Zanza-Sziget

Ma is úgy kezdem a napot ahogy szoktam. Miután megreggelizek összeszedem a felszerelésemet és elindulok a falu vezetőjéhez, hogy adjon nekem egy megbízást. Az illemet követően azonnal a lényegre tér:
- A feladatod annyi lenne, hogy látogass el a Zanza-Szigetre, ugyanis illegális bányászokról kaptunk hírt, akik a sajátjainkat mészárolják, és a kristályokat elviszik onnan, ezt nem tűrhetjük, különösen nem háborús időszakban. A feladatod a vizsgálat, nyomozás, illetve a közbelépés, megakadályozás, amint tisztul a kép a helyzetről, egy sólyommal üzenj haza, egy szóval az is a küldetésed réshze, hogy vigyél magaddal egy madarat, és tartsd életben. Hogy miként teszed rád bízom, de az üzenet érjen vissza, méghozzá ha lehet minél hamarabb, aszerint küldök erősítést majd.
Mivel megkapom a feladatomat, azonnal hazaindulok, hogy összepakoljak az útra. A megszokott felszerelésemet gondosan elteszem, majd magamhoz veszek egy hátizsákot és abba bepakolok némi élelmet magamnak, illetve apa segítségével némi madáreleséget is bekészítek külön. Amint meg van az útravalóm, elindulok a yukigakurei üzenetközpontba, ahol a betanított "postás" madarak vannak.
- Jó napot! Egy küldetés teljesítéséhez szeretnék kérni egy sólymot, amivel tudok majd üzenni! - mondom az egyik itt dolgozónak.
A kunoichi érdeklődve néz rám, majd elővesz egy mappát. Lerakja elém a pultra, majd az egyik szabad helyre mutat.
- Itt írd alá, illetve írd be a küldetés kódját a megfelelő rovatba. Addig előkészítem a madarat! - mondja a nő, majd amíg én elrendezem a papírmunkát ő egy kalitkába beteszi az egyik sólymot.
Mivel ezzel is megvagyok, máris mehetek a kikötőbe, hogy megkezdhessem a nyomozást. Odakint az idő egész kellemes, szerencsére nem fúj a szél, így vidáman dudorászva indulok el a célom felé. Miután elhagyom a falut, nagyjából egy órányi séta után egy idős férfival futok össze az úton.
- Áh, kisöreg! Meg tudnád mondani hogyan jutok el Yukigakure-be? - kérdezi.
- Jó napot! Persze, hogy meg tudom mondani, hisz onnan jövök. Csak menjen tovább ezen az úton és ne térjen le róla sehol. Egyenesen oda fog jutni. - mondom, majd már indulnék is tovább, mire a vállamra teszi a kezét.
- Mondd csak, nem lenne kedved segíteni egy öreg ruhaárusnak? Ígérem jól megfizetlek!
Szavaira kissé elhúzom a számat. Ránézek az öregre, majd tekintetem arra vetem, amerre mennem kellene.
- Sajnálom, de fontos küldetésben járok el, nincs időm egy ilyen kitérőre...
- Nah, gyerünk már, kísérj el! - mondja a férfi, majd próbál magával taszigálni.
Végül sóhajtok egyet, majd elindulok mellette és elkísérem Yukiba. Amint ott vagyunk, megkapom a fizetségemet és mehetek, hogy teljesítsem az igazi feladatomat. Ezúttal már inkább rohanok és ahol fák vannak, ott a fák ágain ugrálva haladok. Végül megérkezek a kikötőbe. Megkeresem a hajót, ami a Zanza szigethez visz, majd kinyomozom az utasokat. Csak bányászok vannak rajta, ami számomra eléggé kellemetlen. A küldetésemről nem lenne szabad tudniuk. Miután kiváltom a jegyemet, egyszerűen csak felszállok és próbálok eltűnni a hajón a kíváncsi tekintetek elől. Ha bárki kérdezné, mit keresek, akkor azt mondom, hogy szerencsét próbálok, de remélem nem kerül sor semmilyen kérdésre, mert az azt jelenti, hogy nem jött össze az eltűnésem a hajón.

//Kihúzva a pénz//

Miután kifizetem a jegyet, felszállok a hajóra és elfoglalom a helyem a többiektől távol. Nem szeretnék senkivel sem beszélgetésbe elegyedni, de sajnos ez nem jön össze, egy nagy darab fickó megtalál.
- Szia, a nevem Baiki Izuko! - köszön nekem, majd minden szó nélkül leül mellém.
- Üdv, Abarai Raishin! - mutatkozok be, majd beszélgetésbe elegyedünk:
- Miért vagy ezen a hajón? Túl fiatalnak tűnsz, hogy bányásznak állj!
Szavaira bólintok egyet. Igaza van, túl fiatal vagyok a bányászáshoz, de nem is ezért vagyok itt. Az igazi okát viszont nem tudhatja meg. 
- Én a bátyámat keresem... Ezzel a hajóval ment a szigetre, de nem lehetett később hallani felőle, csak a madara tért haza. A kis megtakarított pénzemet arra tettem fel, hogy ide utazzak és megkeressem őt. Ha szerencsém van, akkor majd a madár segít megtalálni őt. - mondom.
- Én régész szeretnék lenni, de ehhez új tárnákat kellene feltárni. Sajnos nem állunk jól anyagilag, valamivel pedig el kell tartani a családot. Az öcsém meg még nem elég képzett ninja, hogy be tudjon segíteni, még csak tanul.
- Majd drukkolok, hogy sikerrel járjon! - mondom egy őszinte mosollyal az arcomon az útitársamnak.
Az út nem telik valami jól. Egy viharnak köszönhetően a hajó hánykolódik, a fedélzeten nem is igazán lehet meglenni. Így hát a hajó legénységére bízom magam és a kabinban várok. Eleinte megpróbálok aludni, de ez nem igazán jön össze, túlzottan háborog a tenger. Így hát megkeresem Izuko-t.
- Képtelenség így pihenni... Nem tudod meddig tart a vihar?
- Azt hallottam, hogy hamarosan kikerülünk belőle, viszont van egy aggasztó híre is a kapitánynak. Egy idegen hajó került a láthatárba. Nem tudni, hogy kik azok, de amíg nincs több információ róluk, addig harckészültség van oda fent. - mondja, mire arcomra kiül a félelem.
- Ezt nem jó hallani. És képesek lesznek megvédeni bennünket? Vagy mi lesz, ha támadás éri a hajót? Máskor is történt már ilyen? - fakadnak ki belőlem a kérdéseim.
Nem kívánom leleplezni, hogy ki is vagyok valójában, ezért kezdek aggódni. Ha kalózokkal van dolgunk akkor lehet lelepleződök...
Pár pillanat múlva kiabálások hangját halljuk. A fedélzeten megszólalnak a "kalózok!" kiáltások. Az utastérben mindenki aggódni kezd, a barátok összesúgnak, néhányan pedig aggódva sietnek a fedélzetre. Újabb percek telnek el, mire lövés hangját halljuk. Erre már lényegében mindenki össze rezzen, én pedig talpra ugrok.
- Megállunk! - mondja Izuko, mire rémülten nézek rá.
- Ez azt jelenti, hogy...? - kérdezném, de ekkor megjelenik néhány ember a legénységből.
Közlik velünk, hogy menjünk a fedélzetre. Mindenki engedelmeskedik, így felsorakozunk odafent. Érdeklődve nézem a támadóinkat, így már elsőre meglepődök. Nem rongyos emberekkel van dolgunk. Úgy tűnik, valójában nem is kalózok, vagy még csak mostanában váltak azzá. Senki sem zúgolódik, mindenki türelmesen vár a fejleményekre.
- Üdvözletem emberek! Tudjuk, hogy nem vagytok gazdagok, hisz akkor nem ilyen hajóval utaznátok, ráadásul nem is a szigetre mennétek. Nem azért támadtunk meg, hogy kifosszunk benneteket. Azért vagyunk itt, hogy rávegyünk titeket, nekünk dolgozzatok. Mindannyian jól járnánk ezzel, ti túlélnétek a találkozást, mi pedig egy kis bevételhez jutnánk. Természetesen nem a rabszolgáink lennétek, megfizetnénk nektek. Azonban aki ellenszegül, azt megöljük!
A szavai alapján úgy sejtem, valami nemes úr, aki így szeretne újabb bevételhez jutni. Elég aljas húzás, de ha élni akarnak, akkor jobb, ha belemennek. Egyetlen ember zúgolódik, ráadásul fenyegetőzik is, így láthatjuk, mivel jár az, ha valaki ellenkezik. Szinte azonnal kivégzik a szemünk láttára. Ez mindenkiben félelmet kelt, bennem meg főleg, mivel én nem bányászkodni vagyok itt. Kíváncsian várom, hogy mihez fognak kezdeni velem. Nekik is azt adom elő, amit már Izuko-nak elmondtam.

Hamar kialakul a helyzet. A kalózok átjönnek a hajónkra, majd a kapitány egyesével elbeszélget az emberekkel. Természetesen mindenki elvállalja, hogy az embere lesz, senki sem mer ellenkezni. A halál híre és látványa eléggé elrettentő volt. Végül rám kerül a sor... Azonnal nevetni kezdenek rajtam, majd rövid vizsgálat után "ítéletet" mondanak felettem. Szerintük nem vagyok alkalmas a bánya munkára, ezért egyszerűen csak megkér a kapitány, hogy távozzák. Kissé bepánikolok, hogy most mit is kezdjek, majd egy hirtelen ötletem támad.
- Bányásznak lehet, hogy nem lennék jó, de esetleg lehetnék besúgó! - szólalok meg. - Értesíthetem, ha valahonnan gyanús személy érkezik, vagy valami... biztos akad nekem is valamilyen meló!
Csak reménykedek, hogy ad nekem is valami munkát, amit majd természetesen nem végzek el, de valahogy a szigetre kell jutnom. Ha azt mondja a fickó, hogy nem alkalmaz, vagy nem lenne számomra kedvező az ajánlat, akkor egy füstbombát veszek elő és robbantom szét magam alatt. A felszálló füstben amilyen gyorsan csak tudok, kitörök és egy kötél felé veszem az irányt, aminek segítségével átugorhatok a másik hajóra. Amint a túl oldalon vagyok, egy Shunshin segítségével a mentőcsónakhoz száguldok. Még út közben előveszek egy kunait, amivel elvágom a köteleket és hagyom a csónakot a vízre zuhanni. Ezt követően leugrok a csónakhoz, majd a kalitkát leteszem és két robbanójegyzetet tapasztok a hajó oldalára, a víz közelébe. Ezután megpróbálok a lehető leggyorsabban evezni, hogy távol kerüljek tőlük. Amint eléggé távol vagyok, felrobbantom a cetliket, így ha minden igaz, az egyik hajót elsüllyesztem.
Ezt követően megpróbálok abba az irányba vezetni, amerre a hajók orra áll. Így ha szerencsém van, akkor eljutok a szigetre.

/Nem tudok hosszan írni. Alapból szűkszavú vagyok, a rizsázást meg nem szeretem, tehát csak ennyi lett.../

Sajnos a tervem nem sikerül. Hiába szeretnék a besúgója lenni, nem megy bele a dologba, nem bízik meg bennem. Így hát marad a menekülés:
Elindulnak felém a kalózok, mire én elhajítom a füstbombát és a keletkező füstben meglépek. Azonnal a kabinba vetem magam, ahonnan elhozom a madarat, majd vissza szaladok a fedélzetre. Sajnos túl sokan vannak, így nincs más választásom, mint hogy egy kötél segítségével átlendülök a másik hajóra. Nagyon gyorsan szaladok a mentőcsónak felé, majd beleugrok és használatba veszem. Egyszerűen csak elvágom a köteleit és már a vízen is vagyok. Míg a felszerelésemben matatok, addig megjelennek a kalózok és megcéloznak a fegyvereikkel. Mivel nincs időm, hogy jegyzeteket ragasszak a hajóra, útra kelek. Várom, hogy mikor fognak utánam lőni, de ez nem történik meg, tehát nyugodtan utazhatok.
Az utam unalmas és semmis. Három napon át hánykolódok, sehol egy teremtett lélek. Miután eléggé távol kerültem a hajótól, alaposabban átvizsgáltam a csónakot: találtam egy kevés élelmet, vizet, egy sípot és egy cetlit a hajó alján.
A cetlihez inkább nem nyúlok, ki tudja mit eredményezne, a síppal meg még várok. Az élelmet lassan elfogyasztom a napok során, de azért beosztom úgy, hogy ne csak három napig, hanem tovább is kibírja. A napokat a csónakban töltöm, a plédbe burkolózva. Szerencsére helyi shinobi vagyok, így hozzászoktam már az ország klímájához, mondhatni bele nevelkedtem. 
Három napig hánykolódok a vízen, amikor végre meglátok egy jéghegyet. A csónak pont felé sodródik, majd lassan a közelébe érek. Innen közelről meglátok egy pislákoló fényt, ami valószínűleg egy tábortűztől származik. Azonnal magamhoz veszek mindent, ami a hajóban van, majd egy ugrással "partra szállok". A jéghegyen keresek egy jó rejtekhelyet, ahol eldughatom a madárkalitkát. Ezután óvatosan, egy kunaival a kezemben elindulok, hogy megkeressem a fény forrását. Próbálok halkan és észrevétlenül oda lopózni és kinyomozni a forrást, illetve, hogy van-e valaki a közelében.

Fagyos a levegő a Hó országában. Neve alapján gondoltam, hogy nem éppen a legmelegebb helyek egyikére utazok, ennyire fagyosra azonban nem számítottam. Régóta vagyok úton. Mióta is? Bármennyire erőltetem magam, nem tudok visszaemlékezni pontosan arra, hogy mikor kaptam ezt a megbízatást. De arra, hogy kitől, és hogyan, sajnos túl tisztán.
Éhen kóboroltam, s fáradt voltam. Kétségbeesetten, s ninjához nem méltó módon próbáltam megtalálni egy számomra fontos személyt. Elvakultan. Nem is reménykedtem emberek segítségében, felfegyverkezve koslattam, szakadtan, összetörve a háború idején. Ki fogadna be egy ilyen gyanús fickót ideiglenesen? Én sem tettem volna, bármennyire vagyok emberséges.
Hosszú menetelés után leültem az egyik út szélére pihenni. Volt egy megérzésem, mit akkor reménynek véltem, hogy ideiglenes megoldást nyerhetek a problémáimra. Gyanús hangokat hallottam, de nem volt sem erőm, sem kedvem ahhoz, hogy törődjek vele. Mégis rászántam magam, hogy kezem a katana és a wakizashi markolatára helyezzem.
~Ha ilyen közelről hallok megmozdulni valamit, a helyettesítő jutsu már nem segíthet. Maradt a taijutsu…~ Lassan megfordultam. Csupán egy erdő volt mögöttem. Semmi gyanúsat nem észleltem. Mire visszafordultam, három katanával találtam szembe magam. Megfeszültek az izmaim, de hamar felismertem; itt nem küzdhetek. Nyeltem egy nagyot.
~Banditák~
 - Na lássuk, kivel van dolgunk? – kérdezte a középső, ő tűnt a legidősebbnek. Nem akartam válaszolni.
 - Végezzünk vele, kapitány? – kérdezte az egyikük, amitől még jobban elkezdtem reszketni. Nem ott, és nem úgy akartam végezni. De a kapitány mosolyogva megrázta a fejét.
 - Kinek az oldalán állsz, kölyök? – kérdezte. Úgy gondoltam, az életem megér annyit, hogy ezúttal feleljek.
 - Senkién. Azt sem tudom, hol vagyok. Se ételem, és aludni se merek egy ideje. Ideiglenes szállásra lenne szükségem. Ez minden. – nem vettem le kezem a fegyvereimről. Az ember soha nem lehet biztos ilyen időkben, hogy mit akarnak tőle.
 - Van egy ajánlatom. Ha elfogadod, megfizetlek érte. Ha nem, akkor megnézzük, mennyire preferálod a három az egy elleni küzdelmet. – egy darabig csak egymás szemébe néztünk, de folytatta – Nem érdekel, ki vagy, és mik a céljaid, de ennek a munkának, amit ajánlok, semmi köze a falunkhoz. Személyes ügy. Érdekel, vagy sem? – csendben bólintottam. Önelégült kuncogása mai napig cseng a fülemben. Körbevettek, és elvezettek a táborukba, ahol a kapitány saját sátrában fogadott. Elmagyarázta, mit kér tőlem. Egy kincset rejtő szigetre kellett volna eljutnom a leírás szerint, a Hó Országában. Mi volt a pontos feladat? Felkutatni és megölni egy személyt. A pénzösszeg, amit ezért felajánlott… Szükségem volt rá, és ezt tudta jól. Elfogadtam az ajánlatát.
Perpillanat a Zanza-szigeten tartózkodom. Feltöltődve, küldetésre készen. Tudom, mi a dolgom, annak ellenére is, hogy a hideg és a hajóút már teljesen kikészített. Mindig nyitva tartom a szemem, szeretem elkerülni a váratlan fordulatokat, márpedig egy hely, amit ilyen utálatos módon, mint a hajózás lehet csak megközelíteni, és pont hatalmas pénzösszegért küldetésre küldenek, valószínűleg tartogat egy-két dolgot, ami megijeszt. Vagy legalábbis meglep.
 Ráérősen lépkedek, s ropog a hó a talpam alatt. Elmerengek rajta, hogy hogyan képesek az emberek ezt a változatlan időjárást elviselni? Kitartó egy népség, az biztos, s egy hang azt súgta, nekem is legalább ilyen keménynek kellene lennem a megpróbáltatásokkal szemben. Nekem alig egy napom lesz ebben a hidegben. Meg kell mutatnom, mire képes az ifjabbik Hiroshi!
  Ilyen gondolatokkal az úton érkezem meg a helyre, melyet a leírásban megadott a kapitány. Egy palota – jégből! Ízig-vérig a vidékhez tartozott; kietlen, mint egy jéghegy, tekintélyes, erőt sugároz, s a maga módján gyönyörűen, a táj uralkodójaként helyezkedik el. Belépek. A belső még jobban elkápráztat. Gyönyörű, csillogó jégkristályok ezrei, kék, átlátszó, és fehér színek mindenhol, s az alacsony hőmérséklet mintha a látvány hatása lenne. Az ember akaratlanul részvétet érez, valami fájdalom és elszigetelt magányt tapasztalva a tájon, de mégis, a részvétet a palota szépsége okozza. Ninja létemre elfelejtek koncentrálni, s az épület akusztikájának köszönhetem, hogy észreveszem az alakot, aki figyelmem felkeltése érdekében megköszörüli torkát. Illetlenség, vagy nem, kezem láthatóan megrándul, s reflexből a fegyverem markolata felé, de idejében megállítom.
~Csak óvatosan! Jobb itt jóban lenni mindenkivel.~ Nem ez életem legjobb belépője, annyi szent. Két testőr jelenik meg. Intenek, hogy tartsak velük, közelebb akarnak vezetni az Úrhoz. Tartásukon látszik, hogy egyetlen rossz mozdulat, és végeznek velem. Jobban szemügyre veszem a magasan ülő és magas rangú férfit. Külseje illett a szigethez. Tartása nemes volt, kardja is bizonyította származását, ahogy egyszerű, mégis elegáns és előkelő öltözéke. Rövid, barna haja és tipikus nemesi szakálla nem gyújtott fel bennem semmilyen érzelmet. Közömbösnek vélem. Egyenlőre… Ideje lenne köszönni. Ilyenkor sajnálom, hogy ilyen helyzetekben nem tudom, mit és hogyan kell mondani. Mélyen meghajoltam.
 - Jelentkezem, nemes uram, Hiroshi Kohaku vagyok, szolgálatára. – igyekszem éreztetni, hogy tisztában vagyok kettőnk helyzetével, az ő rangjával és enyémnek hiányával. – Kérem nézze el modortalanságom… Egyszerű ember vagyok, s ritkán találkozom Önhöz hasonlóval. Túl ritkán ahhoz, hogy tudjam, mit is kellene ilyenkor tennem pontosan. – teszem hozzá, s remélem, enyhül valamit szívében a jégpalota jeges ura.

Kísértésbe ejtő szavak… Megbízom mondta ugyan, hogy hatalmasat szakíthatok ebből a küldetésből, erre azonban nem számítottam. Csillogó szemmel nézem a kínálatot. Ennyi pénz egyáltalán létezik? Hitetlenkedve állok, megnémultam, s kezdeti sokkom után tudok csak szóhoz jutni.
 - Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek a küldetés sikere érdekében.  – Átveszem a rádiót, és elkezdem magamban elemezni a megbízást. El kell hallgattatnom egy nem ide tartozó személyt, aki a madaráért képes lenne feláldozni minden mást. Jó lenne tudnom, mire képes az a madár. Valamint kapok egy hajót, legénységgel. Nem értek túlzottan a kapitánykodáshoz, de nem érzem, hogy ez lenne a buktató. Bárminemű információ jó lenne még. A nagy haszon nem tereli el a figyelmem a küldetésről, sőt, csak motivál, hogy még körültekintőbb legyek. Kell egy hely, ahol nevet szerezhetek magamnak. De ez még legyen a jövő gondja. Most egyetlen cél van: Keresni, és győzni!
 - Engedelmével indulnék is, minél hamarabb eltüntessem ezt a kellemetlen foltot birodalmából. – tiszteletteljesen meghajlok. Nincs visszaút. Hűen fogom véghezvinni azt, amit elkezdtem – Még annyit szeretnék kérdezni indulás előtt, hogy pontosan hogyan is néz ki az a madár? Ha netalán valamilyen összeköttetés van kettejük között, és felderítésre használja, jó lenne a madárral is végezni, mielőtt észrevesz. – nem hagy nyugodni az állat, és nem szeretném, ha ezen múlna bármi is. Ha nevet tudnék magamnak szerezni, felhívhatom Raidon figyelmét is magamra. Talán a háborútól is el tudunk vonulni, ha él még egyáltalán. Ekkora vagyonnal pedig tudna valamit kezdeni két kóbor shinobi.
 Az ember csontjáig hatoló hideg mintha eltűnt volna. Érezhetően körülöttünk volt, fenyegetve éreztem magam. Mintha maga a sziget mindenről tudna, ami rajta és körülötte folyik, azokat pedig megtartja magának. Ez a hely maga a titok, és rejtelem. Belecsöppentem egy birodalom kiépítésébe, és engem ér a megtisztelő feladat, hogy alapjai lefektetésében segédkezzek. Lehet, naiv vagyok, sőt valószínű, de képes vagyok mindent feltenni arra, hogy sikerrel járjak. Ha ez nem történik meg, akkor valószínű, hogy a háború egyik áldozata leszek, aki még a klánját is elhagyta. Nem. Ez nem történhet így.
 Egyre magabiztosabb vagyok, indulásra, és harcra kész. Már csak a válaszra várok, hogy induljak is.

Kikötést követően sikerül elrejtenem a kalitkát, majd óvatosan megindulok a fényforrás irányába. Hamarosan elérem a forrás helyét, ami a hegyoldalon túl, vagyis alant terül el. Amint lepillantok két fickót látok meg, akik éppen sütkéreznek. Így elsőre úgy tűnik, hogy csak ketten vannak, de nem akarok elhamarkodni semmit sem. Először szétnézek, hogy egy biztonságos utat keressek, ami levisz hozzájuk, de úgy, hogy ne vegyenek észre. Ha találok ilyen utat, akkor óvatosan megindulok lefelé, de nem megyek le teljesen közéjük. Megpróbálom kideríteni, valójában hányan vannak. Ha nem találok arra utaló jelet, hogy többen vannak, akkor óvatosan felfedem magam.
- Jó napot uraim! Szerencsétlen hajótörött vagyok, pár napja kalózok támadtak ránk és azt hiszem egyedül én maradtam életben. Meg tudnák mondani, hogy hol vagyok? - kérdezem, miközben megpróbálom a hangomat úgy "manipulálni", hogy úgy tűnjön, kétségbe vagyok esve.
Ha a fickók támadólag lépnek fel ellenem, akkor azonnal fegyvert ragadok és megvédem magam. Viszont ha segítőkészek, akkor megpróbálom kideríteni, hogy kit szolgálnak, illetve megpróbálom kideríteni hol találok valamilyen települést a közelben. Ha minden információmra megkaptam a választ, akkor egyszerűen csak vissza megyek a madárért és elindulok egy lakott terület felé. Ha nincs válasz, akkor visszamegyek a madárért és megnézem magamnak a másik szigetet, ahonnan füst száll az ég felé.

A megbízás elfogadása és a részletek pontosabb megbeszélése után kilépek a palotából, és ismét elém tárul a Hó Országa, s talán még szebben, mint ezelőtt. Minden fehér, s úgy érzem, tiszta földet tapos a lábam, tisztábbnak is érzem magam tőle. Csak magányosabbnak érzi magát az ember. Nincs időm sokat csodálkozni és ámuldozni; fel kell kerekednem, és még ennem is kellene valamit. Ha hajóval megyek, akkor egyértelmű, hogy a kikötőbe kell visszatérnem. Oda-vissza, egy shinobi tollából.
~Első dolgom a hajón, hogy eszek.~ Fontolgatom magamban, üres gyomrom miatt már kezd az agykapacitásom is csökkenni. Nyugodtan sétálok a kikötő környékén, és megállok a dokkoknál. Melyik is az én hajóm? És melyik az én legénységem? Ezt elfelejtettem megkérdezni megbízómtól. Megállok, és körülnézek, hátha látok valamit vagy valakit, ami jelként vagy segítségként szolgálhat. Egy nagydarab, tipikus tengerészfazon volt az első, amire felfigyelek. Kezében egy lapot tartott, és azzal, mint egy kisgyerek forgott jobbra-balra, de messziről nem látom, mi van rajta. Közelebb megyek. Minél közelebb érek, kezdem kivenni azt, ami a lapon van. Egy nagyon, már-már bántóan bénán megrajzolt ninja van rajta, s minél közelebb érek, egyre biztosabb vagyok benne, hogy az én vagyok. Vajon tényleg ilyen jót tesz a való életben is az arcomnak a távolság? Remélem, legalább az anatómiám helyén van, nem úgy, mint a képen.
 A fickó megismer, s a komor táj hangulatának megfelelően üdvözöl.
 - Biztosan Te vagy a shinobi. – köszöntek már szebben is, de nem akadok fenn, elvégre nem igazán érdekel.
 - Pontosan. Maga a kapitány? – kérdezem.
 - Igen, én vagyok, és az a hajóm, valamint a legénységem. Jó árat kapunk a munkáért, úgyhogy hűségesek leszünk hozzád. Ha valamit szeretnél a taktikán változtatni, akkor közöld velem, én pedig továbbítom parancsként a matrózok felé. – rezzenéstelen arccal magyaráz. Szeretem az ilyen fazonokat. Készséges, komor, de igaz. Már amennyire egy tengerész igaz lehet. Mondjuk, amekkora summát kap, lehet is…
 - Rendben van. Szálljunk fel, együnk valamit, aztán indulás után ismertetem a tervemet. – Bólint, majd felvezet. Indulás előtt az egész legénység belakmározik, de csak módjával, elvégre nem tudjuk, meddig kell keresnünk. Evés után a kapitány megparancsolja, hogy induljunk, a legénység ki is vándorol a fedélzetre. Ketten maradunk.
 - Szóval, a célpontunk egy nem ide tartozó figura, akivel végeznünk kell. Bárhol lehet a környéken. Nem sok információnk van róla, az egyik, hogy köze van Yukigakure-hoz. A másik, hogy van egy madara. Ez a madár nagyon fontos neki, és van egy olyan érzésem, hogy tudnak kommunikálni egymással. Ezért a fedélzeten semmilyen küldetéshez tartozó információ  nem hangozhat el. Valamint, ha madarat látunk körözni a fejünk felett, azt megpróbáljuk megölni. – bólogat, nyilván egyetértett az eddigiekkel – Az alap taktikánk, hogy körbehajózzuk a szigetet, bármilyen csónakot, bárkát, vagy hajót keresve. Amennyiben nem találjuk nyomát a szigeten, a környező szigeteket is körbehajózzuk, ahol rejtőzködni tud. Ha nem járunk sikerrel, akkor újra körbehajózzuk a szigetet, és az eldugott kikötésre alkalmas pontokon megállunk, hogy a szárazföldön is tudjak kutakodni. – ismét bólint. Nem ellenkezik. Feláll, s kimegy a fedélzetre. Én lent maradok a hajó gyomrában. Pihenek, és a gondolataimat rendszerezem, közben a harci taktikámon gondolkozok, ha megtalálom, ne bízzak semmit a véletlenre. Nagyon igyekszem, hogy ne szálljon fejembe a pénz és hírnév gondolata. Tiszta fejjel kell harcolnom. Nagy a tét.

Alaposan körbejárom a területet és nem találok semmilyen veszélyforrást, így a bányászok közelébe megyek. Kissé meglep, hogy mennyire segítőkészek. Megosztják velem az ételüket, így amíg mesélek nekik, nyugodtan eszek. Előadok mindent, amit érdemes tudniuk, majd kapok némi információt. A föld nélküli nemes hallatán arra kezdek asszociálni, hogy akik megtámadtak minket, pont őt követték és ez az illető volt a hajón.
- Elmegyek a városba és szétnézek ott. Hátha találok valami munkát magamnak... - mondom a bányászoknak miután végzek, majd távozok.
Miután elhagyom a tábort, meggyőződök arról, hogy követnek-e. Ha nem követ senki akkor megkeresem a madarat és elindulok vele a város irányába. Ha követnek akkor megpróbálok eltűnni a szemük elől.
Miután megtalálom a madarat, magamhoz veszek és elindulok a város irányába. Mindvégig óvatos vagyok és próbálok odafigyelni, hátha valaki követne.

Nagy merengésem közepette hallom a fedélzetről a kapitány kiáltását. Föld. Felteszem a kapucnimat, és kimegyek a fedélzetre. Megkeresem a kapitányt, aki a hajó orránál áll, és távcsövével néz maga elé.
 - Milyen Föld, kapitány? – nagyot szív magába a fagyos levegőből, mikor kiereszti, olyan, mintha orkán keletkezett volna. Ekkora darab embernek lehet is tüdeje…
 - Nem jártam még ezen a szigeten. Vizsgáljuk meg közelebbről? – bárhogyan nézem, a hatalmas jégdarabot, nem látok rajta egyetlen helyet sem, ahol tüzet, vagy tábort látnék. Ugyan akkor, ha egy ninjával van dolgom, akkor számolnom kell arra, hogy ilyen szarvas hibákat nem is fog elkövetni.
 - Vissza tudunk térni ide, ha most nem állunk meg?
 - Nem valószínű. – nagyot sóhajtok. Nem szeretnék a fazon mellett csak úgy elsétálni.
 - Megállunk, és átkutatjuk a terepet. – a kapitány bólint, és megparancsolja a legénységnek, hogy kössenek ki a sziget mellett. Lehet, hogy az egész vaklárma. De nem akarok kockáztatni. Kikötünk, mind a tizenhatan megállunk a parton. A parancsomra várnak.
Magammal nem vihetem őket egy ninja után kutatni. Akkora zajt csapnának az erdőben, hogy esélyem sem lenne velük. És csak megnehezíteném a dolgomat.
 - Négy csapatra szakadunk most. Hat ember a szigetet keleti felének szélét fésüli át. Másik hat ember ugyan ezt teszi a sziget nyugati felével. Bármilyen nyomot, vagy hasznos dolgot találtok, hozzátok el. A harmadik csapat itt marad négy fővel a hajón, és őrzi azt. Én pedig a sziget közepén kutakodok egy kicsit. És vigyázzatok a madarakkal. Ne hangoztassatok előttük semmi információt. – mindenki egységesen bólint. Nem túl okosak, de használhatók. Sajnos nem is megbízhatók. Mindkét csapatot meg fogom látogatni, mielőtt visszaérnének a hajóhoz. Ha bármit eltitkolnak, és hátráltatnak, csak mert találtak valamit 5 ryo értékben, akkor egy kicsit morcos leszek. És kicsit kénytelen leszek kegyelmezni.
 Elosztják a csapatokat, a segítségem nélkül is. Egyetlen kikötésem volt, hogy a kapitány a védők között legyen. Megvárom, míg mindenki elindul, s csak aztán indulok el én is. Igyekszem csendben mozogni, szememmel madarakat keresve. Egy pár perc után megállok a hóban, és elgondolkodok. Ha esetleg hamarabb venne észre engem, mint én őt, és hátba támad, az nem biztos, hogy azok közé a dolgok közé tartozik, amit megéri kipróbálni. Klónt nem szívesen használok. Marad a testhelyettesítés. Gyorsan keresek egy súlyomnak megfelelő követ, megcsinálom a jutsut, és előre küldöm. Lassabban, csendesebben, és óvatosabban megyek mögötte, míg ő szándékosan figyelemfelkeltőbb. Ha itt van, talán ráharap a csalira. Így talán még előnyt is kovácsolhatok a helyzetemből. Ha nem találok semmit, akkor azonnal visszaindulok a hajóhoz. Biztosan lassabban haladnak a többiek, mint én. Ettől függetlenül nem árt sietni. Az sem lenne túl jó, ha a hajót megtalálná a célpont. Akkor igazából a négy fős védelem édeskevés lenne. Túl sok dolgot bízok a szerencsére.
 ~Nyugi, Kohaku. Ha kapkodsz, bajok lesznek. Higgadj le, és a célpontra összpontosíts!~

Miután távozok a bányászoktól, magamhoz veszem a madarat és elindulok a város irányába. Eléggé messze van, így alaposan fel kell mérnem hogyan jutok el oda. Leginkább gyalogosan tudnék oda menni, mert nincs semmilyen vízi járművem, amivel gyorsabb lehetnék. A szárazföldön pedig van egy híd, ami eléggé biztonságosnak tűnik, vagy pedig ugrálva közlekedek a part mentém. Ahogy megfigyelem a környezetet, a híd tűnik a biztonságosabbnak, így elindulok a híd felé. Mivel nem szeretnék túl sokat itt időzni, inkább futólépésben indulok meg, jó lenne minél hamarabb tovább állni.

/Mivel nem kaptam elég információt, csak ennyit tudtam írni./

Határozottan indulok meg a hídon, bár amikor egyszer letekintek a mélybe, még a vér is megfagy bennem. Nagyon nem szeretnék bele esni, mert az valószínűleg azt jelentené hogy végem van. Azonnal futásnak eredek, hogy minél hamarabb átérjek a túloldalra, de ekkor egy hatalmas darab fickóba botlok. Pár lépést hátrálok, hogy jobban szemügyre tudjam venni, közben furcsa érzés fog el. Amikor hátra fordulok, egy másik emberkét is észreveszek, aki szerencsére nem olyan nagy, mint a társa. Az arcomról leginkább a meglepetés jeleit láthatják, majd meghallom a felém intézett szavakat és kissé szomorkás pofát vágok.
- Én nem ismerek semmilyen nemest... - szólalok meg csüggedten. - Egyszerű árva vagyok, immár hatodik napja. Apával itt éltünk a közelben, egy kis barlangnál. A bányász volt, de elvitte egy kórság. Még eltemetni sem tudtam ebben a fagyos talajban, így inkább a vízbe dobtam. Néha mesélt nekem egy városról, ami valahol erre van, gondoltam nem adom fel az életemet és keresek egy helyet, ahol élhetek majd. Viszont úgy néz ki, hogy most mellé lőttem. - ekkor bánatosan sóhajtok egyet. - Esetleg annyit tudnának nekem segíteni, hol találhatok menedéket?
Kérdésem után várok mi lesz. Ha esetleg megszánnak és egyikük elkísér a városba, akkor előbb utóbb meglógnék előle és megpróbálnám feltérképezni a várost. Az eltűnéshez pedig a füstbomba pont megteszi, ami nálam van. Ha pedig elküldenének, akkor távozok és majd kitalálok valami más megoldást.

Óvatosan haladok előre, minden eshetőségre felkészülve, szememet nyitva tartva, és a klónomat követve. Így ugrálok a fák között a hidegben, egyenlőre azonban semmi jel nem utal arra, hogy sikerrel fogok járni - de arra sem, hogy nem. Igyekszem mindent alaposan átvizsgálni így futtában, s megtorpanok az egyik faágon, s behúzódok a törzse mögé. Tőlem pár méterre egy kanji van belevésve az egyik fába. Visszahívom a klónomat, hogy nézze meg ő.
 Gondoson vizsgálgatja, az én kezem pedig a kardom markolatán van. Azonban hiába csinál vele bármit, semmilyen támadás nem éri. Talán régebbi jel lehet - gondoltam. Üzenek a klónomnak, hogy induljon tovább, s amint elindul, én is megvizsgálom a kanjit. Együtt. A fát is megnézem alaposabban, de semmi érdekeset nem találok rajta. Fel kell adnom, nem állhatok meg egy ilyen miatt, s elképzelhető, hogy több kanjival is találkozok.
 Elindulok klónom után, még éberebben pásztázva a tájat, hátha látok újabb jeleket, vagy bármit, ami segítségemre lehet. És találok is, egyre sűrűbben helyezkednek el a fákon a jelek, de mit sem segítenek ahhoz, hogy megértsem őket. Erősen elkezdek agyalni, hogy vajon ki hagyhatta ott, és miért? Ráadásul miért ennyiszer? Nem tetszik ez nekem.
 Újra kénytelen vagyok megállni, ezúttal azonban nyomósabb okom van rá. Megfagy az ereimben a vér, ledermedek. Félelmetes sikolyt hallok az egyik csapatom felől. Olyan sikolyt, mellyel együtt az ember a lelkét is kiadja testéből. Tudom, hogy tovább kellene mennem, elvégre ezek csak banditák, bárhogyan nézzük a dolgot, s először figyelmen kívül is próbálom hagyni, de nem tudok elindulni. Ha most elfutnék, lehet az egész legénységet lemészárolja valami, vagy valaki, és akkor itt ragadtam a szigeten, és szükségem van ezeknek az idiótáknak a segítségére. Továbbá a lelkiismeretem sem hagyna nyugodni, ha módomban áll megmenteni őket, s én pedig nem teszem.
 Visszafordítom a klónom a hang irányába, sokkal gyorsabban haladok, mint odafelé. Elvégre most életek múlnak a másodpercekkel együtt. Félelemmel teli izgalom fészkeli bele magát szívembe, s a harci ösztön fellángol. Léptek zaját hallom, pontosabban otromba, fejvesztett menekülés hangját, és megpillantom a legénységet, amint három irányba futnak. Nagy sietségükben észre sem vesznek. A klónt beküldöm a három irány centrumába. Előrántja kardját, és felveszi a küzdőállást, miközben én tisztességesen elbújva figyelek egy távolabbi fa tetejéről, hogy megfelelően tudjak asszisztálni. A technikámmal ellentétben nem csak egy irányba nézek, hanem próbálok mindent szemmel tartani, s fél füllel a menekülő csapatot is hallgatom, hátha segítségemre lesz valami, csalinak elvégre pont optimálisak.

Szavaimat követően sajnos csalódnom kell. Ezek a fickók ismerik a környéket, így hamar lebukok. Mivel nem jött össze, amit szerettem volna, ezért kénytelen vagyok lelépni. Viszont túl közel vannak hozzám. Ekkor gyorsan a füstbombáért nyúlok és a földre dobom. A következő pillanatban máris előkerül a kardom és egy villámgyors vágással megpróbálom kibelezni a mögöttem lévőt. Ha nem sikerülne, akkor magam körül forgatnám a fegyvert, hogy távol tudjam tartani őket magamtól. Ha túl közel jönnek, akkor úgyis megsérülnek.
Ha sikerül levágnom a hátsó bányászt, akkor elindulok visszafelé a hídon. Próbálok nem foglalkozni az alattam elzúgó vízzel, egyedül a továbbjutásra koncentrálok. Amint eltávolodok a bányásztól, a földre helyezem a kalitkát és két kézre fogom a Ninjaken-t, majd üvöltve rohamozom meg a másik ellenfelemet. Próbálom gyors csapásokkal kivégezni: egy vágás keresztben előttem, egy döfés, majd újabb vágás, ezúttal jobbról balra. Ha szerencsém van, akkor hamar végzek vele, mivel nem hiszem, hogy egy képzett katona lenne.
Ha sikeresen legyőzöm, akkor visszamegyek a madárhoz és kiengedem. A lábáról leszedem a cetlit és felírom rá a következőket:
- S.O.S! Egy Nemesnek nevezett férfi tartja a kezében a környéket. A hajómat megtámadták és kényszerítették a bányászokat, hogy álljanak a Nemes szolgálatába! S.O.S.
Ezt követően pedig hagyom elrepülni a madarat. Amint felszállt, azonnal elindulok a város irányába, hogy ott is nyomozzak kicsit.

Hiába várok, feszülten figyelve a terepet, nem érzékelek semmit, és még csak a jutsumat sem éri támadás. Lebuktam volna? Észrevett valaki, és direkt nem engem támad? Nem tudom. Kezdek izgulni, s ez nem jelent jót, nagyobb az esély a bakira. Még az eddiginél is jobban próbálom bevetni minden érzékszervem. Ha észrevettek, akkor az is lehet, hogy egyből engem fognak támadni, és az nem lenne túl jó dolog. Nem akarom bármilyen fegyverrel a hátamban végezni az életem, főleg nem egy ilyen helyen.
 Elképzelhető, hogy megtaláltuk a célpontot? Az magyarázat lenne arra, hogy engem hogyan tudott elkerülni az illető, ha egyáltalán elkerült. Ha nem vett észre, felesleges itt álldogálnia… vagy csak nem hiszi el, hogy a gyanútlanul keresgető shinobi az tényleg én vagyok, és várja, hogy megmozduljak. Gyorsan körbepillantok, hátha meglátok egy madarat. Az megfelelő válasz lenne kérdéseimre. Bármennyire lesek, a sűrű ágak között egy madár sincs, vagy legalábbis nem veszem őket észre. Idegtépő helyzet. Ettől rosszabb már nem lehet – s kiderül, hogy mégis! A menekülő csapat felől újra kiáltást hallok. Nyomorult banda, semmihez nem ért a hajózáson kívül… Dühömben már szívem szerint kiáltanék egyet. Sakk mattot fognak adni a saját gyalogjaim?
 Nem követhetem őket elvakultan, ugyanakkor az sem lenne helyes, ha itt maradnék. Sajnos még szükségem van ezekre az idiótákra. Ha nem is az üldözőjük miatt kiabálnak most, akkor is jobb, ha vigyázok rájuk, elvégre elképzelhető, hogy megkerült engem valami vagy valaki, akit ugye nem vettem észre. Ha itt hagyom a klónomat, akkor tisztán én fogok harcolni, és nem lesz semmilyen mentsváram. Nem kérdés; nem maradhatok itt, és még csak nem is figyeltethetem ezt a helyet.
 Előreküldöm a kawarimit, én pedig az alsóbb ágakra húzódok, ahol több az ág, és sűrűbben helyezkednek el. Lassaban és csendesebben haladok, kezemben a katana, hogy egyből harcra képes legyek. A kawarimi mozgása figyelemfelkeltőbb, de nem annyira, hogy gyanús legyen. Ha megtámadják, ebből a távolságból azonnal tudnék egy kunait dobni az illető felé, majd gyorsan eltűnni, ha esetleg sikertelen a támadás, hogy új oldalról tudjak kezdeni, és ha szükséges, egy alap Bunshin no Jutsuval csinálnék újabb csalit.
 Ha azonban én leszek a célpontja a támadónak, nincs mit tenni, muszáj leszek közelharcot folytatni, először óvatosan csak, cseltámadásokkal, megpróbálni megkeresni a gyengepontját. Ebben az esetben muszáj vagyok a katanában és wakizashiban bízni, és abban, hogy jobban tudom őket forgatni. Biztosan az első szándékom nem az lenne, hogy végezzek vele villámgyorsan, mert az túl kézenfekvő. Olyan testrészeit venném célba, melyek a mozgáshoz és harchoz fontosak, és lassan, alattomosan próbálnám ezzel belassítani. Egy nem várt pillanatban a kawarimit rávezényelném, hogy billentse ki egyensúlyából, és ezt az ezredmásodpercet kihasználva próbálnám legyőzni.
 Amennyiben nem ér támadás, és elérem a csapatomat, a kawarimit küldöm le hozzájuk, miközben én szépen rejtőzve figyelek, és várok a támadásra, vagy bármire, az előző taktikát használva.