Befagyott Tó

Hokkyoku guma  - Nakahara Saki kalandja

// A lényeg, hogy rendben vagy  Tudod, hogy nem harapok ^^ //


Finom rétegekben, fokozatosan tárta fel titkait ez a valóságba ágyazott valóság. A tragédia tragédiába fordul, szívedben végigrezeg. Sodródhat-e még nagyobb sötétségbe? Róhat-e ki szívedre még nagyobb terhet, észrevétlen hántva le személyiségedről az elvárásokra született borkokat? 
A csatatéren heverő apró, megtörtnek látszó vörös forma, a nemrég még démonként élő, aggódó nő arca, a fekete víz, mely macskaként törleszkedik hozzád, egyetlen fájdalmas történet részesei. És ebben a kínban állsz te is. Nem csak szemlélője vagy. De vajon képes leszel-e alakítani? El tudod-e hozni a megváltást, miután e világ mégsem kért az áldozatodból? 
Az arcodon legördülő könnyek némán cseppentek a fekete vízbe. 
A medve nem tett fenyegető mozdulatot. Mintha talán várt is volna rá, hogy megérintsd. Érezted ujjaid alatt a tömött, puha bundát, s azok alatt a tömör izomzatot. A medve megrázta magát, s ujjaid alatt életre keltek az izmok, és csiklandósan futott át valami alig észrevehető... chakra?
Figyelmed azonban a kaland legtragikusabbnak tűnő része köti le. Yuna és a lánya. Ahogy odalépsz hozzájuk, a nő könnyes arccal néz fel rád. Nem tud megszólalni, torkéra a sírás fagy, ahogy hangtalanul formálja: nem lélegzik.
A kislány arca, akár egy angyalé. Csendes. Ártatlan és nyugodt. Mégis látod hogy a nyakán vöröslő csík fut végig, a haj ostorszerű nyoma. Bizonyára a ruha alatt több nyomát is felfedeznéd.. De szúrt seb sehol. Se hasított. Mintha még abban a káoszban is lett volna valaki, aki vigyázott rá. A medve csatlakozik hozzátok, miközben felkészülsz, hogy bevesd a leghatásosabb technikádat. 
Ujjaid körül felragyogott a zöldes színű chakra. FInom, megnyugtató gyógyító erőt árasztott, hogy helyreállíthassa a sérülések okozta károkat. Yuna mereven tartotta. Megmozdulni sem mert. A kislány pedig végre fellélegzett, majd nehézkesen megmoccant. A nő pillái megrebentek. Tekintetében a hála fénylett fel, majd egyik kezével előre nyúlt és megérintette a homlokod.


Az érintés meleg volt, de csak egy pillanatig gondolhattál erre. A fekete víz felhullámzott körülötted, az alakok elenyésztek. Tudtad, hogy a ott vagy Yuna mellett, most mégis egyedül álltál egy végtelen térben, melyet csak a fekete víz hullámzása tört meg.. S hogy a különös élmény még furcsább legyen, elmédben egy új technika képei jelentek meg. Talán meg kellene próbálkoznod vele? Nem kísértett se rossz érzés, se félelem. Érezted hogy ez a lehetőség ajándék. 

//Itt az alkalom, hogy a korábban egyeztetett tanulást a történetedbe illesszük. Visszaadtad Yunának a lányát, így megajándékoz azzal az információval, amivel elsajátíthatod. Szeretném ha a következő postodban erre sort kerítenél, az egyenlegedben ez a korábbi megbeszélés idejére számít, hizen ha a történetbe már akkor jól illeszthető lett volna, már akkor megírhattad volna a tanulást. 
Mivel a technika nem bonyolult, és szerintem elég érdekes történetet tudsz a konkrét tanulás mellé tenni, ha abból indulsz ki, hogy Yuna képekkel, benyomásokkal segíteni tudja a tanulásod, 40 sorban elegendő lesz ezeket a próbálkozásokat taglalnod. Mindenképp térj ki a technika lényegi és elméleti részeire is, mert azon is múlik, hogy sikerrel jársz-e. //

Egyre jobban koncentrált, hogy a kislány sérüléseit el tudja látni. A zöld chakra folyamatosan izzott mindkét kézfeje körül és szép lassan látható eredményeket tudott felmutatni. Ahol a hajzuhatag megsebesítette Yukit, egyre kevésbé látszottak a nyomok. Saki kevés chakrájából is annyit engedett szabadjára, amennyit csak tudott. Már nem foglalkozott azzal, hogy esetleg emiatt ő szendved el negatív következményeket. Időt adott magának, mert hiába vetett be magasabb szintű medikus ninjutsut, ilyen sérülések mellett nem remélhette, hogy hamar befejezi a műveletet.
Sötétkék szempárját végig a kislányra szegezte, főleg azért, mert nem mert Yuna szemébe nézni. Újra egyesítette anyát és lányát, nem ennél a pillanatnál engedhette meg magának Yuki elvesztését. Végül megmozdult Yuki, ekkor nézett fel újra a genin a nőre. Tekintetük találkozott, Yuna pillantásából hálát olvasott ki. A kékesfekete hajú kunoichi abbahagyta a gyógyítást, eltűnt a kezét körülölelő zöld chakra. Hirtelen érintést érzett a homlokán, Yuna érintette oda a tenyerét.

Hirtelen képek rohanták meg, a fekete víz pedig mintha óvón ölelte volna át. Egy technika részleteit látta a fejében, amit először nem értett igazán. Ám azt sugallták, hogy meg kéne próbálnia és amúgy sem veszthetett vele sokat. Bár a fáradtságtól kissé lassabban fogta fel, mégis sikerült értelmeznie a jeleket. Noha csupán bizonyos részleteket látott, nemsokára egy kerek egésszé állt össze a jutsu.
*Ezt Yuna mutatja nekem?* Kérdezte magától Saki, választ nem várva. Persze sejtette, hogy igennel felelnének a kérdésére, hiszen máshonnan nem jöhettek a technikai részletei.
Mindenki és minden eltűnt mellőle, kizárólag a végeláthatatlan vizet látta. Tudta, hogy nehezebb dolga lesz, mert eddig mindig részletesen elmagyarázták neki a jutsu működését, neki csak el kellett ismételnie a folyamatokat. Látta, ahogy a használó elmerül a vízben és szinte eggyé válik vele, teljesen láthatatlan lesz. Arra hamar rájött, hogy bárki is alkalmazza ezt, szó szerint nem válik eggyé a vízzel, az sokkal magasabb technikai szint. Helyette elrejtőzik és így sokkal nehezebb észrevenni.
Yuna segítsége igencsak jól jött, hogy egyáltalán értelmezni a technikát. Kézjeleket nem látott, amik szükségesek lennének a jutsu megalkotásához. Viszont minden tartalékára szüksége volt, ezért chakragyűjtő pozícióba helyezte a kezét. Egy rövid ideig így állt, csakhogy közben újabb képek villantak fel elméjében.
*Köszönöm...* Arcára viszonylagos nyugodtság ült, ahogy kezdte megérteni a technika működését. Mivel Suiton technikáról volt szó, előhívta elemi chakráját.
Már jól bánt az elsődleges elemével, ki tudta használni a víz adta lehetőségeket. A Yin, vagyis Fizikai chakrát hozta működésbe, mivel az elemi manipulációk ezen alapulnak. A genin kezdett rájönni, hogy Yuna lehetett volna kicsit konkrétabb is, hiszen a "láthatatlanság" lényegét egyelőre rejtély övezte a kunoichi számára. A végeláthatatlan fekete víz helyett a technika használója egy kis tócsában merült el.
*Nos... ha jól értem, el kell bújnom a vízben. Eddig még nem találkoztam ilyen jutsuval. Azt hiszem... értem az elméletét. A Suiton elemi chakrát kell felhasználni... majd úgy alakítani, hogy elrejtsen. Mintha a Kakuremino no Jutsu lenne... persze bonyolultabb. Viszont ez alapján elindulhatok.* Nagyjából mégis kezdte átlátni a technika működési elvét. Egyelőre azt még nem tudta biztosra, hogy egy kis és sekély tócsában ez hogyan fog működni, de a körülötte lévő víz jó kiindulásnak bizonyult.
Kiterjesztette teste köré a Suiton chakrát, hogy reakcióba tudjon lépni a fekete színű folyadékkal. Azzal tisztában volt, muszáj mozdulatlannak maradnia, különben a technika nem sokat ér. Ehhez pedig a Kirigakure no Jutsu kapcsán tanultakat vetette be. Megtanították vele, hogyan kell mozdulatlannak maradnia, hogy ne vegyék észre a sűrű ködben. Chakrájának segítségével igyekezett elmerülni a vízben, tulajdonképpen menedéket keresett.
Mivel a jutsu nem igányel kézjeleket, ezért gondban volt, mégis miként fókuszálja elemi energiáját. Yuna képei valamennyire azért vezették ezzel a kérdéssel kapcsolatban is. Érezte, ahogy a Suiton chakrája kerül előtérbe, aztán szép lassan igyekezett szinte eggyé válni a vízzel. Merülés közben nem, de utána megpróbált teljesen mozdulatlan maradni, nehogy valamivel megtörje az álcát. Elsőre szinte alig sikerült elérnie a kívánt hatást. Persze nem is számított rá, a korábbi tanulásokból tudta, hosszabb út vezet a sikerig. Mégis, korábban már ennél feladta volna, mondván túlságosan ügyetlen ehhez, nincs meg a képessége hozzá. Csakhogy azóta évek teltek el, többen meglátták benne a tehetséget, ezért Saki megtanulta rendjén kezelni a technikák elsajátítását.
Inkább kevesebb chakrával próbálkozott, hogy tovább kitartson, többet tudjon gyakorolni. A víz szinte már társává vált, egyre jobban kezdte felfedezni az elemét. Suiton chakrája szinte magától lépett működésbe, ahogy újabb próbát tett, ezúttal jobban koncentrált, hogy a körülötte lévő folyadékot a hasznára tudja fordítani. Koránt sem volt olyan egyszerű megőrizni a mozdulatlanságot, közben pedig fenntartva az álcát. Süllyedni kezdett és észrevette, hogy a lábfejét szinte nem lehet látni. Egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy elsajátítsa a technikát. Egyre jobban kezdett ráérezni a technika működésére. A Suiton chakra könnyen engedelmeskedett a fiatal geninnek, ezáltal lábának további részeit téve alig észrevehetővé. A próbálkozások viszonylag hamar kimerítették, ám ettől még folytatta a gyakorlást. A Yuna által mutatott képek egyre több értelmet nyertek, most hogy végre majdnem teljesen tisztában volt a technika működési elvével.
Újabb próba következett, ezúttal kicsivel több chakrát használt fel, amivel körbevette a testét és a közeli vízbe is áramoltatott belőle. Testét ellazította, mert tudta, hogy merev végtagokkal sokkal nehezebb lesz mozdulatlanul "beleolvadni" a környezetbe - jelen esetben a vízbe. Szép lassan merülni kezdett, majd lassan a víz chakrájával nekilátott a technika kivitelezésének. Az első néhány próbálkozás csupán arra volt elég, hogy a lábát elrejtse a folyékony közegben, testének többi része még igencsak észrevető volt. Tartott egy kis szünetet, hogy chakrája feltöltődjön, a korábbi gyógyító technika is elég sokat kivett belőle.
Miután úgy érezte, ismét képes folytatni, próbálkozások sora következett. Fejében már teljesen megalkotta a jutsu létrehozásának képét, innentől a gyakorlás maradt hátra. Lassan, de biztosan haladt a célja felé. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, számolni pedig elfelejtette a próbálkozásokat. Sakinak egyre könnyebben sikerült álcáznia magát, testének alsó felét szinte nem lehetett észrevenni, miután alkalmazta a technikát. A víz mintha pluszban a segítségére lett volna, könnyen adta magát. Testének ellazításával szintén nem akadt problémája, megtalálta a kellő egyensúlyt. Sajnos az elmerülési sebességén még dolgoznia kellett, azonban rájött, hogy lépésenként haladva gyorsabban tudja maga alá gyűrni ezt a kihívást. Újabb kis szünet következett.
*Vajon... mi történik kint? Mennyi idő telt el?* Kérdezgette magától a kunoichi, mert úgy tűnt, mintha megállt volna számára az idő. A fekete víztömegen kívül semmit nem látott. Reménykedett benne, hogy minden rendben van, Yuki nem szorul újabb orvosi segítségre.
Alig tartott néhány perc pihenőt, folytatta tovább a gyakorlást. Lassan eljutott odáig, hogy a felső testének felét is szépen el tudta rejteni. Innentől már csak néhány lépés választotta el a teljes sikertől. A folyamat bár még nem ment neki olyan természetesen, sokkal gyorsabban ki tudta vitelezni, mint korábban. Úgy döntött, kicsit változtat a tanulási folyamaton. Egész testével lemerült a víz alá, ahol kiterjesztette a chakráját. Így próbálta meg minél hatékonyabban álcázni magát. Szinte eggyé vált a körülötte lévő vízzel. Sokszor ismételgette a folyamatot, amíg úgy érezte, már majdnem teljesen el tudja magát rejteni a kíváncsi szeme elől. Persze tökéletesítésre szorult a jutsu, azonban az alapjait nagyjából megtanulta, begyakorolta.

//Hétfő óta készül ez a poszt, nem viccelek. Mivel alig volt valami leírás a jutsuról, a saját fejemből pattant ki a létrehozás módja. Remélem nem írtam nagy butaságot.//

A hangok olyan távolról érkeztek, mintha nem lennének igaziak. Saki ismét megingott, már fogalma sem volt arról, melyik a valóság és melyik az a világ, amit képzel. Minden olyan kézzelfoghatónak tűnt eddig, ám ahogy a szentjánosbogár elhúzott a füle mellett, az egész távolodni kezdett. Szíve hevesebben vert, vérében szétáramlott az adrenalin.
*Mi ez?* Kérdezte magától a kékesfekete hajú genin. A befagyott tó, a kunyhó, Nui anyó, minden egyszerre árasztotta el a tudatát. Jól tudta, ez lehet az alkalom, hogy visszatérjen a valóságba. Ninja érzékei hevesen jelezték neki, tegye meg az a bizonyos lépést, törjön ki ebből az illúzióból, ami fogva tartja. Ám szíve mást súgott neki.
Ran-san Szája tisztán formálta ezt a két szót, azonban egy hang sem jött ki belőle. Némán, a jelenetet figyelve csúszott ki a név. Sötétkék szempárja egyetlen pontra fókuszált, az íjászra, aki a gömböt fogta. Arcára diadalittas mosoly fagyott, mint aki megnyert egy egész háborút. A medve közben már majdnem elért a szentély ajtajához, mert amikor meglátta a férfit, egyenesen felé vetette magát.
*A medve... megfejteni ki az...* Belső hangja szinte suttogta ezeket a szavakat. Nui anyó hangja visszhangzott mindenhol. A kunoichi ebből tudta, még fontos feladat vár rá. Mint oly' sokszor, ezúttal is szívére hallgatott. Maradt még, hogy a végére járjon a történetnek. Úgy gondolta, még ha rossz döntést is hoz, nem hagyja annyiban ezt a világot. Mélyen belül úgy érezte, ez nem csupán egy teszt, vizsga, amint át kell mennie, hanem valami fontosabb.
Ha már sikerült egyesíteni anyát és lányát, gondoskodni szeretne róla, hogy boldogságuk ne legyen rövid életű. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha a gömb pusztulása nem csupán a szörny végét jelentené, hanem Yunáét is. Eggyé váltak, a nő irányította, de pont emiatt vethet véget az életének. Alig maradt ideje cselekedni, viszont muszáj volt megpróbálnia.
- Kérem... várjon! - bár kiáltani szeretett volna, mégse lett olyan erőteljes. - Ha elpusztítja... Yuna is meghal... Tényleg ezt szeretné?
Tekintetében a félelem és a kétségbeesés kettőse járt táncot. Teste szinte magától mozdult, néhány gyors kézjel és a Shunshin no Jutsu aktiválása. A víz megremegett, ahogy eltűnt, majd néhány pillanat múlva a szentély ajtajának közelében tűnt fel. Talán még időben sikerül lebeszélnie az íjászt, hogy valami borzalmasat tegyen.
- A szörnynek... vége.

Saki sötétkék szempárja könyörgött az íjásznak, hogy ne tegyen semmi olyat, amit később megbánhatna. Egy pillanatra elszáll a diadalittas arckifejezése, helyére a kétely költözik. A fiatal genin csendben figyel, vár, hogy mi lesz a következő lépése. Figyelmesen hallgatta a férfit, ám egyszer csak a medve üvöltése szakította meg a kissé nyugodtabb pillanatot. Sajnos nem maradt elég ideje reagálni, de szerencsére az íjász idejében elugrott. A gömb pedig még mindig nála volt, úgy tűnt, nem akarja egyhamar elereszteni. A kunoichi kicsit lejjebb hajtotta a fejét, amikor arra a pontra ért, hogy a bátyjáról beszéljen. Mindenki szörnyű dolgokat élt át, a keserűségük végül erre a helyre, ebbe a pillanatba vezette őket. Saki arcán könnyek csordultak végig, arcán apró nyomokat hagyva. Ahogy leértek az álláig, elváltak a bőrétől és a szentély padlóján koppantak.
- És... - kezdett volna bele a Yukigakurei lány, ám ekkor felgyorsultak az események.
A medve ismét támadásba lendült, csakhogy valami furcsát vélt felfedezni a mozgásában. A karmait és a fogait sem használta, ahogy azt egy állat tenné. Bár korábban a kislány, Yuki ült a hátán, illetve amikor először találkozott vele, nem tűnt szörnyetegnek. A hangokból pedig azt szűrte le, hogy a medve titkát még meg kell fejtenie. A fülén lévő pecsétet egyáltalán nem ismerte fel, de eddig nem sokszor találkozott ilyen technikával. A dulakodásban Sakit is meglökték, aki a szentély ajtajában eszmélt fel újra.
- És te is ilyenné akarsz válni? Az visszahozná a bátyádat? - szegezte az íjásznak a kérdést. Hangjában ezúttal semmi akadozás nem hallatszott, semmi félelem nem csengett. Csak úgy kifutottak ajkai között a szavak. - Ha most megteszed... többé nem térsz vissza. A fekete víz... Yuna a bosszúvágy miatt lett ilyen.
Habár csak egy kis szeletét élte meg a háborúnak, látta mire képesek az emberek. Túl sok olyat látott, akit elnyelt a sötétség, vagy a bosszúvágy, vagy a gyilkolás miatt. Ninjának képezték ki, aki ha kell elveszi mások életét, mert ez a kötelessége. Saki azonban foggal-körömmel harcolt ez ellen. Amikor csak tehette, a könnyebb utat választotta, inkább feladta. Jelenleg sok minden forgott kockán, ha már idáig eljutott, nem hagyhatta veszni, amit elért.
- Azt mondtam... megmentek mindenkit... téged is.
Az üzenete viszont nem biztos, hogy célba ért, mert a medve pont akkor vitt be egy támadást, megütötte a férfi kezét, aki emiatt eldobta a gömböt. A két erő készül egymásnak feszülni, ugyanakkor a gömb is veszélyben van. Sakinak nincs sok ideje reagálni, ezért most ismételten előveszi shinobi képességeit.
Kézjeleket formál, majd megalkot egy Bunshint, amit eleve tervvel a fejében hoz létre. A klónját előre küldi, egyenesen az íjász és a medve közé. Mindketten támadni készülnek, talán elég elterelés lesz az, ha közéjük rohan. Arra próbál játszani, hogy nem veszik észre a kis cselét és azt gondolják, ő maga próbál hárítóként funkcionálni. Emiatt nyerhet némi időt, bár a csalásra hamar rá fognak jönni.
Eközben az igazi Saki némi chakrát áramoltat a lábába és a gömböt próbálja meg elkapni. Érzi, hogy chakra kavarog benne, ettől még inkább elszánttá válik. Ereje sosem ért fel a többiekével, azonban elég gyors és a reakcióidejére sem lehet panasz. Ha sikerül elkapnia a gömböt, megpróbál úgy landolni, hogy valamennyire felfogja az érkezés okozta ütést. Azt szeretné a legkevésbé, hogy pont az utolsó lépésnél történjen valami.
Amennyiben biztonságban elkapja a gömböt, gyorsan leteszi a szentély falának közelében és már saját maga igyekszik megállítani a férfi és a fehér bundás állat küzdelmét, egyelőre csak szóval.
- Állj! - kiáltja olyan hangosan, amennyire tudja. - Kérlek... fejezzétek be... mindketten...

Saki talán még soha nem volt ennyire biztos a dolgában, mint ebben a pillanatban. A chakra bizsergető érzése felkúszott a karján és szinte ezzel egy időben megoldásra lelt. Erős chakrahasználó hozta létre, ezzel ejtve csapdába a nőt. A megoldást szintén megkapta, immáron semmi nem állt annak az útjába, hogy kiszabadítsa Yunát, anélkül hogy elpusztítaná. Ám a befejezés még koránt sem érkezett el. Túl könnyen ment volna, ha már csak egy utolsó lépést kell megtennie. Az íjász arcáról leolvasta az érzelmeket, készen állt a cselekvésre. Közben szemében a magányt látta, üresen bámult a lányra. Minden olyan gyorsan történt a kékesfekete hajú geninnek nem maradt elég ideje reagálni.
- N-ne... - csuklott el a hangja. Szeméből könnyek bukkantak elő.
A férfi nem elégedett meg azzal, ha további vérontás nélkül oldják meg a helyzetet. A fehér medve felüvöltött, amint a férfi fegyvere belefúródott. Saki is majdnem felkiáltott, ám inkább lenyelte. Félt, hogy észre fogják venni a könnyeit, amiket igyekezett elrejteni. A gömbör továbbra is szorosan ölelte, mintha az élete múlna rajta, hogy elengedni vagy megtartja.
- Miért? - bukott ki belőle a kérdés, miután bal karjával megtörölte könnyes arcát. Végül is megértette az íjász döntését és haragudni sem tudott rá. A medvére nézett, nem volt túl jó állapotban. Viszont valami még inkább nem stimmel vele kapcsolatban. Úgy tűnt, végleg feladta a harcot, szeretne megpihenni. Anélkül, hogy érzékelte volna, a kunoichi gyors léptekkel a szentély bejáratánál termett, egyenesen a fehér állat felé tartott. A szentjánosbogár szavai újfent összezavarták, már kezdett megint elbizonytalanodni a feladatával kapcsolatban.
*Mit kéne tennem? Mégis... mit vár tőlem Nui anyó?* A kétely, ami eddig kavargott benne, teljesen eltűnt. Tisztában volt vele, hogy ez csupán egy illúzió, az öreg hölgy és Ran is várják kint. Mégis maradt, még mindig nem próbált kitörni a fogságból. Haladt az árral, csakhogy itt megtorpant.
A gömbre nézett, amiben a chakra kavargott. A medve fülén ott fénylett a korábban látott pecsét. Ahogy tekintetük összeért, a sötétkék szemű genin megnyugvást és fáradtságot látott. Az állat most még emberibbnek hatott, mint eddig bármikor. Egy harcos, aki elég ideje küzdött már és szeretne megpihenni. Yuna reakciójára azonban nem számított, mintha felismerte volna a medvét.
*Lehetséges volna? Végig őrizte... itt volt mellette... Yuna szerelme lenne? A férfi, akit említett?* A saját gondolatai is eléggé kuszán alakultak.
A korábbi tapasztalására hagyatkozik, amit a gömb elkapása után érzett. Mivel az íjász is a földön ül, már nem akar támadni, Sakinak több ideje van cselekedni. Odalép egészen közel a medvéhez. A fülére helyezi a tenyerét, oda ahol a pecsét van. Chakráját elkezdi bele áramoltatni, mert elvileg hasonló elven működik, mint a chakra gömb. Ám eközben igyekszik Yunát is megmenteni. Ahogy azt korábban megmutatták neki a képek, igyekszik a tőle telhető legjobban megismételni. Erős chakrával van dolga, de talán elég lesz annyi, amennyi neki van. Reménykedik benne, hogy az elmélete helytálló és sikerül felszabadítania, megmentenie mindenkit.

A történet véget ért és Saki most betarthatta ígéretét - megmentett mindenkit. Bár nem egészen úgy, ahogy eltervezte, végül a boldog befejezés eljutott mindenkihez. Talán később a világ is meg fog változni, ám egyelőre ez a kis lépés is sokat számított a geninnek. Ahogy a pecsétet feloldotta és Yuna férje is felszabadult, megkönnyebbülten rogyott le. A szörny ezernyi szentjánosbogárrá esett szét, megvilágítva a sötét égboltot. Lenézett és a víznek nyomát sem látta maga körül. Viszont a legnagyobb csoda mégis az volt, hogy Yuna és szerelme újra egymásra talált. Mégse ölték meg a falusiak, ezért újra találkozhattak. A medve végig figyelte, egy pillanatra sem hagyta magára a nőt és a gyermeket.
A kékesfekete hajú kunoichi végig nézte a jelenetet, alig akarta elhinni. A könnyek, amiket igáig megpróbált visszafojtani, végre megeredtek. Ám kivételesen semmit sem szégyellt, hiszen a felszabadultság és az öröm tört ki belőle. Arcára csíkokat festett a szeméből kiszivárgó folyadék. Ahogy Yuna kinyújtotta felé a kezét, Saki ugyan ezt tette. Közben a földön maradt, nem tudott mozdulni. Mindenki átölelte egymást, a család végre újra egyesült.
Csakhogy egy kérdés még mindig tisztázatlan maradt számára. Mégis miként kapcsolódik ehhez Nui anyó? A hangok immáron sokkal erősebben szűrődtek át a fátylon. A genin hallotta az öreg hölgy és Ran párbeszédét, mintha közvetlenül mellett folyt volna.
*Hogyan térhetek vissza?* Kérdezte magától Saki. Amikor korábban próbálkozott megtörni a Genjutsut, csupán részlegesen sikerült. *A történet végére értem. Talán ez lenne a megoldás?*
Kissé ugyan bátortalanul, de felállt. Körbenézett még egyszer, hogy jól az eszébe vésse ezt a befejezést.
- Legyetek boldogok - suttogta halkan a lány, miközben kissé hátrébb lépett. Kezével a megfelelő jelet formálta meg és kimondta a szót. - Kai!
A gyógynövények illatát egyre erősebben érezte, pont úgy, mint amikor követte Nui anyót és először belépett a kunyhóba. A részleteket még kicsit homályosan látta, elvégre elég sokáig maradt a másik világban. Ran azonban valami miatt nagyon sietett. Amint észrevette, hogy kezd magához térni, azonnal megszólította.
- Ran-san... - motyogta még kissé kábán Saki. - M-mi történt? Mit keresel itt? Ho-hova megyünk?
Tőle szokatlanul sokat kérdezett, lehet még a keverék hatása alatt állt, amit az öreg hölgy dugott az orra alá. Először Nui anyót kereste a tekintetével. Amint megtalálta, sötétkék szempárja szinte lyukat égetett az asszony mellkasán. Félt rákérdezni, hogy mégis mi volt ez az egész. Viszont némán mégis kérdőre vonta az idős embert, arckifejezését semmivel sem lehetett összetéveszteni.

//Köszönöm a játékot és a jutalmat! Szeretnék tovább menni, nagyon élveztem a kaland első részét. //

//Végre itt vagyok, úgy tűnik lassan rendeződnek a dolgaim!//

A hangokat még mindig kicsit tompán hallotta, Nui anyónak igaza volt, idő kellett a visszatéréshez.
- Jól... jól vagyok - motyogta a genin, szinte csak a szája mozgott. Viszont tudatni akarta a Farkassal, hogy valóban jól van, nem csak az idős hölgy állította ezt. Amikor Nui anyó elkezdte megmagyarázni, hogy mi történt, kicsit megbánta, hogy némán, csupán az arckifejezésével jelezte, tudni szeretne valamit. A nőnek nagyon komoly indokai voltak, amiket a kunoichi teljes mértékben megértett. Neki is hasonló elképzelései voltak a falu és az egész ország védelméről. Tulajdonképpen a világot is szerette volna megmenteni, ám jelenlegi képességeivel ez a lehetetlennel határos volt.
Szinte egy húzásra lehajtotta az újabb főzetet. Ran nem véletlenül jött el, vagyis a lehető leghamarabb készen kellett állnia. Egy pillanatra a férfira sandított, aztán tekintete szép lassan visszakúszott az anyóra. A kérdésére nem felelt, hiszen az asszony nagyon jól tudta, hogy mi futott át a fején, amikor visszatért. Kezében szorongatta a bögrét, amit újból meghúzott, az ital végére érve. Visszatette a poharat az asztalra, aztán néhány pillanatig csendben nézett maga elé. Fejében mindenféle gondolat cikázott, ám félt megszólalni.
*Sokat segített ez a látomás. De... de... valami azt súgja, ez csak a kezdet. Olyan valóságos volt... ez megtörtént? Talán rá kéne kérdeznem.*
Nui anyó most sokkal erősebbnek tűnt, a kékesfekete hajú lány érezte a benne áradó chakrát és a tapasztalatot. Akkor is hamar rájött volna, hogy sok mindent átélt, ha nem mondja el neki. A csend lassan kezdett kicsit túlzó lenni. Az öreg hölgy lehetőséget adott neki - méghozzá nem is akármilyet.
*Amióta érzem a Víz elemet... olyan mintha... vagyis valami még van ott. Esetleg... huh... nem vagyok biztos benne.* Újfent a férfitől várt némi érzelmi támogatást, remélte, hogy kap is valamennyit. Mivel átesett ugyan ezen a próbán, jól tudhatta mi játszik le most benne. Hófehér bőre most talán még sápadtabbnak látszott, persze ez lehetett az átélt események utóhatása. Lassan és mélyen vette a levegőt, kezdett lenyugodni a történtek után.
- Nui anyó - végül megtörte a csendet, szólásra nyitotta ajkait. - Ez megtörtént... vagyis a teszt... egykor tényleg élt mindenki, akivel találkoztam?
Úgy érezte, hogy egy nehéz kő esett le a szívéről. Végre rá tudta venni magát, megkérdezte, amire olyan nagyon kíváncsi volt. Kék szempárja fényesen csillogott és mivel a korábbi főzet füstje majdnem teljesen eloszlott, még jobban látszódott.
- Igen... szeretnék tanulni - tette még hozzá, bár kissé bizonytalanul.

Út a fellegekben  - Nakahara Saki


Az öregasszony lassan, megfontoltan kezdte a választ a kérdésedre, mintha kereste volna a megfelelő szavakat, miközben Ran némán állt, mintha ott sem lenne.
- Ez a látomás.. annyira volt valóságos, amennyire szükséged volt rá. - tekintete mintha a reakcióidat fürkészte volna, ám nem fejezte be ennyivel.
- A környezetet, a körülményeket, az események egy részét én magam alkottam, chakra és a növények erejével, ám a Medve, az Íjász, a Gonosz szellem, és még a gyermek is, egy olyan ősrégi történet részei, amiket már nem mesélnek a gyermekeinknek. -hangjába szomorúság vegyült. Talán elmélázott azon, hogy saját elmúlása is milyen közel lehet már, s ifjúsága milyen gyorsan suhant tova...
- A falunk ma az a hely, ahol a technikai csodák születnek. Az a hely, ahol sokféle tehetség találkozik. De egykor nem volt más ez a hely sem, mint hólepte, kietlen pusztaság, s azok az egyszerű, kemény emberek, akik nekivágtak a hegyeknek, és megpróbáltak megtelepedni, még csak nem is tudtak a chakra használókról. Az akadémián tanultatok a chakráról és az eredetéről. A Medve az első idegen szamuráj volt, aki elvetődött ide. A szerzetes az első chakrahasználó, aki felbukkant. Yuna pedig az első talán, aki e hegyek között született. Ő soha nem is értette, hogy honnan az a tehetség, ami adatott neki.- az előbbi szomorúságot egy rövid mosoly váltotta fel.
- Az eredeti történet szerint nem menekültek meg. Yuna gonosz szellemmé vált, aki a gyilkos, jeges szélben sírt elvesztett szerettei után, s vágyakozásában a gyermekért, elragadta akár otthonaikból is a kicsiket, és csak a Fehér Medve oltalmazta meg tőle a faluját, s tette ezt hosszú évtizedekig, míg lassan elfelejtődtek, s csupán a medvének emelt szentély maradt utánuk... - téged vajon miféle rémisztő történetekkel traktáltak gyermekkorodban?
- Persze a mese nem ismeri a legenda másik oldalát. A történetet a valódi emberekről. Tudod Nakahara Saki, az én családom egy egészen kicsiny hegyi faluból származik. Gyermekkoromban gyakran mesélték nekem, hogy Yuna, az asszony az erdő szélén, aki egy fehér medvével járta a rengeteget milyen gyakran segített a falusiaknak gyógyító tehetségével. Úgy értett a gyógyfüvekhez, mint egyetlen más ember sem, s e tudását tovább adta a lányának, aki szintén tovább adta... - ezt ezúttal a fantáziádra bízta.
- Te elhoztad a történetnek a lehető legjobb befejezést. Légy büszke magadra. Vannak, akik közel sem jutottak hozzá.- sandított fel a Farkasra, aki erre összerezzent, de nem szólalt meg. Szólt viszont az Anyó, ismét hozzád.
- Rendben. Ha tanulni kívánsz, akkor tanítalak. Gyere el hozzám, amikor csak időd adódik rá, és tanulj Rantól is. Jó tanító lett belőle.-most az öreg felmosolygott a férfire.
-Tudod, még fiatal vagy. Minél többet tanulsz, annál több lehetőséged lesz, hogy segíts másoknak. Most azonban nem tartóztatlak. Rannak szüksége van rád, tehát a falunak szüksége van rád.- az asztal egy fiókját kihúzva egy megsárgult könyvecskét húzott elő.
- Ez lesz az útravalód. A hegyekben fellelhető gyógynövények és gyógyhatású alapanyagok leírásait tartalmazza. Van néhányábra is benne. Memorizáld, míg újra el nem tudsz jönni. Akkor megmutatok néhány főzetet. Most pedig huss! Menjetek! - Ran meg is ragadta az alkalmat.
- Induljunk. Nui anyó, messzire megyünk. - az öreg csak bólintott, majd ha elbúcsúztatok, betette mögöttetek az ajtót.
Ran a kunyhó mellé sétált, ahol két termetes, felmálházott kutya várt titeket és két hátizsák. A férfi szeretettel üdvözölte a bundásokat, és elpiszmogott kicsit a felszereléssel, mielőtt megszólalt volna.
- Nem hittem, hogy el fogsz jönni hozzá. Amikor nem találtalak otthon, aggódni kezdtem. De örülök, hogy átmentél a vizsgáján.- mondta mindezt a kutyák felé fordulva, majd az egyik hátizsákból kivett egy rongybabát, és feléd nyújtotta.
- Erre vigyázz. A határvidékre megyünk, egy kereskedő faluba. Viszünk nekik némi orvosságot. Van ott egy kislány, aki várja a babáját. - az egyik hátizsák a tiéd. Összepakolt neked némi alapfelszerelést, köztük a szokásos fegyvereid megfelelőit, kötelet és cipő vasalatokat, a kutyák meg hozzák az élelmet, és a tábori felszerelést. Magas, farkas rajzolatú állatok, más esetben talán szán elé lehetne fogni őket, de ezek szerint könnyebb léptekre lesz szükség az utazásotok alatt. Az idő mindenesetre nyugodtnak tűnik.  
Hogy kérdezel-e, rajtad áll. 

Saki figyelmesen hallgatta Nui anyó történetét. Ezek szerint jól sejtette, hogy megtörtént. Viszont nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy maga az idős hölgy alkotta meg a világot, még sose találkozott olyan emberrel, aki ennyire biztosan kreált meg egy illúziót. Az Akadémián sok mindent tanultak, többet között a Genjutsu művészetének alapjait is megismertették a diákokkal. Elég sokszor utaltak rá, főleg miután jobban elmélyedt a ninja tanulmányokban, hogy lenne tehetsége az illúziókkal. Eddig sem volt oda az ötletért, hogy mások agyával szórakozzon, ez a mostani kis kalandja pedig még jobban megerősítette. Lehet az Anyó nem szándékozta elriasztani a Genjutsutól, ám bizonyos mértékben hozzájárult a félelméhez.
A rémtörténetekről jutott eszébe, hogy még mielőtt beíratták az Akadémiára, édesanyja mesélt egy bosszúszomjas szellemről, aki a hegyek között esett csapdába és a hóviharban lehet hallani a sírását. Valahogy sosem gondolkozott el azon, hogy lehet valóságalapja ezeknek a történeteknek. A másik verziója már sokkal jobban tetszett neki.
Olyan furcsa, hogy tudomást szerzett a Hó országának megalakulásáról. Messzire jutottak az egyszerű hegyekben megtelepedett emberektől. Ettől függetlenül értékelte, hogy a természet szeretete és becsülése még nem veszett el teljesen ebből az nemzetből. Bár pont a technológia miatt sikerült viszonylag egyszerűen átvészelni a háborút, ezt sosem tagadta. Ezzel szemben pont a technológia az, amiből mások szintén hasznot húztak és felhasználták a saját javukra. Lassan rá kellett jönnie, hogy a naivitását maga mögött kell hagynia.
Szerencsére Nui anyó emlékeztette valamire, mondhatni visszatalált önmagához, nem muszáj mindent a világ szabályai szerint tenni, tehet kivételt. Amikor a nő említette, hogy nem mindenki jutott el a befejezésig, önkéntelenül Ranra pillantott. Észrevette, hogy a Farkas összerezzent, vagyis ő szintén próba elé lett állítva, csak másképp intézte el.
*Talán egyszer megkérdezem.* Futott át agyán a gondolat, ám egyelőre tudta, hogy fontosabb feladatok várják. A férfi nem véletlenül sürgette őket, hogy fejezzék be a próbát.
- Nui anyó... köszönök mindent! - mondta végül a genin, majd egy pillanatra halvány mosoly ült ki az arcára.
*Köszönöm, hogy visszavezetett önmagamhoz! Tette még hozzá gondolatban, aztán elvette a felé nyújtott könyvet. A gyógynövények ismeretével még tovább bővítheti orvosi tudását.
Elköszöntek az idős asszonytól, mert újabb küldetés várt rájuk. A kunoichinek olyan érzése támadt, hogy ez sem lesz olyan egyszerű, akárcsak a kislány visszakísérése a falujába. Csakhogy már sokkal több tapasztalatot gyűjtött, készen állt az új kihívásokra.
- Um... magam sem hittem... hogy eljövök. De nem bántam meg - válaszolta Rannak, aki nagyon is felkészült erre a küldetésre. Saki néhány pillanatig csak nézte a kutyákat, elég ritkán látott ilyen hatalmas méretű állatokat. Elvette a férfitól a babát és szorosan magához ölelte. Nem szólt semmit, csak bólintott, ezzel jelezve, hogy megértette a feladatát. A terep miatt szükségük volt a felszerelésre, de Ran okkal szedte össze ezeket. Korábban még a kunyhóban eszébe jutott, hogy megkérdezi a Farkast, ő mit tett Nui anyó látomása alatt. A gondolatot viszont gyorsan elvetette, inkább a küldetésre próbált fókuszálni.

Út a fellegekben  - Nakahara Saki

- Örülök neki. - ismételte Ran utolsó szavaidra. Jól látható volt, hogy gondolatai valahol máshol járnak. Lehet hogy még most is a saját próbájára gondolt...
- Légy mindig óvatos és állj mindig készen, ha feladatot ad, csináld legjobb tudásod szerint. Így fogod kivívni az anyó elismerését. Nem sok tanítványa volt.. nem csak mert.. érdekesek a módszerei. Nem sokra becsüli az új technikai fejlődést és jobban szereti távol tartani magát sz emberektől.. de baj nem lesz. Most hogy a próbán túljutottál, nem kell félned tőle, csak.. hm.. - Ran képzésében is részt vett Nui, így most, még az út legelején úgy tűnik, a férfi próbál valahogy megosztani veled néhány dolgot, ami segítségedre lehet. Mintha lenne benne egy kicsiny tanítványok közötti cinkosság.
- Nem fog mindent elmondani a feladatokról vagy a haladásodról, akkor sem, amikor úgy érzed, jó lenne. Fukarul bánik a dicséretekkel, de észre vesz mindent, és megtalálja a módját hogy megfelelő jutalmat kapj érte... valamit ami előrébb visz a fejlődésben - mintha kicsit megkönnyebbült volna, mikor kimondta ezeket. Lehet, hogy egy ember ekkora hatással legyen valakire?

Könnyű kocogással hagytátok el a falut, lábatok porzó, fehér hófüggönyt vert fel mögöttetek, miközben felettetek fátyolos felhők húzódtak, tüdőtökben a levegő hidege bizsergetőn áramlott, a kutyák fülig érő vigyorral követek titeket. Majd utatok a hegyek közé kanyarodott, az ösvény szűkebbé vált, de az ég továbbra is kegyeibe fogadott, és jó idővel várt. Végül Ran egy szűk vadcsapás felé vezetett, amit tüskés bokrok szegélyeztek. Nem volt túl bizalomgerjesztő a csapás.
-Itt most.. felmászunk. Egy barátom él odafenn, nem túlságosan messze. A határvidéket figyeli az egyik csúcsról. Viszünk neki egy kevés ellátmányt. Nehéz mászás lesz. Ha gondolod, pihenhetünk előtte egy kicsit. Aztán felkötjük a cipőre a mászóvasakat. - talán ezért nem hoztatok szánt. Mindenesetre mikor elindultatok, csakhamar rájöttél, hogy a vasak által adott stabilitásra szükség van, mert még ha chakrát is koncentrálnál a lábadba, a kiszámíthatatlan, ritmus nélkül változó talaj olyan fokú koncentrációt igényelne, hogy jóval lassabban haladnátok. Így legalább, még ha fizikailag kimerítő is, elméd friss marad. 
Végül, szinte végtelennek tűnő kapaszkodás után felértetek a csúcsra, s lábaitok alatt a világ egy új arca mosolygott. Fehér, nedves és vacogtató volt a térdetek körül keringő felhőréteg, melyből élesen, dicsőn emelkedtek a környező csúcsok. Finom, lágy ragyogásba vonták a fények a világot, mely csendes volt, méltóságteljes és néma. Tüdőd friss, kristálytiszta levegő töltötte el és könnyűnek érezted magad a ritkás levegőben. 
Ran hátravetette fejét és elvigyorodott. Lehunyt szemmel élvezte a hely hatását. Az ő otthona nem a  falu zárt világa volt. Aztán lassan kinyitotta szemét és rád nézett.
- Érzed? Érzed a hely szellemét? -hangja is lágy volt idefenn.
- Ez az, amiért ha kell, a hóviharban is nekivágok az útnak. Ez.. ez az a hely, ahol a szabadság madara dalol... - kicsit élvezte még a látványt, majd letette terheit, és kotorászni kezdett a felszerelései közt. Végül vékony, de erős kötelet húzott elő, majd hozzád lépett.
- Innentől az út veszélyes. Koncentráld a chakrád a lábadba. Igyekezz stabilan állni. Egyik lábadat csúsztasd előre, míg a másikkal stabil ponton állsz. Így haladunk előre. Nem kell sietnünk. Az előttünk álló út egy keskeny hegygerinc, addig a csúcsig- mutatott a távolba.
- A felhő között könnyű elvéteni az utat. Figyelj rá, hogy a csúcs mindig előtted legyen, az a másik pedig mindig balra neked. Ne aggódj, összekötöm magunkat a kötéllel, ha megcsúsznál, megtartalak. A kutyák mennek majd elöl. Jobb érzékük van az úthoz. -mosolygott rád biztatóan.
-Ne félj, csak ki kell ismerni a hegyet. - kötötte a kötelet a derekadra, majd a magáéra. Aztán pórázra vette és összekötötte a kutyákat is. Szokatlan élmény volt így haladni. A gerinc valóban keskeny volt. Itt-ott jegesedett a hó, ami borította, másutt göröngyök nehezítették a járást. A lábad is meg-megcsúszott, ahogy néha a férfié is, de bármikor is úgy érezted volna, hogy baj lesz, ő biztosan tartott.
Végül elértétek a csúcsot és megláttad az oldalába vájt lépcsőket.
- Ez már az utolsó. A Bagolyvár odafenn van. Ott majd meleg lesz és biztonság, és pihenés. - biztatott Ran. És mintha már érezted is volna  a füst illatát, mely egyre erőteljesebben fűszerezte a levegőt, ahogy felfelé haladtatok. Aztán végre megláttad Bagolyvárat.
A csúcs egy kisebb, sík tér volt. Sziklából épült kilátóval, rőzserakással, egy kisebb kecskeóllal és egy menedékházzal, melynek kéményéből vidáman kunkorodott felfelé a füst.
Valami mégis megtörte az idillt. 
A füstbe valami ismerős, fémes aroma vegyült. Vér.
És ahogy a szél kissé megbolygatta a felhőket, az udvar közepén már látni lehetett a megfeketedett foltot.
A kunyhó ajtaja enyhe nyikorgással nyílt, a két kutya ugatni kezdett, és a levegőn végighasított egy éles visítás:
nyílvessző.
Ran nyögött egyet, ahogy a nyíl a testébe fúródott, alig kerülve el a szívét, majd késével szinte azonnal elvágta a kötelet, ami összekötött vele.
- El innen! - kiáltott, miközben újabb nyílvessző érkezett. A kutyák hörögve indultak meg a kunyhó felé, ahogy a Farkas elengedte őket. Talán nyernek elég időt, hogy a lépcsőn lejuss.
- AINA! - Ran nem indult el veled. Választ várva kiáltott, miközben kirántotta a nyilat a testéből. Nem törődött sem az íjásszal, sem azzal a köpenybe burkolózó alakkal, aki a kecskeól mögül előlépve szapora kézpecsétekbe kezdett, futva indult a ház felé ...

Még sokáig csengtek Saki fülében az elhangzottak. Nagyon úgy tűnt, hogy Ran szeretné a lehető legtöbb segítséggel és tanáccsal ellátni őt az elkövetkezendő időkre. Azt sejtette, hogy Nui anyó sokkal inkább a természetet részesíti előnyben a technológiával szemben. A róka és a sok gyógynövény erről árulkodott. A genin is megértette, már kiskora óta sokkal szívesebben járt a természetbe, valamint Yukigakure különleges technikáit sem próbálta még elsajátítani. Ahogy haladt előre a ninják útján, egyre többször megemlítették neki, hogy elkezdhetné használni a hó manipulációs technikákat, mert az nagyban segítené a harcokban. Csakhogy Saki mindannyiszor visszautasította az igen kecsegtető ajánlatot. Sok shinobi társa az Akadémiáról kapva-kapott az alkalmon. A kékesfekete hajú kunoichi egyre jobban lemaradt ilyen téren a többiektől. A próba miatt sejtette, hogy nehéz lesz a Nui anyó által kijelölt út, ám egyre inkább úgy érezte, megéri a sok fáradság, ami majd ezzel jár. A gyógynövényeket tartalmazó könyvet biztos helyre tette, nehogy elveszítse. Orvosi tudásában egyre jobban hozta be magát, illetve egyéb Ninjutsu ágazatokban is jeleskedett már.
Amikor megérkeztek egy szűk ösvényhez, a Fekete Farkas közölte a geninnel, hogy útjuk itt fog tovább folytatódni. Ellátta jó pár hasznos tanáccsal és megígérte, hogy a kötéllel tartja majd, nem engedi leesni. A hideg egyre jobban csípte a kék szemű lány arcát, de nem bánta. Érezte a hegy szellemét, teljesen más világ tárult itt eléjük. A gerinc olyan magasra nyúlt fel, hogy a felhők már körbevették a két ninját. Saki kinyújtotta a kezét és megpróbálta megfogni a fehér, gomolygó tömeget. Egy pillanat alatt foszlott szerte, ám mégis, valami megérintette a kunoichit. Alaposan fel volt öltözve, de fejét szabadon hagyta. Az évek alatt megnőtt kékesfekete tincseibe belekapott a szél, néhányat bele is söpört az arcába, hófehér bőrével még nagyobb kontrasztot adva így.
- Érzem... - az út alatt most először szólalt meg. Eddig csupán a férfit hallgatta, ám most mégis ez az egy szó kibukott a száján. Megértette a férfi lelkesedését, tényleg más világ tárult eléjük. Még sosem járt ilyen magasan és ennyire távol a falutól. Bízott a jelenlegi társában, nem aggódott amiatt, hogy valami rossz történne a mászás alatt.
Miután a mászóvasat felkötötték, megindulhattak előre. Saki úgy tett, ahogy Ran tanácsolta neki. Chakrát irányította a lábába és egyszerre csak egy lépést tett. Óvatosan haladtak, bár még így is meg-megcsúsztak. A kutyák élvezték az utat és láthatóan jól ismerték. Ran bizonyára nagyon sokszor járt már erre, mert úgy tűnt, minden apró részletre ügyel. Saki végig figyelte a csúcsot, amit a férfi mutatott neki, sosem tévesztette szem elől. Ugyan össze voltak kötve a kötéllel, de a genin inkább biztosra ment. A mászás alatt végig furcsa érzés tartotta a hatalmában. Nem félt, hiszen a Farkas biztosan tartotta, mégis a csontjaiban érzett valamit. Talán a hegy volt rá ilyen hatással és a szél. Néha-néha, mintha szólította volna magához. Erre a gondolatra kissé elvesztette pontos figyelmét, ám hamar visszatalált.
*A Suiton is ilyen... de itt messze vagyok. Nem értem.* Az őt körülvevő jég szikrázó fehérsége szintén különösen barátságosnak tűnt. Saki még sosem élt át ilyeneket, viszont érdekes módon továbbra sem tapasztalta ijedtség nyomait az érzelmei között.
Egyszer csak megpillantotta a csúcsot és a kivájt lépcsősort. Ran szintén megerősítette, hogy közel járnak már.
[xolor=skyblue]*Jó lesz egy kis pihenés és meleg.*[/color] Jegyezte meg magának a kunoichi. A hideget általában jól tűrte, viszont a koncentrálás és a kissé nehézkes út elég sokat kivett belőle. Chakrakészlete is kicsit megcsappant, ahogy a mászás során folyamatosan a lábába koncentrálta.
A hegy tetejére érve körbenézett és mély levegőt vett. A kunyhón kívül még egy kecskeól és a kilátó épült ide. Szóbeszédeket hallott már erről a helyről és most végre itt lehetett. A füst jellegzetes illatához azonban még valami vegyült, fémes illat. A kutyák azonnal jeleztek, majd egy mással össze nem téveszthető süvítő hang szelte át a levegőt. A nyílvessző eltalálta a férfit, ám ezzel nem törődött.
- Ran-san... - préselte ki ajkai közt Saki. Kék szempárja egyszerre tükrözte a meglepődöttséget és a riadalmat. A Fekete Farkas azonnal kiadta az utasítást, viszont ő maga elindult a kunyhó felé. Saki a szeme sarkából mozgást vett észre, a kecskeól mögül egy köpenyes alak lépett elő. A genin megfordult és elindult a lépcső felé. Már a legfelső fokon állt, amikor megtorpant. Lábai mintha jégbe fagytak volna, nem mozdultak. Kezei remegtek, a levegőt szaporán vette.
*Megint elfutok... másra nem vagyok jó. Pedig változtam... ott bent... megmentettem mindenkit.* Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, amik aztán arcán végigcsurogva széles nyomot hagytak hátra. A kunoichi jobb karját az arcához emelte és letörölte a könnyeit. Megfordult és újfent a kunyhót látta maga előtt. Chakrá irányított a lábába, hogy gyorsabban visszajusson. Közben kézpecséteket formál, akárcsak a köpenyes alak korábban. Suiton chakráját hívja elő, majd a Kirigakure no Jutsu segítségével sűrű ködöt formál. Tudja jól, hogy Ran képes ilyen körülmények között is tájékozódni. Elterelésképpen két Oboro Bunshint hoz létre, a fejében azzal a tervvel, hogy fussanak ellenkező irányba. Ezzel próbálja kideríteni, a támadók mennyire tudnak a ködben harcolni. Eközben próbál észrevétlenül, a lehető leglassabban a kecskeól közlébe menni. A fedezék mindig jól jön, ezt már az Akadémián is megtanították a shinobiknak. Figyelmét a környékre összpontosítja, ha esetleg valamelyik támadó érte jönne. Rantud vigyázni magára, de mégis muszáj segítenie neki, többé nem hátrál meg. Ketten többre mennek, na meg aztán ki tudja, hányan vannak még, akik esetleg máshol rejtőznek.

//Bocsi, most én késtem, de előbb a Chuunin vizsgás feladatsort adtam le.//

Saki figyelt, egyelőre nem mozdult. A köd egyre gyorsabban oszlott fel, ahogy a lángoló rőzse melegséggel és fénnyel töltötte el a környéket. A vér szaga egyre erősödött, míg végül tapinthatóvá is vált a deszkákon. Ahogy tovább tapogatózott, hirtelen áttörte a jeget, ezzel némi zajt csapva. Úgy tűnt, valaki felfigyelt erre. A kecskeólból halk nesz szűrődött ki, mintha megpróbáltak volna kijutni. A láncok csörgése újabb aggodalommal töltötte el a genint, sokkal bonyolultabbá kezdet válni a küldetés, mint azt először hitte. Támadója kezdett kifogyni a türelemből, ám a kunoichi még biztonságban volt a rejtekhelyén. A kérdés már csak az volt, vajon mennyi ideig.
*Ha megpróbálok bejutni, zajjal fog járni. De talán...* Gondolatmenetét nem fejezte be, mert munkához látott. A combjára rögzített fegyvertartójába kezdett el kutakodni. Hamarosan megtalálta, amit keresett. Csupán 2 db kunait hozott magával, ám ezek közül csupán egyet tervezett most felhasználni. Utána a derekán lévő nagyobb táskába nyúlt bele, onnan húzott elő egy robbanó jegyzetet. Ezt ráerősítette a késre, viszont még kivárt a megfelelő alkalomra.
*Talán nem fogok jó döntést hozni... de muszáj megtudom, ki van bent.*
A deszkákat igyekezett kitapogatni, hogy minél könnyebb utat találjon a kecskeólba. A  menedékház bejárata pont a lépcsők felé néz, vagyis akár egyenes vonalban is el lehet oda jutni. Ezt az információt megjegyezte, hátha mégis vissza kell vonulnia. A köd egyre jobban oszlott fel, a Katon használó pedig közeledett felé. Fülelt, hátha valami zajból kikövetkeztetheti, merre jár éppen. Korábban, ahogy a fémet elhúzta a sziklán, fémes fénnyel villant fel. Azóta a támadó sem adott magáról semmilyen jelet.
Ami jobban nyugtalanította, hogy Ran túl csendben volt. Talán a taktikája részeként, de az is lehet, hogy valami baj történt vele. A kékesfekete hajú lány megrázta kicsit a fejét, ettől tincsek hullottak az arcába.
*Egyszerre csak egy valamire koncentrálhatok.* Adta ki magának az utasítást és belekezdett az elterelő műveletébe. Sikeresen kitapogatta a legelkorhadtabb deszkákat, vagyis meglett a bejutási útja. A kunaira rögzített robbanó cetlit nagyjából arra célozta meg, amerre korábbról érzékelte a ninja hangját. Pontosan nem tudhatta, merre haladt tovább, ám ez a jelenlegi helyzetében nem számított. Amennyire erejéből tellett, elhajította a fegyvert, majd a Jibaku Fuda: Kassei nevű technikával aktiválta a robbanó jegyzetet. A hangnak elégnek kellett lennie, hogy elfedje, amint betört a kecskeólba. A deszkák könnyen adták magukat, valószínűleg régen nem lettek kicserélve. Odabent egyből elkezdte keresni a hang forrását.

Saki hallotta a felrobbanó a cetli hangját, utána néhány pillanattal már be is törte a korhadt deszkákat. Odabent egyelőre alig látott valamit, szeme még nem szokott hozzá a sötétséghez. A talaj furcsán száraznak érződött, mintha egy teljesen más helyre került volna. Figyelmét próbálta a hang forrása felé fordítani, ám a láncok csörgése abbamaradt. Pislogott néhányat, majd elkezdett körbenézni. A lyukon át némi fény jutott a kecskeólba, a genin így még jobban fel tudta mérni a terepet. Rögtön észrevette a kijáratot magával szemben, aztán a földön végigfutó, száradt vérpatakokat.
*Mi-mi történt itt?* Tette fel magának a kérdést az ifjú kunoichi. Ajkai remegni kezdtek, ahogy meglátta a sötét alakot az egyik fal mellett. A vér szaga egyre inkább bejutott az orrába, viszont érdekes módon nem zavarta annyira, mint korábban. Bár kiképzése nem úgy haladt, mint a többieké, azért szép lassan egyre inkább kezdett azokra a shinobikra hasonlítani, akik körülvették.
Hirtelen a kint lévő ninja szitkozódásai jutottak el füléig, nyilván nem örült neki, hogy ilyen elterelést használt. A köd már sokkal vékonyabb lehetett, ráadásul a rőzserakás, amit meggyújtott még inkább fénnyel árasztotta el a környéket. Ám jelenleg másra kellett koncentrálnia. Az idegenre, akiért ennyi mindent kockáztatott. Feladta a rejtekhelyét, sőt talán még el is árulta magát. A kecskeól ugyan némi védelmet biztosított neki, de nem tudta meddig. Ha a támadója a bejárati ajtón keresztül rontana be, azonnal észre fogja venni. Saki tudta, hogy már nincs sok ideje, a Katon használó nemsokára megtudja a rejtekhelyét.
Figyelme viszont a felé fordult, akiért elsődlegesen bejött ide. Egy pillanatra megtorpant, sőt inkább hátrálni kezdett. Határozatlan lépést próbált tenni a lyuk felé, ahonnan érkezett. Az egyik lánc elengedte a fogvatartottat, aki közben felemelkedett. Ám a legijesztőbb mégsem ez volt, hanem a hangja. A kékesfekete hajú kunoichi ritkán hallott ilyen sötétséget előtörni valakiből. Emlékeztette arra a látomásra, amit Nui anyó mutatott neki. Yuna hangjába vegyült ennyi gyűlölet, bosszúvágy, gyilkos érzelem. Saki mindkét keze ökölbe szorult - némileg remegett is.
*Mihez kezdek?* Újfent magának tette fel a kérdést. Döntését kezdte egyre jobban megbánni, inkább Ran segítségére kellett volna sietnie, vagy a Katon használó ninját csapdába csalni valahogy. Már megint el akart futni, ahogy korábban annyiszor.
Ekkor látta meg az alak vértől összetapadt haját, a vágást a homlokán és az összeszabdalt mellkasát. Azért jött, mert segíteni szeretett volna a bajba jutotton, bárki is legyen az. Ugyan nem hivatalos medikusként tevékenykedett, mégis arra tette fel életét, hogy segít akin csak tud. És mégis meghátrált volna. A saját elveit szúrta hátba majdnem, ám még mielőtt a távozás mellett döntött, inkább közelebb lépett a fehér bőrű ninjához.
- Se-segíteni jöttem - motyogta kissé halkan a genin. Kezébe zöld chakrát koncentrált, ami még ilyen fényviszonyok közepette is viszonylag jól látszott. Jó szándékairól mindenképpen meg akarta győzni a foglyot.

Saki nem gondolta volna, hogy pont a fejpántja fogja visszahozni a fogvatartott hölgyet a valóságba. Amikor közelebb lépett hozzá, sokkal jobban látszottak az itt eltöltött idő nyomai rajta.
*M-mi történhetett itt? Ran-san biztosan szólt volna... ha valamit tud. Talán... ő is azt hitte, minden rendben.* Gondolatai őrült sebességgel cikáztak fejében, pedig jól tudta, itt inkább ninja ösztöneire kell majd hagyatkoznia. Figyelmét inkább visszafordította a másik shinobi felé. Zöld chakrája eltűnt, megszüntette a gyógyító energia áramoltatását, amint rájött, ezzel még várnia kell.
Sakinak eltökélt szándéka volt, hogy még azelőtt segít a nőnek, mielőtt kimennek a kecskeólból. Számításait azonban keresztül húzta a Katon technikákat használó ellenség. A chuuninban még maradt annyi erő, hogy időt nyert nekik. Amint eltalálta a férfit a láncokkal, a kékesfekete hajú kunoichi azonnal a tőle telhető legjobb módon megpróbálta támogatni. Bár a fiatal genin fizikai erőnek mindig is híján volt, jelenleg megpróbált arra a kevésre támaszkodni. A nő alig kezdett bele a figyelmeztetésbe, Saki is rájött, nem maradhatnak tovább ezen a rejtekhelyen. Hátra maradt, hátha a férfi hamarabb talpra állna, mint az elsőre gondolta. A chuunin amint kiért a kunyhóból, ő is követte a példáját. Neki némileg kevesebb időt vett igénybe ez a művelet.
- J-jól van? - kérdezte kissé zihálva a genin. Bár tudta, hogy talán nem a legalkalmasabb idő, mégse tehetett róla, kicsúszott a száján. - Mindjárt... itt van - tette még hozzá.
Alig telt el néhány pillanat, egy ma már oly' sokszor hallott szó szelte át ismét a levegőt. A fiatal lány jól tudta, mi fog ezután következni. A kecskeól másodpercek alatt lángba borult. A rőzserakás sem aludt még ki, vagyis két oldalról tűz vette őket körül. Saki tekintete egykori rejtekhelyükre szegeződött, ahonnét az ellenfelet várta. Figyelmét mégis megzavarta valami. A kunyhóból Ran zuhant ki, ő még rosszabb állapotban volt, mint Saki. Tekintete találkozott a Fekete Farkaséval, aki ismét újult erővel és elszántsággal töltötte meg a kunoichit. Látta rajta, hogy nem végzett a harccal.
*Muszáj megvédenem... segítségre szorul. Nem harcolhat, túl gyenge.* Összegezte magában a genin. Lehetőségük nem sok maradt, mégsem adhatta itt fel. Megígérte, hogy nem fut el, szavait pedig nem vonhatta vissza. Shinobi kiképzése és ösztönei működésbe léptek. Egy nagy fegyvere rögtön akadt a Katon ellen, jó pár Suiton technikát sajátított el az évek alatt, elérkezett az ideje, hogy használja is azokat. Kézpecséteket pörgetett végig és az elemi chakráját hívta segítségül.
- Suiton: Haran Banshou!
A felszabaduló vizet egyenesen a kecskeól felé irányítaná. Talán nem lesz elég arra, hogy az egészet eloltsa, de a lángokat valamennyire megfékezi. A Katon használó messze van, ám Saki arra számít, hogy ha nem is kapja el teljes erősségében az ár, egy kicsit ki fogja billenteni az egyensúlyából. Innen ismételten tovább megy, a Suiton: Suitenhoufutsu segítségével a már meglévő vízből létrehoz egy kisebb gömböt, amit az ellenfele felé irányít. Vár a megfelelő alkalomra, reméli hogy kibillen az egyensúlyából és akkor még rásegít ezzel a technikával. Igazából főként feltartóztatni akarja, illetve megakadályozni, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Ha viszont mégis egyre közelít, másik jutsu vet be, megpróbálja a Suiton: Mizuame Nabara segítségével csapdába ejteni.
A fő feladatának még mindig azt tekinti, hogy a chuunint kijuttassa innen. A rőzserakás közel sem jelent már akkora veszélyt. Ha van egy kis ideje, főként a fejét ért sérülést próbálja meg kezelni. Ekkor valami bevillan neki, a kiáltás, amit még Ran szájából hallott.
- A-aina? - kérdez rá a nő nevére. Közben megpróbál kicsit hátrálni, hátha meg tudják kerülni a rőzserakást és ezzel még nagyobb távolságot nyernek maguknak. Amíg a chuunin ilyen állapotban van, sokkal sebezhetőbb. Saki érzi, hogy kezd kimerülni, mindent beleadott a korábbi jutsukba, ám ezzel sajnos saját magát is egyre rosszabb helyzetbe hozza.

A hófehér szárnyak mintha új erővel töltötték volna fel Sakit. Akár egy angyal, úgy kelt szárnyra a bagoly és sietett a két kunoichi segítségére. A genin technikája sikeresen létrejött, ám még koránt sem volt elég. A madár segítségével úgy tűnt, hogy legalább a Katon használó felett győzedelmeskednek. Ekkor azonban a férfi fém pálcája lángra kapott, azzal üldözte a fellegek közé a baglyot. A chuunin szintén a Haran Banshou-t vetette be, ami megtette a kellő hatást. Saki látta, amint a férfi hátra tántorodik, egyenesen a sziklaperem felé.
*Vége van?* Tette fel magának a kérdést, ám sajnos rosszkor. Pedig ketten együtt egészen jó csapatot alkottak. Ez még egészen új terepnek számított a shinobinak.
A kékesfekete hajú lány alig tért magához a meglepetéstől, máris újabb szakadt a nyakába. Egészen pontosan a lába köré tekeredett. Túl későn vette észre a pálcát, már nem tudott előle kitérni.
- Vi-vigyázz... - hangja halk, akár a lágy szellő suhogása. Most is a másik ninját félti, nem a saját életét.
Ajkait furcsa hang hagyta el, amikor megérezte a rántást és a bokájára nehezedő súlyt. A Katonos fickó elkapta, ezzel mentette meg magát a halálba zuhanástól. A chuunin szintén földre esett, alig tudta elkapni Sakit. Látta a szemében az elszántságot, habár a fiatal shinobi jól tudta, mi vár rá. A bűntudat lassan kúszott fel, ami a szívéből indult. Aina miatta kockáztatta életét, pedig percekkel ezelőtt fogoly volt, vér áztatta testének nagy részét.
*Miért? Ha elengedne... ő túlélné...* Könnyek gyűlnek a szemében, közben pedig egyre inkább érzi, ahogy az olvadt hó egyre csúszósabbá válik.
- Te is lezuhansz... - hangja kissé rekedtesen csendül fel, kiérződik belőle a félelem. - Segíteni jöttem... de el fogok bukni... kérlek... - küzd a sírással.
Ekkor reccsenést hall a kunyhó felől, majd egy hatalmas, fekete test emelkedik. Sötétkék lélektükrei egyből arra fókuszálnak. Továbbra is érzi a súlyt, valamint a csúszós havat. Lassan jéggé válik körülötte, megnehezítve Aina dolgát. Ekkor eszébe jut a történet, megmentett mindenkit. Viszont, ha most feladja, ugyan olyan lesz, mint amikor el akart futni a harc elől. Másik lábát megpróbálja kissé feljebb húzni és a fém pálcát lerúgni a bokájáról. Próbálkozásai kudarcba fulladnak, hiszen nem egyszerű kötélről, vagy egyéb anyagról van szó.
- Túl erős... nem tudok küzdeni - ismeri be végül.
Semmi nem jut eszébe, ami előre mozdíthatná a helyzetüket. A chuunint félti, még nem nyerte vissza annyira az erejét, hogy sokáig tudja tartani hármuk súlyát. Mert hogy tulajdonképpen Aina akadályozza meg Saki és a Katon használó gyors végét. Ran nem segíthet, neki megvan a maga harca. Chakrát áramoltat a lábába, hátha út közben talál valami felületet, amin kicsit lassíthatja az utat.
Néhány éve már rég feladta volna, azonban azóta sok minden megváltozott, küzdött a falujáért és másokért, itt az ideje, hogy végre saját magért is megtegye. Ragaszkodik az életéhez, küzd, hogy Ainának ne kelljen egyedül szembenéznie mindezzel. A szél közben lágyan fúj el mellette, megnyugtatja a lányt, pedig igencsak szorult helyzetben van jelenleg. Újult erővel fog rá a kunoichi kezére, közben pedig azon igyekszik, hogy lassítsa a sziklapárkány széléhez való közeledést. Elszántak mindketten, ám jelenleg kisebb csodára lenne szükség, hogy túléljék ezt a helyzetet.

//Elnézést a rövidségért, ehhez a helyzethez nem jutott eszembe túl sok minden!
A szerkesztés oka: hozzáírtam pár mondatot a végéhez.//

Út a fellegekben

A nemlét peremén táncolva, erőtlen könyörgésed elérte Ainát. Értette a helyzetet. Tisztában volt azzal, mi vár rátok. Mégis ingerülten rázta meg a fejét.
- Nem fogom hagyni, hogy az én területemen vessz oda, Áldott Kezű! Ezt verd ki a fejedből! - arcán vad vicsor jelenik meg, ahogy erejét megfeszítve igyekszik tartani. Közben te magad is kutatni kezded a menekülés útját, de csak egyetlen lábad tudod használni, s mikor végre találsz valami rögöt, melyen megtámaszkodhatsz, tudod, hogy a súly a lábadon még mindig veszélyes. Újabb, ám ezúttal kisebb rántást érzel.. épp elég, hogy lecsússzon a lábad.. a férfi mintha mászni kezdene.. Így, bár te is kapaszkodsz már a nőbe, ismét ingataggá válik minden.
Keze egyre nedvesebb, s a jéggé váló hólé is csak tetézi a bajt. Végül nem az akaraterő törik meg, a test adja fel az elemekkel és a korábbi sérülésekkel és a kettős teherrel szemben. Az ujjak szorítása megszűnik, kezed kicsúszik az övéből. Még hallod a nő üvöltését érted.
Végül te is átbillentél.

A szirtfok némán, ezredévek viharvert nyugalmával szemlélte távolodásod.
Ahogy megszűnt az ellenállás, a fegyver is engedett. Gonosz, apró pengék, amik stabilizálták a fogását, kicsusszantak a sebekből, majd letekeredett a lábadról, s halálüvöltést hallató gazdájával tűnt el a semmiben. Még egy utolsó vijjogás fentről.
Végül süket, néma csend lett.
Sebeid könnyűek voltak, de ugyan mit számított ez mostmár? A füsttől és envéredtől terhes levegőben csupán a mindent magába olvasztó fehérség és a szél élesen száguldó fütyülése volt állandó. Zuhantál.
Valahol a semmiben, ég és föld között, hol elmosódott és semmivé lett a fönt és a lent. Végül a szagok is elvesztek a steril, fagyos fehérségben.
Aztán a hideg, nyirkos felhők eloszlottak. Fehér árnyak maradtak csupán a csipkeormok tetején, miközben a világ feltárta hóba burkolt fagyos-szép arcát. Felhők, Nap és csillagok, hegyek, völgyek, zord fenyvesek, majd odalent újabb felhőrétegek. Körülötted ragyogva szállingózó hópelyhek bukdácsoltak, s arany színnel fel-felvillantak a nap fényében megmártózva. Testvérként üdvözöltek, körültáncoltak. Egy játékos pehely homlokon csókolt, majd bőrödre olvadt.
Egy pillanatra hópehely vagy te is, békésen lebegve, majd fordul a világ, s minden visszatér.
Szinte a végtelen zuhanás illúziójába vont a körülötted tobzódó természet, s képtelenné váltál arra, hogy megbecsüld a maradék idődet, vagy akár a sebességed.
A világ, melyben repültél, mély ünnepélyességgel köszöntött.
Egy angyal hullt alá a mennyből.
Még a szárnyak surrogását is hallani vélted, mely először halkan, majd egyre követelőzőbben tolakodott a békébe. Aztán a feletted lévő fehér felhőrétegben megláttál egy árnyat. Talán új kapaszkodóddá vált egyre növekvő tömege. Majd egy bagoly vijjogása hasított a légbe, s egy furcsa, ember-állat lény törte át a felhőt. Bagolyszárnyaival szaporán vert, majd összecsukta őket és meglepő gyorsulással zuhant, hogy közelebb kerüljön hozzád. Sárga madártekintetében eltökéltség és könyörgés kavargott. Izmai szinte szakadásig feszültek, csak hogy karmos kezével elérjen. Csak még egy kicsit! Magát nem kímélve, centiről centire faragta le a távolságot.
Aztán megragadott. Keze mellkasodnál fogott a ruhádra, kitárta szárnyát, s hirtelen úgy érezted, nagyot rántott rajtad. De épp így érezhetett ő is. Szárnyalása megbicsaklott a hirtelen tehertől. Egy pillanatra köréd zárta cirmos, meleg szárnyait, miközben mellkasára vont. Majd mikor a szárnyak újra kitárultak, hogy lázas verdeséssel vegyék fel a küzdelmet a zuhanásotokkal, láthattad, hogy csaknem elértétek már az alant húzódó felhőréteget.. Vajon mennyi idő maradt?
A lény újra vijjogott. Mélyről jövő, erőfeszítéstől terhes hang volt ez. Érezted, hogy még mindig zuhantok, de ez a bagoly-ember immár kettőtökért küzd. A zuhanás lassult, de emelkedni nem tudtatok. Valahogy hiányzott belőle a kellő erő. A lény, mely eddig tekintetével a felettetek lebegő végtelent figyelte, mintha pillantása a felemelkedést segítené, talán feladta. Fejét lehajtva az alattatok lévő felhőt pásztázta. Várt. Várta hogy feltáruljon, mi vár rátok odalenn. És eközben talán fohászkodott, hogy legyen elég időtök cselekedni.
A változás hirtelen volt. A bagoly ismét felvijjogott. Alattatok megjelent a hóval borított föld, ahogy kivágódtatok a felhőből,még mindig nagy sebességgel. Mellettetek nem túl messze a sziklafal. Egyetlen valódi viszonyítási pont pedig ellenfeled összezúzódott alakja, mely vörössel festette a környező köveket. Gyorsan közeledett.
-Ez kemény lesz!- most először szólalt meg a lény, és érezted izmai mozgását, ahogy még egyszer összeszedte erejét, hogy erőteljes szárnycsapásokkal odébb taszítson titeket.
A kövektől távolabb kerültetek. szárnyait kitárta, s a szél belekapott tollaiba, lassan fékezve. A föld túl gyorsan közeledett. Láttad te is, hogy be fogtok csapódni.

A hó magasra felcsapott. Vékony felszíni jégkéreg alatt laza rétegű porhó várt, alatta pedig egy kásásabb, nedvesebb réteg. Ez utóbbit talán már gyermekként megtanultátok felismerni és elkerülni. Ez volt az a hó, mely könnyen omlik alá, s lavinába taszíthatja az egész hegyoldalt. Ám most békésen pihent, hideg ölelésbe vonva, s olyan érzést keltve, mintha örvénylene körülötted. Lágyan surrogott. Különös módon egészen otthonosnak érezted ezt a veszedelmes közeget, s nem érezted keservesnek, hogy a felszínre mássz, bár ehhez szükséged volt némi chakrára.
Odafenn ha körülnézel, láthatod, hogy nem sodródtatok nagyon messze a sziklafaltól. Ellenfeled számtalan nyílt törést szenvedett, s csontjai az ég felé nyúlnak, halott.
Néhány méterre tőled, egy nagyobb lyukból, egy már ismerős bagoly küzdi a felszínre magát, idegesen csapkod, fent szerzett sérülése merevvé teszi mozgását. Majd nyomában megjelenik egy kéz. A bagoly rád néz és egy hosszú hú- t hallat. Aztán játékosan csíp a kézbe. Hamarosan kiderül, hogy a bagolyvári nő, Aina az. Egy technikával önmagából és a madárból fenevadat alkotott, hogy megmentsen. Így talán, ismerve kettejük állapotát, már érthelő a madárember erőtlensége is. A nő vacogva húzza össze magán átnedvesedett ruháját, bár a levegő modt nem jár. Őt eláztatta a hó, téged azonban, bár a pelyhek most is körülötted kavarognak, s rád tapadnak, még nem. Végül a nő rád néz, s viharvert mosollyal nyugtázza, mielőtt végleg elfogyna az ereje:
- Túléltük. - szájából vér buggyan, majd eszméletét veszti.

// Természetesen van módod enyhíteni a becsapódás következményeit. Állapototok ennek függvényében kerül megállapításra, de egyikőtöké sem életveszélyes.
A kaland második szakasza kezdetét vette, az eddigi játékért és a kitartásért jutalmul 10 tjp és 70 chakra jár.
A színezés hiánya abból adódik, hogy mobilról postolok. //