Djuka Ryuu

Csöndesen üldögéltem, és magam elé néztem. Nem volt mostanában semmi újdonság számomra. A háború közeledtével inkább nálam képzettebb ninjákat vetnek be. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a fenét csináljak, de azért próbálok nem unatkozni. Időm nagy részét a nagy fánál töltöm, amin katana csapásaimat gyakorolom. A fa maga nagyon kemény, és emiatt még csak a kérgét tudtam leszedni, és a törzsén is csak pár vágásnyom éktelenkedik. Most is épp ezt csapkodtam, mikor egy alakot pillantok meg szemem sarkából. Nem akartam bandita vacsi lenni, és ezért gyorsan reagáltam. Előkaptam egy kunaimat, és odahajítottam, ám ahelyett, hogy ordítást hallanék egy postás ninja.
- Hékás! Figyeljél, kit dobálsz!
- Jól van bocsánat, csak éppen nem számoltam azzal, hogy valaki mostanában zavarni fog, és meglepett. Mostanság semmi feladatom sincs.
- Örülj neki!… Nekünk postás ninjáknak most van a legtöbb munkák, hogy ilyen közel vagyok a háború kitöréséhez. No de nem ezért jöttem. Itt van ez. – ezzel átnyújtott egy levelet – A fejesek küldik, miszerint meg kell védened egy Seigyoku no Satoba tartó karavánt.
- Értetem köszönöm.
Miután átvettem a levelet a postásninja megfordult, és elsietett. Mielőtt kibontottam a levelet az eldobott kunaimat keresgéltem, amit röpke negyedóra alatt megtaláltam. Most szépen lassan kibontottam a levelet, és többször is elolvastam. A ninja-tanácshoz fordultak segítségért a karavánmesterek, hogy néhány shinobival ellássák. Azon lepődtem csak meg, hogy megelégednek egy-két D szintű Geninnel is, és cserébe néhány fegyverrel látja el a falut. Nem értettem őket, de hát vállat vontam. Nem azért vagyok shinobi, hogy talányokon gondolkozzak, éppen ezért gyorsan szállásomra ugrottam, és minden fontos dolgot elpakoltam. Miután kész voltam indultam is a kapuhoz, ahol a karaván már várt. Mint a levélben írták megmutattam nekik a üzenetemet. A karavánmester mosolygott.
- Rendben-rendben. Akkor indulhatunk is? – kérdezte lágy hangon.
- Hogy-hogy?
- Megvan mindenki, akit kértünk. – mondja vissza.
Ekkor jöttem rá, hogy egyedül kell boldogulnom.

Miután elindultunk be kell látnom, hogy legalább egy hét lesz az oda út. A karaván lassú tempóval haladt. Három nagy dobozszerűséget 2-2 ló húzott, és a lovakat kocsinként 1 ember irányította a dobozok legtetejéről. Egyedül a karavánmester gyalogolt (rajtam kívül). Sokáig nem szólaltam meg, de végül csak kiböktem.
- Elnézést Uram. Megkérdezhetem, hogy miért csak én vagyok jelen? Hisz jómagam csak Genin vagyok.
- Nyugalom. – mondta kedvesen – Nem számolunk nagy összecsapásokra.
- Akkor miért kellek? – kérdezem, bár tudtam, hogy már nem szabadna kérdezősködnöm.
- Nos… - kezdi bele a Karavánmester – A mi karavánunk városról-városra jár, és különböző dolgokat adunk el. Ám van egy csoport, aki szeret hátráltatni minket, hogy minél tovább megvárakoztassuk a drága vevőket.
- De akkor mégis van szó kisebb összetűzésekről nem?
- Félreértesz. Ezek az emberek képzetlenek, és ninja mértékkel valahol az E szint alsó táján találhatóak.
- Ezt most komolyan mondja?
- Igen.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy valaki egy Akadémiás gyereknél is gyengébb legyen, de nem szabad kételkednem megbízom szavainak hitelességében. Az első nap további részét a Karavánmesterrel való beszélgetéssel töltöttem. Mint megtudtam a férfit Sousukenak hívják. Minél tovább beszélt, annál jobban megkedveltem. Első ránézésre kedves, barátságos a légynek sem tudna ártani, ám mint embereitől megtudtam harcok során nem ismer kegyelmet, ám mikor arra kérdeztem ismerik-e az ellenséges csapatot mindannyian kitérő választ adtak, és nem válaszoltak egyértelműen. Végül kénytelen kelletlen beláttam, hogy míg nem akadunk össze a rivális csapattal nem lesz esélyem megismerni őket, míg az emberek úgy látszik, tudják kik azok, de nem szeretnének tudomást venni róluk. Az éjszaka folyamán felváltva őrködtünk az emberekkel. Kérésemre én többször kerültem sorra, mint a többiek, mivel úgy gondoltam ennyit meg kell tennem, ha már munkát adtak. Másnap délig kutyagoltam, mikor aztán megfordult a gyomrom. Szégyelltem magamat, és próbáltam nem tudomást venni róla, de Sousuke úgy látszik meghallotta. Füttyentett, majd így szólt.
- Nos, emberek együnk!
A lovászok megállították a lovakat, és vidáman ugrottak a földre. Mint kiderült a dobozok valójában mozgó árustrandok, és mikor egyiknek kinyitották ajtaját elcsodálkoztam. Rengeteg fegyver, páncélzat, eszközök volt elrendezve, és néhol selyemkötegeket és egyéb drága holmikat is megpillantottam. Sousuke rám mosolygott, mikor az elképedt arcomat látta.
- Na igen… jó sok mindent árulunk. Sushi vagy rizsgombóc?
- Tessék? – kérdezem meglepődve.
- Mit szeretnél enni. Suchit vagy rizsgombócot? – mondta még nagyobb mosollyal.
- Őőőő… rizsgombócot. Köszönöm. – mondom, mikor átnyújtják a gombócot – Jó étvágyat!
- Jó étvágyat! – válaszolnak a többiek, és mindenki elkezdte enni.
Nagyon ízlett a rísz gombóc. A fűszerezés tökéletes, a rísz keménysége pont megfelelő, és pont annyira tapad össze, amennyire kell.
- Ez nagyon finom volt. – mondom, mire végeztem.
- Feleségem receptje. – közli az egyik lovász.
Elismerő bókokat küldtem a lovász feleségének, aki nevetve mondta, hogy majd átadja. Amint mindenki kész volt szedelőzködtünk, és továbbindultunk.Bárhogy is akartam figyelmem többször is ráösszpontosult a mozgópultra. Részletesen meg akartam nézni, de nem akartam ezzel is hátráltatni a karaván mozgását. A nap végére, már nem tudtam megállni. Amint megálltunk pihenni odaálltam Souske elé.
- Uram…
- Megmondtam, hogy szólíts Sousukenak. – mondja már sokadszorra, bár látszólag nem húzta fel magát.
- Igen Uram…. vagyis Sousuke.
- Na szóval mit akartál?
- Azt szeretném kérdezni, hogy megengedné, hogy megnézzem azokat az árukat?
- Mi az, hogy. Sőt ha még vásárolgathatsz is. – mondja nevetve.
- Köszönöm U… Souske. – hálálkodok.
Sousuke elővett egy kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Mikor kinyitotta ismét szemem elé tárult az a rengeteg minden.
- [color=green]Csak utánad. – mondja, és befelé int.
Bólintok, és belépek. Alig tudtam levegőt venni olyan izgatott lettem. Csodás fegyvereket pillanthattam meg. Bárhogy is próbáltam tettetni, imádtam a fegyvereket, és mindig is szerettem volna kitanulni mindegyik fegyver forgatását. Bár nem nagyon ismertem a nevüket, mégis nagyon megigéztek e gyilkos szerszámok. Mikor ránéztem az árukra, rögtön felcsillant a szemem.
- Souske. Nem lenne gond… öhm… lehetne… akarom mondani, vásárolhatok?
- Persze, hogy kehet. – mondta ugyanolyan stílussal, mint eddig Sousuke.
Előkaptam tárcám zsebemből, és máris tüzetes vizsgálódásba kezdtem. Kezdetben olyan dolgokat vettem, aminek még hasznát vehetném, és ismerem őket. 5 db Shurikent, 3 m Dróthuzalt és 5 db Robbanó jegyzetet vásároltam, illetve egy Széles Övtáskát, hogy ezek egy részét tudjam hova pakolni. A további események, már viszonylag nehezebbek voltak. Még maradt egy kis vagyonom, de nem tudtam mit vegyek rajtuk. Megkérdeztem Sousuketól az egyik fegyver nevét.
- Az egy Kusari Gama. Roppant hatásos fegyver távolban is, és ha ellenfeled közel kerül, akkor ott is tudod használni. De közelharcban javaslom a Katart, illetve egy Alkarvédő sem jöhet rosszul.
Újabb lendülettel megvásároltam mindhárom dolgot, ám mikor a Katart és az Alkarvédőt is kifizettem volna azt mondta, hogy az a ház ajándéka. Nem tudtam szót arra a boldogságra, amit most éreztem. Kiszaladtam, és menet közben új fegyvereimet nézegettem. A katart az Övtáska övrészével rögzítettem, és máris nézegettem a Kusari Gamat. Elengedtem a legvégét, és elkezdtem magam mellett forgatni. Hallottam, ahogy a penge „karcolja” a levegőt, és bármelyik pillanatban kész lenne megszabadítani valakit egyik végtagjától. Egyik kör végén előrefelé csapom, amitől a Kusari Gama feje előtört, majd mikor csúcspontig feszült visszarántottam. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy lefejezzem magamat, de időben leguggoltam.
- Ez túl közel volt. De ahogy látom, az eheti hajvágásom megvolt. – nézek rá egy-két levágott hajszálamra.
A karaván emberei jót kacagtak poénomon, és figyelmesen nézték, hogy gyakorolok. Éjszaka alig tudtam elaludni annyira izgatott voltam. Igaz, hogy minden ízületem sajgott a Kusari Gamatól, ugyanis többször megvágtam karomat, mikor megpróbáltam elkapni a fegyvert, de mostanra elég jól megtanultam, hogy kell forgatni, bár még mindig nehezemre esik az elkapás. A 3. napra ébredve a karaván lovászai arra ébredtek, hogy fegyverek csattognak. Azt hitték rajtuk ütöttek, ám meg győződhettek, hogy csak én és Sousuke gyakorlunk. Katarjaink vadul csattantak minden egyes ütközetnél. A fegyvernek igen szimpatikus tartása volt, és emiatt míg azt használom másik kezemmel katanamat tudom forgatni. Hiába volt hosszabb fegyverem, illetve 2 db, mégis Souke könnyedén legyőzött. Már több sebből is véreztem, de nem adtam fel, ám az Inasok jelezték, hogy indulnunk kellene. A mai napom ahelyett, hogy tele lett volna izgalommal hót unalom volt, mivel hagynom kellett, hogy sebeim összeforrjanak, és nagyjából begyógyuljanak.
- Sousuke! Holnap délre már ott is lehetünk. - tájékoztatta a legelöl haladó inas.
- Rendben köszönöm.
A nap további része, már tényleg nagyon pocsék volt, mivel be kellett látnom, hogy ezek a szimpatikus emberek hamarosan célba érnek, és utána vissza kell térnem eseménytelen napjaimig. Az éjszaka azonban nem sikerült nyugalmasnak. Éppen én őrködtem, mikor halk recsegés, ropogás lett hallható.
- Sousuke… - suttogok hátra.
- Igen hallom! Ezek ők lesznek!– mondja kicsit feszülten – Ha megkérlek, ne használd a fegyvereket!
- Igenis. – mondtam kicsit furcsállva, hogy nem sebezhetem meg ellenfeleimet.
Nem kellett sok, hogy megpillantsam az egyik támadót, aki egy…
- Hisz ezek csak gyerekek! – mondom kicsit hangosabban.
Úgy látszik megsértődött a másik csapat, mert rögvest támadásba lendültek. Azonban látszottak, hogy nem voltak tökéletesen kiképezve. A shurikenjeiket rosszul dobták el, ami csak pár centit ment előbbre, és leesett. Az ütéseket nem bírták, mivel egyetlen erősebb ütéstől földre estek. Pár pillanaton belül Sousukehoz fordulok, mikor az összes támadó lihegve a földön feküdt.
- [color=blue]Mit jelentsen ez Sousuke? Kisgyerekek ellen lettem felbérelve? – kérdeztem kicsit feszülten.
- Bocsáss meg nekünk, de a fiaink nem örülnek, hogy állandóan utaznunk kell a pénzünkért, és mivel mi túl erősek vagyunk hozzájuk, ezért úgy gondoltuk, hogy egy genin pont megfelelne fiainknak. Mi hozzád képest.. ne sértődj meg, de ez az igazság… valahol az A szinten vagyunk. – mondja, amitől eléggé meglepődtem.
Napkeltéig az Inasok a gyerekeiket ápolták, én meg ott álltam még mindig tanácstalanul. Nem óhajtottam családi dolgokba avatkozni, ezért nem mentem közelebb hozzájuk. Az inasnak tényleg igaza volt. Kereken délre érkeztünk Seigyoku no Satoba. Kelletlenül, de szépen sorjában elbúcsúztam útitársaimtól, és gyerekeiktől, akik kicsit morcosak voltak rám, mert tegnap olyan durván bántam velük. Mikor a búcsúzkodás megvolt Sousukehoz léptem.
- Remélem jól fog menni az üzlet, és sikerül annyi pénzt szereznetek, hogy több időt tölthessetek a fiaitokkal.
- Remélem is. – mondta mosolyogva Sousuke.
- Viszontlátásra Sousuke.
- Viszontlátásra Ryuu.
Ezzel megfordultam, és gyors tempóba visszafele indultam.

Mivel most gyorsabban haladhattam gyorsan elhagytam a falu képét, és az idefelé vezető út idejének fele elég volt, hogy hazaérjek. Sötétedésre léptem be a kapun. Lihegve, de büszkén lépkedtem. Célom a ninja tanács volt, akiket meg is találtam. Illedelmesen megvártam, míg hívatnak, és jelentést tettem mindenről. Az út részleteiről, a karavánról, való tapasztalataimról, a ránk támadó gyerekekről, illetve a visszautam eseménytelenségemig. Mikor megkérdezték, hogy történt-e valami egyéb is azt válaszoltam, hogy nagyjából megtanultam a Katar és a Kusari Gama használatát, ám még nem tökéletesen. A ninja tanács bólintott, és elengedett. Mikor végre hazaértem lepakoltam, és belehuppantam, és szunyókálni kezdtem. Másnap délig aludtam. Mikor felébredtem új fegyvereimmel kezdtem gyakorolni. Érkezésem utáni 5. napon értesítettek, hogy Sousuke teljesítette ígéretét, és fegyverekkel látta el Holdat. Tudtam, hogy Sousuke meg fogja tartani az ígéretét, így nem csodálkoztam rajta. A további napokban viszont folyamatos edzésbe kezdtem, hogy sikerüljön túlélnem a közelgő háborút.

(az itt vásárolt dolgok, illetve az alkarvédő, Katar már az adatlapomban is fel van tüntetve egy ideje, csak gondoltam kijátszom azt valahogy. Ha rossz lenne elnézést de ez az első élményem…)

Remek! Semmi extra, dög unalom ami mostanában hiányzik. Nem akartál a karakteredből hőst csinálni, csupán a társadalomban elfoglalt helyét játszottad ki élvezetesen és reálisan, ezért megkapod a maximálisan adható chakrát. +8 ch a jutalmad, valamint 1500 ryo.

Hát, hogy megvalljam, nem hittem volna, hogy ilyen fárasztó lehet a ninja dolga. Egészen máig szinte semmi dolgom nem volt, ám most... végül is háború van, legalábbis annak az előkészületei, de akkor is elég fárasztó ez sok tesz-vesz. Akárhogy is nem fogom feladni. Bár csak D szintű genin vagyok, azért én is kaptam néhány kimerítő feladatot, ám szerencsére nem a legelején. Mivel a feladataimhoz nincs szükségem a fegyvereimre, így nem is vittem magammal őket, szóval bekerültek szépen rendezetten az erre a célra kijelölt kétajtós szekrénybe. Az ajtóban állva boldog voltam, hogy segíthetek az otthonom lakóinak, ám rá kellett döbbennem arra, hogy hosszú dolgom lesz. Mint kiderült a faluban a legtöbb shinobi csapatok, a geninek nagy részével együtt éppen kívül tartozódnak, így az otthoniakra sok feladat maradt. Na, ilyenkor bánom, hogy nem tartozok egy csoporthoz sem, így az osztagtársaim hiányában egyedül kellett boldogulnom. Az első feladatom egyszerű gyomlálás volt... azon a  nem volt ez ilyen könnyű. Mint kiderült egy eléggé lepusztult ház körüli, már-már engem lenövő fűtengert kell lekaszabolnom. Ez a ház az istenháta mögött volt szinte. Rossz szokásomról vall, hogy amint megkaptam a kaszát, máris elkezdtem vele vagdosni, aminek az lett a vége, hogy egyik elkorhadt kerítést, amely a fűben rejtőzködött, szépen ripityára törtem... de szerencsére így tisztább lettem azzal, hogy akad még itt egy kerítés is. Ezzel a munkával viszonylag gyorsan végeztem, ám jött a feketeleves. A levágott fűt, ugyanis a parancs szerint egy rakásra kell halmoznom, hogy a halmot elvihessék. Naná, hogy a természet ellenem volt. Alighogy elkezdtem a szél elkezdett süvíteni, amitől a fű nagy részét elsodorta, és kezdhetem, előröl. Úgy egy fél óra múlva végül kész lettem, így indultam is vissza a Ninja-Tanácshoz. Ahogy beléptem, a tanács tagjai fáradtszemekkel rám néztek, majd a papokat átnyálazva kiadták a feladatot. Remek.. szóval pihenni sem pihenhetek. Sajnos most mehettem árukat cipelni a kaputól a falu raktárába. Miután jelentkeztem a feladatra, máris a kezembe nyomtam két hatalmas kosár gyümölcsöt, három nagy tekercset, vagy 5 méter textilt, és egy rakás kunai tőrt (szerencsére dobozban voltak). A súly alatt szinte összerogytam, mire az árus egyszerűen elment, és a raktárosnak mondó férfi szólt, hogy kövessem. Míg én majd meg szakadtam a kövér férfi üres kézzel baktatott előttem, és arról panaszkodott, hogy ilyen fáradt. Majdnem azt mondtam, hogy "Fulladj meg!", vagy, hogy "Gyere cseréljünk! Én panaszkodok, te cipekedsz", ám türtőztettem magamat. Végül megérkeztem, és letehettem terhemet, búcsúzóul egy morgást engedtem meg magamnak. Ismét visszatértem a tanácshoz. Miután beléptem nagyon meglepődtem. Több tanácstag is aludt, vagy csak pihent. A raktárossal ellentétben meg is értette a helyzetet. A papírhalmokból kiindulva rengeteg dolguk lehetett mostanában, és nagyon megviseltnek tűntek. Most végre lazító munkát kaptam. A tanács tagjai megkértek, hogy segítsek nekik szétválogatni a lepecsételt papírokat a pecsétetlentől, ugyanis mikor az egyikük elaludt olyannyira hátradőlt, hogy elborult a székével együtt és felrúgott jó pár halmot. Az íróasztal előtt maximum 20-30 papír lehet, amivel alig 5 perc alatt végeztem. Már majdnem indultam, mikor szóltak, hogy még nem végeztem. Az asztal mögé vezettek, és elszörnyedve láttam, hogy több száz ilyen papír volt szana-szét, és a kupacból egy szunyókáló férfi feje látszott csak ki. Gondolom ez az ipse felelős ezért. Fél, vagy talán 1 órányi kimerítő munka után, már tényleg lihegtem. Az áru súlya is elegendő volt arra, hogy lefárasszon, de ez a monotonmunka teljesen kiszívta az energiatakarékimat. Már nem tudtam, olyan könnyen vigyázban maradni, míg a Tanács tagjai beszéltek hozzám. Kissé meggörnyedve néztem a papírt, amelyről felolvasták a feladatokat. Ahogy elnéztem sajnos még a felénél sem voltak a dolgok. Akaratlanul is felnyögtem elszörnyültségemben, ám szerencsére ez nem tűnt fel senkinek. Mikor végre megkaptam a feladatomat azt hittem dobok egy szaltót helyben. Naná, hogy segítenem kell egy vén szipirtyónak a kertben. Mikor odaértem a rusnya banya még nem volt kint, így be kellett kopognom. Mikor kijött azt hittem rám szól, hogy késtem (nem nagyon siettem), ám e helyett kedvesen üdvözölt, és beljebb invitált. Helyet foglaltam, mivel a nő azt mondta, hogy üljek le. Hozott egy-két csokis sütit, mellyel megkínált. Iszonyú finom volt. Se nem túl kemény, se nem túl puha, se nem túl édes, se nem túl kesernyés... pont tökéletes. Egy pohár tej után, már újra frissnek éreztem magamat, így szinte örömmel indultam el az öreg hölgy után, és szó nélkül neki álltam a feladatomnak. Kis lyukakat csináltam földbe, majd zöldség magokat szórtam bele. Ezen túl zöldségeket is kellett szednem. Szép nagy répák, és krumplik teremnek ebben a földben. A nő miközben dolgoztam finom ínyencségekkel kínált, amit hülye lettem volna nem elfogadni. Azonban csalódottságomra végeztem. Csak 2 órát töltöttem itt, de nagyon megkedveltem ezt a kis kunyhót. Búcsút intettem hát a nőnek, majd visszatértem a Tanácshoz. Mikor megláttak felsóhajtottak, és az asztalon lévő papírokra néztek. Mivel mindegyikük pihent úgy véltem talán most végeztek. Azonban bűnbánatom nem sokáig maradt, ugyanis hamar nagyon boldog lettem, ugyanis azt mondták, hogy mára ez lesz az utolsó. A mai nap már-már elment. Kb 5, fél 6 lehetett, szóval örültem, hogy hamarosan végzek. A végére gyerekfelügyelet maradt, ám a gond ott kezdődött, hogy a lurkók nem éppen jófiúk, és az iskolában vannak büntetésben. Ám ott jövök a képbe, hogy a tanáruknak idegproblémái miatt terapeutához kell mennie. Kicsit feszengve léptem az iskola területére. Most először járok itt. Ugye mivel én újként érkeztem a városba, és mivel túl idős voltam nem járhattam ide. Most azonban kiképzett geninként itt állni elég... furcsa volt. Mit volt mit tenni vállat vontam, majd elindultam. Egyszer csak egy nő viharzik oda hozzám, és egy terembe rángat, majd sok szerencsét kívánt, és eliszkolt. Hát a helyzet nem volt éppen rózsás. A suhancok törtek, zúztak mindent, amit csak láttak. Egy ideig próbáltam csitítani őket, sikertelenül. Kissé kattant nálam valami. Ideges léptekkel elindulok a kölykök felé. Fűnyírás, cipekedés, monoton munka, kertészkedés... és most ez. Elég dühös voltam, és ezt a negatívumot a kölykökön eresztettem ki. Megragadtam őket karjuknál fogva, és a rendetlenség kellős közepére. Ha egyik kölyök futni próbált a Dinamikus Akciót használva őt is elkaptam, majd miután az áldozati bárányokat végre összetereltem felvilágosítottam őket, hogy most rögtön rendet raknak, vagy egy-két végtaggal kevesebbel mennek haza. A gyilkos düh, amiben a szememben égett meggyőzte őket, hisz komolyan gondolom (ami természetesen nem volt igaz, és ezt tisztáztam is később velük, mikor végeztek). A tanárnő arra érkezett, hogy a kölykök csöndben ülnek maguk elé meredve, és az osztály csak csillog, villog. Elbúcsúztam, és miután leadtam a küldetést hazafele vettem az irányt. Alig nyitottam, majd zártam be magam után az ajtót, leroskadva az ágyamra rögtön elaludtam. Másnap éreztem csak meg az előző nap szörnyű következményét. Pechemre egy szép nagy izomláz következett a mai „szerencse” listámon, amitől szinte már mozdulni sem tudtam. Egy szanitéc segítségével tudtam csak talpra állni, ugyanis lábaim olyannyira merevek lettek, hogy még a felülés is fájdalmat okozott. De egy kis gyógy masszás féleség hamar rendbe rakott. Pár röpke óra egy hidegfürdő alatt, illetve egy kis gyógy kence múlva a sajgás már szinte minimálisra enyhült. Aztán jött megint az őrület. Attól tartottam, hogy a mai napom is a tegnapihoz hasonló lesz, azonban hála az égnek mára pihenő napot kaptam a tegnapi nap után. Azt tartják, hogy az izomlázat egy jó edzéssel kell eltüntetni végleg, így a mai napot végig edzettem, és minden hibámért, amit vétettem 10 fekvőtámaszt végeztem el, így próbáltam magamat fegyelmezni, majd éjszaka nagyon korán lefeküdtem.