Djuka Munfurawa

Futárszolgálatra jelentkezem!

Munfurawa-t Akinobu boltjában érte el a küldönc shinobi, aki gyorsan adta át az üzenetet, miszerint Namizuo hívatja. A leányzó gyorsan fizetett, majd vigyorogva búcsúzott a szakácstól, aki már az első Holdban töltött héten szívébe zárta őt.
Yoruval a nyomában Ame hamarosan meg is érkezett a palotába, és komoly arccal lépett a nagypapi elé.

-Megérkeztem.- hajtott fejet tisztelettel, az öreg pedig biccentett viszonzásul.
-Lenne egy egyszerű feladat, amit szeretném, ha gyorsan végrehajtanál. A sziget északi részén van egy szentély, ahol egy Ikemoto nevű pap él. Van néhány levél, amit mindenképpen el kell hozzá juttatni, és ezt nem bízhatom akárkire. Remélem nem okoz neked gondot.- nézett a férfi komolyan Améra.
-Semmiképpen! Nagyon szívesen vállalom a feladatot!-mondta Ame lelkesen, majd előrébb lépett, hogy átvegye a leveleket.
-Ne nyisd ki őket, legyél gyors és pontos. A szentélyt könnyen meg fogod találni, a parton már messziről látszik, a tengeristennek szentelték. Most pedig indulj!- A lány meghajolt, majd távozott is. Az új kaland izgalma édesen áradt szét a testében. Úgy érezte ez igazán neki való feladat lesz: gyorsnak lenni, fontos iratokat vinni, nos, tetszett neki a dolog, Yoru pedig puhán, akár valami folyadék követte őt.

Ahogy kiért a faluból, Ame óvatosabbá vált. Bár nem mondták, hogy esetleges ellenféllel kell számolnia, már berögzült ösztönöknek engedelmeskedett, mikor Yorut előre küldte, hogy nálánál észrevétlenebbül felderítsen, és jelezze, ha probléma várható, ő pedig töretlen irammal maradt a nyomában akkor is, mikor az erdő hűs árnyai közé értek.
Az út első szakasza, bármilyen felkészülten is várta az akadályokat, eseménytelen volt, és bár még nem kezdett fáradni, jókedve fogyatkozóban volt, s így a figyelme is tompult. Kicsit várta a kalandokat, de úgy tűnt, egyszerű rutinfeladat lesz ez az egész…
Aztán meghallotta Yoru morranását, és villámgyorsan beugrott a legközelebbi fa mögé. Óvatosan kukucskált ki mögüle, hátha észreveszi, mi volt az, ami miatt Yoru jelzett, de nem látott semmit, mi több, közeledni sem hallott semmit és senkit. Mivel nem maradhatott örök időkig a fa mögött, óvatosan, újra izgalommal telve, kezdett osonni, Yoru legutóbbi pozíciója felé, ám legnagyobb döbbenetére a macska sehol nem volt, sőt, a nyomai is véget értek. Munfurawa rosszat sejtve kunaiért nyúlt, majd újabb rejtekhelyről alaposan végigvizslatta a környéket.
A terep nyugodt volt. Nem túl nyugodt, hanem az az élettől zsibongó nyugodt, amilyennek egy háborítatlan erdőnek kellett lennie. A madarak is zavartalaul kutattak az avarban és minden más állat is szokásai szerint neszezett. Mintha senki nem járt volna az erdőben, csak épp Yoru nem volt sehol. Miután Ame megbizonyosodott a helyszín biztonságosságáról, Yorut szólította, de a macska nem válaszolt.
Amét egy pillanatra elfogta a kétségbeesés. A macska, a társa, akivel gyerekkora óta együtt csinált mindent, most nyomtalanul eltűnt. Szemeiből könnyek törtek elő, s válla remegni kezdett. El sem tudta képzelni nélküle az életét… Aztán jött a gondolat, hogy nem adhatja fel. Nem omolhat össze és mondhat le a megtalálásáról ilyen könnyedén. Hiszen még csak most tűnt el, s lehetetlen hogy akár csak egy apró nyom ne maradjon utána. Aztán eszébe jutottak a levelek, és hogy ez az egész talán csapda.. Ezt gyorsan elhessegette.. Mikor Yorut szólította, felfedte a helyzetét. Ha csapda lett volna, már megtámadták volna… Vagy talán bekerítették?
Ame körbe pillantott, de a hely továbbra is nyugodtan ölelte, s nyoma sem volt az ellenségnek. Ő pedig tovább ácsorgott, megpróbálva eldönteni mit tegyen: menjen-e a macska után, vagy előbb teljesítse a küldetést.

Aztán gyermeki kacagást hallott, és ez el is döntötte a kérdést. Egyetlen nyom volt az oda nem illő zaj, mely megtöltötte az erdőt, s nem hagyhatta elveszni. Egy pillanatig fülelt, majd elindult a hangforrás felé. Aztán egy másik kacajt hallott, egy egészen más irányból. Megtorpant, és fülelt újra. Két nevetés váltotta egymást, két gyermeki kacaj. Mintha válaszoltak volna egymásnak.. és mintha mulattak volna. Ha nem figyel fel rá az első pillanatokban, akár az erdő természetes zajának is hihette volna őket, így viszont éles figyelemmel sikerült rájönnie, hogy a két hang, bár máshonnan szól, egy irányba halad. Nem is tétovázott tovább, hanem elindult a nyomukban. Ezúttal nem volt könnyű útja. Úgy tűnt, a két hang a legnehezebb terepen vezeti: tüskebokrokon, vízmosásokon, meredélyeken át. Aztán az út hirtelen elfogyott a lába alól, s a kacagásnak is vége szakadt. Ame ijedten kapott bármiféle kapaszkodó után, s kezei vastag, csúszós, nyálkás gyökereket ragadtak meg, melyek felsértették a tenyerét, és nem is bírták sokáig a súlyát. De legalább fékezték az iramot, mellel egy meredélyen lefelé csúszott. Végül egy puffanással ért az aljára, és felnyögött. Szerencsére semmije nem tört el, vagy ficamodott ki, de az érkezés így is keményre sikeredett. Ahogy azonban felnézett, minden fájdalom megszűnt létezni.

Egy torii előtt állt, melynek tetején két suhanc ücsörgött, szemmel láthatóan jót mulatva rajta. Ame felismerte a nevetésüket, és dühösen ugrott talpra.



-Hol van Yoru?!- kiáltott rájuk, de a két kölyök a füle botját sem mozdította, ehelyett inkább látványos játszadozásba kezdtek a labdáikkal, tüntetően észre sem véve most már a lányt.
-Halljátok? Hozzátok beszélek!- nem olyan alkalom volt ez, mikor szívesen vette volna ezeket a játékokat. Mielőbb vissza akarta kapni Yorut, és ezért hajlandó volt a szelíd virágszál énjét háttérbe szorítani.
-Áááh… csihadj már.. felvered az egész erdőt.- szólt le az egyik kölyök, majd kényelmesen elfeküdt a kapu tetején, mint aki teljes biztonságban van.
-Ja, miért hangoskodsz? Az a cica nem neked való.- vetette oda a másik is, ezzel egyben igazolva Munfu elméletét, miszerint a kacagó kölykök állnak Yoru eltűnése mögött.
-Adjátok őt vissza nekem.- mély, sötét és fenyegető hang tört elő Ame ajkai közül, s bár a két srác nem rettent meg tőle, nem hamis ígéretek feszültek mögötte. Ame kész volt rá, hogy akár erővel kényszerítse őket válaszra. Nem is tétovázott a nagy flegmaság láttán, füstbombáért nyúlt, majd miután a kapu környéke füstbe borult, kunaiok koppantak a kapun, létrát képezve a lány számára. A köhögő kölykök tiszta célt adtak odafenn, ő pedig kész volt rá, hogy lepofozza őket a magasból. De mire felért, a füst valami furcsa módon már el is oszlott, és a két fiú szigorúan, már állva, harcra készen nézett rá.
-Normális vagy?! Ez a kapu több száz éve itt áll! Hogy mered tönkretenni?!-Ame nem méltatta válaszra őket, hanem egy jókora tockost nyomott a közelebbinek, mire a két fiú könnyű mozdulattal ugrott le a földre, hogy onnan sasoljon fel a dühös lányra. Az egyikük a fájós részt simogatta, míg a másik újra szólásra nyitotta a száját.
-Najó.. te akartad… A szentélyben várunk rád, és majd meglátjuk megérdemled-e azt a macskát!- és ezzel, mintha ott sem lettek volna, a két srác köddé vált. Ame morcosan nézett utánuk, majd visszaereszkedett a földre, begyűjtve a fegyvereit. Nem volt jó jel, hogy a srácok ilyen félválról vették az egészet, és ilyen hirtelen tűntek el. Valami komolyabb tudással bírtak, talán még nálánál is komolyabbal, mégsem hagyhatta hogy Yoru náluk raboskodjon. Volt a dologban még valami, ami nem hagyta nyugodni, aztán, rádöbbent mi az, mikor a vízen észrevette az apró szigeten álló szentélyt. Ez a hely volt az, ahová a leveleket kellett szállítania, de így hogy az a két gonosz kölyök ott akart vele találkozni, kezdett félni, hogy nem fogja tudni teljesíteni a küldetést. Valószínűnek tűnt, hogy a pap is a csapdájukba esett, így hát semmiképp nem mehetett óvatlanul. De az időt sem pazarolhatta.

Sietősen indult a szentély felé, ám a partra érve megtorpant. A víz, bár már elkezdte megszelídíteni, nem volt természetes közeg számára, és korábban nem sajátította el a rajta való járást. Habár ez máskor nem zavarta volna, hiszen imádta a vizet, most a levelek szárazságát mindenképp biztosítania kellett. Precízen és pontosan kezdett a parton, majd a fák között keresni, míg végül egy hosszabb botra és egy nagyobb kéregre tett szert. Lekapva a felsőjét, stabil batyut készített, melyet a bottal a víz felett tarthatott. Ide kerültek a levelek és még néhány kényes dolog, melyet nem lett volna célszerű eláztatni, majd a vízbe merészkedett. A nagyméretű kéreg kellő stabilitást biztosított a hullámzó vízben, és Ame biztos tempóban kezdett a szentély felé úszni. Úgy tűnt a szentély nem arra épült, hogy egyszerű emberek is elérhessék, legalábbis dagályban nem. Misztikus magánya mindenesetre oly széppé tette, hogy más körülmények között a lány biztos megcsodálta volna.
Ahogy kimászott a vízből, egy pillanatra megpihent, felkészült, majd tettre készen pattant fel, és rontott be a szentély udvarára.

Aztán szinte azonnal oldalra vetette magát, ahogy mellette valami furcsa süvített el. Az első pillanatban azt gondolta, egy labda, de a sebessége elbizonytalanította.
-Ah.. elvétetted Fujio.- hallott egy ismerős hangot, és már látta is a fiúkat. Egyikük kezében egy újabb labda volt. Nem tévedett hát.
-Ne aggódj Genjo, a következővel leterítem! Ezt figyeld!-Ame nem várta meg az újabb támadást, shuriken tartója felé nyúlt, egy újabb füstbombáért, de Genjo résen volt.
-Nem javasolnám! Már elsőre sem működött a trükköd!-vigyorgott kárörvendően a kapunál kapott ütés miatt felduzzadt képével, miközben egy kis legyezőt lengetett meg a kezében. Munfu elvicsorodott, aztán ugrott, kitérve az újabb labda elől, mely feltörte a földet ott, ahol állt. Ez meglepte. Nem számított ilyen erőre egy labdától, s egyúttal figyelmezette rá, hogy jobb, ha valóban elkerüli, azt viszont jelenlegi sebességével nem sokáig tehette. Gyorsan ki kellett hát sütnie valami tervet, de ezúttal nem akart négylábbal próbálkozni. Két ellenfél ellen luxusnak érezte, hogy esélyt adjon valami meggondolatlanra, így egy darabig csupán a kitéréssel törődött, megpróbálva kideríteni, két labda érkezése között mennyi ideje lehet, aztán egy alapvető technika mellett döntött.
Shushin no jutsu (Fürge Test technika)-t alkalmazva, kihasználva a két támadás közötti szünetet megindult a srácok felé, majd újabb füstbombát robbantott. Ahogyan számított rá, Genjo néhány pillanat alatt eloszlatta azt, de ő akkor már épp a megfelelő helyen állt és terve is beindult.
-Hé, Fujio, hova tűnt?-kérdezte a haverját a terepet fürkészve, aztán kiszúrta a lányt, amint az menekült az épületek között.
-Utána!- kiáltotta, és rá se nézve a haverjára, már rohant Ame után. Fujio elvigyorodott, és elégedetten figyelte, hogy a srác elindul. Abban a néhány pillanatban, ami a füstben adatott, Ame nem tétlenkedett, kihasználva a kirigakurei képzése előnyeit, a Muon Satsujin Jutsu // A Néma Gyilkolás Technikája-t, sietősen ártalmatlanította Fujio-t, aki most édes álmot látott a szentély falépcsői alatt, így pedig a butábbik srác maradt csak hátra, aki olyan elszántan futott a klónja után. Ame-Fujio sem vesztegette az időt, utána indult, hogy őt is lerendezze. Épp időben érte be, hogy lássa, milyen képet vág, ahogy a klón eloszlik. Ame kis híján felnevetett.
-Fujio, ez meg mi a fene volt?-kérdezte Genjo megrendülten, ahogy a haverjára nézett. Láthatóan addig még sohasem találkozott klónnal, de Ame nem azért volt ott, hogy megvigasztalja. Valamit gyaníthatott a srác, mert szemei tágra nyíltak, Ame mindenesetre már ott volt, hogy behúzzon neki egyet.
-Fujio?-kérdezte tétován a kölyök, aztán menekülni próbált, Ame pedig utána vetette magát, és kiosztott egy megérdemelt púpost. Ez volt a szerencséje, mert ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még ő állt, egy labda süvített el, becsapódva a melléképületbe és átütve a falat. Valamivel távolabb egy megviselt, de dühös, valódi Fujio állt lihegve. Ez a támadás sok erejét emésztette fel, pláne így, hogy Ame az előbb kiütötte, de kész volt arra, hogy lerendezze a dolgot végre.
Genjo a fejét fogva és a púpját siratva próbált meglógni, míg Munfurawa Fujiot fürkészte, de a lány utána nyúlt, hogy túszként magánál tartva megakadályozza, hogy Fujio újabb labdával kínálja meg. A pillanatnyi patthelyzetet aztán Genjo nevetése törte meg. Ame iszonyodva látta, ahogy a srác egyszerűen eltűnik a kezei közül, és valamivel távolabb bukkant fel, és nyelvet ölt rá. Ame a földre vetette magát, és ezzel sikerült elkerülnie az újabb labdát, mely újra az épületbe csapódott, tovább gyengítve a szerkezetet. Fujio újabb labdát bűvölt elő, de már nem támadott. Valami sokkal nagyobb bajt látott, mint amit egy kósza genin bármikor is okozhatott: az z épület nagy recsegéssel roggyant meg, és lassan kezdett összeomlani.
Ame sietősen pattant fel, és ment távolabb, hogy aztána fiúkhoz hasonlóan szinte kővé válva bámulja amint a tartóelemek eltörnek, a tető pedig lassan csúszni kezd lefelé, hogy aztán nagy robajjal végképp összedőljön.
-Ajjaj…-Genjo találta meg a helyzetre leginkább illő szót…

-Mi ez a zaj?- erős, kissé álomittas hang csattant, végigzengve az udvaron, mire a fiúk elvörösödtek, és gyorsan összeszedték magukat. Nem kellett sokat várni, és a szentélyből, egy idősebb ember lépett ki, kissé álmosan, ám mikor meglátta az udvart és az összedőlt épületet, azonnal magához tért.
-Fujio, Genjo! Hol vagytok!- kiáltott mérgesen, és a két fiú leforrázva sorjázott elő.
-Mit csináltatok? Egy pillanatra sem lehet titeket magatokra hagyni?- kezdte a dühös tirádáit.
-Mi csak… el akartuk zavarni a betolakodót- mondta a két fiú egyszerre, szemeikből kövér patakokban csorgó könnyekkel. Nem hitték, hogy megúszhatják a dolgot…
-Miféle betolakodót?- kérdezte a Mester, készen arra, hogy füllentésen kapva őket még keményebb büntetést rójon ki, aztán észrevette Amét.
-Hát te meg ki vagy és miért jöttél?- látta persze a holdas fejpántot, de nem várt ninjákat mostanában.
-Uram, a nevem Djuka Munfurawa..- kezdte, de azt már nem tudta hozzá tenni, hogy mit keres itt, mert az öreg pap hirtelen előtte termett, jól megnézte, majd mindenféle szokástól eltérően megölelte és felkapta.
-Egy Djukaa! Juhúú… -Ame félszegen tűrte, ahogy megpördül vele az öreg, akiből előbújt a gyerek egy pillanatra, majd kissé tétován állt meg újra a saját lábain. A lelkes emberke szinte el is feledte a kárt, amit a három kölyök okozott.
-Te vagy Namizou lányunokája, ugye? Hasonlítotok.. Te jó ég, hogy van az a csibész? – a pap látszólag elfeledkezett a két fiúról, akik megpróbálták kihasználni a lehetőséget a gyors és főleg észrevétlen távozásra, de minden furcsa tett ellenére a pap éber volt, és rájuk pirított.
-Nem mentek sehová rosszcsontok! Halljam, miért támadtátok meg a lányt? És hogyan.. dőlt össze az a tároló?- a fiúk lehorgasztott fejjel, rosszkedvűen, szinte halálra váltan torpantak meg, majd közelebb somfordáltak.
-Honnan kellett volna tudnunk, hogy Djuka?- morogta egyikük, mire a másik pánikolva próbálta megmenteni a helyzetet.
-Ú.. úgy érti, hogy a dolgunk hogy megvédjük a szentélyt, ő meg egyszer csak felbukkant a közelben… Először megpróbáltuk elcsalni.. de.. végül..-nem fejezte be, ha többet mondott volna, talán csak tetézi a büntetést, és érezte, hogy már így is szorult helyzetben vannak.
-Szóval ti csak végeztétek a dolgotokat?-az öreg hangjába kétkedés vegyül, de a srácok nagyon buzgón bólogattak, így egyelőre nem firtatta a dolgot.
-Nos tehát.. ifjú Djuka, miért jöttél? –fordult inkább Améhoz. Biztosra vette, hogy előbb-utóbb ki fog derülni mi történt.
-Uram, én.. Ikemoto-t keresem, levelet hoztam neki Namizuo-tól.- a pap szemöldöke magasra szaladt és leplezetlen izgalommal hajolt közelebb.
-Ó, hát én vagyok Ikemoto! Én vagyok a Tengeri Templom Őre, az Északi Holdszarv Bölcse!- láthatóan alig várta, hogy megkapja a leveleket, és ahogy Ame átadta neki, nem teketóriázott, kibontotta és átolvasta őket.
-Fujio, Genjo! Jó hírek! Pár nap múlva elutazunk!- ahogy visszafordult a fiúkhoz, csak úgy remegett a tekintete a meghatottságtól.
-Az én szívbéli jóbarátom meghívott minket a születésnapjára! Mégsem feledkezett meg rólam!-aztán hálásan fordult vissza Améhoz, akit meglepett a levél hallott tartalma.
-Nagyon köszönöm kislány, hogy elhoztad a leveleket! Ezt.. meg kell ünnepelni, gyere, ebédelj velünk!- invitálta, de Munfunak még volt egy kis dolga: meg kellett tudnia, mit csináltak Yoruval.
-Szívesen elfogadom a meghívást, de még.. lenne valami.- illetlenség lett volna visszautasítani, így nyugodtan válaszolt, miközben a fiúkra nézett, akik szinte könyörögtek a tekintetükkel, hogy ne mártsa be őket.
-Um.. útközben elszakadtam a társamtól, Yorutól. Szeretném őt megtalálni.- A srácok láthatóan megkönnyebbültek,és Fujio még elég merész is volt hozzá, hogy megszólaljon.
-Mi megtaláltuk! Nagyon édes cica, behoztuk a templomba!-és már ugrottak is, hogy elmenjenek érte. Megkönnyebbült vigyoruk minden bosszúság ellenére jól esett Aménak, és mikor az egyik melléképületből előhozták a láthatóan elégedett és jól tartott Yorut, nem bírta tovább, könnyezve rohant hozzá, hogy megölelgesse.
-Jajj.. Yoru. Én soha.. soha többé nem foglak elveszíteni.- a cica sztoikus nyugalommal tűrte az érzelemkitörést, majd rövid dorombolással nyomta a fejét a lányéhoz, üdvözölve őt. Ha bármi kétség lett volna a fiúkban még aziránt, hogy megérdemli-e a cicát, e pillanatban egészen biztosan eloszlott volna. Persze kicsit sajnálták a dolgot.
-Nagyon jól viselkedett.. igazán.. jó lett volna, ha megtarthatjuk- mormolta Genjo, talán így is megpróbálva kiengesztelni a lányt.
Valamivel később, egy jókedvű búcsú után, teli hassal a páros végül elindult haza. Ame boldognak érezte magát, hiszen letudta a küldetést, és Yoru, a szívének oly kedves párduc is is ott sétált mellette, megosztva vele az aranyló este tökéletes pillanatát.

Egy maréknyi szőrszálért
A Holdban töltött idő alatt

-Ez nem kutya.
-Ami azt illeti.. ez még csak nem is szőrös.- csendes hangok törtek be Ame lassan tisztuló tudatába. Kemény padlón feküdt, és minden tompa volt körülötte.
-Te bolond. Az egy ember.- fiatal és elégedetlen hang szólt rá az előzőre.
-Ami azt illeti, a másik meg egy párduc. Nem értem, hogy nézhettétek kutyának őket.- sóhajtott egy idősebb hang lemondóan.
-Megijesztettek minket… egyszer csak felbukkantak a sötétben, pont ahogy a nagy Csaholó Hős…-az egyik legifjabb hang nyüszített panaszosan, de a komoly hang nem volt kíváncsi a kifogásaikra.
-Mindenesetre ha már itt vannak, talán jók lesznek.- mondta beletörődőn, miközben néhány halvány emléktöredék kúszott Ame elméjébe. Rémlett, hogy hazafelé tartott valamiféle küldetésről és már beesteledett. Valami zajt hallott. Aztán minden teljesen sötét lett. Haloványan felrémlett neki, hogy cipelték. Valami fullasztó, szűkös helyen volt, ahol túl meleg volt a levegő, majd újra elsötétült minden. Most lassan visszatérő tudatossággal, még csukott szemmel, megpróbálta felmérni a helyzetét.
Párducot emlegettek. Ezek szerint itt volt Yoru is. Aztán Ame számolni kezdett. A padlón súrlódó lábak zaja nem adott elég kapaszkodót ehhez, de szerencsére az idegenek beszélgettek. Öt különféle hangot számolt össze. Furcsa hangokat ugyan, mégis túlerőt.
-Biztos Főnök? Mármint egy macska úgyse segítene nekünk, az emberek meg olyan kis gyengék.
-Kuro, nézd meg jobban. Az a kislány nem átlagos gyerek. Egy falu shinobija. Hm.. a Holdból. Őket nem ismerem.- a hang tulajdonosa úgy tűnt elgondolkozott, de erre nem sok időt hagytak neki a társai.
-Jól van Főnök, de biztos vagy benne, hogy Ikuya-sensei elfogadja majd a segítségét?
-Nem lesz választása.- a Főnök hangjában egy szemernyi kétely sem volt.
-Én vagyok a falkavezér, nem mondhat nekem ellent.
-Jó..de amikor azt mondtad neki, hogy majd te elkíséred, akkor igenis ellent mondott-morgott az egyik fiatal hang, majd gyorsan elhallgatott. A Főnök valószínűleg igen fenyegető pillantást vetett rá. Ame meglepődött a falkavezér dolgon, de továbbra is csak feküdt, tettetve az eszméletlenséget remélve legalább néhány hang távozik majd. Aztán súrlódó léptek hangját hallotta, és valami hideg és nedves dolog ért a homlokhoz, amire akaratlanul is kinyitotta a szemét. Mély, barna tekintetbe bámult, egy kutya szemeibe.
-Hát felébredtél. Remek. –a kutya valamivel hátrébb húzódott. Nem volt túl termetes, mindenesetre erőt sugárzott, és azt a fajta bölcsességet, ami általában egy Basset hound arcán ül.
-Elnézést kell kérnem a kényelmetlenségekért, úgy tűnik a banda összetévesztett téged valakivel.- vetett egy megrovó pillantást, mire a többi kutya összehúzta magát.
-Mindenesetre, most hogy itt vagy a társaddal, szeretnélek felbérelni egy feladatra. Ha jól tudom, a te fajtád vállal pénzért küldetéseket. - Ame meglepetten bólintott, ám mielőtt még rendesen válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, és újabb négy mancs masírozott be rajta, hogy aztán tulajdonosuk megtorpanjon, és végignézzen a társaságon. Bárki volt is az új kutya, tekintete elidőzött Amén és az ébredező párducon.



-Aoto, mit jelentsen ez? Mit keres itt az a lány meg az a macska?
-Jajj, Ikuya-sensei, a mi hibánk! Mi Arata-t akartuk elhozni,a híres Csaholó Hőst..-a Vezér a túl cserfes ifjú kutyába fojtotta a szót.
-Ők lesznek a társaid a kalandodon Ikuya és ezúttal nem tűrök ellentmondást!- Ikuya dacos pillantással válaszolt, de a Főnök nem zavartatta magát.
-Megértem, hogy ez a te becsületbeli ügyed, amiben nem segíthet neked a falka. De ők nem a falka tagjai, én pedig nem foglak elengedni egyedül.
-És ezért egy gyereket varrsz a nyakamba? Nézz rá.. ez csak egy éretlen genin. Lehet hogy még azt sem tudja rendesen, mi az a chakra.- morgott Ikuya. Láthatóan a jómodorát elhagyta valahol útközben.
-Ikuya! Ha egy gyerek kell ahhoz, hogy ne legyél meggondolatlan az utadon, és ne kaszaboltasd le magad értelmetlenül a félreértett becsület miatt, akkor egy gyereket adok melléd! –vicsorgott Aoto.
-Te pedig nem fogsz ellentmondani nekem, máskülönben megtiltom az egész kiruccanásodat!-lépett hozzá Aoto közelebb, és bár láthatóan dühös volt, Ame a törődést látta az idősebb kutya tettei mögött.
-Azt.. nem mered..-hátrált Ikuya döbbenten.
-Ne akard, hogy meg kelljen tennem. Vidd magaddal őket, tedd meg, amit tenned kell, majd gyere vissza hozzánk.- a Főnök megenyhülve zárta le a vitát, és ezúttal a másik kutya sem tiltakozott.
-Rendben van. Gyertek. Nem fogok gyerekek kedvéért feleslegesen késlekedni.- mordult fel végül Ikuya és kilépett az ajtón. A Főnök még megszólította az indulni készülő Amét.
-Kérlek, ne ítéld meg túl keményen. Súlyos a családi adóssága… és.. Kislány, köszönöm.-Ame bólintott, majd Yoruval a nyomában Ikuya után indult. Az egyik fiatal odaült a Főnök mellé és miközben a távolodókat nézte, csendesen megszólalt.
-Ha már embert küldtünk el vele.. nem lett volna jobb egy Inukao-t vagy legalább egy Inuzukát?
-Nem.. jó lesz így. Ez a küldetés többről szól, mint Ikuya hiszi, az a kislány pedig valószínűleg több segítségére lesz, mint egy olyan harcos, aki már-már falkatag.

Ikuya rendíthetetlenül tört előre a meredek úton a hegy csúcsa felé, Ame pedig elgondolkozva követte. Nem tudott semmit a küldetéséről, de a kutya elszántságából látható volt, hogy komoly dologról van szó. A kis fickó mindenesetre arra sem méltatta őt, hogy néhány szót szóljon hozzá. Így hát Yoru maradt számára az egyetlen társaság. De hamarosan rádöbbent, hogy a párduc is csak egykedvűen bandukol, és nem lesz megfelelő társaság számára. Munfu sóhajtott egy nagyot, majd körülnézett. Nem volt ismerős neki a hely, így elképzelni sem tudta, hová hozhatta az a rakat kutya.
-Mmm.. Ikuya..- szólította meg bizonytalanul.
-Az ilyen kis kölyköknek Ikuya-san. Azt hittem, legalább egy kevés jó modor szorult beléd Hold-genin.- morgott magában a kutya.
-Ikuya-san, hová megyünk?-Ame úgy döntött, nem fogja felvenni a kioktatást, és azzal sem fog törődni, hogy a kutya nem hajlandó a nevéről kérdezni. Ha ennyire keményfejű, hogy még a bemutatkozást sem akarja hallani, hát ő nem fogja törni magát.
A kutya hirtelen megtorpant, és a levegőbe szimatolt.
-Na végre elmondod hova megyünk…-kezdte Ame.
-Csönd legyen.. érzek valamit.- torkollta le a kutya, és Yoru is izgatottnak látszott. Társa jelei meggyőzték Amét, aki harcra készen maga is a környezetét kezdte fürkészni. Aztán a kutya mozdult először.
-Vigyázz!- kiáltotta, és már érkezett is a támadás. Ikuya épp csak félreugrott, mikor a hűlt helyén egy kunai csapódott be a földbe, épp úgy, ahogy Munfu és Yoru lábai előtt is, majd robbantak a rájuk kötözött cetlik.

A robbanások után egy pillanatra vészjósló csend ereszkedett alá, és a támadás irányában egy alak tűnt fel. Két lábon állva egy fekete bundás vadkutya állta az útjukat, s az út mentén, s felettük a sziklán is megjelent néhány társa.
-Ikuya.- kezdte sötéten, láthatóan már jól ismerve a kutyát.
-Ha ezen az úton haladsz tovább, az Ugatók területére érsz. Fordulj vissza, különben sem téged, sem a társaidat nem kímélhetjük.- mondta nyugodtan, egyenesen Ikuyának címezve.
-Készülj Hold-genin., elintézzük ezeket.- morrant Ikuya. Ame pedig körül tekintett. A felettük lévő kutyák sokan voltak az ő létszámukhoz képest. Az út egyik oldalán a sziklafal emelkedett, a másikon szakadék ásított. Nem tűnt jó ötletnek itt vívni meg a harcot. Ame tüzetesen szemügyre vette a sziklafalat, kapaszkodókat, réseket keresve, majd Ikuyára nézett, aki láthatóan izzott a dühtől.
- Koudo, ne fogsz tudni megállítani! Ha kell az egész klánodon átverekszem magam, hogy visszaszerezzem őt! –ezzel nem is várt tovább, ugrott,
-Készülj a halálra Koudo!- mire a fekete vadkutya halálos nyugalommal csak intett egyet, az emberei pedig a parancs szerint köveket és robbanó cetlis kunaiokat hajítottak alá.
A hegyoldal porfelhőbe borult.

-Yoru? Ikuya-san?- gyenge hang szűrődött a sötétben, majd mocorgás hallatszott. Ame az utolsó pillanatban még Ikuya után nyúlt, és elkapta a grabancát. Rémlett neki az is, hogy Yoru a lábai mellett rohan vele. A rés felé, amit a sziklafalban fedezett fel. Akkor csak imádkozhatott, hogy a vájat elég mély legyen nekik.
Most azért szóltak a fohászok, hogy a társai rendben legyenek. Yoru morgó hangját hallotta. A párduc nehézkesen kelt fel némi törmelék csörgés közepette, majd megrázta magát. Meleg lehelete néhány pillanat múlva már Ame arcát cirógatta.
-Yoru.. ezek szerint jól vagy..-boldog megkönnyebbülés öntötte el a lány szívét.
-De Ikuya-sannal mi történhetett?-kérdezte, mire csak rosszkedvű, sértődött válasz jött, miközben egy kisméretű lámpásban imbolygó fény gyúlt.
-Megvagyok Hold-genin… de többet ne érj hozzám! És ne merj még egyszer feltartóztatni!- nézett fel a kutya fenyegetően és ridegen.
-Ha nem lépsz közbe, már legyőztem volna Koudo-t!- ez a rögeszmés ragaszkodás az öngyilkos küldetéshez sok volt Aménak.
-Ha nem lépek közbe, már halott lennél! El sem érted volna azt a kutyát!-Ikuya konokul hallgatta a lány kiabálását.
-Sőt, lehet hogy Yoru és én is ott vesztünk volna!- Ame dühe lassan eltűnt, de a helyén komoly hűvösség maradt.
-Megígértem a társaidnak, hogy segíteni fogok. Sőt.. Kész vagyok arra, hogyha kell, meghaljak, mert ez a ninja küldetések kockázata, de nem valami értelmetlen döntés miatt!- Ame hangja még egy árnyalatnyit nyugodtabb lett, és egy cseppnyi bíztatás is megjelent benne.
-Ikuya-san. Te is tudod, hogy nem járhatsz sikerrel, ha nincs valami terved. Nem tudom, kit akarsz megmenteni.. de most már egy csapat vagyunk. Nem kell egyedül lenned.. –a kutya ekkor a lányra nézett, tekintete megfejthetetlen volt.
-Ennyi? Végeztél végre?- kérdezte végül, továbbra is morcosan, mire Ame dühe ismét fellángolt.
-Igen! Végeztem! Yoru, keressünk valahol kiutat!- állt fel hevesen, és tüntetően elnézett Ikuya mellett. A berobbantott bejáraton nem tudhatta, mennyi értelme van megpróbálni kiásni magukat, így inkább körül nézett.
-Te is érzed Yoru? Halványan… friss levegő.- nem volt olyan éles az orra, mint a párducnak, de egészen jól eligazította. Társa szinte szavak nélkül értette a szándékát, és keresni kezdte a friss levegő irányát, majd visszanézve Améra, a megfelelő irányba invitálta őt.
-Azt hiszem erre kijuthatunk. -nem nézett hátra, csak tényként közölte Ikuyával, aki morogva lépett az élre.
-Ha rátok taknyosokra hagyom az útkeresést, még eltévedtek itt nekem.

Ame úgy érezte, egyre lejjebb haladnak, és minél tovább bandukolnak, annál messzebb van a kiút. Az idő lassan semmivé olvadt. Tágasabb és szűkösebb járatokat próbáltak végig, néha azonban kénytelenek voltak visszafordulni, hogy járhatóbb utat keressenek. A friss levegő édes illata azonban végig vezette őket.
Kezében a rezgő fénnyel, Munfu némán követte Ikuyát. Néha Yorura pillantott, hátha közösen ki tudnak sütni valamit a zord kutya kedvesebbé tételére, de úgy tűnt, ez legalább S szintű küldetés… Munfu végül vállat vont. Segíteni volt itt. Szóval meg kellett próbálnia nem foglalkozni a sértődéssel.
Kisebb-nagyobb járatokon és barlangtermeken haladtak át, és egy szó sem hangzott el. Együtt haladtak, mégis hihetetlen távolságra voltak egymástól. Akár a végtelenségig is gyalogolhattak volna. Talán a fáradtság tette, de Ame úgy érezte, megroggyan a lába. Aztán tett egy újabb lépést, és halk, pattogzó hangok töltötték meg a barlangot, ahogy lába nyomán repedések indultak mindenfelé. Ikuya és Yoru csekélyebb súlya meg se kottyant a kőzetnek, mely itt az aljzatot alkotta, Ame viszont úgy tűnt, már túl nehéz volt, ez pedig egyre hangosabban dübörgő láncreakciót indított be.
-Holdgenin, Futás!- Ikuya reagált elsőként a bajra, és hangja elég volt, hogy a meglepett Amét mozgásra késztesse. Valamivel távolabb csábítóan ásított egy újabb folyosó. A csapat arrafelé kezdett futni. A világ körülöttük összeomlani látszott, apró darabokban kavargott, mint egy kaleidoszkóp. Ame úgy érezte egyre inkább lemarad a bundások mögött, akik már el is érték a járatot. Aztán, ahogy az út előtte is nagy robajlással megnyílt, utolsóként még előre vetette magát, remélve meg tud majd kapaszkodni valamiben. A kezében tartott lámpás alázuhant, és a fény ellobbant.

-Hold genin!- aggodalom szólt a morcos kutya torkából. Az első pozitív érzelem, amit Ame irányába mutatott. Yoru tompa, torokból jövő, elnyújtott morgással felelt. A gyengén szüremlő fényben Ikuya látta a macska alakját, ahogy a mélység szélén hasal. Yoru izmai görcsösen feszültek, tartott valamit, s a kutya megkönnyebbülésére, a lány lógott a macska fogai között, aki rettegéssel ugyan, az arcán tükröződő enyhe fájdalommal, mégis hálásan pillantott fel a macskára, aki elkapta a bal karját, és tartotta úgy, mint aki soha nem engedi azt el. Ketten, az egymásba vetett ősbizalom, és a végtelen ragaszkodás megtestesítőjeként egyensúlyoztak élet és halál peremén. Ikuya tétovázott. Tudta, hogy segítenie kellene, de a páros látványa, a hirtelen szembesülés a kötelék erejével, mely köztük feszült, fájdalmas emlékeket idézett fel.

-Ikuya! Segíts!-gyerekhang törte meg az erdő tompán zümmögő csendjét, és négy apró mancs, a lehető legtöbb igyekezettel futott a hang felé. A kölyökkutya egy hatalmas fa előtt torpant meg, majd felnézett, követve a finom, szeretett illatot, és a segélykérő kislány hangját. A lányka fentről, kétségbeesetten nézett vissza rá. Imádott fára mászni, ám most a természet kibabrált vele, az öreg fa egyik ágcsonkján megakadt a lány ruhája, s ő tehetetlenül lógott.
-Ikuya… kérlek… segíts!

-Ikuya-san, kérlek segíts! -Ame hangja ébresztette a mélázásából, s ezúttal nem tétovázott. Magabiztos mozdulatokkal lépett a peremhez, melyben a lány ugyan jobbjával már meg tudott kapaszkodni, de még mindig nem tudta felhúzni magát, lábai a semmi felett kapálóztak.
-Ne aggódj Hold genin.- mondta, és némi koncentráció után, fittyet hányva a gravitációra, szépen a lány alá sétált.
-Támaszd meg a lábad rajtam, és húzd fel magad.- adta ki az utasítást, majd enyhén felnyögött, ahogy ránehezedett a kislány súlya. Mindenesetre Ame néhány pillanat múlva már biztonságban volt, és a járat falának dőlve próbált úrrá lenni a kaland okozta sokkon.
-Én.. én nagyon.. köszönöm. –mondta kissé szaggatottan, mire Ikuya csak bólintott.
-Nincs mit köszönöd. A társak segítenek egymásnak. -Yoru ennél jóval hevesebb volt, túláradó szeretetében kis híján lesodorta Amét a szakadékba, és csak akkor nyugodott meg, mikor a lány mosolyogva biztosította arról, hogy jól van. Végső soron elég könnyen megúszta a kalandot, bár a balja, Yoru segítségének hála sajgott, és a fogak nyomán itt-ott enyhén vérzett is.
Az enyhe, beszüremlő fény, minden lépéssel erősebbé vált, s némi mászás után hamarosan rábukkantak a kijáratra is. Fáradtan, elcsigázva léptek ki végre a friss levegőre, a hegy egy másik magaslatán, s lábuk előtt a mélyben erdő terült el, mely óvón ölelt egy ismeretlen falut, melyből füstcsíkok kanyarogtak az ég felé.

Ikuya szemmel láthatóan izgatottá vált.
-Ez az! Ez a falu az! Az Ugatók főhadiszállása! Hold genin, indulunk!- adta parancsba, mire Ame rosszkedvűen mérte fel a lejtőt. Nem vezetett út lefelé, ráadásul a hegyoldalt morzsalékos kőtörmelék borította, mely azzal fenyegetett, hogy elég akár egy rossz lépés, és talán magával a hegyoldallal csúszik alá.
-Ikuya- san.. jobb lenne ha keresnénk valami biztonságosabb utat.- a kutya, mely már készült az indulásra, most megtorpant, és visszanézett a lányra.
-Nézz körül, itt nincs más út lefelé.
-De ha le is jutunk… lehet hogy az egész erdőt fellármázzuk.
-Hold-genin.. nincs időnk. Meg kell mentenem Aimi-t. Az Ugatók jól őrzik a területüket, ha sokáig várakozunk, vagy keresgélünk jobb út után, könnyen lehet hogy valamelyik őrszemük észrevesz minket. Isteni szerencse, hogy észrevétlenül jutottunk idáig. Korábban sosem jutottam el addig, hogy meglássam a falut. Most csak a gyorsaságunkra hagyatkozhatunk.-Ame meglepődött a kutya közvetlenségén. Nem gondolta volna, hogy a barlangban átéltek ilyen hatással lesznek rá. Úgy döntött, próbára teszi ezt az újfajta szószátyárságot.
-Aimit-t?- kérdezte, mire Ikuya rá nézett. Hosszú, feszült percekig vizslatta őt, valószínűleg azon tanakodva mennyit mondhat el, végül megszólalt.
- Inukao Aimi-t. A családja állathasználó, és a kutyákkal állnak szoros kapcsolatban, pont mint a konohai Inuzuka klán- Ame nem tette szóvá, hogy nem ismeri igazán őket, nem akarta megtörni a történet vonalát.
-Ő lett volna a társam. Nagyon jószívű kislány volt, és boldog éveket töltöttünk együtt, de aztán az Ugatók elrabolták. Fiatalabbak voltunk, mint te meg az a macska… azóta minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabadítsam. Ezért aztán mindent meg kell tennünk, hogy mielőbb elérjünk a faluba.- Ame nem kérdezett többet. Végre tudta, miért zajlik ez az egész, és végre Ikuya is megnyílt.
-Sebesség kell? Azt csak bízd ide!-lépett Ame elszántan a lejtő peremére, és felmérte újra a terepet. Nem olyan volt, ahol emberi érzékekkel és reflexekkel lejuthatott volna, de négylábon volt rá esély.

Extrém, és hihetetlen volt a rohanás, szabadfutásban le a morzsalékos lejtőn. Ame még soha nem futott így, de e különleges élmény élvezete szinte magával ragadta. Volt benne valami elemi teljesség, amit egy-egy pillanatra, ahogy karmos keze a kövek közé vágott, hogy egy pillanatra megkapaszkodva tovább lendítse, megérzett. A feladat azonban nem csupán élvezetes volt, de reflexeit is alaposan próbára tette. Odafenn jól sejtette, a lejtő gonosz csapdákat tartogatott, a túl laza borítás a leglehetetlenebb pillanatokban rogyott meg, és indult a mély felé. Mozgékony teste, s állati reflexei mentették csupán meg olyankor, mégis, jobb volt, mint bármilyen edzés.
A lejtő alján épp csak egy pillanatra állt meg, ahogy visszanézett a pusztításra. A levegőben kőpor szállt, s a kövek, kavicsok jó része is lecsúszott vele. Ame vigyorgott, majd Ikuya és Yoru után indult, alakját csakhamar elnyelték a különös illatú fák.

Minden lehetséges jósolható forgatókönyv ellenére ott voltak a falu szélén, és még mindig nem érezték meg az Ugatók a szagukat. Ame egy fa mögött lapult, és óvatosan tekintett ki mögüle. Néhány gyors pillantással felmérte a helyet és már értette, mi az oka annak, hogy még nem vették észre őket. A falu apraja-nagyja, emberek és kutyák, összegyűlt, és nagy üstökben rotyogtak a gyógynövény főzetek, és ezt ők is érezték, miközben közeledtek. Munfu egy pillanatra még el is bizonytalanodott, nem-e valami mérgező védelmi felhő övezi a falvat, de érzékenyebb orrú társai nem jeleztek bajt.
A falu mindenesetre nem olyannak tűnt, mint ahogy Ame Ikuya-san elmondása alapján gondolta. Azt hitte, valami rideg, erősen őrzött helyet találnak majd, ehelyett egészen kedélyesnek tűnt a falu. Nem úgy Ikuya-san, aki komoran nézte őket. Nem számított, hogy kutya vagy ember, ő ellenséget látott bennük, s tekintete rendíthetetlenül kereste az elrabolt kislányt. Aztán hirtelen megfeszült, ahogy meglátta. Kedves arcú, barnahajú kislány masírozott elő az egyik üst takarásából. Láthatóan szórakoztatta a nagy sürgés-forgás.
Ikuya meglapult és tett egy lépést előre. Ame visszakapta a tekintetét a falusiakra. Rossz érzése volt Ikuya készülődésével kapcsolatban. Az volt a cél, hogy megmentsék a lányt, ugyanakkor egyre erősödő gondolatként formálódott az érzés, hogy valamit nem vettek figyelembe, ráadásul valami módon ők most… a rossz oldalon állnak.
-Gyerünk Hold-genin!-nem volt több idő a gondolkozásra, Ikuya berohant a falusiak közé, Munfu pedig nem tehet mást, minthogy Yoruval követte.

A kutya támadása szétszórta az embereket. Egyesek csak meglepődtek, mások viszont megijedtek a hirtelen támadástól, és szétrebbentek, mint egy csapat galamb, ha macska ront közéjük.
-Gyerünk Hold genin! Vigyük a lányt!- Ikuya harcra készen torpant meg mellette, Ame pedig felkapta a gyereket, aki sírni kezdett.
-Mehetünk!-mondta Ame és futásnak eredt, Yoru és Ikuya sem tétovázott. A kutya gyorsan az élre állt, és Ame csak remélte, hogy nem rossz felé vezeti őket.
Csak néhány pillanat kellett, hogy a falu felbolyduljon, s már csaholó harcosok vetették magukat utánuk. Ahogy Ame bokrokon és alacsony lombú fákon vágott keresztül, egyre közelebbről hallotta őket.
-Ne állj meg, csak fuss tovább! Majd én foglalkozom velük! -kiáltott rá Ikuya, és lemaradt. Ame utána akart szólni, de jól tudta, hogy semmiképp nem fogja tudni megváltoztatni a kutya elhatározását, így Yoruval menekültek tovább, hogy Ikuya kívánságára kilopják a kislányt az Ugatók földjéről. Egy pillanatra bánat suhant át az arcán, ahogy mögötte csata zaja, hörgések és nyüszítések zengtek fel. Remélte, hogy társa hamarosan újra csatlakozik majd hozzájuk, de nem tehette meg hogy az aggodalom miatt figyelmetlenné válik. Feladata volt, még ha az egy síró kislány is volt a karjaiban, és Ikuya hősies kiállását, amivel megpróbálta feltartóztatni az üldözőket, nem tehette értelmetlennél ügyetlenség miatt.
Egy árny dübörgött el mellette, és Ame már készült is a támadás elkerülésére. Az elsővel nem is volt gond, könnyedén kitért előle és szinte nem is kellett lassítania. Azzal azonban nem számolt, hogy többen is elhúznak mellette, hogy elébe kerüljenek.
-Yoru! Jobbról!- kiáltott, s a macska nem is tétovázott, kiugrott, és leteperte az egyik árnyat, mely panaszos nyüszítéssel adott hírt szerencsétlen sorsáról. Yoru fedezése sem volt azonban elég, mire egy kisebb tisztásra értek, már mindenütt kutyák és emberek voltak. Ame megtorpant és körbe futtatta a tekintetét. Valami kiút után kutatott, és gondolataiban a lehetséges megoldások után kutatott.
Aztán egy szokásos cselhez nyúlt. Füstbomba robbant, és máris két Ame rohant két különböző irányba, hála a Juujin Bunshin // Vadállat Ember Klón technikának. A lány biztosra vette, hogy az erdőt körüllengő gyógynövény illat ellenére is megtalálnák, ha meglapulna, így maradt ez a lehetőség. Noha Ame aggódott Yoruért, a küldetés a kislány kimentéséről szólt, és ahogy korábban Ikuya miatt, így a macska miatti aggodalom okán sem szándékozott tétovázni. Azt viszont nem tudta, meddig fogja bírni a fogócskát. Ame hátra lesett, és egy pillanatra megkönnyebbült, hogy az üldözők zöme Yoru után indult. Az viszont már nem volt olyan megnyugtató, hogy a lába kezdett elnehezülni. Úgy tűnt, jobban kellett volna dolgoznia az állóképességén. A kislány a hátán meg hüppögni kezdett.

-Ne félj.. mindjárt meglógunk.- szólt hátra neki, bár jól tudta a kislány nem az üldözés miatt fél. Ame szívének mindenesetre jól esett kimondani. Ez valahogy segített hogy az őrült kaland egy kicsit könnyebb legyen, és talán ezért tudta olyan légiesen könnyedén átugrani az első támadót, mely betört a pillanatnyi idillbe.
Mintha csak lassított felvétel pörgött volna. Épp csak földet ért, és máris ott volt a második kutya, mely szemmel láthatóan a lábszárát próbálta elkapni. Ame egy fordulatot tett, áthelyezte a súlypontját, és megemelte a lábát, hogy aztán új útvonalon, a támadó irányába ugorjon tovább, miután a kutya a földre zuhant. A falka taktikát ezzel megzavarta ugyan, de csak néhány pillanatot nyerhetett. Ahogy új irányba rohant, egyre erősödött benne a rossz sejtés, miszerint talán pont arra fut, amerre a kutyák akarják. Csak a szeme sarkából szúrta ki a hajszálvékony drótot a fák között, de ez elég volt, hogy oldalra kerülve megpróbáljon visszatérni az eredeti irányba, csakhogy ott fogak és karmok várták, ahogy a kutyák terelték. Ame ekkor hirtelen döntést hozott, egy pillanatra megállt, feladva a lendületét, és miközben a bundások elrohantak mellette, megfordult.
-Na ez kicsit rázós lesz, kapaszkodj!- mondta ismét a kislánynak. Kezében már egy kunai lapult, amit az első, eddig mögötte futó kutya felé dobott. Remélte, hogy ezzel utat tud majd nyitni, és meg tud lógni a csapdából.

-Ne mozdulj!-csattant a hűvös parancs, és vele együtt lépett elő egy prémekbe öltözött nő a fák közül, elzárva Ame elől a menekülés lehetséges útját. Pillantása szinte metszően rideg volt, s a nyomában egy ismerős érkezett.
- Koudo- bukott ki Améból, ahogy felismerte a fekete kutyát, ami legutóbb az őrcsapatot vezette. A kutya a nőhöz hasonló ridegséggel méregette őt.
-Nem gondoltam volna, hogy viszontlátlak kislány, bár odafenn nem kívántam a halálod. Úgy tűnik, szerencséd volt. Most viszont.. add vissza a gyereket, különben bevégzem, amit odafenn elkezdtem.- vicsorított Améra, mire a lány visszavicsorított. Kellett, hogy legyen valami kiút, de minél tovább várt, annál több kutya érkezett.
-Francba..-bukott ki belőle, és már-már mozdult, hogy mégis megpróbáljon meglógni valahogy, de nem is olyan messziről vonyítás hangzott fel, amit néhány másik visszhangzott.
Kouro hegyezni kezdte a fülét, majd Améra nézett.
-Kislány.. ajánlok egy cserét. Most kapták el a macskádat. Visszaadom neked őt, cserébe a gyerekért .- Amén aggodalom futott át. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Yorut máris megfogták. Két érzelem viaskodott benne… egyrészt a küldetést teljesíteni kell, másrészt viszont Yoru az ő… az a macska az ő legigazibb társa.. Több, mint bármilyen kétlábú társ lehetne. Mielőtt azonban döntést hozhatott volna,a nő rámordult Koudo-ra.
-Csere?! Komolyan gondolod?! Ez a szörnyeteg betört hozzánk, és megpróbálta elrabolni a lányomat! Bűnhődnie kell! Mindenképpen meg kell büntetnünk!- e pillanatban a mindig rémisztő Koudo sokkal barátságosabbnak tűnt, mint az asszony, mégis kemény pillantást vetett rá.
-Nem, Aimi. Visszaszerezzük a lányodat, és kész. Ez a hold ninja csak a megbízását végzi.- Aimi.. a név tompa visszhangot vetett Ame elméjében. Hallotta már ezt a nevet korábban, de vajon hol?
-Még hogy megbízást?! Betört hozzánk! Egy ilyen arcátlan sértést nem hagyhatunk megtorlatlanul! Az Ugatók az Erő törvényét követik. És ebben a kérdésben nem vagyok hajlandó engedni!
-Aimi..nyugodj meg. Megrémíted a lányodat. Ez nem a Holdas gyerek hibája. Ha okolni akarsz valakit a felfordulásért, mást kell okolnod. - úgy tűnt, ez egy kicsit elbizonytalanítja a nőt, és a végtelen düh mögött aggodalom és szomorúság tűnt fel, ahogy tétován kérdezett.
-Igen? Mégis kicsodát?
-Engem.- szólt egy komor hang a fák közül, és négy tappancs koppant elő.

-I…Ikuya?- a meglepetés végleg felőrölte a nő dühét, és bizonytalanul lépett a kutya felé.
-Ikuya.. te.. vagy az? Tényleg te vagy?
-Én Aimi.- Ikuya hangja komoly volt, és némiképp megrendült, ennek ellenére Aimi szemeiből könnyek kezdtek peregni, ahogy előre vetődött, hogy megölelje Ikuyát. Ame ekkor döbbent rá, hogy Aimi, ez a nő volt Ikuya kölyökkori társa.. az az ember, ami Yorunak ő. Már nyilvánvaló volt, hogy nem a kislány lehetett, hiszen számos év eltelt azóta…
Végül letette a gyereket a földre, és tétován lépett előre feléjük, de Koudo megállította.
-Ne.. ne zavard meg őket. Régen találkoztak. Talán túlságosan régen.- Ame meglepetten nézett Koudora.. Az a kutya odafenn annyira próbálta megállítani őket..
-Akkor miért..?
-Féltékenységből azt hiszem. Az állathasználó Inukaoknak.. Aimi családjának régóta szerződése van velünk, az Ugatókkal. Különleges a kapcsolatunk, és van néhány.. különleges technika amit egymástól tanulhatunk.. de időről időre kiválasztásra kerül a családjukból valaki, akinek csatlakoznia kell hozzánk, és a falunkban élnie. Ez teszi erőssé a szövetséget köztünk. Aimi kiválasztása egy kicsit késett, és mire.. elmentek érte, már volt egy társa..
-Ikuya..
-Igen. Ő. -Koudo arcán szomorúság tükröződött, és némi sóvárgás is olyasmi iránt, ami soha nem lehet az övé.
-Úgy volt, hogy Aimi az én társam lesz. Velem kellett volna megosztania az életét, de elutasított engem.. majd mindenki mást is. Soha nem választott maga mellé társat, és én.. soha nem is panaszkodtam. Azt hittem, egy idő után.. talán majd..
-Mégis kiválaszt. -Ame fejezte be, szomorúan és együtt érzően pillantva le a kutyára. Tudta, mire vágyott Koudo, és hogy ő nagyon szerencsés, hogy rátalált Yorura, és megtapasztalhatta a teljességet. E gondolatra persze be is ugrott hogy a cica bajban van.
-Ó.. te jó ég! Yoru!
-Yoru? Ó.. a párduc… Ne aggódj kis állathasználó. Ismerjük, és tiszteljük a köteléket ember és állat között. Nincs baja.- Ame erre egészen megkönnyebbült, és végre elmosolyodott. Már nem volt, ami zavarta volna, így jókedvűen nézte Ikuya és Aimi egymásra találását.
-Milyen boldogok együtt…-szaladt ki a száján, anélkül, hogy belegondolt volna, Koudonak milyen lehet ezt látni..
-Igen.. azok.- a kutya szemmel láthatóan nyugodt volt, habár nem örült felhőtlenül.
-Azt hittem, ha távol tartom Ikuyát, Aimi boldogabb lesz. De már látom, hogy tévedtem.-végül sóhajtott egyet.
-Hold kislány.. gyere velem. Menjünk vissza a faluba.. Hagyjunk nekik időt, hogy újra megismerjék egymást.
-Munfurawa.. Djuka Munfurawa a nevem.. vagy Ame. Ha túl bonyolultnak találod.
-Munfurawa. Rendben, gyere velem. Azt hiszem rád is rád fér egy kis pihenés, meg valami jó étel. Yumi, Aimi kislánya amúgy sem maradhat itt a vadonban.- A kutya ezzel elindult a falu felé, és a kislánnyal Ame is követte. Az addigi üldözők is csatlakoztak a hazatérő csapathoz, vidáman társalogva, és hamarosan Yoru is csatlakozott. Ame csak fáradtan mosolygott.

Aimi és Ikuya egész éjjel távol maradt.. sőt.. a rákövetkező napot is távol töltötték. A falu gyógynövénykertészete meglehetősen hasznosnak bizonyult, kisebb-nagyobb sérüléseket elszenvedett kutyák és emberek hálásan fogadták a gondoskodást. Ame furcsán érezte magát a körükben. Soha azelőtt nem volt még olyan faluban, melyben mindenki állathasználó volt. Az egész helynek volt valami különös, ősi, és természetes hangulata. Valami furcsán otthonos.
Úgy tűnt, az Ugatók nem aggódtak Ikuya és Aimi távolléte miatt. A gyógynövényfőzetek szagának eloszlásával mintha pontosan tudatban lettek volna, merre járnak, ráadásul úgy tűnt Aimi rendszeresen jelentkezik, legalább egy-egy vonyítással.
Végül aztán, néhány láblógatós nap után felbukkantak. Aimi mosolygott, és teljesen más embernek tűnt, mint az a dühös fúria, aminek Ame először látta. De volt valami, ami ennél is furcsább volt: Ikuya is mosolygott. Végre eltűnt az a sötét árnyék, mely az egész életét megülte. Yumi boldogan szaladt az anyjához, és érdeklődve ismerkedett Ikuyával. Csodás kis családi idill volt, de Ame észrevette, hogy Koudo rosszkedvűen távozik.
Egy pillanatig tétovázott, végül, úgy döntött utána megy.
-Koudo?-szólította meg, mire a kutya meglepetten, rajtakapott pillantással fordult felé.
-Munfurawa!-Ame úgy döntött, megpróbálja elterelni a kutya gondolatait, ahelyett, hogy sajnálkozna.
-Ne.. haragudj, hogy zavarlak, de nem lenne kedved elkísérni? Félek máris túl sokáig elmaradtam otthonról, de ami azt illeti, nem ismerem a környéket…
-Szóval kísérjelek haza?
-Ó.. nem.. nem kell. Azt hiszem, az nagyon messze van.. –Voltaképp Aménak fogalma sem volt arról, hogy hol is lehet most, és ez egyre jobban zavarta.
-De.. nem olyan messze a helytől, ahol először találkoztunk, néhány ismerős vár rám.. Hálás lennék, ha elkísérnél odáig.
-Rendben, de akkor induljunk is. Ne vesztegessük az időt!-Indult meg a kutya, Ame pedig egy pillanatra még visszanézett a többiek felé. Tekintete találkozott Ikuyáéval, aki hálásan biccentett. Ame viszonozta, és így, szavak nélkül búcsúztak.

A visszaút már nem sok kalandot tartalmazott. Koudo kedve ugyan javult egy kicsit, de úgy döntött, félreáll, és kóborol egy darabig. Aoto és csapata már türelmetlenül várta a híreket Ikuya küldetéséről és őszinte megkönnyebbüléssel fogadták, mikor kiderült, hogy a mester végre megtalálta a boldogságát. Persze a kis csapat sajnálta, hogy nélkülözniük kell, végül Koudo úgy döntött, átveszi a helyét, így a szomorúságba meglepett öröm vegyült.
Aoto és a csapat mindenesetre bőkezűen honorálták a lány fáradozásait, és elkísérték a legközelebbi kikötőig, ahonnan aztán Ame Yoruval az oldalán hamarosan hazatérhetett.