Ashina Hitomi

- Hitomi, kislányom, gyere le a szobádból, és nézd meg mit vettem ma ebédre ! - kiabált nekem anya egyik reggel, mikor épp szabadságom voltam.
- Megyek már, megyek. - válaszoltam, miközben becsuktam magam után az ajtót, majd lesiettem az emeleti lépcsőn. - Nos, mi az a nagy dolog, ami nem tűrt halasztást ? - kérdeztem anyámtól, mikor a konyhába értem.
- Rák ! Rákot vettem ebédre ! És te még nem is ettél rákot ! Itt az ideje, hogy végre megkóstold.
- De én már ettem rákot !
- Igen ? Mégis mikor ? - nézett rám meglepődve anyám.
- Az egyik küldetésemen.
- Valóban ? Elég jó dolgod lehetett.
- Igazából ez nemrég történt, tudod, akkor, amikor Hatsuna a múltkor hazajött arról a hosszú küldetéséről. Na, aznap a Raikage engem is hívott, mert a számomra is feladata volt.
- Áh, már emlékszem ! Ez aznap volt, amikor az egyik vendégem a fodrászüzletünkben kereste a kutyáját. - mondta anyukám, mialatt leült az egyik konyhai székre.
- Igen, igen, ez is akkor volt. De ami fontosabb, mikor a palotába értem, a Raikage azt a feladatot bízta rám, hogy vegyek részt egy kereskedő születésnapján. - meséltem, miközben már én is az egyik széken ültem.
- Minek ? - kérdezte elképedve anya.
- Természetesen nem csak úgy. Mivel itt volta faluban a lánya is, akit, Shinának hívtak, őt kellett elkísérnem az apja születésnapjára. És ez után tartották a végrendelet felolvasását is, természetesen azon is részt kellett vennem, hisz ki tudja kinek tetszik és kinek nem egy öregember végrendelete.
- Na igen, ráadásul milyen gazdag lehet egy kereskedő...
- Ja, és persze nem egyedül mentem, jött velem egy jounin is, Mizore. Aztán másnap reggel mind elindultunk egy hintóval Kanasabiba.
- Kanasabiba ? - kérdezett vissza anyám. - Ott már én is jártam ! Elég szép kis város.
- Igen, és nincs is messze. Mi fél nap alatt odaértünk a hintóval. Az út eseménytelenül telt, így rendesen megérkeztünk. A hintó pedig egyenesen Shináék családi kúriájához vitt minket. Mit ne mondjak, hatalmas volt az az épület, már egyenesen palotának lehetett volna nevezni, mint inkább kúriának. Aztán amikor be akartunk menni a házba, megállított minket két szolga, és azt kérték, hogy adjuk oda nekik a fegyvereinket.
- A fegyvereiteket ? De akkor hogy tudjátok megvédeni Shinát, vagy bárkit, ha valami csetepaté törne ki a végrendelet felolvasásakor ?
- Igen, nekem is ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, de aztán eszembe jutott, hogy nekünk ninjáknak ott vannak még a fegyvereken kívül a jutsuk is. Szóval Mizore-sannal átadtuk nekik a fegyvereinket, így bemettünk az estélyre. Ámde, azon az estélyen már első látásra sem volt minden rendben. Először is, mindenki feketében volt, aztán meg sokat könnyeztek is. Mintha valami nem is születésnapra, hanem inkább valami gyászszertartásra érkeztek volna. Később kiderült, hogy igen, gyászszertartásra érkeztek, mert Shina apja meghalt. Állítólag valami baleset történt, de a körülmények egyesek szerint érdekesek voltak.
- Te jó ég ! - emelte a szája elé a kezét anyám riadtan.
- Mindazonáltal, miután ezt megtudtuk, már nem az volt a feladatunk, hogy Shinára vigyázzunk, hanem csak ott kellett lennünk a gyászszertartáson és a végrendelet felolvasásán.
- De miért ? - szólt közbe értetlenül anya. - Ha az apja gyanús körülmények között halt meg, akkor nem az lett volna a logikus, hogy a lányára is jobban vigyázzanak ?
- Hmm... így utólag belegondolva valóban igazad lehet, de tudod, akkor nem gondolkodtam ilyesmiken. - tűnődtem el magam is. - Talán csak nem akarták elismerni, hogy az öreg valóban gyanús körülmények között halt meg, vagy ha ez nem, akkor végképp nem tudom mi az oka. Na de, lényeg a lényeg, hogy ezt követően Mizore-san elment megkeresni a munkaadónkat, én pedig ott maradtam egyedül partin. Nem volt mit csinálnom, szóval szét néztem egy kicsit azon az estélyen. A vendégek minden féléről beszélgettek, de általában mindenki szomorú volt. Ja, és megkínáltak süteménnyel, elég finom volt. Némi idő elteltével aztán visszatértem arra a helyre, ahol elváltam Mizore-sannal. Mikor ő végre előkezült, közölt pár érdekes és fontos információt. Elmondta, hogy ez az estély, amire érkeztünk, nem is estély, hanem virrasztás. Aztán, amiért itt vagyunk, a végrendelet felolvasása, az egy óra múlva fog elkezdődni, és a város vezetője olvassa fel, ígyhát addig itt kell maradnunk. Tehát volt egy szabad órám. Ezt azzal töltöttem, hogy kerestem pár finom falatot, akárcsak Mizore-san is. Na, hát ott ettem életemben először rákot. - mosolyodtam el.
- Tehát így jutottál te rákhoz ! - mondta elképedten anyám.
- Igen, igen. Utána pedig, megtaláltam azt a süteményt, amivel az a cselédlány megkínált néhány perccel korábban. Vettem belőle még párat, mert tényleg finom volt, majd kerestem valami innivalót, egy kis szőlőlevet. Végül, mikor már nem volt mit csinálnom, kihallgattam, miről beszélnek a vendégek, de...
- Te hallgatóztál ? - döbbent meg immár másodszor anyukám.
- De csak azért, mert unatkoztam, egyébként sem mondtak semmi érdekeset. Aztán, amikor úgy éreztem, már majdnem letelt az egy óra, a terem hátsó végébe sétáltam, mert nekünk onnan kellett ügyelnünk a felolvasásra. Habár az óra vége felé elkezdem fájlalni a fejem, de nem nagyon törődtem vele. Aztán elkezdődött a szertartás, mondtak néhány szép szót a halottról, hirtelen azonban valaki felsikoltott. Miközben Mizore-san igyekezett minden vendéget megnyúgtatni, mi kimentünk a hátsó udvarra, ugyanis onnan jött a sikítás.
- És ki sikított ? - kédezte türelmetlenkedve anyu.
- Egy cselédlány. Azért, mert ott találta az udvaron Shinát holtan. - hajtottam le a fejem szomorúan.
- Egek ! - sápadt el anyám. - Az apja után most Shina is meghalt ?
- Igen, ráadásul megölték. - miközben ezeket mondtam, láttam, hogy anya csak ingatni tudja a fejét döbbenetében. - Ezek után viszont, ki kellett kérdeznem, és előbb persze megnyugtatnom azt a cselédlányt, aki ott volt velünk. Miután sikerült megnyugodnia, a cselédlány elmondta, hogy Shina nem sokkal azután, hogy megérkezett, veszekedett az egyik testvérével, de ezen kívül nem tudott semmi fontosat mondani. A továbbiakban Mizore-san elmondta, hogy valószínűleg azért fájdult meg a vendégeknek és nekem is a fejem, mert valami légi méreg lehetett a levegőben. Ezt követően Mizore-san adott nekem egy rádiót, olyan mikrofonosat, amit aztán feltettem magamra, és megkért hogy rejtőzzek el kint, és értesítsem, ha valami történne. Én pedig ezután elrejtőztem egy istálló árnyékában, és onnan kezdtem el figyelni a házat és a környékét. Egy néhány percig hallgattam az éjszaki természet hangjait, békakuruttyolást, bagolyhuhogást, meg mindent, de egyszercsak hirtelen elhalkult minden. Még a rádióm is tönkrement, nem tudtam elérni Mizore-sant. Ekkor viszont lépteket hallottam.
- Te jó ég ! - rémült meg anyu. - Ez egyre rosszabb. De ugye nem lett semmi baj ?
- Baj ? Hát, attól függ kinek a szempontjából. Ami engem illet, én úgy gondoltam, hogy mindenképp meg kell néznem, hogy mi az, mert különben soha nem tudom meg mi történt, hiszen magamra voltam utalva. Végül óvatosan kinéztem, és valami szörny árnyékát láttam meg.
- Szörnyét ? Mégis milyen szörny ? De ugye nem vett észre ?
- Nem, szerencsére nem. De ezután a szörny elkezdett kiabálni. Azt mondta, hogy ő is az elhunyt fia, és ő is kikéri a részét az örökségből. Erre persze a vendégek kiszaladtak az udvarra, én pedig hallottam, hogy valami átokról sugdolóznak. Rövidesen megérkezett Mizore-san is. Ezt követően a szörnytől megtudtuk, hogy ő ölte meg Shinát és apját is.
- Szent ég. Akkor valóban egy elátkozott szörnyeteg lehetett. - vélekedett döbbenten anyám.
- Minden valószínűség szerint. Ezután Mizore-san megpróbálta távozásra bírni a szörnyet, de az persze nem akart elmenni. Így harcolni kezdtek. Tűz és víz jutsukat vetettek be, erre természetesen kitört a pánik a vendégek között, össze-vissza sikítoztak, meg menekültek. Én pedig úgy döntöttem, hogy inkább a civileknek segítek a menekülésben, minthogy Mizore-sannak segítsek harcolni, végülis ő jounin meg tudja védeni magát.
- Jó tetted, kislányom. - mondta mosolyogva anyu. Láttam rajta, hogy megnyugodott.
- Persze utóbb Mizore-san is ezt az utasítást adta. Szerencsére az emberek engedelmeskedtek nekem, így könnyen át tudtam terelni őket a kúria mögé. Aztán megérkezett a városi őrség, azok is elkezdtek harcolni a bestiával. Végül, körülbelül tíz perc múlva vége volt a harcnak. Mizore-san elmondta, hogy megölte a szörnyet, de az őrök is elestek.
- Oh, jaj... - szomorodott el anya.
- Hát, igen, viszont legalább Mizore-sannak és a vendégeknek nem lett semmi baja.
- És neked, kislányom ? - kérdezte aggódva anyukám.
- Nem, én sem sérültem meg. Ezek után már csak a végrendelet feolvasását tartották meg, a virrasztást nem. Érthető okokból a vendégek már nem akartak sokáig azon a helyen maradni. Szerencsére ott már minden rendben ment, nem történt semmi felfordulás. Az esemény végeztével megkaptuk a küldetésért járó pént, és ezután már haza is jöhettünk.
- Nos, bár sokan meghaltak, de a legnagyobb szerencse nekem mégis az, hogy te itt vagy, kislányom. - mondta anyám, majd felállt az asztaltól. - Na, nekiállok elkészíteni a rákot, mert ha így haladok, sosem lesz kész.
- Igen. - válaszoltam, miközben az ebédre szánt rákokra tévedt a tekintetem, elhagytam a konyhát.