Befagyott Tó

Saki még ha akart volna küzdeni, sem járhatott volna sikerrel. A teste szinte súlytalanná vált, ahogy száguldott a föld felé. A felhők jótékony takarása miatt nem látta, milyen vég vár rá, ha egyszer földet ér. Ellenfele bármivel is kapaszkodott belé, már elengedte, legalább ettől a súlytól megszabadult. Szemében könny gyűlt, amik ahelyett, hogy arcán csurogtak volna végig, egyenesen a levegőbe szálltak.
- Sajnálom... Aina... - hagyták el száját a szavak, amelyeket csupán a néma hegyek hallhattak.
Még mindig nem ért földet, bár inkább már azt kívánta, bárcsak vége lenne! A körülötte táncoló hópelyhek különös nyugodtsággal töltötték el.
*Mi ez a furcsa érzés? Mintha... mintha... ide tartoznék. De ez hogy lehet? Amikor Ran vezetett fel a hegyre, akkor is ezt éreztem.* Gondolatai még mindig gyorsan pörögtek, a világ többi része pedig békésen fogadta érkezését.
Aztán egyszer csak valami megváltozott, szárnyak suhogására lett figyelmes.
*Egy angyal...* Erre tudott gondolni, amint meglátta az árnyat és a szárnyakat is. A hegy szelleme jött el érte, a bagoly. A kunoichi elfogadta már a sorsát, nem is küzdött a zuhanás ellen. Ugyan mit tudott volna tenni egy ilyen helyzetben? Ám az új jövevény felbukkanása ismeretlen érzést ültetett a szívébe. Remény, megkönnyebbülés, nem igazán tudta megmagyarázni.
Ahogy egyre közeledett a sárga szemű lény, Saki megpróbálta kinyújtani karjait, hogy elérje, de amint ezzel próbálkozott a zuhanás iránya kezdett megváltozni.
*Kérlek, hagyj!* Fejében születtek meg csupán a szavak. Látta, mennyire küszködik megmentője, erején felül kellett teljesítenie ahhoz, hogy elérje a lányt. Megpróbált szólni, csakhogy a hideg levegő és a zuhanás miatt erre egyelőre nem volt lehetősége. Amúgy sem lehetett benne biztos, hogy a lény meghallja, amit mond.
Mielőtt még elérkezett volna a vég, a kékesfekete hajú genin erős rántást érzett a ruháján. A bagoly utolérte, de ekkor vette észre, hogy nem is igazán bagoly. A vár és az ég ura jött utána, hogy megmentse a biztos haláltól. Viszont egyikőjük sem tudhatta, mi vár rájuk felhőtakaró alatt. A szabadesés lassult, viszont a bagolynak nem maradt elég ereje ahhoz, hogy visszaemelkedjen a kiindulási pontra.
*A bagoly miattam fog megsérülni... vagy rosszabb...* Újból könnyek törtek elő, azonban jóval kevesebb, mint korábban.
Amikor már Saki feladta, a fellegvár angyala csak most kezdett újra belelendülni. A sziklák kegyetlenül törték át a felhőtakarót, mintegy figyelmeztetésként mi vár a két kunoichire, amikor földet érnek.
Ám a lénynek más terve volt, szárnyaival irányt változtattak és a havas lejtő felé vette az irányt.
*Így is le fogunk zuhanni. Vajon mit tehetek? Van olyan technikám? Szél elemű jutsuk működnének... de a Suiton. Talán... ha azt megpróbálom...* Közben a ninja ösztönei működésbe léptek. Kezei szabadon maradtak, tehát a kézpecséteket minden további nélkül el tudta mutogatni.

Tervei szerint a Suiton: Suitenhoufutsu technikával próbálná kicsit enyhíteni a landolást. A víz létrehozásához a saját chakráját használná, de megpróbálja a levegő nedvességtartalmát is hozzáadni. Minimálisan lehet irányítani az így létrehozott folyadékot, amivel az a terve, hogy valamiféle pajzsként vagy védőburokként használná. Mivel teljes gömböt nem tud formálni, annyi chakrát nem akar elhasználni, vár, amíg kiderül, hogyan fognak landolni és oda irányítja a vizet. Tudja, hogy ha leérnek és beleesnek a hóba, így is úgy is vizesek lesznek, ezért vállalja a Suiton technika bevetését.
Ha ez nem sikerült, más terve nincs, vagyis simán érnek földet és nem fogja fel semmi a becsapódásukat.

A kunoichi néhány másodpercig csukott szemmel feküdt a hó alatt. Ami miatt aggódnia kellett volna, félnie a porhótól, mégsem váltott ki belőle ilyen reakciót. Halk suttogást hallott, a fehér közeg szinte szólította magához. Némi chakra segítségével kimászott a felszínre és körülnézett. A Katon használó egyenesen a sziklafalnak csapódott, rengeteg súlyos sérülést szenvedett, ezt biztosan nem élhette túl.
Tekintete egy másik lyukra tévedt, ahonnét előmászott a bagoly, ezúttal sokkal állatiasabbnak nézett ki. Hamarosan előtűnt másik megmentője, Aina, aki egybe olvadt a madárral, hogy megmentse.
A kékesfekete hajú genin elkezdett a nő felé közelíteni, olyan gyorsan, amennyire állapota engedte. Már akkor észrevette, hogy rossz állapotban van, amikor előbukkant a fehérségből. Lábába némi chakrát áramoltatott, hogy még gyorsabban tudjon haladni a havon. Csupán egyetlen szót tud kimondani, mielőtt elájult volna. Saki az övtáskájába nyúlt, felszerelést kutatott. Kötszert itt is tárolt, mert nem tudta, mikor jön jól. Aina teljesen átázott, nem csoda, hogy a viszonylag kellemesebb időjárás ellenére didergett.
- Aina... tarts ki... - a genin hangja erőtlen, őt is megviselte a zuhanás. Bár inkább a bagolyvári nőn segítene, csak gyors ellenőrzést hajt végre.
Amennyire tudja, megpróbálja stabilizálni az állapotát. Orvosi tanulmányai alatt megtanulta, hogy bár önzőn hangzik, mégis a medikusnak először a legjobban talpra állni, hogy gondoskodjon a többi sebesültről. Keze körül zöld chakra jelenik meg és gyógyításba kezd. Eleve jobb állapotban volt, amikor földet értek. Aina ki tudja mióta lehetett rabságban és erejének minden cseppjét felhasználta a technikára, valamint a mentésre. Talán belső sérülései lehetnek. Az alap diagnózis technikával vizsgálja meg a nőt, hogy kiderüljön, mégis mennyire súlyosak a sérülései, attól függően látja el Ainát. A Shousen Jutsu tudja stabilizálni, bár nem annyira hatásos, mint a specializált technikák. Ezen kívül az Ondochousetsu segítségével igyekszik kicsit feljebb vinni a kunoichi testhőmérsékletét. Egyre jobban kimerül a folyamat közben, már nem sokáig bírja chakrával.
Közben arra is gondol, vajon hogyan fognak visszajutni a bagolyvárba. Ran ott maradt egyedül, de tud vigyázni magára. Saki a bagoly miatt szintén aggódik, csakhogy jelen állapotában nem igazán tud rajta segíteni, hiszen neki is pihenésre van szüksége.

A Diagnózis segítségével Saki alaposan felmérhette Aina állapotát. Sokkal rosszabb állapotban volt a chuunin, mint ahogy azt kívülről látni lehetett. Persze a fogság külső nyomai nem maradtak rejtve, mégis, a belső sérülések bizonyultak súlyosabbnak. Csakhogy a hegyen, mindenféle biztos és száraz hely nélkül alig maradt lehetősége rendbe hozni a nőt. A zöld chakra megnyugtatóan derengett Saki keze körül, valamint a Hőmérséklet Kontroll némileg javított a helyzeten, ezzel alig nyert némi időt.
*Vissza kell jutnunk... de nem tudom, hogyan.* Hangosan nem merte kimondani a szavakat, egyelőre megpróbált kevésbé aggódónak tűnni. Az arcáról persze nem tudta teljesen eltüntetni az érzelmeket, sötétkék szempárja pedig még annál is árulkodóbb volt.
Az újabb meglepetés pedig akkor érkezett, amikor a bagolyvár őre fura kérdést tett fel. A genin alig emlékezett valamire a zuhanásból, főleg a csendre, a viszonylagos nyugalomra és a fehérségre. Néhány gyors levegővétel után végre meg tudott szólalni.
- De... de... nem is - motyogta halkan. - Ilyesmire... nem emlékszem.
*Mi történt? Talán Aina rosszul látta... nem tudom...* Gondolatai is egyre kuszábbá váltak az új információtól. Viszont muszáj volt a feladatára koncentrálni, vagyis meggyógyítani Ainát, amennyire csak lehetséges. Esélyei egyre csökkentek, ahogy telt az idő. A Misztikus Kéz technika segítségével igyekezett a súlyosabb sérüléseket némileg ellátni. Chakrája eléggé kimerült, mégsem hagyta abba a jutsut. A belső vérzésre koncentrált, mert az okozhatta a legtöbb gondot, oda koncentrálta a technikát. A repedt bordákat még nem tudta teljesen korrekten ellátni, tehát azokat egyelőre kihagyta. Sokkal tapasztaltabb orvosi ellátásra volt szükség. Abban biztos volt, hogy Ran nem tud a segítségükre sietni, amíg le nem győzte az ellenfelét. Vagyis azt jelentette, hogy Sakinak ki kellett valamit találnia.
A megoldás a legváratlanabb helyről érkezett, amikor kutyaugatás hallatszott a távolból. Az ifjú kunoichi felkapta a fejét és egyenesen a hang irányába nézett. Először egy, majd még egy málhás kutya tűnt fel. Vidáman közeledtek az állatok, látszott rajtuk, hogy élvezik a futást.
Saki arcára halvány mosoly ült ki, mert ezzel megnőtt az esélyük arra, hogy visszajussanak a bagolyvárba.
*Megmenekültünk volna?* Kérdezte magától. Ainában egyelőre nem akart hamis reményt kelteni. A kutyák valószínűleg ismerték az utat visszafelé, ám az időjárás végig ellenük dolgozott. A hegyekben megszokott csípős hideg sokkal kellemetlenebb volt, mint egyébként. Mindkét ninja ruhája átázott, amikor a kékesfekete hajú lány alkalmazta a Suiton technikát, hogy tompítsa az esést. A hó pedig csak fokozta ezt az állapotot. Továbbá Saki nem volt benne biztos, elég ereje lesz ahhoz, hogy végig támogassa a nőt a visszaúton. A kutyák strapabírónak tűntek, inkább Aina miatt aggódott. Ráadásul a hó is elkezdett hullani, a nagy pelyhek szép lassan bevonták mindkettejük ruháját.
- Aina... vissza kell mennünk! - hangja kissé rekedtes volt, mégis csengett némi határozottság. Reménykedett benne, hogy a nő még kitart és nem ájul el. Megpróbálta felsegíteni a bagolyvár őrét, mert tényleg muszáj lett volna elindulniuk. A kutyák segítségét tervezte igénybe venni, hogy támogassák a két kunoichit, amennyire tudják. Az ő segítségükkel még akár meg is valósulhat a terv.
- Mutassátok az utat! - kérte a két állatot Saki. Ha ide lejutottak, felfelé vezető útnak is lennie kell.

A testet már tudta gyógyítani - még ha nem olyan profin, mint mások -, ám a lélek és az elme teljesen kívül esett Saki ismeretein. Aina már nem tudta hol van, a kékesfekete hajú genint összekeverte a Fekete Farkassal. Ugyan korábban nem volt benne biztos, most már semmi kétsége nem lehetett afelől, mit érez a bagolyvár úrnője Ran iránt. A geninnek újabb löketet adott, hogy teljesítse feladatát. Még sürgetőbbé vált visszajutásuk a kunyhóhoz, vagy ahhoz, ami maradt belőle. A hó ismerős roppanása immáron félelem helyett valami ismerős érzést gyújtott szívében. Tisztában volt a veszélyekkel, amiket a hegy tartogatott, mégis a zuhanás megváltoztatott benne néhány dolgot.
A kutyák megindultak, utánuk pedig a két kunoichi. A chuunin ugyan még mindig valahol a múlt és az álmok vékony határmezsgyéjén vándorolt, mégis rátámaszkodott az ifjú shinobira. A sötétkék szemű lány lassan indult meg, inkább nem kockáztatott. Aina állapota egyre rosszabbá vált, de jelen körülmények között csupán ennyit tudott tenni érte. Észrevette az állatokon a málhákat, azonban ezzel nem tudott foglalkozni.
*Aina, tarts ki!* Belső hangja aggodalmasan csengett. Hangosan nem akarta, vagy nem merte kimondani. Azt remélte, hogy Ran képe miatt a nő tovább tart ki, ezt az állapotot nem akarta még megtörni.
A viszonylagos csendet és nyugodtságot robbanás hangja törte meg. Saki gyorsan rájött, odafent még mindig zajlott a csata. Hamarosan újabb zajok szűrődtek az ösvény irányába, hóförgeteg indult meg. A kunoichi haladt tovább, hiszen szorította őket az idő. Annyi ideje volt csupán, hogy hátranézzen és lássa, ahogy a hó, illetve a jég elindult lefelé. A vékony kis ösvény egyelőre biztonságosnak bizonyult a két ninja számára, ám nem tudhatták, vajon meddig. Az ifjú genin egyre kevésbé bírta a mászást, ám jól tudta, muszáj lesz tovább haladni. A hó megnyugtatóan ropogott a lába alatt, mintha csak azt sugallták volna, itt biztonságban van. Saki lépésről-lépésre tette meg az utat. Aina csendes zokogása egy idő után abba maradt. Egy perce sem álltak meg, meneteltek a bagolyvárhoz vezető másik ösvényen, a kutyák pedig vezették őket.
*Ran-san még harcol. Remélem nem esett baja. Az egyik ember lezuhant... de nem tudom, mennyien vannak még. Kimerültem... pedig segítenem kéne is.* Ezekkel a gondolatokkal a fejében ért fel végül a bércre.
Aina lábai egyre kevésbé bírták, viszont más miatt álltak meg. Először a füst szúrós szaga keveredett a levegőbe, majd a lángokban álló bagolyvárat pillantotta meg a kékesfekete hajú genin. A kutyák sem mentek tovább, veszély éreztek. Ha ez nem lett volna elég, egy kar repült el mellettük és vörös, ragacsos folyadékkal takarta be a két kunoichit.
Saki tudta, hogy biztonságba kell helyeznie a nőt, mert jelen állapotában még annyira se lett volna képes megvédeni magát, mint korábban, amikor rátalált a kunyhóban.
Körülnéz és megpróbál valami biztosabb helyet keresni a chuuninnak. Az ösvény végénél talán akad olyan hely, ahová nem érnek el a csata eseményei. A tovább menetel szóba sem jöhet, mert a kunyhó leégésével eltűnt a korábbi fedezék. Ezen kívül Saki nem tudja, mennyien lehetnek még. Ran berohant a házba, ám a genin lemaradt az ottani eseményekről. A lángokban álló épület semmi jót nem sejtet, ám muszáj megbíznia a Fekete Farkas képességeiben. Az alkalmazható technikái szintén lecsökkentek, fogytán a chakrája, a legtöbbet elhasználta a gyógyításhoz.
Ha talál alkalmas helyet, ahová leültetheti a bagolyvári nőt, akkor a biztonság egy részéről tudna gondoskodni. Reméli, a kutyák csaholása nem vonta rájuk az ellenség figyelmét. Muszáj csendben maradniuk, hiszen sok minden függ ettől. Jelez a chuuninnak, hogy maradjon csöndben, bár nem tudja, milyen mélyen van az álomvilágban.
*Most ködöt sem hozhatok létre, túl feltűnő lenne.*
Mégis kézjelekbe kezd, ám mást tervel ki. Amikor a kézpecsétek végére ér, létrehoz egy Oboro Bunshint, azzal a tervvel, hogy fusson oda a ház megmaradt részéhez. Amennyiben Ran több ellenséggel néz szembe, remélhetőleg az egyikük figyelmét elvonja. A csata hevében talán az irányt sem veszik észre, ahonnét érkezett. Közben elővesz néhány senbont, hátha valaki túl közel merészkedne. Bíznia kell a fegyvereiben, most főként ezekre számíthat. Ugyan nincs rá túl sok esély, viszont megpróbál egy picit pihenni, hátha jobban visszatöltődik a chakrája.
Ha Ran figyel fel a klónra, megpróbál valahogy jelezni, hogy mindketten jól vannak.

//Elnézést a késésért, múlt héten nem volt túl sok időm! A héten már lett volna, viszont leterített ez a mostanában elterjedt vírusos nyavalya. Na, de a lényeg, hogy itt vagyok és legalább tudok arról írni, milyen a padlón lenni! ^^"//

A hideghez hozzászokott már Saki és a zuhanás óta valahogy a havas, jeges környezet sem tűnt olyan zordnak, mint korábban. Ám a fáradtság egyre jobban legyűrte, egyre kevésbé tudott ellene küzdeni. Biztonságba helyezte Ainát, az adrenalin sem száguldott ereiben, ezért teste szép lassan tudtára adta jelenlegi állapotát. A mászás kimerítette, az orvosi jutsuk használata leszívta majdnem a teljes chakrakészletét.
- Csak egy kicsit... még egy kicsit...
Észre sem vette, hogy a szavakat hangosan mondta ki. Talán így próbált küzdeni, shinobi ösztönei éberebben tartani. Szemhéjai egyre nehezültek és kezének szorítása is gyengült a fegyver körül. A kutya testének melege és bundájának puhasága némi biztonságérzetet adott. Ebből a viszonylagos nyugalomból tompa zajok és fegyverek csörgése verte fel. Ebből kiderült, hogy a csata még mindig javában zajlott, Ran küzdött. Farkas vonyított fel, szinte átszelte a levegőt, aztán újfent néma csend borult a tájra.
A genin hiába figyelt, nem hallott semmit. Hirtelen azt hitte, vele történt valami, ám semmi nem utalt erre. Kezét füléhez emelte, majd odatapasztotta tenyerét. Vérének lassú suhogása jelezte, a hallásával és egyelőre vérkeringésével sincs semmi baj. Akkor viszont más történt.
*Ran-san, kérlek jelezz valahogy!* Belső hangja aggódott, teste még fel is emelkedett kicsit, hogy jobban szemügyre vegye a házat.
Megint két rossz lehetőség közé szorult. Aina ugyan biztonságban volt, ám a veszély még közel sem múlt el, sérüléseit jobban el kellett volna látni. Csakhogy Saki egyelőre ennyit tehetett, jobb körülményekre lett volna szüksége, több chakrára és technikára. Vagy egy sokkal profibb orvos sem ártott volna, aki alaposabban megvizsgálja. Ha itt hagyja egyedül, talán történik vele valami rossz és nem tud segíteni. Megmentette az életét, leugrott utána, sokkal tartozott neki.
Viszont a Fekete Farkasnak is sokat köszönhetett és talán neki jobban kellett a segítség. Az Oboro Bunshinnak semmi hasznát nem vette jelenleg, hiszen még elterelésnek is csődöt mondott. Legalább is az eddigiekből úgy tűnt.
*Bármelyik döntést választom, lehet valamelyik rossznak bizonyul majd. Vagy talán mindkettő. Ezt jelenti ninjának lenni?* Tette fel magának a kérdést.
Fegyverét szép lassan visszacsúsztatta lábán lévő tartójába, majd felállt. Közelebb lépett a bagolyvár űrnőjéhez és kézfeje körül halvány zöldes derengés jelent meg. Az egyik legalapabb technikához nyúlt ismét a Diagnózishoz. Végigment Aina legsúlyosabb sérülésein, hogy pontosabb és frissebb információkhoz jusson. Amennyiben az eredmények nem mutatnak súlyosabb állapotromlást, Saki nagy és nehéz döntésre szánja el magát.
*Többé nem futhatok el!* Állapítja meg magában és újfent fegyverért nyúl. Ezúttal két senbont vesz elő, amiket precízen ujjai közé fog. Az évek során ezzel a fémtűvel tanult meg legjobban bánni, jelenleg ebben bízik. Apró lépéseket tesz, nem kapkodja el a haladást. A klónja korábban elég hamar eltűnt a szeme elől, vagyis nincs sok ideje normál látási viszonyok között haladni. Fülére igyekszik támaszkodni, a legkisebb jelre megáll és alaposan körülnéz. Nem tudja, mi vár rá a kunyhónál, ám muszáj megtennie, fel kell oda mennie, hogy segítsen Rannak. Lábai viszik előre, ösztönei azt súgják bízzon a saját testében, a képzésében. A szél és a hó mintha azt súgnák, menjen előre, majd segítik a továbbiakban.

A zuhanás óta mintha a hó és jégkristályok nem bántani, hanem megóvni akarták volna. Persze az is megfordult Saki fejében, csak képzeli az egészet, Nui anyó tesztje és Aina információi után. Eddig csupán a Suiton elemet tudta feloldani és azt már egészen jól használta. Sokat gyakorolt, mert tudta, hogy nem maradhat le a többiektől.
Lába alatt a vékony jégréteg megroppant, mégis haladt tovább előre. Fáradt volt, most érezte igazán a zuhanás utóhatásait, a pihenést, ami elzsibbasztotta és chakrakészletének fogyását. Valami vitte előre, talán ösztönei, talán a korábban átélt történet, ám biztos magyarázatot nem talált rá. Egyre közeledett az egykori kunyhó felé, ami romokban hevert. Körbenézett és szinte azonnal megpillantotta a hatalmas pók maradványait, amit korábban látott. A Fekete Farkas győzedelmeskedett a hatalmas idézett állat felett, viszont a genin még mindig sötétben tapogatózott. Fémes hangok vegyültek a süvítő szélbe, innen tudta, a harc korántsem ért véget. Vagyis időben érkezett, legalább is azt hitte.
Testrészek hevertek mindenfelé. A kékesfekete hajú kunoichi megtorpant, mintha lába odafagyott volna a talajhoz. A fehérséget vörös patakok tarkították, heves küzdelmet hirdetve. Hárman, vagy négyen lehetettek, esetleg még többen.
*Ran-san?* Fejében született meg a kérdés, száját nem tudta kinyitni, annyira ledöbbent. Lélektükrei félelmet mutattak, egész teste megremegett. Ott állt a romok között, ki tudja mennyi ideig, talán fel se fogta igazán, mibe sétált bele. Tekintete ide-oda járt, aztán egyszer csak megállapodott.
Egy férfi állt alig pár méterre tőle. Mintha kábulatból ébredt volna, teste egyből reagált. Néhány lépést tett meg előre, közelebb akart jutni a ninjához. Katanát markolt, és valaki vagy valami fölé hajolt. Onnan, ahol Saki állt farkasnak nézett ki, de mégsem teljesen. Eszébe jutott, amikor először találkozott Rannal, belépett a barlangba, inkább nézett ki ember és állat keverékének, mint szokványos ninjának. Elmélete megerősítést nyert, amikor mély, hörgő hang tört elő torkából. Mindkét shinobi testét sebek tarkították és láthatóan tűrőképességük határán álltak. Csakhogy a kardos férfiban még maradt annyi erő, hogy fegyverét lendítse - nyilván a végzetes csapást akarta bevinni.
- Ran-san... - bukott ki végül az ifjú geninből, még ha alig hallhatóan is.
Ahogy a szél hókristályokat kapott fel és táncoltatott meg, Saki karja szinte hasonló sebességgel emelkedett fel teste mellől. A két senbon, amit az induláskor vett elő, abban a kevés fényben is ezüstösen fénylett.
Bár kevés esélyt lát rá, mégis megpróbálja elterelni a katanás férfi figyelmét. Mindkét dobótűvel a kezét célozza meg, olyan helyen, ami remélhetőleg hat az izmokra. Látja, mennyire görcsösen fogja a fegyvert, némi fájdalom hatására ha nem is ejti el, lelassítja. Amint a senbonok repülnek, a kunoichi kézjelekbe fog. Tisztában van vele, chakrájának legnagyobb százalékát elhasználta és amennyiben tovább feszíti a húrt, félő az elszakad. Ran bajban van, muszáj cselekednie. Ez felülír benne mindent, az óvatosságát, a rémületét, valamint az orvosi etikáját. A Katon használót ugyan nem saját kézzel ölte meg, mégis közreműködött a halálában. A Suiton: Lekuu no Jutsuval próbál újabb támadást bevinni, mert ez viszonylag kevés chakrából létrehozható.
Ha esetleg a senbonok miatt a férfi azelőtt reagál, hogy létre tudja hozni a technikát, megpróbál kitérni az esetleges támadás elől. Teste lassabb, mint teljesen kipihent állapotában, ezért igyekszik előbb oldal irányba vagy hátrafelé mozdulni. A katana közvetlen lesújtását nem tudná blokkolni, ezért megpróbál bizonyos távolságot megtartani. Reméli ennyi elég lesz ahhoz, hogy a Fekete Farkas besegítsen és közös erővel legyőzzék a férfit.

A két tű szélsebesen szelte át a levegőt, hogy aztán a kardos férfi felkarjába és könyökébe állva végezze be útját. Saki tudta, jelentősebb pontokat is eltalálhatott volna, azonban ezekkel is komoly fájdalmat okozott. A lendület elfogyott, de azért még próbálta bevinni az utolsó csapást. Ezzel együtt a genin is próbált reagálni, jutsuba kezdeni, hátha hozzá tud még valamit tenni a győzelemhez. A Fekete Farkas azonban állati ösztönöktől vezérelve lendült előre, egyenesen a katanás felé. A kunoichi hallotta a jellehzetes hangot, amikor karmok hasítanak bele a húsba és fogak csattannak össze. Innen már tudta, Ran megtette a végső csapást, neki innentől nem volt teendője.
Ugyan hozzászokott a vér látványához, mégis a kifröccsenő vörös nedv ledermesztette. Nézte, ahogy a férfi földre zuhan, tehetetlen teste a padlóra csapódik. Látta már Ran képességeit, ám még mindig megdöbbentette mi mindenre volt képes. Ekkor Aina szavai hasítottak elméjébe. A harc hevében változott ilyen állattá, igazából az egyik legkedvesebb embernek ismerte meg. A lány orvosi ösztönei működésbe léptek, felülírva mozdulatlanságát. Bizonytalan lépést tett, viszont alig hogy elindult, a Fekete Farkas zihálása abbamaradt, egyenesen Saki irányába fordította a fejét.
Ekkor látta meg a sárga szempárt, úgy nézett rá, mint egy ragadozó a prédájára. Füleit hátra lapította, talán támadásra készült, de mégsem mozdult meg.
- Ran... san? - szólította meg kissé remegő hangon a férfit.
Tekintetét elfordította, oldalra nézett és nem a farkasra. Aztán a szél újból végigsöpört a tájon, felkavarva a havat. Saki legnagyobb megdöbbenésére felé szálltak a hópelyhek. A fuvallatok is mintha körbetáncolták volna.
*Aina azt mondta, a zuhanás közben felém szállt a hó. Mi lehet ez?* Kérdésekre, kételyre azonban nem maradt ideje. A férfi tett egy lépést felé, aztán megállt. Várt.
Az ifjú genin mindkét kézfeje körül sejtelmes, ám megnyugtató zöld fény sejlett fel. Lassan, óvatosan emelte fel, a megadás jeleként. Ő is várt. Vagy inkább megpróbált a lehető legkisebb fenyegetésnek mutatkozni.
- Ran-san? - jött felőle újból a kérdés, ezúttal kicsit magabiztosabban.
- Aina kint vár - hangja halkan szelte át a levegőt. - Segítségre szorul, de él.
Ennyit mondott csupán. Remélte, ez elég lesz, hogy áthatoljon a férfi jelenlegi páncélján. Bármin is ment keresztül, készen állt visszahozni, megkeresni a jelenleg rejtett emberségét. Azt már tudta, a Bagolyvár Úrnője hogyan érzett iránta és a megérkezéssükkor tapasztalt reakciójából azt szűrte le, ez kölcsönös.
Ainának már nem maradt sok ideje, profi orvosi ellátásra szorult, csakhogy szüksége volt a Fekete Farkas segítségére. Bármennyire is szívta le az energiáját, fenntartotta keze körül a gyógyító chakráját. A fagyos idő ellenére homlokán izzadságcseppek gurultak le a koncentrálástól. A félelmét pedig teljesen felülírta a tiszta szándék: segítség.

[Sai]

//Végre sikerült egyenesbe jönnöm, már nagyon várom a kaland folytatását! Ide írtam rögtön, a posztból úgyis kiderül, miért. ^^//

A szél lágyan söpört végig az utcán, viharnak nyoma sem volt a mai napon. Saki érezte, ahogy valami hívja, és mintha a nevének suttogását vélte volna kihallani a fuvallatokból. Ugyan még csak egyszer találkozott Nui anyóval, mégis az idős hölgy szokatlan tanítási módszere miatt elhitte, amit hallani vélt. A Chuunin vizsgán több olyan dologgal találkozott, amiről alig hallott, vagy olvasott, mégis megtörténtek. Éppen ezért semmit nem zárt ki az életéből, igyekezett nyitottan közelíteni a világ felé.
Ennek tetejébe több olyan jelet kapott, ami arra utalt, a vére különleges, valahonnan örökölte a Hyoton, vagyis Jég elem feloldást.
*Vajon ki lehetett az, akiről beszéltek? Talán egy rokonom? A Kekkei Genkai családban öröklődik. De nem tudom... talán csak véletlen.* Ezekkel a gondolatokkal indult el a faluból. Célja a befagyott tó volt, ahol találkozott Nui anyóval. Fegyvereit és legtöbb felszerelését magával hozta, mert nem tudta, mire számíthat a falu vezető irodájában. Bár soha nem mondta ki egyértelműen, a gyógynövényes könyv arra utalt, elvállalja a tanítást. A genin mindvégig magánál tartotta, igyekezett áttanulmányozni. Sajnos a Szél országában nem sok lehetősége adódott bővíteni ismereteit, a kevés szabadidejét főként olvasással töltötte.
Léptei nyomán ropogott az éjjel frissen esett hó. Ezen az útvonalon kevesen jártak, a kikötő és a hegyekbe vezető utak sokkal forgalmasabbak voltak. Sakinak eszébe jutott, talán pont emiatt költözött be a kis házikóba az anyó. Sok idő eltelt, mióta utoljára látta, és bízott benne, Aináról és Ranról is megtudhat pár információt. Annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy találkozik velük. Mindketten erős és kitartó shinobinak bizonyultak, ráadásul profi orvosok vették kezelésbe őket.
Ahogy közeledett a tóhoz, mintha valami láthatatlan kötél mentén haladt volna, utat mutatott neki, nem engedte eltévelyedni. Sötétkék szempárja keresett, kutatott, a rókát figyelte, hátha most is megpillantja. A kunyhót nemsokára észrevette, ismerős érzés fogta el. Ahogy a száraz nádszálak egymáshoz ütődtek, már sokkal magabiztosabban lépdelt előre. Fejében visszhangoztak az öreg anyó szavai. Érdemesnek találta rá, hogy később tanítsa és a történetnek, amit átélt a legjobb befejezést hozta el. Ezek a szavak sokkal többet segítettek neki, mint a hagyományon ninja dicséretek. Pontosan emiatt nem bánta a bukását a vizsgán, Nui anyó tesztjén ugyanis átment.
Egyre közelebb ért a kunyhóhoz, ismerős illatok csapták meg orrát.
- Nui anyó - kezdett bele kissé halkan. - Eljöttem megint. Kissé talán késve, de még mindig szeretnék tanulni.
Hófehér arcára egy pillanatra megdöbbenés ült. Hangjában semmi remegés, vagy bizonytalanság nem érződött. Elhatározta magát, és már semmi sem tántoríthatta el a céljától.

[Sai]

A róka mutatta az utat, Saki pedig engedelmesen követte. A gyógynövények ismerős illatába keveredett valami sokkal erőteljesebb is - zöld tea. Kesernyés, ugyanakkor összetéveszthetetlenül finom, aromás. A hideg időben mindig jól tudott esni egy nagy csészével. Ahogy belépett a konyhába, meghajolt egy picit.
- Jó napot, Nui anyó! - köszönt illedelmesen, ahogy azt az idősekkel szokás. Az asszony nem szólt hozzá, a tűzhely mellett állt. A kunoichi csendben helyet foglalt az egyik széken és figyelt.
Biztos volt benne, már régóta tudta, hogy közeledik. Ő hívta ide a genint, vagy legalább is erősen ezt hitte a lány. A szél játékának is betudhatta a nevének csengését, azonban a korábbi találkozás bebizonyította, Nui anyó tele volt meglepetésekkel. Pont emiatt kereste fel, szeretett volna letérni a hagyományos ösvényről, a technológia nyújtotta kényelemről és visszatérni a természethez. Ereiben keringő különleges képessége pedig még jobban megerősítette abban, hogy ide több fog kelleni némi hó irányító eszköznél.
A teáskannában felforrt víz hangja hozta vissza gondolatait a konyhába. A tea illata még jobban körbelengte a helyiséget, amikor az öreg hölgy friss adag levelet tett a vízbe. A kékesfekete hajú lány szinte már várta az újabb látomást, amit az illat fog előidézni. Szíve néhány dobbanásig hevesebben vert, légzése szaporábbá vált. Azonban hiába készült fel egy esetleges utazásra, az most nem jött el. A tea semmi pluszt nem adott csupán a szokásos illatot árasztotta magából.
Nui anyó végre megszólította, egyszerűen azt kérte tőle, vigye el az italt az itt tartózkodó vendégnek.
*Milyen vendég lehet itt?* Kérdezte magától a genin, ám szó nélkül elvette a bögrét. Jól eső melegség áradt végig rajta, ami a kezénél indult. Talán mégis volt valami különleges ebben a teában. Vagy csupán a hely váltott ki a kunoichiből a szokásosnál eltérőbb érzéseket.
Felállt a székről és aprót biccentett, ezzel jelezve, megértette az asszony mit kért tőle. Semmit nem mondott, hanem elindult a folyosó felé, ahol újfent a róka mutatta az utat.
A kunyhó egyik hátsó szobájához értek. Saki jobb kezével néhányat koppantott az ajtón, majd kisvártatva belépett a helyiségbe. Tekintete azonnal a bent lévő arcára tévedt. Sötétkék szempárja kikerekedett a meglepetéstől, hiszen pont a Fekete Farkasra számított legkevésbé.
- Ran-san - szólította meg a férfit és néhány könnyed lépéssel mellette termett. Alaposan végignézte, sokkal jobban nézett ki, mint amikor a genin visszatért Yukigakuréba a küldetés után.
Sok idő eltelt, megjárta a Chuunin Vizsgát a Szél országában, ez idő alatt pedig Ran felépülhetett sérüléseiből. Hófehér arcára halvány mosoly ült ki és a macha teáról meg is feledkezett egy pillanatra.
- Nui anyó azt mondta, meg kell innod az egészet - nyújtotta oda a forró italt a férfinak.
Kérdések százai kavarogtak fejében, viszont illetlenségnek tartotta egyből rázúdítani mindet a Fekete Farkasra. Helyette inkább a szokásos csendes szemlélő szerepét vette fel. Sejthette volna kicsoda a vendég, hiszen először Ran miatt jött el a kunyhóba, ő is közelebbi kapcsolatban állt az öreg hölggyel. A faluba szintén ritkán látogatott el, valószínűleg az első adandó alkalommal eljött az ottani kórházból.

[Sai]

A szobában csend honolt, Saki szinte hallotta a saját lélegzetvételeit. Ahogy Ran kortyolta a teát, a macha kesernyés illata szép lassan betöltötte az egész helyiséget. Ettől mintha a genin egyre jobban ellazult volna. Nui anyó főzete korábban már jókora meglepetést okozott neki, nem tudta, ezúttal mire számíthat. Bár valószínűleg csak a Fekete Farkas gyógyulását segítette elő - semmi több.
Az ifjú kunoichi szinte le sem vette a férfiról a szemét. Felmérte az állapotát, sérüléseket keresett. A teste nagy részét nem látta, így azt sem tudhatta biztosan, rejtőzik-e súlyosabb sérülés a testén. Láthatóan elég időt pihent, és bár arca kicsit nyúzottabb volt, mint amikor legutóbb itt találkoztak, minden oka megvolt a reménykedésre.
*Bárcsak itt lehettem volna!* Futott át agyán a gondolat. Kicsit úgy érezte, feleslegesen hagyta el a Hó országát és indult el a Chuunin Vizsgán. Viszont a falu jelölte ki, indította el, bízva a sikerben, mégis a megbánás apró szikrája lobbant fel benne.
Amióta találkozott Nui anyóval, Rannal és Ainával, másként látta a ninja életet. Sosem illett bele a shinobik világába, ám itt úgy érezte, többet tehet, mint hivatalos küldetéseken. Mindkét keze ökölbe szorult, ahogy a lábán pihent. Gyorsan igyekezett újra ellazítani, nehogy a férfi észrevegye rajta. A hangos koppanás, amit a teás bögre adott ki, picit felrázta az állapotából.
*Küldetés teljesítve!* Jegyezte meg belső hangja, amikor rájött, Ran elfogyasztotta a macha tea teljes mennyiségét.
Azt hitte, még kicsit csendben fognak üldögélni, a Fekete Farkas azonban megtörte a csendet. Elég gyorsan a közepébe vágott a beszélgetésnek.
- I-igen - kezdett bele Saki, kissé halkan.
A Szél országába ugyan nem vitte magával, félt nehogy elveszítse, vagy bármi baja történjen. Amikor visszatért Yukigakurébe az otthonába, egyből magához vette újra a babát, amit még Ran bízott rá. Nem sok mindent hozott magával, úgy érezte, inkább beszélgetésből fog állni a mai napja, így betette a nagyobb táskájába. Némi keresgélés után elővette és az ölébe rakta.
- Aina... is jól van? - kérdezett rá végül. Tekintetét elvette a férfiról és a babát kezdte el nézni. Tudta, hogy a Bagolyvár Úrnője sok mindent kibírt, de azért aggódott érte.

[Sai - Babaváró]

Sakit mintha direkt nem hagyta volna szóhoz jutni Ran, az esetleges tiltakozásnak azelőtt véget vetett, mielőtt a lányból kibukott volna.
*Pedig semmi különlegeset nem tettem. Az orvosi kötelességemet végeztem.* Belső hangja azonban nagyon is aktív lett, amit szóban nem tudott kimondani, itt tette meg. A genin örült, hogy Aina lassan teljesen talpra áll, sokat gondolt rá és amíg távol volt a Hó országától, információt sem kapott senkitől.
Aprót bólintott a Fekete Farkas szavaira, viszont tekintetét még mindig a babán tartotta. Többet is tehetett volna, hiába tanult új technikákat, hiába fejlődött, még mindig képtelen volt levetkőzni néhány gyengeségét. Arcára igyekezett kevésbé szomorú érzelmet kierőltetni, nehogy aggódjon érte a férfi.
Viszonylag gyorsan témát váltottak, Ran újra a babára terelte a szót. Eddig a kunoichi nem tudta, milyen különlegesség fűződik hozzá, mégis úgy érezte, fontos lesz a későbbiekben. A Fekete Farkas elkezdte beavatni, újabb küldetés, feladat várt rá. Sötétkék szempárját a férfira szegezte, akin látta, nem szívesen kérte fel erre. Mégis megtette, bizalmat helyezett a lányba, akit sokan nem tartottak semmire. Talán egy ideje már nem csak vesztes shinobiként emlegették, a tekintetek kevésbé hazudtak, mint a mondatok. Apró, szinte alig hallható sóhaj hagyta el a száját. Persze a küldetés is izgatta, mégis talán attól félt a legjobban, egyedül annyira sem lesz képes, mint amit a Bagolyvárban véghez vitt.
- Ran-san... - kezdett bele a mondatába. Mások egyből kaptak volna az alkalmon, hogy felpattanjanak és azonnal nekilássanak a feladatnak, Saki azonban habozott. Teste minden porcikája, ninja ösztönei azt súgták neki, képes lehet rá, ezen az akadályon is át tud kelni, ám a józan esze mást mondott.
- Ran-san... még... a Chuunin Vizsgán sem mentem át - bukott ki végül belőle.
Egy genin, egyedül, ráadsául fontos küldetésen. Sakit magán kívül rengeteg embert el tudott volna képzelni. Többet között Fuyu-sant, aki megkapta a magasabb rangot. Azt még mindig nem bánta, hogy megbukott, de igazságtalannak érezte, hogy ilyen fontos dolgot bíznak rá. A Fekete Farkas maga helyett csak egy alacsony rangú ninját küldene.
- Nem arról van szó, hogy visszautasítanám, de... - fejét elfordította egy pillanatra. - Biztos én vagyok a megfelelő személy? - tette fel a kérdést.
Ezek után várt, vajon mit fog erre mondani a férfi.

[Sai - Babaváró]

A Fekete Farkasnak igaza volt. Mármint nem csak ebben az egy esetben, hanem az összes többiben. Valamilyen oknál fogva sokkal jobban bízott Sakiban, meglátta az értékeit, még Nui anyóhoz is elküldte. A lány sosem tartotta olyan sokra magát, ezért tétovázott a küldetéssel kapcsolatban. Ran szavai után azonban biztos volt benne, ezt az egyszerű feladatot még akkor is el tudná végezni, ha civilként tevékenykedne. Mégis ninja ösztönei és a korábbi küldetések emlékei miatt furcsa érzések kavarogtak benne. Mintha más is húzódott volna a háttérben, nem csupán egy baba visszajuttatása a tulajdonosához.
Amikor a férfi felállt az ágyról, a kunoichi tekintetével végig követte. Eddig főleg a földet bámulta, különösen a nevetés miatt. Jól tudta, semmi bántó szándék nem lapult mögötte, mégis akadémiai éveire emlékeztette, ahol nagyon is kicsengett a gúny ezekből a hangokból. Türelmesen megvárta, mit fog lépni a férfi. Annyi már ismerte, túlságosan hiú volt ahhoz, hogy segítséget kérjen, ezt pedig Saki igyekezett tiszteletben tartani. Persze közben végig figyelt, ha esetleg mégis segítségre lett volna szüksége. A takaró nélkül még jobban meg tudta állapítani, mennyit javult az állapota a küldetés óta. A járása ugyan még bizonytalan volt, mégis a nehezét már átvészelte.
Ahogy a vonalakból térkép állt össze, még inkább gyanússá vált a kérés.
*Ran-san már felgyógyult annyira, hogy ha nem is önerőből, de egy karavánnal el tudna menni a városba. Miért bízott meg mégis engem? Mi lehet ennyire különleges?* Kérdések kavarogtak a fejében, amiktől egyelőre nem tudott szabadulni.
Miközben a térképre koncentrált, felállt a székről és közelebb ment a Fekete Farkashoz. A címet megjegyezte, amit felírt neki a férfi. Ebből tudta, pontosan hová kell majd mennie a városon belül
*Suzuki Ai.* Mondta ki belső hangja a nevet, ami teljesen átlagos női névnek hangzott. Semmi titkosítás, semmi kód, csupán a szükséges alap információk. Sakinak ismerős volt a hely, és bár még sosem járt ott, sokat hallott róla. A Hó országának tudományos központjába készült elindulni. Míg a ninják központja Yukigakurében kapott helyett, itt létesítettek civilek számára iskolákat és kutatóintézeteket.
Mintha az eddig megtett útjának a szöges ellentétével állította volna szembe Ran, a természet, a benne keringő erő, ezek teljesen más irányt képviseltek. A Hó országa mindig is élen járt a technológiai fejlesztésekben, a háború alatt ezért szinte versengtek az ország kegyeiért. A kunoichi részt is vett az egyik ilyen tárgyaláson, még a genin éveinek elején. Mégis, tudományos eszközöket soha nem használt és a tervei között sem szerepelt.
- Ran-san... - kezdett bele, aztán a férfira nézett, mintha megerősítésre várna. Gyorsan elkapta tekintetét, kékesfekete tincsei táncot jártak a mozdulattól. Helyette újfent a babát kezdte nézni, amit a beszélgetés kezdete óta a kezében tartott. Ebből a néhány pillanatból, és Ran eddigi viselkedéséből levonta a következtetést - egyetlen opció állt rendelkezésére, ez pedig a feladat teljesítése.
- Mikor indulok? - bár sejtette a választ, mégis feltette a kérdést, mintegy megerősítést várva.