Djuka Munfurawa

Halihó ^^
Az első bővítményem állna itt, és lenne pár apróság ezzel kapcsolatban:

- Előszöris Munfut szeretném elindítani kicsit tanulni és tekeregni Sroshima Mesterrel. Nem szakít a faluval, később majd vissza tér, de az események közepébe csapva tapasztalati módon tanulna. Őszintén szólva ezt nem tudom hogy felétek miként kell közvetíteni, a klánnal már megbeszéltem, és rendben volt, így lesz az alábbi írásban egy ide vágó rész. ( Fehér címzés)

- Másodszor a dolgotok megkönnyebbítése érdekében úgy döntöttem, színkódolok A lényeges részek címet kapnak, és azok színeivel jelzem, hogy hogyan sorolom majd be őket.
Mivel vannak történés részek amik megtörténtek Munfuwal, de más élményében, azok csak a teljesség igényéből kerülnek be ide, jutalmat nem kérek értük. Címzésük piros lesz
A kalandokban megtörtént dolgok narancs színűek.
A szoc dolgok pedig, amikért még semmilyen formában nem kaptam jutalmazást, vagy mások kalandjaihoz lazán kapcsolódó egyedi esetek, zöld színnel lesznek címezve.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ame a parton ült, és szokásához híven a vizet figyelte. Talán várt is valamire. Talán várta, hogy felbukkanjon az apja, és csak a családnak szánt mosollyal közölje, hogy megmentette anyut és végre ismét egy család lesznek…
Mióta apja elhozta a Holdba, egészen új fényben látta a családi kötelékeket. Az addig még csak hallomásból sem ismert klán most legfontosabb szövetségese lett, és nem mellesleg a klán ifjú geninjei lettek az új testvérei. A napok kezdetben azzal teltek, hogy megismerje őket, de a valódi köteléket a közös kaland építette ki köztük. Ame vigyorogva idézte fel az eseményt.
Az enyhe szellő megzörgette a kezében tartott napló lapjait, ez pedig eszébe juttatta, hogy ezúttal mi is a dolga: össze foglalni különös kalandjait. E hónapban az elsőt.


1. A vadászat
Kb innen..
Mesélő: Jinpa

Már-már kezdtem megszokni az unalmas kényelmet, amit csak az ismerkedés könnyedsége, és a felfedezés izgalma színezett az egyébként eseménytelen napokon. Mindig is szerettem tevékeny lenni, így most nem találtam a helyem, csak bóklásztam és figyeltem, hogyan sürögnek-forognak az egyszerű emberek. Yorunak nem voltak ilyen gondjai, míg rendszeresen sétáltunk a városban, és kisebb-nagyobb kitérőkkel új helyeket derítettünk fel, ő jól érezte magát. Kicsit irigyeltem ezért.
Aztán szinte a semmiből bukkant fel a shinobi, aki üzenetet hozott, hogy meg kell jelennem a Daimyou palotájában. Én pedig hirtelen lelkesedéssel talán egy kicsit túlságosan is vehemensen vetettem magam a reménybeli küldetés lehetőségére, gyorsan precízen összeszedve a cuccaim, majd szinte a végletekig hajtva magam, rohanva hogy ezt az első parancsot teljesítsem. Mióta itt voltam, nem éreztem még magam ennyire boldognak és tetterősnek, ez pedig megerősítette az akaratom is. Végre szükség volt rám. Végre feladatot kapok! Erős akartam lenni. Tökéletes. Méltó akartam lenni a nevemre, és a bizalomra, ami e névhez kötődik. Büszkévé akartam távol lévő tenni apámat, anyámat és persze a „nagypapit” a Daimyou-t. Ízig-vérig meg akartam felelni mindannak, ami számomra egy Djuka lehet. Én, Djuka Munfurawa, pedig soha nem is adhatom alább, mint a tökéletes.

Persze ezúttal, a Holdhoz és klánhoz kapcsolódó ismereteim hiányosságai miatt nem lehettem egészen az… De ezt mielőbb orvosolni próbálom majd.

A palotában, majd a kapunál, végre eljött az ideje, hogy új testvéreimet valóban megismerjem. Hiashi és Genki, mint szívbéli jó barátok tűntek fel. Bár a Genki nevű srác úgy tűnt, túl bolondos ahhoz, hogy hasznos társunk lehessen, a kapunál valamelyest változott a véleményem. Azt hiszem igazán nem sikerült őt megértenem, de azok a tulajdonságok, melyek kezdetben túl amatőr voltuk miatt idegesítettek, az induláskor már inkább csak mulattattak, a lelkesedése pedig elismerés érzetét keltette bennem. Valami azt súgta, hogyha végleg összeáll a csapat, igen hatékony, és boldog munka veszi kezdetét.
Azt hiszem túlontúl nyitottá tett, hogy végre hasznos lehetek, és az új kötelékek kialakítása is felderített, de abban biztos vagyok, hogy új társaimmal magam mellet valóban kételyek nélkül, bizakodóan tekintettem a jövőbe.
Új társaim közül egy valaki nyűgözött le teljesen. Nem tudom, miféle érzéseket ébresztett, de ahogy felbukkant, ahogy bemutatkozott… Olyan más volt, mint a szeretetteljes Hiashi, és a bolondos Genki. Ő.. maga volt a hűvös zseni, akiben ott az a megragadó tulajdonság, ami képes megragadni a magam fajta lányokat. Tomoko.. a tökéletes, gáláns lovag. Nem csodálkoznék, ha álmaimban is felbukkanna. Talán.. örülnék is neki.
Mellette nem érzem a kényszert a tökéletességre… Mellette valahogy élvezem, hogy nem nekem kell a legerősebbnek lennem, bár ez az érzés nem illik hozzám, a Djuka klán tagjához.

Kagami, a vezetőnk egészen más volt, mint a társaim. Nem is próbálta leplezni, mennyire bosszantja, hogy minket kell pesztrálnia, így én sem kedveltem meg igazán. Próbáltam leküzdeni az érzést, hogy emiatt a rosszallás miatt amatőr, gyerekes módon viselkedjek, és, ez esetben hasznomra voltak az akadémiai éveim, ahol az effajta gyengeséget megtanultam figyelmen kívül hagyni. Csak a feladatra koncentráltam, és valami furcsa, kissé talán mechanikusnak, gépiesnek ható módon, meggyőztem magam, hogy bár ő nem kedvel minket, a küldetést sikerre vihetem, pusztán a parancsaira, és nem rá figyelve. Lelkes társaim pedig szintén vágyták a sikert, így nem kellett egyedül lennem.

A feladat nem tűnt nehéznek. Egy szökött vadászgörényt kellett elkapnunk, majd épségben haza vinnünk. Amit viszont műveltünk odakinn küldetés címen.. arra nem lehetek büszke, bár akkor egészen szórakoztatónak találtam.

Yoru és Genki társa Moon gyorsan vezettek a görény nyomára. Az állat, egy cseles kis szörnyeteg éppen egy mókussal játszott. Ezt kihasználva pedig Kagami egy gyors tervvel állt elő. Pár pillanat múlva körbe vettük a tisztást, ahol az állatkák játszottak, majd mindenki belekezdett a maga kicsi tervébe, totális káoszt teremtve.
Úgy gondoltam, Yoruval és két létrehozott klónnal biztosan Kagamihoz tudom majd terelni az állatot, aki eztán könnyedén elkapja majd, de az állatkák minden várakozásommal szembeszegülve szinte azonnal nekimentek a klónoknak, eloszlatva őket.
Új terv után kellett néznem, és itt, ahol állatok ellen kell teljesítenünk, itt ahol a gyorsaság és az éles reflexek kulcsfontosságúak, de nem kell emberi intelligenciával kiötlött ellentámadásra számítani, gyors döntést hoztam: gyorsan pecséteket formázva a Shikyaku no Jutsu, vagyis a négyláb technika mellett döntöttem.

Ettől kezdve kicsit homályosabbak az emlékeim. A tudatosan formált gondolatok helyett inkább a pillanatnyi benyomások uralják őket. Emlékszem, hogy utánuk vetettem magam az illatos, erdei tisztáson. Emlékszem, hogy a görény gyorsabbnak bizonyult, mint először hittem, de testem, bár bosszankodok, fordulékonyan, fürgén követi le a mozgást, így kitartóan a nyomába eredtem. Emlékszem hogy ketten, szaguk megerősített abban, hogy kik: Hiashi és Genki, egy kupacban heverve a földön az utamba kerülnek. Rémlik, hogy először Genki esett el, majd benne bukott fel Hiashi.. De nem törődtem velük akkor. Átugrottam őket, hogy tovább folytathassam az üldözés.
Aztán egy ütközésre emlékszem. Hirtelen düh önt el, de lehűt a furcsa esemény: mindenem valami furcsa szagú dolog lepi el, Tomoko pedig, akivel néhány pillanatig azt hittem, összeütköztem, kilép a bokrok közül a megfogott görénnyel.
Igen.. már világos. Egy klón. Valamiből ami ismerős, de mégsem. Tina.
Gratulálok Tomokonak a szép munkáért. Így, hogy eredményes volt a kaland, nincs miért bosszankodnom, sőt.. határozottan élveztem a vad száguldást Yoru oldalán… Valahogy így.. jobban együtt voltunk, mint mikor a városban futottunk. Az ügyetlenkedésünk pedig abban a pillanatban egészen viccesnek tűnt.
Ma már nem olyan szívderítő. Jobb akarok lenni. Jobban akarom uralni magam, és a teremtett helyzeteket. Nem akarok hibázni. De futni Yoruval ismét szabadon, mintha egyek lennénk, azt igen. Újra és újra érezni akarom azt a fajta kötetlenséget és önbizalmat. Más szinten érvényesül ugyan, mint az éber, tudatos tökéletesség, de épp oly kielégítő.

Így hát szokásos hajnali sétáink azóta részben e szabad száguldás, fogócskázás szellemében telnek. Újra és újra összemérjük Yoruval képességeinket, reflexeinket, gyorsaságunkat, és bár nem jegyzem az időt, úgy érzem napról napra jobbak vagyunk.
Néha megpróbálom elképzelni, milyen lenne az életem nélküle, Yoru nélkül, de képtelen vagyok rá. Azt a közösséget, amit együtt átéltünk, mióta egymásra találtunk, a közös kalandok, gyakorlások csak erősítik. Kezdetben talán csak üres szavak voltak, hogy egymás fülei, szemei és orra vagyunk, de a néma megértés köztünk, mára már biztosan valós, és tudom, hogy ez még tovább fog erősödni.

2. Wakazo osztag
A csapat, mely a vadászat alatt összeállt, több kisebb küldetésen is részt vett. Hiashival továbbra is könnyen dolgoztam együtt, és próbáltam Genki túlzott önfejű lelkesedésén, mely sokszor sodort veszélybe minket, túllépni. Tomoko helyett pedig egy új emberrel kellett összecsiszolódnom, Kodomoval. Ez utóbbi, bár hiányoltam Tomokot, könnyen ment.
A családi kapcsolatoktól talán túl sokat reméltem. Lehet, hogy ezért nem vettem észre a sötétséget, mely Genkit emésztette… láttam a versengést közte és Kodomo között, de soha nem gondoltam volna, hogy az események ilyen borzalmas végben teljesednek ki. Talán ha jobban figyeltem volna rá.. talán ha észre veszem a jeleket, és kitalálok valamit, hogy megoldjam a bajt, nem így végződött volna…
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az én hibám, pedig döntésében legfeljebb mellékszereplő lehettem…
Mikor Namizou magához rendelt, még nem is sejtettem, hogy egyszer a saját családom tagjai után kell majd indulnom. A reményt hozó hajnal nem illett a hangulathoz, ami Genki szökése után megülte a szíveket…
Ahogy a „nagyapi” elénk tárta a küldetés részleteit, elsápadtam. Nem értettem, hogy Genki hogyan vetemedhetett erre. Talán nem lelte a helyét és ezért megszökött.. ezt talán még én is el tudtam volna fogadni. A Kateiki elrablása viszont szörnyen gyerekesnek tűnt. Furcsa kis bosszúnak a klán ellen, amire nem éreztem úgy, hogy rászolgáltam volna.. vagy bárki a családból. Mérges voltam rá, de egyben aggódtam is. Kodomoért.. Genkiért.
És ezen az új, meglepő kinevezés, a wakazo osztagba történő besorolás is csak részben enyhített. A hirtelen döbbent meglepetés könnyeket csalt a szememben. Hálásan mondtam köszönetet érte és vettem át az új felszerelést, de tudtam ez a küldetés nehéz lesz. Nem Genki képességei, hanem személye miatt. Hiashira pillantottam. Neki, akivel valóban jó barátok voltak, még nehezebb lehetett.
Nem szívesen emlékszem vissza arra, milyen volt, mikor megtaláltuk őt és Kodomot. Nem szívesen idézem fel Genki akkori arcát. Azt hiszem kiáltottam neki. Azt hiszem megpróbáltam visszaterelni a jó útra. Minden kaotikus volt, és az az emlékeimben is. Lehet hogy mindezt csak meg akartam tenni, míg fel nem adtam, s a parancsot teljesítve segítettem Kodónak. Aztán, ahogy Genki elsietett, véglegesítve a szökését. Szomorúan néztem utána. Gyászos nap volt ez a családnak. Az eddigi biztonságérzetem megrendült. Ismét csak Yoruban bízhattam, hiszen egyedül ő fog mindig mellettem állni.
Genki pedig, minden ügyetlensége ellenére, hiányozni fog.

3. Kísértő múlt
A Tábor kaland - kb innen...
Mesélő: Sui

Soha nem hittem volna, hogy a Hold távoli vidékén is megvetheti lábát egy olyan borzalmas szervezet, mint amilyen a Fekete Báró épített ki. Nem hittem volna, hogy az emberkereskedők mit sem törődnek majd a Holdat vigyázó shinobikkal.

Mikor Namizou nagyapó ismét magához rendelt, izgatottan indultam el, és elszánt voltam, mikor mesélt az új feladatról. Egyedül a Kiri-beli lány jelenléte zavart. Bár nyíltan azért érkezett, hogy segítsen nekünk, nem tudhattam, miféle szándékok rejtőznek a felszín alatt.
Kirigakure, az első otthonom pénzt áldozott a képzésemre, és apám oly sietve hozott el tőlük, miután kiderült, hogy Djuka vagyok, hogy nem lehettem biztos abban, hogy Tenshi valóban segíteni jött. Még most is fiatal, és könnyen legyőzhető genin vagyok, így jól tudtam, hogy nem kockáztathatom, hogy esetleg elraboljon. Szerencsére Hiashi is mellénk lett beosztva a kalandra, mitöbb, ő lett a kinevezett vezetőnk, így nem kellett egyedül elindulnom. Mikor Tenshit, aki még gyanúsabb módon Konohai szökött ninjának vallotta magát, előre küldte, nekem volt lehetőségem beavatni kétségeimbe, így már ketten ügyeltünk az idegenre.
Hamarosan sokkal kézzelfoghatóbb gondunk akadt. Belefutottunk három alakba a Báró emberei közül. Hiashi gyorsan előállt egy mesével, miszerint a Holdban kémkedtünk, és megyünk jelenteni. Reméltem, hogy működni fog az ötlet, hiszen elég logikusnak tűnt, ennek ellenére próbáltam gondoskodni egy ütőkártyáról, Yoru személyében…

Tenshi azonban hihetetlen amatőr módon mindent elrontott. Nem tudom mire gondolhatott, de mindent meghazudtolt, amit Hiashi mondott, és eljátszotta minden esélyünket arra, hogy összecsapás nélkül jussunk tovább. Elöntött a düh… Szívem szerint ott és akkor magam fogtam volna be a száját, de erre nem volt idő. A három alak szinte azonnal ránk rontott, kéken ragyogó pengékkel, és azt hiszem, ha nem robbantok füstbombát, nem menekültünk volna meg mindhárman.
A füstben persze már egészen másként festett az állás. Megsérültem ugyan, de az új viszonyok nekem kedveztek. Addig bár úgy terveztem hogy kínosan ügyelek a kiri lány előtt arra, hogy mit fogok használni, a Muon Satsujin Jutsu /A Néma Gyilkolás Technikája ezúttal a túlélésünket jelenthette, így nekiestem az első áldozatnak. Szerettem volna egyszerűen harcképtelenné tenni, hogy később használhassuk, kivallathassuk.
Aztán a másik kettővel kerültem szembe, egyedül. Reméltem hogy társaim megmenekültek, mikor kiáltottam, ám most vesztésre álltam. Ütést kaptam és a földön kötöttem ki, és ha a semmiből előbukkanó Hiashi nem akasztja meg a kardjaikat, könnyen lehet, hogy nem lett volna már időm a Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő technika) alkalmazására. Így azonban bár aggódhattam érte, megmenekültem, és a csata elég gyorsan véget ért. Ketten az
ellenségből holtan feküdtek, egyikük pedig elmenekült.

Az, akit én győztem le, akiről azt hittem, csak elájult, annyira furcsán, üresen feküdt a földön… Soha azelőtt nem öltem még, és szinte letaglózott a döbbenet. Próbáltam erős, tökéletes Djuka lenni, hideg maradni, és tenni amit egy ninjának tennie kell, de a gondolattól, miszerint én vetettem véget az életének, nem tudtam szabadulni. Bármelyikünk feküdhetett volna ott. Lehettem volna én.. vagy akár Hia! Tudom, hogy a harc ebből a szempontból a legjobban alakult, mégis, pillanatokkal ezelőtt még tetterős, élettől duzzadó fickóval néztem szemet, most pedig aki volt, csak egy kupac, szomorúan magányos hús…
Én élveztem a harcot. Élveztem Yoru nélkül is. Tettem, amit kellett, de azzal soha nem törődtem, hogy akár halállal is végződhet. Szembesülni ezzel a lehetőséggel, még a hideg és erőteljes akadémiai oktatás ellenére is sokkoló élmény volt, amit tovább tetézett Tenshi viselkedése.
Attól, amit művelt.. rosszul lettem. Úgy gondoltam kezdetben, hogy ha ölni kell, azt lehet tisztán.. De Tenshi vagdalkzása minden emberiességet nélkülözött. Nem volt gyomrom oda nézni sem, és a hangok, már elegendőek voltak a rosszulléthez. Nem tudom miféle borzalom szülte a világra Tenshit, de ettől kezdve undort és félelmet éreztem iránta, és kicsit.. irigyeltem Hiashit, amiért ő jobban tudta ezt viselni nálam.

4. A Mester
Tábor Kaland és Tábor2
Erdő
Bázis
Mesélő: Sui és Itachi

Magam sem tudom, pontosan hogyan történt, de hátrahagyva a halottakat, egyszer csak ott voltunk a támaszponton, s a családom körében remélhettem hogy a megrendültség és félelem majd enyhülni fog bennem. Kodomo mindenkit komolyan vett, s az egész kalandot hideg fejjel kezelte. Miután kifaggatott a képességeinkről, először felderíteni küldött ki minket, hogy feltérképezzük a bejutás lehetőségeit.
Engem a vízi kapuhoz küldött, és egy egyszerű matrózgyerek képében háborítatlanul szemlélődhettem. Nem volt nehéz felfedezni, milyen alaposan kutatják át a befutó hajókat, az ellenben meglepett hogy kis kölyökként valóban semmibe vettek, így olyasmiket is hallottam, amit nem szántak volna a fülemnek, és most először elkezdtem sajnálni Tenshit. Az őrök két emberről beszéltek, az ő falujából, akik közül egy már halott is volt, s a másikra is ez a sors várt. Jelentésem közben, mikor Tenshire néztem, már nem a félelmet láthatta rajtam, hanem a szomorú együttérzést. Fájt volna ha nekem kell így elveszítenem valakit, és valahol, a hideg külső mögött úgy gondoltam, talán neki is fáj.
Ez az élmény, bármilyen tragikus is, hamarosan kiderült, hogy szükségszerű volt. Segített úrrá lennem a pánikon, amit az első gyilkosságok után Tenshi közelében éreztem, így mikor Kodo mellém, pontosabban a vezetésem alá osztotta be, már sem sírás, sem a félelem hideg érzete nem kerülgetett. Végül pedig nagy meglepetésemre Tomoko is csatlakozott hozzánk.
A terv az volt, hogy belógunk, kölyköknek álcázva a Táborba, aztán odabenn találkozunk Kodomoval és Hiashival, hogy lerendezzük a bandát.

Szűkös volt a hajó gyomrában. Szinte az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy a gyerekzsivajos, feltűnő, és persze a pénzemet megcsappantó kapun való bejutás helyett kihasználjuk az érkező hajót. Úgy tűnt, simán fognak menni a dolgok, mindaddig míg döngő léptekkel nem közeledett rejtekhelyünk felé valaki. Tenshi gyorsan előállt egy ötlettel, amit nagyon kockázatosnak éreztem, végül mégis kezébe adtam az eszközt, a drótomat, félig-meddig remélve hogy nem fogja használni, míg másként kijuthatunk a kelepcének tűnő raktérből. Tévedtem, és kiderült, hogy Tomokonak volt igaza, mikor Tenshi szinte fel sem fogva az intésemet megtámadta a felbukkanó melákot, aki szinte azonnal kiütötte.
Tomokoval szinte egyszerre reagáltunk, ahogy a buta ám annál erősebb fickó felbődült, és nekünk rontott. Két kunai csapódott a testébe, és lopta el az életét.
Egy nap.. két halál.
Ismét öltem és most minden a szemem előtt a maga nyers módján zajlott. Sápadt voltam, s csaknem élettelen, de a tettvágy megtartott a lábamon, ahogy kicipeltük Tenshit és fedezékbe vonultunk. Egy sátor rejtekén kezdett elszállni az erőm. Mikor egy pillanatnyi szünet adódott, kezdett összeomlani bennem minden. SA fájdalom könnyekben talált utat magának a külvilágra, és bár még pórbáltam kapaszkodni a küldetés tudatába, utasítani Tenshit Kodoék megkeresésére, új álcát javasolni, éreztem, hogy a gyilkosság utáni érzések lassan fölébem kerekednek. Kevésnek éreztem magam ennyi teherhez…
A valóság mindenesetre nem hagyott a fájdalomba ragadni. Furcsa érzés lett urrá rajtam, s hamarosan valami robbant. Egy hajónyi jelzés nélküli shinobi kötött ki és kezdett esztelen öldöklésbe. Menekülni kényszerültünk, s szinte azonnal belefutottunk Kodomo és Hiashi bátyusaimba, csak hogy futhassunk is tovább… Vagyis majdnem.

Egy madár bukkant fel, majd egy férfi tűnt elő a semmiből. A káosz közepén fehér köpenyes lovagként nyugodtan állt. Lenyűgöző volt, és olyan valószínűtlen, hogy a tekintetem képtelen voltam levenni róla. A nyugalma, a mosolya, a hangja, a mozdulatai mind- mind mélyen az emlékezetembe vésődtek, s megnyitottak bennem valamit. Előszólítottak valamit, amiről nem is tudtam, hogy bennem rejtezik. Nem számított, hogy ez a férfi, Soroshima, miféle sebeket oszt játszi könnyedséggel, vagy elsöpri az ellenséges hajót, vele akartam lenni. Követni őt akár a világ végéig, és segíteni őt, amennyire csak tudatlanul tehetem. A távozás a Táborból gyorsabban jött el, mint vártam, és könnyebben. Mindenki kivette a részét belőle, akit Kodomo nem juttatott ki a menyétjén, mégis Soroshima mellett küzdve, minden egyes pillanat tökéletes volt. Még a bátyó lenyűgöző tűzgömbje is fényesebben ragyogott, s ez a sorsszerű találkozás Soroshimával olyan döntések felé vezetett mely az egyszerű élet lehetőségét valami végzetesre és nagyszerűre cserélheti…

5. Genki halála
Volt valami, ami beárnyékolta a Tábor felett aratott győzelmet. A Holdban sötét szóbeszéd járta, és nem tudtam megállni, hogy ne zarándokoljak el az események sötét mementójaként meredező romokhoz. A füst illata megült mindent és sápadt szótlansággal bámulta őket, próbálva felidézni, milyen is volt az eltűnt Djuka testvér. Valahogy nehéz volt elhinni hogy annak a tomboló, nagyszájú életnek ilyen könnyen vége szakadhat. A gyászban az utolsó szörnyű találkozás emléke is eltűnt, s átvette helyét a megismerkedésük képsora. Akkor, a napfényes, boldog napon soha nem gondoltam volna, hogy ennyi lesz.. hogy egyszer csak a klánházból nagy hévvel kiköltöző fiú semmivé lesz.
Arcomon egy magányos könny csorgott végig.
Sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg mélyebben, sőt, több volt ez, mint sajnálat. Maró önváddal marcangoltam magam, amiért elengedtem a kezét, és nem próbáltam meg mindent hogy visszavigyem a klánhoz. Hangulatom megérezve Yoru törleszkedett oda hozzám, és hálásan cirógattam meg a macska fejét. Elgondolkoztam, hogy vajon Genki farkasával mi történhetett, hiszen az állatról nem szóltak pletykák, de az egyszerű embereknek a négylábúak nem is számítottak sokat. Mindenesetre ez valami furcsa, halvány reményre adott okot, és egy nagy sóhajjal ráztam le a gyászt.
-Genki.. nem tudom.. valóban meghaltál-e.. vagy élsz valahol… de kívánom, hogy… hogy találd meg a boldogságot.

6. Nagyapa engedj el!
Ott álltam Namizuo nagyapa előtt. Kicsit távolabb pedig a Mester támasztotta a falat. Rám hagyta a dolog oroszlánrészét, talán hogy lássa, hogyan intézem a dolgot, vagy egyszerűen csak, mivel az én kérésem volt, úgy érezte, nekem kell előadnom. Ahogy nagypapi tekintete rám vándorolt a Mesterről, úgy éreztem, talán ideje is belekezdenem.
-Nagyapa.. Uram!-javítottam gyorsan. Nem tudtam leplezni az idegességem, de ez most nem olyan helyzet volt, melynél a családi kapcsolatokat lett volna érdemes emlegetni. Ez… munkaügy is volt, hát meg kellett próbálnom kellően komolyan venni. De nem tudtam, hogy a pír az arcomon, tudja-e ezt…
-Egy.. kérésem lenne.- Szinte csak most értem haza.. szinte csak most csatlakoztam a klánomhoz, és mégis arra készültem, hogy búcsút vegyek tőlük, és Soro Mesterrel útnak induljak.
-Kérem, Uram.. engedjen el Soroshima Mesterrel.- tiszteletteljes főhajtással böktem ki végül a kérdést, mire Namizuo szemöldöke meglepetten magasra szaladt, majd tekintete rólam újra a Mesteremre vándorolt, mint aki azt keresi, vajon mennyire lehet részese a fickó ennek a hihetetlen kérésnek. Végül Nagyapa újra rám nézett, s csak a szavaira egyenesedtem fel.
-El, Ame?
-Igen, Uram. Soroshima Mester vállalta, hogy tanítani fog, de ehhez el kell hagynom a Holdat. Nagyapa, nagyon szeretnék a tanítványa lenni.- bukott ki belőlem ismét. Túlságosan zavarban voltam és túlságosan szerettem volna, hogy elengedjen, így egyszerűen nem sikerült visszafogni magam. Namizuo látszólag nem vette zokon, de tekintete mögött minden bizonnyal forogtak azok a bizonyos fogaskerekek.
-Értem.. Ezek szerint Soroshima tanítani akarod az én kis Ame- mat, sőt, el akarod vinni magaddal.- A Mesterem csak biccentett. Nemigen volt ezen mit magyarázni.
-Hm…. Tehát egy veszélyes bűnözőre kellene bíznom az unokámat… - Namizuo egy időre a gondolataiba zárkózott. Nem volt egyszerű döntés. Már pusztán az a tény, hogy egy hírhedt rosszfiú kezébe adja a klán szelíd virágát, meglehetősen irracionálisnak tűnt, ugyanakkor a háború küszöbén szüksége volt erős shinobikra, és bár a klán kapcsolata Soroshimával jó volt, egy ilyen lépés talán erősíthetné a köteléket.
Persze ott volt még Ame dolga is. A kislány jó képességekkel érkezett a Holdba fiatal geninként, a tanításának költségei egy másik falut terheltek, a wakazo osztagba sorolásának és felszerelésének költségei pedig nyilvánvalóan megtérülnének. A mostani fejlődési tempójában végül nyilvánvalóan értékes ninja lehetne.. Ha viszont elengedi, és túléli a kalandozást, Soroshima kezei alatt minden bizonnyal viszonylag gyorsan nagyszerű shinobivá válna.
-Hm… nemrég Hiashi is előállt ezzel a kéréssel. Ame, biztos vagyok benne, hogy egymást lovalltátok bele a nagy ötletbe.. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy elég sokáig ki fog tartani ez a lelkesedés nálatok, úgyhogy megkérdezem. Biztos vagy benne, hogy Soroshimával akarsz tartani az útján? Készen állsz arra, hogy ismeretlen ninjákkal csapj össze, vagy olyan vadászokkal, akik a Soroshimáért járó fejpénzt akarják? Készen állsz arra, hogy akár meg is hallhatsz közben?- nézett rám szúrós, komoly tekintettel, melynek a látványára is enyhe sápadtság kúszott az arcomra.
-Ugyan, Namizuo, ne ijesztgesd. Vigyázok rá. Nem lesz baja.- hallottam a Mester hangját, de a nagyapa leintette.
-Ame válaszára vagyok kíváncsi. Tudni akarom, megértette-e, hogy mivel jár a kérése.- a nagyapa élénken figyelt engem. Biztos vagyok benne, hogy látta a csodálatot, amivel eddig a Mesterre néztem, de most nem azt kereste.
Végül halványan, de elszánt tekintettel bólintottam. Végiggondoltam azokat a dolgokat, amiket nagyapa mondott, és az összecsapások az én fiatalságom és tapasztalatlanságom miatt valóban rémisztőnek hangzottak, de korántsem annyira, mintha a Mester nélkülem indulna útnak.
-Igen. Készen állok hogy.. bárhová kövessem a Mestert. –Nem látszott érzelem a nagyapa arcán, csak biccentett.
-Rendben Ame.. Ahogy Hiashinak is mondtam, ha menni akartok, nem fogom megtiltani, de arra kérlek, várj néhány napot, hogy lássuk, nem pusztán hirtelen lelkesedés-e ez az egész. És most menjetek. – bocsátott el minket, én pedig megkönnyebbült mosollyal mondtam köszönetet, mielőtt távoztam volna. Soroshima Mester egy kicsit tovább maradt.
-Ne aggódj, rajta tartom majd a szemem. Nem esik majd baja. – Namizou csak biccentett, majd ahogy a férfi is távozott, felállt és hosszasan kibámult az ablakon, elmélázva azon, valóban jó döntést hozott-e.

7. Könnyed edzés Djuka módra
Harc a kaszinóban
A háborúra készülve szükségszerűnek tűnt, hogy megsokszorozzuk a közös edzéseket, mégis érdekes volt, hogy kirendeltek minket egy üres tengerpartra. A szerencse mellettem volt, korán érkeztem, így volt időm elrejteni Yorut a zöldben. Még mindig nem voltunk eléggé összecsiszolódva, még mindig nem gyakoroltunk ki közös támadásokat, de jól kiegészítettük egymást, és biztonságérzettel töltött el a jókora macska közelsége.
Végül Kodomo és Hiashi is megérkezett, és a nagy bátyó beavatott a küzdelem részleteibe, abba hogy ellene kell küzdenünk. Úgy tűnt, Hiashi jobban tisztában van a képességeivel, ezáltal a küzdelem nehézségével, mint én, mindenesetre még én is érdekesnek éreztem az előttünk álló csörtét, így nem is tétováztam, egy robbanócetlis Kunait röppentettem Kodomo felé, egyúttal kiáltva Hiashinak az indulásra. Szerettem volna Kodomot mozgásban tartani, sőt, lehetőleg a zöld felé terelni, ha már tapasztalati és erő előnyben volt. Hiashi azonban jobbnak látta, ha az azonnali küzdelem helyett egy kupaktanácsot tartunk. A kedvenc füstbombáim egyikével nyertem egy kis haladékot magamnak, miközben egy klónnal az erdő felé rohantam, és két másikkal megtámadtam Kodot, remélve néhány gyors szóra időt nyerek ezzel. Hiashi felvázolta a tervét, és én is felhívtam a figyelmét Yorura, mielőtt cselekedni kezdtünk volna. Hiashi szeretett volna Kodo mögé kerülni és úgy megtámadni, tehát előálltam egy tervvel arra, miként köthetem le frontálisan, hogy a pergő események alatt Hiashinak legyen esélye.
Izgatott a harc gondolata, és úgy éreztem ez az edzés különösen alkalmas a pontos időzítés gyakorlására. Úgy tűnt Kodomo is elégedett volt velünk, mielőtt olyan kártyákat játszott volna ki, amikkel még nem találkoztam. AZ egy dolog volt, hogy mikor előtörtem a füstből, Hia klónjainak takarásában, egy Kodomo bukkant fel mögöttem is, miközben Hiashi is megtámadott egyet, ám mikor egy tűzfal zilálta szét a csapatunkat, be kell valljam, leesett az állam. Mégis úgy okoskodtam hogyha folytatom a rohanást Kodomo felé, miután hatástalanítottam a klónt, megelőzhetem, hogy szétválasztva minket, célt érjen. De bérmilyen jó is volt az ötlet, Kodo bátyó már egészen más szálakat mozgatott. Sisteregve húzott el mellettem egy újabb tűzcsík, és pillanatokon belül ott álltam a tűzgyűrűben, miközben Hiashinak egyedül kellett szembeszállni a bátyóval.
Furcsa volt ott állni a forróságban. Mintha a jövőt vetítette volna elő, s tükrözte volna lobogó lángokkal a reményeimet, miszerint elég erős lesz bennem a vér, és egy napon majd az én sorsom is a rebbenő lángokkal forr össze. Még ssem gondoltam így erre az elemre. A víz boldoggá, elégedetté tett, de most vágyni kezdtem rá, hogy a családot ezzel is erősítsem. Persze a harcról sem feledkeztem el. Tudtam hogy ki kell jutnom, lehetőleg anélkül, hogy megégnék. A megadás nem volt választható opció, így újra füstbombáért nyúltam. Épp eléggé ismertem már ahhoz ezt az eszközt, hogy tudjam milyen sűrű az előkígyózó füst. De tűz ellen még nem próbáltam, és csak reméltem, hogy elég ideig vissza tudja fojtani a lobogást, ahhoz, hogy kijussak. És reményeimben nem kellett csalatkoznom, noha hozzá kell tenni hogy fürge testtel még több időt loptam magamnak.
A harc azonban véget ért. Kodomo büszkén jelentette be, hogy feladja, és szívembe melegség és büszkeség költözött, ahogy szónoklata nyomán úgy éreztem, a testvéri kapcsolat és a klánbüszkeség még erősebben lobog bennem.


8. Útra fel!
Türelmes voltam. Kivártam azt a pár napot, amit Nagyapa előírt, pedig tudtam, ó, de mennyire tudtam én, hogy nem fog változni a döntésem. Imádtam a klánt, és szívem részben még most is az övék, de mennem kellett. Nem olyasmi ez, amit uralhatnék. Ha feléled a késztetés, menni kell, s nincs megállás, míg az érzés el nem csitul.
A Holdban, a faluban találkoztam újra Vele, a Mesterrel, aki máris várt rám. És várta a testvéremet Hiashit is, de ő nem jött el. Én sajnáltam, a Metser nyugodtan fogadta, noha hagyott időt bőven, hogy megérkezzen a testvérem. De az indulás mégsem csupán kettőnkön állott: egy lenyűgöző fiatal nő ugrott be az életünkbe, aki oly bizalmasan közel volt a Mesterhez, hogy úgy hittem, valaha lehetett köztük valami. De nem én voltam az egyetlen, aki az első pillanatokban tévedett, a csodás hölgy, az érthetetlen és furcsa meséket szövő Aikan sama is feltette a kérdést, Soroshima Mester lánya vagyok-e.
Irultam és pirultam, s próbáltam emészteni a csapongó hölgy szavait, tetteit, néha fellekesülve csatlakozva szédületéhez, néha tétován visszakozva, ahogyan gyermeki lelkem vezetett, miközben Mesterem hősiesen állta a próbát. Végül ez a nagyszerű Hölgy is csatlakozott hozzánk, s úgy tűnt, ahol egy Mestert reméltem, ott kettő is akadt, s nem volt más hátra, mint elhozni a cuccaimat otthonról, hogy azonnal indulhassunk. Sietősen rohantam el. Nem akartam esélyt hagyni arra, hogy esetleg elmenjenek nélkülem, ugyanakkor ahogy távolodtam bűvkörükből, a szomorúság is kezdett felébredni bennem. Elhagyni készültem a családom. El az otthont, noha szinte csak most érkeztem…
Gyorsan dobáltam össze a cuccaim, s néhány különösen értékes emlék is a hátizsákba került: a könyv Tomokotól, egy kép a családról.. olyan dolgok, amik könnyeket fognak hozni később, mikor a honvágy felébred majd bennem, mégis szükségem lesz rá. Hamarosan azonban azon kaptam magam, hogy nincs mit elraknom, a megölt idegen kardját szándékoltan hátrahagyva az asztalra biggyesztettem, és ideje valami módon búcsút vennem a családtól. Ebben a gyáva utat választottam. Kis üzeneteket hagytam hátra a szobájuknál, remélve, hogy nem futok össze velük. Egyedül Hiashi szobájánál álltam meg. Tétován kopogtam be, magam sem tudva hogy meg akarom-e találni, a szoba azonban üres volt. A testvérem végleg úgy döntött hogy marad.
Visszaérve a Mesterekhez szinte azonnal indultunk. Soro Mester egyszerűen a vállára dobott minket és már rohant is. Aikan –sama nem osztotta a lelkesedésemet, noha a hánykolódó, furcsa utazás hihetetlenül nevetséges és szédítő volt. Majdnem olyan, mintha egy hajón álltam volna, de meglepően gyorsan véget ért. A falu melletti erdőben megpihentünk, és a két Mester a képzésemről kezdett beszélni. Aikan-sama aztán hozzám fordulva alapvető dolgokról kezdett mesélni, a chakra kontrollról, elemekről, és az ellenfelek megtévesztéséről… olyan trükkökről, melyek később az életet jelenthetik, és a gyilkosság szükségszerűségéről, mely a ninja úttal jár… Kérdéseimben az érdeklődés mellett talán a megfelelni vágyást is kihallotta, mert most, hogy az övék voltam, a két Mesteré, értük is szerettem volna gyorsan nagyszerű ninjává válni.
Beszélgetésünk közben lépteink a kikötő felé vezettek, és hamarosan felszálltunk egy hajóra, hogy a Mester akarata szerint Konoha felé induljunk.



A Holdban töltött idő alatt akadt még néhány kis kalandom, egyszer egy kedves barátom számára kellett finom fűszereket begyűjtenem, hogy elkészíthesse a Hiashinak szánt bentot, s e kaland alatt hihetetlen, vérszomjas nyuszikkal kellett Yorval karöltve szembe szállnom, máskor pedig valóra vált a rémálmom, mikor egy egyszerű futárküldetésen Yorut elrabolta két pap tanonc. Soha azelőtt nem voltam még a Cicám nélkül, így határozottan és dühösen vetettem magam az új kalandba a visszaszerzéséért. Végül jó véget ért ez is, Xoru visszakerült hozzám, a tanoncok pedig azt hiszem, a barátaim lettek.
De náluk furcsább barátokat is szereztem, mikor egy csapat kutya egyszerűen elvitt a Holdból, s habár nem engem akartak, végül a segítségem kérték… Azon a kalanon sokat tnaultam magamról, Yoruról és a kötelékről, ami állatok és emberek közt kialakulhat.

Azt hiszem ennyi.. ezek voltak a legkülönösebb és legszívderítőbb események a hónapban.

Nem.. hogyan is felejthettem el? Volt még valami, ami megtörte a mindennapok jellegzetes vonulatát. Ha már nem adódott küldetés, csupán a gyakorlások végtelen sorozata, kerestem magamnak. Megismertem egy ifjú vitorlás kapitányt, Koijit, és a vezetésével megtanultam a vitrolázás alapjait. Valahogy a víz mindig is kedves volt nekem, s most már képes vagyok rá, hogy akár viharban is, egyedül elirányítsak egy kis hajót. Koiji egészen jó barátom lett, így már biztos vagyok benne, ha adódik is szabadidőm, többé nem fogok unatkozni.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Kaland jutalmak:
Kabuto( Jinpa) vadászgörény fogás kalandjának eredménye: +30 chakra, +1000 Ryo- 2012.10.13.
Tábor kaland, felvezető Suigetsu mesélésében: 1db katana, +6 chakra-2012.11.5.
Tábor kaland zárás, Itachi tollából: + 15 ch, + 7500 ryo- 2013.3.18
Kaszinó harc ( Kodomo, Hiashi) +18 chakra - 2013.4.15.

szerk: linkek, mesélők, kaland jutalmak

Munfurawa a parton állt. Szandálja valahol távolabb a homokba vetve, hanyagul… a friss sós víz  némán hullámzott, miközben a lábát nyaldosta. A lány kezében a naplóját tartotta, de az a könyv most szomorúan és hasztalanul lógott, s ő bíbor tekintetével a vizet figyelte, mely szürkeségével puhán simult a láthatár végtelenségébe…

11. Acél védelem ITT

A háború szörnyű… bár front közvetlen a partjainknál nem zajlott, mégis elérte az otthonom. Na nem mint hirtelen támadt förgeteg, de fenyegető sötétsége több módon is megnyilvánult.

Ez a hely.. a Hold, Éden. Bűvös-boldog csodavilág, s az évek alatt sem változtak gondolataim róla…
De ez a hely sötét és szörnyű események színterévé vált, amikről sosem gondoltam volna, hogy elérnek idáig…
 A szokásos reggeli futással kezdődött.  Jó indítása volt ez a napnak most is, egy korty szabadság, mely képességeink is kordában tartotta Yoruval. Még ha az útvonal gyakran azonos is volt, egy-egy futás sosem volt ugyanaz.  Ezúttal Yoru egy szarvasbikát hajtott fel nekünk, s ezzel egy száguldó versengés vette kezdetét. Mi az élvezetért, a szarvas az életért futott.  Mit futott! Szinte repült!
Mi pedig a nyomában maradtunk. Észrevétlen keveredtem messzire a falutól, olyan messzire, mely talán már veszedelmet is rejthet önmagában, hiszen én egy Djuka vagyok, a főágból... értékes a Holdnak.. értékes a családnak. Ez a gondolat mégis csak azt követően kezdett kísérteni, mikor a kimerültség okozta öntudatlan álomból hirtelen megébredtem a csillagsátor alatt az illatos, lengedező mezőn…
Ahogy a gyermekéveimnek végére értem, új, és sokkal finomabb szövésű korlátok, gátak, hálók ölelnek körül. Tetteim másféle következménnyel járnak, mozgásterem egészen átalakul… Aggódva indultam vissza a falu felé. Futottam, ahogy odáig is, és jól esett a futás a hűvös éjszakában, mely a mező utáni erdő új arcát, illatát tárta fel előttem. Ismertem a fákat. Ismertem a rejtett csapdákat, de az, amit az ember napfénynél ismer, egészen más, mint amit az éj mutat. Otthon voltam. Ismerős helyen, és mégsem egészen. De a levegőben mégis ott függött egy idegen jelenlét..Valaki járta az erdőt, akinek nem lett volna szabad ott lennie.
Yoruval végül kiugrasztottuk a bokorból, bár az első támadás az övé volt. Nem számoltam azzal, mikor reggel elindultam, hogy ilyen kaland várhat rám. Nem számoltam azzal, hogy harcra kényszerülök. De bíztam a képességeimben. Bíztam a mozgékonyságomban. Én és Yoru ennek az erdőnek a gyermekei voltunk, a Hold őrzött minket, s testünk felkészült arra, hogy dacoljon a támadásokkal. Legalábbis akkor így gondoltam.

A valóság azonban kevésbé volt kegyes. Ordítóan tolta a képembe, hogy mozdulataim, amiket kimunkáltnak hittem, otrombák és esetlenek. Lassúak. Merevek.  Nem olyanok, amikre büszke lehetnék, s ez egyre közelebb sodort a vereséghez. Nem tudtam mit keres itt az idegen, de valószínűsítettem, hogy az, aki éjjel jön, suttyomban lopózik a Falu közelébe, nem jószándékkal érkezik, s az agresszív támadások csak megerősítették bennem ezt a gondolatot. Bizonyára kém volt.. vagy felbérelt gyilkos.. De kicsoda? S kinek dolgozott?
Hogy esélyem volt-e megfogni őt? Nos.. talán. Mielőtt kiderült volna, hogy van-e hozzá szerencsém, felmentésként megérkeztek néhányan Getsugakure őrei közül, az idegen pedig menekülőre fogta. A csapat utána indult, egy embert leszámítva..
Itsuma.  Djuka bizalmas, mellékági leszármazott. Képzett shinobi, olyan, akire a gyermekek csillogó szemmel, hősként néznek fel. Én is osztoztam az ifjak elragadtatásában. Bár ritkán váltottunk szót., tudtam, hogy gyakran követte figyelemmel a fejlődésem, s most itt volt.. talán hogy felrója a felelőtlenségem?
Nos.. részben. Szóban alig valamit mondott erről.. de ez talán rosszabb volt, mintha ott és akkor rendre int. De sokáig nem forronghattam e gondolatok poklában, azt hiszem shinobiként egyre kevésbé van idő arra, hogy ilyen felesleges dolgokra pazaroljuk az időt. Persze ott és akkor még sokkal inkább megéltem azt az érzést. Buta, gyermeki csevegéssel próbáltam oldani a hangulatot, azzal, hogy megjegyeztem, hogy fürgeségem mennyire kihasználhatatlannak bizonyult a kém ellen. Mit hittem? Vigasztalást? Hogy végre összeszid és rendben lesz a dolog?  Nem is tudom.. De arra nem számítottam, hogy egy új technika elsajátítását ajánlja fel. .. bármi másnak nagyobb esélyt jósoltam volna. Igent mondtam.

Meglepetten és mohón egyszerre, hiszen a felajánlott technika épp azt a szabadságot kínálta, amit mozgékonyságom fejlesztésével elérni reméltem. Acél védelem. Már a neve is nagyszerűen hangzott.  Azzal kecsegtetett, hogy csiszolatlan képességeim végre tökélyre munkálhatom, s nem lesz, aki elérni lenne képes… Lelkesen vetettem magam az edzésbe, félretéve az életem, feláldozva a szabadidőm, a kapcsolatokat és minden mást is a tanulás oltárán.. Sejtettem én, hogy ez a technika épp olyan nagy elhivatottságot, és annyi gyakorlást igényel, akár a néma gyilkolás, de épp ez utóbbi technika miatt, biztosra vettem, hogy képes leszek megcsinálni.
Az eredmény persze csak lassan, nagyon lassan alakult. Itsuma komoly alapozással kezdte az oktatást, és időnként csak a konokságom bírt rá, hogy megmozdítsam sajgó testem. A fájdalom lassan állandó társammá vált, de a testem mégis napról napra fürgébb, erősebb és ügyesebb lett.  Jó mesterem volt. Türelmes és odafigyelő, enélkül talán esélyem sem lett volna ennek a technikának a megtanulására… Mikor úgy ítélte, hogy kész lettem, mikor már magam is kezdtem úgy érezni, hogy párduc vagyok én is Yoru mellett, testem összehangoltan mozgott olyan természetességgel, amit korábban nem is hittem, hogy lehetséges. Itsuma ekkor változtatott a módszeren.  Számtalan terepen, sokféle szituációban, fegyverek és technikák ellen csiszolta tovább a képességeimet. Több volt, mint alapos, de hogy miféle szándék vezette, nem tudom. Ismerte talán az apámat? Kiválasztott, mert hosszú idő után a Djuka klánban felbukkant egy leány?
Bármi is vezette őt,  csak a hála szívmelengető érzésével tudok gondolni rá, hiszen amit tanított, egy napon az életem menti meg talán…
Nem úgy, mint az övét…


Munfurawa keze megállt az írásban. Bár összekapart némi erőt, hogy a messzeséget szemlélve élményeit papírra vesse, most az a csekély akarat is elhagyta, miközben a lány vállát a zokogás rázta. Egyedül volt. Csak a tenger, az örök társ és a hűséges Yoru látta, ahogy megadta magát a gyengeségnek.
Ugyan mi értelme bármit is papírra vetni, mikor a vége már megírt, lezárt, feloldhatatlan?
Mi értelme az emlékezésnek, ha annyira fáj, hogy  a szív megszakad?
A lány a világba ordította fájdalmát, majd leroskadt a föveny érdes homokjára.

12. A Sziget ITT ITT

A feladat, amit kaptunk, gonosz kígyó volt, mely bár nem kecsegtetett azzal, hogy egyszerű dolgunk lesz, véső, tragikus meglepetését a fináléra tartogatta… addig ámított, hitegetett csupán, hogy találunk megoldást.. vagy legalábbis találok… valami… megoldást… vagy valamit…
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, s most.. fáj.
Úgy tűnt a Holdba újra visszatért az a szörnyű emberkereskedő szervezet, melyet korábban egyszer már megfékeztünk. Sorra tűntek el az ártatlanok, s mikor Kodomo és a falu felkért a nyomozáshoz való csatlakozásra, elszántan vetettem magam a munkába.
Látszólag gyorsan összeszedtük a nyomozás megkezdéséhez szükséges információkat, amiben nagy szerepe volt a Hold fiataljainak, a szépreményű gyermekeknek akik mindig sokat látnak, s nem érezve a veszélyt, merészek. Mindig is szerettem őket, s ezúttal valóban hasznunkra voltak.
A szervezet egy kocsit használt, hogy észrevétlen szállítsa le az ártatlanokat, s csakhamar ráakadtunk a kocsijukra. Kis híján sikerült is elfognunk őket, de végül mégis kereket oldottak, szerencsére azonban ( akkor még így hittem), nem nyomtalanul… Hajót szereztünk, s utánuk indultunk. Nagyobb volt a hajó, amihez szokva voltam, de segítőnk is akadt e kalandon, melyről csakhamar kiderült, nem csak a Hold ártatlan lakóit, de egy testvérünk is meg kell mentenünk…
Ryuu… a drága Ryuu…
A borzalmak szigete már várt ránk, ahogy megközelítettük a partot, amint az ott veszteglő hajóra léptünk, embertelen, torz szörnyetegek törtek ránk. Valaha volt emberek, akik feladták emberi mivoltukat… miért? Erőért.. hatalomért.. akármiért.. Akkor nagyon feketén-fehéren gondolkoztam róluk, s bár láttam az embereket e rémségek mögött, vad, állati indulatok által vezérelt támadásaik olyan erővel tomboltak, hogy ha a suiton elem nem a sajátom, nem lehettem volna elég gyors, hogy elkerüljem csapásaikat, s kétes mértékű visszatámadással gátoljam őket. Így utólag már másként látom őket.. az álalti ösztönlények mögött más látom az ártatlanokat, akik sosem vágytak e torz átalakulásra… és látni vélem a félelmeimet megtestesítő jövőt, hogy egy napon talán ez a sors vár rám is….
Kérlek… had kerüljem el…

E sziget természetesen csapda volt. Bár átjutottunk ezen az élő hústömegen, az első őrségen, mindvégig éreztem, hogy figyelnek és nyomon követnek minket. Éreztem hogy terelnek…  Aki valaha is kapcsolatba került velem, biztosan tudja, mennyire gyűlölöm ha kiszolgáltatott helyzetbe kerülök. Ez talán onnan ered, hogy gyermekként, még Yoru előtt rendkívül visszahúzódó voltam, s nem leltem rá a saját erőmre, miközben egy kíméletlen rendszer próbált shinobivá nevelni.  Akármi is ez oka, e kaland során, mikor falba és akadályba ütköztünk, az egyetlen kínálkozó, föld alá vezető ösvény használatát viharos gyorsasággal elvetettem… Túl nyilvánvaló és túl csapdaszerű bejárat volt. Megoldottuk hát másként, hála Kodomo és a Makoto nevű papnő találékonyságának. Erre, mint kiderült, nem számítottak a néma kísérőink, ahogyan arra sem, hogy a szigeten álló kastély valamely tornyán keresztül hatolunk az épületbe. Sovány vigasznak tűnt ez, de láthatóan át kellett gondolniuk az addigi terveiket, s magukat felfedve hozni létre körülöttünk egy újabb akadályt.
Így utólag rendkívül ostobának érzem magam, amiért folyamatos gyanakvásom bár nem volt alaptalan, mégis teljességgel tévesnek bizonyult.  Ha akkor tudtam volna mindazt, amit most, vajon másként alakulnak a dolgok?
Tettem egy kísérletet az akadály kiiktatására, hiábavalóan. Így hát a kastély belső termeire fordítottam a figyelmem. Láthatóan az, hogy odabenn mozogjunk, nem volt gátolva.. Pedig mennyi fenyegető dolgot felfedeztünk csak a végigjárt toronyban… Nem csak egy nagy halom hitai ate a különféle nemzetektől, hanem sok egyéb, a vizsgáltnál mennyire túlmutató összeesküvésre utaló nyomok sokaságát fedeztük fel, míg végül találkoztunk Vele.

Kabuto.
A Fehér Kígyó..
Az én Nemezisem.
Nem tudok úgy gondolni rá hogy az a végtelen  harag ne gyűljön össze bennem, amit rövid ismeretségünk alatt keltett bennem.
Mikor előtolta rút pofáját, sok mindent megérteni véltem. A csapda mely körénk fonódott, Kodomo bátyám megszerzéséért volt, ki birtokolta a mi ritka kincsünket, a kekkei genkait. A szörnyeteg, az a démon, hajlandó volt érte visszaadni az elragadott  Ryuut és Tomokot…
Bátyám pedig, aki látszólag hajlandó volt meghozni az áldozatot, hogy a klánhoz tartozók biztonságban legyenek, elindult, hogy kiigya a felkínált méregpoharat, s így falu shinobijából egy kígyó játékszerévé váljon. Szívfacsaró pillanat volt, s bár mindvégig reméltem, hogy a testvérem valami tervvel rukkol elő.. S ő megtette. Finoman alig észrevehetően fonta a kígyó köré a genjutsu hálóját, s vele mindenki más köré is, aki nem ismerte e praktikát…
S hogy hogyan is volt tovább? Rendkívül gyorsan történt minden.. A kígyó megneszelte a bajt, s bár Tomokot sikerült elragadni tőle, pillanataink voltak csak hogy rohanjunk az életünkért. A kastény összeomlott, s a jó sors, és az áldott víz, a suiton elemem és Tomoko tintája segített minket az összeomló épületből kijutni. Tomoko és én a felszínen találtuk magunkat, egy akadály gyűrűjében.. csapdában továbbra is, míg Kodomo és Makoto…  eltemetve valahol…

Hittem, hogy élnek…  Testvérként mi mást is tehetnék minthogy bízom a bátyám, a  Djuka Zseni képességeiben?
Nos.. hinni benne… erre nem sok időnk jutott. Túléltük az alázuhanó kőtömböket, hogy utána egy nagyobb veszedelemmel kerüljünk szembe.. Kabuto előmászott a kőtömbök alól. Sárga szemeiben a végzetet láttam.. új játékszereket talált: minket.
Máig nem tudom, miért utánunk jött, s miért nem bátyámat és a vérében hordozott kekei genkait igyekezett megtalálni, kihasználva az összeomlott épület okozta zűrzavart…

Tudtam, hogy az erőm kevés ellene.. de mit tehet az ember, mikor a megadás nem más, mint halál? Mit tehet egy shinobi, ha ellenféllel kerül szembe?Küzdeni, küzdeni, míg meg nem szakad a szív, míg utolsót dobban, míg vért pumpál az erekben, s a chakra moccan.
S szavakkal, vagy tettekkel, mi mást tehettem volna, minthogy legalább időt nyerek, hogy Kodomo és Makoto összeszedjék magukat.. mert nem hittem abban, hogy az események oly szerencsétlenül alakultak volna, hogy a kőtömbök alatt leljék halálukat… Az öreg Kígyó nem sokat játszadozott velünk, első támadása hihetetlen gyorsasággal érkezett, s tán csak a vakszerencse segített, hogy vízfalat emelve magam köré elkerüljem…

Világosan emlékszem e pillanatokra. Emlékszem a füstre és a vér szavára.. Ehelyütt, ezen események közepette láttam utoljára Ryuut… ekkor láttam utoljára életben őt…  Meg akartam menteni.. amint alkalmam nyílik rá.. amint sikerül megszökni a Kígyó elől, amint megmentem Tomokot…  amint.. túljutok az akadályon…

De lám, milyen a sors, az, ki képes a Féreggel dacolni, egyszerre kedves, érdekes étekké válik… Mikor közel lépett már egészen levetkezte emberi mivoltát, s láthatatlanul kötött gúzsba. Ha jobban uralom a vizet.. ha gyorsabban gyűjtök csak egy könnycseppnyit, kipréselve magamtól, ha közvetlen közelről szemén és koponyáján át ez a cseppecske a külvilágra tör, talán egészen máshogy ért volna véget ez a történet… De ehhez.. nem voltam elég erős, sem pedig elég gyors. Történetem így e ponton oly sötét fordulatot vett, melyet jósolni sem tudtam volna nemhogy magamnak, senkinek.
Az az undorító féreg…  nem csak végignyalta a nyakam, de fogait is belém vájta, s mérgezett csókja alatt testembe pumpált valamit, ami eleven tűzként égette végig a testem. Nem tudom, mikor szakadtak el ajkai a nyakamról, csak arra a szédületes, fájóan édes érzésre emlékszem, mely az öntudatlanság felé nyargalt velem… valamit még mondott… áldásról.. átokról.. Bizonyára emlékeznék, ha igazán akarnék…  De most, e sértés, olyasvalami, akit jobb szeretnék semmissé tenni, vagy elfeledni… még ha tisztában is vagyok vele, hogy e jel, mely bőröm tökéletes makulátlanságán foltot ejtett,  nem olyasmi, amit figyelmen kívül hagyhatok. E jel.. a végzet felé sodor.
Egy lángoló erdő szélén tértem magamhoz. Mellettem Yoru feküdt, tehetetlenül.  Felettem Shiro. A Hyuuga… valami folyadékot fecskendezett belém, ami néhány órára visszarántott a világba. Yoru néma álomban őrizte a titkát, hogy Kabutotól ő ragadott el, nem Shiro, akinek ezért a tettéért mind a mai napig hálás vagyok… micsoda tévedés.. és nincs senki, s tán nem is lesz, hogy felvilágosítson róla…

Nyertem tehát pár órát, hogy megszemléljem a finálét.. mit szemléljem?? Részt vegyek benne!
Harag égett bennem. Bosszúvágy. Meg akartam mutatni, hogy bár nem vagyok erős, Djuka vagyok, aki nem tűri a sértést, akivel számolni kell. Shiro, az eddigi ellenfél pedig szövetségessé vált, a vadászat fordulatot vett: a nagyvad nem Kodomo, hanem az a Kígyó lett. Lassan összeállt a kép.. minden ami e kaland során zajlott, azt szolgálta, hogy kézre kerítsék és elpusztítsák a világot fenyegető egyik gonoszt: Kabutot.
Ahogy elindultam Shiro nyomában, szinte a mantrám lett az a három óra, amit a szérummal nyert nekem. Nem tudtam, lesz-e több. Nem ismertem sem a  szert, sem a pecsétet, amit kaptam. Nem voltak korlátok, hiszen nem volt már mitől rettegnem. A halál arcába nevettem, hiszen a három órán túl, ugyan mi más várt volna rám?
Ezúttal nem mertem remélni a vége jó dolgot. De a Hyuuga adott egy célt.. pontosabban lehetővé tett egyet: megölni azt, aki kiszolgáltatottá tett, megalázott és megjelölt. Elfelejtettem-e, hogy az ő közbenjárása miatt olyan sok ártatlan veszett oda? Elfelejtettem-e, hogy mi épp az ő mesterkedései által kerültünk e szigetre, s lettünk a rémálom részesei? Aligha…
De vannak tettek, amiket emberként bár nem, shinobiként elismerek.. S ez az esély.. ez a hirtelen jött szövetség lehetőséget adott nekem. Ezt pedig szintén nem feledhetem.  
Fegyverként tértem vissza. Szabadságot kaptam. A halál árnyékában állva nem volt többé félelem. Egy cél maradt, s ahogy önként ugrottam újfent a csapdába, valamennyi képességem előszólítottam, hogy egy új, pusztító technika alapjait fektessem le, egy forgó, pengés vízörvényét, s ha ez mégsem bizonyulna elegendőnek, egy másik romboló technika ötlete is megszületett elmémben, mely során számtalan kis vízgolyót lőhetnék az ellenfélre…

A kígyó halálának mindent felülíró vágya e vészterhes pillanatokban szívem sötétebb oldalát tárta fel, s a kemény akaratot, amit még a vízben neveltek belém. Akárha minden körülöttem a sötét elszántságot tükrözte volna. Bizalmam megfogyatkozott, ahogy egy rémálom-szerű folyosón haladtunk lefelé, míg egy még furcsább teremben meg nem láttam őt… Ott volt Makoto.. Ott volt Kodomo…  És a Kígyó…
Shiro pedig, a Hyuuga ki mindezért felelős volt, szólt hozzám. Életet kínált. Megoldást a pecsétre. Konohában.
Ekkor döbbentem rá, hogy van tovább, mint az a néhány röpke óra.. Ekkor döbbentem rá, hogy nem a bosszúvágy az egyetlen ami maradt, hogy talán nem kell harcigépként küzdenem hogy halálommal szeretteimnek adjak esélyt. Sok eszmélés közepette pedig fellobbant bennem a gyanakvás is.
Sok fiatal shinobi története jut el eddig a pontig: „és a harctéren, hirtelenjében kénytelen volt felnőni”. Bár a sors eddig kegyes volt hozzám, nos… ezúttal,  nem kerülhettem el a felnőtté válást.
S ezzel, egy shinobi számára más is nyilvánvalóvá válik, többé nem voltam a magam gazdája, hiszen a falué voltam, mióta csak shinobiként szolgáltam. Így egyetlen választ adhattam Shironak. Nem volt más lehetőség:
- A Hold shinobija vagyok. Ezen a kalandon Djuka Kodomo a parancsnokom. Engedély nélkül nem távozhatom.

Ott és akkor Shiro nem erősködött, hogy vele tartsak, pedig bizonyára tudta mennyire tépelődöm. Tudnia kellett, hogy mérlegre tettem a szabadságom, a kötöttségem, a halálom, az életem, a szeretteim, a félelmeim… Mindent.
A kígyó megszökött.


13. Tűz, lobbanj fel! ITT

Visszatértünk, s a haragtól hajtva, amit a pecsét okozott, akkor még nem tudván micsoda szörnyű tragédia sújtotta a családot, a kötelező jelentés után, amint csak módomban állt, a nagyapához mentem. A kaland nagy tanulsága saját gyengeségem volt, hát kértem, kértem, hogy próbáljuk meg feloldani a másodlagos elemem, ha egyáltalán rendelkezem olyannal, s ha  nagyapa meg is lepődött a hirtelen kérésen, ígéretet tett, hogy keres megfelelő tanárt.

Szavát pedig viharos gyorsasággal váltotta be: kérésem másnapján már képzésre küldött. Egy nagyobb, nemzetközi képzés lebonyolítása zajlott a Holdban, s ez a háborús időkben számtalan shinobit megmozgatott. Valamivel kisebb volumenű képzésben reménykedtem. Azt hittem, hogy szépen, csendben, testvéreim előtt is titokban próbálhatom az új elem feloldását. Akkor úgy hittem, szégyent hoznék a Holdra, ha a Djuka vér nem lenne bennem elég erős, hogy egy lépést tegyek a kekkei genkai felé, s nem a tűz elemet oldanám fel.  Ez iszonyatos feszültséget keltett bennem, rettegtem hogy nem bizonyulok méltónak a névre, amit viselek, s rettegtem attól, miféle irányt vehet a sorsom, ha nem a tűz a másodlagos elemem, amit testvéreim elsődlegesként oldottak fel, de nem tétováztam, mikor a csoportomhoz csatlakoztam. Úgy tűnt, a nagyapám jobban bízik bennem, mint én önmagamban, s a katon-os  csoportba osztottak, sok gyerek közé, aki az első elemével próbálkozott.
Kényelmetlen volt, persze, annyi sok fiatal között, a balsikerrel szemben állni… de van az a pont, mikor a kétségek elillannak, a külvilág eltűnik és az ember csak teszi, amit kell. S azt hiszem, nekem ez akkor jött el, mikor elém állt az a különös kunoichi, aki a kijelölt sensei-em volt. Jó vagy rossz beidegződés, de mikor az első útmutatást megkaptam, az élet a feladatra szűkült, s próbáltam azt a már egyszer már tisztán bennem égő, perzselő érzetet megragadni, amit bennem a szégyen, a pecsét keltett, de testvéreimben talán a katon chakra zabolátlan száguldása okoz.

A sors úgy akarta, hogy félelmeim ne váljanak valóra, s a katon, mint másodlagos elemem a felszínre törjön.
Nem tudom, azért történt-e ez meg most, mert , mint utólag kiderült, elveszítettem a testvérem, s a sors valami módon kérpótolni próbálta a családot, vagy azért, mert felnőttem, esetleg mert a dac, az ellenállás Kabutoval szembe nézve olyan mértéket öltött bennem, hogy minden ellenállás leomlott, ami eleddig a katont korlátozhatta, ám most, az már bizonyos, hogy a tűz épp olyan megbízható társ, mint a víz melyhez életem minden szakaszában mély szenvedély fűzött.
Szívem nem csak kétféle érzelmi véglet, de immár két szembenálló elem is tépázza, két szenvedélyes, zabolátlan elem, s a pillanatban, mikor létrehoztam az első egyszerű technikát, az endant, rádöbbentem, hogy a tűz, ami eddigi életemben Yoru volt, bennem is mindvégig ott lapult, s  a víz nyugalma mellett ott van a minduntalan, kitartóan izzó vasakarat.

14. Onidoro ITT

Az, aki egyszer belekóstol a tűz vad erejébe, vágyni fogja újra és újra megtapasztalni… S bár, aki a tűzzel játszik, könnyedén megégetheti magát, a képzés végeztével nem engedtem távozni a senseit. Új technikára vágytam. Mohó voltam? Igen.
De úgy tűnt, ezt most várják is tőlem. Djuka voltam, frissen feloldott katonnal, sorsom a gőz, s az, hogy mielőbb elérjem. A Hold talán valamennyi shinobija így vélekedik.
A kunoici azonban helyettem is gondolkozott, s mikor új technikát javasolt, már figyelembe vette jelenlegi szintem, s a harci stílusom is. Az onidoro passzolt ahhoz a kreatív szabadsághoz, amit olyannyira szerettem, így lelkesen kezdtem neki a tanulásnak, mely ezúttal jóval nehezebb és összetettebb volt, mint maga az endan.  A technika is többféle felhasználási móddal, és több mozzanattal bír, de maga a tanulás inkább lelkessé tett, semmint eltántorított volna új elememtől.
E tanulás hosszúra nyúlt, s alaposan próbára tette nem csak a koncentrációm, akaratom, de a chakrakészletem is. Ilyen élményszerű elemnél, mint a katon, az ember akarva-akaratlanul, rendkívül könnyedén eshet túlzásokba, s ezúttal el is feledkeztem arról, mennyi az, amit bírok…
Néhány dolgot a feledés homálya takar. Amire emlékszem, az az, hogy testem belülről izzik, de ennek véget vet az a jéghideg, hirtelen zuhany, amit a sensei öntött a nyakamba.  A hirtelen sokk visszarántott a valóságba, az eszmélet pedig elűzte azt a furcsa, égő érzést, ami hatalmába kerített.
A technika ma már az enyém, s mellette a figyelmeztetés, hogy bármilyen hatalom is él ebben az elemben, nem hagyhatom, hogy fölém kerekedjen, s a józan megfontolás semmivé legyen használatakor…


15. Ryuu
Hiába vagyok túl mindezeken, kételyeim mit sem csökkentek. Félek, hogy egy napon olyan szörnyeteg leszek, mint azok voltak ott, a szigeten. Félek, hogy Shironak igaza lesz talán, s veszélyt hozok a Holdra, a szeretteimre, a népemre. Ez a félelem volt a legerősebb indok, ami miatt ha nem kötődtem volna az otthonomhoz a shinobi út által, talán igent mondok és Konohába megyek, akármi vár is rám. Ismertem az országot. Ismertem Naka- sama-t.. A Mester már megmutatta nekem egyszer.. Mégis.. a háború átformálja a hajdanvolt csodákat, s nagy esélyét láttam annak, hogy valami kísérleti asztalon vagy ketrecbe zárva végzem, noha Shiro ígérete segítséget sugallt… Nem hittem benne.. nem hittem eléggé… céljáért nem általlt feláldozni senkit..  Volt valami bizalmam benne, amit nehéz lenne megfogalmazni, talán egyfajta bajtársias hálál alapult, amiért fáradt azzal, hogy visszahozzon a fináléra… de ott és akkor semmiképp nem bízhattam a falujában, melynek én semmi és senki vagyok… egy ellenség csupán egy kis országból…
De akkor, ha elmegyek.. bármi is várt volna rám, nem lenne a puszta létem veszély az otthonomra…
A Kígyó eltűnt.. a jele maradt.. Rajtam és Tomokon…  Már megértettem, hogy értékük más.. már megértettem, hogy keresett célpont lehetek miatta, és ez mindenkire veszélyt hozhat.. szívem menni vágyik… valahová el… Konoha reszketeg álombiztonsága talán talán elég jó lehetne… talán jobb mint azon helyek, ahová mennem kellene, a félbiztonság ígérete nélkül is, hogy oltalmazzam őket a Holdban…  Időnként úgy érzem, bármi jobb, mint arra várni, hogy a pecsét végezzen velem, vagy, sokkal inkább, hogy a szörnyeteg kitörjön belőlem, és romba döntsön mindent…

Nem tudom hogyan kellene cselekednem.. de hogyan is gondolkozhatnék ezen, mikor szememben könny gyűlik, torkom száraz és ég? Teérted omlik e számtalan gyöngye a könnynek testvérem..  Teérted Ryuu, ki soha nem térhettél haza…
Egyre csak azt kérdem magamtól: miért?
Miért voltam olyan gyenge, hogy nem segíthettem, mikor olyan közel voltam hozzád? Miért nem tudott a Bátyánk sem megmenteni? Miért épp téged ragadott el az az átkozott Fehér Kígyó? S… egyáltalán… miért kellett meghalnod…
Olyan fiatal voltál.. Olyan vidám… A szívedbe zártál mindenkit, ilyennek ismertelek meg… és ilyennek szerettelek.. A halálod, drága Ryuu felfoghatatlan… akár egy hazugság. Várom, vágyom, hogy egyszer felbukkanj, vissza gyere hozzánk, vagy én ébredjek fel e rémálomból. De.. nem.. már nem vagyok ilyen naiv… Tudom hogy ez maga a kegyetlen valóság.
Kodomo soha nem hazudna arról, hogy végleg elveszítettünk… És az érzéseim… azt hiszem azok sem csalnak meg. Más ez, mint mikor Genki meghalt.. akkor.. nem került elő, és reméltem, remélem hogy mégis él ő még valahol.. de te… igaz hogy soha nem lesz módunk a tested nyugalomba helyezni, de… érzem az ürességet magamban. Érzem hogy fáj, sajog ott, ahol valaha te voltál…

Ryuu… testvérem…  hiányzol..
Ryuu.. testvérem… remélem megbocsátod, hogy… nem menthettelek meg…
Ryuu.. testvérem.. remélem…
békére leltél…

---

Szerk: Kabuto átokpecsét kiosztása: ITT olvasható