Djuka Ryuu

// első tanulás o.O hát akkor essünk neki xD //

Csöndesen, és türelmesen várok a házam előtt. Már hajnalban felkeltem, hogy megreggelizzek és felkészítsem magam a mai hosszú napra. A front egyelőre még mindig elkerült minket, ám nem lehet tudni meddig, lesz ilyen szerencsénk. Így, hogy valamelyest felkészüljek úgy döntöttem segítséget kérek shinobi társaimtól. Sajnos azonban ez nehezebb volt, mint elsőre tűnt. A faluban állomásozók többsége túl elfoglalt volt, a ráérők elem beállítottsága pedig nem mindig passzolt az enyéméhez, épp ezért eltartott egy ideig, míg megfelelő tanárra találtam. Az illető, bár Getsus shinobi volt, nem a Djuka család tagja, ám ez mellett is hajlandó volt tanítani, pedig alig ismert. Azért jó volt látni, hogy a Klánon kívül hagyatkozhatok másra is.
- Na azt hiszem kezdhetjük - csapja össze a tenyerét Rufus.
Igen Rufusnak hívták az ideiglenes tanáromat, jobban mondva Anotawa Rufus, hogy pontosabb legyek. Nagyjából negyvenes környéki chuunin, aki magas és izmos testalkatával, illetve szakállas arcával inkább tűnt tengerésznek, semmint shinobinak. Egy lapáttal még rátett a recsegős hangja is. Bár látszólag mogorvának tűnik eddig nem látszott rossz arcnak Jó ideig fontolgatta milyen technikát tanítson nekem, de végül eldöntötte:
- No azt hiszem a Karyuudant fogom megtanítani neked….
- Öhm… - kezdek bele, de abbahagyom.
- No? – kérdez rá türelmesen.
- Öhm.. rendben… miért ezt a technikát gondoltad ki?
- Egyszerű. Nagyon hasonlít az általad már ismert Ryuuka no Jutsura, így azt hiszem, ezt könnyebben megtanulhatod.
Végül kénytelen kelletlen bólintottam, bár fogalmam sincs, miről beszél, hisz nem ismertem a technikát.
 
Rufus némán áll, és némán bámulja az előtte lévő szikladarabot. Megmozgatta a vállát, és szabályozta a légzését, majd kezeit összerakta a Tigris jelében.
- Jól figyelj kölyök. Nem fogom túl sokszor megismételni, szóval jó lesz, ha figyelsz! – figyelmeztetett előre.
Így kénytelen kelletlen tényleg mindent kizártam a fejemből, és csak a kezeit néztem, meg ő magát is. Végül kezei mozdultak, és szépen lassan váltogatni kezdte a kézjeleket. Gondoltam azért teszi, ilyen lassan, hogy megfigyelhessem a jeleket. Bár nehezen ment, de próbáltam fejben tartani. Végül a kézjelek véget értek, és hallom, hogy teleszívja a tüdejét. Lélegzet visszafojtva némulok el, és feszülten figyelek a következő eseményekre. Rufus hirtelen kifújni kezdte a levegőt, és mint a Ryuuka-nal most is egyenesen kezd kitörni egy lángcsóva. Azonban ez a csóva szélesebb volt, és bármiféle segédanyag nélkül csapódott a sziklába, felhevítve, és megrepesztve azt. Végül a tűzcsóva kihunyt, és a technika befejeződött.
- Ez a Karyuudan. Egy igen pusztító technika, mely a Ryuukaval ellentétben nem igényel közvetítőt, viszont emiatt, sokkal több chakrát igényel. Ajánlom figyelmedbe, hogyha esetleg képes leszel feloldani a föld elemet, kombináld a támadásaidat ezzel a jutsuval. Rendkívül hatékony kiegészítő jutsu is lehet. No viszont jöjjön az elmélet. Mivel az alapokat tudod, így sok mindentől meg lettem kímélve, hálelúja. Nos. A technikához sokkalta több elemi chakrát kell összegyűjtened a tüdődbe, mint a Ryuukához, és ajánlott minél több levegőt beszívnod, hogy minél tovább fenn tudjad tartani a technikát. Nos, innentől a technika hasonlatos a Ryuukával. Csak azután gyújtod meg a chakrát, mikor kifújod, és folyamatosan fújod ki a levegőt akadás nélkül. Nos. Gondolom figyelted a kezemet… ugye? – kérdezi kicsit hátborzongató hangszínnel, majd miután bólintottam elmosolyodott – No akkor kölyök… láss munkához.
Ezzel végül leült az egyik fa tövébe, és behunyt szemmel elszundított. Kicsit elbátortalanított a tény, hogy a tanárom, így magamra hagyott, de eltökéltem, hogy megtanulom, a technikát kerül, amibe kerül. Kissé bizonytalan léptekkel a szikla elé lépek, és felhalmozni a tüdőmben, majd végül kifújva begyújtottam. Bár sikerült egy kisebb tűzcsóvát fújnom, kábé 5-10 centiig sikerült csak, és rögtön utána már ki is égett, mintha csak lezárták volna a rezsót. Úgy tűnik annyira megszoktam már a Ryuukát, hogy nem sikerült megfeleselően alkalmazkodnom az újításhoz. Rufusnak igaza volt. Valóban, ami elég a Ryuukához nem elég a Karyuudanhoz. Egy „cöh” kíséretében végül kicsit megropogtatom az ujjaimat, hogy kicsit kimenjen belőle a feszültség. Végül ismét magam elé tartom a kezem, és ezek után újból nekilátok a kézjeleknek. Miközben teleszívom a tüdőm, és sűrítem a chaktáimat, próbálok jobban koncentrálni, majd végül mikor elégnek tartom, az időt kieresztem az egészet. A tűz bár viszonylag több ideig terjed, sajnos ismét csak olyan hirtelen lobbanásnak lehetett csak nevezni.
- Az ördögbe már… - mondom dühömben.
Már azon voltam, hogy ismét megpróbálom, amikor is kis híján szívrohamot kapok, amikor Rufus a hátamra teszi a kezét. Felé fordulok, és szemében barátságos fény csillog… meg egy szakállas mosoly, amiből sok mindent nem láttam.
- Túlságosan szereted megtartani a régi szokásokat mi? – kérdezi olyan hangnemben, mintha már tudná is a választ.
- Szeretem a bejárt utakat igen…. de miért kérded? – kérdezem furcsálló tekintettel ránézve, mire csak egy gyengébb öklöst ad a mellkasomra, ami bár nem fájt, de azért hátrálásra kényszerített.
- Túlságosan ragaszkodsz a Ryuukához alapelveihez.  Ha el akarod sajátítani jól a technikát, muszáj lesz máshogy csinálnod. A lényeg az, hogy ne egyszerre fújd ki a levegőt. A Ryukánález jó, mivel így a tűz nagy lendülettel indul útnak, viszont a Karyudannal spórolnod kell a levegővel, mert nincsen közvetítő. Vagyis minél egyenletesebben, de erőteljesen kell kifújnod a levegőt. Érted? – kérdezi végül, miközben én továbbra is a mellkasomat dörzsölgetem, mire ő csak felnevet – Ugyan nem csaptam nagyot.
- Nem… de azért megéreztem… - mondom mosolyogva, majd visszafordulok a sziklához.
Nagyon meglepett, hogy Rufus egész eddig szemmel követte a próbálkozásaimat, azt hittem tényleg elaludt. Vagy csak játszotta az eszét? Lehet végig színlelt, hogy ne legyek feszült attól, hogy néz? Nem tudom… De most meg kell próbálnom ismét. Eddig valóban nem gondoltam bele, de ahogy jobban átgondolom a tanítóm szavait egyre világosabbnak, és ésszerűbbnek tűnnek a tanácsai. Azért lobbant be mindig ilyen hamar, mert túl sok levegőt fújtam ki, viszont így hamar kifulladtam. Vagyis figyelnem kell a dolgokra. Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy lenyugodjak, és a pulzusomat szinten tartsam. Próbáltam a légzésemet egyenletessé tenni, hogy ne pocsékoljam el a levegőt. Mélyen beszívtam a levegőt, majd lassan, fokozatosan ki fújtam, majd ismét be, és ismét ki. Mint a légzésgyakorlatoknál, csak épp itt sokkalta több levegőt szívok be. Végül az egyik kifújás után a kezeimmel ismét a már berögzült mozdulatot követem, és mikor a beszívásnál tartok, már gyűjtöm, és keverem is el vele a tűz típusú chakrámat. Végül mikor már nem tudtam tovább beszívni a levegőt próbáltam nem olyan hirtelen, de mégis határozottan kifújni a levegőt. Bár nem éppen sikerült egyenletesen kifújnom az előtörő lángcsóva már szinte el is érte a követ.  Ahogy abbahagytam a technikát a levegőhiány miatt, a tűz abba is marad, ám én ezzel mit sem törődve magasra ugrok.
- Ez az!
Idegeskedve nézek a repedt sziklára. Nyelek végül egyet, de végül muszáj lesz elkezdenem. A kézjelekre tisztán emlékszem, és egyszer kétszer elpróbálva próbáltam, minél jobban elsajátítani a technikát, természetesen chakra nélkül, persze a kézjelekkel nem volt gondom, hanem a levegő beosztást próbálgattam még. Ahogy belelendültem, már úgy éreztem sikerülni fog a technika, ha meg nem maximum újra próbálom. Ahogy a kézjeleket mutogatom, és próbálok minél több levegőt, valamint minél több elemi chakrát keveríteni, végül a csúcsponton bent tartom a levegőt. Végül, ahogy az utolsó kézjelet is megcsináltam, jött a feketeleves.
~ Katon: Karyuudan!
Végül a számból kifújt chakradús levegőt begyújtva, sikerült egy nagyobbacska tűzsugarat létrehoznom, amely nekicsapódott a repedt sziklának. Amennyire csak tudtam még elhúztam a tűz beszüntetését, ám végül lihegve rogyok térdre, de fültől fülig tartó mosollyal az arcomon nézek a sziklára. Bár nem volt olyan látványos a technikám hatása, mint Rufusé, de még látszódott a megpörkölt foltok, és még néhány helyen ugyanúgy izzott jelezve, hogy tűzforró ott a szikla. A lihegésemmel mit sem törődve hangosan felujjongok, és a levegőbe szökkenve öklözök egyet a magasba. Végre sikerült. Egy új technikával lettem gazdagabb, és egyre közelebb kerülök hozzá, hogy testvéreim mellett a Djukák legerősebbiké emelkedhessek én is. Persze ez csak hiú álom, de jó lenne végre Kodomo vagy Ameval egy színvonalon lenni.
A nap további része viszonylag már eseménytelenül zajlott. Rufus megdicsért, hogy ilyen gyorsan megtanultam a technikát… mondjuk ez eléggé szubjektív, hisz szinte az egész napom belement, és ez még csak alig tűnt fel. De ez még továbbra sem volt neki elég. Segített abban, hogy kontrollálni tudjam a légzésemet. Adott pár tanácsot, hogyan tudom „tágítani” a tüdőm kapacitását. Első javaslatai közt azt javasolta menjek el napi szinten úszni, vagy futni. A nap viszont lassan a végéhez közeledik, és Rufus úgy döntött, mára ennyi elég lesz. Bár elején próbált ellenállni, de végül csak sikerült meggyőznöm a „sensei”-m, hogy engedje meg, hogy fizessem a ma esti vacsoráját. Így történt hát, hogy az éjszaka végül az egyik vendéglőbe ért. Ám hiába a sok eszem-iszom az álom ugyanúgy ragadt el, mint, minden más napon. A saját házamban, a saját ágyamban egyedül egy apró, ám annál inkább elégedettebb mosollyal az arcomon.