Djuka Munfurawa

Előre a bentoért!

Nyugis nap volt, végre egy kis kalandok közti szünet, Ame pedig úgy döntött, folytatja a gyakorlást Yoruval. Már régebben a fejébe vette, hogy megtanulja és egyben megtanítja őt szavak nélkül, mozdulatokkal, kézjelekkel irányítani, de a nagy küldetés óta, mikor megpróbálkozott vele, az elképzelése még határozottabb alakot öltött. Az az eset bebizonyította neki, hogy nyilvánvaló előnyökkel járna, ha mint meglepetésharcos támogatná a macska a küldetésekben, ahelyett, hogy esetleg azonnal rárontana az ellenfeleire.
Eddig egészen jól haladtak, s most, ahogy rohantak a kiképzőterek felé. hogy könnyű bemelegítés után térjenek rá a tényleges munkára, Ame ismerős hangot hallott. Megtorpant, majd óvatosan, Yorut csendre intve, elindult a hang irányába. Meglapulva a bokrok közt végül Hiashit látta meg, aki szemmel láthatóan keményen gyakorolt, és fittyet hányt a fáradtságra. Munfurawa a cicára mosolygott, majd suttogva kérdezte:
-Mit gondolsz, nem kellene meglepni egy finom uzsonnával?- szerette a testvérét, és a gondolat olyannyira felvidította, hogy mit sem törődve a párduc értetlen ábrázatával a ninja negyed felé vette az irányt, egyenesen Akinobu boltja felé, aki bár nem értett a ramen készítéshez, híresen jól készítette el a legkülönlegesebb bento fogást is.
-Akinobu-sama?-lépett be a boltba, és máris meglátta a nagydarab fickót.
-Jó napot Akinobu-sama!- köszöntötte vidáman, fürge léptekkel indulva meg a szakácshoz.
-Ame- chan? Hát te? Azt hittem ma gyakorolsz, azzal a szőrmókkal-bökött Yorura, aki tartózkodóan megállt az ajtóban, némi fejfájást okozva a távozó és érkező vendégeknek.
-Fogok is Akinobu-sama, de előbb szeretnék valami finomságot vinni Hiashinak. Szegény nagyon keményen edz. Talán kicsit túlságosan is komolyan veszi.
-Szóval meglepnéd valami finommal? Jó lány vagy Ame.. Van is egy receptem, ami megtölti a hasat, visszaadja az erőt, de nem nehezíti el a testet.. hm.. hol is lehet?- Akinobu elfordult, és keresgélni kezdett titkos dobozkájában, ahol a családi recepteket őrizte.
-Á, meg is van!-emelte ki diadalmasan a receptet.
-Mi az Akinobu-sama? Mutaaaasd!- a lány érdeklődve kukucskált, hátha bele tud olvasni, de a fickó résen volt.
-Titok Ame.. titok! A családom emberöltők óta őrzi!- kacagott, cseppet sem véve a szívére a nagy érdeklődést, majd úgy fordult, hogy a kislány ne tudjon beleolvasni. Aztán ijedten fordult meg újra, ahogy Yoru érdeklődö pofijába ütközött.
-Sipirc innen!- kiáltott a macskára, miközben Ame megpróbálta leolvasni a receptet.
-Hé! Kislány, mi ez az összeesküvés? Ne aggódj, elkészítem neked akkor is, ha megmarad a családi titok!- mosolygott a leányzóra, Ame pedig biccentve felhagyott a próbálkozással.
-Na lássuk csak…-futotta át végre nyugodtan a receptet az öreg, majd nagyot sóhajtott.
-Óh.. hát ez nagyon rossz… Ame nem tudom elkészíteni.. hiányzik az egyik titkos fűszer hozzá…- a szakács siralmas arcot vágott
-De.. nem lehetne anélkül..?- Ame már a kérdés közben tudta, hogy hibát követett el, régi nagy barátja máris rákezdett a szokásos frázisokra a mesterművekről, hírnévről és egyéb szakácsos badarságokról.
-Jó… majd én hozok.. – sóhajtott a lány, és a szakácsmester máris vidám gézengúzzá változott, aki szinte könnyezve mesélt a csodaszerről.
-Egy különleges fűszernövényről van szó, ami vadon nő a falutól keletre, egy dombos, parti részen, de most még nincs szezonja, nem hiszem, hogy sokat találhatsz. De keress nagyon sötétzöld levelű növényt, amin vannak friss, világosabb hajtások, azok kellenek nekünk. Olyan a levelek alakja, mint egy kis fesztiváli legyező, és nagyon jó illata van. Szinte összefut a nyál a szádban, ha megérzed. Ha találsz, hozz minél többet! –gyors jellemzést adott a növényről, meg egy terítőt, amiben ha batyuvá köti, elhozhatja neki, majd a leányzó búcsút intett és elindult, hogy megszerezze a növényt.

Az út nem tartogatott meglepetéseket, sőt, a kis séta még jól is esett a párosnak, ám ahogy kiértek az erdőből, egészen különleges dolgot láttak. A dombos vidéken, mely tavasszal bizonyára virágba borult édenkert lehetett, most fel volt szaggatva a növényzet, mintha valami vagy valamik kiásták volna őket, kivéve persze a szívós tengerparti bokrokat és azt a pár csenevész fát.
-Yoru.. itt meg mi történhetett?- Ame nem számított ilyen látványra, és tartott attól, hogy így talán nem is találnak majd a fűszernövényből. Yorunak sem volt válasza a dologra, aztán hirtelen megmerevedett és szimatolni kezdett, határozottan az egyik irányba terelve a lány tekintetét. Munfu gyorsan kiszúrta a pelyhes fehér nyuszit, ami épp egy sötétzöld levelű növényt kapart ki a helyéről.



-A nyúl az?- ámult a leányzó, majd megindult, hogy nyakon csípje a kis rontó-bontót, de a nyuszi éber volt, és gonosz pillantást vetett rá, majd kitért az útjából és szembe fordult vele.
-Hé, állj meg!- kiáltott utána a lány, Yoru pedig ráugrott a nyúlra. És elvétette. Meglepetten bámult utána, miközben a nyúl, továbbra is szembenézve velük, dobolni kezdett a lábával.
-Yoru! Fogd meg!-Munfu nem tudta, miért dobol a nyuszi, de ha az tette tönkre a vidéket, nem hagyhatták garázdálkodni, úgyhogy ő maga is utána vetette magát. Először a macska elől tért ki a nyuszi, majd hiába kapott utána szinte azonnal Munfu is, ő is elvétette. A kis szőrös meg először a kislány arcára ugrott, majd a meglepett páros mögé és láthatóan jót mulatott rajtuk.
-Na megállj…- Ame nem akarta bántani a nyuszit, de egyre zavaróbbá vált a kis bundás meglepő sebessége, ami még Yoru ügyességét is kijátszotta, így úgy döntött, felturbózza a reflexeit. Kezei már ismerős pecséteket kezdtek formázni, Shikyaku no Jutsu // Négy Láb Technika. Szinte még meg sem nyúltak a körmei, máris a nyuszi után vetette magát, és Yoruval vállvetve fel-alá kezdték kergetni a domboldalon. Még ezekkel a reflexekkel is nehéz volt tartani az iramot, s mikor már-már azt hitte megvan a nyúl, kiderült, hogy csak egy répát ragadott meg. Ame tehetetlen morranással dobta el a zöldséget, majd folytatta az üldözést.
Aztán egyszer csak a nyuszi szembe fordult velük. Olyan komoly pillantást vetett rájuk, hogy a páros meglepve megtorpant. A domb tetején ekkor a dobolásra összegyűlve egy egész sereg elszánt nyúl jelent meg, és a párosnak máris menekülnie kellett, ahogy répákkal kezdték sorozni őket. Futottak is, ahogy tudtak a következő bokorig, ahol egy kicsit kifújhatták magukat. Ame kikukucskált, de az ellenség már nem volt sehol. A lány rosszat sejtve egy újabb technikához nyúlt, Juujin Bunshin // Vadállat Ember Klón, minek eredményeként, mielőtt még rajtuk üthettek volna, két Ame rontott ki a bokorból. A nyuszi támadás valamivel ezt követően érte a bokrot, mely hősi halált halt.
Az egyik Ame egy pillanatra megtorpant, hátra nézett, és a nyuszikák hangos csatakiáltással máris utána vetették magukat, így kénytelen volt inaszakadtából menekülni. Ahogy fel-alá rohangáltak a dombok között, a nyuszikák szemmel láthatóan el is feledkeztek a másikról.
A vezérnyúl egy pillanatra megállt egy csenevész fa mellett, és a maga nyelvén utasításokat adott a hadseregének, hogy azok bekeríthessék és elkaphassák a menekülő Amét, Aztán hirtelen a levegőbe emelkedett és meglepettel elhallgatott, ahogy egy igencsak mérges Améval nézett farkasszemet. A lány homlokán jól látható ér lüktetett, lábainál meg ott volt a szakácstól kapott terítő, amit a Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)-hoz volt kénytelen használni.
-Te… nyúl..-szólalt meg fenyegetően Munfu, mire odalenn megállt az üldözés. A nyulak rémült arccal, látványos pózokban nézték a csapdába ejtett vezért, egyikük még el is ájult, és Yoru is visszaváltozott, egykedvűen várva, mi lesz a kaland vége.
A vezérnyuszi aztán kapott két púpost a kobakjára, és meghunyászkodva ajánlotta fel a békekötést. Ame két kitétellel fogadta el az ajánlatot: egyik az volt, hogy gondozni fogják a területet, nem pedig tönkretenni, a másik pedig, hogy segítenek a növényt begyűjteni.

Ame végül kissé megviselten, piszkosan, de győztes ábrázattal masírozott be Akinobu boltjába a nagy halom fűszernövénnyel. Az öreg csak ámult-bámult a mennyiségen, aztán gyorsan elkészítette a Hiashinak rendelt finomságokat, Ame pedig hálálkodva hagyta el a boltot, hogy végre meglephesse testvérkéjét.
El kellett ismernie, hiába tervezett tanulást a délutánra, ez a kis kaland sokkal szórakoztatóbb volt a nyuszikkal, mint bármi más, amivel szabadidejét tölthette volna.

Az emberi Yoru
Valamivel az előtt, hogy elindult volna a Mesterrel.
Felvezető néhány alapvető dolog megtanulásához.



Éjszaka volt, és fennen ragyogott a telihold. A Djuka klánház a szokásos őrséget leszámítva békésen szunnyadt, az egyik ablakból azonban fény szűrődött ki, Ame, kényelmes otthoni kimonóba öltözve, talán egy kicsit túlzásba vitte az olvasást. Most fejét az asztalra hajtva kényelmesen hortyogott, távolabb az ágyon elnyúlva pedig a párduc pihent.
A lány békés álmába valami furcsa koppanás szűrődött be, majd egy újabb. Ame fintorgott, majd hosszan elnyújtott nyöszörgést hallatott, ennél többre azonban nem futotta, nem ébredt fel. Az ajtó kinyílt és Hiashi álmos arca kukucskált be rajta. Megébredve tett egy rövid éjszakai kitérőt, és látva hogy fény szűrődik ki a szobából, úgy döntött, benéz. Meglepte hogy a lány a másnapi kemény edzések előtti éjjelen még fenn van, és úgy volt vele, hogy ráveszi, hogy aludjon, de ezzel láthatóan elkésett. Elnyomott egy mosolyt, majd elindult, hogy legalább betakarja, de amint megérintette, a lány szemei felpattantak, és hirtelen felállt, készen arra, hogy megküzdjön vele.

Párducszemek nyíltak a világra. Fogoly volt, s most ott állt előtte az ember, aki birtokolni próbálta. Mélyről jövő morgás tört elő a szájából. Figyelmeztetés, hogy ne lépjen közelebb. Neki mindegy volt, hogy széttépi-e. Kicsit talán vágyott is rá. Szabad akart lenni újra.

-Ame?- kérdezte Hiashi bizonytalanul. Hirtelen elmúlt a fáradt tompasága, de esze ágában sem volt a lánnyal harcolni. Persze a leányzó is megállt a mozdulatban, mint aki vár a támadásra, tekintete azonban tompa volt, mintha nem lett volna egészen magánál. Hiashi kérdőn nézett Yorura, aki ásítva bámult vissza. Tőle aztán hiába várt volna választ.
-Ame.. én vagyok Hiashi!- lépett közelebb hozzá, de a leányzó arca továbbra sem változott, mi több, a fiú közeledésére hátrált.
Mire Hiashi felfoghatta volna mi is történik, Ame már ki is ugrott az ablakon, de nem lehetett ő.. hiszen egy pillanattal később egy másik eredt a nyomába, és egy szó nélkül ugrott utána.

Összeszedte az erejét. Teste megfeszült. Érzékei súgtak neki, egy útról, amin megléphet, s ő nem tétovázott.

Az egész álomszerűen valószínűtlennek tűnt. Hiashi nagyokat pislogott, aztán a tenyerébe temette az arcát. Ezt talán nem kellett volna. Hirtelen fáradtság lett úrrá rajta, és bár halványan még felrémlett benne, hogy Ame után akar menni, a napi fárasztó edzések hatására bár tett még egy lépést, végül hortyogva koppant a padlón.

A klánház körüli fák között fehér árnyként suhant Ame, s a nyomában alig-alig lemaradva Yoru futott Ame alakjában. Nem igazán értette, mi történik de elszántan követte őt hogy legalább vigyázhasson rá. Az egyik éjjeli őr felfigyelt a mozgolódásra, és harcra készen várta az érkezőt, hogy aztán Amét felismerve egy pillanatig lenyűgözve bámulja a valószínűtlen, szellemszerű jelenést, ahogy átugrik a kerítésen és eltűnik… Majd szakasztott mása követi a város felé. A fickó nem tétovázott, jelzett a társainak, majd a nyomába szegődött.
A furcsa hármas csendesen szelte az éjszakát.

Az eddigi szűk határok kinyíltak, s a világ fénnyel, színnel, és számtalan illattal és ízzel telt meg, mely egészen magával ragadta őt. És végül csak futott…
Végre futott úgy, mint soha addig. Felriasztott néhány szarvast, átugrott egy nagyobb sziklán…
Aztán észrevette, hogy a nyomában vannak. Az eufória elillant, csak a bizonyossá maradt, hogy ő bizony meglép az üldözők elől..

Ame olyan természetesen és könnyedén mozgott, mint ébren még soha előtte. Most hogy a tudatosság nem korlátozta, a tanultak a saját természetes formájukban törtek felszínre. Nem csupán a mozdulatok, de a chakra áramoltatása is ( melyet tudatosság híján nem nevezhetünk kontrollnak) a maga természetességében történt, a máshor túl nagynak tűnő ugrások is természetesen mentek neki, egyúttal még a Négyláb jutsunál is erőteljesebben hatottak a különféle impressziók.
Így aztán Ame, ahogy megérkezett a ninja negyedbe, megtorpant az egyik épület tetején, és visszanézett. Érezte hogy ketten is a nyomában vannak, de nem akarta, hogy elkapják, így hát a mélybe vetette magát, és egy ruhaszárító kötelet elkapva tovább lendült, s a földet már lendületesen érte el, és futott tovább. Yoru négykézláb érkezett a tetőre, ahol egy pillanattal azelőtt még Ame állt, s tekintete követte az odalenn futó lányt. Rövid mordulás után ő maga is futni kezdett, odafenn, a tetőkön. A nyomukban lévő őrshinobi továbbra is meglepetten haladt utánuk, az egyik nagyobb épület tetején megpihenve egy pillanatra. Érkezésére még néhány alak gyűlt köré. Nem kerülte el figyelmüket a szokatlan éjjeli rohangálás.
-Mi történik, Itsuma?- kérdezte egyikük.
-Nem tudom. Egyszer csak a semmiből felbukkant Munfurawa, meg a nyomában a másik.
-Valamiféle támadás?- nem vesztegették az idejüket felesleges szócséplésre.
-Kétlem. Azt hiszem az a másik a párduca.- Yoru morgása és állatias viselkedése, elég egyértelmű jelnek tűnt.
- Juujin Bunshin?
-Annak kell lennie.- biccentett az őr, bár azt eddig nem tudta, hogy a lány már megtanulta ezt a jutsut.
-Majd én foglalkozom vele, ti térjetek vissza az őrhelyeitekre.- mondta végül, és ahogy a többiek megindultak, ő is újra mozgásba lendült. Bár továbbra sem volt egyértelmű, miért rohangál Ame az éjszaka közepén, nem tűnt veszélyesnek a helyzet.
Aztán a férfi megtorpant, mert a leányzó újabb valószínűtlen dolgot produkált. Az egyik sikátor végén hasonmásával szemben állt. Szemét lehunyta, s mozdulatlan volt, akár valami szobor. Csak békés szuszogása tudatta, hogy élő.

-Mit csinálsz?-Ame kinyitott a szemét, és saját arcát látta maga előtt, mely kíváncsian, érdeklődve kérdezett.
-Hallod? Mit csinálsz?- ismételte meg a kérdést, látva hogy Ame még kissé kába, de a leányzó ezúttal inkább csak értetlen volt.
-Ki vagy te?- nem értette, hogyan nézhet ki úgy valaki, mint ő.
-Hát Yoru! –vigyorodott el a másik Ame, majd felmutatott a füleire.
-Látod? Heh.. nem szép tőled hogy nem ismersz meg. Együtt tanultuk meg a közös klóntechnikánkat…- nyújtott nyelvet, mire Ame, az igazi elpirult.
-Ne haragudj, én csak..-nem tudta megmagyarázni, miért nem ismerte meg, sőt igazából azt sem, mit csinált addig.
-Mit akartál mondani?-kérdezte végül Yorut, aki valahogy szokatlanul nagyszájúnak hatott. Szinte szétfeszítette a nagy önbizalom.
-Elbambultál, és olyan.. unalmas volt.. csinálhatnánk valamit.- ásított a macskafülű.
-Oké.. akkor.. mi lenne ha gyakorolnánk a kézjeleket?
-Meghibbantál? Halálra unom magam közben.. Mindig az van amit te akarsz.- húzta el a száját, majd szeme veszélyesen villant.
-Most, hogy ember vagyok, ideje hogy az legyen, amit én szeretnék. Szerezzünk valami kaját!-nevetett fel, és már el is indult, Akinobu boltja felé.
-Yoru, várj!- kiáltott utána a lány, majd a nyomába eredt, hogy megakadályozza, hogy Yoru valami rosszat tegyen.

-Vajon mi van veled kicsi lány?- Itsuma egészen közel hajolt Munfuhoz. Yorut látszólag nem zavarta a férfi közelsége, sőt, talán némi segítséget is várt tőle. Ame rezzenéstelen, kissé ernyedt arca nem szolgált válaszokkal, a következő pillanatban azonban kinyíltak elrévedő szemei, és mit sem törődve a két alakkal újra futásnak eredt. Lendülete közben pedig látszólag ok nélkül hozta létre a Shikyaku no Jutsu // Négy Láb Technika –t. Szinte le sem lassított, ahogy felbukkant előtte Akinobu boltja, úgy tűnt a puszta lendületével akarja betörni az ajtót. Itsuma rosszat sejtve utasította a macskát.
-Állítsd meg!- Yoru pedig nem volt rest engedelmeskedni, egyszerűen ráugrott Améra, és elterültek az utcán.

-Uuh..-nyöszörgött a lány, ahogy lassan kinyitotta a szemét. Nyár volt, erősen tűzött a nap. Bizonyára elaludhatott a parton, és most kissé fájt a feje, és a kényelmetlen fekvéstől a válla is. Ahogy körbesandított, önmagát látta, ahogy áll, és a vizet figyeli, majd visszafordul felé, és kedves mosollyal néz rá.
-Hát felébredtél, álomszuszék.
-Yoru?
-Bizonyám! Hogy tetszik?-pördült körbe, hogy megmutassa emberi formáját. Szemmel láthatóan büszke volt rá, hogy végre ilyen erős és ügyes lett.
-Szép vagy.. tökéle.. a füleid-ámult Ame az egyetlen részleten, mely megtörte a hasonlóságukat.
-Igen, azokat meghagytam. Én nem te vagyok, ez a kis különbség pedig épp elég, hogy ne keverjenek össze minket.- azzal Yoru közelebb lépett, és lehajolt Améhoz.
-Nem akarsz felkelni végre? Végigszundítottad a délutánt.- kérdezte kedvesen, Ame pedig bólintott. Hiába próbált azonban felkelni, valami visszatartotta. A levegőbe finom sós tengerillat tört be, de nem törődött most azzal.

Itsuma nyugodt tempóban sétált a klánház felé, karjaiban az alvó lánnyal. Bár Yoru beavatkozása kétségtelenül hatásos volt, még ő is felszisszent, mikor a földnek csapódtak. De most legalább kézben tartva a dolgokat, vigyázhatott rá, hogy ne essen több baja. Ahogy elsétáltak a lagúna mellett, a lány mocorogni kezdett a karjaiban.
-Nocsak, ébredezünk?-mosolygott le rá.

-Ame! Kellj fel! A Narancs szél!- Sürgette Yoru és a tenger felé mutatott, ahol Koiji vitorlása hánykolódott. Valami nem volt rendben, a víz életszerűtlen módon hullámzott.
-Yoru segíts!- kiáltott Ame, ahogy rádöbbent, a fa, melynek tövében eddig aludt, gyökereivel teljesen körülfonta. Ha meg akarta menteni a hajót és a barátját rajta, ki kellett onnan törnie. Habár a gyökerek egyre inkább szorították, a kezei még elég szabadok voltak egy Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő technika) alkalmazására, hogy aztán rohanvást indulhasson Koiji segítségére, és elzavarja a tengeri szörnyeket, melyek a Narancs Szelet veszélyeztették.

Munfurawa a kezdeti mocorgás után igen erősen hánykolódni kezdett Itsuma karjaiban, a férfi pedig alig volt képes féken tartani.
-Ne.. ezt ne.. AME! Elég!- hiába kiáltott azonban rá, egy pillanattal később már egy jókora tököt fogott, valószínűleg valamelyik horgonyzó hajó rakományából, vagy valamelyik bolt kint felejtett készletéből. Aztán meglátta Amét, aki megállíthatatlanul futott a tenger felé.
-Honnan van ennek ennyi energiája?-csapott a kezével az arcára, majd Yoruval a nyomában ő is futni kezdett. Ez az egész este kezdett egy kicsit túlságosan is idegesítővé válni, és úgy tűnt az éjszaka még nagyon.. hosszú lesz.
Aztán valami olyat látott, ami szintén meglepetéssel töltötte el. Ame elérve a partot egyszerűen futott tovább, mintha nem változott volna a közeg a talpa alatt, noha ezt elvileg nem kellett volna tudnia. Persze ő a vadállatklónjáról sem tudott… S ha valóban nem is ismerte volna ezt a módszert, az este egésze valami hihetetlen furcsa módon alakult, így nem lepődhetett meg rajta.

Ame már ott is volt a hajón, a felfordulás kellős közepén.
-Koiji?-kiáltott, mert sehol nem látta a barátját. A fiú nyögve válaszolt neki, s Ame elszörnyedve látta, hogy egy vízi kígyó gyűrűi közt vergődik.
-Ne félj Koiji, megmentelek!-kiltotta elszántan, s máris előhúzott egy kinait, és a kígyó felé vetődött, hogy átvágja a testét, és kiszabadítsa a barátját.

Itsuma már-már utolérte a lányt, mikor az minden józan megfontolás ellenére előszedett egy kunait, és ugrott egyet, hogy aztán nagyot csobbanva elmerüljön a vízben. A hirtelen hideg felébresztette a lányt, és kövér buborékokban tört elő a szájából a tüdejéből kifutó levegő. Hirtelen volt az ébredés, valami nagyon furcsa helyzetben, így a pánik kezdte szorítani a szívét. A férfi ekkor utána nyúlt, és kiemelte a kapálózó és prüszkölő lányt a vízből, aki jó adag sós vizet köhögött fel.
-Hé, Ame jól vagy?- kérdezte szelíden és enyhe aggodalommal Itsuma, Ame pedig csak bólogatni volt képes. A férfi komoly szemekkel figyelte, de ezúttal biztos volt benne, hogy vége az éjszakai rémálomnak.
-Koiji.. mi.. van vele?-kérdezte Ame kissé nehézkesen, bár az éjszakai fények és az előbbi verőfényes napsütés komoly ellentétben álltak.
-Koiji? Nincs itt semmiféle Koiji.. Nem is volt. Gyere kislány, menjünk haza. Hamarosan felkel a nap- Ame nem tiltakozott. Nem igazán értette, mi történhetett, de bízott a férfi szavaiban. Fáradt volt, és haza akart menni. Átázottan nagyon jól esett neki az Itsuma testéből áradó hő. Ahogy azonban a partra értek, és meglátta az emberi alakban lévő Yorut, meglepetten felkiáltott.
Yoru csak mosolygott, majd újra eredeti önmagává változott, és a hármas csendesen, ezúttal végleg elindult a klánház felé.
Bármi is történt ezen a zavaros éjjelen, Ame kötődését Yoruhoz csak még erősebbé tette. Ott, ahol a valóság és álom összemosódott, a macska túllépett állati szerepein, és a lány valódibb testvérévé vált.