuukról, a farokal rendelkező hatalmas démonokról, ám a többségük inkább kerülte az embereket. Sehogy sem tudta összerakni az információkat. Talán, ha felajánlotta volna a segítségét, hogy megvédi az embereket a szörnytől, akkor elengedték volna. Bár abban a helyzetben nem igazán tűntek meggyőzhetőnek a falusiak.
Viszont a kislányt is elvesztette, pedig igyekezett figyelni, hátha felbukkanna valahol. Részben örült, amiért megmenekült az áldozat szerepétől, ám pont miatta került ilyen helyzetbe.
*Ha nem jutok ki, harcolnom kell. De hogyan? Sokan vannak... Miért mentem el a házhoz? Fuyu, Kaito, Ran-san... bárcsak itt lennétek!* Gondolatai zavarodottak és szerteágazóak voltak, miközben érezte, hogy egyre jobban fárad. Zihálása még halk volt és a korábbi események miatt az adrenalin is hajtotta.
Egyszer csak ninja érzékei veszélyre figyelmeztették. Saki megtorpant, aztán igyekezett körbenézni, hátha kiderül, mégis milyen fenyegetés közelít felé. A bokrok közül hallotta a neszeket és néhány pillanat múlva észrevette a hang forrását. Fehér bundájú medve emelkedett két lábra és csaknem ugyan olyan meglepetten nézett, mint amennyire Saki. A kunoichi moccanni sem mert, ismerte ezeket a ragadozókat. A farkasok is veszélyesek, de a medvék egyedül is komoly fenyegetést jelentenek. Sokszor figyelmeztették őket az Akadémián, hogy csak a legvégső esetben ütközzenek meg egy ilyen állattal. Mégis, a genin az első pillanatban nem a vérszomjat, vagy a fenyegetést látta meg, hanem a meglepődöttséget. Sötétkék szempárja igyekezett végig az állaton maradni, hogy figyelni tudja a reakcióit. Tisztában volt vele, ha újra megpróbál elfutni, akkor a medve üldözőbe fogja venni. Éppen ezért mozdulatlan maradt, és bár szíve majdnem kiugrott a helyéről, igyekezett mellkasa emelkedését is a lehető legkisebbre venni.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

Figyelted a medvét, reakciói pedig nem is voltak egészen idegenek. Más állatokon is láthattál már hasonlót. A meglepettségben hátrahajlott füleit most előre emelte, feléd hegyezve, és ahogy látta, hogy mozdulatlanná váltál, szépen lassan ő is ellazult, és négy lábra ereszkedett vissza. Aztán egy hosszú, nagyon hosszú pillantás után szimatolva lépett egyet közelebb. Ezúttal kíváncsiságot láttál rajta, és sötét szemeiben, ahol nem ült veszedelem. E szemekben sokkal inkább megcsillanó értelem lakozott, s láttad visszatükröződni az arcod bennük.
Majd megrezdült a tükörkép.
Hallottad, ahogy füled mellett éles füttyel süvít el egy nyílvessző. A medve gyorsan és riadtan mozdult, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy elkerülje a nyilat. Vér fröccsent, beszennyezve a fehér bundát, s mögötted egy prémes kabátot viselő falusi férfi felkiáltott, miközben újabb nyilat helyezett íja húrjára.
- Menj onnan! Ez a szörnyeteg széttép!- és újra lőtt. A medve felüvöltött, az erdő fái közül madarak reppentek fel. 
A közeli bokrok megrezdültek, és a kislány alakja bukkant fel, ahogy előrohant.
- Ne bántsd!- kiáltotta, és egyenesen nekirohant a férfinek, aki így célt tévesztett, de szinte máris készen állt, hogy újabb nyilat helyezzen a húrra, ahogyan a kislány is, hogy ezt megakadályozza. A medve melletted állt, de most ügyet sem vetett rád, a párost figyelte, füle a koponyájára lapult. Távolabb pedig zajokkal telt meg az erdő... a falusiak, akik annyira vágytak arra hogy hazavihessék a megfelelő áldozatot, közeledtek ismét, és ezt csak te vetted észre... Az alkalom tökéletes a menekülésre, vagy bármi egyébre. 

Saki egyenesen a medve szemébe nézett, elmerült abban a fekete szempárban. Kíváncsiságot és értelmet látott bennük, nem pedig vérszomjat. Továbbra sem mozdult, de ezek után még kevésbé állt szándékában. Ninja ösztönei veszélyt jeleztek, egy része szeretett volna minél távolabb kerülni, elfutni. Ám ez csak a kisebbik részére vonatkozott. A genin szerette volna megérteni ezt az egészet. Úgy érezte köze van Nui anyóhoz, csak éppen megfogalmazni nem tudta, honnan kötötte hozzá. Persze, az egész az ő megjelenésétől és a főzetétől indult, de további magyarázatot nem kapott. Egyelőre nagyon is valóságosnak tűntek az események, bár egy kicsit emlékekre is hajaztak, mintha már megtörtént volna mindez. A kékesfekete hajú lány még mindig sötétben tapogatózott, ezért elhatározta, hogy kiderít erről a helyről annyit, amennyit tud. Félt az előtte álló állattól, ugyanakkor mégsem. Tisztában volt vele, mire képes egy fehér medve, és ez a példány különösen nagynak látszott. Szíve hevesen vert, ereiben száguldott az adrenalin, idegei pattanásig feszültek. Aztán szép lassan ellazultak mindketten, mintha valami láthatatlan kötelék kötötte volna őket össze. A pillanat, amit átélt, semmihez nem volt fogható.
Csakhogy ugyan olyan hamar összetörték ezt, ahogy kialakult. A nyílvessző hangját felismerte és azonnal reagált, amilyen gyorsan tudott, oldalra lépett. Folyamatos kiképzésének és fejlődésének hála ilyenek már meg sem kottyantak a 15 éves shinobinak. Sajnos a medve képtelen volt kitérni a nyílvessző elől, fehér bundáját vörösre festette vére. Saki a szája elé kapta a kezét, így fojtotta el halkan kitörő sikolyát. Ettől még jobban megrémült, egy sebzett állat még veszedelmesebb. A genin várta az esetleges támadást, de nem érkezett semmi a medve felől. Helyette óriási meglepetésben volt része, a kislány ugyanis előrohant a fák közül, megakadályozta, hogy újból meglőjék az állatot. A falusiak egyre közeledtek, Saki hallotta a hangjukat.
*Szörnyeteg lenne?* Tekintett rá a fehér bundájú állatra, ahogy mellette állt. Egyikőjük sem mozdult, és láthatóan a kislányt, valamint a férfit tartották szemmel. *A medvéről beszéltek? Neki kellenek az áldozatok?* Kérdések tömkelege zúgott a fejében, miközben egyre közelebbről hallotta a hangokat. A falusiak közel jártak, nemsokára újból be fogják keríteni.
Visszagondolt mindkét első találkozásra, az emberek fegyverrel akartak neki támadni, hogy feláldozzák. Ezzel szemben a medve inkább érdeklődött, nem tett semmi olyat, ami agresszióra utalt. Saki néhány pillanat alatt összerakta a képet. Sötétkék szempárja bár bizonytalanságot sugárzott, mégis elszánta magát a lépésre.
Kézjeleket formál és aktiválja az Oboro Bunshin no Jutsut. Rajta kívül még három klón jelenik meg, akik egyenesen a férfi felé kezdenek el szaladni. Saki csak egy parancsot ad ki nekik, méghozzá az elterelést. Bonyolultabbakra amúgy sem lennének képesek. Fegyver nincs náluk, csupán a saját testüket használják erre a célra. A kunoichi nagyon jól tudja, hogy sokkal nehezebb megsemmisíteni őket, vagyis nyer magának egy kis időt. Legalább is ez a terv, reméli, hogy beválik. A következő lépés az, hogy kihozza a kislányt onnan, mielőtt baja esne. Ha van annyi ideje, akkor még a többiek megérkezése előtt sikerül a közelébe férkőznie és távolabb vinnie a férfitől.
- Segítek - csupán ennyit mond és a kezét nyújtja. Azt direkt nem emeli ki, hogy kinek szándékozik, mert az állatot sem szeretné magára hagyni. Még mindig nem bízik a saját képességeiben, de ha korábban Ran is jókat mondott róla és meglátott benne valamit, akkor nem szabadna ennyit kételkednie. Szinte magától cselekszik, feléled benne a segítő ösztön. Medikus ninja tanonc, éppen ezért nem szeretne senkit hátra hagyni. Reménykedik benne, meg tudja oldani anélkül, hogy bárkinek ártana.

//Már értem, miért jegesmedve lett a kaland címe. //

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

A klónjaid ismét jó szolgálatot tettek. Az íjász, bár már sikerült megragadnia a kislányt, el kellett hogy engedje, hogy a nemlétező ellenfelekkel szálljon szembe. Nem láttad rajta azt a fajta zavartságot, mint a többi falusin, de a technikád mégis működött, íját tegezébe csúsztatva, puszta kézzel igyekezett leküzdeni őket, noha az oldalán katana is függött. Küzdelme azonban hiábavaló volt, hamarosan az elillanó, majd újra összeálló klónok füstje tette vakká, időt adva nektek. 
A kislány pedig, bizalmatlanul nézett fel rád, majd lassan, nagyon lassan nyújtotta feléd a kezét, pedig pont időből volt szörnyen kevés nektek.
-Jó, de őt nem hagyhatjuk itt! - pillantott a medvére, mely idegesen toporgott addigi helyén, az íjászt és a klónokat figyelve. Az íjász pedig szinte azonnal a kislányra kiáltott.
- Nu! Ne menj el! Azért jöttem, hogy elvigyelek! - a kislány viszont nem hallgatott rá, hanem máris húzni kezdett a medve felé, mely pillantását rátok emelte, majd fejét lehajtotta, hogy a kislány elérhesse. A kicsi kéz kiszalad a tiédből, a kis lábacskák jópár lépésre megelőznek. 
Egy pillanat az egész. Egy könnyed érintés, és máris tudod a medve és a lány között kapcsolat van.. Sőt, könnyen érezheted e pillanatban, hogy a kislány chakrával is bír. Aztán a medve rád pillant. Tekintetében látod az egész erdőt. Egy zöld lombok között remegő, karom formájú hegyet, mely kékes formája most is a távolban rezeg, akár egy reszketeg délibáb a forró földeken, de látod a tekintetben tükröződni a gyülekező árnyalakokat is. Ekkor már a lépéseiket is hallod.. 
Az íjász közel került hozzád, de lehet hogy sokkal jobban kell aggódnod a többi falusi miatt, akik csak néhány bokornyira vannak. A medve kinyitotta száját, a veszedelmes agyarak megragadták a kislány ruháját, és felemelték a földről. Egy csipet félelem sem ült a lány szemeiben, mikor a medve elrohant vele...
Te pedig maradtál ismét a falusiak gyűrűjében, s ezúttal egyre növekvő árnyaik oly szorosan fogtak körül, hogy nem volt menekvés. Az erdőn remegés futott végig. Az álomszerű környezet egy pillanatra mintha veszedelmesen közel került volna ahhoz, hogy összeomoljon. Az árnyak sűrűvé váltak és megnőttek, kupolaszerűen emelkedve föléd. A levegő nehézzé. Áporodott, poros szagába gyógynövények keserű szaga keveredett...
Aztán ismét megjelent a fény.. Keskeny, aranyló fénypászma siklott eléd, és a világ ismét megszilárdult körülötted, de ezúttal már nem az erdőben voltál. A fény egy régi szentély felszálkásodott fapadlóján futott végig, egészen egy medve összedőlt szobráig. A szentély ajtaja ugyan csukva volt, de egyszerű, tradicionális keret és rizspapír alkotta. Valaha vörös festék színezhette, most csíkokban pergett le róla. A korábbi kegytárgyak porosan feküdtek. Ezt a helyet már régen nem használták. De odakinn egy falunak kellett feküdnie. 
Te magad sem sérült, sem fáradt nem voltál. A korábbi technikák utóhatásait sem érezted. Kezeid azonban hátra kötötték s rád, bár sem eszközeidtől nem fosztottak meg, sem a ruháid nem vették el, egy hagyományos menyasszonyi fejdíszt és durva kimonót terítettek. Az ajtón ár, egy kisebb torii árnyéka kúszott be, a nap sugara pedig alkonyi aranyban kezdett tündökölni... 
De talán a legmeglepőbb az lehetett, hogy nem voltál egyedül. Melletted az íjász ült. Kezeit szintén hátra kötötték, szeme lehunyva.. mintha eszméletlen lett volna... 


//  A jegesmedvéket szeretjük! 

Na, ezennel azt hiszem minden szükséges információ birtokában vagy ahhoz, hogy teljesen szabad kezet kapj a játékban  Dönts nyugodtan, szabadon arról, hogyan és mit is szeretnél a kalandban, a hangulatot már megcsináltuk, a helyszíneket ismered ^^ //

Saki látása egy kicsit nehézkesen tért vissza, de azon igyekezett, hogy rájöjjön, mégis hova került. Sötétkék szempárja végig pásztázta a környezetet és azonnal észrevette, hogy már a faluban lehet. Az erdőnek nyoma sem volt, helyette valamilyen régi épületbe hozták. Az emlékei ködösek voltak, mintha átaludt volna pár órát. Amikor megpróbált mozogni, kötelek tartották vissza. Viszont semmilyen sérülést nem vett észre magán, vagyis nem bántották. Egyelőre. Az ajtó alatt befutó vékony fénycsík miatt nagyjából ki tudta venni a környezetet. A fa padlózat, a berendezések, mind-mind szentélyre utaltak, ám a genin még sosem járt itt. Felszerelését nála hagyták, ám hátra kötött kézzel semmit nem tehetett. A rá terített kimonót sem értette igazán, a rejtély egyre inkább növekedett az egész eseménysor körül.
*Mi ez a hely?* Kérdezte magától, miközben egyre inkább aggódni kezdett.
Eszébe jutott az erdő, a kislány, a medve és az íjász. Szeme sarkából ekkor pillantott meg még valakit, akit szintén ide hoztak. Fejét oldalra fordította, ekkor látta meg a férfit, akivel az erdőben találkozott. Korábban ugyan nem működött a Genjutsu Kai, viszont a lány még nem adta fel. Az erdőben történtek túl furcsák voltak ahhoz, hogy ez a valóság legyen. Erősen ajkába harapott, többször is, amíg vér nem serkent. Miután megtanulta a Feloldást, a sensei elmondta neki, hogy erősebb illúziókból való kitörésre ez alkalmatlan, de a fájdalom hatásos lehet. Egy próbát mindenképpen megért, Saki kezdett kifogyni az ötletekből és a lehetőségből. Közben végig az íjászt nézte, aki mozdulatlanul ült, eszméletlen volt.
Amennyiben a fájdalom okozás nem működik, a kunoichi más megoldás után próbál nézni. Egyelőre azonban nincs más ötlete, bár néha elég furcsa események történnek.
*Ha ez nem Genjutsu... akkor más lesz. Nui anyó talán tudná mi folyik itt. Néha olyan érzésem van, hogy ez nem a valóság... de közben mégis... Az erdőben egy pillanatra a kunyhó gyógynövény illatát éreztem. Talán... emlékek?* Gondolatai gyorsan cikáztak elméjében, hiszen jelenlegi helyzetében mást nem igazán tudott tenni.
Próbálkozott meglazítani a köteleit, ám a Nawanuke no Jutsu hiányában sikertelenül. Fizikai ereje pedig nem volt elég ahhoz, hogy csak úgy kiszabaduljon. Legalább annyi előnyt szerzett, hogy jelen pillanatban senki sem zavarta. Ugyanakkor furcsának találta, hogy a férfit is ide hozták, ráadásul megkötözték. Korábban úgy tűnt, a kislányt próbálja megmenteni, ő azonban nem kért belőle. A genin még arra sem talált magyarázatot, ami a gyermeket és a medvét összekötötte.
Kissé talán merésznek tűnhetett a terve, de eszébe jutott valami.
- Um... - kezdte alig hallhatóan.
*Ez így nem jó, hallania kell! Talán attól felébred.* Saki szinte lyukat égetett az íjászban, annyira bámulta.
- Um... kérem... - hangja még mindig túlságosan halk volt. Vett egy mély levegőt. -Kérem... ébredjen!
Egyedül nem sokra ment volna a falusiak ellen, ám reménykedett benne, hogy a férfi segíteni fog. Ezzel nagyot kockáztatott, mert akár komolyabb bajba is kerülhet. Viszont döntést hozott, a kisebbik rosszat választotta. Talán túlságosan naivan viselkedett ehhez a világhoz, csakhogy más esélyt most nem látott a kiútra.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


Fájdalom serkent. 
A világ egy pillanatra megbillent. 
Mindaz amit eddig tanultál, e fájdalomban összpontosult, hogy kirángasson a különös képek formálta világból, s bár a genjutsu kai nem volt elegendő,a  fájdalom, s vele az a kicsiny áldozat,a mit hoztál, nem múlt hatástalanul. Egy pillanatra fejed alatt megérezted a kemény fát: az asztal lapját. Orrodba tömény gyógynövény illat tódult, s bár tekinteted nem tisztult ki egészen, vakító fehér fényben is felismerted a konyhát, ahonnan tested tehát tapodtat sem mozdult, s az asztalon előtted egy jegesmedve maroknyi szobra állt.
-Aludj.. aludj.. Lássuk ki vagy... - mögötted Nui anyó kérges hangja szelíd kíváncsisággal szólt, miközben érezted, ismét távolodsz, s a valóságot az ismét előkúszó világ árnyai választják el tőled... s már ott vagy ismét, a templomban. Az álom ismét valósággá szilárdult. 


Hangod halk volt.. erőtlen, mikor először kiszökött ajkaidon. Még csak a levegő finom porát sem kavarta fel. Aztán, ahogy felbátorodtál, a férfi hirtelen összerázkódott, ahogy kizuhant az öntudatlanságból. Láttad, hogy önkéntelenül próbálja kiegyensúlyozni magát, de a köteleknek hála egyszerűen eldőlt ehelyett, mint egy darab fa. 
- Uh..-hallottad a hangját, majd ha egyebet nem tettél, nézhetted, ahogy újra ülőhelyzetbe tornázza magát, mielőtt rád nézne. Aztán szemei hirtelen kerekednek el, mintha a látványod rádöbbentette volna valamire. 
- Te...! Mennyi az idő? Mennünk kell.. gyorsan.. - feszült bele a köteleibe, de azok úgy tűnt, nem engednek. Néhány ismeretlen, régies hangzású szó hagyta el a száját, majd ismét rád nézett.
- Van egy kés az övembe tűzve, de nem érem el... - mondta, miközben füled megüthette egy távoli, tompa, ritmikus hang. Mintha valami súlyos csapódott volna a földnek, újra és újra. 

Ez a világ mintha mindenáron itt akarta volna tartani. Saki hiába próbálkozott, hogy kitörjön innen, úgy tűnt valami más megoldást kell keresnie. Ha idejekorán nem szabadulhat, akkor csak egyféleképpen érhet a végére - haladnia kell előre a történettel. Az öreg kunyhó illatai és Nui anyó hangja valami múló káprázatnak hatottak a lány fejében. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő, mert csak néhány pillanatot időzött el újra a valódi világban. Bár lassan kezdett elbizonytalanodni, minden olyan valóságosnak hatott itt is.
A férfi egyszerűen eldőlt, de legalább ettől végre magához tért. A genin aggodalma először megnőtt, aztán szinte ugyanolyan sebességgel vissza is csökkent korábbi szintjére. Egyebet nem tehetett, csak nézte ahogy a férfi visszatornázza magát ülő helyzetbe. A kunoichi úgy érezte, mintha láthatatlan lenne, ám ezt annyira nem bánta. Kis idő után az íjász elkerekedő szemei meredtek rá. Saki gyorsan elkapta a fejét, igyekezett más irányba nézni. A hirtelen mozdulattól kicsit megszédült, bár ezt az utóhatásoknak is betudhatta. Aztán újra a férfi felé nézett, mert kérdést intézett hozzá. Fel sem fogtam igazán, majd néhány másodpercnyi csend után végre megszólalt.
- Én... szóval... én nem tudom - nem volt túlságosan nagy segítségére az íjásznak. Viszont közbe eszébe jutott, hogy látta, amikor a vöröses színű napfény bekúszott az ajtó alatt. Ez pedig kizárta a sötétséget, vagyis az éjszakát. - Um... alkonyodik... de többet nem tudok.
Bár Saki is tervezte, hogy megpróbál kiszabadulni és elszökni innen, egészen idáig erre nem látott túl sok lehetőséget.
*Mégis mi köze van az időnek ehhez?* Félt feltenni a kérdést hangosan, ezért csak magában hangzott el. Tényleg nem értette, miért lett hirtelen annyira sietős az íjásznak. Még mindig bizonytalan volt, a helyzetét tekintve pedig végképp kiszolgáltatottá vált. Ám valami mégis jobban megijesztette, a férfi aggodalma. Ha ő sem akart itt lenni, akkor tényleg nagy bajba keveredtek. Arcára kiült a bizonytalanság, némi félelemmel keveredve, amit bizonyára a mellette ülő egyén is észrevett.
A szavak sokkal később jutottak el tudatáig, de azért összeállt benne a szabadulás menete. Pont kapóra jött a kés, de a genin felszerelése is érintetlen maradt, amit persze szintén nem ért el. Hirtelen ritmikus dobogás ütötte meg a fülét, ami még elég távol volt, csakhogy még így is olyan érzést keltett, mintha valami súlyos csapódott volna a földnek. Ebben a pillanatban szinte kereste az íjász tekintetét, tőle várt magyarázatot.
- Ez... mi történik? Hangja kissé élesen szólt, ahogy idegesen vette közben a levegőt. Sötétkék szempárjának sarkaiban apró könnycseppek gyűltek össze.
*Össze kell szednem magam! Ha segítek a férfinak... akkor ki tudunk jutni.* Sulykolta magának, miközben kissé oldalra mozdult és ezzel elérte, hogy eldőljön. Remélte, hogy lesz elég ideje az íjász közelébe jutni. Az esküvői kimonó kicsit akadályozta, ezért azt megpróbálta lerugdosni magáról. Hernyó szerűen igyekezett kúszni, hogy elérhető közelségbe kerüljön és meg tudja szerezni a kést. A kötelek még mindig szorosan fogták a csuklóját, ezért a kezét semmilyen formában nem tudta használni.
- Um... megpróbálom elérni - mondta inkább a padlónak, mintsem az íjásznak. Bár a kis akciójából kiindulva elég erősen sejthette a másik fogvatartott, hogy mire készül Saki.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

Bumm.
Bumm...
Ritmikus, súlyos hang újra és újra.
Világotok most e kicsi, leharcolt kápolna. 
Az íjász úgy tűnt a bizonytalanságodon igyekszik nem felbosszantani magát, noha láthatóan sietni akart. Ha igazán figyelmesen nézted, talán még a félelmet is felfedezted rajta: pupillája szűk, légzése szapora, s izmai is, a kötelek ellenére is merevnek hatnak, miközben megpróbál közelebb mozdulni hozzád, hogy könnyebben elérd a kést. 
- Alkonyodik.. az baj. Az baj. Siess! A hang odakinn, attól tartok a falusiak szörnyetege. - pillantott rád, majd száraz, örömtelen kacajjal tette hozzá.
-Jön a mai menyasszonyáért... - húzódott még közelebb, majd vágyódó pillantást vetett a felszerelése felé, fegyvert akart.. mielőbb. Szerencsére addig ügyeskedtél, hogy sikerült megszerezned a kést.. majd újabb hosszas vacakolás következett, mégis siker koronázta az erőfeszítéseid, a kötelek elvágva, a kinti fények megkopva. A Nap sugara már épp csak egy ujjnyi, rezgő csík az ajtó alatt... A ritmikus hang már-már a hátatok mögött döng.
-Fegyverbe! Mindjárt itt van! Ki kell törnünk mielőtt... - nem fejezte be. Kapkodva szedte össze a felszerelését, majd rád pillantott. Íja felajzva, tekintete, most hogy végre szabad, a harc izgalmától csillog. 
- Futás! - Az ajtót nem zárták be. Az alkonyi fények eltűntek. Egy pillanatra vaksötét ereszkedett alá. A ritmikus hang elhalt.
-Majd én elpusztítom a szörnyeteget! - A sötétségben valami megreccsent felettetek. 
- Gyere te átkozott és nézz szembe a végzeteddel! - kiáltotta
- És add, hogy én is beteljesítsem az enyém.. Had hozzak hírnevet a családomnak. - ez már csendes fohászként szált fel a férfi ajkáról. 
A tetőszerkezet száraz ropogása néma sikoly volt, ahogy lassan megadta magát egy nagyobb erőnek. Az ég végtelensége pár pillanat múlva kibomlott előttetek. Csillagok milliárdjai ragyogtak, s e pillanatnyi béke a felkészülésetek lehetősége..
Aztán valami nagy kúszott az épület fölé. Sötét formája anyagtalan masszaként fenyegetett. Egy nyíl visított fel, s fütyülve szállt felé. Tompán csattant, vér illatával telt meg a levegő, és a lény felüvöltött. Határozottan emberszerű hangnak tűnt, és ahogy dühösen hajolt közelebb, formája is mindinkább kirajzolódott. Hihetetlen méretű, de mégiscsak emberféle lény volt.
- Ez... ez nem medve! - társad megdermed, miközben a szörnyeteg kutatva nézett körül.. míg meg nem látta a menyasszonyi kimonót.. aztán téged.... Esetlenül emelte egyik kezét. Tisztán érezted, hogy téged akar megragadni...

Saki igyekezett a feladatára koncentrálni, nem akarta, hogy a külső tényezők befolyásolják. Az persze nem sokat segített rajta, hogy az íjász láthatóan aggódott a kialakult helyzet miatt. Némi ügyetlenkedés után sikerült megszereznie a kést és elvágta a kötelet. Miután ő maga is kiszabadult, engedelmeskedett a parancsnak, a combján elhelyezett fegyvertartóból egy shurikent vett elő. Közben a ritmikus dobogás egyre hangosabbá vált, a szörnyeteg egyre közeledett. Semmi konkrétat nem tudott meg a lényről, a férfi sem tudta megmondani a részleteket.
A kunoichi erősen szorította a shurikent, amivel jobban tudott bánni, mint a kunaijal, ezért is hordott magánál az előbbiből többet. Szótlansága semmi sem csökkent, mindent végighallgatott, viszont válasz nem érkezett tőle. Az információkat megjegyezte, vagyis nem véletlenül adták rá a menyasszonyi kimonót. Hamarosan egy másik parancs hagyta el jelenlegi társa száját. Hezitált néhány pillanatig és ennek viselnie kellett a következményeit. Az ajtót ugyan nem zárták be, ám mire elhatározta magát a cselekvésre már késő volt. Ösztönösen a mennyezet irányába nézett, ahonnét a recsegő hangot hallotta. Az íjász eltökéltségét valahol csodálatra méltónak tartotta. Bátornak tűnt, legalább is Saki szemében. Bár még mindig nehezen hitte el, hogy szörnyetegről van szó. A fehér medve koromszín lélektükreiben cseppnyi gonoszság sem lakozott, amikor tekintetük összeért.
*Talán a falusiak túloztak... csak nem értik...* A történtek mintha arra törekedtek volna, hogy a kunoichi futó gondolatát megcáfolják, a tetőt nemes egyszerűséggel letépte valami.
Sötétkék szempárja elkerekedett a félelemtől. Szinte ugyanabban a pillanatban nyíl süvítését hallotta, majd a levegő megtelt a vér összekeverhetetlen szagával. A genin összerezzent, pulzusa megemelkedett és kissé sípolva kezdte venni a levegőt. A shurikent erősen megszorította, ha készen kéne állnia a támadásra. Közben kicsit oldalazva a férfi mellé lépett, aki kimondta végre a nyilvánvalót. A kékesfekete hajú lány az üvöltésből és a szörnyeteg sziluettjéből tudta, ez valami más lesz, nem a fehér medve. Tehát ebben igaza volt, végig rossz szörnyeteget üldöztek a falusiak.
Az esküvői kimonót nem volt ideje levenni, ezért igencsak feltűnő látványt nyújtott. Az emberszerű lény utána kutatott és pillanatok alatt megtalálta. A genin eldobta a fegyvert, tompán koppant a fa padlózaton. Mivel ez idő alatt egyre közelebb lépkedett az íjászhoz, óvatosan megérintette a karját.
- Segítek... mindenkinek... - elhaló hangja kivételesen jól hallhatóan szelte át a levegőt, a pillanatnyi csend, ami körülvette őket ezzel megtört.
*Okaa-san, Otou-san... sajnálom! Ninja vagyok... de mégsem. Sosem voltam ügyes... vagy kiemelkedő... még erős sem. Most... most megmentem a falusiakat... és a kislányt is... tényleg... mindenkit.*
Arcára apró mosoly ült ki, miközben mindkét szeméből könnycseppek bukkantak ki, amik végigkúsztak az arcán. Várta, hogy a szörnyeteg megragadja, elvigye az ajándékot, a menyasszonyt.

//Most nagyon megihletődtem. Egy kis háttérzene, szerintem nagyon illik az egész jelenethez.//

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

Fegyvered fémesen koppant a padlón, hangos visszhangokat vetve pördült tova, pattogva a fentről betörő fények és az épület által vetett árnyékok között, miközben feletted a lény feje függött. Vonásai kissé elmosódottak voltak. Mint egy félig meggyúrt agyag szoboré.. Tekintete pedig hatalmas, tejfehér, üres szempár. 
Alig valamit törődött a férfivel, pedig úgy tűnt, a hősöd komolyan gondolja, hogy szembeszáll vele, és több jól irányzott támadást is bevitt a szörnyetegnek, mindhiába. A lény figyelme rád irányult, mintha a kimonó, vagy talán te magad babonáztad volna meg. Ez valahogy a ti kettőtök pillanata volt: a menyasszony.. és a szörnyeteg.
Te pedig döntöttél. Megadtad magad a sorsnak, hogy megóvd a számtalan ismeretlent... 
Egyetlen áldozat... 
Sokakért.
A romok közül apró fénypontok emelkedtek fel. Szentjánosbogarak keltek szárnyra és gyűltek köréd. Éteri ragyogásba vont a táncuk. Vajon a világ ajándéka ez, a tiszta tettért? Angyallá emel az önfeláldozás?
-Ne merészeld! - kiáltott rád az íjász, ahogy meghallotta a szavaid, felismerve bennük a végzetes döntést, de mintha a ez a néhány szó lett volna a jel, a szörnyeteg keze leereszkedett és megragadott, félretaszítva őt. Meglepően könnyeden tartott, miközben felemelt, fel a ledőlt tető szintje fölé, az arcához közel. Jól kivehetted a különös mintázatok sorát, ami a bőrét díszítette. Érezted, hogy ezt a szörnyeteget chakra mozgatja.. De nem valami természetes vagy kellemes forma.. Csupa visszatartott csípős harag, elfojtott energia. Ez a pillanat mégis békésnek tűnt. A lény ekkor kinyitotta a száját és hosszú, közép-mély búgást hallatott, majd figyelt. Hívás lett volna talán? Vagy csak sikerült megtalálnia amit keresett?
A szentjánosbogarak vad zsongásba kezdtek.


Aztán minden egy pillanat alatt véget ért. 
A szörnyeteg újra kitátotta a száját.
Majd egyszerűen lenyelt. 


A világ megfordult körülötted. Néma csend és sötétség ölelt. Majd meghallottad a finom, csendes kis pendülést. E csengő hanggal pedig halovány fény gyúlt előtted. Egyetlen szentjánosbogár.. Egyetlen megmaradt a zsongó sokaságból, most előtted lebegett. Chakra hatotta át. Fénye pedig elég volt ahhoz, hogy lást a karomszerűen ágaskodó, ámbár megdőlt, magányos, korhadó, halott fatörzset, melyen lábad nyugodott, s magad körül a vizet.. a temérdek, fekete vizet, mely rezzenetlen tükörként ölelte a hasonló ágakat körötted.
Mindent áthatott valami mély szomorúság. 
S ez a fény, ez a halovány, sárgás fénysugár hamarosan ellenfényt talált. Előtted, távolabb egy szentély épülete állt. Vaskos fehete gyökerek törtek elő falaiból és merültek alá a vízben. Felismerted. Ugyanaz a szentély, melyben pillanatokkal ezelőtt te voltál. Halvány, fehér fénnyel ragyogott a bejáratát lezáró szentelt kötél. 
- Engedj ki... - hallottad a csendes, sóhajszerű női hangot odabentről. 
-Eressz... Eressz szabadon!




// Nagyon örülök, hogy megihlet ^^ remélem most sikerült tovább fokoznom  //

Az íjász megpróbálta megállítani és megmenteni, de már elkésett. Saki látta a romok alól felszálló szentjánosbogár hadat. Egy pillanatra lehunyta a szemét, még mindig félt, de jól tudta, helyesen cselekszik. Ez a világ még nem eresztette, ám ezzel a tettével talán bizonyosságot nyer, hogy mégis miféle helyre került. Hirtelen érezte, ahogy megragadják, bár kissé meglepődött, nem erre számított. Sokkal finomabban ragadta meg a szörnyeteg, finoman tartotta, mintha csak félt volna, hogy kárt tesz benne. Amikor tisztán érezte, hogy felemelték, újra kinyitotta szemét. Sötétkék lélektükrök szemlélték a környezetet, akár egy kíváncsi gyerek, aki még alig látott valamit a világból. Szíve összeszorult, nem csupán félt, rettegett. A korábbi könnyeket újak követték, ám még a kissé elhomályosult látásával is észrevette a lény testén lévő jeleket.
Ezzel egy időben megérezte a chakrát, ami a szörnyeteget mozgatta. Elsöprő erővel futott végig rajta az érzés, ilyennel nagyon ritkán találkozott. A legjobban mégis az lepte meg, hogy mennyi elfojtott harag mozgott a lény bőre alatt. Úgy érezte, bármelyik pillanatban robbanhat. Viszont nem csak a lény, a saját szíve is majdnem átszakította a mellkasát, olyan hevesen vert a csontketrecben.
Mégis, amikor eljött a pillanat, minden olyan békés lett, mintha egy teljesen más helyzetbe csöppent volna. Aztán a lény kitátotta a száját, emlékeztetve a genint, mégis mit vállalt magára. A torkában keletkezett gombócot sokadjára sikerült lenyelnie. Néhány pillanattal később búgó hang tört elő a szörnyetegből és a szentjánosbogarak is egyre vadabb táncba fogtak. Elérkezett az igazság pillanata.
Saki sosem így képzelte el a véget, azt hitte megéri gyermeke és unokája születését. A furcsa világ még mindig nem eresztette, pedig azt hitte, ha eljut egy olyan pontig a történetben, újra Nui anyó kunyhójában találja magát. De legalább megtette azt, amit képességeivel tudott. Tisztában volt vele, hogy ereje nem lett volna elég szembeszállni a szörnyeteggel.
Sötétség vette körül, ahogy a lény egyszerűen lenyelte. Az egésznek egyre kevesebb értelme volt, hiszen ahelyett, hogy az emberszerű valami gyomrában találta volna magát, a szentélyt látta maga előtt.
*Nem értem...* Gondolat töredék volt csupán, ami agyában megfogant. Körös-körül fekete víz vette körül, amiből ágak álltak ki. Egyetlen szentjánosbogár adta a fényt, mégis mindent jól meg tudott figyelni. A víz valahogy megnyugtatta, érezte magában az erejét, szinte harmonizált a benne rejlő elsődleges elemmel. Mozdulatlanul állt, valamire várt, hogy történjen.
Az apró fényponton kívül más is világítani kezdett, a szentély bejáratát elzáró kötél. Sejtelmes fehér fény töltötte el a környéket és Saki megkapta a jelet. Elindult a szentély felé, végig lépkedett a vízen.
- Megyek... - hangja inkább hasonlított apró sóhajtásra, mint beszédre. Léptei bár bizonytalanok voltak, mégis töretlenül haladt a kötél felé. Már csak azt kellett kitalálnia, mégis hogyan vágja el a kötelet. Az egyik shurikenjét hátra hagyta, viszont szerencsére több is akadt nála. Ezúttal egy kunait vett elő, amit alkalmasnak vélt arra, hogy elvágja a kötelet. Már, ha egyáltalán ez tartotta vissza a női hang tulajdonosát.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


"Nem értem" e gondolatra a kicsiny bogár bájos, megnyugtató döngicséléssel repült közelebb az arcodhoz. Vajon meg akar nyugtatni? Vihar előtti csend talán.. egy pillanatnyi megnyugvás ebben a különös, egymásból születő, egymásban létező világban. 
A víz minden lépésedre hullámot vetett, de minden kicsiny hullám, mely lábadon feljebb kapott, szomorúságot hozott magával, miközben a szentély felé haladtál. 
Közelebb érve láttad, hogy a kötelet pecsétek erősítették.. bármi is volt odabenn, a te segítségedre várt. Úgy tűnt, mikor lezárták a szentélyt, senki nem gondolt arra, hogy kívülről bárki is megpróbálja kinyitni... Senki nem számolt veled. A kicsiny bogár őrült táncba kezdett, s a kezednek ütődött többször is. 
Könnyű volt. A kötél elvágásával a pecsétek megroppantak, a kötél fénye pedig kialudt. Körülötted megremegett a világ, s mintha vele valamivel több fény jutott volna be ide. A teremtmény? A víz tajtékos hullámokban csapódott neked. De az ajtó kitárult. A szentély mélyén lévő homályban pedig lassan megmozdult egy alak.
- Kiszabadítottál... - hallottad a női hangot, mely jóval erősebbnek hangzott, mint korábban. És már láttad is, ahogy a sűrű, gyökérszerű szövedékek közül, ami a szentélyt beszőtte, egy nő mászik elő.
- Nem is tudom.. hogyan köszönjem meg. - Hosszú, fekete haja eltakarta vonásait, s hangja valahogy hamisan csengett. Aztán fejét valamivel feljebb emelte, és szemében haragot láttál.
-A ruhámat viseled! - A hely ismét megremegett. A bogarad rettegve vonult vissza melléd.
-Tudod.. mindig ez van.. Minden éjjel eljövök.. És minden éjjel valakit, felöltöztetnek menyasszonynak! Mintha így vezekelhetnének... - a fekete vízben fehér, dühös alakja lépésről lépésre közelített. 
- De ma... mint oly sokszor, előtte már... - emelkednek a vízből korábbi áldozatai csontjai
- Elfogadom az áldozatot. - vigyora akár egy őrülté.
- Finomnak tűnsz.. és erősnek. Lehet hogy utána a falut is lerombolom... Le.. mielőtt véget ér az éjjel! - Hatalmas ütés hangját hallod, ami megremegteti ismét a helyet. A víz felcsap ismét, és a nő ingerülten kiált fel. Ez pedig esélyt ad neked a cselekvésre.

*Mégis... mit tettem?* Hasított éles késként a felismerés Sakiba. Azt tervezte, hogy ezzel megmenti a falut és a benne lakókat, ám nagyot tévedett. A szentjánosbogár ugyan próbálta megállítani, viszont a hang túlságosan keserűnek tűnt ahhoz, hogy továbbra is raboskodni hagyja a gazdáját. Túl jó szíve most még nagyobb bajba sodorta a genint, ráadásul az emberek élete továbbra is veszélyben forgott. A vízből kiemelkedő csontok látványától sötétkék szempárja kikerekedett, majdnem kiestek a helyükről. Mindkét kezét szája elé emelte, így próbálva megakadályozni, hogy a sikoltás kicsússzon rajta. A fekete hajú teremtmény pedig nem akarta olyan könnyen elereszteni kiszabadítóját.
*Azt hittem... ezzel véget ér...* Közben folyamatosan hátrált, el a nőtől, léptei mentén felkavarodott a nyugodt víz. Nem tudta volna megmondani, hogy a dühe vagy az őrült vigyora miatt rémült meg jobban. Döntésének súlya szinte elviselhetetlenül nyomta vállait. Egy ember sokakért... Néhány perccel ezelőtt még sokkal jobb tervnek tűnt, még ha nem is volt igazi terv, csupán így vélte helyesnek a döntését. Pont azokat sodorta veszélybe, akiket igyekezett megmenteni. Szíve mélyén még mindig reménykedett, hogy az álom hamarosan véget ér. Ám mivel még akkor sem került vissza Nui anyó kunyhójába, amikor a szörny megette, kezdett egyre inkább valóságosnak tűnni az egész eseménysor.
Szemébe könny szökött, olyan tehetetlennek érezte magát, semmi sem sikerült jól. Ahogy arcán végig csurgott a folyadék, észrevette a bogarat, ami őrült táncot járt. Korábban nyugodtan követte, most azonban rá is hatással voltak az események. A világító repülő gömb mintha eszébe juttatta volna, miket élt át és tett korábban. A falusiakat, akiket megmentett a hegyen, Rant, aki meglátott benne valamit, amit mások nem.
*Medikusnak tanulok... ha egyszer betesznek csoportba... nekem kell majd gyógyítanom... nem adhatom fel. Számítanak majd rám... a segítségemre. Vagyis valamit... ki kell találnom.* Miközben a szavak folyamatosan áramlottak végig elméjén, a teste ezzel egyidőben cselekedni kezdett. Ninjának képezték, vagyis a veszély érzete szépen fejlődött az évek alatt. Ahogy megremegett körülötte minden, Saki kézjelekbe fogott. Víz vette körül, ameddig csak ellátott, az elem, amivel olyan jó barátságot, szövetséget kötött. A technikához nem kellett sok kézpecsét, szinte azonnal aktiválni tudta.
- Suiton: Haran Banshou! - hangzott el a jutsu neve és megpróbált a tőle telhető legnagyobb hullámot létrehozni. Valami azt súgta neki, hogy a nő a múltban történt események miatt lett ennyire keserű és bosszúszomjas. A technikával inkább elterelni próbálta, egyelőre koncentráljon rá és ne a falura.
- Miért... - kezdett bele a kunoichi. - Miért vezekelnek? Mi történt?

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


Bár a nő dühösnek és elszántnak tűnt, úgy tűnt, önfeláldozásod pillanatnyilag megmentette a falusiakat, hiszen legalábbis míg le tudod kötni a figyelmét, a szörnyetege veszteg marad. Semmi imbolygás, semmi mozgás.. csak a hang, mely ritmikusan, tompán dobolt, de megrengette e cseppnyi, elzárt világot. 
De bármi is volt most odakinn, te veszedelmes ellenféllel néztél szembe. De talán mégsem annyira egyedül. A kicsiny bogár abbahagyta az őrült körözést, és letelepedett a homlokodra. Meleg fénye akár egy áldás ragyogott, s mintha jóval könnyebben bántál volna a vízzel, mely fegyveredként hűvös sötétséggel simult akaratodnak. Volt vajon a kapcsolat vele valaha ennyire élő-eleven? 
A hullám magasra szökött, és rettenetes erővel indult meg. Szétszórta a csontokat, és a nő kiáltását még hallottad, ahogy elsodorta... Aztán a víz hűségesen visszatért hozzád, akár egy kiskutya, nyalábokkal ölelve körül, mielőtt csendesedni kezdett volna... A kicsiny bogár pedig szárnyra kélt, majd gyors zuhanásba kezdett, egyenesen a fekete vízbe. Egy pillanatig még láttad a fényét pislákolni, majd eltűnt... Aztán előbukkant újra, valamivel távolabb. Fénye zöld derengésbe vonta a vizet. Kereste volna az ellenfeled? Talán... De soká nem kellett keresnie. A gyökerek, melyek eddig némán pihentek, hirtelen megmozdultak. A szemed káprázott volna? Nem.. néhány közülük határozott, de lassú mozdulattal csúszott a vízbe, miközben előtted a nő, valamivel távolabb lassan kiemelkedett. Mosolyából eltűnt az őrület csak a színtiszta düh villogott a vízmaszatos arcán.
- Ők. Mindannyian. Bűnösök. - szája lassan, sötéten formálta a szavakat. 
- Megölték a férfit, akit szerettem. Azt, akitől gyermekem fogant... és mikor elég erőm lett hozzá, hogy elpusztítsam mindet, elzártak. ENGEM! Mintha én lettem volna a bűnös. Mintha én tehettem volna mindenről!- a víz alatt a gyökerek összegyűltek, és most a nő körül lassan emelkedni kezdtek, egyre fenyegetőbben. Mögöttük azonban láttad előbukkanni a bogárkát, mely elkerülve a nő figyelmét egyenesen a szentély felé tartott. 
- Megfosztottak a  szerelmemtől. Megfosztottak a gyermekemtől.. és megfosztottak az életemtől!- Az a számtalan gyökér, víztől fénylőn már egészen más képet festett, mint addig, míg hátrahagyottan feküdtek kötegekben. A víz sok sarat lemosott róluk, s most már láttad, milyen sűrű, sötét szálakból állnak. Riasztóan hatalmas hajtömeg volt. 
- És mindezek ellenére... nem tesznek mást, minthogy újabb bűnöket követnek el... -sziszegte. 
- Áldozatokat hoznak nekem, ahelyett, hogy vállalnák a  felelősséget. - A hajtömeg idegesen megrezdült. Kész volt a támadásra. Te vajon felkészültél rá? Két nyalábnyi haj indult meg feléd, sötét csápokként, szúrásra készülve. 

A víz mintha teljesen a részévé vált volna, az irányítása most alig okozott gondot a kunoichinek. A támadás bár hatásosnak bizonyult, csak rövid ideig tartott ki, mert hamarosan visszatért a nő. A bogár fénye távolabb bukkant elő, aztán Saki elvesztette szem elől.
*A szentjánosbogár segít? Köze van a könnyebb irányításhoz?* Kérdezgette magától a fiatal genin, aki tekintetét a gyökerek irányába fordította.
Kicsit hátrált, amikor meglátta a vele szemben álló dühös arcát. Néhány alkalmat tudott csupán visszaidézni, amikor ilyesmivel találkozott. Aztán hirtelen megkapta a választ a korábbi kérdésére, amit a nőhöz intézett. Ettől csak még jobban összezavarodott. Úgy gondolta, hogy a falusiak nem ölnének meg akárkit ok nélkül. Azonban a korábbi cselekedetük óriási veszélyt hozott a fejükre. Sötétkék szempárja ide-oda pillantgatott, ahogy még több gyökér mozdult meg a fekete vízben. Az egész mintha egyetlen egészet alkotott volna, azonban ezt jelenleg nem tudta teljesen megerősíteni.
- De... miért? - bár elég sok mindenre magyarázatot kapott, mégis Saki több részletre lett volna kíváncsi. Hangja halkan szelte át a levegőt, teljesen másképp csengett, mint az előbb a nőé. - Miért... tettek ilyet?
Végül sikerült befejeznie a kérdést, amivel talán csak még jobban fel fogja őt dühíteni. Mindenesetre most muszáj volt ezt a kockázatot bevállalnia. Még tovább hátrált, amikor a víz szintje csökkent és észrevette, hogy a gyökerek bizony nem növényhez tartoznak. A korábbi elmélete igaznak bizonyult, ám teljesen másként, mint Saki gondolta. A fekete tömeg teljesen egészében hajból állt, a nőhöz tartozott. Szívverése egyre gyorsult, a gyomra pedig apró gombóccá szűkült össze.
*Mi tévő legyek?* Tette fel magának a kérdést, miközben igyekezett valami megoldáson gondolkodni. A beszéd sosem tartozott az erősségei közé, mégis próbálkozott, hátha ezzel sikerül olyan információhoz jutnia, amely hozzásegíti a megoldáshoz.
- A gyermeked... életben van?* Ezzel nagyon veszélyes terepre merészkedett. Mert, ha esetleg kiderül, hogy ő szintén halott, akkor csak még jobban feldühíti. A nő viszont a férjéről beszélt, a gyerekéről annyit mondott, hogy elvették tőle.
Amikor a hajtömeg megmozdult és egyenesen a kékesfekete hajú lány felé vették az irányt, Saki kézjelekbe kezdett. Chakráját a vízbe vezette, közben amilyen gyorsan csak tudott, leguggolt. Ott folytatta tovább a technika létrehozását.
- Suiton: Lekuu no Jutsu! - a fekete vízből hosszabb, chakrával erősített és keményített tűket hozott létre, amelyeket a hajtömeg ellen irányított. Némileg védelemként is tervezte használni, mert elég erős dárdák jönnek létre a jutsuból. Ha korábban a Haran Banshou olyan jól sikerült, bízott benne, hogy ezúttal szintén megnövekszik a technika hatóereje.
A továbbiakat sem bízza a véletlenre, igyekszik kicsit oldalra kitérni, ha esetleg újabb támadás történne. Amennyiben mégis eltalálja a hajtömeg egésze, vagy egy része, megpróbál hátrébb húzódni, amíg gyorsan és felületesen meggyógyítja magát. A nő már eddig is sok mindent elárult neki, vagyis van esélye jobban megismerni a történetet.

//Nos, ha ilyen módon nem lehet használni a jutsut, akkor szegény Saki csúnyán ráfaragott. ^^"//

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

- Miért? - mintha meglepted volna, ám vérszomja nem csitult, s hajából létrejött fegyver nem múló fenyegetéssel függött a levegőben.
- Te vagy az első, aki megkérdezi.. De.. miért is ne mondanám el.. - sziszegte.
- Ő.. nem a faluból való volt. Képzeld csak el, gyermek.. mekkora kavarodást csinálhat egy vándor szamuráj, aki hősi útját követve téved a világ végére, hogy aztán szerelembe essen valakivel, akinek már gyermekkora óta elrendezték a házasságát a falu vezetőjének tunya és ostoba fiával... - őrült színezet lobogott a hangjában, de a pillanatra beállt csend azt sugallta, a vihar még csak most jön. Szemei összeszűkültek, s szemmel láthatóan leste minden apró reakciód. 
- Hát nem szörnyű? Hát nem gondolod te is, hogy a gyilkosság a megoldás? Öljük meg, és akkor úgy tehetünk, mintha soha meg sem történt volna! - csattant a hangja. Várta a vádakat. Várta a helyeslést. Hogy a falusiak pártját fogd.
- Elvették tőlem. Nem maradt semmim.. csak a remény, hogy.. legalább a gyermekben túléli. S mit tettek? Elragadták ŐT IS!- kiált fel.
- Elrejtették.. vagy megölték... Soha többé nem láttam. Elképzelni sem tudod a fájdalmat... nem. Becsukod a szemed, s nem nézel, soha nem nézel a rossz felé. Hát én szembe néztem vele. Én, akit kitaszítottak, mert szégyent hozott rájuk. Én, aki nem voltam hajlandó a felesége lenni annak az alaknak... Én, aki egyedül maradtam! És döntöttem. Úgy döntöttem, eldobok mindent!- tekintete égő parázs. Szavai fekete páraként szállnak fel. A düh lassan felemészti emberi mivoltát.
- Volt egy tó. Jól emlékszem rá a gyermekkoromból. Úgy döntöttem, az lesz az utolsó, amire emlékezni akarok a világból.. s levetettem magam egy szikláról... de a víz elárult . -köröttetek fodrozódni kezdett a fekete víz, ami az irányításod alatt állt.
- A víz sem volt hajlandó befogadni. Számkivetettje lettem az emberiségnek, a természetnek, a világnak! Egyedül.... egyedül a szikkadt, agyagos part.. az volt, ami hajlandó volt elfogadni, s mikor haragom végül a falusiak ellen fordult, s bebörtönöztek, az agyagos föld felelt egyedül a hívásomra. - Valami ismét nekifeszült a lény testének. Hallottad, ahogy átszakad, s a lény felüvölt, ám a nő mintha nem is hallotta volna... Számára csak a préda létezett. 
-Ez.. gyermek. Ez a történetem.. és ezzel ér véget a tiéd!- kiáltott fel ismét, s a hajnyalábok megindultak feléd. A víz pedig chakráddal átitatva hűségesen szolgált ismét. A dárdák megindultak. A nő szinte meg sem mozdult, hajtömege emelte el a támadásod útjából, s láttad, hogy dárdáid csak összekuszálják a hajtömeget. A nő fegyvere kiszámíthatatlan és erős volt. 
Számodra viszont odakintről felragyogott a Hold ezüstös fénye. S a fényben árnyékot vetett valaki..

-Pusztulj szörnyeteg! - a Vándor, ki hősi útját követve, a megmentésedre érkezett, s már hallottad is egy nyíl visító süvítését. De kiáltására valami más is felelt. Egy medve harci üvöltése. A szörnyeteg testén a rés kitágult. Friss levegő áramlott be rajta. A nő ingerülten felüvöltött, s láttad, hogy az eddig nem használt teljes, mindent betöltő hajtömeg is megmozdul, hogy feleljen az új kihívásra.
A Vándor beugrott a résen, íját célra tartva, a fehér medve pedig vicsorogva robogott be utána, s nyakát szorítva piros kabátkában ott csüngött a kislány is. A fekete hajtömeg pedig kemény dárdákat formált, és gyilkos sebességgel indult meg feléjük.


Csing...

A romos szentély felől csengettyűszót hallottál. Talán csak te egyedül. Majd felbukkant a szentjános bogárka. Vidám körténcot járt neked, majd szinte egy pillanat sem kellett, s már ott volt előtted.
- Nakahara...Saki... -szinte nem is hallottad a gyenge hangot, amivel megszólított.
- Nézd őket... -intett a harcba merevedett alakok felé. Számukra az idő folyt tovább, mégis úgy láttad mindet, mintha egyetlen, végtelen időpillanatba fagytak volna.
- A halál árnyéka lebeg felettük. - vajon szomorúság van a bogárka suttogó hangjában?
- Egyiküket.. egyiküket megmentheted. - súlya volt a súlytalan szavaknak.
- Választanod kell... vagy mindannyian elvesznek. 

Saki felkészült a legrosszabbra, vagyis hogy technikája nem lesz elég erős visszatartani a hajtömeget. Részben igaza is lett, a Lekuu no Jutsu csupán arra volt elég, hogy összekuszálja a fekete dárdákat.
*Túl erős... nem tudom visszatartani...* Arcára kiült a félelem és a próbálkozás keveréke. Homlokán izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni, ahogy igyekezett fenntartani a védelmét. A levegőt is egyre hangosabban vette, viszont a nő nem biztos, hogy meghallotta.
Ahogy guggolt a vízben, egyszer csak valami megváltozott. Az eddigi sötétséget átvette a Hold ezüstös fénye. Valaki árnyékot vetett, és nem is kellett sokáig várnia, hogy kiderüljön, kihez tartozik. Fejét oldalra kapta, mert próbált meggyőződni róla, hogy mi történt. Sötétkék szempárja elkerekedett, amikor meglátta az árnyék forrását.
*Mit keres itt?* Kérdezte magától a kékesfekete hajú genin. Közben igyekezett kitérni az esetleges újabb támadások elől. A nő már másra koncentrált, az íjász, akivel együtt fogságba esett, egyenesen nekirontott. Utána a fehér medve, rajta pedig a kislány. Úgy tűnt Saki megmentésére siettek, akinek ettől könnyek gyűltek a szemében. Nagyon ritkán történt vele ilyesmi, egy kezén meg tudta volna számolni, hányan kockáztatták miatta az életüket. Viszont így az áldozata néhány röpke pillanat alatt tört darabokra. Megmentővé akart válni, mégis hárman siettek a segítségére. Az önmarcangolásnak azonban más időpontot kellett találnia, jelenleg azt tartotta legfontosabbnak, hogy valahogy lenyugtassa a nőt. A története szívének legbelső zugaiba is eljutott. Bár vele még soha nem történt ilyen, teljes mértékben át tudta érezni a szenvedést. Nem egy szörnyeteget kellett legyőzni, hanem egy fájdalmát dühbe fojtó feleséget, anyát.
- Várj... - kezdett bele, viszont nem jutott sokáig. Próbálta megállítani az újabb vérontást. Eleget szenvedett már mindenki, ez a harc pedig csak rontott volna a helyzeten. Legalább is Saki így látta.

Csengőszó hallatszott és mintha megállt volna az idő a kunoichi számára. Kívülről látta az egész harcot, már nem volt a részese. A szentjánosbogár elhaló hangon szólította meg a lányt. Erre felkapta a fejét, olyan hihetetlennek tűnt az egész, csupán egy álomnak. Amikor úgy döntött, többet nem próbálkozik kiszabadulni innen, hanem halad tovább a történettel, még fogalma sem volt, hová vezet minden. A bogárka választás elé állította. Pont őt, aki próbált annyi embert megmenteni, amennyit csak tudott.
- Kérlek... - suttogta ugyan olyan halkan. - Kérlek... - ismételte el újra. Aztán lerogyott a földre, egyenesen a fekete vízbe és onnan figyelte az eseményeket.
- Nem... nem tudok dönteni... - könnyek folytak végig az arcán, vékony nyomokat hagyva maguk után. A legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy ha nem tesz semmit, akkor mindannyian meghalnak. Jobb kezével letörölte a könnyeket, majd felállt. Kézjelekbe kezdett és aktiválta a Shunshin no Jutsut. Apró vízcseppek kavarogtak körülötte, ahogy megtette a rövid utat. Pontosan látta maga előtt a célt, a nő közelébe tervezett érkezni. Pont úgy, hogy ne a harcoló felek útjába kerüljön, hanem kicsivel odébb. Így remélhetőleg megússza sérülés nélkül.
Kinyújtotta az asszony felé a kezét és apró mosollyal az arcán szólította meg.
- Keressük meg együtt a gyermekedet!

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja


Hiába kérlelted. Még a bogárka sem mentett fel a döntés súlya alól, amit rád rótt ez a világ. Ott rezgett előtted, némán a levegőben, és ott a teher: ha nem döntesz, elvesznek mindannyian. Magadra maradtál. S ahogy a pillanatok, akár könnyeid, peregtek, a küzdelem, még ha látszólag lassan is, pergett tovább: a medve tátott szájában megvillantak az agyarak miközben elkerülte az első támadó hajnyalábot. A kislány egészen a nyakára lapult. Íjászod pedig újabb nyilat eresztett szabadjára, miközben a haj egyre emelkedett, s tömege mintha nőtt volna vele. Állandó mozgásában lassan kezdte eltakarni a fényt.
E végzetes pillanatban mégis erőt találtál magadban. Valami mélyről jövő, ősi erőt, mely nem hagyta, hogy végleg elcsüggedj. A technikád könnyedén és erősen jött létre. Tested olyan fürgeséggel mozdult, mintha nem is vízen, de felhők között járnál, s mögötted sárgás fénycsíkot húzva ott repült a kicsiny bogár.
Közben a fagyott idő ismét rendes medrébe tért. Mire Hozzá értél, már újra vad iramban folyt a csata. Szédítő sebességben törtek előre, majd még előrébb a lándzsává vált tincsek. Mintha az egész hajtömeg önálló életet élt volna, itt-ott szétbomlott, hogy megragadhassa reménybeli áldozatát.  Meg-megvillanó, fehér bundát láttál. Levegőbe repülő szőrszálakat. Láttad, ahogy a piros köpenyből lehasítanak egy darabot, s az íjra rátekeredik egy vékony tincs, hogy kirántsa a férfi kezéből. De az Íjászod sem volt rest, kardért nyúlt.. Te voltál az egyetlen, aki e pillanatokban kimaradtál a tombolásból.. de a te szereped vált legfontosabbá e történetben, hiszen meghoztad a döntést.
Gesztusod, mosolyod oly idegen volt a dúló közdelemtől. A nő egy pillanatra megmerevedik, s miközben haja tovább harcol, lassan feléd fordul.
Most arcán nem dühöt látsz, hanem hitetlenkedő… reményt?
A döntés megszületett. Őt választottad.
Láttad a tekintetében megrezdülő magányt.
A hajzuhatag lecsapott. A medve felordított. A nő mögött láttad, ahogy egy hajdárda elsodorja a kislányt. Láttad, ahogy két, majd három, s rögtön hat dárda csap el a medvére.. és ahogy az Íjász körül öleik a szálak…
S a haj, hirtelen téged is elborított, s már nem láttad sem az ordító medvét, sem a nőt…

De nem fájt semmi… Lágyan örvénylett körülötted. Törleszkedett, akár egy macska. Majd meglebbent, s mélyéről előbukkant a nő. A haragja ellobbant. Őrülete semmivé lett. Szép, fehér arcából, hol a fiatalság virult, a tekintete téged figyelt, ám már nem vadság, hanem a remény csillant benne.
 - Köszönöm. –hallottad a suttogást.
- Még senki nem volt, aki segíteni akart volna nekem… Aki.. engem választott volna.. – a haj ismét mozogni kezdett, s lassan rések nyíltak a tömegében a külvilág felé. A nap ragyogott. Egy tó partjának látványa rémlett fel előttetek, melynek a partján állt a szentély. A látkép kissé levegős volt. Talán egy emlék…
- Itt találkoztunk először úgy… emlékszem a vörös kendőre, amit ajándékba hozott… az esküvői kimonómhoz.. és… valahol… itt romlott el minden… - a haj végre visszahúzódott.  A nő elrévedve tekintett körül. Lábad alatt agyagos part.. A nő aztán ismét rád nézett.
- Nem tudom… már nem tudom hogyan kellene hozzákezdenem a kereséshez. Már… nem látom az arcukat.. Évek teltek el… Segíts kérlek.. Hol keressem őket? Hol keressem a lányom?

Amikor meghallotta a medve üvöltését és látta, hogy folytatódik tovább a csata, Saki eléggé elbizonytalanodott. Azt hitte, az lesz a megoldás, hogy meggyőzi a nőt, hagyja abba az értelmetlen harcot. Aztán észrevette az arckifejezését, nem tartott sokáig, ám mégis a düh helyét átvette a remény. Egy pillanatra, mintha összekapcsolódott volna meg nem értett magányuk. A kunoichi sem illett bele a ninja létbe, mégis igyekezett a tőle telhető legjobban megcsinálni mindent.
Ahogy a haj körbe ölelte, ismét félelem suhant át tekintetén, a mosolya eltűnt arcáról.
*Jól döntöttem... tényleg... ez a helyes?* Aggodalmasan csengő belső hangja megpróbálta figyelmeztetni, vagy elbizonytalanítani. A sötétkék hajú lány sem tudta, mégis milyen érzelmet volt hivatott átadni gondolata. A hajtömeg immáron lágyan ölelte körbe, semmilyen fenyegetést nem jelentett Saki számára. Néhány pillanattal később bukkant elő a nő, arca teljesen másképp festett, most hogy eltűnt róla a harag.
A genin mozdulatlan maradt, igyekezett kissé magabiztosabb megjelenést kölcsönözni saját magának. Innen már nem fordulhatott vissza. Meghozta a döntést, tehát végig kellett mennie a kiválasztott úton. A nő hófehér arca sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint néhány perccel ezelőtt. A köszönetnyilvánításra bólintott egyet, halvány mosoly futott át arcán.
*Még senki nem választotta őt? Ezt hogy értette? Többször megtörtént már? Mások is jártak itt?* Szűnni nem akaró kérdések csaptak fel agyában, amelyekre egyelőre nem kapott választ. Sötétkék szempárja fürkészte a környéket, ami szép lassan megváltozott. A korábban mindent elborító hajtömeg szép lassan szétvált, teret engedve egy tópart látképének. A lánynak olyan ismerős volt, de lehet csak a szentély miatt.
Saki nem tervezett ennyire előre, csak szerette volna, ha a nő megnyugszik, rájön, hogy nem minden a harc és a bosszú. Arról viszont fogalma sem volt, hogy innen merre haladjanak. Láthatóan a nő sem emlékezett igazán, szerettei arcát is elfelejtette.
- Hogy hívnak? - kérdezte alig hallhatóan a mellette állótól. Úgy gondolta, első lépésnek ez is megteszi. Ha visszaemlékszik a saját nevére, aztán a férfiére, akibe beleszeretett, lassan elindulhatnak ezen a nyomon. - Engem Sakinak - tette hozzá kissé félve.
Általában nem ő tette meg az első lépést, itt viszont úgy érezte, szükség van erre. Minden erejével szeretett volna segíteni a nőnek, hogy újból találkozzon a gyermekével.
- És... a lányod neve? - tartott egy kis szünetet, a szavakat kereste. Tekintete a földre tévedt, ekkor vette észre az agyagos partot, ahol álltak. - Emlékezni fogsz... egy anya soha nem felejti el a gyermekét.

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja




Még ha nem is bíztál benne, mégis megtaláltad a megfelelő szavakat. A haragban eltöltött évek ellopták emlékeit, de most, hogy megcsillantottad előtte a reményt, esélyt adtál a nőnek, hogy új mederbe terelje életét. 

-A nevem? - meglepted a kérdéssel, s láttad, hogy valahogy méginkább ellágyul, ahogy a bizonytalansága a felszínre tör.
-A.. nevem... a nevem.. a..-könny fátyola vonja be szemeit, majd mintha mégis fény gyúlna elméjében.
-Yuna. - ahogy kimondta, tekintete hirtelen riadtá vált. Megrohanták az emlékek. Aztán láttad, hogy zokogva térdre omlik, ahogy az emlékek és a jelen lassan összekavarodtak. 
-Nem lehet...Nem... - A hajzuhatag megrezdült. 
-Ez nem lehet!- kiáltott fel a fájdalom szívtépő hangán és talpra ugrott.
-Meg kell.. MEG KELL TALÁLNOM! - Környezetetek elhalványodott, áttetszővé vált. A haj uralta emlékillúzió kezdett visszacsúszni a valóságba, ahogy Yuna kifelé igyekezett belőle. Aztán már érezted a fekete vizet a lábad körül, s talán ekkor már tudtad, hová igyekszik. A csendbe burkolózott csatatéren egy kicsi, vörös köpenybe burkolt alak hevert. Yuki, a kislány.. ijesztő mozdulatlanságban. 
Yuna térdre vetette magát, hogy felemelje, s magához ölelje. A gyermek, mintha csak aludt volna... 
Valami hűvös érintette meg a kezed. A nagy fehér medve véres alakja állt melletted és orrával megbökte a kezed. Szemeiben a fájdalom alatt mély szomorúság ült, ahogy Yunára és Yukira nézett. Aztán vissza rád. Busa fejével ismét meglökött, s e pillanatban talán felfedezted, hogy bal fülén, hátul egy pecsétet visel. 
Ha körül néztél, nem messze tőled, törötten hevert egy íj... És a szentély lábánál az íjász, aki látható sérülései ellenére is konokul a szentély belsejébe igyekezett. 

//Bocsi, jó sokat késtem, de az előző hetem horror volt, hétvégén pedig ledöntött a lábamról valami nyavalya!//

- Yuna - ismételte a nő után, mintha így próbálná megerősíteni, hogy valóban nem szörnyetegről van szó, csupán egy megtört asszonyról és anyáról.
Saki hirtelen nem tudta, mit tegyen, amikor a vele szemben álló felpattant, a hajzuhatag visszahúzódott és újra a valóságba kerültek. Vagyis, amit mindenki a valóságnak hitt. Bár talán tényleg az volt, a genint nem illúzió tartotta fogva. Aggódó sötétkék szempárja ide-oda mozgott, figyelte a külvilágot. Aztán kezéhez valaki hideg ért hozzá. Ösztönösen elkapta, de az is lehet, hogy csak megijedt. Újra víz ölelte körül a lábát, a csatatér pedig megint láthatóvá vált. Yuna oda futott a vörösbe tekert apró alakhoz, a kislányhoz. Az egész jelenet olyan hihetetlennek tűnt. A kunoichi fel sem fogta igazán, ez mit jelent.
Szép lassan került a helyére minden benne, ahogy a fehér medve újra megbökte. Tekintetük találkozott, szemeiben szomorúság ült. Saki végre megértette, mégis mi történt.
*De... de... hogy lehet? Mégis... miért?* Kérdezgette magától, miközben könnyei lassan csurogtak le arcán. Látása ugyan egy kicsit elhomályosult, mégis észrevett valamit a medve bal fülén. Megpróbálta kivenni, hogy mi az. Néhány másodperc után jött rá, hogy az bizony egy pecsét. Egyelőre csak ennyit tudott meg, egyáltalán nem ismerte fel, konkrétan mit ábrázol.
*Ez meg...?* Lépett kicsit közelebb az állathoz, ha egyáltalán hagyta. Majd mintha villám csapott volna belé, eszébe jutott a kicsivel arrébb játszódó jelenet. Yuna felkiáltása még mindig a fülében csengett, olyan szívszaggatóan hangzott.
Gyorsan odafutott, hogy megnézze, mi történt. Yuki mintha aludt volna, mozdulatlanul feküdt a nő ölében. Saki kezei elkezdtek remegni, könnyeivel küszködött.
*Medikus vagyok... valamit tennem kell!* Amint ez végigfutott az agyán, letérdelt Yuna mellé. Kezei körül felizzott a zöld, gyógyító chakra. A Shousen Jutsuval, vagyis a Misztikus Kéz Technikával ment végig a gyermek teste fölött. Nagyon koncentrált, minden erejét bevetette, még több chakrát küldött a technika megtartásához. Már csak ebben reménykedhetett, ez a legjobb gyógyító jutsuja.
Közben szeme sarkából észrevette, hogy az íjász elindult a szentély felé. Reménykedett benne, hogy nem fog semmi elhamarkodottat lépni.