Djuka Munfurawa

Nos, gondoltam kezdjük valami egyszerűvel a tanulásokat, úgyhogy első tanulásnak egy szakmát választottam

Cél: vitorlázás, kis hajók irányításának megtanulása
Idő: kalandok, edzések között


A Hold… Az otthon érzésének csodálatos melegségével tölti el a szívet, ám a tenger, mely oly sokszor s oly kitartóan ostromolja a partjait, akarva- akaratlan megragadja a tekintetet, és vonzani kezdi a szabad lelket.
Munfurawa ismét a vizet figyelte. Edzései után, hogy nyugalmat nyerjen, gyakran nézte a hullámokat. Ritmusukban könnyen elveszett a gondolat, és valahogy minden olyan egyszerűnek, tisztának tűnt. Jó mód volt arra, hogy összeszedje az edzések során szerzett tapasztalatait, majd elcsitítsa szárnyaló gondolatait.
Szertartásossá váló nézelődése közben gyakran figyelte a hajókat. Nézte ahogy simán, szinte repülve siklanak a vízen, és vágyódott a szabadság iránt, amit a dagadó vitorlák, és a víz egyszerre jelképezett számára. Azt már korán felfedték, hogy kapcsolata a vízzel, elemi szinten érvényesül, de sokáig nem keresett újabb kapcsolatot vele. A késztetés azonban mind erősebbé vált, és egyszerűen nem tehette meg, hogy nem indul neki a partnak, csatlakozva az egyszerű emberekhez, és keres újabb, közvetlen kapcsolatot a vízzel.

A part ezúttal sem volt néptelen. A napsütés előcsalta a fiatalokat, akik a maguk egyszerű módján töltötték az időt. Voltak, akik ímmel-ámmal, de a kiosztott feladataikkal törődtek, hínárt, moszatot vagy rákokat gyűjtve, és voltak, akik már nem törődtek vele, csak hevertek a napon, vagy viháncoltak a hullámok közt. Ame tartotta a távolságot tőlük. Túl sok volt az ismeretlen, és ő valami másra vágyott, bár képtelen volt megfogalmazni, mire. Aztán észrevette. Vidám, narancs vitorlák úsztak be a látóterébe, majd álltak meg a parttól valamivel távolabb. A kis kormányos vitorlás fedélzetén egy fiú állt, bátor tartásban. Nem sokkal lehetett idősebb, mint Munfurawa, de olyan szakértő szemmel mérte fel a vizet és a partot, hogy Ame az első pillanatokban jóval öregebbnek hitte. A srác aztán egy kisebb szigonyt fogott, és beugrott a vízbe. Ame csendesen figyelte, ahogy a srác felbukkant, majd újra és újra lemerült, míg meg nem szerezte az áhított, csapkodó halat. Majd egy újabbat. Úgy tűnt, hogy a fiú eltökélte, hogy gazdag zsákmánnyal fog hazatérni. A lányt szórakoztatta, az egyszerű időtöltés megfigyelése és mohón leste, ahogy a srác eltávolodott a hajótól egy nagyobb raj nyomában.
A srác végül, szemmel láthatóan elégedetten a zsákmánnyal, a part felé indult, az utolsó szakaszt a nagy fogással úszva téve meg, és kiszúrva az egyik kölyköt, rá bízta a halakat. Ame eztán lépett oda hozzá, kissé félénken, ám a srác vidám tekintete gyorsan feloldotta a szívében érzett feszültséget.
-Szia.. az a hajó, a tiéd?
-Meghiszem azt, kislány! A Narancs Szél mindenestől az enyém!- a srácon látszott, hogy büszke rá.
- Egyébként Koiji vagyok. Hashiba Koiji. A Hold legnagyszerűbb kapitánya!- nyilvánvaló volt, hogy enyhe túlzással mesél, de a lány ezt nem bánta.
-Ó, én Ame.. Vagyis.. Munfurawa. Djuka- a lány pillanatnyi zavara szórakoztatta a fiút.
-No, hát mi hozott egy Djukát a partra az egyszerű emberek közé?- Az hogy Ame emlékeztette magát, kicsoda is, bátrabbá tette, és a Narancs Szélre mutatott.
-Az ott. Szeretném megtanulni, hogyan kell…
-Irányítani?- a fiú meglepődött. Nem szokott hozzá, hogy a nagy és erős shinobik ilyen egyszerű dologgal foglalkozzanak, mint a hajózás.
-Igen. Megtanítasz rá? – a fiú elgondolkozott, bár látszott rajta, hogy nem hiányzik neki egy újabb nyűg a nyakába.
-Háááát… Najó, legyen. De csak mert így nézel. Gyere utánam-ezzel a srác újra belegázolt a vízbe és a hajó felé indult. Ame sem késlekedett.

-Gyere, fogd meg a kormányt. Segítek irányban tartani, de azt akarom, hogy érezd, mit csinálok- a srác nem engedte ki a kezéből az irányítást, csak lassan. Szakértő módon figyelte, ahogy a lány próbálgatja a kormányzást, majd hirtelen arrébb taszította, hogy korrigálhasson.
-Hé, figyelj oda! Itt mindenhol kis zátonyok vannak a víz alatt! Még csak az hiányozna, hogy telibe kapjunk egyet!- a srác idegesen irányította a megfelelő helyre a hajót, majd megenyhülve folytatta:
-Nem látni őket mindig.. részben ezért kell figyelned az áramlást. Ott, ahol homokpad van, vagy zátony, a víz sokszor apró örvényekben alá bukik.. vagy legalább fodrozódik. Mint ott. Nézd!- mutatott egy közeli zátony felé, Munfurawa pedig kíváncsian nézett a vízre.
-Partközelben nagyon óvatosan kell manőverezni, de a víz színe is árulkodó. Megmutathatja, hol milyen az aljzat.
-Mint arra felé?- mutat a nyílt víz irányába, mely a partközeli türkizzel ellentétben erős kékben játszott.
-Majdnem. A partnál főleg kisebb kavicsok vannak, itt alattunk, már, a zátonyokat leszámítva homok, azért ilyen világos a víz, de ott a puszta víztömeg adja ezt a színt. Az aljzaton ott homokon kívül nem sok dolgot látnál. De talán ideje kivergődni innen, hogy kipróbálhasd, milyen szabadon kormányozni. –ezzel kivezette a hajót a zátonyok közül, és irányba állította.
-Lássuk, mit tudsz, csajszi- ezúttal nem aggódott annyira az irányítás lehetséges hibái miatt.
-Ahogy a kormány fordul, úgy a lapát is, ami irányít minket. Figyelj a hullámzásra, mert elsodor. Fontos, hogy helyes szögben fussunk rájuk. Még egy kicsit balra.. Így lesz jó. Ha rosszul találkozol a hullámmal, legrosszabb esetben felborít. Ezek kicsik ahhoz, de könnyen visszasodorhatnak a zátonyokhoz.- Ahogy Ame gyakorolt, egyre inkább élvezni kezdte, hogy a kezében van az irányítás. Jó érzés volt siklani a vízen, és tudni, hogy a könnyű szerkezet az ő akaratát követi.
-Jó lesz ez Ame.. és most jöhet egy kis gyakorlat. Nincsenek ugyan bóják kihelyezve, de egy kis szlalommal kipróbálhatod, mennyire fordulékony a hajó.- a délután ezzel az egyszerű gyakorlattal telt el, kisebb- nagyobb íveket, fordulásokat futottak, míg Koiji figyelt arra hogy a vitorla megfelelően fogja be a szelet, Ame pedig elkezdte érezni a hajót.

A következő alkalommal, mikor végre találkozni tudtak, újabb tanulnivaló akadt.
-Legutóbb megtanultad, hogyan kormányozz, de a vitorlázás ennél sokkal több. – kezdte Koiji a tanítást.
-Az egésznek a szíve a vitorlák kezelése. Ha elég gyakorlott vagy pusztán ezekkel kormányozhatsz. Először is a szelekről kell beszélnünk. Van ugye az a szél, ami fúj, ez a valóságos szél. Létezik a menetszél, illetve ezekből származtatva, beszélhetünk látszólagos szélről, arról az irányról, és erőről, amiket ezekből adódik. A vitroláink arra vannak, hogy a szelet befogva, annak erejét és irányát kihasználva, manipulálva haladásra késztessük a hajót. Így aztán nyilván nem meglepő, hogy az erős és gyenge szelek más-más vitorla beállításokat igényelnek. A hajó körül ezzel kialakuló áramlások szintén fontos szerepet játszanak. Egy nagy hajónál viszont minden sokkalta bonyolultabb. –Ame figyelmesen hallgatta a kiselőadást, a srác pedig csak egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy ellenőrizze, érti-e.
-Vitorlák esetében, nagyságától, elhelyezkedésétől függően is többféléről beszélhetünk, és ha jobban megnézed itt-ott merevítéseket, formatartást segítő kiegészítéseket találsz. Azok a pontok vannak leginkább kitéve az erők hatásának.- A srác végigmutogatta a vitorlákat, majd újra és újra elismételtette a lánnyal a nevüket és szerepüket.
-Oké, akkor most mutatok pár csomót. Legközelebbre tanuld meg őket, mert megmutatom, a kötélzetet hogyan kell kezelni. –A tanulás lépésről lépésre, bár nem a szokott rendben zajlott, és minden alkalommal valami egészen új dologra került sor. A változékony tenger sem könnyű, sem unalmas terep nem volt a tanulásra, és míg egyes napokon szinte tükörsima vízen hajóztak, máskor alaposan meggyűlt Ame baja a hullámokkal és az olykor viharos széllel.

-Oké csajszi, utolsó lecke.. Ma elviszel kirándulni és teljesen egyedül fogsz kikötni. Én csak pihenek.. szóval… hajrá!- Koiji vigyorogva várta már Ame felbukkanását. Mivel a lány eddig is jól haladt, biztosra vette, hogy ez az egyszerű feladat meg sem kottyan majd neki. A srác átadott egy hajóstérképet a lánynak, ezzel elnyúlt a fedélzeten és még a kalapját is a szemébe húzta, ám a látszólagos lazaság ellenére éberen figyelt. Ame magabiztosan vezette ki a hajót a nyílt vízre, majd igazított a vitorlán a szélhez igazodva, illetve ellenőrizte az útvonal tervét. Úgy tűnt, minden rendben zajlik majd. Úgy tervezte, tesz egy nagyobb kört odakinn, mielőtt rátérne a megjelölt útvonalra, egy szép, enyhe kanyarral, a szél pedig ezúttal a kezére játszott. Lelkesedésében még nem vette észre a nehézhasú, gyülekező, sötét felhőket.
Először a fény hiánya tűnt fel neki, majd az, hogy a szél hirtelen megélénkült, és megbillentette a hajót. Koiji akkor már talpon volt.
-Egy vihar! Ame, ez egy vihar! Vigyázz!- A szél újabb rohamot indított a hajó ellen, újra megbillentve azt, és bele is kapott a vitorlákba, a part felé kényszerítve őket. A srác az árbócnak tántorodott, de megtartotta magát, ahogy megpróbált a kormányhoz indulni az erősen imbolygó hajón.
-Vége a mai tanulásnak Ame.. mielőbb védett helyre kell vinni a hajót!- kiabálta, hogy túlharsogja a hullámverést, és az érkező mennydörgést. Ösztönei arra sarkallták, hogy vonja be a vitorlákat, de a lány miatt a kelleténél tovább várt, és egy újabb széllökésre, mely megcsavarta és kitépte az alsó vitorlarudat, nem kímélve senkit, aki az útjába került, eszméletlenül terült el a fedélzeten.
-Koiji!- Ame riadtak kiáltott fel, ahogy még mindig a kormányt próbálta tartani a hullámokkal szemben. Ilyen éles, és veszélyes helyzet még nem fenyegetett a tengeren, és bár az egyik vitorla sérülése fékezte a tempót, a káosz nem állt meg. A lány szíve szerint a barátjának segített volna először, de nem hagyhatta a part felé sodródni a hajót. Azt már megtanulta, hogy a sziklákon összetörve mindketten odavesznének.
A tanultak szerint megpróbálta megfelelő szögben ráállítani a hajó orrát a hullámokra, és a hánykolódás valamelyest enyhült is, majd egy kötéllel fixen rögzítette a kormányt, hogy míg megküzd a maradék vitorlákért, ne mozdulhasson el, majd remegő tagokkal, elindult, hogy bevonjon, amit csak tud. Miközben gondoskodott a vitorlákról, és folyamatosan figyelte a parttól való távolságot, kissé felültette, és rögzítette is barátját, hogy a hánykolódás közben ne essen más baja, majd egyetlen kis vitorlát fennhagyva visszatért a kormányhoz, és széthajtogatta az elázott térképet, hogy alkalmas menedéket keressen. A hajó tiltakozó nyögést hallatott, ahogy megpróbálta új irányba fordítani, az egyetlen kis vitorla, amivel használható szelet próbált nyerni, hirtelen dagadt meg, komoly húzóerőt produkálva, és az egész hajót a nyílt víz felé rántotta vissza, csaknem leverve a Djuka lányt a lábáról. A kiszámíthatatlan szél, az eső térnyerésével valamelyest csitult, és Ame, egy kicsit megkönnyebbülhetett, ám a hajót a kikötőbe vinni nem volt könnyű feladat. Elcsigázottan, szinte lógva a kormányon futott be a hajóval, és keményen nekikoccant a mólónak, mielőtt végleg megállapodott volna. A vihar addigra már csendes esővé csitult, így a halászok, amint észlelték a megtépázott hajó érkezését, segítettek a kikötésben, és vastag pokrócokba burkolva a két gyereket a legközelebbi házba vitték. Mire beértek, Ame már mélyen aludt.

Úgy éreztem ideje egy jól használható védekező technikának, ami illeszkedik Munfu stílusához.

Cél: erőnléti, gyorsasági és ügyességi edzés, korábbi technika szinten tartása és indoklása a most tanult technikának, valamint az Acél védelem // Hagane mamori no jutsu elsajátítása

jutsu:

Idő: a Burakkuma visszatérése kaland előtti nem elhanyagolható hosszúságú idő
Tanító: Itsuma, egy mellékági Djuka leszármazott, és bizalmas ( korábbi kalandban is szerepelt)


Erősebbnek lenni. Gyorsabbnak. Ügyesebbnek.
Ame e gondolatokkal a fejében rohant végig az erdei ösvényen, amin a szokásos reggeli edzéseit szokta tartani. A lehető legnagyobb sebességet próbálta elérni és tartani, míg csak teste tiltakozni nem kezd majd...
Az ő stílusa nem a nagymértékű testi erőn alapult. Nem egyetlen ütéssel akarta leteríteni az ellenfelét, noha arra irányuló technikákat is elsajátított. Önmagát sokkal inkább a gyorsaságban és mozgékonyságban találta meg.
És Yoru, a hópárduc jó mestere és inspirálója volt ebben.
Ezúttal sem alkalmazott technikát, ami gyorsíthatta volna lépteit, pedig nem tartott volna sokból. Az edzés lényege azonban az volt, hogyha kell, chakrakészletét nem kimerítve, saját testi tulajdonságainak határait érje el, s ha lehet, szárnyalja is túl.
Valószínűleg tipikus női választás volt képességeit a fürgeségre és ügyességre építeni, hiszen vajmi kevés esélye volt rá, hogy szemtől szemben egy férfi testi erejével eredményesen vehesse fel a harcot, hacsak nem alkalmaz külön technikát, de nem bánta. Nem tekintette átlagos választásnak, kiváltképp mert ezekben olyan szintet akart elérni, amivel túlszárnyalhatja testvéreit.
A bokor megzörrent valamivel előtte. Tekintete oda villant, s már jól tudta, hogy Yoru újabb edzőtársat hajtott fel neki: egy szarvasbika vágódott ki az ösvényre, s a fák közt valamivel távolabb a macska fehér bundája is megcsillant.
Ame nem tétovázott, új prédája után vetette magát. A szarvas patái keményen dobbantak, s szélsebes ugrásai felverték a rögöket, kavicsokat és kisebb ágakat. Munfurawa pedig a nyomában loholt.
A termetes szarvasbika felhajtásával az edzés is megváltozott. Olyan állat nyomába, mely az emberi sebesség két- háromszorosával is képes rohanni, nem érhetett másképpen, csak ha chakrájával készteti testét gyorsabb iramra. Nem volt ez csalás. Az edzés szempontjából csak a hatékonyság számított, s ezúttal, a bizsergető meleg chakra, mely a lábaiba áramlott segített abban, hogy az iram fokozásával csiszolja az optimális felhasználást.
A szarvas, mely átkozottul gyors jószágnak bizonyult, és meglepően ravasznak is, alaposan megdolgoztatta üldözőit. Amint Ame megközelítette, irányt váltott egy éles szökkenéssel, újabb előnyt nyerve. A királyi állat tehát ösztönei által vezérelve nem csak tudatában volt a vadászatnak, de kihívást is jelentett, s ezzel csak izgalmasabbá tette az edzést. Ame felnevetett.
Innentől a kérdés az volt, túl tud-e járni az eszén, és persze, hogy melyikük fárad ki előbb. Az idő összeolvadt az elsuhanó zölddel, az erdő korhadt avar illatával, és a földdel a talpa alatt….
 
Ame, bár szinte elbódította a sebesség és az üldözés mámora, mely alatt olyan messzire sodródott otthonról észrevétlenül, mint korábbi edzései alatt soha, kezdte érezi, hogy a lábát egyre nagyobb súly húzza lefelé. A rohanó szarvasbika tátott szájjal zihált. Aztán az állat elrugaszkodott egy kiszögellésről, és méterekkel lejjebb ért földet, úgy folytatta a menekülést. Yoru is ugrott. Macskaügyességének meg sem kottyant a mélység. A lány sem tétovázott, egy utolsót dobbantott, majd élvezettel nyújtózott bele a pillanatokig tartó repülésbe, mielőtt kezeivel kinyúlt volna, és megragadta volna az ölelő karként nyújtózó faágakat. Ezúttal már nem fukarkodott a chakrával, hogy lábait feltöltse velük, és biztos lábbal érkezhessen és rugaszkodhasson tovább a fatörzsekről.
 
Így, hogy a lábai kezdtek fáradni, igyekezett inkább a kezét, és törzsét használni az előre jutásban, s ott, ahol szükséges volt a további elrugaszkodáshoz, vetni be a lábát. Így haladt előre fáról fára, ugrásokkal, tovalendülésekkel és szaltóval, míg újra fel nem tűnt a szarvas és a nyomában Yoru.
A lány látta, hogy lassan elérik az erdő szélét. Csak pillanatok maradtak, ha nem akarta újabb hosszú futással elnyújtani az üldözést. Ugrott, kinyúlt, megragadta a következő fa ágát. A törzsön dobbantott a lábával, majd az eddigi lendületet felhasználva szinte elnyújtózott a levegőben, ahogy egy utolsó nagy ugrással vetette magát a szarvasra.
A nemes állat nem is számíthatott fentről jövő támadásra, így mikor Ame levetette magát és elkapta az agancsát, hogy súlyával a földre húzza, hatalmasat bukott. Ketten gurultak tovább a földön, míg meg nem álltak egy mező derékig érő fűszálai között, s Ame ekkor sem engedte el őt. Nézte a hatalmas barna szemeket, a kitágult pupillával. Nézte a szarvas kecses fejét, amit kivert a veríték, s a légzését, mely szapora túlhajtott zihálás volt, akárcsak az övé…
És a lány fehér ujjai ekkor elengedték az agancsot. A lány a hátára fordult, s tekintetét a végtelen kék égre emelte. Feje üres volt. Csak a hajsza véghajrája töltötte el, s ez az izgalom remegett végig az egész testén. Próbált lassan lélegezni, de tüdeje több és több levegőért nyögött, és már kezdte érezni a fájdalmat is a testében, ahogy a hajsza által gerjesztett adrenalin kezdett eltűnni..
Halványan érzékelte, hogy a szarvas remegő tagokkal feláll, majd  dölöngélve elballag, és érezte ahogy Yoru busa fejét a combjára fekteti. Nehéz volt felemelnie a karját, mégis megtette, s ujjait lágyan a macska fejére fektette, végigcirógatva a puha bundát.
Ez a pillanat a végtelen kék éggel, a tenger sós illatával, fejében a hajsza emlékeivel… tökéletes volt.
Ame pedig kacagott, míg a tüdeje bírta…
 
A csillagok ragyogtak, mikor teljesen kipihenten ébredezni kezdett. A zizegő fű körülötte hűvös széltől hullámzott. Félálomban még didergősen nyúlt Yoru után, de még így is érezte, hogy valami nincs a helyén. Bíbor szemei kipattantak, és olyan hirtelen ült fel, hogy a macska méltatlankodó morgással gördült arrébb.
- A fenébe!- futott ki a lány puha ajkai közül, ahogy tudatosult benne, hogy milyen sokáig elmaradt.
-Yoru! Ébresztő! Már rég otthon kellene lennünk!- lökte meg a macskát, mely jókora ásítással válaszolt.
- Gyerünk már lustaság.. el tudod képzelni mit fognak szólni a klánban? Lehet hogy már az egész szigetet felforgatták utánunk… - valahogy nem szívesen nézett volna szembe most sem a nagyapjával, sem a klán valamely őrével…
Ezt a kis edzést nem így tervezte. Úgy volt, hogy egy kis reggeli kocogás után otthon gyakorol tovább.. azzal nem számolt hogy ennyire túlhajtja magát. És most itt volt a probléma: ő, mint a klán egy hercegnője, a főág tagja, s emiatt talán a klán képességének örököse, felelőtlenül eltűnt miközben a világban dúl a háború.. Ezen még az sem segített, hogy a sziget eddig viszonylag békés volt, ráadásul ő nem egy elkényeztetett kislány hanem egy harcedzett kunoichi, aki a szabadidejét töltötte, s mint az elvárható volt, képességeinek csiszolására szentelte. Bár ritkán érezte rangjának kötöttségét, ezúttal úgy tűnt, az útjában áll.
 
Amint a macska is feltápászkodott, a lány futni kezdett. Futni hazafelé. Útján a Hold jó szolgálatot tett, mégis ez a tapasztalat egészen más volt, mint a délutáni edzés, főként mikor beért az erdőbe, és körülötte összezárult a lombozat, csak kevés helyen eresztve át a fényt.
Az éjjeli erdőben tapintható volt az élet, zabolátlanul zsongott és zsibongott. Minden szag, minden zaj erősebbnek hatott, és bár már ismerte, milyen az ha hangok és az ellenfél mozgása után tájékozódva hajt végre támadást, a lány futása a gyér fényben mégis kocogássá, majd sétává szelídült. Nem kockáztatott meg egy rossz lépést.
A maga nyüzsgő mivoltában is nyugodtnak tűnt az erdő, mégis volt valami a levegőben. Valami, ami zavarta. Talán csak a saját bűntudata a késés miatt.. Eddigi tapasztalatai mégis azt sugallták, figyeljen oda az ilyen érzetekre.
Így aztán lassan elemezni kezdte a környezetét.
A fény jóval kevesebb volt, mint nappal, s ez segített feleleveníteni kirigakure -i tanulmányait, ahol már korán megtanulta, hogy miként mozogjon olyan helyzetben, ahol a látására nem hagyatkozhat.
Érezte, hogy a földszagú avar milyen süppedős a lába alatt, s minden lépésnél puhán marasztalja. A helyet megtöltötte az a földes zöldszag, melyet igazán csak az erdőben ismerni meg, s körös- körül rovarok, kisebb állatok motoztak, és az alá lógó lombozaton kezdett meggyűlni a nedvesség.
Súlya volt az itteni légkörnek, s minél inkább a mélyébe hatolt, annál fojtogatóbbá és erőteljesebbé vált. A hely, ahol napfénynél a környezettel alig törődve végigrobogott, most egészen másnak tűnt, de a veszélynek nem lelte benne nyomát.
Akkor még.
 
Már a birtok felé közeledett, mikor feltűnt a csend. Az a töménytelen zaj, mely az éjjeli erdőt jellemezte, hirtelen elkopott. Jelentése volt ennek a csendnek, ahogyan annak is, hogy Yoru viselkedése megváltozott. Nem olyan volt, mintha ismerőst vett volna észre... A macska a szőrét borzolta, és elővillantva fogait szimatolt a levegőbe. Valaki vagy valami járt a fák között, a birodalomban, ami az övék volt.
Ame a lábát megvetette, és érezte, ahogy lába puhán az avarba merül, majd a nedves földben biztos fogást talál. Lassan kifújta a levegőt és egy hosszú pillanatot szánt rá, hogy felkészüljön.
-Yoru, kezdődik a vadászat.- nem volt hangos, csak annyira, hogy a macska hallja a hangjából, ez most komoly. A hópárduc nem is tétovázott, válla és háta leereszkedett, ahogy lapulva a bozótos felé vette az irányt, hogy felhajtsa a prédát. Ame pedig lassan és csendesen indult el, hogy lehetőleg még azelőtt megtalálja a behatolót mielőtt észreveszi őket.
Hosszúra nyúltak a percek, mikor valamivel előtte hirtelen megzörrent a lombozat, ő pedig reflexből vetette magát oldalra, s igazán jól tette. Odafentről egy holdfényben épp csak egy pillanatra kirajzolódó kunai érkezett és csapódott a földbe ott, ahol egy pillanattal azelőtt még ő állt, s hamarosan a társa is követte. A lány nem tétovázott, ismét elugrott az útjából, egy méretes fa törzse mögé. Hátát nekivetette a mohás kéregnek, és hosszú kilégzéssel nyugtatta magát. Most a higgadtság volt az ő fegyvere. Aztán felguggolt, majd kiugrott a törzs mögül. Puhán érkezett az avarra, miközben tekintete a sötét lombok szövedékét figyelte. A két támadás jól beazonosította az ellenfél helyét, ám a lány lényegében fegyverzet nélkül állt szemben azzal, aki még nem is mutatta meg magát, így ezzel a kirohanással a két fegyver megszerzése volt az első cél, mielőtt egy újabb fatörzs fedezékét kihasználva ismét megpihent volna egy pillanatra. Valamivel közelebb jutott az ismeretlenhez, de nem hitte, hogy az sokáig ücsörög majd a lombok között. Most még az idegennél volt az előny…
De ez a hely… ez az ő terepe volt. Egyetlen idegen sem ismerhette annyira, mint ő, aki nap mint nap a fák között járt. Az éjjeli erdő világos és sötét területei közt jól ismerte a göcsöt vető gyökereket, az alacsony ágakat, és az avar alatt rejtőző köveket.
Puhán megreccsent az avar, és pattanva gurult arrébb egy kavics. A lány máris elrúgta magát a fától, és megpördülve fordult vissza arrafelé, ahol egy pillanattal azelőtt még ő volt, s már szembe is találta magát ellenfelével, akit ha meg is lepett gyors mozdulata, nem tétovázott: egy rövid hajú férfi tört felé, akinek az arcát kendő takarta, és szemmel láthatóan úgy tervezte hogy késsel végez vele.
A lány újabb ugrással tért ki előle, majd egy újabb szökkenés után dobbantott egy fatörzsön, és elrugaszkodott a lombok felé, s közben fél fordulattal hátranézve dobta el az egyik kunait, mielőtt megkapaszkodva az egyik ágban, tovább lendült volna. A férfi nem törődött a kitéréssel, késével hárította a fegyvert és a nyomában maradt.
Ha Ame ködbe burkolta volna az erdő egy részét, könnyen megmenekülhetett volna előle, de a lány jól tudta, hogy azzal megadná a lehetőséget arra is, hogy az ismeretlen fickó meglépjen, ezért úgy döntött, megpróbálja maga után csalni a birtok peremére, ahol az őrséggel karöltve elfoghatják. Ez persze kockázatos döntés volt, főleg mert nem látta a macskáját.
-Yoru… merre vagy?- suttogta a néma erdőnek, miközben újabb probléma merült fel, előtte egy ágas-bogas koros fa tűnt fel, mely lehetetlenné tette, hogy az eddigi irányban haladjon tovább. A lány koncentrált. Chakrája melegséggel töltötte el a lábát, s amint a fához ért, feloldotta az addig felhalmozott erőt: lába elérte a törzset, egy pillanatra megtámaszkodott, és egy fél fordulatot tett. Ame érezte maga körül az erdő illatát, talpa alatt a lemálló száraz kérget, s az állatok visszafojtott figyelmét, s érezte maga mögött a támadót, ahogy közelít. Egy pillanatra lehunyta a szemét..
Aztán a súlya, mely e feszült pillanatban megült a lábán, elérte az erő végpontját, s az energia, mely a lábában gyűlt, mint a rugó, kipattant, s testét szélsebes iramban indította el az ellenfél felé, s a lány tekintetében a férfi látta a bizonyosságot, hogy most, habár olyan közelségben húz el mellette, hogy akár meg is érinthetné, nem fogja a késével elérni. Így is volt.. hiába vágott lapos ívben utána, a villanó penge még csak nem is súrolta a lány ívben repülő testét.
Aztán Munfurawa ismét a földre érkezett, s arcán vad mosoly ömlött szét.
Így várta, míg ellenfele is a földre ér. A férfi pedig valamivel távolabb érkezett a mohos talajra, és kihívóan emelte felé a kését.
Két harcos nézett farkasszemet egymással. Két elszánt harcos. De csak egyikük akart ma ölni.
A fréfi meglepő sebességgel egy pillanat alatt a lányra vetette magát, aki ismét a kitérés mellett döntött, de idelenn, a földön, így hogy a férfi ennyire közel jutott, mozgékonyága kevesebb előnyt jelentett számára. Ame érezte, hogy pillanatról pillanatra romlanak az esélyei, hiába volt teste ruganyos és mozgékony, ebben a testközeli távolságban nem lehetett elég gyors.
A mozdulatai, amikre olyan büszke volt, nyersnek és kiforratlannak tűntek, és az éles irányváltások ellenére is érezte, hogy habár törzse gyorsan dolgozik, hogy elkerülje a vágásokat, a lába mégis „bentragad” egy-egy helyzetben, és ez komoly veszélyekkel járt. A megszerzett kunai jó szolgálatot tett a hárításban, de nem volt elegendő, hogy nagyobb távolságot harcoljon ki.
-Nehogy azt hidd, hogy könnyen adom magam!- morrant a férfire, miközben továbbra is hátrált, és próbált kitérni. Talán ideje lett volna átértékelni a tervét.
Ekkor azonban a szerencse elpártolt tőle. Tett hátra egy kisebb szökkenést, miközben ismét hárított, hogy legyen ideje elrugaszkodni és teret nyerni, de ezúttal rosszul érkezett. A gyökerek, kövek és más göcsös képződmények között eddig magabiztosan mozgott, ám ezúttal olyan éles apró kavicsok közé érkezett, melyek az alsóbb nedves avar rétegen megcsúsztak, s így a lába is kifutott alóla, s kénytelen volt a kezein megtámaszkodni.
- Yoru!- a kiáltás végigzengett az erdőn, és a pillanatban mikor a férfi le akart csapni, egy mázsás fehér-ezüst bundahalom döntötte le a lábáról. A macska pedig, amint földre vitte a férfit, már fel is pattant és fújva, morogva csapott felé karmos mancsával, hogy elterelje a lány közeléből.
A férfi jól láthatóan hezitált. Méregette, hogy a macska ellen elegendő lenne-e a kése. Aztán döntésre jutott, és futni kezdett az erdő sűrűje felé.
 
Arra sem volt idő, hogy a lány utána küldje Yorut, mikor három köpenyes alak tűnt fel. Mindannyian a Hold színeit és a klán jelképét viselték. Ketten közülük az idegen után indultak, a harmadik azonban megállt, és nyugodt léptekkel indult el a lány felé.
- Jól vagy? –a lány jól ismerte az érkező férfit. Itsuma volt, a klán egy oldalági leszármazottja, és bizalmasa, aki nem csak a klánházat és a birtokot őrizte, de az ő fejlődését is a kezdetek óta nyomon követte. Munfurawa lassan felállt és leporolta magát.
- Nincs bajom. Yoru pont időben csapott le, mint mindig. – cirógatta meg a macska fejét. Nem tudta, mi mást mondhatna. Biztos volt abban, hogy most következik a fejmosás, és bár a csatában nem félt, ettől a pillanattól jóelőre rettegett.
-Nos.. akkor rendben. Gondolom felesleges figyelmeztetnem arra, hogy a jelen körülmények között nem kellene az éjszakai erdőben bóklászni. Induljunk. Visszakísérlek a birtokra, nehogy megint felzavarj valami kémet.- A sötétség jótékonyan rejtette el a lány elpiruló arcát, de csendessége elég jel volt a férfinek.
-Munfurawa?- csak ennyi volt, nem tett fel kérdést, miközben elindultak.
-Ó, nincs semmi Itsuma, csak azon gondolkozom, hogy… hogy amikor rám támadt, próbáltam a mozgékonyságom kihasználni, hogy távol maradjak tőle, de.. valahogy ez nem volt elegendő. Amikor közel férkőzött, már nem tudtam megfelelően kihasználni a rugalmasságom.
-Nos.. ezt nem csodálom. Jó adottságaid vannak, de a képességeid e téren csiszolatlanok. Holnap ha akarod elkezdünk egy új technikát tanulni, ami kellő gyakorlás után kiküszöböli ezt a problémát.
-Új technika?
- Hagane mamori no jutsu. Az Acél Védelem.
 
Másnap a lány már kora reggel a kiképzőtéren várta a férfit. Yoru kényelmesen heverészett az árnyékban, Ame azonban nem tudott pihenni. Gondolatai a múlt éjjeli harc körül forogtak. Próbálta lépésről lépésre átvenni hol, mit ronthatott el, és hol, mi módon javíthatna a technikáján.
Jól tudta hogy a környezet sok csapdát rejthet, ezért a legjobb ha ismeri, vagy jó előre fel tudja mérni a terep adottságait, de ez csak egy kis részét alkotta a tegnapi kudarcnak.
-Munfurawa? – bukkant fel a férfi a közelben, szokatlanul könnyű ruházatban, hátán egy méretes zsákkal.
-Jó reggelt Itsuma!
-Jó reggelt. Nos, készen állsz a tanulásra?
-Már alig várom!
-No, csak ne olyan lelkesen.. ez nem olyan technika, amit pár nap alatt megtanulhatnál. Sokat kell gyakorolnod, hogy fegyvertelenül is, csak a mozgékonyságod kihasználva, folyamatos koncentrációval, akrobatikus és éles mozdulatokkal acél védelmet érj el, és még ha el is sajátítod, lehetséges, hogy olyan ellenféllel találkozol, aki ellen hatástalan lesz. –figyelmeztette a férfi, a lány pedig bólintott.
-A két harcos közötti pillanatnyi egyensúlyok döntenek életről és halálról ennél a technikánál. Olyan ez, mintha egy penge élén táncolnál. Egy rossz lépés, és halott vagy. Mindig tartsd észben, hogy ez a technika veszedelmes.
-Értem.
-Nem.. még nem. De majd érteni fogod, ha azt teszed, amit mondok.
-Úgy lesz.- a lány elszánta magát, hogy megtanulja ezt a technikát, bármeddig is tartson.
- Rendben. Akkor először melegítsd be, majd hívd ide a macskád.- A férfi úgy döntött, a mozgékony macskát is bevonja az alapok megtanításába, hiszen ebből nem csak Ame, de a párduc is sokat tanulhat.
- Nos, kezdjük a dolgot az alapoknál. A reflexeid a lehető legjobban ki kell éleznünk, de ez nem csak a kar vagy a szem reflexre vonatkozik, hanem a tested minden részét össze kell hangolnunk, és javítanunk kell a mozgás koordinációdon is. Ha megfigyeled az állatok viselkedését, az olyan ragadozókét, mint Yoru, láthatod, hogy már kölyökkorban megtanulják ezeket. Persze az ő képességeiken is lehet csiszolni. –kotort bele a zsákba.
- Szerencsés vagy, mert van egy olyan társad, akivel ezeket önállóan is gyakorolni tudod. Tessék. – dobott a lánynak egy közepes méretű labdát, aki meglepődve nézett vissza a férfire.
-Ez egy jellegzetes segédeszköz, ami a versenyszellemet kelti fel. Csiszolja az ügyességetek és a mozgáskoordinációt olyan esetben, mikor hirtelen irányváltásokra van szükség. Nem mellesleg olyasmivel van töltve, amit a macskád szeret. Szóval.. dobd csak el, és próbáld meg még Yoru előtt megszerezni. –amit a férfi nem mondott el előre, az a labda speciális anyagából adódott, ami miatt rendkívüli rugalmas volt, így a gyakorlóterep minden kis egyenetlenségénél élesen váltott irányt és magasra pattant. Komoly verseny alakult ki a labdáért, mely ha kezdett is veszíteni a lendületéből, a macska és a lány próbálkozásai miatt minduntalan tovább pattogott.  
Yoru bár rendkívül mozgékony volt, és testét könnyen kormányozta a farkával, el-elmaradt a labda mögött, s bár Ame is megszenvedett a dologgal, de a párduc lemaradásai esélyt kínáltak neki, így mikor Yoru közel ért a labdához, és érte nyújtotta a mancsát, ugyanabban a pillanatban a lány is érte nyúlt, és egy ütéssel elhalászta Yoru elől.. aztán a labda tovább pattant, távol kerülve mindkettejüktől.. és végül Itsuma előtt állt meg, aki lazán rátette a lábát.
- Nos.. nem is olyan könnyű, igaz?- mosolyodott el a férfi, miközben felvette a labdát.
- Hogy érzed magad? – Ame zihált, és nem tudta, hogy hogyan is kezelje ezt a sikertelenséget.
-Ez… alaposan.. átmozgatott.- mondta végül óvatosan.
-Ez volt a cél. Letapadt izmokkal nem fogod tudni megfelelően alkalmazni a technikát, így érdemes ezt a fajta edzést – egy pillanatra megakadt, mert Yoru hátsó lábaira ülve, egyik melső lábát a férfi derekának támasztva vizslatta a labdát, így a Itsuma felnyitotta és a macskának dobta a jutalomfalatot.
-Tehát.. Érdemes ezt a fajta edzést beiktatni a mindennapjaitokba, még ha röviden is. A szokásos bemelegítésnél többre van szükség, főként a tanulás szakaszában, mert olyan izmokat is edzünk, melyek eddig kevesebb szerepet kaptak.- nyújtotta a labdát a lánynak.
-Értem. Gyakorolni fogunk. –bólintott Ame komolyan.
 
-Nos akkor, ha már kellően bemelegítettél…-és a férfi ismét a zsákba nyúlt. Itsuma két kisebb labdát vett elő, melyek egy-egy zsinóron lógtak a két kezében.
- Ideje kicsit másféle edzésbe fognunk. A feladat, hogy elkerüld a labdákat. Mint látod, zsinórok rögzítik őket, így alapvetően a kezem mozgását figyelve kiszámítható hogy mikor és hol csapnak le. De ettől ne bízd el magad, mert mire eljutsz addig, hogy az apró mozdulatok irányából vonj le helyes következtetést, már az elsajátítás vége-felé járunk majd. Ne feledd hogy ennél a technikánál sokkal pontosabban ki kell ismerned az ellenfeled szándékát, mint mikor fegyver van a kezedben, mert itt nincs semmi, amivel háríthatnál. –és mintha nyomatékosítani akarná a szavait, egyik keze megrándult, és az abban tartott labda Ame fején koppant.
-De..
-Gyerünk, térj ki!- kiáltotta a férfi és a lány után vetette magát, s miközben Ame rohant, ugrott, és próbált irányt váltva kitérni, nyomában a férfivel, e komikus jelenetet csak egy  kényelmesen elnyúló macska figyelte.
 
Az első próbálkozás csak kevés eredményt hozott, ám ahogy teltek a napok, a helyzet változni látszott. A kiszámíthatatlan mozgásúnak tűnő labdák ritmusában Ame egyre több rést fedezett fel, és egyre kevesebb foltot hagytak a bőrén. Aztán ahogy a labdák érkezése között reflexei fejlődésével egyre több ideje maradt a környezetre figyelni, kezdte látni, hogy Itsuma keze milyen ritmus szerint jár, és így egyre könnyebben jósolta meg, honnan érkezik az újabb csapás.
De ez csak a kezdet volt.
Amikor csak lehetett, a férfi tanította őt, s maradék idejében Yoruval gyakorolt, és próbálta újravenni mindazt, amit megtanult és felfedezett a tanulás során, így mindkettejük képességei lassan csiszolódtak.
 
Itsuma hamarosan új helyszínt keresett, ahol gyakorolhattak, és ezúttal labdák helyett két burkolt végű rövid botot hozott magával. Ezzel az edzőtérrel elszakadtak a földtől. Az új terület négyzet alakú volt, és kisebb-nagyobb, sűrűn álló cölöpök alkották.
-Nos, a feladatod az ütések elkerülése, de ezúttal figyelned kell a környezetedre is, mert ha rossz helyre lépsz, lezuhansz. – Ame korábban többször is úgy érezte, hogy a lába „leragad” egy mozdulatban, majd túl lassan mozdul tovább, de a cölöpök tetején erre különösen figyelnie kellett, főleg mert szintbeli különbségek is voltak. Itt már nem volt módja egy mozdulatot félig, vagy rosszul elvégezni, mert minden hiba megtorolta magát. Ahogyan az is, ha nem sikerült elkerülnie az ütéseket.
Ame hamarosan rájött, hogy a férfi miért váltott botokra: ha eltalálta, könnyedén kibillenthette az egyensúlyából, vagy lesodorhatta a cölöpök tetejéről.
Ame úgy érzete, hogy az első cölöpös napon többet ücsörögött különféle testrészeit fájlalva a földön, mint dolgozott odafenn… És így volt ez a második napon is…
De minél többet gyakoroltak odafenn, annál inkább ráérzett.
Lába egyre biztosabban talált egyensúlyt, majd fordulattal, félfordulattal vitte tovább az újabb cölöpre, amikor kellett, és törzse is egészen másként kezdett mozdulni, hogy kiegyenlítse a pillanatnyi egyensúlyvesztéseket. Ahogy gyakoroltak, a lány rájött, hogy egyre kevesebb hely is elegendő arra, hogy elmozduljon a támadások útjából, s ezzel egyre kevesebb energiáját emésztette fel a használt manőver. Már sokkal élesebb és gazdaságosabb mozdulatokkal dolgozott, rájött hogy sokszor elég, csak egy kicsit arrébb mozdítani valamely testrészét, és ezzel egyre nőtt a sikerek száma is. De a tanulás még mindig nem ért véget…
 
Egy napon Itsuma nem hozta el a labdáit, sem a botokat, csak egy pár védőkesztyűt és lábfejvédőt, és a Yoruval való bemelegítést is elhagyták.
- Ideje tovább lépnünk, és valódi harci szituációban fejleszteni tovább a képességeidet. Én vagyok az ellenfeled. Kerülj el!- és ahogy korábban, a férfi most sem várt az első támadással. Bár ütései erejében kontrollt tartott, sebessége mégis lenyűgöző volt, és Ame újra nehéz feladattal találta magát szemben. Igaz hogy a labdás gyakorlat élezte a reflexeit, a cölöpökön eltöltött idő pedig az egyensúlyát és koordinációját csiszolta, valódi ellenfél ellen még most is gazdaságtalannak tűntek számára a mozdulatai. De nem akarta feladni.
Éles szeme ekkorra már nem csak a támadást, de a támadót is figyelemmel kísérte, s habár még bőven volt ebben is fejlődnivalója, az eddigi edzés megtette a hatását, maga is meglepődött azon, hogy mennyi mozdulat elől képes kitérni. Aztán az élet kiosztott a férfi által egy fülcsengető pofont, és ezzel eddigi elbizakodottsága is semmivé foszlott.
-Figyelj oda! Nem lankadhat a figyelmed amikor ezt a technikát használod. Egy pillanatnyi megingás a vesztedet okozhatja.- mestere ismét kioktatta, de a lány nem vette a szívére. A férfinek igaza volt. Ez a technika az alkalmazóra nagy veszélyt jelentett, de éppen így meg is menthette őt.
Nem sírhatott, vagy nyavalyoghatott. Egyetlen út állt előtte: alázattal megtanulni mindent amit lehet, és addig élezni a képességeit, míg csak módjában áll. A lány tudta, hogy ez a technika legalább annyi gyakorlást és elszántságot igényel, mint a néma gyilkolás technikája, csak éppen míg azt fiatal korban sajátította el, s mára már természetessé vált számára, ezt a technikát szinte épp csak elkezdte kitanulni…
És ekkor újabb fülest kapott… Túl sokat gondolkozott ahelyett, hogy az ellenfelére figyelt volna.
-Kencentrálj!- a lány bólintott, s ezúttal kiürítette elméjét, és csak a harcot engedte be. A világ kettejükre szűkült, s arra a környezetre, mely tanulásukban valamiféle szerephez jutott. S ezzel Ame kezdte másként látni a küzdelmet.
Tekintete egyszerre itta be mestere tekintetét, izmainak rándulását, ahogy meghatározta a célt és elindította a mozdulatot, és épp így látta, ahogy a férfi a súlyát a másik lábára helyezi, s vele felkavarja a finom port a földön. De mégis.. azok a szemek voltak a legárulkodóbbak…
Aztán Ame bekapott egy alattomos támadást, amire nem számított.
-Ha az ellenfeled tekintetét figyeled, lehet hogy elárulja a célt.. de csak ha tapasztalatlan… minél többet tud, annál nehezebb belőle olvasnod. Nem fog arra a pontra nézni egyenesen, ahová támad. Nem árulja el magát vele… De az izmok mozgását nem tudja leplezni. Ne hagyatkozz pusztán a szemekre.
-Rendben- Ame ezzel visszatért ahhoz a szinte meditáció-szerű állapothoz, ahol az események kicsit lelassulnak, és részletesebbé válnak… Már nem csak a tekintetnek adott fontosságot, sokkal többet próbált olvasni a mozdulatokból, és bár időről időre érezte, hogy viszonozná a támadást, észben tartotta, hogy ez az edzés másról szól.. így hát teste folyamatos mozgásban volt. Éles fordulatok, perdülés, ugrás, sőt egyszer egy hátra szaltó… Elkerült és távolságot nyert velük, s minél többet csiszolták a tudását, annál több sikert ért el.
Itsuma is elégedettnek látszott, így visszatértek a cölöpök tetejére, s ott folytatták a pusztakezes gyakorlást. A lánynak már nem volt zavaró ez a másfajta környezet. Könnyen talált egyensúlyra, s nemritkán, ha kénytelen is volt vészmegoldást alkalmazni, feladni függőleges testhelyzetét, és még ha fejjel lefelé is érkezett egy alacsonyabb cölöpre, kezével előre nyúlva egy másikra lökte magát és ismét lábon állt, hogy fogadja az újabb támadást.
Lépésről lépésre csiszolták a képességeit minden alkalommal, mikor a férfi ráért, a  lány pedig szabad idejében ezt követően is tartott közös edzéseket a macskával hogy őt is megtanítsa arra, amit ő maga már tud, és egyben saját képességeit is csiszolja.
 
Ahogy telt az idő és a lány egyre sikeresebb volt, Itsuma annál elégedettebbnek látszott, míg végül egy újabb helyszín ötletével állt elő. Volt a gyakorlótérnek egy olyan szakasza, mely időnként a tenger alá került, apálykor azonban viszonylag kevés víz állt benne, és több, jobbára lapos szikla. A sziklák azonban a moszatoktól nyálkásak és csúszósak voltak. A férfi erre a helyszínre vezette a lányt, majd egy sisakot nyújtott felé.
- Már meglehetősen jól mozogsz a cölöpökön, de a természet ennél több nehézséget rejthet. Készen kell állnod rá, hogy a lehető leggyorsabban lereagáld a változásokat, és ehhez nem csak az ellenfeledre kell koncentrálnod, de tudnod kell hogy mikor és mennyi chakrát koncentrálj a testedben. Sokszor nincs más megoldás, hogy megőrizd a stabilitásod. Ezek a kövek rendkívül síkosak, és van olyan ami borotvaéles a moszatok alatt. Egy rossz lépés és a vízbe zuhansz, vagy súlyosan megsérülsz. Az elkövetkezendő időben itt fogsz gyakorolni. Most még ne siess el semmit. Ismerd meg a terep adottságait, keresd meg az egyensúlyod a köveken. Fedezd fel hol az a pont, ahol már átbillensz, mert az a pont az, ahol egy újabb, villámgyors mozdulatba fordíthatod az addigi mozgási energiád, ugyanakkor az az a pont is, ahol a legsebezhetőbb vagy. A cölöpökön egy egyenetlen, de kiszámítható terepen gyakoroltál, és elég jól elsajátítottad a gyors lábmunkát, itt viszont a terep kiszámíthatatlan, egy pillanat van csak a döntésekre, és talán még a sebesség is túl nagy, amit megkíván tőled egy folyamatos mozgás. De ez ne törjön le. Ez a terep is azt szolgálja, hogy megtanuld az új technikádat minél több helyzetben és minél sikeresebben alkalmazni. Most menj, keress egy követ, amin elkezdünk gyakorolni. – Ame engedelmesen indult el a kövek felé, majd megtorpant. Próbálta felmérni, melyikkel is kellene próbát tennie, mert nem nagyon vágyott arra, hogy már az első próbálkozásra a vízben kössön ki. Aztán vett egy nagy levegőt, és megtette azt a hosszú, első lépést egy laposabbnak tűnő kő felé.
 
Aztán egy pillanat alatt átfutott a fején, hogy talán rosszul döntött. A kő veszettül síkos volt, így szinte meg sem érezte az egyensúly pillanatát, lába már csúszott is le róla. Csak a másik, valamivel stabilabb helyen álló lábába koncentrált chakra tartotta meg rajta, és csak ez segített visszamásznia.
-Nos.. talán már érted miről beszéltem. Most pedig próbáld megtalálni az egyensúlyi pontot. –Ame pedig az utasítás szerint újra és újra próbálkozott. Az elején kínosan óvatosan, már egy kicsi megingásnál is chakrával biztosítva magát, majd ahogy kezdett ráérezni, kicsit bátrabbá vált. A délre, bár néhány nagy esés miatt meglehetősen elázott, kezdte kiismerni a kő csapdáit, saját testének ösztönös reakcióit is akarattal koordinálta, és ekkor a képzése is átalakult: különféle egyéb egyensúlyi gyakorlatokat kellett elvégeznie, fél lábon, vagy kézen állva, de még most is lassan, majd mikor láthatóan stabilan képes volt kivitelezni őket, Itsuma újabb feladattal állt elő: gyakorlatait úgy kellett végrehajtania, hogy kőről kőre lép.
Ugyanezek a gyakorlatok uralták a következő napokat is, de a férfi minden alkalommal gyorsabb kivitelezésre sarkallta. Ezen gyakorlatok alatt tanulta meg a lány igazán milyen könnyen rándul meg a boka, milyen gonoszak a sekély, hasított és horzsolt sebek, és milyen maró a sós víz, mégsem adta fel. Tudta hogy mindennek értelme és kézzel fogható haszna van. Nem panaszkodott hát.
 
A napok és hetek összefolytak egyetlen hosszú, nagyon hosszú tanulási fázissá, mely során pillanatról pillanatra új fejlődési lehetőség kínálkozik…
Ame arra eszmélt, hogy a kiképző területek között irdatlan iramban űzi őt Itsuma, ő pedig el-elhajol, és éles mozdulatokkal kitér a pusztakezes támadásai elől. Már nem ragadt a lába a mozdulatokban, már nem kellett nagy hely, hogy elkerülje, és mikor kellett, ösztönösen erősítette a lábát, karját, vagy gyorsította cikázását, kitérését, chakrával. Ekkor már majdhogynem mindegy volt, hogy a cölöpökön, a köztük lévő szűkös térben, vagy a síkos köveken gyakorolnak, ösztönszerűen reagált a változásokra, és ha hibát vétett, korrigálta még mielőtt gond lett volna belőle.
A koronát azonban a technikájára mégis a tanulás utolsó fázisa tette fel, mely során a férfi többféle fegyverrel, először gyakorlókkal, majd élesekkel, végül pedig gyors hatású ninjutsu technikákkal csiszolta tovább elsajátított képességeit, végül megmutatta hogyan tud kellő teret nyerni ahhoz, hogy akár ellentámadást is véghez vigyen.
Ame hálás volt, amiért a lehető legtöbb fegyver és támadás ellen próbára tehette magát. A férfi szívvel és lélekkel, minden részletre odafigyelve tanította őt, és ennek élvezte az eredményét.
Végül mestere mondta ki:
- Nos.. úgy tűnik készen állsz. Nem múlhat nap gyakorlás nélkül, de olyan szintre fejlődtél, amivel már képes lehetsz helyt állni.- a lány mintha büszkeséget látott volna a szemeiben.
- De minden alkalommal legyen helyén a szíved és az eszed. Vigyázz magadra.- a figyelmeztetés, amit az egész tanulás során oly sokat hallott, most sem maradt el.
-Igenis mester! És.. köszönöm. – a férfi mosolyogva bólintott, majd magára hagyta őt. A lány egy darabig figyelte a férfit, majd Yorura nézett, és ennyi elég is volt: a két fiatal futni kezdett, és a lány cikázva igyekezett kitérni a macska elől, az klánház felé vezető úton…

Újabb tanulással jelentkeznék ^^
Az elemfeloldás és az első technika elsajátítása játéktéri képzéssel ITT zajlik. Ez a tanulás közvetlenül a képzést követné.



Katon: Onidoro
A technika segítségével számos kisebb lángoló gömböt hozhat létre a használó, amelyeket nem a száján, hanem az elemi chakra kiterjesztésével hoz létre. A létrehozott gömbök pedig lebegni kezdenek körülötte. A megfelelő kézpecsétek után irányíthatóvá válnak, az ellenfélnek csapódhatnak, a becsapódás pillanatában pedig hatalmas lángokat hoznak létre, ezáltal még nagyobb sérülést okozva. Lehet több kicsi, pingpong labda méretű gömböket is létrehozni, valamint focilabda méretűeket is és ezeket lehet fokozni a használó chakraszintjétől függően.
Magyar név: Démon Lámpás
Típus: Támadó
Kézpecsétek: Kutya, ló, tigris
Besorolás: B
Chakraszint: 380
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ame arcán mosoly játszott. A Katon, az ő másodlagos eleme végre megmutatta magát, s nem csupán feloldani sikerült a háború miatt indított tömeges képzés alkalmával, de kirendelt oktatójuk, Suzumiya sensei egy egyszerű technikával erősítette meg képességeiket. Az endan hasznos, ám a lány szintje, képességei ennél jóval bonyolultabb technika elsajátítására is alkalmassá teszik, s így Ame a képzés lezárásakor közvetlenül kereste fel a mestert, kinek válán már hosszú évek, s talán évtizedek oktatói tapasztalata nyugodott.
- Sensei, ha kérhetem, egy szóra… - tiszteletteljesen szólította meg, de nem kívánt kertelni. Körülötte a gyerekek szedelőzködni kezdtek, s lassan haza szállingóztak. Az ő csoportjában rengeteg volt a friss genin, s ez akkor nem zavarta, most pedig, mikor a képzés véget ért, viszonylag jó indoknak tűnt egy újabb kéréshez, hiszen ki más vágyna többre egy egyszerű technika után, mint az, aki szintje által messze felülmúlja a lelkes ifjúságot?
- Szeretném megköszönni az oktatást. Ez az elem.. szédítő. - óvatosan kezdte, bár Suzumiya talán látta a tekintetében hogy nem csak a hála vezette hozzá.
- Lenne egy kérésem, amennyiben van egy kis ideje. – figyelte a sensei arcát, aki némi kíváncsisággal fogadta. Talán már számolt azzal, hogy a Djuka, akit hozzá küldtek, hogy kiderüljön, hogy másodlagos eleme vérének erejét igazolja-e vissza, ha képes lesz feloldani a katont, újabb technikára vágyik majd.
-Hallgatlak. - ugyanazzal a közvetlenséggel fogadta Amét, amivel az oktatást vezette, s a lány arcára finom, hálás mosolyt varázsolt ezzel.
-Ha módjában áll, szeretnék egy újabb technikát is elsajátítani, mielőtt… - Mégis mi előtt? Ame közvetlen jövőjében sok lehetőség állt, s e gondolatra mindahány végigfutott elméjén. De mégis melyik mondatta ezt vele a sok közül? Egy újabb küldetés lehetősége? Az újabb kiszolgáltatottság  megelőzésének vágya? Egy lehetséges újabb találkozás a gyűlöletes Kabutoval, melyre ha nem is vágyott, a jelnek hála minden egyes nappal közeledett? A lehetőség hogy Hyuuga Shiro egy napon mégis eljön érte? Vagy a puszta félelem, hogy a jel hatalmat nyer tettei felett?
- újabb küldetésre küldenének. –zárta egészen egyszerűen. Félelmei nem tartoznak senki másra, csakis önmagára, hiszen nincs senki, aki helyette küzdhetne meg velük. Persze szavának röpke megakadása, míg mindezen lehetőségek átfutottak elméjén, nem kerülték el a nő figyelmét, aki elé e kérdéssel járult.
- Tehát máris egy új technikát. Nos.. Djuka Munfurawa, nem mondhatnám hogy az idődet vesztegeted, ahogyan azt sem, hogy ezzel megleptél. Namizuo akarata is az, hogy mielőbb felfegyverezzünk jól használható katon technikákkal. – azt, hogy a klán vezére miért is tartotta ezt épp most különösen fontosnak, nem fejtette ki, ám szavait jóval személyesebb irányba terelte.
-De ha a szívedben a szenvedélyt túl sok gondolat gátolja, bármit is próbálok tanítani, hasztalan lesz. Figyeltelek, miközben tanultál. Átgondoltál mindent, de időnként.. mintha tétováztál volna.  Ahogyan korábban is mondtam, a tűz is tud csendes és nyugodt lenni, de a háborgó tűz mindent elemészt és egyre nagyobbra duzzad, ha már bekebelezett valamit, ezért csak úgy taníthatlak, ha félresöpröd ezeket a gátakat. Képes vagy rá Djuka klán ifjú sarja? –a sensei tekintete mélyen Ame szemébe merült, próbálva megfejteni mennyi akarat lapul a bíbor szemek mögött, miközben kezét nyomatékosan a lány vállára helyezte.
Ame pedig visszanézett a mester szemébe, és teljes magabiztossággal bólintott.
-Na akkor kicsi szívem, menjünk szépen vissza a gyakorlótérre és vágjunk bele!- csattant össze tapsban a mester két keze, s boldog csicsergéssel kezdte visszaterelgetni a fiatal Djukát a bábuk közé, mintha a komolysága egy csapásra elszállt volna.
-Mi is legyen a következő, ami képességeidnek megfelelhet? Hm..hm…  Mondd csak kicsi szívem,  hogyan szeretsz küzdeni?- pillantott rá ismét, mire Munfu meglepetten nézett vissza rá.
-Hát.. gyorsan és mozgékonyan. Szeretem, ha egy technika sokféle módon, jól felhasználható.. Ott van például a Suiton: Suitenhoufutsu, az ég-víz konvergencia. Rendkívül hasznos, és igazán kedvelem.
- Ó igen, láttam már alkalmazásban. Nos, ha ezt kedveled, van is számodra egy ötletem. –vigyorgott a lányra, majd folytatta.
- A Katon  Onidoro, vagyis a démoni lámpás. Nem egészen olyan, mint a suitonod, de elég látványos technika, mely során ki kell terjesztened a chakrád, s ezzel tudsz magad körül létrehozni több kisebb tűzgömböt, melyek körülötted fognak lebegni. Ha megfelelő kézpecséteket alkalmazol, képes leszel ezeket a gömböket irányítani, és ha az ellenfelednek csapódnak, fellobbannak és komoly sérüléseket okoznak. Természetesen a felhasznált chakra függvényében a gömbök méretét változtatni is tudod. Nos, hogy hangzik? Megpróbálod megtanulni, kicsi szívem? – Ame úgy érezte, hogy ez a technika egyenesen neki van kitalálva.. Ha képes vele hasonló kreatív használatra, még ha nem is olyan szabadon, mint a suitonnal, akkor épp ez kell neki.. Ráadásul ez a technika igencsak hasonlított egy másikra, melynek gondolata a legutóbbi kaland során épp csak érlelődni kezdett benne…  Persze az alapanyag más, de ha egy napon szeretné megvalósítani a Golyószórót, akkor ez a technika hasznára lesz, hisz a kellő alapok elsajátítását támogatja.
-  Ez több, mint jól hangzik. Vágjunk bele! – izgatottságát ezúttal nem próbálta palástolni, s  Ame szemében mohó fény villant, ahogy Suzumiya megmutatta a technikát. A tűzgömbök fellobbantak, majd a kézjelek után nekicsapódtak az egyik bábunak. A mester azonban tartogatott még egy meglepetést a lánynak.
- Ennek a technikának van egy látványosabb, riasztóbb használati módja is. A nevét nem véletlenül kapta a démonokról. Elegendő chakrával, elég szenvedéllyel a kicsi szívedben a puszta  tűzgömbökből szörnyű démoni fejeket is alkothatsz. – a nő a Djukára vigyorgott, majd újra hozzálátott a technika létrehozásához.
- Nézd.. hát nem gyönyörűek? Ezek az arcok a segítőid, és a halált ígérik az ellenfeleidnek… - Ame a mester szemében a valódi elragadtatást látta. Suzumiya nem véletlenül tanította katon technikákra az ifjakat.. Remélte, hogy a saját szenvedélyét is ilyen komoly elhivatottsággá formálhatja majd egy napon, de most, még azelőtt, hogy azon az úton is követné esetleg, a dolga, hogy a mester példáját követve megtanulja az onidorot.  Igyekezett hát annak minden elemét memorizálni.  A kézjelek megtanulása könnyű volt. Kutya, ló, tigris – negyvennégy kézjel memorizálása után, ami egy másik technikához kellett, ez valóban semmiség. De a technika konkrét kivitelezése.. nos.. egy frissen feloldott elem kiszámíthatatlan lehet. Ő pedig nem kívánt felelőtlenül játszani a tűzzel.  Suzumiya látta az eltökéltségét, és tekintete, tele kihívással, Améra villant.
-Akkor lássuk, milyen gyorsan tanulsz!

Munfu megállt, és hosszan lélegezve ki a tüdejében rekedt levegőt, kiseperte elméjét a felesleges gondolatoktól. Csupán azt hagyta meg, ami segítségére lehetett: a képet, ahogyan a senseni létrehozza a technikát, a bájos kis gömböcskékkel, melyek forróak, perzselőek mégis olyan kellemesen veszik körül mielőtt a kézpecsétek a cél felé repítenék őket. Meghagyta a lelkében forrongó szenvedélyt, ami a szabadságra vágyott, melegen-elevenen várva a kitörést.
Hajdan ő a víz volt, s Yoru mellette a tűz. Most, felnőtt évei hajnalán a tűz már benne is lobogott… Mámorító volt, nem pusztán azért, mert Djukaként ezt a sorsot remélte, hanem mert ez az elem túlmutatott a harag lángolásán, túl a kiszolgáltatottság szégyenén, túl a pecsét perzselésén. Ez az elem megváltásként ereszkedett alá akkor, mikor szüksége volt rá, s bár a suitonhoz ifjúkora óta erős szenvedély fűzte, és sosem hitte volna, hogy lesz bármi, ami akárcsak hasonló érzéseket lesz képes kiváltani belőle, a lobogó lángok vidám, hívogató tánca új színekkel gazdagította lelkének ezerszínű spektrumát.
Rá került tehát a sor. A sensei vázolta számára a technikát, amit már több mint illendő volt ennyiből megértenie. Ezzel nem is volt gond. Ame úgy döntött, részenként veszi át a technikát, s ez alapján építi fel ismét. Az első hát, hogy kiterjessze a chakráját.  Ez a fajta chakrairányítás számára már alapismeret, nem bonyolult. Alkalmazott már hasonlót, így volt hová nyúlnia tapasztalatért, és ez az ismeret a jelenlegi tanulását is megalapozta.
 Koncentrált, és hagyta hogy chakrája a tenkentsujain keresztül a testén kívülre irányítódjon, s körülötte egyfajta finom lepelként állapodjon meg. Vajon a technikához mennyire kell kiterjesztenie? Milyen távolságig tudja elég koncentrációban megtartani, hogy utána létrehozza a tűzgömböket?  Úgy döntött, nem próbálkozik meg azzal, hogy túl messzire terjessze ki. Nem akart instabil, nehéz kísérleteket, mielőtt az alapokat meg nem tanulja. Annyira vigyázott csupán, hogy elég teret hagyjon a teste körül, hogy ezt az új játékot a tűzzel perzselés nélkül megússza.  A nehezebb része viszont most következett.
A suiton legkönnyebben gömb formában volt fenntartható, anyagi tulajdonságai erre tették alkalmassá, az onidoro viszont olyan elemen nyugodott, ami kiszámíthatatlan változékonyságával nem tűnt alkalmasnak a hosszas gömb forma fenntartására. Munfurawa úgy döntött, nem is a formára koncentrál nagymennyiségű chakrabefektetéssel kényszerítve ki azt, hanem a tűz tulajdonságaiból kiindulva másként próbálja meg létrehozni a technikát. Ehhez már meg is volt az ötlete:  megpróbál egy gyújtópontot megalkotni a katon természetű chakra sűrítésével, amiből a lobogó lángok valamennyi irányba előtörhetnek, így hozva létre a gömböt. Suzumiya sensei úgy mondta, hogy képes chakrabefektetéssel a gömbök méretét növelni, így ebből a szempontból is logikusnak tűnt a gondolat.  
Így hát ebből állt az első próba, de meg sem kísérelt annyi démoni lámpást megteremteni, mint a sensei. Egyetlen egy tűzgömbre koncentrált, hogy fény derüljön a nehézségekre, hibákra. A chakra engedelmesen követte akaratát, a láng kigyúlt, majd meglepő hirtelenséggel és erővel lobbant el. A lány reflex-szerűen kapta a kezét az arca elé, hogy védje a feltörő tűztől.
- Nem, nem! –hallotta Suzumiya hangját, ahogy leengedte a kezét.
- Túl sok chakrát sűrítettél egyetlen pontba, és hagytad kicsúszni a kezedből. Ez így nem jó. A technika fenntartása stabil kell hogy legyen, és csak akkor szabad fellobbannia, amikor becsapódik. A kézjellel lényegében nem csak mozgásra bírod, de  fel is oldod a gömbökben lévő katon chakrát, bár ez lényegében egy késleltetett feloldás, hiszen a becsapódáskor jön létre.
Ez volt tehát a hiba. Túl sok chakra, túl kicsi lámpáshoz , túl gyorsan, és az esetleges hibákat fürkészte, ahelyett hogy a stabilitással törődött volna. Ez újfajta tapasztalat volt a suitonnál megtanultakhoz képest, ahol a technikába halmozott több chakra nem jelentett közvetlen fenyegetést az alkalmazóra.
- Próbáld újra! –kapta a lány az utasítást, és nem is tétovázott. Ismét kiterjesztette a chakráját, s ezúttal egy stabil gömböt hozott létre, mely vidám melegséggel lobogott.  A sensei néhány alkalommal megismételtette vele, majd elégedetten szólalt meg ismét.
- Látod hogy nem nehéz, kicsi szívem.. Most hozz létre többet is.  Mondjuk két-hárommal többet. Lássuk hogy boldogulsz azzal, ha egyszerre kell létrehoznod őket. - Most, hogy Aménak volt már némi tapasztalata a technikával, önbizalommal vágott bele a feladatba.  Kiterjesztette a chakráját, majd létrehozta a gömböket. Kissé ziláltnak tűntek a létrehozásukkor, de sikerült az uralma alatt tartani őket, így lobogásuk szelídebbé vált.
- Így kell ezt, igen!- Suzumiya lelkes volt, ahogy látta a haladást, és újfent megismételtette vele a létrehozást. A gömbök minden alkalommal szelídebbnek, szabályosabbnak tűntek, és elkezdtek dolgozni a méret változáson is, míg végül Suzumiya úgy döntött, a technika ezen része már nem kíván több gyakorlást.
- Mondd csak, többet is tudsz?  Próbáljuk ki, mennyi sikerül. Húsz- huszonöt körül a technikád már elég veszedelmes lenne… Kicsi szívem, megy-e ennyi? – Ame e pillanatban nem tudta, hogy a mester próbára kívánja-e tenni őt, vagy valóban ennyi lámpás szükséges az igazán látványos támadáshoz, de úgy döntött, ha kihívás is, igyekszik megfelelni neki. Ismét a szokásos metódushoz folyamodott, hogy eltűnjenek a felesleges gondolatok. Lassan fújta ki a levegőt, s közben ezúttal a szemét is lehunyta. Aztán egy pillanatig elmerült az ürességben, majd a lobogó gömbök képe töltötte el elméjét, s hirtelen kinyitotta szemét.
Tekintetében ott égett ugyanaz a tűz, amit létre kívánt hozni Nem voltak se kétségek, se félelmek.  
- Katon: onidoro! - Kiterjesztette a chakráját, majd arcán mosoly terült szét, ahogy fellobbantak körülötte a tüzecskék. A sensei pedig tapsolva gratulált.
- Szép, nagyon szép. Ne is hagyd abba! Emlékszel még a kézjelekre? Támadd meg a gömbökkel azt a bábut ott!- Ame követte tekintetével a sensei mozdulatát. Suzumiya bölcsen választott távolabbi célpontot. Ame így aztán, körülötte a gömbökkel, a bábu felé fordult, majd jöhettek a kézpecsétek. Kutya, ló, tigris. A lány szeme veszedelmesen csillogott, ahogy a gömbök megindultak a bábu felé, mely egy pillanattal később eltűnt a lángtengerben.
- Így kell ezt! Nem is vártam többet egy Djukától! – Suzumiya elégedettnek tánt, Ame pedig mosolyogva nézett vissza rá.
- Sensei, ez a technika lenyűgöző! Hogyan köszönhetném meg?
- Megköszönni? Eszedbe ne jusson… Egyetlen siker még nem jelenti azt, hogy végeztünk. –lám a tanító kibukott a nőből és a szigor visszatért.
- Folytatjuk a gyakorlást. Újabb célpontokat fogok kijelölni neked, majd én leszek az új célpontod, hogy elsajátítsd az alkalmazást éles helyzetben is. – ezzel meglepte a lányt.
- Mi ez a nézés? Azt hiszed hagyom magam eltalálni? Há! Kicsi szívem, próbáld csak meg!- nevetett fel, és erre Ame meglepett kifejezése is leolvadt az arcáról és viszonozta a mosolyt. Elméjében azonban furcsa érzések vertek tanyát, melyek a bábuk felé indított támadások alatt is kísértették.
Látta, tapasztalta, hogy a katon milyen pusztító, és tisztában volt vele, hogy egy ilyen technikát megtanulni, nem jelenti azt, hogy éles helyzetben is alkalmazni lesz képes.. Persze jól ismerte már, hogy a szükség miként bontja le az ilyesfajta gátakat a lelkében. Túlságosan is jól megtanulta, és ez olyannyira belé ivódott, hogy elszántságának kemény alapot adott. Nem kívánt ártani a senseinek, de bízott a tapasztalatában, és éles helyzetben, amennyiben a pusztítás marad az egyetlen út ami nyitva marad számára, úgy érezte, hogy rá fog lépni. Főleg miután felrémlett előtte az a szenvtelen kígyóarc…
Így mikor a sensei úgy döntött, eleget gyakorolta a célzást, elszántan szállt szembe vele. A nő mozgékony volt, így sok gömb tévesztett célt, ezzel felgyújtva amit csak elért. A senseinek viszont nem esett baja, s mikor valamely gömb mégis  a közelébe ért, könnyedén válaszolt ellentűzzel, időt nyerve magának. Keményen megdolgoztatta a lányt, így csiszolva a képességeit, míg végül Ame kimerülten, és remegve indította útjára az utolsó labdákat, majd egyszerűen térdre esett. Úgy érezte, a tűz nem távozott belőle, hanem lassan a saját akaratától függetlenül perzselni kezdi. Zihált légzésével igyekezett friss, hideg levegőért kapni, miközben ruhája nyakát próbálta lazítani. Ösztönös volt. A kimerülés határán állt, jól ismerte már ezt az érzést a taijutsu edzéseiről, csak épp akkor, az izmai, a tüdeje égett, de most mintha az egész teste kezdett volna lángra kapni. Talán a katon az oka? Vagy valami más... ?
Aztán hirtelen felüvöltött, és egy pillanatra elveszítette a világot, ahogy jeges hideget érzett végigzubogni magán.
- Munfurawa.. Kicsi szívem.. Munfurawa! – erélyes hang szólította.. Valamiféle hang.. Lassan rájött, hogy Suzumiya hangja. Tekintete előtt tisztult a kép, ott volt a kiképzőtéren. És fáradtnak érezte magát. Lassan felnézett rá, és látta ahogy a sensei kérdő tekintettel vizsgálja, kezében egy még nedvességtől fénylő vödörrel.
-Munfurawa, hallassz engem? – Ame bólintott.
-Jó.. jól vagyok. Mi.. történt?- nem próbált felállni. Még nem.
-Azt hiszem kicsit túlzásba vittük az edzést. Jó munkát végeztél. Nehéz lesz kitérni a támadásaid elől, ha a harctéren fogod alkalmazni… De most jobb, ha hazakísérlek és kipihened magad.
-Yoru…
-Itt van kicsi szívem.. az a macska egy tapodtat sem mozdult mellőled. Megérezte hogy baj van, mielőtt észrevettem volna. Sajnálom.. látnom kellett volna mennyit bírsz, de.. ti Djukák mindig nagyon szívósak vagytok. Jól van.. menjünk. - Ame végül némi támogatással Yoru hátán ért haza, majd mély álomtalan álomba zuhant.

Újabb tűztechnikával jelentkeznék, mely sorrendjében a korábbit követné, kis kihagyással, a jelenleg futó béke angyalai kaland előtt.

Katon: Katora Bakuha
A használó a kézjelek után egy lángokból álló tigrist hoz létre, mely az ellenfélre támadva komoly égési, és egyéb sérüléseket okozhat, vagy akár fel is robbantható. A Tigris csak kinézetileg és megjelenésileg hasonlít egy tigrisre, azonban nagyon magas szinten, teljes elemi+formai manipulációval egy eleven égő Tigrist is létrehozhatunk. A tigris fenntartásához folyamatos chakrakapcsolat szükséges.
Magyar név: Tűz Elem – Tűztigris Robbanás
Típus: Támadó
Besorolás: A rangú
Kézjelek: Madár, Ló, Tigris, Kos, Tigris
Chakraszint: 550
Használó: Jakō Ryūdōin
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
- Hát ismét itt vagy. –Suzumiya sensei nem lepődött meg azon, hogy Ame újfent felkereste.  A Djukáknál nem volt szokatlan, hogy ilyen hatalmas lelkesedéssel igyekeznek újabb és újabb technikákat megismerni, s most, hogy a lány már nem rettegett attól, hogy másodlagos eleme nem szolgálja a klánképesség előtörését, úgy tűnt merészen vág bele a tanulásba.
- Az Onidoro jól működik ugye?- érdeklődött, mire Ame lelkesen felelt. Nagyon szerette azt a technikát, de szeretett volna valami újat tanulni.
- Nagyszerű az a technika, de most, hogy ismerem a tüzet, szeretnék újabb és újabb technikákat megtanulni… Szeretnék újabb lépéseket tenni előre. Már nem állhatok meg, tudnom kell, hogy a vérem mennyire erős és.. – Volt még egy indoka erre. A  jövője sötétségbe burkolózott. Reményeit eluralta az a megfoghatatlan, feszült várakozás, mely egyre csak azt súgta, találkoznia kell Kabutoval. S mivel ez a találkozás elrendeltetett, fel kellett készülnie. A tűz pedig nagyszerű lehetőség volt erre. Elég volt immár kinyújtania a kezét, s a pusztító erő hozzá dörgölőzött. Törleszkedett, akár egy macska. Ó milyen részegítő is ekkora hatalmat érezni a keze alatt.
Ám mielőtt magával ragadná az érzés, lelkének nyugodt mélyén megrezdül a tenger. A Suiton a nagy szenvedély, hűvösen és nyugalommal telve csordul elő, s e két elem egységben, érzéseinek két peremét, jövőjének távlatait villantotta meg előtte. Egy pillanat volt csupán, s szembenézett két, három, számtalan lehetséges önmagával, ám mielőtt ezt valóban felfoghatta volna, meleg, bundás test ütődött a lábainak, s gondolatai közül a valóságba rántotta.
-Yoru… - cirógatta meg szeretettel a nagymacskát, s közben végre ismét hallotta Suzumiya szavait.
-Ame? Jól vagy?
-Mi? Ó.. igen. Teljesen.. csak..  arra gondoltam, hogyha sikerül magas szintre fejlesztenem a katon technikákat, meg fogom tudni védeni azokat, akiket szeretek. – Mosolygott a mesterre, aki azonban nem osztotta a lelkesedését.
- Kicsi szívem… Sokszor láttam már ezt az arcot.. Sokszor láttam már ilyen távoli tekintetet. Hidd el, nem lesz jó, ha mindent egy lapra teszel fel. A katon erős, de nem tud megoldani mindent. A tűz veszedelmes, könnyen megigéz bárkit, mindegy hogy mennyire okos, erős vagy tapasztalt. Szeresd, fogadd el, öleld magadhoz, de közben ne hagyd elveszni önmagad. Sok shinobi bukott már el, mert azt hitte a tűztechnikák isteni erőt adnak neki.. pedig tudod, hogy nem mindenható, ismered, hogy mi erősíti, gyengíti. Tisztában vagy azzal, hogy mennyire korlátozott, s talán azzal is, hogyha egyszer az ész nélküli pusztítás útjára tévedsz, onnan nem tudsz visszatérni. – A mester, tán saját tapasztalatai miatt, talán a  klánhoz fűződő hűségből, vagy csak mert tanítványául fogadta a lányt, de aggódott érte, s éles szeme apró jelekből is jól olvasott. Rendkívül régen tanított már katon technikákat.
- Sokszor, ha azt látom a tanítványokon, mint most rajtad… ezt a furcsa gondtalan, részegnek ható állapotot, elküldöm őket, hogy jöjjenek vissza később. De téged.. Tisztában vagyok vele, hogy szorít az idő. Ezért tanítok neked egy új technikát. Erőset, de nem a legpusztítóbbat. Djuka Munfurawa, olyan technikát fogok neked tanítani, ami segít majd emlékezned arra ki vagy, akkor is, ha Yoru nem lesz melletted.

Ame koncentrált. Nem tűnt nehéznek a technika, de sok erőt és bonyolult formai manipulációt igényelt, így nem maradt energiája olyan gondolatokra, amik nem ezt a technikát segítették. Korábban sosem hallott a Katora Bakuha –ról. Ritka, különleges technika volt, amit Suzumiya meg akart neki tanítani. Egy tigris. Egy gyönyörű nagymacska, mely lángokból áll, akár az a mitikus bestia.. a Kétfarkú.
Suzumiya világos instrukciókat adott. Madár, Ló, Tigris, Kos, Tigris. Folyamatos chakra kapcsolat. Bonyolult forma manipuláció. És ez még csak a technika alapja… Suzumiya élő, eleven tigris létrehozásának lehetőségéről is beszélt. Ame már értette, miért gondolta úgy a nő, hogy ez a technika segít, hogy ne veszítse el önmagát.
Munfurawa  megpróbált nyugalmat találni. Nem lehet ez olyan bonyolult. Az onidoro is komoly formai manipulációval járt, ráadásul több kisebb gömbre szétosztva. Itt  egyetlen nagy gömböt kellett tigrissé formálni… A suiton Suiryuudan-jánál már formázott sárkányt, bár az az elem kézzelfoghatóbb volt, még ha a méret jelentős is.  Talán ha az onidoro mintájára kezdené a létrehozást…  a nagymacskák formáját jól ismerte. Yoruval kelt és feküdt. Nem hitte hogy bármilyen részletet is kifelejtene, ám azt sem hogy ha mégis, akkor az rontaná a technika hatását. De a formát, a kialakítást, a fenntartást, a charakapcsolat általi mozgatást mind-  mind gyakorolnia kellett.
Egyetlen kis gömböt hozott létre elsőként. Ez a forma a suitonnál is a legkönnyebben fenntartható. Ebből kiindulva a tökéletes egyensúlyt megbontva, mégis azt megőrizve kell megtartani az alakot. A lány koncentrált. A lobogó gömb önmagában is szertelennek látszott, nemhogy akkor, mikor megpróbálta formálni.  A lobogó lángok képesek megcsalni a szemet, elhitetni, hogy a forma kész, miközben félig sincs meg, s ez a tűnékeny elem rendkívül érzékenynek bizonyult. Elég volt egyetlen kicsiny hiba, s máris ellobbant. Ilyenkor az egészet elölről kellett kezdeni.
A lány koncentrált, s az előtte lebegő gömb felszínén fodrozódás futott végig. Érezte a kiterjedését, a finom egyensúlyt. Kezében tartotta az alapformát. Ugyan mégis mit óvatoskodik egy kis manipulációval, mikor a vízzel már szinte csodákat képes tenni? Hát megpróbálkozott vele. A kicsiny gömböt egy tigris fejévé formálni. Munfunak megtetszett az ötlet, amint eszébe jutott. Megtalálta, hogy az ő onidoro-ja hogyan formálódjon.  Síró-nevező- sikoltó démonok helyett üvöltő nagymacskákat látott maga körül. Ez, ez lesz az ő onidoroja, s az elhatározás tetté vált, a gömb pedig, most hogy biztos volt magában, nagymacskafejjé formálódott.  Első próbálkozásra elmosódottnak és elnagyoltnak hatott, de minél többet gyakorolt a kis gömbön, hogy spórolhasson az erejével, annál tisztábbá vált a forma.  
Mestere rendszerint kegyetlenül rámutatott  a hiányosságokra, de azt türelemmel várta, hogy a lány maga építse fel a technika létrehozását. Korábban már látta, hogy Ame szereti előbb megérteni, részleteiben elemezni a technikákat, mielőtt összeállítaná végleges formájába, így önmagában azt, hogy egy más technika által próbálta tanulmányozni a feladatot, nem tekintette hibának. 
A lány homloka már gyöngyözött, mikor végre eljutott addig, hogy kiismerje mennyire ingathatja meg a gömb egyensúlyát anélkül, hogy ellobbanna, és hogy hol, mennyire terjesztheti ki, vagy kell visszafognia, hogy realisztikusabb nagymacskafejet mutasson a lángok lobogása mellett is.  Kis siker, de egy siker. A manipulációban és annak fenntartásában, bár ösztönös tehetsége volt rá, látta e technika legnagyobb nehézségét, de úgy tűnt, sikerült elég magabiztosságot gyűjtenie végre e siker által.

A következő lépés a teljes test formázása, a fejet is beleértve. Ehhez a kis gömb már nem tűnt elégségesnek, így habár eddig spórolni próbált az erejével, most rászánta magát a jelentősebb chakraigényű nagyobb méretre. Az elv itt sem volt más. Létrehozta  a gömböt, majd megpróbálta formába kényszeríteni.  Tisztában volt vele, hogy a technika egyből tigrist teremt, de úgy érezte nem elpocsékolt idő kiismerni a forma manipulálásának részleteit, hiszen annak stabil megtartása nélkül a tigris csak pillanatnyi, vásári látványosság lenne. A lány egyenletesen lélegzett. Minden kilégzéssel megpróbálta formálni  a chakrát, s minden belégzéssel tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy felmérje mennyire vált instabillá az alakzat. Összességében igyekezett mozgatni a chakrát, s a tökéletes alapformából hosszú nyúlványt előhúzni, így formálva meg a farkat, mely a chakra legtávolabbi kiterjesztés volt a technika középpontjához képest, s ezért a legkevésbé stabil is. Türelemjáték volt ez, egy művészi munka, mely azzal sem ért véget, hogy sikerült végül a kellő formába önteni a lángokat, s többször is megismételni azt sikeresen.

A lány kimerülten hagyta ellobbanni a tüzet. Szüksége volt a pihenésre. Szüksége volt vízre. A forró elem és a formai manipuláció elszívták az erejét, s nem csupán elméje és teste fáradt el, de úgy érezte, ki is száradt. Hálás volt hát a nagy pohár vízért, amit a mestere hozott neki, s miután kiitta, hosszan, szótlanul bámulta a pohár alját, miközben Suzumiya hangja csak tompán jutott el hozzá.
- Nem mondom, megleptél azzal, milyen messziről indítottad a tanulást. A legtöbben azonnal megpróbálják létrehozni a formát, és nem is feltétlen sikertelenül… Hm.. Munfurawa.. tudod, nem kell tökéletesnek lenni egy technikának ahhoz, hogy használható legyen
- Tudom Mester.. De ismerni akarom ezt az elemet épp olyan jól, mint a suitont. A lehető legjobban meg akarom érteni, és a lehető legjobban akarom alkalmazni. Kodomo bátyám az életét egy hasonlóan megfoghatatlan dolog ismeretére tette fel, az emberi psziché manipulációjára… Én sem szeretnék oly nagyon lemaradni tőle, habár nem adattak meg nekem ugyanazon eszközök, mint neki. Én akkor követhetem, akkor segíthetem abban, hogy megvédje a családunkat, a nemzetünket, ha az elemek mesterévé válok. Nem számít mennyire fáraszt ki. Nem számít, ha egy egyszerű technika tanulása is elhúzódik, ha közben olyan ismeretekre tehetek szert, amik a tökéletes uralom felé vezetnek. Ez ráadásul az eddigi legnehezebb elemi technikám lesz. Nem számítottam ekkora chakraigényre… - Sizumiya láthatóan meglepődött a lány kinyilatkoztatott hitvallásán, ám épp elég évet élt már meg ahhoz, hogy ez a meglepetés ne gátolja abban, hogy tovább gondolja a lány szavai és tettei mögött álló lehetőségeket.
- Valóban nem könnyű ez a technika, s talán ezért is nem tömegesen elterjedt, de a képességeid már adottak hozzá. Voltaképpen nem gondolkodsz rosszul. A tigrist, ha az élő lángbestiát kívánod létrehozni, meg kell tudnod tartani abban a formában még a harci szituációkban is, s azt valóban ezen a módon tanulhatod ki. Mit szólnál, ha egy kicsit könnyebb feladattal gyakorolnánk?- Ahogy a lány ránézett, a mester elmosolyodott.

- Pihenj kicsit és mindjárt visszajövök. – Sizumiya nem váratta meg sokáig. Csakhamar visszatért, kezében egy finom, hőálló láncon függő fémgömbbel.
- Megvallom nem sokszor használtam ezt az eszközt az utóbbi időben, de hatásosan tud segíteni abban, hogy változó körülmények között is meg tudd tartani a chakra kapcsolatot a létrehozott technikákkal. – kissé meglengette a gömböt.
- Ki kell terjesztened az elemi chakrát és be kell vele vonnod a gömböt. Ez nem igényel túl sok energiát, de annál bonyolultabb lesz megtartanod a kapcsolatot, mikor a gömb mozgásba lendül. Meglehetősen összetett mozgássorozatokig fogunk tudni eljutni, ha egyetértesz azzal hogy valóban az alapoktól próbáljunk gyakorolni. – A lány elmosolyodott. Ugyan miért is akarna tiltakozni? Ezen a módon könnyen kiderülhet ha bármiféle hiányossága van, s ha nincs, úgy hát gyorsan eljuthatnak a már kihívást jelentő bonyolult mozgásokig.  Ez az új feladat ráadásul egyszerű szabályaiból és chakraigényéből fakadóan frissítőnek hatott.
- Lobogjanak azok a lángok!- a mester rákiáltott, ahogy a kiszámíthatatlan forgásba hozott golyón csaknem ellobbant a tűz. A lány nem emlékezett rá mióta gyakorolnak, csak a feladat lebegett előtte. Minden alkalommal, mikor kezdte felismerni és lekövetni a golyó mozgásának mintázatát, a mester változtatott rajta, s most már olyan szapora táncban járt, hogyha most kellett volna megkezdenie a gyakorlást, biztosan elvétette volna. Mégis ez a játékos formája a tanulásnak, amit talán gyermekek számára találtak ki, rendkívüli hasznossággal bírt. A lángok csak akkor lobogtak, ha a kapcsolatot meg tudta tartani a gömb felszínét borító szabálytalan formával.
Ame másnap ismét megjelent a mester előtt a gyakorlótéren, és visszatért a technikához, amit eddig részleteiben igyekezett felépíteni. Ideje volt, hogy összeálljon. Ismerte a formát. Tudta hogyan jön létre, és hogyan tartsa meg. Tisztában volt azzal, hogyan tartson fenn kapcsolatot vele.
Madár, Ló, Tigris, Kos, Tigris.
A lángok formát öltöttek. Egy tűzből formált, bár elsőre tökéletlen tigris vetette fel fejét, abban a pillanatban mikor a lány chakrájából megszületett. A nagymacska forma aztán megindult a Suzumiya által kijelölt gyakorlóbáb felé és egyetlen támadásban elenyészett. A gyakorlóbáb éghető felszíne, már ami megmaradt belőle, füstölt és felparázslott a nyomában, s egyes részei akárha lángkarmok vágták volna őket, zuhantak a talpához. Mesze volt ez még az élő tigristől, ám hatása már most pusztítónak tűnt. Jóval forróbbnak, nehezebbnek és vadabbnak, mint egy egyszerű tűzgolyó.
-Ez… meseszép. - a tiszta áhítat szavai futottak ki Ame száján, majd arcára elszántság költözött. Volt még bőven gyakorlóbáb, amin csiszolhatta a támadást, és nem volt miért megállnia az első kivitelezett támadás után.  Akarata és chakrája újra és újra megformálta a lángoló tigrisalakot, mely minduntalan ádázul vetette magát a kiszemelt célra.
Aztán a lány tovább lépett, s a messzire előre küldött tigrisformában koncentrálni kezdte a chakrát egyetlen középpontba. Egyetlen, könnyen kibillenthető instabillá tehető középpontba, ami kezdte begyűjteni a formába öltött valamennyi chakrát mígnem a lángtigris szinte már szellemszerű áttetszőséggel állt előttük.
Akkor megtette.
Megbillentette, elroppantotta, feloldotta a középpontba sűrített chakrát, mely hatalmas robbanással rázta meg a gyakorlóteret letarolva mindent, ami a hatósugarán belül esett.

Munfurawa érezte azt a különös elragadtatottságot, melyet e perzselő hatalom birtoklása okozott. Megízlelte milyen birtokolni és irányítani valamit, ami oly hirtelen képes mindent megváltoztatni, mindent eltörölni. Mégsem volt képes elvonatkoztatni a formától. Figyelve a tigristámadásokat jött rá, hogy ez a technika számára valóban több mint egy pusztító eszköz. Elegendő volt a nagymacska formája, hogy jó és rossz mérlegre kerüljön, s a formában tükröződve szembesüljön önmagával.
Soha azelőtt nem élvezte, nem szerette s nem tartotta bölcsnek az önmagáért való oktalan pusztítást.  Valóban másnak kell ennek lennie, ha ilyen hatalomra tesz szert?
Suzumiya figyelmeztette erre, s bár meghallgatta, most értette meg igazán, hogy a hatalom birtoklása milyen kétélű, alattomos fegyver lehet. Egyetlen eszköz, még a legpusztítóbb sem kerekedhet felül használóján. Nem érheti meg azt az áldozatot, hogy alávesse magát neki, hiszen akkor.. mi marad? Egy lelketlen, üres héj.. az eszköz eszköze.  Egyetlen büszke Djuka sem alacsonyodhat le ennyire. Egyetlen ember sem létezhet a Holdban, aki ilyen céltalan, botor okból áldozná fel embersége akár egyetlen apró szikráját is. A tűz eszköz. Nem istenség, aminek hódolni kell, vagy mely hódolatot kényszeríthet ki.
Ame már más szemmel figyelte a lángokat. Bár meg nem fogalmazódott még benne, a tűz már elnyerte valódi helyét a szívében, s eszközei között, s ezzel a tigris formája is tökéletessé vált. Épp csak az élet hiányzott még belőle.  Az élet, ami a lányban azonban élénken lobogott.
Munfurawa ismét felkészült, hogy létrehozzon egy tigrist, most azonban nem csak minden megmaradt erejét kívánta ebbe a technikába koncentrálni, de egyben azt remélte hogyha tiszta szívből, tapasztalatai által megerősített elhatározással tölti meg chakrával a tigrist, egyúttal az élet is megjelenik benne arra a röpke időre, míg a kapcsolat fennáll közöttük. Ha sikerrel jár.. jól tudta, hogy a mesterrel lesz alkalma harci szituációkban is begyakorolni a technika e fejlettebb változatát is, melyről e pillanatban sem tudta, hogy vajon ereje elegendő lesz –e hozzá.
Madár, Ló, Tigris, Kos, Tigris.

A lángokban felvillant egy sárga szempár. Aztán meghallotta  a fémes pendülést. Ösztönösen mozdulva tért ki az arca felé dobott kunai elől. A tigris ellobbant. A technika semmivé lett, a lány pedig meglepetten nézett a mesterére, aki máris újabb kunait tartott a kezében. Nem volt szükség szavakra. A lány tudta, hogy bár meg sem született még igazán a technika, olyan szintre jutottak, mikor nem lesz több ideje arra hogy aprólékos, tétova módon haladjon előre. A mester már elvárta tőle, hogy alkalmazza a technikát, ő pedig készen állt.
Könnyedén rugaszkodott el a földről, s lendült mozgásba. Számított és számíthatott a támadásokra, így nem volt lehetőség arra, hogy megálljon. A számtalan gyakorlás, amit a taijutsu terepen végzett, nem csak ösztöneit élezte, de stabilitást is adott számára. Tudta mely mozdulat hogyan s hol ér véget, felismerte a környezet veszélyeit és az adott lehetőségeit. Hát eszerint járt el, bízva saját testében. Elég volt egy pillanatra megállapodni, s ujjai már az öt kézjelet mutatták sorról sorra, sebesen.  A tigris forma pedig ujjai nyomán megindult a mester felé, aki elkerülte a robbanását. Másodjára már e pillanatnyi szünetre sem folt szükség. Ugrás közben teremtette meg a macskát, s a gyakorlás így folyt tovább, míg mestere meg nem bizonyosodott róla, hogy éles helyzetben sem véti el.
De egyetlen dolog nem tett még meg.  Egy gátat nem tört még át. Egy dolgot még meg kellett tennie, mielőtt azt mondhatja, elsajátította a technikát. A lány koncentrált. Ujjai ismét belekezdtek a jelekbe.
Fellobbantak a lángok, s a tigris megindult a mester felé. Vadul száguldott végig a homokon, s mancsával kapott felé. Ame koncentrált. Nem hagyta hogy a röpke öröm megtörje ezt a koncentrációt. Nehéz volt megtartani a kapcsolatot, és az életet benne. Ame érezte, hogy mennyire küzdenie kell ezzel a nehéz technikával, de a tigris üldözőbe vette a folyamatosan kitérő mesterét, s minél tovább tartott az üldözés, annál több gyakorlásra volt lehetősége.
Végül a tűz ellobbant, s ő zihálva esett térdre.
Megcsinálta. Megcsinálta? Megcsinálta!

Üdv ^^
 
Szeretném a Madara által véleményezett és elfogadott egyik saját technikámat megtanulni, valamint az egyszem kombinációs technikám is hozzátenni, mivel ennél jobb alkalmat nem látok most arra, hogy az is rendben megjelenjen a fórumon .
Technikák jelenleg itt szerepelnek, a Hirtelen csapás Madara által elfogadva módosítás nélkül mehet, ezért bátorkodtam a tanulást már megírni rá.


Cél: Saját kombinációs technika, az Onibi létrehozása +  saját technika, a Yuugeki // Hirtelen csapás kifejlesztése és megtanulása
Idő: útban a béketárgyalásokra

Név:   Onibi // Lifércfény

Onibi:

Ame csendre ébredt. Csak a tenger folyamatos hullámzása és a hajó megnyugtató, ringó nyikorgása hallatszott az éjszakában. Szelíden arrébb taszította a párducot, majd felült az ágyban, lelógatva lábát a sötétségbe burkolózó padlóra. Nem érezte magát fáradtnak. Nem is rossz érzés ébresztette. Mindenhol béke honolt, a hajó népe a kevés őr és éles szemű, veszélyekre figyelő matróz kivételével az igazak álmát aludta. Jelenlétük és hortyogásuk betöltötte a fedélközt és kabinjáig hatolt.
Ame tisztában volt vele, hogy álmát nem fenyegetés, hanem saját zaklatott idegei szakították meg. Az utóbbi időszakban oly sok élmény, tragédia és benyomás érte, hogy elméje most is gondolatok sorát húzta elő emlékei közül, majd fűzte tovább.
Lábujjai elérték a hideg padlót, ahogy megmozdult. Úgy döntött, nem próbálkozik az alvással hiábavalóan. Ha már kipihenten felriadt, s a sötétben félelmei árnyai kúsztak elő, úgy döntött, hogy legalább kisétál a friss levegőre, s ha onnan sem vonzza vissza az ágy, hát valami hasznos dologgal igyekszik majd elütni az időt. Így is, habár az út előtt sokat tanult, úgy érezte túl hamar elkopik a nappali fény, s nem tud elég gyorsan elég erőre szert tenni, hogy szembeszállhasson Kabutoval, ha ismét felbukkanna. Márpedig a pecsét a nyakán, melyet e gondolatra ösztönösen megérintett, sorsukat összekötötte, s ezt a forgatókönyvet minden nappal valószínűbbé tette. Egyszerre félte és várta, hogy újra szemtől szemben álljanak, és azt remélte, addig elég idő adatik neki arra, hogy felkészüljön. S ahogy elindult a fedélzetre vezető lépcső felé, egyre inkább úgy érezte, az alvás már nem vonzza, hiszen a tetterő és tettvágy minden lépéssel jobban lobog a szívében.
Kilépett a fedélzetre, és máris megcsapta arcát az éj hűvöse. Hajójukkal csendes, ködös vizeken haladtak, s az a néhány lámpás és zsarátnok, mely az éjszakai fényeket biztosította, a ködben reszketegen, opálosan, halovány fényudvarral fénylett. Ame szívét megragadta ez a csendes, hűvös szépség, és az ajtóban állva sokáig figyelte, hogyan mozognak és vetnek folyamatosan mozgó árnyakat a lángok.
A köd nem volt újdonság számára. A Kirigakure no jutsu régi, jól ismert technikája volt. Épp úgy képes volt sűrűbbé tenni a ködöt, mint elrejtőzni benne, de ez a pillanat egészen más ötleteket vetett fel benne. A köd, annak ellenére, hogy természeti erők által korlátozott volt, ideális csapdát jelenthetett ellenfelei számára. Nem egy alkalom volt, mikor ez vezette sikerre, s a ködnek köszönhetően vehette fel a harcot a nála erősebbekkel. Vajon lehetne fokozni a hatását? Alkalmas lenne-e ez a köd egy összetettebb csapda megvalósítására? A lány homloka ráncba szaladt. Tudta, hogy valami módon csapdát kell alkotnia, ha egyszer szembe kerül a Kígyóval, mert szemtől szemben nem fog felérni az erejéhez.  Jól emlékezett arra, hogy Bátyja is csapdába csalta a szörnyeteget, mielőtt elromlott minden… A lány érezte hogy erre máris könnycseppek gyűlnek a szemében  Ryuu elvesztése miatt, s ökölbe szorította kezeit, míg körmei egészen be nem mélyedtek a húsába. Most nem akart a gyásszal törődni. Most meg kellett ragadnia a halovány ötletet, míg el nem illan és kihozni belőle, amit csak lehet, vagy legalább rájönni arra, hogy működőképes-e.
Visszaterelte hát gondolatait Kodomohoz, és az ő fegyveréhez. Genjutsu… megfoghatatlan és különleges shinobi képesség volt az. Csupa tettetés, valódi, kidolgozott illúzió. Ame sosem érezte magát késznek arra, hogy ezt a művészetet válassza, de erejét és hasznosságát mindig is elismerte.  A táncoló fényeket figyelve azon gondolkozott, hogy vajon tudna-e valami hasonló hatást kiváltani? Képes lenne-e a ködben rezgő fények természetes hatásait felhasználni illúzióteremtésre? Képes lenne-e velük összezavarni az ellenfelét és félelmet lopni szívükbe? Ennél talán nem is kellene több. Talán nem is lehetne többet elérni, hiszen genjutsu nélkül esélytelen lenne másik valóságot létrehozni. De nem is ez volt a cél… Elég, ha a meglévő valóságot sikerülne megfelelően manipulálni.
Úgy döntött, elsőként azt veszi szemügyre, van-e haszna, ha a ködben égnek a fények. Kiválasztott hát egy hozzá közel eső lámpást, majd koncentrálta a chakráját, hogy körülötte fokozatosan sűrűbb ködöt hozzon létre, figyelve a hatást a fény táncára. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy bár a köd sűrítésével a fény haloványabb lett, mégis valami jóval kísértetiesebb  formát öltött.
Régi legendák jutottak eszébe olyan utazókról, akik eltűntek a mocsárvidéken, mikor eltévedve, a biztonságos ösvényekről letértek, hogy reszketeg, különös fények táncát kövessék. Voltak persze hasonló hajós legendák is, és rájött, hogy az ilyen, ködben rezgő fények képesek lehetnek az emberek legbelső félelmeire hatni. A krigakure no jutsu alkalmazása során nem figyelte ezt a reakciót. Persze, ő maga is gyűlölte a kiszolgáltatottságot, de a puszta ködben inkább csak az érzékszervek tompulása és a bárhonnan érkezhető támadások kényelmetlenségét sejtette.  Persze lehet hogy ezt csak az ő hatékonyságot éltető gondolkodása hozta magával, amit születési országában neveltek belé, de ez nem változtatott azon a  tényen, hogy ha képes lenne lidércfényeket létrehozni, már semmiképp nem lehetne eltekinteni az emberi lélek félelmeitől és talán aktívan is használhatná őket.
Homloka ismét ráncba szaladt. Ha hatékony lidércfényeket szeretne létrehozni, nem ragadhat meg a lámpák használatánál. Kell rá valami olyan megoldás, ami mindig kéznél van. De mégis mi? Miféle fényforrás lehet az, ami mindig elérhető?
Aztán a lány kis híján felkiáltott, ahogy eszébe jutott, hogy emiatt neki már nem kell aggódnia, hiszen a katon elem, új eleme, a rendelkezésére áll, s vele bárhol és bármikor képes tüzet teremteni, ami a lehető legjobb fényforrás. Elméjében gyorsan átpörgette a tűztechnikákat, amiket már ismert, és úgy döntött az Onidoro lesz a megfelelő választás, hiszen létrejöttének kulcsa saját chakrájának kiterjesztése, melynek nyomán lebegő gömbök jönnek létre körülötte. Ezzel nagyszerűen meg tudná világítani a ködöt, sőt, akár egész útvonalat rajzolhatna ki velük a ködben, csalogatva-csábítva ellenfeleit, míg végül aztán, a megfelelő kézjelek elmutogatásával akár támadásra is képes velük. Persze akkor odalenne a meglepetés, mégis előnyös, ha a fények támadásra is használhatóak.
Ezt az első lelkesedést aztán némileg lehűtötte az a józan belátás, hogy az erősen vizes közegben biztosan energiaigényes lesz a tüzek megteremtése, de a tüzek heves lángja is csorbíthatja a pára vaskosságát. Eleget sulykolták belé az elemek és kontraelemek hatásait, de elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ezt a kellemetlenségeiket leküzdje. Már régen nem volt az a kis genin, aki annak idején a Holdba érkezett, sőt… az utolsó kaland óta olyan erőt érzett magában, amit előtte sohasem. Lehet hogy a pecsét.. de lehet hogy a csapda és Ryuu halála okozta harag miatt van így, mindenesetre kételkedni nem kételkedett abban, hogyha kigyakorolja mely közegben milyen erővel kell létrehoznia a lánggömböket, hatásosan használhatja majd őket.
Nem is tétovázott tovább, kézpecsétbe fogott, a chakráját kiterjesztette maga elé, hogy egyetlen golflabdányi gömböt hozzon létre. Úgy gondolta, a nagyobb tűz könnyebben fennmarad egy ilyen közegben, így inkább kisebb méretben kell gyakorolnia. A tűz sercegve, szikrázva küzdött lobogott a ködben, és ahogy Ame lassan sűrítette körülötte a párát, láthatóan küzdött a fennmaradásért, míg végül ellobbant. Ez azonban nem keserítette el a lányt. Jól és logikusan akarta felépíteni új technikáját, és ehhez az kellett, hogy lássa hol az a pont, mikor a tűz technika már nem tud fennmaradni a ködben, mert az egész ötlete ezen állt vagy bukott.
Kezdetben végig ezen a golflabda nagyságon dolgozott és fokozottan, óvatosan sűrítette körülötte a ködöt, mindaddig, míg magabiztosan meg nem tudta határozni, hosszas próbálkozás után, hogy hol is van a keresett mérték. Egyensúlyt kellett lelnie, és ezt az egyensúlyt keleltt fenntartania, még  ha ehhez el is kellett csitítania azt a tompán lángoló benső haragot, ami szívét rágta. Talán, ez a gyakorlat saját szívének gyógyítását is célozta… Már nem gondolt a gyásszal. Csak a technika létezett és ő maga.  De még a szorgalmas munka alatt is szánt néhány pillanatot arra, hogy megcsodálja a fényjátékot, és a lángok körül kialakuló keskeny, ködtelen sávot.  Majd az éjszaka többi részében a különféle méretekkel és a chakrája minél távolabbi kiterjesztésével játszott.  Szerette volna, ha nem csak a saját közvetlen közelében lenne képes a lángokat stabilan létrehozni, ahogyan azt is, ha méretkorlát sem adódna. Ez utóbbi tekintetében nem kimondottan a nagyság hatalmasra növelésében gondolkozott. A ködös, szellemszerű hatást egy-egy nagy láng nem váltotta volna ki, így inkább az egyre kisebb méreten dolgozott, mert gyönyörűnek találta azt az elképzelést, hogy egész ködfoltokat tehet fényessé. Persze ezzel a technika nehézsége is fokozódott, és mire a reggeli napsugár megjelent a horizonton, és felszárította a körülöttük eddig kavargó párát, a lány kimerülten támaszkodott a korláton, s bíbor tekintete a végtelen, kék tengert bámulta, miközben fáradt elégedettséggel mosolygott.
Aznap nem történt túl sok érdekesség, így Aménak bőven volt ideje pihenni, s ahogy az este közeledett, ő maga is egyre izgatottabb lett. Alig várta, hogy az emberek elvonuljanak és övé legyen a fedélzet. Előző éjjel sikereket ért el, de ilyen bonyolultságú kombinációnál az ismétlés hatékonyságát nem hanyagolhatta el, így újra végigvette, hogyan hozhat létre különböző méretben, távolságban és számban tűzgömböket a ködben, fel-felvillantva reszketeg fényüket, vagy megvilágítva egyes területeket. Minden próbálkozás után bólintott egyet, majd úgy ítélte, ideje rátérni a technika további kiterjesztésére, megpróbálva megfelelő számosságú  tűzgömböt teremteni.
Ame jól tudta, hogy lesznek ennek a technikának is területi korlátai, és ezen korlátok kiterjeszthetősége nagyban befolyásolja majd a felhasználhatóságát, mivel pedig a kirigakure no jutsun alapult, annak egyéb gyengeségei is érinthetik. Ez mégsem riasztotta attól, hogy befejezze a technikát, ha már eddig eljutott. Így hát, a hajó végébe elvonulva mély levegőt vett, hogy egyszerűbben összpontosítson, és létrehozta a kombinációt.
A köd ellepte a környékét.. a tüzek felizzottak. Reszketeg fényük kísértethajó érzetét keltette, ahogy Ame ott állt a közepén. Tudta, hogy hajón van, mégis egész más hangulatot keltett a hely. Ezt kereste. Ezt a látványt várta. Koncentrált és ismét kiterjesztve a chakráját, megmozgatta a fényeket. Működött. Eddig elégedett volt.
Aztán tompa puffanást hallott.
- Mi a…??! -  hallatszott egy dühös hang. A szitkozódása elveszett az éjszakában. Ame egy pillanatra megrémült, el akarta oszlatni a ködöt, aztán észrevett valami, ami miatt elállt ettől a késztetéstől. A halovány derengésben megjelent egy ember reszketeg formája. Lenyűgözően rezgett. Ame tekintete figyelte a tétova, óvatos mozgását. Úgy tűnt az az ember nehezen tájékozódik a ködben, segítsége nélkül azonban nem jött volna rá, hogy ez a technika jóval többet képes nyújtani, mint azt először gondolta. Az alak ismét elvágódott.  A lány pedig nem volt szívtelen. Ismét kiterjesztette chakráját, hogy kapcsolatba lépjen a fényekkel, és helyes kis sorba rendezte őket, fel-felvillantva az alak előtt, aki némi tétovázás után követni kezdte őket, egészen hozzá. A lány körülöttük helyezte el a tűzgömböket és végignézett a fiatal férfin. A matrózok közé tartozott.
- Munkába, vagy munkából?
- Ba… - a férfi elég tömören fogalmazott.
- Mi a feladat? – Munfu ösztönösen vette fel a tömör tengerész nyelvet, s nem is csak a férfi miatt, hanem mert ő maga is éppen dolgozott. A felfedezés peremén rezdülve nem volt szükség sallangokra. Az eredmények érdekelték és a haszon, amit ez a kombináció hozhat majd a harcokban.
- Állni az árboc alatt., és figyelni kell-e odafe’ valami. –a férfi ugyanúgy megnézte őt, ahogy Ame tette előbb. A matróznak tudnia kellett ki ő.
- Lenne esetleg kedved segíteni?- tette fel a kérdést, különösebb szépelgés nélkül, a hatékonyság szaván szólva.
- Ott kell állnom.
- Akkor úgy csináljuk. –A lány eloszlatta a ködöt, és el a lángokat,de vele valahogy a modora mégis melegebbé vált..
- Egy új technikán dolgozom. Segítségre van szükségem. Elég lenne annyi, hogy a létrehozott ködben kellene különféle mozdulatokat tenni.
- Ködbe? Mármint hogy megin asse tudjam hol vagyok?
- Nem lesz olyan sűrű. -  legalábbis kezdetben nem tervezte, hogy olyan sűrűvé teszi a ködöt. Egyszerűen csak tanulmányozni akarta, mit képes a ködön át észrevenni, ha a lángok kirajzolják a formákat.
- Üsse kavics. –és ezzel az éj további része ismét a technika határainak feszegetésével telt, ezúttal azonban óvatosabbnak kellett lennie a lángocskákkal, a kötélzethez ennyire közel. Kezdetben a mozdulatokat a matróz hangosan is kimondta, majd a szavak elmaradtak.
A matrózzal történő gyakorlás hasznosnak bizonyult, de valahogy híre mehetett a dolognak, mert hamarosan az éjjeli kalandhoz az őt kísérő Hold shinobik közül is csatlakozott egy férfi. Munfu óvatosan bontotta ki neki a technika elméleti hátterét, hiszen tartott attól, hogy talán nem tartja majd olyan érdekesnek, mint ő maga. A férfi azonban másként reagált, és felajánlotta a segítségét a technika tökéletesítésében. Ame ezt megkönnyebbüléssel és szívesen fogadta. A férfi harci tapasztalatai hasznosnak bizonyultak a technika tesztelése és tökéletesítése folyamán;  és mivel mindkét technikában volt már némi tapasztalata, jobbára az új hatások kiismerésében volt szükség erre a segítségre.
A technika fejlesztésével töltött utolsó előtti hajnalon a napfelkelte olyan különös és intenzív látvánnyal köszöntötte, hogy úgy érezte, színeit valahogy talán be kellene vonnia a technikájába. Nem is feltétlenül a hasznosságuk miatt, hanem mert ezek a színek olyan jó érzéssel töltötték el, s olybá tűnt könnyítenek zaklatott lelke kínjain. Sokat gondolkozott azon, hogy ezt hogyan tehetné meg, hiszen önmagában a köd sűrítése ehhez nem volt elegendő, végül a megoldást a tűzgömbök hőmérsékletének manipulációja jelentette, amivel Ame az egész éjszakát végigjátszadozta, hogy megtapasztalja, milyen színeket lehetséges megjeleníteni, s vele mégis  felrémlett egy ötlet a gyakorlati haszonra, hiszen a színeket is felhasználhatja a még kísértetiesebb hatás érdekében.

Név: Yuugeki // Hirtelen csapás

Yuugeki:

Munfurawa az újabb nap alkonyán könnyedén támaszkodott a hajókorláton és tekintete a messzeségben barangolt. Egyre közelebb hajózott a küldetéshez, és vele egyre távolabb a Hold ölelő karjaiból. Nem tudta, mi vár majd rá, nem tudta, nem-e egy újabb kelepcébe hajózik. Meglehet, hogy útja végén már a Kígyó várja, s most először tartott attól, ami szívét korábban még megdobogtatta: a Djuka klánra jellemző újabb elem megmutatta magát, s ezzel közelebb került ahhoz, hogy a becses és ritka kekkei genkai is megjelenhessen nála… Talán biztonságosabb lenne a klánnak, ha esélyei erre a képességre nem szunnyadnának vérében, s megmaradnának Kodomo adottságának. Így, hogy jövőjében a fenyegetés már gyökeret vert, bármely óvatlan lépése veszélybe sodorhatja az övéit, és kiszolgáltathatja őket, Neki.
- Még mindig a ködön gondolkodsz? – Munfurawa összerezzent. Nem számított ilyen meglepetésre a hajón, mely talán az utolsó békés hely, mielőtt küldetésére tér. A férfi, aki mellé lépett, ugyanaz a shinobi volt, aki segített neki fejlesztgetni a kombinációját. Den.
- Csak nem megzavartam egy újabb ötletet? Ez esetben elnézésedet kérem.. –kezdett mentegetőzésbe, melynek hirtelensége mosolygásra késztette a lányt.
-Nem.. nem. Az a kombináció már készen van… Újabb szintre már csak a gőz elemmel emelhetném. –a lány tekintete ismét a tenger felé fordult. Az előző gondolatok kósza árnya még szívében rezgett.
- Ha úgy van, miért nem próbálod meg a ködöt fegyverré alakítani?- Ame tekintete ismét visszatért a férfire, és szemeiben lehetett valami, ami miatt az mentegetőzni kezdett.
-Úgy értem.. persze, nagyszerű dolog egy kiegészítő technika, mint amilyet most kombináltál, és persze hatalmas előny, ha képes vagy érzékelni az ellenfeled, miközben ő elveszíti az érzékeit, de ismered a suiton elemet, és a ködben mindent körül vesz a víz. Ha ezt nem használod ki, akkor elvesztegetsz egy jó lehetőséget. – A lány ezen elgondolkozott. Igaza volt a férfinek. Logikátlan lenne nem felhasználni a felkínált esélyt.
- A levegőben lévő víz nagyon finoman oszlik el.. Ha fegyverként akarom használni, olyasvalamit kellene kitalálnom, ami gyorsan kivitelezhető. Minél kevesebb átalakítás szükséges hozzá, a meglepetés előnye annál inkább fennmarad.
- Akkor hát nem gondolkozhatsz nagy méretekben?
- Valószínűleg nem célszerű, ha nem szeretnék sokat veszíteni a gyorsaságból.  – Ame ezen azért mégis elgondolkozott. Nem lenne kivitelezhetetlen az sem, hogy nagy méretű fegyvert hozzon létre, vagy nagyobb területre ható támadást találjon fel, de a gyors támadás lehetősége kedvére való volt. Túlságosan jól emlékezett még a Kígyó szemeire, melyek még emlékként is arra figyelmeztették, hogy minél gyorsabbnak kell lennie, ha meg akar állni ellene.
- Akkor ez elég fogós kérdés… hm…. mit is használj?...  Én ha gyors eredmény akarok, senbont használok, és megsokszorozom őket.. A tűk is kicsik és gyorsak, a formájuk miatt nehezebb látni őket, mint egy nagyobb fegyvert, ráadásul kellő sűrűségben alkalmazva a tűket, nehéz kitérni előlük. Persze neked suitonban kell gondolkoznod.
- A tű.. nem rossz ötlet. – lassan mintha megindult volna az ötlet folyam. Den stílusa talán kezébe adja a kulcsot egy támadó technikához.. De mégis hogyan használhatná fel?
- Ha konkrét fegyver formázása lenne a cél, mondjuk senbonok megteremtése, az nagyon magas szintű elemi és formai manipulációt igényelne. Úgy vélem elég tapasztalatom van már hozzá, de talán valamivel egyszerűbben is megalkothatnék valami használhatót. Valamit, ami gyorsabb, és szinte azonnal felhasználja a levegőben lévő vizet… - Ame hosszan fújta ki a levegőt, miközben lenézett a hullámokra. A legtöbb suiton technika a víz lezúduló vagy tépő erejét használja támadásra. A ködben lebegő vízcseppek apró, szemmel nem is látható gömbök… Lezúduló támadásra csak akkor lennének alkalmasak, ha jóval nagyobb víztömeget teremtene az apró cseppekből.
- Bár nagy mennyiségű víz van a levegőben, nagyon finom az eloszlása. Túl finom ahhoz, hogy nagy nyomással vagy nagy súllyal támadjak.-  Marad hát a másik, a tépő jellegű megoldás.  A levegőben lévő cseppek könnyen fenntartható formáját azonban képes manipulálni.
- Ha kiterjesztem rá a chakrám, képes vagyok a mozgásukat befolyásolni. Ahogyan a ködöt sűrűbbé tehetem, úgy az apró vízcseppek mennyiségét is növelhetem. – és ha a mennyiség elegendő, hogyan tovább? Elég lenne túltölteni chakrával, hogy megkeményedjen?
- Még nem próbálkoztam ilyesmivel.. vagyis.. ötletként felmerült már.. de elvileg… lehetségesnek tűnik annyira túltölteni a vizet chakrával, hogy szinte kikristályosodjon… Ha pedig ezt el tudom érni, akkor az már lehet megfelelő fegyver…
- És akkor meg is vannak a vízből kialakult tűid… - Az első alkalom, amikor vágóélt akart létrehozni hasonló módon a vízből, akkor volt, mikor alászálltak a barlangokba a Kígyó után. Akkor, a harc hevében nem kételkedett benne, hogy ez működőképes. Még abban is hitt, hogy képes lesz létrehozni, bár most már tudta, hogy még meghaladja az erejét az a dinamikus védő - támadó technika, amit akkor haragjában kigondolt. Most, tiszta fejjel már világosan látta a buktatókat, ezért aztán az élek helyett, Den ötlete a tűkkel, jóval alkalmasabbnak tűnt a támadó technika megalkotásának tervéhez. Egyszerűbbnek és energiahatékonyabbnak.
- Igen.. Egyszerű, kis méretű, de rengeteg, statikus, nem változó él lehetne. Nem is kell őket sokáig fenntartani, csak amíg a támadás létrejön. – ahogy a lány belegondolt, nagy tömegben alkalmazva szinte már-már borotva lehetne egy ilyen túltöltött felhő.
- Ez már kész technikának tűnik. Miért nem próbálod tesztelni a gyakorlatban is? –Ame erre csak bólintott. Nincs miért várnia a fejlesztéssel… Az előző napok könnyed játéka után végre itt egy terv, amit talán még Ő ellene is felhasználhat majd.
- Azt hiszem.. ha ezt logikusan akarom felépíteni, több lépést kell átgondolnom. Elsőként szükség van ködre. Sőt… sűrű ködre. Ez semmiféle nehézséget nem okoz, sőt különösebben nem is igényel sok erőt. – mindeközben, ahogy a Nap lassan alábukott, és a még meleg tenger az éjjeli hidegben párállott, keze körül, szinte játékosan sűrítette a ködöt.
- Aztán a sűrű ködöt kellene mozgatni.. nem! Gyorsabb, ha eleve ott sűrítem, ahol a támadást akarom kivitelezni.
- Tehát körbe veszed a vízzel…
- Olyasmi…
- Tudod, van olyan technika, ami így működik. A Suirou no Jutsu. Könnyedén csapdába ejtheted az ellenfeled azzal, hogy egy gömböt hozol létre körülötte. Ilyesmire gondolsz?
- Nem!- Ame maga sem tudta, miért tört ki hirtelen, mikor a technikát, bár látta már, még nem ismerte. Valahogy mégis ösztönösen érezte, hogy másként kell gondolkoznia, ha azt akarja, hogy a reszketeg ötlet összeálljon. Valami Haisekisho-hoz hasonló hirtelen hatásra lenne szüksége..
- Az ilyen gömböknél vagy folyamatosan fenn kell tartani a chakrát, vagy könnyen ki tudnak törni belőlük ha jól sejtem- az ő gömbjei sem voltak elég tartósak.
- De ez mindegy is. A Haisekisho alkalmazásakor hamut tudok kilehelni. Nem tipikus a katon technikáknál, de nem is annyira szokatlan.. Valami hasonló átalakítást kell kidolgoznom, mert a tűk önmagukban nem jelentenének csapdát. Itt is a hatásuk, nem a létrejöttük a fegyver. – a könnyed pára pamacs mellyel eddig játszott, ismét figyelme középpontjába került. Ahogy koncentrálni kezdte a chakráját, a pamacs besűrűsödött, majd egyetlen gömbbé tömörült. Ame egy sóhajjal oszlatta el, majd hozta létre újfent a ködöt. Ha túl gyorsan csinálja, vagy túl sok chakrát ad bele rövid időn belül, akkor ismét az egész ködöt magában fogó gömb lesz az eredmény. Hogyan kerülhetné ezt el?
A lány lehunyta a szemét. Az, hogy az aktuális kérdésben ilyen módon merült el, már sokszor vezette megoldásra. Most is csupán döntenie kellene, hogy hogyan is akarja pontosan kivitelezni a technikát. Lelki szemeivel látni, hogyan épül fel rétegről rétegre…
Hosszan fújta ki a levegőt, s belső tekintete ezalatt a technika tervét látta. Látta a párafelhőt. Látta, ahogyan a párában lebegnek a cseppek, leendő fegyverei. Ezekre koncentrált, s elképzelte miként formálódnának chakra hatására. Látta, ahogy chakrája megtölti az egyik cseppet, majd elképzelte, hogy akarata megérinti ezt a cseppet, és a benne felgyűlt chakra útján a könnyen fenntartható gömbalak megrezdül, majd ellaposodik, tűszerűvé válik, élt létrehozva. Majd látta azt is, hogy számtalan apró gömböcske rezdül meg ugyanígy, új formát öltve, miközben körül veszik az ellenfelét.
Amikor kinyitotta a szemét, már biztos volt benne, hogy ezt a technikát így kell megpróbálnia létrehozni. A tétovázás véget ért, a vizualizáció most is megsúgta a megfelelőnek tűnő megoldást. Ha ez mégsem kivitelezhető, legfeljebb megpróbál egy másik lehetőséget, az időt azonban nem szabad vesztegetnie tovább.
- Ilyenkor kíváncsi lennék, pontosan min gondolkoztál, de ha jól sejtem, hamarosan úgyis látni fogom… - A lány ezúttal nem válaszolt. Nem akarta elengedni az érzést és gondolatot, amit ez a röpke gondolatkísérlet keltett benne. 
Egyik kezét ismét előre nyújtotta, s könnyed mozdulattal kavart bele a leszálló párába, miközben valamivel sűrűbbé tette. Majd kezét visszahúzta, és megformázta a kutya jelét. Szüksége volt erre, hogy megfelelően koncentrálhasson. Kicsit megmozgatta ujjait, előbb a ló, majd ismét a kutya jelét formálva, és érezte, ahogy testében a chakra kellemes melegséggel gyűlik és terelődik a külvilág felé, ahogy az előtte lebegő pára pamacsra kezdte kiterjeszteni. Ezúttal nem sietett vele. Oly sok múlott a tökéletes időzítésen és egyensúlyon… Mégis úgy érezte, ezúttal sikerrel jár.
Az előtte lebegő köd reagált a chakrájára. Szemmel érzékelhetetlennek tűnt a változás, de mégis mintha valamivel fehérebbé vált volna, noha a cseppek nem sokszorozódtak meg benne. Helyette megnyúltak, ellaposodtak.  Úgy tűnt ez a része is összeállt a technikának. A lány mosolyogva nézett a férfire.
- Sikerült?- Ame biccentett. Két lépés már létrejött, hogyan tovább? Ó.. persze. Az apró éleknek meg kell mozdulniuk, hogy bevégezzék a feladatot. És persze mindezt össze kell kötni…
A lány ismét koncentrálta a chakráját, újra feltöltve vele a felhőt. Koncentrált, hogy létrejöjjenek a tűszerű élek, és folyamatosan több chakrát adott a technikába. Az élek megrezdültek. A lány óvatos volt. Egyetlen hajszál választotta el attól, hogy az élek szétessenek. Ééés… elérte a hajszálat. A technika szétesett.  Ame azonban ezúttal tudta az okát: ahogyan korábban a túl hirtelen áramoltatott túl sok chakrát, úgy most az óvatoskodásból adódó várakozás borította fel az egyensúlyt, hiszen bár a cseppek feltöltődtek chakrával, élszerű formájuk fenntartása további chakrát igényelt volna, melynek híján nem lehetett tartós. De ezt nem is kívánta. Az első komoly próbálkozást újabbak követték, ahogy a tökéletes egyensúly megtalálására törekedett. Ahogy kezdte magabiztosabban érezni magát a technika alkalmazásában, rádöbbent, hogy egy dolog még hiányzik… a célpont.
Ezt végül egy ártatlan matróz szolgáltatta, aki mit sem tudva a fedélzete folyó művészi munkáról, néhány alma társaságában gyalogolt bele a gyakorlásba, majd súlyos vámfizetés után e társaság nélkül távozott.
A friss ropogós almák előnye volt, hogy kis méretük miatt gazdaságosan lehetett őket körbevenni a köddel és viszonylag kevés él is megfelelő roncsolást okozott. A rajtuk való gyakorlás során a felgyűlt, technikában feszülő energia hirtelen kicsapására egy újabb kézpecséttel bővült az addigi sorozat: tigris. Mégis mire elfogytak, Ame már alig állt a lábán. A kombinációssal ellentétben e technika feltalálása rengeteg energiát igényelt, elszántsága azonban nőttön nőtt, így az utazás maradék idejében ezt igyekezett tökéletesíteni. Almákon, zsákokon, feldobott, kötélen lengetett tárgyakon remekül begyakorolta amit csak lehetett, de egy nagy lépésre még nem került sor: ezt a veszedelmes technikát még nem alkalmazta élő emberen. Nem is volt senki a hajón, akit ilyen tortúrának kívánt volna kitenni… de tisztában volt azzal, hogy előbb-vagy utóbb az útja keresztezi majd a Kígyóét, ez pedig megacélozta az akaratát, és megszülte a döntést, hogy az ő finom lelkéhez mérten oly szörnyű új technikát igenis alkalmazni fogja, ha úgy hozza a szükség.

Üdv ^^
Egy újabb kis tanulást hoztam. Kicsit fáradt, kicsit nehezebben megfogható taijutsu, de az enyém. Ígérem, idén ez az utolsó.

Cél: Alvó medve morgása // Kamu Nemurui no jutsu
       Tekintve hogy a lánynak már több technikája is van, ami az érzékek élesítésére épít,
       elsősorban a technika számára még idegen részét szeretném előtérbe helyezni.
Idő: A háború évei alatt
 
Alvó medve morgása // Kamu Nemurui no jutsu

A Jutsu-t tehetséggel és sok órányi önfejlesztéssel lehet megfelelően elsajátítani. A Ninjának fejlesztenie kell az érzékeit és reflexeit, hogy sose legyen védtelen. Amennyiben a ninja megfelelő szintre fejlesztette magát, elérheti, hogy még álmában sem képesek meglepni, mert érzékelni fogja a veszélyt és az ellenfelet. Ez egy olyan jutsu, amit nem lehet tökéletesen elsajátítani, mert mindig van benne hová fejlődni. A technikát éber állapotban is hasznosítani lehet, így a Fizikai támadások nem képesek meglepni a használót, legyen az Ninjutsu, Kenjutsu, Taijutsu vagy eszköz támadás.
Besorolás: A
Chakraszint: 200
Taijutsu Pont: +10
Szükséges Taijutsu pont: 40



Zuhogott. Súlyos, szürkehasú felhők takarták el az eget, s a vaskos vízfüggönyön át csak az ütemes dobolás hallatszott, mellyel a cseppek a sárrá ázott talajnak csapódtak. Az eső hűvös párája betöltött mindent. Ez a szürke, ázott világ volt most az ő játszótere.
Mikor is jöttek ki ide? Egy hete? Kettő? Az eső szürkeségébe olvadt az idő maga is, s nem volt más valóság, mint a nedves göröngyök az ujjai között, és az eső szürkeségében lappangó ellenfél. Mert ott volt. A mester ott volt, hogy megmutassa, éles érzékei milyen tompák valójában. Főleg, mikor szemét fekete kendő takarja, s nem hagyatkozhat másra, mint többi érzékére.
A mester megtiltotta, hogy technikát alkalmazzon. Nem segíthette se a négyláb, se Yoru orra, csak a tapasztalatok amiket a Muon Satsujin  és az acél védelem tanulása és alkalmazása alatt szerzett, s személyiségébe ivódtak. Nem volt fegyver, nem volt elemi technika. Csak ők ketten, a köztük zajló intenzív vadászat, és a természet.
Mikor a mester elmondta neki a technika lényegét, lelkesen fogadta a lehetőséget, hogy érzékeit még inkább kiélesítse, és intuícióját szinte fegyverré formálja. A Muon Satsujin megtanulásával már egészen gyermekkorától élezték az érzékeit, és megtanították rá, hogyan kövesse és találja meg  ellenfeleit lényegében bármilyen látásviszony mellett, hangja és mozgása alapján. Mert mindenki csap zajt. Még ha nincs is tudatában. A doboló eső sem akadályozta hát abban, hogy füleljen. De ez a technika jóval többről szólt.

- Figyelned kell magadra. Figyelni az érzékeidre, a gondolataidra. Megszoktad már, hogy a szemed vezessen, és az előképzettséged is megfelelő, hogy használd a többi érzékszerved, de amit most tanítani fogok neked, szinte már túllépi az emberi érzékelés határait.  Légy figyelmes, és ha jól csinálod, sem ébren, sem álmodban nem fognak majd tudni meglepni. – a férfi egyszerű, szürke öltözékében szinte elveszett a falu forgatagában. Mintha egész lénye beleszürkült volna a hétköznapokba.
- Kiválasztottak téged, mert te azon kevesek közé tartozol, akik képesek lehetnek a „láthatatlanságra”, és arra, hogy még szenzor képességek nélkül is befogadják és megismerjék azokat az információkat, melyek fontosak lehetnek.- a férfi megindult a tömegben Ame pedig szapora léptekkel követte, próbálva nem elveszíteni a mestert, akit küldtek hozzá.
- A stílusod is arról árulkodik, hogy szeretsz rejtve maradni. Ez jó.  Hasznos.  De most kapsz még egy fegyvert. Már ha túl tudsz lépni önmagadon.- egy pillanatra Ame megrettent, ahogy a szürke ruházat eltűnt a szeme elől. De hamarosan kiszúrta ismét, s néhány szapora lépés után már csatlakozott is hozzá, miközben egyre kijjebb haladtak a jól ismert, zöldillatú erdők felé.
- Kirigakurei neveltetésed.. a speciális technikád lehetővé teszi, hogy némán közelítsd meg az ellent. Lehetőséget ad hogy felfedezd vagy kövesd. Most megpróbálom megtanítani neked, hogyan érezd meg magát a veszedelmet. A Hagane mamori is kicsit erre épít. De ott már fennálló harci helyzetben kell elkerülnöd a támadásokat. Az előbbinél élezted az érzékeidet, megtanultad kontrollálni a testedet, az utóbbinál finomítottál a koordinációdon és míg koncentrálsz, tested kimunkált óramű gyanánt mozog és kerüli el a támadásokat. Ezt a két technikát kötjük össze és hidaljuk át, hogy megtanuld, miként előzheted meg a hirtelen támadásokat.

Ame kicsit megmozgatta tagjait. Az esőben kuporogva hátra vetette fejét, és hallgatózni próbált. Tudta, hogy nem időzhet sokáig egy helyen, mert a támadás érkezni fog. Pont eléggé csíp és fáj ahhoz, hogy komolyan vegye.  Gondolatai azonban vissza-visszakalandoztak a férfi szavaihoz, mert az, amit most meg kell tanulnia, amiért a sárban kuporog, ott van a szavakba rejtve.
- Éber állapotban, ha a technika a részeddé vált, elkerülheted vele a fizikai támadásokat,  legyen az Ninjutsu, Kenjutsu, Taijutsu vagy valamilyen eszközzel végrehajtott támadás, de ne hidd hogy ez olyan technika, ami tökéletesen elsajátítható. Nem.. Ezt fejleszteni kell tovább és tovább, mint azt a kirigakureit, és alkalmazásának hatékonysága is függ attól, hogy mennyire vagy rendben fejben, szívben, testben. Éberséged és intuíciód együttes használata szükséges hozzá. Ha a három közül bármelyik is felborul, képtelen leszel megfelelően használni.- szinte hallotta e szavakat az eső zajában susogni.
- Ha elsajátítod a technikát, a tested felismeri a veszélyt akkor is, mikor elméd pihen.  Érzékeid értelmezni fogják a jeleket és felriasztanak. Te pedig éberen fogsz kelni, s harcra kész leszel ha kell. És éberen épp ugyanígy, mielőtt tudatosulna elmédben a támadás, a tested már reagálni fog.- Tehát a test. A nem tudatosuló érzékelésből nyert információk adják e technika alapját. Ame kissé ingatni kezdte a testét, nehogy izmai túl merevvé váljanak, miközben hasztalan próbált megoldást találni arra, hogyan fejleszthetné ezt a típusú érzékelést. Nem látott semmi más megoldást rá, mint amit már eddig is átélt.


Amikor kijöttek az erdőbe, Mestere nem várt egy pillanatot sem. Nem vesztegette idejét szavakra, csak kihasználta, hogy Ame közel van hozzá és támadott. Olyan gyorsasággal sorozta az öklével, hogy a lánynak össze kellett szedni minden ügyességét, hogy legalább részben hárítani tudjon. Akkor még nem látta át, de a mester szándékosan táncoltatta, hogy felmérje képességeit. A lány fejében sokkal bizalmatlanabb képek kúsztak be… árulásról, amit oly sokszor átélt már. De akkor legalább igazi volt mindaz, amit nyújtott a teszten.
A teste dolgozott, s öntudatlanul is mozdulataiba sűrítette eddigi tapasztalatait. Felső ütés jobbról. Keze hárításra emelkedett, miközben másik a teste mellé mozdult, ökölben záródva a törzse mellé, hogy szabad részt találva viszonozza. Majd egy másik ütés. Blokk. A Mester megpróbálta kibillenteni az egyensúlyából és nem engedte, hogy kellően eltávolodjon ahhoz, hogy hasznosan alkalmazza az acél védelmet.
- Jó!- kiáltott fel a mester, s vele vitt be egy alattomos ütést, amitől a lány kétrét görnyedt.
- Nem tévedtek a tehetségeddel kapcsolatban, de van még hová fejlődnöd. – paskolta meg a férfi kedélyesen a lány hátát, míg az levegőért kapkodott, mintha mi sem történt volna, és egy fekete kendőt húzott elő.
- Ez a kis szépség lesz a jó barátod az elkövetkező napokban. Ki kell zárnunk a látásod, hogy az azon túli érzékelésed fejlesszük, és rá kell vennünk  a tested, hogy gyorsan reagáljon az ingerekre, még mielőtt végiggondolnád a szükséges mozgásformát. Fel kell térképeznünk, mennyire működik az intuíciód és meg kell találnunk a módját, hogy hallgatni tudj rá. Most pedig kösd fel a Feketét.-  Ame pedig megtette, és magában úgy gondolta, érzékei már épp elég élesek. És természetesen tévedett.
- Ne várd, hogy ez gyors vagy egyszerű folyamat lesz és ne is becsüld túl magadat. – a lány hallotta a figyelmeztetést, miközben rögzítette a kendőt szemei előtt. Az, hogy nem használhatta a szemeit, nem volt idegen számára, de azt nem látta tisztán, mit is akar tőle a férfi.
- Akkor most koncentrálj. Több irányból fognak érkezni az ütések. Lássuk mennyit tudsz hárítani!- ezúttal keményebbnek ígérkezett a lecke, de a férfi kontrollt tartott, így ütéseibe nem vitt nagy erőt. Ame kezdte érezni, hogy mindez a vakreflexek fejlesztését szolgálja, s ahogy belelazult ebbe az új típusú feladatba, teste is könnyedebben mozgott.
- Jó, de ne csak halld a mozdulatokat, próbáld őket érezni is. Ki kell tágítanunk az érzékelésed, amennyire csak lehet, még most, mielőtt valóban szükséged lenne rá. – az ütések érkeztek, a lány pedig blokkolt és kitért. A környezetének már kellően tudatában volt, így a különböző irányból érkező ütésekre koncentrálhatott. A gyakorlás pedig így zajlott, napról napra tovább. Időnként a mester változtatott valamin: volt, hogy kisméretű labdákkal, botokkal dobálta, s kihasználta, hogy a labdák kiszámíthatatlanul pattannak fel; máskor doton technikát alkalmazott ellene, időnként egyenesen a talajt bolygatva meg a lába alatt. Bár Ame úgy érezte fejlődik e gyakorlások során, azt a nagy áttörést az intuícióban, amit a mester oly sokszor emlegetett, nem érezte.
Végül a férfi úgy ítélte, eljött az egészen másféle gyakorlások ideje, s részletesen elmagyarázta a lánynak, mit vár tőle. Kijelölte az erdőt és a tisztást, amin mozoghat, és lelkére kötötte, hogy tai jutsun kívül mást nem használ a harci szimuláció során,s lehetőleg mindenben igyekszik a most fejlesztett képességekre támaszkodni. Majd egy kevés élelemmel látta el, mely a kellő energiát volt hivatott biztosítani, és elengedte az erdőben.
Ezzel elkezdődött a vadászat.

Kényelmetlen érzés volt a vadnak lenni. Az esőben kuporogva, fáradtan és éhesen.  Ame úgy érezte, hogy végső soron hiábavaló ez az egész, mert nem érkeztek „sugallatok” a veszélyről mely körül lengte, noha minden vízloccsanásban a támadó mestert vélte felfedezni. Úgy tűnt, bár érzékelése fejlődött, ez a technika végül kifog rajta.
S e gondolatok közben a lány tudata észrevétlenül csúszott át valami furcsa és ismeretlen tartományba. A fáradtság, mely tompította elméjét, egyben valami különös nyugalmat hozott, melyben a körülötte lévő világ impressziói is lelassultak és hangsúlyosabbá váltak. A csurranó cseppek zajában hallotta a surranó lábbelit és ez elég volt, hogy érezze őt. Elméjében egy kicsiny hang kiáltott fel: vigyázz!
A lány oldalra vetődött, majd fél fordulatot tett, hogy legalább arca az ellenfél felé essen, miközben hallotta, hogy az előbbi láb súlyosan csapódik egy pocsolyába, szétszórva az abba gyűlt vízcseppeket. Hallotta, ahogy a lábbeli belecuppan a sárba, s a következő lépéssel nedves hangot ad. A mester közel volt. A lány pedig előre vetette magát, alacsonyan, mert maga sem tudta hogyan, de érezte, hogy a férfi  ütése magasan indul. Tisztában volt azzal, hogy a két kéz felette kaszál, ahogy teste a férfi lábának ütődik, és már zuhannak is el a földön, ő pedig letámasztotta kezét és lendült tovább.
A fáradtság mintha kikapcsolta volna a tudatosságot, teste mégis, anélkül, hogy végiggondolta volna, reagált a támadásra, s ahogy megrázta a fejét, remélve, hogy ennyi elég lesz, hogy felébredjen, rájött, hogy épp ez volt az, amit a mestere tanítani próbált neki. Ott, ahol az ösztönök dolgoztak, nem volt szükség nagyfokú tudati kontrollra. Más volt ez, mint a ninjutsu használat. Valami ősibb és persze kevésbé kifinomult, mégis természetesnek tűnt, mintha valami olyat fedezett volna fel magában, ami mindig is ott volt, de a Yoruval való kapcsolata ellenére sem tört a felszínre.
’Vigyázz’ ösztönei, intuíciója ismét figyelmeztették, s ahogy egy fél lépéssel oldalra csavarta testét, elkerülte mestere ütését, kinek karja ott függött előtte, védtelenül. Nem látta, de érezte. Lecsapott hát. Fájdalmas kiáltás harsant. És ez rántotta vissza a tudatosságba. A veszedelem érzete elillant.
-Jajj! Ne! – rettent meg. Ennek a vadászatnak nem az volt a célja, hogy komoly sérüléseket okozzanak egymásnak, ám míg a tudattalan peremén járt, a befektetett erőt nem érezte. Nem tudta kontrollálni. Ez volt az az állapot, mikor bizonyára ninjutsut képtelen használni az ember, hisz a felsőbb tudati kontroll hiányzik vagy legalábbis kevéssé érvényesül, ám az ösztönök mégsem hagyják védtelenül.
Ame kapkodva kapta le a kendőt, s hunyorogva kereste mesterét.
-Jól van.. semmi baj.- dörzsölgette a férfi a könyökét.
- Végre érzed mi az, amit tanítani akartam. Keményen dolgoztál érte. Tovább tartott, mint vártam.. ezek szerint akaratosabb vagy és realistább, mint gondoltam.  Nem jött be ez az intuíciós hókuszpókusz igaz?- Ame elpirult és nemigen tudta, mit feleljen a kérdésre.
- Semmi gond. A lényeg, hogy végre ráéreztél. Most ezt kell megragadnunk. Ezt kell valamivel tudatosabbá tennünk, hogy ne csak akkor használhasd, mikor elméd már tompítja a fáradtság.-  és fittyet hányva az esőre Ame újabb leckét kapott, s minden ütésváltással jobban rögzült benne ez a különös megérzés, ami a technikához tartozott.
És jó néhány napot szántak még arra, hogy ezt a tehetséget egyre tudatosabban használja ki. Ezek a gyakorlatok olyan egységbe kovácsolták saját testével, amire a ninjutsu nem lehetett képes.

Később a mester időt szánt arra is, hogy további gyakorlatokkal, többféle fegyverrel és technikával élesítse érzékelését és megérzéseit. Különösen fontosnak tartotta, hogy sokféle fegyvertípusról szerezzen ismereteket mind alkalmazás, mind anyaguk és támadási módjuk tekintetében, hogy lehetőleg ne érje semmi felkészületlenül,s volt, hogy előre felállított csapdák között kellett a lánynak lehetőleg épen átjutnia,  s mikor nem ezeket a gyakorlatokat végezték, a férfi figyelte ahogy a párduc és a lány egymással játszanak irányított küzdelmeket, mely mindkettejük javára vált.
- Jól van hát. Már tudod, már érzed. Többet erről nem tudok tanítani neked. Ez a technika, ahogy a többi hasonló technikád, már a saját tapasztalataidra épül. Én csak a kulcsot adhattam a kezedbe hozzá, de az ajtókat neked kell kinyitnod, s neked kell megtalálnod a módját, hogy szélesre tárd őket. – mondta végül a férfi az utolsó napon, miközben elkezdte összeszedni a tábori felszerelést.
- Gyakorolnod kell még. Ne feledd ez a technika soha nem lesz teljes. Legyen hát ez a heti rutinod része. -s ezek voltak a búcsúszavai, ahogy elindult vissza a város felé, magára hagyva a lányt és a párducot, akik végül maguk is hazaindultak.