Felső Szintek

**Kanmiru** Szer. Márc. 31 2010, 22:32

Amegakure no Sato tornyokkal barázdált városképének felső szintjein járva az embert joggal kerítheti hatalmába az érzés, hogy minden lépését folyamatosan figyelik. Idefent nem dívik csak úgy... őgyelegni. Gazdag emberek lakhelyei találhatóak itt, olyanoké, akik gyárakat és más ipari komplexumokat tartanak a kezükben. Azoké, akik az Alsó Szintek lakóit zsákmányolják ki nap, mint nap, csakhogy életszínvonalukat fenntartsák. Vagy épp azoké, akik régen hatalmas szolgálatot tettek a falunak és az Isten Kegyelméből itt kaptak lakást. A Felső Szintek utcái mindig tiszták, s csak az esőtől síkosak. Drága italkimérdék és éttermek helyezkednek el a hatalmas tornyok között, amelyek egy-egy szintjét leválasztva, luxus lakóházként használnak az igazán módos civilek és shinobik. Az átjárás függőutakon történik a különböző tornyok között, viszont sokszor botolhat bele itt az ember azon shinobi járőrökbe, akiknek a feladata a város fentről történő megfigyelése. Az őgyelgőket hamar igazoltatják és elzavarják, hogyha nem tudják hitelt érdemlően megmagyarázni jövetelük célját.

~ Uchiha Kagami - 2019.11.01

**Korotsuki Kazeno** Kedd Jan. 24 2012, 20:36

Kazeno szeme lassan kinyílt. A szokásos plafont megpillantotta, majd felsóhajtott. Ez a nap is úgy kezdődik, mint a többi. Várt még egy kicsit, hogy a szeméből teljesen kimenjen az álom.
Egy kis idő múlva unottan felült és az órára nézett. A látott idő nem lepte meg, ám mégis rosszul érintette. Alig múlt négy óra.
- Már megint nem aludtam túl sokat. – gondolta.
Ledobta magáról a takarót és kipattant az ágyból. Megmozgatta a tagjait. Rá kellett ébrednie, hogy hiába aludt keveset, mégis teljesen fitnek mondhatja magát. Ezen nem kell meglepődni, mert az utóbbi napokban nem csinált semmi olyasmit, amitől elfáradhatott volna. Leült és összeillesztette a kezeit. Hangosan kifújta a levegőt és koncentrált. Megpróbált elvonatkoztatni a külsőségektől. Szerencséjére a falu szélén ilyen korán még nem igazán van élet és ezért kintről nem jött be túl sok hang.
Kazeno sem igazán tudta, hogy miért van erre szüksége, sőt azt sem, hogy miért csinálja, egyszerűen élvezte a dolgot és nem bírta megunni. Ezek mellett, persze annyit azért mindig is tudott, hogy így könnyebb elérni a belső békét.
Megközelítőleg két teljes órát töltött ebben a talán transznak nevezhető tudatállapotban. Nem tudta mi volt az, ami kizökkentette, de nem is nagyon érdekelte. Felállt és kiment a szobájából, útját egyenesen a fürdőszoba felé vette. Megmosta a fogát és lefürdött.
Fürdés közben csupán azzal törődött, hogy eldöntse mit fog reggelizni.
- A nap többi része úgy is unalmas lesz… - gondolta.
Csendesen beosont a konyhába, hogy a szüleit ne ébressze fel. Elkezdett melegíteni egy nagy adag instant rament és előkészített egy doboz dangót.
Az idő felgyorsult Kazeno számára, mert észrevette, ahogy a kis lángok felmelegítik a rament és a ráöntött víz elkezd párává alakulni. Ezt rendkívül izgalmasnak találta, elvégre a természetnek ez egy kisebb csodája, csak sokan észre sem veszik. Kazeno észrevette, mert ő mindig is vágyott arra, hogy felfedezzen ilyen egyszerű, ám mégis nagyszerű dolgokat. Persze már évekkel ezelőt észrevette ezt, de még mindig lenyűgözte.
A ramen elkészült, ezért Kazeno elzárta a tűzet, majd hagyta kicsit hűlni a rament.
- Kitűnő! – mondta és egy mosollyal nyugtázta a mondatot.
Elkezdett enni. A ramen pont olyanra sikerült, ahogy szerette. A dangót is ízletesnek találta. Ez az egyik kedvenc édessége, így ezzel szemben mindig komoly a kritikája, de most szinte már minden golyó tökéletes ízű.
Kazeno elpakolt, majd kinyitotta a konyha ajtaját. Olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számított. Egy feketemaszkos alakot talált az ajtón kívül, aki mellesleg kiköpött Amegakurei shinobi, ami kicsit megnyugtatta Kazenot. A férfi kinyújtotta a karját és beljebb lökte Kazenot. Belépett és becsukta az ajtót.
- Korotsuki Kazeno? – kérdezte.
Kazeno nem válaszólt, csak bólintott egyet.
A férfi belenyúlt az egyik zsebébe, majd lassan elkezdte kihúzni a kezét…
- Ez itt a tiéd, – mondta – arról, ami benne van egy szót se!
… és elővett egy tekercset. Az előbb említett tárgyat odaadta Kazenonak, aki elvette. A maszkos alak egy füstfelhő kíséretében eltűnt.
- Szóval ez az információ titkosított. – gondolta Kazeno – akkor biztos nem unalmas dologról van szó.
Kazeno kinyitotta a tekercset és elkezdte olvasni a benne álló szöveget. Miután túl volt az olvasáson, átolvasta még kétszer, csak, hogy biztos ne tévedjen semmit.
A tekercsben álló szavak tájékoztatták arról, hogy ő egy kiválasztott és meg kell jelennie egy bizonyos helyen.
- Lenyűgöző! Ma már biztosan nem fogok unatkozni. – mondta és az arcán egy széles mosoly terült el.
A tekercset zsebre rakta és felment a szobájába. Gondolkozott azon, hogy talán el kellene égetni a tekercset, hogy véletlenül se tudja meg senki a dolgot, de egy kis gondolkodás után rájött, hogy ez badarság.
Átöltözött a megszokott shinobi ruházatába és ellenőrizte a felszerelését, majd mindent felpakolt, a hátizsák kivételével. Az esernyőt a hátára akasztotta és lement a nappaliba. Mivel még volt ideje bőven, ezért várt egy órát.
Amikor már úgy érezte, hogy el kell indulnia, írt egy levelet a szüleinek miszerint ki megy sétálni a faluba és talán meglátogatja az egyik barátját, azután kilépett az ajtón és elindult a tekercsben említett hely felé.
Az eső esett, ezért az esernyőt használva védte magát az amúgy szeretett természeti erőtől. A falu igazából még csak most ébredezett az éjszakából, de azért már bőven volt nyüzsgés. Az utcákon a kofák már nagyban hirdették a termékeiket és az emberek nagy része, már étellel megpakolva ment hazafelé, persze az ország szegénységéhez mérten voltak csak megrakodva.
Kazeno lassan megérkezett a találkozási ponthoz. Még nem volt ott senki, de ezen nem is csodálkozott, elvégre kicsit hamarabb érkezett a megbeszélt időpontnál.

**Matuke Hariko** Pént. Jan. 27 2012, 10:45

Az eső kopogása volt az egyetlen hangforrás mely átnyúlt az egész éjszakában, melyet a házam tetején elfeküdve töltöttem. Szemeim nyitva voltak, nem aludtam, ugyan hogyan is aludhattam volna az azt megelőző munkanapom után.
A kórházban voltam mint mindég és segítettem az ottani munkálatokban ahogyan szoktam mindig is, ám egyik pillanatról a másikra egy kunoichit hoztak be hordágyon nagy felhajtást hagyva maguk mögött az emberek. A nő szerencsétlenül járt a járőrözése közben és közvetlen mellette robbant fel egy nagy hatású robbanócetli aminek következtében a végtagjai súlyosan sérültek és az élete is azon a bizonyos hajszálon függött. A kórház orvosai és természetesen én is egész nap azon dolgoztunk, hogy stabilizáljuk a szerencsétlenül járt állapotát ami egészen átment az éjszakába. Miután sok munka fáradozás után stabilizálódott az állapota a nőnek, hazamehettem, ám amikor kiléptem az épületből, csak akkor tudatosult bennem, hogy az egész éjszakát átdolgoztam. Nem is csoda, hogy amikor hazaértem, függetlenül attól, hogy már világos volt, lefeküdtem aludni.
Így kerültem én éjszaka a tetőre, méghozzá a megbillent időérzékem miatt. A kemény munka után az egész napos alvás után éjszaka már nehéz újra elaludni, így inkább úgy döntöttem, hogy kifekszem a tetőre, hogy a bőrömön érezhessem az életető esőt. - Egy nap munka, egy nap pihenés, még egy nap pihenés, még egy nap munka. Mondogattam a beosztásomat magamban miközben azon elmélkedtem, hogy helyes e virrasztani úgy, hogy amikor felkel a nap ismét munkába kell állnom. - Ha akarnék se tudnék aludni, főleg a látottak után. Akár én is lehettem volna az a kunoichi aki pórul jár járőrözés közben, de ez sajnos velejárója az úgynevezett "shinobik létének". Nem zavartattam magam és az éjszakát íjmódon végigtársalogtam. Nem volt senki aki meghallhatná mondanivalómat, mert az emberek késő este félnek kimerészkedni otthonaikból méghozzá joggal.
Az éjszaka közepe tájékán járhatott az idő amikor már kezdtem egy kicsit unatkozni és unni azt, hogy én beszélek ugyan, de választ nem kapok. Még a sűrű csillagok az égen sem tudtak lekötni, elvégre a sűrű felhőzet miatt nem láthattam őket és nem játszhattam "összekötősdit". Éppen azon vacilláltam, hogy vajon megidézzem kedvenc beszélgetőpartneremet Yurát, vagy elmenjek e körbejárni a falut, amikor hirtelen hatalmas fülsüketítő morajra kaptam fel a figyelmem, mely odalentről jött. A szavam egyből elállt és tudtam, hogy mi fog következni. Nem, nem ugrik rám egy éhező fenevad, sokkal inkább én voltam az akinek rá kellett volna vetnie magát másra, ugyanis a hangokat a hasam adta ki erős nemtetszése jeléül, hogy már egy jó ideje nem ettem. Több se kellett fel is kerekedtem egyből és először a házamban néztem szét, hogy van e valami ehető, ám pechemre a kis túlórámnak köszönhetően a kórházba, a bevásárlás elmaradt ráadásul egyetlen egy étterem sem volt nyitva az éjszaka közepén, mert miért is lenne. Így nem volt más választásom mint kopogó szemekkel kihúzni az éjszakát, hogy reggel azon elsők között lehessek akik Yakitorit ehetnek.
Az éjszaka valahogy igencsak hosszúnak tűnt a többihez képest, de végül csak eljött az a reggel melynek egyszerre örültem viszont keseregtem is. Az étel melyre annyit vártam, bearanyozta a napomat, ám hamar lelohadt a kedvem amikor tudatosult bennem, hogy ismét várnak a kórházban. Őszintén megvallva semmi bajom nem volt a kórházzal, csak a monotonitás volt az ami nem tetszett. Szerettem volna végre egy igazi küldetést, olyanokat mint régen mint amikor egy szamurájra vadásztam, vagy éppen egy bogárszörnnyel vívtam csatát. Azonban hamar tudatosult bennem, hogy ez a nap el fog térni a többi monoton kórházban töltött napomtól, mert ugyanis egy üzenetem érkezett legfelülről, méghozzá Tenshi-samától. Odabent a szívem mosolyra derült amikor elvettem a felettesemtől a tekercset, majd rögtön egy nyugalmasabb pontra húzódtam, ahol alaposan áttanulmányozhattam a nekem szánt üzenetet. Semmi érdembeli információ nem szerepelt benne, csupán azt tudtam meg belőle, hogy hova kell mennem, bár a helyszín mondhatni a legjobb volt amit kaphattam volna. *Az, hogy egyenesen Tenshi-sama előtt kellesz megjelennem, valamint a dolgot titokban kell tartanom, biztosra vehetem, hogy nem kis fontosságú küldetést bíznak majd rám.* Ami persze kicsit sem volt ellenemre, sőt a Tenshi-sama és a falu iránti "szerelmem" miatt mérhetetlenül boldog lettem. Egy másik kikötés szerint pontosan kell megjelennem a helyszínen, így egyből kaptam is magam és már célba is vettem azt a bizonyos tornyot ahol az angyal él. Háztetőről háztetőre pattogtam, mely egyszerre élvezetes és gyors módja a közlekedésnek. Pár pillanat volt az egész és már el is értem a tornyot, majd abba belépve egyből a felső szintre siettem. Épp a tekercsben megjelölt időpontra érkeztem meg és már csak egy ajtó választott el a célomtól, azonban azon nem léptem be, kint várakoztam, hogy szólítsanak. Rajtam kívül egy másik egyén is jelen volt, egy fiú akinek még elég gyermeteg/fiatal arca volt, bár már sok olyan shinobit láttam aki alig tűnt nyolc évesnek, viszont a tudása és tehetsége egy Jouninéval vetekedett.
- Üdv! Mondtam a kis srácnak, miközben barátságosan mosolyogtam rám.

**Katsumoto Hiro** Szomb. Jan. 28 2012, 16:58

A monoton hetek örvényéből nehéz az ébredés, Amagawa pedig továbbra is csak várat magára. Azon a bizonyos, a Genin vizsga előtti utolsó estén a mester megígérte a tanítványának (természetesen először ledarálva a Jōnin "kézikönyv" jól hangzó, a szituációhoz kapcsolódó tanácsait), hogy a Genin vizsga után különleges küldetéseket fog rá bízni Hiro-ra. Küldetéseket, melyek együttesen fogják lerántani a leplet a fiú ismeretlen múltjáról. Az elmúlt három hét mégsem nem hozott változást a korán kelés, edzés, ebéd, edzés, olvasás, edzés, vacsora, álmodozás fárasztó körciklusába, egészen a negyedik hét kezdetéig.
A szokásos reggeli erőnléti edzés lebonyolítása után hazafelé tart, amikor a szakadó eső még jobban rákezd a helyzethez hasonló monoton és pattogó hangján. Haza... Az Amegakure-i Ninja Akadémiát soha nem tartotta igazi otthonának, a kíméletlenül és szünet nélkül szakadó esőt pedig már-már gyűlölte. Az itt élők hozzászoktak az időjárás viszontagságaihoz, de Hiro soha nem tudott megbékélni a folyamatosan szakadó esővel és változatlan klímájával. A Katsumoto-klán a Medvék Országából származik, "ipszilonodik" felmenője mégis úgy döntött, hogy áthelyezi a családfát a depresszió és komorság országába. Nyerő ötlet...
Az Akadémia főbejáratát csuromvizesen átlépve rögtön megcélozza saját szobáját, ügyet sem vetve a vele szembejövő Akadémiai tanulókra és Genin-ekre. A vizsga utáni örömmámor nem volt elég tartós ahhoz, hogy igazi barátokat szerezzen; túlságosan arra koncentrált, hogy felkészüljön Amagawa feladatára, mintsem hogy barátságok hálójába taszítsa magát.
A szoba ajtaját szinte feltépve Hiro két mozdulat hirtelen megáll a küszöb előtt. Az egy személyre szabott szoba függönyeit valaki elhúzta, így éjszakai sötétség atmoszférája vette át a hatalmat az apró helyiségben. Hiro fegyverek nélkül hagyta el a szobát a hajnali órákban, így csak közelharcra tudna hagyatkozni, ha valaki hirtelen megtámadná a szűkös szobában. Szívének heves dobbanásai ellenére belép a tölgyfaajtón és miután szeme hozzászokik az éjszakai látási viszonyokhoz, egy vékony alak körvonalazódik ki előtte, tőle nagyjából másfél méter távolságra. Az árny lassan megmozdul és elhelyez valamit az előszoba asztalára, majd amilyen kísértetiesen érkezett, olyan kísértetiesen távozik egy füstbomba felhasználásával.
Az asztalon elhelyezett tárgy egy levelet takart, amiben Hiro Katsumoto Genin rangú shinobi-ra egy szigorúan titkos küldetést bízott a falu Tanácsa. A meghatározott időpontban meg kell jelennie Amegakure felső szintjén, ahol megkapja a feladat további paramétereit. A szervezetében tomboló adrenalin hatására Hiro gyorsan leveti edzőruháját és a zuhanyzóba rohan, hogy lemossa magáról az edzés fáradalmait. Gondolataiba meredve végzi el a küldetés előtti, mondhatni szokásos teendőket: leellenőrzi fegyverzetét, felölti ruházatát és természetesen - tizenéves forma gyermekről lévén szó - közben többször elolvassa az üzenet tartalmát, azon belül is a pontos időpontot. A készülődésre szánt tíz percet örökkévalóságnak érezte és most, hogy teljes harci felszerelésben kiléphet a nyomasztóan néma szobából, végre fellélegezhet.
Amegakure no Sato öreg és omladozó vakolatú épületeit használja fel a felső szint elérésére. Miközben fokozott tempóban helyezi át testsúlyát tetőről tetőre, az ismeretlen ninja feltűnéséről elmélkedik.
~ ... és ha Amagawa volt? Nem... Kizárt. Nem lehet Amagawa, hiszen a levél hivatalos szálon érkezett, még ha ilyen meglepő módszerekkel is juttatták el a címzetthez. ~
A háztetőknek köszönhetően kétszer olyan gyorsan éri el célját, mintha az átlagemberek által használt közutakat használná, de még így is csak fél perccel a levélben jelzett időpont előtt érkezik meg a felső szinteken elhelyezkedő toronyközpontok legmagasabbikához. Az épület előterében várakozó ismeretlenekre egy-egy gyors szempillantást vet, majd felvont szemöldökkel, szinte csak maga elé meredve leül a hozzá legközelebb álló padra. Nem számított rá, hogy rajta kívül más is jelen lesz az épületkomplexumban, de most, hogy valamivel tisztábban lát, két dolgot mindenképpen leszögezhet: három hét kellett hozzá, hogy beosszák egy Genin csapatba, a levelet pedig nem Amagawa adta fel.

Karin Kedd Jan. 31 2012, 21:31

Ott áltatok, vagyis valaki ült a felső emeletek bejáratta előtt. Az elkerített rész, ahova egy-két ember léphetett csak be és ahol még ti magatok sem jártatok sohasem. Az elkerített rész bejáratta összeszűkült előttetek egy körülbelül kétszárnyú ajtó nagyságára és az a mögött elterülő már ott helyben is jól is látható hatalmas terem pedig még jobban elkápráztatta az embert. A falakon futó csövek beépültek a falba és teljesen eltűntek az ember szeme elől. Olyan hely volt, melynek még a bejáratát is csak akkor láttátok legelőször. De nem sokig nézhettetek bele a sötétségbe mely a terem nagy részét eltakarta a szenetek elől, hiszen halk lépéseik zajai ütötték meg a fületeket.
Olyan hang volt, melyet még sohasem hallottatok. Apró kis szárnyak suhogása, a szél, ahogyan belekap a papírokba és széjjelsodorja őket. És e-hangok fura érzést keltettek bennetek. A két fiú azonnal felkapta a fülét rá és némán meredtek a sötétségbe, míg a kunoichi furcsa bizsergést érzett magán. A hangok elhalkultak majd eltűntek és a helyükre halk, kopogó léptek kerültek. Kimért és lassú lépések hangja, mely visszhangzott a sötétségben. Kérdések tömkelege futott át az elméteken, olyanok, mind, mit kerestek itt? Ki lesz az? Biztonságos ez? És még sok, haszontalan kérdés. De mindenre választ adott a z a pillanat, mely megváltoztatta az életeteket.
A sötétségből egy női alak furcsa árnyalata kezdett kirajzolódni. Kabátot viselt, de két apró kis szimbólum szinte örökbe beleégett az elmétekbe. A vörös felhők, melyek mintha világítottak volna a sötétben. És az az apró kis fehér origami papírvirág mely a hajába volt tűzve. És a rideg szavait ridegebbek voltak mind a kinti eső.
- Végre...- lépett elő a sötétből, de nem egyedül. Az ismeretlen három alak, aki kísérte egészen addig jelentéktelen és észrevétlenek voltak. Egy alacsony és tőletek alig idősebb zöld hajú kunoichi, aki csupán fekete köpenyt viselt és a rövid haja félig eltakarta az arcát. Mellette egy átlagos magasságú, de hosszú hajú, idősebb férfi sétált. Vékony testalkata jól látható volt az ugyancsak sötét köpeny alatt is. Míg a harmadik alak egy nagydarab és fizikailag is erős kopasz férfi állt. Mindegyikőjük komor arca nyugtalanságot szült bennetek, de mindezek ellenére a vörös felhős nő miatt dermedettek meg.- … itt volt már az ideje.- állt meg elötetek kellő távolságba, ahogyan Hariko reagált leggyorsabban. De hogy mi sül ki ebből és ki hogyan reagáltok majd, az rajtatok áll.

(Megj.: Csak Hariko tud arról, hogy mi van odafent a vezetésben, de ő sem részleteket. Míg ti Konan-t, csak mind az isten angyala ismeritek, de sohasem láttátok még. Szinte mitológiának tartottátok. )

**Korotsuki Kazeno** Szer. Feb. 01 2012, 19:35

Kazenonak nem kellett sokat várnia és megjelent egy élőlény. Egy abszolúte nem perverz szemmel is fantázia beinditó külsejű lány. Kazeno gyorsan legyűrte a férfiságából adódó perverzséget. Most nem volt rá ideje és amúgy is ő nem ilyen. A lány köszönt neki.
- Yo! - mondta Kazeno és kicsit szamurájosan meghajolt üdvölésképpen.
Kazeno arcán megjelent az elragadó mosoly. Ez kissé még jobban gyermeteggé tette az arcát. Kazeno már éppen ismerkedni kezdett volna, amikor is megjelent egy másik ember is. Az esernyőjét kicsit magasabbra emelte, hogy jobban meg bírja vizsgálni az újonnan érkezettet.
Érdekes. Ennyit állapítot meg az összegyűlt "csapatról". Az utóljára érkező srác leült egy padra. Amikor már úgy érezte, hogy eléggé megvizsgálta a többieket, akkor folytatta a bejárat és a torony vizsgálatát.
- Szóval itt lakik az isten - gondolta.
Nem sokat kellett várnia és a többieknek sem. Halk lépések nesze jött a sötétségből. Kazenot elöntötte az izgalom. Nem tartotta túl valószínűnek, ám a szíve mélyén mégis reménykedett benne, hogy maga az isten fog kijönni eléjük.
Néhány másodperc múlva rájött, hogy nemcsak lépések, hanem valamilyen más hang zaja is kiszűrödik az "alagútból". Rengeteg kérdés kavargott Kazeno fejében erről a toronyról, hiszen itt él az isten, legalábbis ezt mondják.
Amit Kazeno először meglátott az egy fekete köpeny volt piros felhőcskékkel. Kazenonak erről egyből beugrott az a néhány másodperc a teraszon, még a múltban. Amikor az isten megmentette az életét és azt hitte Pein-sama lép majd elő. Az izgalom érződött körülötte a szőr felállt a kezein - bár ez a ruhája miatt nem látszódott - és az arcán egy nagyon széles mosoly körvonalazódott ki. Az esernyőt még jobban felemelte, hogy még a látószőgében se legyen.
Az izgalmat csalódotság váltotta fel, amikor egy női alak lépett ki az árnyékból. Abban a pillanatban Kazeno rájött, hogy ez nem az isten. Akkor vajon ki lehet? Ugyanolyan köpenyt visel, mint ő...
- Végre... itt volt már az ideje - mondta a nő.
Ekkor mellette megjelent három alak, de ezek eltörpültek a nő kisugárzása mellett. Kazeno a csalódotsága ellenére mégis örűlt, mert érezte, aki ugyanolyan köpenyt visel, mint az isten az bizony nem lehet akárki... igen, ebben biztos.
Kicsit jobban megvizsgálta a három jelentéktelenebb alakot. Az egyik egy fiatal kunoichinak tűnt, a másik egy idősebb férfinek tűnik, de ki tudja milyen erős lehet. Valamint a harmadik, aki valószínűleg taijutsura építhet, persze ez korán sem biztos.
Mind a négyük arca komor és fegyelmezett volt. Kazeno nem nagyon érzett semmit az örömön és csalódotságon kivül. Habár a csalódotságot megpróbálta legyűrni és ez sikerült is, mert mindig is szeretett és akart uralkodni az érzelmein. Az örömöt nem akarta legyűrni, mert egy kis vidámság sosem árthat, főleg, ha nem vak örömről van szó.
Kazeno egy maghajlást intézett a nő felé. Nem mintha sejtette volna, hogy ki lehet, de az istenéhez hasonlatos köpenyt visel és a felső szintekröl jön. Biztos Pein-sama bizalmasa...

( Az előtörténetben benne van, hogy Kazeno látta az istent és el is fogadták, ezért vettem bele azt, hogy felismerte a köpenyt, bár azt nem tudja, hogy ez az Akatsuki viselete, mert ő eddig még csak az istenen látta)

**Matuke Hariko** Pént. Feb. 03 2012, 18:15

//Bocsánat a rövidségért, kicsit sietve kellett megírnom ^^ //

Ott álltam a torony legfelső szintjén ahova az a bizonyos tekercs vezetett engem. Tudtam, hogy ez eltér majd a többi küldetésemtől amit eddig végrehajtottam, mert a hely hol álltam, a két fiú jelenlétében, mondhatni szent volt és csak nagyon kevesen jöhettek ide. Izgatottan vártam, hogy megtudjam miért is hívattak ide minket, de persze izgatottságom teljesen lepleztem, holott ugrálni tudtam volna fel s alá.
Míg várakoztunk, köszöntem az egyik srácnak, aki láthatóan kicsit megszeppent, majd ő is köszönt. Nem lehet elfelejteni azt az arckifejezést amit vágott, mintha nem is tudta volna, hogy a nőkből is lehetnek shinobik, más néven Kunoichik. Ezen természetesen csak mosolyogtam egyet, majd értékeimet kiélesítettem, hisz hallhatóan közeledett valaki vagy valami. *Ez ő lesz, biztosan hogy ő lesz! Mégis csak jól sejtettem.* A fura hang léptekké alakult át, majd a sötétségből egyszerre csak előbukkant. Haja elragadó volt, még az enyémet is kenterbe verte, rövid frizurája, sötétkék haja és a benne lévő virágot imitáló papírorigami egyszerűen tökéletes összhangot alkotott. Szemei tekintélyt parancsoló volt míg ruházata rejtelmes, mely kérdéseket vetett fel bennem, de erre nem volt időm. Szinte azonnal térdre ereszkedtem a nő előtt, s meghajoltam, hogy méltóképp üdvözölhessem őt.
- Öröm önnel találkozni Tenshi-sama! Mondtam neki s mutattam ki mély tiszteletem az irányába, majd lassan felemelkedtem és az őt követőkre pillantottam. Egy alacsony zöld hajó kunoichi jelent meg mögötte valamint egy idősebb férfi és egy kopasz is megjelent. Valahogy nem igazán szerettem a kopasz embereket, talán azért mert sosem értettem, miért gyűlölik annyira a hajukat, hogy képesek megválni tőle. Én biztos semmi pénzért nem válnék meg tőle.
Egy szó mint száz, a szituáció érdekes volt, viszont örültem, hogy láthatom őt, kinek felszenteltem életemet. Ha ő itt van, és minket iderendeltek, hogy lássuk őt, akkor a tekercs nem hazudott, különlegesek vagyunk.

**Hattori Arata** Szomb. Feb. 11 2017, 03:48

/Tobirama - Kekkei Genkai feloldás és ANBU beválogatás kalandkezdés/

A Felső Szintek. Aratának nem volt új, hogy itt sétafikált, hiszen a családja is viszonylag felül lakott, legalábbis magasabban a lakószintektől - emiatt is tellett oly' sok időbe az, amikor a kiképzőtérre sétált minden nap - de ennyire fentre még nem jött. Igaz... a valóban felső rész még messze volt tőle, mondhatni. Azt a helyet, ahol állítólag az Isten tartózkodott, amikor még élt... Pein-sama... azt a helyet nem közelíthette meg még mindig. Most az Angyal foglalta el a helyét, de Arata nem tudta, hogy Tenshi-sama mégis meddig lesz ott, ahol volt. A hite... a hite tán Pein-samával együtt meghalt. Amikor még hitt abban, hogy Amegakure végre a béke helye lesz, Pein-sama elment és az Eső Országa újfent háborúba került. Mindez... mindez az Öt Nagy Nemzet miatt. Emiatt egyszerre volt szomorú és dühös, de tudta, hogy érzéseinek nem engedhetett teret. Shinobi volt, akit arra képeztek ki, hogy minden helyzetben az érzelmeitől függetlenül álljon helyt. Ez volt a dolga és eddig jól csinálta, nem is akart volna másba belekezdeni. Mindezek ellenére most értetlenül állt az események előtt, ugyanis, amikor anyja meghallotta, hogy az elsődleges eleme a víz, a másodlagos pedig a szél volt, akkor abban a pillanatban kapcsolatba lépett a határon szolgáló apjával, aki nemrég tért vissza a szolgálatába, miután egy egy hetes eltávott töltött otthon és megtanította Aratát a Kuchiyose no Jutsu-ra. Apja üzenete pedig egyértelmű volt, bár Arata még mindig nem értette, hogy mit vártak tőle, és, hogy ez miért volt ilyen nagy szó. Mert persze, eltanult pár jó technikát - nem is keveset - de két elem az átlagos volt egy erősebb shinobitól. Márpedig Arata nem akarta fényezni magát, de sikerült felzárkóznia a társaihoz és már nem volt átlagos kis genin. Érezte az erőt a karjaiban, érezte, hogy chakrarendszere egyre többet és többet bír el.

Sétált a szitáló esőben és közben azon gondolkozott, hogy Hattori Hisateru, a dédapja, akihez éppen igyekezett, mégis miért nem velük élt a család szállásán. Szinte az egész maradék Hattori Klán ott élt, sőt... mindenki, kivéve ezt az öreget, akit soha nem ismert. Sőt, Arata azt sem tudta, hogy a dédapja élt még egyáltalán, erre közölték vele, hogy keresse fel, pár szinttel fentebb az egyik kis épületben, mert olyat fog neki tanítani, amit nem gondolt volna. De, hogy miért nem lehetett elmondani neki minden információt, azt nem tudta, pedig jóval könnyebb lett volna tőle a dolga. Nem a vakvilágba kellett volna mennie, ugyanis jelenleg így érezte magát, és nem lett jobb ez az érzés, amikor odaért a jelzett épület elé. Nem rítt ki a többi közül, bár Arata gondolta, hogy az, aki még tőlük is fentebb élt, kicsit jobb életkörülményeket tudhatott a magáénak... legalábbis ő így vélte, aztán sosem lehetett biztosra menni. ~ No lássuk a medvét... ~ gondolta és jobb öklével hármat koppantott az ajtón, majd várt, hogy ki fogja kinyitni.

//Köszönöm az előző tanulós kalandot ^^//

**Senju Tobirama** Kedd Feb. 21 2017, 15:45

/Arata/

Kezed a harmadik kopogásra emeled, a fa ajtó koppanása harmadszorra kezdene jól hallhatóan körbejárni a vélhetőleg üres teret. Ekkor azonban az ajtó látszólag magától kinyílik. Egy hang szól csupán hozzád.
-Tessék csak, gyere be! Már vár rád...- Szólalt meg egy fiatalos hang.
Gyorsan leeshetett a dolog, miszerint nem az a személy volt, kihez igyekeztél. Belépve a házba egy majdnem üres szoba fogadott. Az ajtó mellett volt egy szekrény, melyre az előbb felszólalt hang, megkért, hogy cipődet helyezd. Ezen kívül csúóan növényeket fedezhettél fel, ízlésesen elhelyezve a szoba sarkaiban, valamint egy belsőbb "szobát" a szobában, ami kicsivel alacsonyabban is feküdt, s melyet egy díszfal együttes választott el. Mondhatni inkább korlát, tehát gond nélkül láttál be oda. Teljesen olyan volt, mint egyfajta Dojo, ahol azonban már nem tartanak rendszeres edzéseket. Talán a furcsa csak az volt, hogy nem faburkolatos volt, hanem inkább szőnyeges, műanyag padló volt mindenhol. Jobbra kezdett tovább vezetni a nálad kicsivel alacsonyabb, barna hajú fiú, némán. Követve őt egy újabb szoba bukkant fel, melyben egy hagyományos asztalnál, egy épp teázó idős úr foglalt helyet. Homlokán Amegakure fejpántja, mely enyhén tán elütött, a mindennapi viseletnek számító kimonótól. Katonás rendben tartott haja már kiszürkült az idők során, ahogy szakálla is. Némán, két korty közben intett, ülj le. Amennyiben leülsz, megvárja míg bemutatkozol, mivel érkezőfélként neked illik először, majd ő is megteszi ugyanezt, s feltett kérdéseidre fog válaszolni.

**Hattori Arata** Szer. Feb. 22 2017, 21:08

/Tobirama/

Ahogy Arata emelte a harmadik kopogásra a kezét, hamarost kinyílt az ajtó; olybá tűnt, mintha magától tette volna. Arata meglepődött, de nem gondolt semmilyen trükkre; nem gondolta volna, hogy egy egyszerű kis házban majd drótokkal fogják irányítani az ajtó kinyitását, vagy valami más chakraművelettel. Szimplán csak... nem látta meg először azt a személyt, aki szólt hozzá, hogy beléphet. Arata furcsállt, hogy egy fiatalos hang szólt hozzá, nem pedig egy idős, mivel elvileg a dédapjához jött most. Azonban nem tanakodott sokáig, ugyanis nemsokára meglátta azt is, aki beengedte őt; róla sosem hallott, de most nem annak volt itt az ideje, hogy ezen elkezdjen gondolkozni; konstatálta magában, hogy egy alacsonyabb, barna hajú ifjú vezette őt, akit még sosem látott, de ennyi. Valószínűleg ő is klántag lehetett, hogyha már itt volt. A cipőjét természetesen elhelyezte a megfelelő helyen, majd körbetekintett a lakásban; nem volt túldíszített, túlcicomázott, egyszerű és puritán berendezéssel bírt, még a növények is ízlésesen helyezkedtek el. Bár a padlót egy kicsit furcsállta, mivel nem a megszokott faburkolatos volt, hanem inkább le volt szőnyegezve. Arata ennek sem tulajdonított túlzottan nagy jelentőséget, viszont folyamatosan dolgozó agya megint nem tudott lenyugodni; a ház minden egyes négyzetcentiméterét kielemezte, kereste benne a hibákat. Minden egyes repedést megfigyelt, közben pedig pontos térképet épített fel magában a házról, gyakorlatilag agyában már ott körvonalazódott annak alaprajza. A dojo-szerű elrendezés a szobában a szoba egy kicsit furcsa volt számára, de ahogy meglátta, abban a másodpercben már lemérte aggyal és rakta hozzá a térképhez, amit elméjében készített. Ehhez tartozott még hozzá a falak anyaga, a válaszfalak kinézete... minden.

Nem tudott túl sokáig elméleteket felállítani magában, ugyanis nemsokára bevezették egy szobába, ahol egy idős alak teázgatott. Arata jól megnézte magának őt is;katonás tartás, még ültében is, rövidre nyírt ősz haj és szakáll, kimonó, fejpánt. Ahogy belenézett az öreg szemeibe, rögvest tudta, hogy ő ebben a házban az úr; nem csak azért, mert az övé volt, hanem már a kora miatt is. Az, hogy ilyen jól tartotta magát ennyi idősen, Aratának azonnal egy példát állított a szeme elé. Itt állt a klán legidősebb embere előtt, akin bár látszott a kor, mégsem hajlott meg alatta. Az pedig, hogy még ehhez a kimonóhoz is felvette régi, ütött-kopott fejpántját, Aratában hatalmas tiszteletet ébresztett. Azt látta az öregen, hogy bármilyen koros is legyen, sosem szűnt meg shinobinak lenni, mindvégig hű maradt az eszmékhez és a faluhoz. Ezek után még inkább megtiszteltetésnek gondolta, hogy egyáltalán betehette ebbe a házba a lábát; nagy szónak számított, legalábbis a rokonai szerint. Anyja azzal küldte ide, hogy apja így kívánja, továbbá, hogy majd az öreg tanítani fog neki olyan dolgot, amelyet életében nem gondolt volna. Egyelőre Arata nem látta, hogy ez az idős úr, a dédapja mégis mit tudott volna tanítani neki, de nem akart téziseket felállítani. Sosem lehetett tudni, hogy az öregek milyen hatalmas tudás birtoklói voltak és Arata úgy érezte, Hattori Hisateru bizony sok információt birtokolt, de legalábbis jóval többet, mint ő; már csak azért is, mert ránézésre vagy hetven évvel idősebb volt nála.

Ahogy belépett a szobába, még mielőtt dédapja hellyel kínálta volna, Arata illedelmesen meghajolt előtte, csak az után fogadta el a számára felkínált ülőhelyet. Letelepedett az öreggel szemben, majd, amikor az jelentőségteljesen teázgatott, Arata azonnal rájött, hogy az illem szerint neki kellett először bemutatkoznia, hiszen ő volt az érkező fél. - Legmélyebb tisztelettel köszöntöm önt, dédapám. Hattori Arata vagyok, genin, továbbá az ön unokájának, Hattori Chibashinak a fia. Jövetelem oka, hogy édesanyám, apám kérésére küldött ide, miszerint önt fel kell keresnem, amennyiben valami... különlegeset kívánnék tanulni; ezt anyám akkor mondta, amikor kiderült, hogy a víz és a szél a két elemem. Tisztelettel kérdezném öntől, hogy megtudakolhatnám-e, miért kellett felkeresnem, továbbá, hogy mi lenne az a... különleges dolog, amit ön taníthat nekem, dédapám. - Arata ezzel le is tudta a bemutatkozást és a kérdéseit. Érezte, hogy nem szabad tolakodónak lennie, mert azzal egy életre elvághatja magát az öregnél. Ez a férfi... Arata némiképpen tartott tőle. Volt benne valami, ami arra késztette, hogy egy kicsit távolságtartóbb legyen a kelleténél, még úgy is, hogy a rokonáról volt szó. Most már csak annyit tehetett, hogy megvárta az öreg válaszát, addig ő a "hallgatni arany" kifejezést ültette át a gyakorlatba, azaz nem szólt egy szót sem.

**Senju Tobirama** Csüt. Feb. 23 2017, 07:41

/Arata/

Eddigi benyomásod joggal nevezheted tökéletesnek, ha az elsőről van szó, de vajon dédapád, ugyanígy gondolja? Mindenesetre bemutatkozásod némán hallgatta végig, majd megvárta míg leülsz, s csak ekkor nézett rád, eddig először. A katonás szigor érdekes, meleg tekintettel vegyült. Láttad, nem akar semmi rosszat neked. Miért is akarna valaki a saját rokonától?
-Én Hattori Hisateru vagyok. És igen, valóban lehetséges, hogy valami egészen érdekes dolgot fogsz itt tanulni. Rég volt már, hogy családunkban valakinél kijött a két legfogékonyabb elem párosának a fuuton, s a suiton. Ez ugyanis a mi klánunk, a Hattori klán büszke öröksége, az Avatón alkotó kombinációja. Hosszú ideje annak, hogy ez a képesség felütötte a fejét családunkban utoljára. Mondhatnánk úgyis, a vérünk- Tartott egy kis szünetet, s kortyolt egyet teájába. -...felhígult. A vérvonalunk képességével együtt pedig a klánunk dicsőségét sem tudjuk sokáig fenttartani. Sok évvel ezelőtt a mi klánunk volt Amegakure egyik védelmezője, s adottságunkat kihasználva szinte egytől egyig különleges posztokat töltöttünk be a rejtettfalu életében. Te, fiam új reményt ébreszthetsz... ha tényleg meg van benned, ami kell.- Állt fel, s biccentett, hogy kövesd.
Az előbbi szobába vezetett vissza, ahol a válaszfalak mögé, a közepébe állt. Pár kézpecsétet végrehajtott, melyeket szemed még észlelni sem tudott, s azokat követően a teste körül buborékok kezdtek feltűnni, egyre több és több. Ezek aztán szétdurrantak, s leesve a folyadék, mely hátra maradt, összevizezte a padlót.
-Nos, bizonyára most már érted, miért ilyen a padlóburkolat. A fát felnedvesítené, és csak kidobhatnánk.- Intett feléd, hogy lépj be te is.
-Talán nem vagy képes erre, talán igen. Nem számít, ha meg sem próbálod. Ha pedig kérdésed van, most tedd fel.-

**Hattori Arata** Pént. Feb. 24 2017, 02:15

/Tobirama/

Talán először rosszul mérte fel a helyzetet Arata, hiszen az öreg szeme azon kívül, hogy szigort árasztott, mellette ott volt a halálos nyugalom is. Megnyugtató melegség áradt ki abból és Arata azon kapta magát, hogy ez rá is átragadt; nem is értette, hogy mégis miért tartott ettől az öregtől, hiszen... mégiscsak a rokona volt, a dédapja. S bár a legnagyobb tisztelettel szólította őt meg, a férfi mégis könnyeden szólt hozzá, de mégsem ledegradáló módon. Nem nevezte őt Arata-channak, nem hívta kölyöknek sőt, látszott rajta, - legalábbis Arata így látta - hogy a férfi egészen úgy állt hozzá, mint valami... különleges valakihez. Ezt pedig a későbbi szavai és cselekdetei még egyértelműbbé tették Arata számára. Mikor az öreg elkezdett magyarázni - és először bemutatkozott, bár Arata ezt fölöslegesnek találta, mindenesetre nem szólt egy szót sem, hiszen az illem úgy diktálta, hogy még a nem ismert rokonoknak is be kell mutatkozniuk egymásnak - a fiú feszülten figyelte őt. Nem volt reszelős a hangja, mint a legtöbb öregnek, a hanghordozása pedig Arata számára egyértelművé tette, hogy nem csak a tartása volt jó. Úgy tűnt a fiúnak, mintha az évek nem ártottak, hanem csak használtak volna az öregnek, mindazonáltal azt persze nem tudhatta, hogy a háttérben volt-e valami, avagy sem. Egyelőre csak az alapján tudott ítélkezni, amit látott és hallott ezek pedig mind pozitív benyomást és csodálkozással vegyes tiszteletet keltettek benne. Igyekeznie kellett megemberelnie magát, hiszen... mégis a klán legidősebb emberével szemben üldögélt, no meg nem hagyhatta, hogy ítélőképességét esetlegesen elfogultság homályosítsa el.

Ahogy a férfi belekezdett a mondandójába, Arata elképedt arccal hallgatta őt. Olyan dolgokat tudott meg róla a Hattori Klánról, mint... hát, amelyet még sosem hallott és életében nem gondolt volna. A dédapja arról beszélt, hogy a családjuknak vérvonalképessége volt, vagyis... vagyis Kekkei Genkai-a. Ami... ami azt jelentette, hogy A Hattori klán benne volt abban a kevés családban, akik bírtak ilyennel. De... az apja miért nem beszélt erről sosem? Nos, Arata nemsokára erre is választ kapott, pedig fel sem tette kérdésként. Dédapja szerint régen volt már, hogy valakiben a víz és a szél elemek egyszerre legyenek meg, mert ezek alkották a klán örökségét, az Awatont, amiről Arata még nem igazán hallott, pontosabban... sosem hallott még róla. Ahogy arról sem, hogy régen emiatt a Hattoriak Amegakure egyik védelmező klánja lett volna. Most, hogy ezeket hallgatta, végre tiszták lettek számára azok az üres foltok, amelyeket felfedezni vélt a család történelmében. Bár apja mindig összefüggően tanította neki, Aratának volt annyi sütnivalója, hogy észrevegye, valahol véletlenül kimaradt tíz év, mintha akkor semmi fontos nem történt volna. Mikor meghallotta, hogy felhígult a vérük, meg kellett állnia, hogy ne szisszenjen fel; mindig büszke volt a családjára, arra, hogy azok maradtak, akik... de ez számára olyan volt, mintha kalapáccsal verték volna fejbe. ~ Felhígult a vér? Ki lehetett az, aki miatt ez történt? Bár... végtére is mindegy. Másért vagyok most itt ~ gondolta, majd várakozóan tekintett dédapjára, aki nemsokára azt mondta neki, hogy ő lehet az, aki új reményt ébreszthet fel, hogyha megvan benne az, ami ehhez kell.

Amikor az öreg elindult, Arata tüstént követte őt; abba a dojo szerű helyiségbe vezette, amelyet már beérkezésekor is furcsának talált. Az öreg beállt középre, és Arata számára követhetetlen gyorsasággal hajtotta végre a kézpecséteket. A fiú büszke volt arra, hogy képes volt megjegyezni első látásra mindig ezeket, de itt még az elsőt sem igazán fogta fel; az öreg nem csak a tartásában és a hangjában volt jó, de ráadásul a reflexei sem koptak el igazán, ahogy azt Arata megállapította magában. Hamarost buborékok kezdtek feltűnni a teste körül, nem is kevés, majd nemsokára kipukkantak és összevizezték a padlót; a fiú rögtön tudta, hogy miért volt olyan a padlóburkolat, amilyen, de dédapja meg is adta rá a választ, aki ezek után beinvitálta őt a helyiségbe és meghagyta neki, hogy a kérdéseit most tegye fel, ő pedig kapva kapott az alkalmon. - Szóval akkor... a klán képessége a Buborék elem lenne? - kérdezte, bár egyértelmű volt, mégis úgy gondolta, hogy muszáj feltennie; de nem ez volt az egyetlen kérdése. - Tehát... a vérünk felhígult és... ön óta én lennék az egyetlen, aki a víz és szél elemeket birtokolja... ez azt jelentené, hogy én képes lehetek... erre? Magyarán... Kekkei Genkai birtokosa lennék? - Való igaz, Aratának elakadt a szava. Ez nagyon új volt neki, s bár amúgy is szűkszavú volt, most alig tudta összeszedni a gondolatait, hogy mit kérdezzen.

Vett pár mély levegőt, majd újra nekiveselkedett a dolognak. Most jól esett volna neki egy szál cigaretta, de az illem azt diktálta, hogy más házában - egyáltalán házban - nem ildomos rágyújtani, csak akkor, hogyha a vendéglátó is dohányzik. Pedig most jól jött volna az érzés, ahogy a füst feszítette a tüdejét és nyugtató érzés áradt szét benne utána. Könnyebben tudott volna most gondolkozni, ugyanis ez a helyzet nagyon új volt számára. De shinobi volt és a shinobikat arra nevelték, hogy minden helyzetben kiválóan megállják a helyüket, arra, hogy ők uralják a kialakult szituációt és ne az őket. Megnyalta az ajkait, majd rögtön folytatta is a kérdéseket. - Tehát akkor a lényeg, hogy képes lehetek a buborék elem felszabadítására. Mi is kell hozzá pontosan? Azt tudom, hogy a Kekkei Genkai-t többnyire két elem kombinációja alkotja, jelen esetben akkor a szél és a víz, de... hogy kéne létrehoznom? Ugyanis, ha elmondja nekem, akkor rögvest meg is próbálnám a dolgot - tette fel kérdéseit, majd várta, hogy a dédapja választ adjon számára.

**Senju Tobirama** Pént. Márc. 03 2017, 05:57

/Arata/

A rövid bemutató után szinte egyből kérdéseiddel fordultál dédapádhoz, mire ő azokat végig hallgatva, tömören, egyben válaszolt rá.
- Igen, sok éve már annak, hogy valaki használni tudta klánunk képességét, és a legutóbbi valóban én voltam. A víz és szél elemmel azonban nincs igazad. Volt már rá példa, nem is egy, hogy valaki mindkét elemmel rendelkezett. Az elemi fogékonyság is a véredben van, de attól, hogy ismered egy vérvonalképesség összetevőit, nem fogod tudni használni. Akár a legutolsó, kis tehetséggel megáladott shinobi is képes lehet második, akár harmadik elemet használni. Ha igazán tehetséges az illető, akár még magas fokon is képes lehet őket használni. A kekkei genkai esetében, amennyiben elemi kombinációról beszélünk azonban, több van a háttérben. A sejtjeid, a DNS-ed, a chakrád lehetővé teszi, hogy a két elemet egyszerre használd! Nem kombinált elemi támadásról beszélek, hanem a két chakratípust egyszerre, egyként kezelheti az illető. Az így kapott anyag az átlagnál jóval strapabíróbb lesz. Például egy hyoton, jég elem használó jégsárkányát, nem tudja megolvasztani egy egyszerű tűzgolyó technika. Némely képességek pedig olyan erősek, hogy elemi erejű ellenfeleket is meg tudunk vele izzasztani. Élt egyszer például egy úgynevezett szárítás elemmel rendelkező sunagakurei jounin. Amint érintkezett az általa kreált anyag a testeddel, elkezdte az összes folyadékot kiszívni abból, egy darab szárítotthússá alakítva gyakorlatilag az ellenfelet.- Intett, hogy lépj be a válaszfalak közé.
Végig hallgatva második adag kérdésed, türelmet mutatóan bólintott egyet némán, majd az egyik növényhez sétált, a válaszfalon kívül.
-Igen, képes lehetsz rá, valóban. Ha ez így van, akkor te lehetsz akár a klánod büszkesége. Hogy mit is kell tenned? Hogy kéne létrehoznod? - Fogott rá a növény levelére kétujjal, s leszakított belőle egy darabot, majd visszalépdelt eléd.
A növényt, a sebesült, nyílt részével mutatta feléd.
- Nézd csak meg. A növény mit tesz az életért? A levegőt, s a vizet gyűjti össze, majd a szerkezeti adottságait kihasználva egy különleges folyamattal, melyre az élővilágban csak ő képes, tápanyagot formál belőle. Neked ugyanezt kell tenned. Összegyűjtöd a fuuton és suiton chakrád, s eggyé formálod. A lényeg, hogy még a testeden belül kevert elemű chakrát hozz létre. Mint mindig, itt is kulcsfontosságú a későbbiekben az arányok megszabása, ám ez csak akkor jelentős, ha valóban rendelkezel a képességgel.-

//Arata számára két napot fog jelenteni, hogy feloldja a kekkei genkait, tekintve hogy egyszer sem ütközött még ki belőle, nem tud mihez viszonyítani csak a hallottakhoz.//

**Hattori Arata** Szomb. Márc. 04 2017, 22:52

/Tobirama/

Ahhoz képest, hogy Arata viszonylag gyors egymásutánban és némi várakozással tette fel a kérdéseit, a dédapja az összeset meghallgatva, egybe válaszolt rájuk, amelynek a fiú kifejezetten örült. Így egyszerre kapta meg az összes fontos információt, amelyet meg akart tudni, ámbátor nagyon figyelnie kellett, hiszen nem kis extázist okozott neki az, hogy lehetséges módon vérvonalképességgel bírhat. Agyában a fogaskerekek azonnal zakatolni kezdtek, ráadásként a Buborék elem... nos, amit eddig látott belőle - körülbelül a semmit - az alapján Arata azonnal tudta, hogy széleskörűen lesz alkalmazható, egyszerre támadásra, védekezésre és kiegészítésre is. Csak remélni merte, hogy tényleg megvan benne ez a képesség, ugyanis akkor... nos, még a mostani szintnél is jobban tudná kidolgozni a terveit. Így sem volt gondja, hogy tervezni kellett, de már lelki szemei előtt látta, amint a buborékok segítségével még megtévesztőbb harcmodort fog tudni kitalálni még a mostaninál is, no meg... kevés volt a Kekkei Genkai-al rendelkező shinobi. Amennyiben ezt ő tényleg birtokolta, akkor... nos, Amegakure katonai ereje és egy kicsit meg fog nőni, legalábbis Arata szerint.

A Nagy Nemzetek mindegyike birtokolt valamilyen híres vérvonalképességű klánt, ott volt példának Konoha... Arata pletykákból, plusz a számára is elérhető információkból úgy tudta, hogy a konohai mocskok eléggé el voltak eresztve ezen a téren, több nagy, különleges képességű klánt is falvukban tudhattak. Ezt pedig Arata teljesen unfairnek érezte, ugyanis még mindig élt benne az, ami régen... a kis nemzeteket folyamatosan elnyomták, alig-alig volt valami, ami által kiemelkedhettek. Ez most egy lehetőség volt, legalábbis Arata szemében. Egy lehetőség arra, hogy Amegakure is birtokolhasson valamit... amit igaz, már magáénak tudott, de a fiú sejtette, hogy az öreg már nem a harcmezőket járta. Azt pedig nem tudhatta, hogy volt-e más is, aki birtokolta ezt, ugyanis az öreg szavai szerint... nos, ő lehet az első jó régóta, méghozzá a vér felhígulása miatt. A legutóbbi Hattori, aki tudta használni a Kekkei Genkai-t, az épp előtte állt és magyarázott neki, ez pedig... nos, Arata egy kicsit... egy kicsit nagyon megilletődött emiatt. Inkább csak figyelt hangtalanul, mert az öreg szavaiba nem akart belevágni, ha pedig megtette volna, akkor is csak egy "ööö..." jött volna ki belőle.

Nos, némiképpen keveset tudott a vérvonalképességekről, mint az most kiderült. Arata eddig úgy tudta, hogy pusztán csak két elem teljes kombinációjából jöhetett létre egy - legalábbis így magyarázták régen neki - harmadik, azonban most, hogy az öreg levezette neki, rögvest világosabb lett a dolog. Lényegében... a Kekkei Genkai akkor nem más, mint egy DNS és chakramutáció. Persze Arata tudta, hogy nem lenne képes egy random vérvonalképességet úgy használni, hogy ismeri annak összetevőit, de most már világos lett számára, hogy miért is. Pár mondatban olyan tudásanyagot kapott, amit nem gondolt volna, hogy mástól fog majd elsajátítani; megtudta, hogy a Kekkei Genkai által létrehozott elemek - amennyiben két elem adott ki egy harmadikat és nem egy különleges, más típusú chakramanipuláció történt - jóval strapabíróbbak, mint a komponenseik, dédapja a jégsárkány példáját hozta fel, majd pedig egy sunagakurei - itt Aratának nagyon meg kellett állnia, hogy ne tegyen megjegyzést, de sikerült neki, hiszen mégiscsak egy jóval idősebb személy állt előtte - jouninról mesélt, aki valamilyen különleges elemmel kiszárította az ellenségeit. Ekkor intett neki az öreg, hogy lépjen be, Arata pedig nem volt rest, s ez után tette fel a következő kérdéseit, ugyanis az előzőekre kapott választ már úgy-ahogy megemésztette magában, persze még rendesen fel kellett dolgoznia azokat.

Ahogy azt várta, dédapja ezekre is tömören és gyorsan reagált. Megtudta, hogy igen, képes lehet ő is használni az Awatont, azaz a Buborék Elemet, de semmi sincsen kőbe vésve. Ha az előzőekből indult ki, akkor a két elemének a megléte csak egy kiindulópont volt, ami azonban nagy reménységeket támasztott a klánban. A növényes példánál Arata agya azonnal kapcsolt; tehát így működne! - Értem, dédapám. Akkor lényegében... egyszerre kéne irányítanom a két elememet és abból egy harmadikat formálnom még a testemen belül? Érdekesen hangzik. Ha megengedi, megpróbálnám a dolgot - mondta, mikor pedig dédapja bólintott, Arata beállt középre, aztán eszébe jutott, hogy előzőleg a kézpecséteket nem tudta lekövetni azoknak gyorsasága miatt. Megkérte az öreget, hogy mutassa meg neki újra, ezúttal lassabban, de így is elég nagy sebességgel csinálta; azonban Arata most meg tudta jegyezni. Gyorsan nekiállt hát ő is elvégezni a kézjeleket és gyűjtötte a chakráját, de nem igazán történt semmi; igazából ezt is várta, nem többet.

Nem csüggedt el, hanem ott folytatta, ahol elkezdte. ~ Lássuk csak... lényegében egyszerre kéne irányítanom a kettőt. Nem éppen egy könnyű feladat, de meg kéne birkóznom vele valahogy. Ezen múlik... minden, ami csak múlhat. A klán dicsősége és az én jövőm is ~ gondolta Arata, majd megint belekezdett. Ezúttal azonban azt sikerült elérnie, hogy ahelyett, hogy mind a két elemét előhozta volna, Suiton természetű chakrája utat tört és egy kisebb mennyiségű vizet szabadított fel, pont olyat és annyit, mint amikor az elemet tanulta meg feloldani. Nézte a padlóra hulló vizet és megcsóválta a fejét; gondolta, hogy ez fog történni. Az egyik elemét sikerült túlsúlyba helyeznie a másiknál, de igazából... mit is várt volna? Elvégre soha az életében nem hallott erről a buborék dologról, most látta először és csak remélni merte, hogy nem utoljára. Mert neki rendelkeznie kellett ezzel a képességgel, nem engedhette meg magának a kudarcot. Ő volt az a Hattori, aki Hisateru óta képes volt ezt a két elemet felszabadítani magában, ami hatalmas esélyeket jelentett neki. Nem akart és nem is tudott más eshetőséget elképzelni, minthogy sikerülnie kell a dolognak.

Az egész napja... az egész álló napja ráment a gyakorlásra. Reggeltől-estig, Arata csak gyakorolt és gyakorolt, de túlzottan sok eredményt nem tudott felmutatni, mármint azon kívül, hogy teljesen leterhelte a chakrahálózatát és olyan fáradt volt, mint még sosem. Annyit sikerült elérnie még, hogy párszor ügyesen eláztatta maga alatt a padlót, néhányszor pedig a szél elemű chakráját helyezte előtérbe, melynek nyomán kisebb szellő suhant végig a szobán. - Harmónia. Törekedned kell a harmóniára. - Ennyit közölt csak vele az öreg, mire Arata vakargatta a fejét, amit igen ritkán szokott csak megtenni. Harmónia? Mire gondolhatott az öreg Hisateru? Ezen gondolkozott, mígnem kis híján már-már összeesett, de folytatta tovább a dolgot. ~ Hát persze! A két elemet egyszerre, harmonikusan kell kezelnem. Nem szabad egyiket sem túlsúlyba helyeznem, ugyanolyan arányban kell belekevernem és létrehoznom a végén. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz... ~ Gondolta át a dolgot és újfent megpróbálta. Elképzelte, amint bal kezébe gyűjti a Fuuton chakráját, jobb kezébe pedig a Suiton eleműt, elvégezte a kézpecséteket és elkiáltotta magát: - Awaton! - Mindezek után megpróbálta úgy kiáramoltatni a kettőt, hogy egyszerre jöjjenek létre. Még szerencse, hogy a szeme nyitva volt, ugyanis látta, amint egy kicsi, vékony vízpaca jött létre, de ez még korántsem hasonlított egy buborékra. Arata érezte, hogy ez volt az utolsó próbálkozása mára, de nem akarta feladni, tovább is csinálta volna, hogyha nem esik féltérdre a fáradtságtól.

Az öreg csodálkozó szemekkel nézett a fiúra, majd megveregette a vállát. - Menj aludni, mert lassan annyira kifárasztod magad, hogy itt fogsz elájulni. Van egy vendégszobánk, reggel ugyanitt találkozunk - közölte vele, Arata pedig bólintott egyet. Amikor eljött otthonról, érezte, hogy egy darabig nem fog oda visszamenni, így szerencsére magával hozott egy adagnyi váltás ruhát; persze ezt mindig megtette, hiszen ossem tudta, hogy mikor kell küldetésre mennie. Anyja ráadásként sütött neki egy kis húsos pitét is, előrelátóan majd' fél tucatnyit. Ennyi Aratának általában két napra elég volt, de most azonnal megevett hármat, mielőtt elment volna megmosdani, majd beesett a vendégszobába. Ahogy látta, puritánul, de ízlésesen berendezett hely volt, mindazonáltal őt most nem érdekelte más, csak az, hogy aludhasson egyet. Egy hatalmasat, ugyanis nagyon fáradt volt már az egész napos gyakorlástól, így még sosem fáradt ki, pedig minden idejét az edzőtéren töltötte, sőt, sokszor kapott új edzőket maga mellé, akik valamilyen jó fajta ninjutsura tanították meg őt.

Amióta csak felgyógyult a betegségéből, igyekezett, hogy beérhesse a társait, akik az elmúlt időben lehagyták őt. Azokat a társait, akik régen vele együtt végeztek az Akadémián és nem voltak restek dicsekedni, hogy mennyit tanultak. Arata folyamatosan csak edzett és edzett, hogy visszatornássza magát, de nem vett észre egy valamit; már rég lekörözte őket, sokkal erősebb lett többségüknél. Persze, ha észre is vette volna, akkor se érdekelte volna igazán a dolog, mivel jelenleg ez volt az élete. Tanulni és edzeni akart, hogy később ő lehessen az, akivé válni akart; amit Yukimura-senpai számára is megígért. Az előző küldetése pedig nagyban hozzásegítette ahhoz, hogy milyen jövőképet is képzelt el magának, ehhez pedig még erősebbé kellett válnia. Érezte, hogy már így is sokat tudott, de tudta, hogy még nem eleget. A java még csak most kezdődött, ezzel a dologgal. Már nem akart kirohanni a frontra, nem akart harcolni, nem akart ész nélkül belerohanni egy hatalmas csatába, hogy megleckéztethesse a Tűz Szövetségének tagjait. Egymagában úgysem lett volna képes rá, ahogy régen Yukimura-senpai fogalmazott, az egész kész öngyilkosság lett volna, a falunak pedig most mindenkire szüksége volt, aki egy kicsit is többet konyított a dolgokhoz, vagy magasabb szinten állt, mint egy átlag genin. Amit most akart, az összesen annyi volt, hogy a tudását bővíthesse, a technikai ismereteit pedig még jobban kitágítsa. A cigaretta mellett ez volt számára a másik olyan, amire rászokott, a tudásvágy. Tényleg... cigaretta. Arata gyorsan kikászálódott az ágyából és engedélyt kért a dédapjától, hogy kint elszívhasson egyet, majd csak eztán tért vissza és rögvest el is aludt.

Másnap reggel ott folytatta, ahol tegnap abbahagyta. Korán kelt, elintézte ügyes-bajos dolgait, azonban dédapja így is hamarabb ébredt fel nála. Persze ezen nem csodálkozott, az öregnek majd' hetven év előnye volt a koránkelésben, bár így is okozott neki egy kis meglepetést, hogy a reggelire nem kellett őt felkelteni. Nem szóltak sokat egymáshoz, csak köszöntek a másiknak, ettek és ittak, majd visszamentek az edzőterembe. Arata mostani első próbálkozása ugyanazt az eredményt hozta, mint az előző napon, ahogy a többi is. Nem javult szinte semmit, de nem csüggedt és nem adta fel. Tudta, hogy megcsinálja, hogy képes lesz rá. Ahogy az már előző napon megfogalmazódott benne, ez volt az ő sorsa, amit nem kerülhetett el. Benne meg kellett lennie a vérnek, a vérnek, amely dédapja óta felhígult; ott kellett, hogy legyen, nem lehetett máshogy. Máskülönben az öreg nem foglalkozott volna vele, nem figyelt volna oda rá... Legalábbis Arata így gondolta.

Elérkezett a dél is, s Arata éppen ebédjét majszolta - anyja volt olyan kedves és a lakás ajtajába tett egy egész bento csomagot, hoy ne dédapjának kelljen őt etetnie - teljes nyugalomban. Ahogy végzett a bentóval, elszívott kint egy cigarettát és rögvest folytatta is a dolgot. ~ Lényegében a harmónia egy nagyon fontos dolog ebben. A két elemet egyszerre, harmonikusan kell irányítanom, nem szabad egyiknek sem túlszaladnia, mind a kettőnek egyszerre kell meglennie benne. Legalábbis... így logikus és nem gondolnám, hogy az öreg másra utalt volna a harmóniával kapcsolatban. Lássuk is a medvét... ~ Arata újfent belekezdett a kézpecsétekbe és megint elképzelte, amint a két elemét egy-egy kezében irányítja - hiszen így volt a legegyszerűbb és a leginkább kézenfekvő metódus - majd megpróbálta létrehozni a buborékot, de ezúttal sem ment többre, mint előző alkalommal. Már-már felhúzta volna ez az egész helyzet, de gyorsan lehűtötte magát; ez most egy merőben új dolog volt, más, mint az eddigiek. Itt és most nem szél vagy víz elemet hozott létre, hanem mind a kettőt egyszerre és ez volt az igazán nehéz ebben az egészben. Mintha már ment volna neki, de akkor, amikor úgy érezte, hogy szintet lépett a dologban, akkor kapott egy arculcsapást és nem jött össze a dolog.

Mindezek ellenére Arata nem adta fel, mivel nem arról volt híres. Ahogy azt már megállapította magában, ezt neki meg kellett csinálnia, nem volt megállás. Tán még az öreg tiszteletét is kivívhatta azzal, hogy ilyen elszántan próbálkozott, bár a célja inkább csak az volt, hogy feloldja a vérvonalképességét, ha ugyan volt neki... de mit is gondolt ő? Persze, hogy volt! Csak fel kellett oldani és kész. Igaz... könnyebb volt mondani, mint megtenni. A nap már bőven túljutott a delelőpontján, már éppen lefele nyugodott, amikor Aratának nem csak a homloka, hanem egész teste izzadtságban úszott. Annyira megszokta ezt az érzést, hogy lassan már azon gondolkozott, itt lesz az ideje egy Suiton technikát építenie arra is... Suiton: Izzadtság no Jutsu, vagy valami ilyesmi. Végül is, eredményes lett volna, hogy az ember arcába egy büdös, sós permetet lökött volna. Ha más nem, hát összeszavarhatta volna vele az ellenfeleit, méghozzá kifejezetten eredményes módon. Érezte, hogy ugyanaz az helyzet állt fent, mint a tegnapi nap folyamán ilyenkor.

Eljött az ideje az utolsó próbálkozásnak, aztán irány az ágy. Arata már-már nekiállt volna, amikor eszébe villant valami. ~ El is kéne képzelnem a kinézetét, hát persze! Minden eddigi technikával ez volt, itt sem lesz másképpen! Formai manipuláció, bár természetes módon. No meg... a testemet már úgy kell elhagynia, hogy kevert elemű a chakra. Próbáljuk is meg... ~ Gondolta át, majd az előzőhöz hasonló módon állt neki a dolgoknak, de ezúttal lelki szemeivel maga előtt látta, amint buborékok tömkelege jön létre a teste körül. Csak remélni merte, hogy tényleg ez is fog történni, mivel ez volt az utolsó próbálkozása ma, ugyanis érezte, hogy többre nem igazán lesz képes. Összegyűjtötte a chakráját, kiárasztotta és ezúttal is elkiáltotta magát, hogy "Awaton!", majd várta a hatást, a hatást, ami tán az egész életét képes lesz megváltoztatni, ami kihatással lehet a jövőjére, hovatovább a klán jelenére és jövőjére is. A klán bízott benne, ő pedig bízott magában... ~ Most, vagy soha!~ Gondolta és egy utolsó lökettel eresztette ki magából a chakrát.

**Senju Tobirama** Pént. Márc. 10 2017, 10:59

/Arata/

Egy különleges erő, mely családod múltját szövi át, talán benned ismét fellobbanhat. Ez természetes, hogy izgatottsággal, kíváncsisággal tölt el. Tudásod sem teljesen alapszintű, már ami az elméleti részt illeti. Már tudod, mit kéne tenned, de tested mégsem reagált úgy, ahogy azt eltervezted fejben. Jogos lett volna félelmed, miszerint talán mégsem vagy az a bizonyos személy. Hisz ahogy dédapád mondta, többen is mesterei a szél és víz elemének, ám ez nem előlegezi meg a képességet magát. Csupán előjele lehet annak. Mindenesetre ezt figyelembe sem véve próbálkoztál tovább keményen, két napon keresztül, szinte érezve, hogy benned ott van az a bizonyos dolog, mely ehhez az egészhez kell. Talán ez igaz, talán nem, még nem tudhattad, ezért is volt érdekes idősebb rokonod szemében ez a nagy eltökéltség. Jól láthatóan értékelte, hogy a klán sorsát a szíveden viseled, ám mint bölcs ember nem vetette el a lehetőségét annak, hogy csupán saját érdekeid szolgálójává válik az, melyet egy egész klánnyi ember őrzött nemzedékeken keresztül, ezidáig. Klánod vérének "hígulása", gyengülése, annak képességeinek elvesztéséhez vezetett, s Amegakure alapból sem rendelkezett túl sok Kekkei Genkait birtokló shinobival, így könnyen elvesztheti az eszét és megbódulhat az, ki ezt az erőt birtokolja. Azok, kik egyedi képességekkel bírnak, gyakran esnek ebbe a hibába, dédapád pedig nem ismert eléggé még, hogy megmondja, ha egyáltalán sikerül feloldanod az awatont, ilyen leszel-e te is, vagy nem. Azonban térjünk a lényegre...

Elszántan indítottad meg a kézpecsétek sorozatát, majd koncentráltad a chakrád. Elképzelésed helyesnek bizonyult, sokkalta könnyebben irányítottad a kétféle elemet egyik és másik karodon keresztül külön-külön, de így is nehézkes volt, hisz elsőre nem is sikerült. Utolsó próbálkozásodnál azonban szinte mindent feltettél. A mostanra fáradt tested tartalékait összegyűjtve indítottad meg a folyamatot, s a két elemet koncentrálni kezdted egy adott pontba, megpróbálva fúzióra késztetni, majd környezetedbe koncentrálni azokat. Perifériádból láttad csak a végeredményt elsőre. Két nagyobb (kb ökölméret) és egy kisebb buborék kezdett utazásba tőled egészen a szoba másik végéig, ahol aztán szétpukkantak koncentrációd hiányában. Természetesen ezt is gyakorolnod kell még, hisz nagyban megszabja a technika térbeli határát a használó koncentrációs képessége. Dédapád kissé kikerekedett szemmel nézte végig a folyamatot. A buborékok utazásai közben -részéről- teljes csend uralkodott, majd ugyanúgy szótlanul kiballagott a másik szobába. Mikor visszajött egy tekercset nyújtott át, melyen klánod jólismert szimbóluma volt található.
-Ebben az iratban vezetjük azokat, kik képesek voltak előhozni a képességet. Egészen a falvak megalakulása előttig is vissza nyúl a tartalma.- Nézett rá az öreg papírra.
Belenézve láthattad, ahogy a vérükkel írták alá elődeid, akár egy szerződést egy ninjuu fajjal. Ez volt az összetartás és a klánhoz való hűség szerződése.

HA aláírod te is a tekercset, dédapád ismét felszólal.
-Most próbáld meg a buborékokat kézpecsétek nélkül. Ha megy, újra próbáld meg, amit most gyakoroltál. Amit most próbáltál létrehozni, az már egy jutsu maga. Kiderült, hogy képes vagy előhozni a kekkei genkait, de még nem uralod azt teljesen. meg buborékokat létrehozni kétpecsétek nélkül, ez lesz az első igazi lépésed. Amennyiben az kellőképpen megy, próbáld meg ismét a kézpecsétekkel az előző jutsut, s ha megy közel úgy, mint amit láttál tőlem, számolj be arról, mi is más a kettőnél.-
Fedhetetlen az igazság, miszerint nehéz dolgod lesz. Elvégre innentől kezdve buborék és buborék közt is lesz különbség. Ez abból is megmutatkozik, hogy az egyikhez kell kézpecsét, míg a másikhoz nem. Idősebb tanítód azonban nem hagy teljesen vakon tapogatózni.
-Ez a mostani, mint mondtam egy jutsu maga. Kérdezném, hogy éreztél-e valami furcsát, de nem hiszem, hogy feltűnt, viszonyítási alap nélkül. A lényeg, hogy ennél a technikánál érzed a buborékokat. Egy folytonos chakrakapcsolat áll fent, ami miatt jelzi azt, ha az egyik hozzáér valamihez, vagy megsemmisül. Nem bonyolult az alapelv, de mégsem a legegyszerűbb létrehozni. Mit is kell tenned... lényegében a jutsuhoz kicsivel több chakrát használsz el, s a buborékba egy kis plusz chakrát kell belevinned, ami aztán visszatér egy adott távolságon belül a használóhoz, és ennek útján sok-sok gyakorlással az képes lehet behatárolni annak érkezésének pontos irányát, így az, ami szétpukkasztja a buborékot, nem marad tovább rejtett állapotban. Azonban mivel ez a technika mondhatni a kage bunshin no jutsu alapjaira épül, kötelességem éreztetni veled, hogy rendkívül sok chakrádba kerül. Természetesen az előbb említett dolgok miatt az elhasznált chakra nagy része visszatér, s csak a buborék kreálásához használt alap vész kárba, ha harc közben is akarod alkalmazni, okosan és taktikusan kell eljárni. Sok chakráért cserébe kapsz egy radart, ami pontosan megmondja az ellenfeled helyzetét. Természetesen nem nyílt összecsapásokra lett tervezve...-
Mondandója végeztével, amint neki fogtál a gyakorlásnak, bement a másik szobába s teázni kezdett. Igaz, jól érezhetted, ahogy félszemét rajtad tartva, folyamatos figyelemmel kíséri munkádat.

//3 napodba fog kerülni a technika valamint a feloldás tökéletesítése. Az elosztás: 0,5nap a feloldás további gyakorlása 2,5 a jutsu létrehozásának sikere.//

**Hattori Arata** Hétf. Márc. 13 2017, 04:10

/Tobirama/

Arata egyszerűen nem tudott gondolkodni, csak figyelte a három felszabaduló buborékot, amelyek a koncentráció és a gyakorlottság hiányában nemsokára kipukkadtak. Bár tudhatta volna, hogy emiatt pukkantak ki a buborékok, azonban jelenleg nem volt képes felmérni a helyzeteket. Olybá' tűnt, hogy mégis egyike volt azoknak a Hattoriaknak, akik birtokolták a klán különleges képességét, az Awatont, azaza Buborék Elemet. Ha a dédapjának igaza volt, akkor ő volt az egyetlen, aki az óta ezzel bírt közölük. Bár Arata esze mindig úgy pörgött, mint a motolla, gyakorlatilag képtelen volt normálisan gondolkozni, amikor meglátta a buborékokat. Mégis ki volt ő, hogy bene jött ki a Kekkei Genkai, a klán különleges képessége? Miért pont őt választotta ki a sors... vagy valami más? Való igaz, gyakorlott volt és jól forgatta az agyát, de ettől függetlenül mégsem értette ezt a fejleményt. Már akkor lesokkolt, amikor a dédapja elmagyarázta neki, hogy a Hattori Klán valaha vérvonal képességet birtokolt, továbbá, hogy a vér az idők során felhígult.

Most azonban... a saját szemével - pontosabban szeme sarkából - láthatta, hogy ő a klán eredeti vérvonalához tartozott, ahhoz, amely régen azért volt Amegakure nagy befolyással bíró famíliája, mert egyike volt azon keveseknek, akik egy vér által örökölhető, ritka képességet tudhattak a magukénak. Való igaz... Amegakure... most, hogy bebizonyosult, hogy Arata az, aki, akár egymaga is képes lehetett a falu katonai erejét megnövelni, tekintve, hogy a legtöbb kis nemzetnek nem igazán adódott ilyen lehetősége. Míg elcsodálkozott, azon járt az agya, hogy mit szólna régi, alkalmi tanítója, Yukimura-senpai mégis mit szólt volna a dolgok ilyeténképp való alakulásához, bár... lehetséges, hogy csak bólintott volna egyet, tekintve, hogy nem volt éppen bőbeszédű.

Látta, amint dédapja szeme elkerekedett és kiment valahova, hogy hamarost egy tekerccsel térjen vissza. Mikor az öreg elkezdett magyarázni arról, s kinyitotta, Arata látta, hogy vérrel írt nevek voltak benne. Azonnal eszébe ötlött az, amikor apja megtanította neki a Kuchiyose no Jutsu-t, ámbátor ezúttal nem kellett megharcolnia egy kutya nagyságú pókkal sem azért, hogy aláírhasson egy tekercset. Bár igazából... tán az elmúlt két nap volt a harc, a harc a saját múltjával, jelenével és jövőjével. Érezte, amint tagjaiban szétáradt az a jóleső érzés, amely egy-egy technika megtanulása után mindig jelen volt, s ezúttal mintha a fáradtságot is elűzte volna. Boldogan harapta meg az ujját és írta bele a nevét a tekercsbe, hogy bekerüljön azon Hattoriak közé, akik az idők során a Klán dicsőségét jelentették. A szimbólum jelentette az összetartozást és a hűséget, azt az időd, amikor valaha még ténylegesen klánnak mondhatták magukat, s ezt jelenthette a tekercs is. Most, hogy az első döbbenet már lecsengett és úrrá lett Aratán a nyugalom, hideg fejjel tudta felmérni újfent a dolgokat. Minekutána aláírta a tekercset, a dédapja összetekerte azt és elkezdett magyarázni számára néhány dolgot.

Elsőként Arata megkapta azt az instrukciót, amely arra irányult, hogy kézpecsétek nélkül próbálja meg a buborékokat előhívni, továbbá elmagyarázta számára, hogy ez lényegében egy technika... méghozzá egy kifejezetten hasznos technika. Arata csak bólintott egyet, amikor megkapta a magyarázat első felét, sőt, így is nekiállt volna a dolognak, de dédapja szerencsére nem hagyta, hogy a sötétben tapogatózzon. Igaz, éles eszű volt a fiú, mindazonáltal így mégis könnyebb dolga volt, mintha csak egy kevéske információt kapott volna. Való igaz, Arata megszokta már, hogy mindig kevés instrukcióval látják el, hogyha tanulásról van szó... ott volt példának okáért Hamachiko-san, az a fiatal srác, aki a kora ellenére már jóval Aratánál fentebb járt tudásszinten és ő volt az, aki mindig csak a dolgok néhány fontos részét mondta el számára, a többire neki kellett rájönnie. Mikor hallotta, hogy ezzel a technikával nyomon lehetett követni bárkit, ugyanis a Kage Bunshin no Jutsu-hoz hasonló felépítéssel bírt, akkor elmosolyodott. Ha képes lesz elsajátítani, akkor végre ki tudja majd küszöbölni azokat a hibákat, amelyek abból adódtak, hogy nem ismerték Kirigakure edzésmódszerét, csak a Kirigakure no Jutsu-t. Lelki szemei előtt látta, amint a sűrű tejködöt kis buborékok százaival fogja majd telerakni, amelyek segítenek neki felmérni az ellenséget. Persze... ehhez azért még gyakorolnia kellett, ahogy a dédapja is mondta.

Bár még nem járt későre, a fiú kifejezetten fáradt volt, s bár mindezek ellenére folytatta volna, a dédapja mégis elküldte őt pihenni, annak ellenére, hogy fiatal volt még az idő. Ezúttal azonban előreláthatóan nem itt szállásolta el magát, hanem megkérte az öreget, hogy hadd mehessen haza és újságolhassa el a hírt a szüleinek, továbbá... tudta, hogy még itt fog időzni egy darabig, tehát váltás ruhát is kellett hoznia, no meg valami más elemózsiát is, mivel nem szerette volna, hogyha az öregnek kell etetnie őt. Sőt, eltervezte, hogy ezért a sok segítségért összeüt valamit a dédapjának, szerencsére alapszinten tudott főzni, bár... inkább meg fogja kérni az anyját. Lehet jobban járnak mindannyian akkor. Elköszönt a két férfitől és az esőben sétálva sietett haza. Nem kellett túl sokat gyalogolnia, mindenesetre kifejezetten kimerülten ez a kis séta is megviselte őt.

Már-már azon gondolkozott, hogy miként fog erőt gyűjteni ahhoz, hogy asztalhoz ülhessen az anyjával és a nagybátyjával, de összeszedte magát és megpróbált nem elaludni, amikor belépett az ajtón és levette a cipőjét. A fáradtság már hullámokban jelentkezett, de erőt vett magán és leült enni. Anyja ezúttal is húsos pitét készített neki, majd mosolyogva figyelte, miközben fia gyakorlatilag pár percen belül a hatodikat tömte magába. Hiába, a fáradtsághoz éhség is párosult, pótolnia kellett az elveszett energiát. - Gondolom Hisateru-sama jól meghajtott téged - jegyezte meg az anyja, Arata pedig bólintott és két falat között próbálta meg elmondani, hogy mi is történt.

- Valahogy úgy. Feloldottam az Awatont - jelentette be, s nemsokára nagybátyja, úgy hátba verte, hogy kis híján kiköpte az imént lenyelt falatot. Hallotta, amint anyja megdicsérte, s már el is indult, hogy levelet írhasson a határon szolgáló apjának, de Arata nagybátyja azonnal óva intette ettől, mivel nem lehetett tudni, hogy a levél nem kerül-e ellenséges kézbe. Innentől kezdve ez titoknak minősült, ugyanis nem szabadott véletlenül se elkövetni azt a hibát, hogy nem kívánatos személyek informálódjanak a falu egy shinobijnak bármilyen képességéről is. Arata valójában ezekből nem sokat fogott fel, ő már csak annyit akart, hogy elmehessen aludni és nemsokára meg is tette. Ezúttal minden álom elkerülte őt, nyugodtan és végre pihentetően tudott aludni, úgy, ahogy azt már régóta akarta. Másnap reggel - ugyanis a kimerültségtől a nap maradékát és az éjszakát is átaludta - gyorsan összeszedelőzködött, evett pár falatot és anyja jófajta húsos pitéjéből a dédapjának is összekészített egy zacskóval. Ha tehette volna, akkor csak ezt ette volna minden nap, de hát... mást is kellett az egészséges életmód miatt fogyasztani, ráadásul az anyja tehetségesen és otthonosan mozgott a konyhában. Még kért egy kis sakuramochit is az öregnek, majd Arata elindult felfele hozzá, az eső természetesen szitált. Ezúttal vitt magával néhány napi váltás ruhát is, csak a biztonság kedvéért. Ráadásul... végre elszívhatott... nos, nem kevés cigit.

Mikor odaért, ugyanaz a fiú nyitott neki ajtót, aki előző alkalommal is. Arata gyorsan lecuccolt abba a szobába, amit előzőleg kijelöltek neki, majd odaadta dédapjának a sakuramochit és a húsos pitét, aki egy enyhe félmosolyra húzta a száját és Arata anyjának a nevét suttogta. No igen... őt a Hattoriak egész jól ismerték, mindig is ő főzött azoknak a tagoknak, akik megfordultak náluk. Mindezek után Arata nem volt rest és visszaállt a gyakorlóterembe... vagy valami olyasmibe. Ezúttal elő tudta hívni kézpecséttel a buborékokat, de érezte, amint eléggé kiveszi belőle a chakrát. Nem volt még teljesen felkészülve teljesen erre, de meg kellett csinálnia. A kézpecsétekkel ment, de ezek már egy technika alapjai voltak, tehát azok nélkül kellett előhívnia a buborékokat. Dédapja bent teázgatott, de Arata érezte, hogy rajta tartotta fél szemét. A fiú összetette a két kezét és megpróbálta egyszerre irányítani a két elemét, a vizet és szelet, de így egyelőre még nem ment neki. Azt tudta, hogy a kézpecsétek arra voltak használatosak, hogy a chakráját megfelelően tudja koncentrálni, de ez feladta neki a leckét.

Folyamatosan koncentrált, de első próbálkozásra nem éppen jött össze neki a dolog, ahogy a másodikra és a harmadikra sem. Már ott tartott, hogy újfent kézjelekkel próbálja, de a dédapja határozott utasításokat adott neki előző nap. A folyamatos és erős koncentrációtól Aratának már gyöngyözött a fejpántja alatt az izzadtság a homlokán, s visszatért az az érzés, amelyet már jól ismert régről; a sós verejték lefolyt a szájába, de most nem a kiképzőtéren volt, hogy kiköphesse. Nyelt egy nagyot, s már javában dél körül járt az idő, amikor a sokadik próbálkozás után megjelent egy kicsi, alig látható buborék a teste mellett; azonban a fiú tudta, hogy ez még mindig nem az, amit az öreg Hisateru elvárt tőle. Úgy tervezte, hogy fél napot fog ezzel foglalatoskodni, gyakorlás kezdésétől számított tizenkét órán belül ő már azt akarta, hogy elmondhassa magáról, tökéletesen feloldott az Awatont. Folytatta hát a koncentrációt és minden egyes próbálkozás után több és több apróbb buborék jelent meg körülötte, mígnem késő délutánra sikerült befejeznie a dolgot. Apró buborékok repkedtek körülötte, amelyek hamar kipukkantak, de Arata érezte, hogy ez már az volt, amit elvártak tőle.

Mit is mondott Hisateru-sama? Itt volt az ideje nekiállnia a technikának magának, bár kifejezetten fáradt volt most is. Mindezek ellenére elvégezte a három kézpecsétet - kos, kutya, tigris - és hamarost megjelentek az ökölnyi nagyságú buborékok, meg még egy-két kicsi. Ahogy kipukkantak, Arata furcsa érzést vélt felfedezni; határozottan volt különbség az előzőekhez és ezekhez képest. Mire végiggondolta, a dédapja már ott is állt mellette és várakozóan nézett rá. - Mintha... egy zsinórral kapcsolódnék a kézpecsétes buborékokhoz és ezen a zsinóron keresztül... érzek valamit. Nem azt érzem, hogy teljesen elhasználtam a chakrámat, hanem... érzem, hogy megszűnik. Az előzőeknek a kipukkanását nem érzem, de ezekét igen - fejtette ki, a dédapja pedig egy bólintással nyugtázta a gondolatmenetét. - Ahogy tegnap említettem, ez egy technika, amivel úgymond nyomon lehet követni a dolgokat. Elmagyaráztam a metódusát is, tehát már csak a nevét kell a tudtodra adnom; Awaton: Baburu Kugiri - közölte vele az öreg, Arata pedig elmosolyodott. Lényegre törő név volt, egyszerű, nem hivalkodó, nem túlfeszített, bár a legtöbb technikánál ez jellemző volt, mindazonáltal örült neki, hogy a családja nem adott lehetetlenül hosszú, vagy semmitmondó neveket a kifejlesztett technikáiknak.

Folytatta hát a dolgot. Mit is mondott előző nap az öreg? A buborékokba több chakrát kell beleadagolnia, ami egy adott távolságon belül vissza fog térni a használóhoz, s ez által lesz képes sok gyakorlással behatárolni az ellenség helyzetét. Ahogy azt a dédapja mondta, a technika a Kage Bunshin no Jutsu-n alapult, s bár Arata már hallott arról a technikáról, mégsem volt túlzottan sok viszonyítási alapja. Elvégezte a kézpecséteket és létrejött néhány buborék; mindeközben érezte, amint azokat plusz chakrából hozta létre, s ezúttal igyekezett, hogy fent is tudja tartani a koncentrációt. A buborékok nemsokára kipukkantak, Arata pedig újfent érezte, amint eltűntek azok. Látta is, hallotta is, de a bensőjében... nos... csak érezte. Egészen estig gyakorolt, amíg ki nem fáradt, s miután elköltötte vacsoráját a dédapjával, még megkérte, hogy elszívhasson egy szál cigarettát kint az ajtó előtt lefeküdt aludni, hogy a másnap reggel frissen vethesse bele magát a dologba.

A szerény reggelit és a szokásos cigarettát követően Arata már ott állt a megszokott helyen a válaszfalak között. Most ez lett az új otthona a kiképzőtér után, itt gyakorolt folyamatosan. Elhatározta, hogy minél gyorsabban megtanulja ezt a Baburu Kugiri nevű technikát, ha törik, ha szakad. Eddig nem volt gondja a tanulásokkal, hát most sem lesz. Bár elismerte, hogy ez most feladta neki a leckét, méghozzá nagyon is, de eddig is az éles esze volt az, ami segített neki mindig, hogyha elakadt valahol. Tegnap megkapta a pontos magyarázatot, a technikát illetőleg és ezt kellett felhasználnia, ha el akarta érni azt, amit elvártak tőle. Jelenleg ő volt a Hattoriak közül az az ember, akitől valószínűleg mindenki a legtöbbet várta el, mivel dédapja óta az egyetlen volt, akinek sikerült feloldania a Buborék Elemet, ahogy azt már többször is megállapította magában. Itt volt az ideje hát még inkább komolyan venni a dolgot, s megtanulni ezt az amúgy teljesen triviális, de mégis egy kicsit nehéz technikát. Arata elmerült az elméjében és igyekezett megtalálni magában azt a harmóniát, amelyet a feloldásnál is érzett magában. Már megtanulta, hogy miként használja a két elemét egyszerre, most viszont hasznosítania is kellett újonnan megszerzett tudását.

Ahogy gyakorolt, a percekből órák lettek, s a régi, jól ismert érzés visszatért belé. Mindig ezt érezte, amikor a kiképzőtéren valaki egy technikát tanított neki, Arata úgy vélte, ez volt az ő... nos útja, vagy valami afféléje. A tanulásban megtalálta önmagát, nem is tudott volna jobb dolgot elképzelni magának. A gyakorlás jól ismert nehézsége, amint minden ilyen alkalommal a határait feszegette, ahogy a chakráját koncentrálta... Ahogy lépésről-lépésre hajtotta végre a dolgokat... Arata behunyta a szemét és nekiállt koncentrálni, majd a kézpecsétek után felpattant szemhéjakkal nézte a lebegő buborékokat, amelyek ezúttal sem voltak túlzottan sokan, de már néhánnyal többet tudott csinálni. Hagyta egy kicsit, hadd lebegjenek, majd a technika megszűnt és a már megszokott érzés szétáradt benne, de ezúttal nem csodálkozott rajta. ~ Az öreg azt mondta, hogy sok chakráért cserébe kapok egy radart. ez azt jelentheti, hogy minél több és több buborékot kell felszabadítanom, aztán ezeket az irányításom alatt kell tartanom. Sok gyakorlással el kell érnem azt, hogy ott szabaduljanak fel, ahol azt én akarom. Ugyanis egy ilyen fajta helymeghatározó technika lényege nem más, mint az, hogy a lefedett területen belül mindent az uralmam alatt tudjak tartani. Lássuk csak a medvét... ~

Arata fokozatosan haladt a dologban. Már bőven elmúlt dél, sőt, lassan estébe fordult az idő, - az ebédet természetesen kihagyta - amikor már ott tartott, hogy egyre több és több buborékot tudott létrehozni. Nagyjából két tucatnyi, kisebb-nagyobb buborék lebegett körülötte, azonban, amikor kipukkadtak, akkor hiába érezte, hogy megtörténtek, egyelőre nem tudta, hogy mi-hogy-merre esett meg. Csak azt volt képes érzékelni, hogy a buborék kidurrant, de egyelőre még nem tudta meghatározni a helyet. Olyan volt, mintha kapott valaki meglökte volna, de mindenhonnan egyszerre érezte volna a kezet, ami hozzáért, márpedig a fiú tudta, hogy ez még nem volt jó. Azt is sejtette, hogy ezen a napon nem fogja tudni befejezni a technika elsajátítását, mivel már így is nagyon leterhelte a chakrahálózatát, érezte a folyamatos fáradást, olyat, amilyet legutóbb tán csak a Fuuton: Kaze no Yaiba technika megtanulásánál érzett, de tán ez még túl is tett azon. Most egy teljesen új, ráadásul nagyon chakraigényes dolgott kellett elsajátítania, de kifejezetten jól haladt, legalábbis ő így gondolta. Dédapja nem mondott semmit, csak néha-néha bejött őt megszemlélne, bólintott egyet és visszament teázni.

A nap utolsó gyakorlását végezte Arata, amely során a szobát teljesen betelítette buborékokkal, de ez volt a végleges, amit ma el tudott érni. Ahogy kipukkantak a buborékok, érezte, vagyis érezni vélte, de legalábbis a tudatával felfogta, hogy a chakra jó része visszaáramlott a testébe - ahogy az öreg mondta, ami kárba veszett, az csak a létrehozásért felelős alap volt - de még így is kiütközött rajta a fáradtság. Evett pár falatot, csakhogy csillapíthassa éhségét, majd elszívott kint egy szál cigarettát, de mielőtt lefekdühetett volna aludni, dédapja magához intette. Az öreg karba tett kézzel állt az ajtaja előtt, Arata pedig leragadó szemekkel, de odabotorkált hozzá. - Így tovább. Remélem tudod, hogy mi hiányzik még. Jó éjszakát - közölte vele, Arata pedig szintén jó éjszakát kívánt és végre elvonulhatott aludni, hogy megint - ahogy az az elmúlt két éjszakán jellemző volt rá - álomtalan álomba merülhessen, s reggel kipihenten folytathassa hát a gyakorlást.

Nem mondhatni, hogy örömmel kelt fel, még úgy sem, hogy egy új nap virradt rá, amely alatt folytathatja a Baburu Kugiri elsajátítását. Fáradt volt, s bár a reggelit most a dédapja biztosította számára - az öreg legalább olyan jól főzőtt, mint az anyja, ha nem jobban - továbbá az ott lakó fiatal férfi - akiről Arata még mindig nem tudott szinte semmit - el lett szalajtva kávéért is, Arata egy kicsit jobban érezte magát, mint az elmúlt napok reggelein, de... valami hiányzott. Persze később rájött, hogy semmi más, csak a reggeli kis rituáléjának a hiánya tűnt fel neki, azonban nem igazán örült ennek... még úgy sem, hogy hatalmas lehetőség adódott most számára. A kezdeti megdöbbenést felváltotta a tenni akarás, de annyira... nos, idegen volt neki a közeg még, hogy néha-néha kényelmetlenül érezte magát. De tényleg csak néha, olykor pedig mindennél jobban örült, hogy itt lehetett. Még nem tanulta meg teljesen irányítani az érzelmeit ezek szerint, és ez is zavarta egy kicsit. Hogy is mondták régen az Akadémián? Egy shinobi nem enged teret se az örömnek, se a szomorúságnak, hanem csak teszi a dolgát. Magyarul... a shinobi nem más, mint egy gép... egy folyamatosan működő harci gépezet... legalábbis Arata akkor és ott ezt a következtetést vonta le, de az évek alatt rájött, hogy nem elnyomni, hanem teljesen kontrollálni kell az érzelmeket, ugyanis mindegyiknek megvolt a maga helye és ideje.

Mire odaállt a válaszfalak közé, újfent elemében volt. Kora reggelre járt az idő, túl volt a kávén és a cigin, magyarán senki és semmi nem állhatott az útjába. Valahogy érezte, hogy a mai napon végre-valahára sikerrel fog járni; másfél napja igyekezett, s még semmi nem tartott neki ennyi ideig, de sejtette, hogy lesznek még ilyenek az életében. Sőt... tudta, hogy olyan is lesz, amikor nem két-három napig fog gyakorolni valamit, hanem akár egy-egy hónapig is, hiszen annyiféle technika volt a világban, hogy azt megszámolni sem lehetett; s bár Aratának jelenleg csak két elem manipulációja, plusz a buborékok álltak a rendelkezésére az alapvető dolgokon kívül, tudta, hogy még bármit hozhat a jövő. Életének egy fontos mérföldkövéhez ért el, így nem is gondolkozott, hanem egyszerűen csak megformálta a három kézpecsétet és felszabadította a buborékokat. Most is sok lebegett ott, bent a válaszfalak között, de egyelőre ugyanott tartott, ahol tegnap este; ahogy kidurrantak, a chakra visszatért a testébe, de egyéb dolgokat nem tudott meg.

~ Nézzük csak... lényegében arról van szó, hogy minden buborékra külön figyelmet kell fordítanom, az összessel fenn kell tartanom a kapcsolatot. Néhánynál még elveszik, nem érzem az összeset. Először ezt kell kiküszöbölnöm ~ gondolta át és a további gyakorlását erre építette fel. Beletelt pár órájába, de sikerült elérnie, hogy minden egyes buborékkal ténylegesen erős kapcsolatot létesíthessen, így most már mindegyik közvetlen kapcsolatban állt vele, tehát nem kombinálta a feloldásnál keletkezettekkel a technikának a speciális elemeit; előzőleg azok a buborékok, amelyeket a feloldásnál hozott létre és nem érezte a "visszatérésüket" belekeveredtek a többi közé, de most már tisztán létre tudta hozni mindegyiket. Itt volt az ideje annak, hogy ezt be is gyakorolja kellőképpen, s amikor ment neki, akkor rá kellett fektetnie arra a hangsúlyt, hogy minden buborékot tényleges módon érzékelni tudjon.

Telt és múlt az idő, újfent benne voltak már bőven a délutánban - és Arata megint nem ebédelt, de ezt már megszokta - amikor egy kisebb részsikert el tudott érni. Amikor kidurrantak a buborékok, akkor hirtelen jobbra kapta a fejét, ugyanis onnan érzett valamit, s ez remélhetőleg azt jelentette, hogy érzékelni tudta némileg azt, hogy ott történt valami. Mikor ránézett a válaszfalra, látta, hogy vizes volt, ez pedig azt jelenthette, hogy a buborék nekicsapódott annak és attól pukkant ki; magyarán... tán sikerült elérnie odáig, hogy képes legyen meghatározni azt, hogy az egyik buborék hol pukkant ki, azonban, amikor körültekintett a szobában, akkor látta, amint több helyen is vizes volt a válaszfal, tehát azok elkerülték a figyelmét. Finomítania kellett a chakrairányításán és a chakrakontrollján, mivel ez azt jelentette, hogy nem mindegyikkel volt megfelelő chakrakapcsolata, csak az alapvető összeköttetést tudta meghagyni, ez pedig nem igazán tetszett neki. Folytatta a gyakorlást és most úgy próbálta megoldani, hogy a chakráját minél precízebben igyekezett irányítani, minden egyes buborékot úgy létrehozni, hogy azokat figyelemmel legyen képes tartani az összeköttetésen keresztül. Igaza volt az öregnek, tényleg nem volt könnyű dolga, de érezte, amint egyre jobban fejlődött. Nem csak egy technikát, hanem precízebb és pontosabb chakrairányítást is elsajátított ezzel a metódussal.

Először ugyanazt érte el, mint az előbb, de aztán egyre több és több buboréknak a kidurranási helyét volt képes meghatározni, szinte csak úgy kapkodta a fejét a szobában. A plafon, a padló, a fal... mindegyik helyet meg tudta mondani, de még mindig nem túlzottan pontosan, csak az irányát. Mikor már estére járt az idő, akkor Arata elért odáig, hogy nagyjából képes volt meghatározni a kidurranási hely majdnem pontos elhelyezkedését, de még mindig nem volt tökéletes a dolog. Megint elfogta őt a jól ismert érzés, hogy a nap utolsó próbálkozása fog következni. Lehunyta a szemét, összegyűjtötte a chakráját, elvégezte a kézpecséteket és nekiállt kiáramoltatni testéből az energiákat, melynek folyamán létrejöttek a buborékok. Mindegyiknek elképzelte az elhelyezkedését, hogy hol is hozta létre azokat, s amikor kinyitotta a szemét, tényleg ott is voltak, csak egy-kettő lebegett pár néhány centivel arrébb az elképzeltnél. Még ezt és finomítania kell majd.

- Awaton: Baburu Kugiri - mondta ki a technika nevét és várta, hogy mi lesz az eredmény. Képes lesz tényleges behatárolásra? Képes lesz arra, hogy megmondja, mi fogja majd szétdurrantani a buborékot? El fogja tudni sajátítani a technikát minden probléma nélkül? Csak remélni merte, mert már nagyjából megint ott tartott, hogy azon gondolkozott, kreálnia kéne egy Suiton technikát arra az izzadtságmennyiségre, ami átáztatta a ruháját. Csak állt és várt, figyelte a lebegő kis buborékokat, hogy melyik fogja neki először elszállítani az agyába az információt, hogy meg tudja-e majd mondani a pontos helyet... hiszen ez volt a lényege az öreg szerint, ráadásul a Baburu Kugiri, azaz a Buborék Behatárolás kifejezetten beszédes név volt ennek a technikának... már csak arra lett volna kíváncsi, hogy melyik volt az a Hattori, aki ezt kitalálta. Mindazonáltal... egyelőre csak várta az eredményt, folyamatosan koncentrálva és fenntartva a technikát.

//A végét a szokott módon függővégben írtam meg, hogy mesélői belátásra bízzam a sikert avagy sikertelenséget. Remélem nem lett túlzottan hosszú ^^//

**Senju Tobirama** Vas. Ápr. 09 2017, 01:10

/Arata/

"Awaton: Baburu Kugiri" Hangzott el a technika neve, melyet követően sokadjára is ellepték a helységet a buborékok, melyeket szó-szó már a jutsu rendeltetésének megfelelően voltál képes használni. Reményeid arra irányultak, hogy rohamosan fejlődő chakrahasználatod, erre is ki fog terjedni, s a haladási lépcső utolsó fokára már csak kicsi kell, hogy fel lépj. Szétterjedtek hát a buborékok, s a szoba nagyrészét betelítették. Nem volt oly összeszedett, s tömör "felhő", melyet az edzésed elején láthattál felmenődtől, azonban tény, hogy szépszámban jelentek meg a szappanos chakragombócok. Elkerülhetetlenül -nem mintha bárki megakarta volna akadályozni őket ebben- elkezdtek szét pukkanni, ahogy a falakhoz, berendezési tárgyakként szolgáló virágokhoz, a padlóhoz, a plafonhoz ütköztek. Először úgy tűnt, nem lett jobb, sőt rosszabb. Kicsivel később -pár másodperccel- érdekes érzés ragadott el. Mintha tű hasított volna bele egy papírlapba, mintha a felkerült volna az első vonás a vászonra, különbséget éreztél az egyik buborék és a többi között. Két lépésre tőled, jobbra volt ez a bizonyos buborék, melynek utolsó helyzeti adatait, mintha csak egy vészjelzés lett volna, tökéletesen felismerted. Eztán egyre több és több felől hatott rád ez az impulzus. Ki lehetett mondani, esajátítottad a technikát, ha teljesen a mesterévé, nem is váltál még. A sok információ egyben még nem volt teljesen feldolgozható számodra, ám amit fel tudtál fogni, annak kristálytisztán ismerted a kidurranási helyzetét.

**Hattori Arata** Vas. Ápr. 09 2017, 02:33

/Tobirama/

Sikerült. Csak ez az egy szó ismétlődött folyamatosan Aratában. Sikerült neki a technika, legalábbis ő úgy érezte, s nem volt rest azonnali hatállyal - persze a kötelező illemet betartva - dédapjához bemenni, hogy szóljon neki. Az öreg a pillantásával egyértelműen jelezte, hogy látta, azonban ment Arata után, aki igyekezett palástolni a lelkesedését. Nem akart gyermetegnek tűnni az előtt a rokona előtt, akit... nos, ki kellett mondani, a leginkább tisztelt, pedig alig ismert néhán napja. Nem is értette, hogy miként nem tudott arról, hogy a dédapja itt lakott, néhány szinttel fölöttük, de sejtette, hogy megvolt rá az oka az öregnek, hogy különköltözött a klántól. Ha más nem, hát a vér felhígulása lehetséges indok volt, de Arata nem akarta firtatni. Ahogy azt sajnos már megállapította magában, jelenleg tényleg az öreget tartotta nagyra, tán még az apjánál is többre... annak ellenére, hogy mindig is egy határozott apaképpel nőtt fel, ez a férfi... erőt, kiállást és valami megmagyarázhatatlan misztikumot sugárzott magából. Lehetséges volt, hogy csak azért érezte ezt Arata, mert az öreg egy olyan világba vezette be őt, amelyről nem volt tudomása... azért, mert olyan dolgokat tudott meg a klánjáról, amelyeket eleddig eltitkoltak előle... ezt nem tudhatta. De a tisztelet és a csodálat ott volt a szemében, amikor ránézett a dédapjára, és bár igyekezett levetkezni minden gyermeteg reakciót, valahol mélyen egy fiatal srác várt a dédapja elismerésére, amit remélt, hogy meg fog kapni. Hiszen, az már kiderült, hogy egyike azoknak a shinobiknak, akik vérvonalképességgel bírtak, de most egy hasznos technikát is eltanult. Ami pedig a technikát illette... nos, úgy érezte, a dédapja tudta, hogy milyen képességekkel bírt. Tudta azt, hogy valaha, a régi időkben Arata a klánon belül a felderítőkhöz tartozott volna, ahogy ezt apja is elmondta neki, amikor megtanította a Kuchiyose no Jutsu-ra.

De a ma az ma volt, a múlt pedig már megtörtént. Aratának erre a napra, a jelenre kellett koncentrálnia. Mikor dédapja is ott állt a válaszfalak között, Arata még egyszer kisajtolta magából az erejét és létrehozta a technikát. Arata várakozó tekintettel nézett rá, az öreg pedig bólintott. - Rendben van. Azonban, mielőtt tovább lépnénk, szeretném, ha még legalább egy napig gyakorolnád. Ez a technika lényegében egy mezőt fed le. Tudsz arra válaszolni, hogy miért kérlek arra, gyakorold még egy kicsit... vagy inkább sokat? - kérdezte tőle dédapja a magyarázat után, Arata pedig - bár már hullafáradt volt, viszont az agyát azonnal nekiállt teljes elemző üzemmódba átállítani - nagyjából két perc múlva kész volt a válasszal. Természetesen a fiú figyelmét nem kerülte el a "legalább" szón lévő hangsúly, de a felismerés úgy hasított belé, mint viharban a villám a futó kirigakurei shinobiba. - A gond az, hogy... nem tudok tömegesen érzékelni még. Amit érzékelek, azt pontosan tudom, hogy merre van, viszont, ha több durran ki egyszerre, a lényegi információ elveszik. Túlzottan sok az információmennyiség, ami visszaáramlik, ezt pedig ki kell küszöbölnöm. Ez a technika olyan, mintha több szemem lenne, amelyekkel láthatatlanul látok. A tudatomnak fel kell dolgoznia a tömeges információbeáramlást. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mintha hirtelen kapnék egy... hatodik, vagy hetedik.. .vagy sokadik érzéket, és bár megtanultam a használatát, tökéletesítenem kell. Persze, gondolom ezt a technikát folyamatosan tökéletesíteni kell...

Arata dédapja csak egy újabb bólintással nyugtázta dédunokájának okfejtését és intett neki, hogy menjen aludni. Arata hálásan vette az utasítást és bement a szobájába, ahol gyorsan bekapott néhány falatot. Bár úszott az izzadtságban, csak levetette ruháit és egy szál alsóneműben feküdt bele a kényelmes ágyba, csakhogy a reggel egy pillanattal - érzése szerint - később eljöjjön. Ezúttal is korán kelt, így volt ideje a különböző tisztálkodási metódusokkal és a kötelezőnek minősülő, reggeli cigire és kávéra, továbbá a dédapjával való reggelire, amely során természetesen nem szóltak egymáshoz túl sok szót. Ahogy elérkezettnek látta az időt, - felkelés után egy órával - Arata visszaállt a válaszfalak közé. Érezte, hogy még fáradt egy kicsit, továbbá tudta, hogy a mai napon nem lesz akkora teljesítőképessége, mint az előzőn, de igyekezett a legjobbat kihozni magából, így hát bele is kezdett a gyakorlásba. Az eredmény a tegnapihoz hasonló volt, a Baburu Kugiri ment neki, de a tömeges kipukkanás még mindig megzavarta.

~ Ha figyelembe veszem a buborékok elhelyezkedését, a tömeges visszaáramlás fontos lehet. A tényleges helybehatárolásnál a technikába bekerült delikvens értelemszerűen többet fog kidurrantani, ezáltal tudom akár még a megközleítőleges magasságát is bemérni, ha sikerül megfelelően tökéletesítenem a technikát. Gondolom, sok gyakorlás kell még ahhoz, hogy ez létrejöhessen, egyelőre az a fő, hogy több buborék, akár egy-két tucat esetében is pontosan meg tudjam határoni a kidurranási helyet, ne csak egy-kettőnél. Lényegében... tökélyre fejlesztve, egy pontos, de azért itt-ott hátrányos technikát kaphatok, ugyanis hibafaktor mindig van, minden jutsu esetében. Példának okáért, ott van a Mizu no Muchi. A folyamatos és állandó chakrafenntartás, hogy az ostort formában tartsam, könnyen kiveszi a chakrámat, akárcsak a Suiro no Jutsu is. Itt sincs ez másként. Takarékoskodnom kell a chakrával, de közben minél több buborékot llétrehoznom, hogy minél nagyobb felületet lefedjek vele. Szerencsére a technika alapja miatt az elhasznált chakra jó része visszatér, azonban veszteség akkor is van, ha csak minimális, de egy harc esetében sokat számíthat. Ahogy dédapám is mondta, nem nyílt összecsapásra tervezték, ez már a megjelenésekor evidens volt. Lássuk a medvét... vagy mifenét... ~

Szokásos módon, hosszan átgondolta a teendőit, és igyekezett, hogy minél jobban fenntartsa a koncentrációt; minden egyes buborékot érzékelnie kellett, s ezt ő is tudta jól. Az idő telt és múlt, a fejlődés pedig folyamatos és töretlen volt, azonban nem túl gyors. - Arra ügyelj, hogy minden buborék valójában a te részed, a te elmédnek a kivetülése. Ahogy tegnap mondtad, ez nem más, mint egy hatodik érzék. Képzeld azt, hogy te magad lebegsz ott, több apró darabban, s apránként visszaszállsz önmagadba - hallotta dédapja hangját a háta mögül, aki ezúttal az ajtóban állt és figyelte őt. - Ha ma megcsinálod, akkor átléphetünk a következő fázisba, s egy jóval nehezebb technikát kerítünk neked, amivel legalább ennyit fogsz szenvedni, ha nem többet. Persze a szenvedést a jó értelemben értsd. Ahogy látom, ez neked olyan, mint kisgyereknek a cukorka - mondta az öreg és megeresztett egy félmosolyt Arata felé. A fiú természetesen újult erővel folytatta a gyakorlást, ugyanis dédapjának igaza volt; olyan volt neki a technikatanulás, mint kisgyereknek a cukorka, mint alkoholistának az üveg saké. Ebben élte ki magát, ebben volt a legjobb... valami újat elsajátítani, ez mindig is feküdt neki. S azzal, hogy az öreg meglebegtette, ez után egy nehezebb technika fog majd az asztalra kerülni elfogyasztásra, Aratában azonnal meglódult a természetes, bizonyítási kényszer. Itt volt az ideje átkapcsolni.

Nem létezett semmi más számára, csak ő és a buborékok. A folyamatos gyakorlás alatt becsukta a szemét, hogy ne is lássa a létrehozott golyócskákat - a szoba alaprajza úgyis beleégett már a tudatába - és a technika létrehozásakor igyekezett, hogy a lehető legtöbbel permanens kapcsolatot tudjon fenntartani. Egy-kettő még kint volt az irányítási mezőjéből, de sikeresen rá tudta azokat is kapcsolni a tudatára, s érezte, amint kipukkannak. Ez eddig rendben is volt, most már csak a tömegeset kellett megoldani. Direkt úgy alkotta meg a buborékokat, hogy azok négyesével és ötösével pukkanjanak ki valahol, s érezte, amint egyre jobban ráhangolódik a dologra. Telt és múlt az idő, a percekből órák lettek, de ezt Arata egyáltalán nem érzékelte. Nem hallotta a kopogó esőt, nem hallott semmi mást. A tudatában, lelki szemei előtt csak apró vízgolyók repkedtek, magában már négyzetcentiméterre pontosan felosztotta a termet. Ahol a teremben kidurrant egy buborék, Arata a becsukott szemén keresztül világító pontként látta azt, s konstatálta, hogy képes arra, hogy egyre több és több durran ki egyszerre, de képes azoknak a helyzetét is bemérni.

Már javában beesteledett, s a fiú természetesen ezúttal is kihagyta az étkezéseket, főleg most. Arata gyakorlatilag egy meditatív állapotba került az elmúlt órákban, ahol minden mást kizárt. Persze tudta, hogy ez a harctéren nem fog működni, ha élesben kerül sor a technika alkalmazására, de a gyakorlási folyamatban szükség volt arra, hogy így sajátítsa el, ugyanis így volt a legkönnyebb. Szeme már kopogott az éhségtől, torka száraz volt, nyelve taplóként könyörgött a vízért, de még egyszer, s utoljára nekiveselkedett, hiszen érezte, - az előző próbából - hogy dédapja ott állt az ajtóban és figyelte őt. Csak remélni merte, hogy az öreg ezúttal teljesen elégedett lesz a teljesítményével; elvégezte a kézpecséteket, felszabadította a chakráját, kimondta a technika nevét, majd kinyitotta a szemét és várta dédapjának az értékelését.

**Senju Tobirama** Pént. Ápr. 14 2017, 02:26

/Arata/

-Szép... ahogy látom, kezded végre érteni, mi is kell a képességedhez igazán...- Fordult meg, s tett egy lépést a másik szoba felé. -De el ne szállj! Még mindig rengeteg gyakorolni valód van ezen a technikán. Sosem fogod tökéletesen tudni, mert mindig lesz egy új szint.- Vetette át szavait vállán, téged célozva velük.
Amennyiben követted, leült, s kitöltetett a már általad ismert fiúval egy-egy csésze teát. Tiédbe azonban rakott valamit még.
-Idd meg, erőt ad. Szükséged lesz rá.-
Ha követed a tanácsot, s megiszod a teát, elkezded érezni, ahogy a szervezetedbe, mintha pumpálnák az energiát. Mintha az előbbi fáradozások meg sem történtek volna, vagy csak régi emlékek lennének. Miután végzett italával, csészéjét az asztal közepére helyezte, majd megkeresve tekinteted jelezte, hogy itt az idő figyelni... ismét. Kézpecsétek rövid sorozatába kezdett, majd a csészére nézett, mely körül egy buborék kezdett formálódni. Kezdetben csak köré nőtt, ám rövidesen teljesen körbe érte, így az alját elemelve az asztaltól, s lebegtetni kezdve a korábban teával teli csészét.
-Fudou Baburu. Egy rendkívüli technika mely felhatalmazza a használóját tárgyak, vagy akár emberek lebegtetésére is. Ez persze azt is jelenti, hogy önmagunkat is képesek leszünk elemelni a földtől.- Mondta, miközben láttad ahogy körbeveszi magát a buborékkal, s emelkedni kezd.
Száját mozogni vélted továbbra is, hangot azonban nem hallottál tőle. Pár másodperccel később, visszaereszkedett, s szétpukkasztotta a maga köré vont burkot.
-Igen, továbbá remek hangszigetelő is. A következő napokban ezen technika elsajátítása lesz a feladatod, majd tökéletesítése. Azonban nincs túl sok időd. Hat napod van rá. Egy levelet kaptam, mi szerint utána küldetésed van. Eddigi teljesítményed azt sugallja képes leszel rá rövidebb idő alatt is.- Állt fel. -Ha ez így van... talán akad más hasznos trükk is a számodra.- Hintette el a sajátos motivációs beszédét, majd megindult hálója felé.
Nem tudhattad, hogy aludni ment-e vagy valami dolga akadt, ám egy dolog volt amit igen is tudtál. Megéri rákapcsolni az edzésre.

// A technika tanulási fázisait és azt, hogy meddig tart rád bízom ebben az esetben. Eddigi munkáid alapján úgy gondolom tökéletesen be tudod határolni a dolgokat, úgy ahogy kell. ^^ //

**Hattori Arata** Pént. Ápr. 14 2017, 04:38

/Tobirama/

Megtörtént hát a dolog. Bár az előzőekben nem volt teljesen tökéletes, de ezúttal Aratának végre sikerült normálisan létrehoznia az Awaton: Baburu Kugiri-t, a Buborék Behatárolást. Dédapja azonban természetesen rögtön lehűtötte a kedélyeit, aminek hálás is volt, ugyanis megmondta neki, hogy még korántsem szabad elszállnia, hiszen mindig van hova fejlődni, Arata pedig igazat adott neki. A jó shinobi a holtáig tanul, mondta neki régen az apja, s Arata igyekezett a lehető legtöbb tudást a magáévá tenni, ugyanis... gyakorlatilag már ennek élt. Mikor felépült a betegségéből, akkor állandóan azon ügyködött, hogy feltornássza magát arra szintre, ahol régi társai jártak, most viszont... már rég elhagyta őket, nemhogy beérte, de Arata ezt vagy nem látta, vagy nem érdekelte őt... leginkább nem érdekelte. A fejlődésének töretlenül kellett haladnia, ezt pedig a dédapjánál tette eddig a legjobban. Az öreg bevezette őt egy olyan világba, amiről nem is sejtette eddig, hogy létezett, olyan új dolgokat mutatott neki, amelyekről nem is álmodott volna sosem. Azonban, most, hogy megtudta magáról, mire is képes valójában... nos, nem dagadt a melle a büszkeségtől, hanem folyamatosan azon pörgött az agya, hogy miként fogja ezeket hasznosítani majd. Tudta, hogy lehetőségek hatalmas tárháza nyílt meg előtte, belépett egy kapun, amely egy ajtókkal teli folyosóra vezette, s minden szoba valami új, fontos dolgot rejtett, olyat, amely Arata jövőjére nagy hatással lesz. És csak rajta múlott, hogy melyik ajtót nyitja majd ki legközelebb, de most, egyelőre a folyosón állt; nem döntésképtelenül, hanem igenis, határozott tervekkel.

Az öreg a szobájába invitálta, s Arata nem volt rest követni. A fiú kitöltött nekik egy-egy csésze teát, az övébe valami... valami fura dolgot rakva, de dédapja gyorsan elmagyarázta neki, hogy plusz erőt fog kapni tőle. Arata természetesen megitta, s érezte, amint testében szétáradt az energia; utoljára tán ilyet akkor érzett, amikor legutóbbi küldetésén az ANBU harcos adott neki egy tablettát; az a harci tabletta teljesen más volt az általa ismerteknél, de tudta, hogy tartós használata káros lehet a szervezetre, hiszen az energiatabletta is az volt, ha túl sokat vett be belőle az ember. Mindazonáltal, most az ereje úgy tűnt, hogy visszatért, minden tagjában érezte, amint megint készen álltak a bevetésre. Dédapja eztán néhány kézpecsétet mutatott, s Arata felhúzott szemöldökkel figyelte, amint az öreg bemutatta neki a Fudou Baburut, azaz a lebegő buborékot. Már mondta volna, hogy szerinte mire lehet még jó, amikor az öreg Hattori önmaga repült fel a buborékkal, amivel körbevette magát, s hallotta - azaz nem hallotta - a hangszigeteltségét is. Nos, természetesen azonnal teljes gőzre kapcsolt az agya, ha valaki nagyon figyelte volna őt, még akár hallani is vélhette, amint Arata sebesen gondolkozott. Azonnal elkezdett elméleteket felállítani, de dédapjára oda kellett figyelnie, aki közölte vele, hogy összesen hat napja lesz a technika megtanulására, mivel küldetésre kell mennie utána.

A küldetés szóra most nem kapta fel a fejét, bár sejtette, hogy a falu nem fogja szó nélkül hagyni a töretlen fejlődését. Hamar elért arra a szintre, ahol már bőven bevethették egy-egy fontosabb területen is, s bár még mindig Genin volt, ereje meghaladta az átlagokét... legalábbis, ahogy ő észrevette a mostani Genineken, nem voltak éppen a toppon. Bár... hallott a családjától néhány pletykát, hogy be akarják majd rakni egy csapatba, méghozzá egy friss Geninnel, de többet ő sem tudott kihúzni a nagybátyjától még anno... most meg, egy ideje nem is járt lent náluk, s úgy érezte, nem is fog. Dédapja meglengette előtte, hogy akár hamarabb is végezhet majd a technikával, s akkor egy-két más trükk is akadhat számára, Arata pedig ezen szinte rögvest kapva-kapott.

Önmagában már el is döntötte, hogy legkésőbb három nap alatt végezni fog ezzel az új technikával, a Lebegő Buborékkal. Nem volt rest hát az öreg kivonulása után visszatérni a válaszfalak közé. A kézpecséteket természetesen megjegyezte, ahogy eddig is tette, s tudta, hogy dédapja nem is várt volna tőle mást. Most, hogy a teát nemrég megitta, megint száz százalékot tudott beleadni a dologba. Elkezdte felépíteni önmagában, hogy mit is kell majd tennie a továbbiakban, s arra jutott, hogy a három napot, három nagy fázisra fogja bontani, ugyanis így lesz a legkönnyebb haladni a továbbiakban, hiszen nem lehetett egyszerre mindent megoldani, a dolgoknak kellett egy kezdés, egy középrész és egy végfázis is, ugyanis így alkothatott keretes szerkezetet.

~ Lássuk akkor... az első fázis, tehát ez a nap arról kell szóljon, hogy létrehozom a teljes testre kiterjedő buborékot. Jobb lesz a naggyal kezdenem, mert akkor visszafele lehetségesen könnyebben fogok tudni haladni, mint a kicsiből a nagyításra, bár... ezt még át kell gondolnom. Hisateru-sama először egy kisebb tárgy felemelését mutatta meg, vélhetően az könnyebb lesz. Mindenesetre... akkor az első fázisnak a lényege az lesz, hogy létre tudjak hozni egy, teljesen az én irányításom alatt lévő buborékot. Más lesz a metódus, mint az előző esetben, ugyanis, ott több chakrával, érzékelőket kellett megalkotnom, most azonban a buborékoknak a tulajdonságait kell felhasználnom. Alapvetően a buborékok lebegnek, de az irányítás... no, az majd később. Második fázisként el kell érnem, hogy fel tudjak lebegni vele, vagy mást tudjak lebegtetni, harmadik és egyben végsőként pedig el kell érnem az irányíthatóságot. Az első nem lesz könnyű, de túlzottan nehéz se, a másodikkal sokat fogok valószínűleg szenvedni, a harmadik pedig... nos, ha a lebegés a hab a tortán, akkor az lesz a cseresznye a tetején. Kezdésként hozzunk létre egy kisebb tárgy körül egy buborékot, aztán megnézem, hogy magam körül mit fogok tudni alkotni. Mégis jobb lesz a kicsitől a nagy felé haladni, úgy logikusabb. ~

Most, hogy Arata végiggondolta, lehelyezett a földre néhány tárgyat a nála lévő eszközök közül, méghozzá méretkategóriák szerint. Egy öngyújtó, egy shuriken, egy kunai és egy kicsi tekercs volt ott, s a mai napot összesen öt fázisba szedte, amelynek lényege az volt, hogy először az öngyújtót, majd a shurikent, utána a kunait, azt következőleg a tekercset és legvégül önmagát igyekszik tökéletes módon egy buborékkal körbevenni. Elvégezte a kézpecséteket, s nekiállt koncentrálni, ámbátor érezte, hogy nem fog történni semmi különös, hiszen teljesen új volt még számára ez a fajta chakrairányítás. Bár az elmúlt napokban csak ezzel foglalkozott, mégis... idegen volt, mégis ismerős, mintha mindig is ott lett volna számára, de csak most fedezte volna fel. És hát... ez is volt igazából a fáma, hiszen végig benne volt ez az erő, de csak most fedezte fel magában. Igazából... áldotta az ANBU harcos nevét, aki előző küldetésén felfedezte, hogy a hiányzó elem belőle a szél, s annak a lánynak is, aki megtanította őt egy kifejezetten hasznos széltechnikára. Mindezek... egészen idáig vezettek. Mindennek oka volt.

- Awaton: Fudou Baburu - mondta ki a technika nevét, bár ez most egyelőre csak amolyan... fellengzés volt, vagy valami afféle. Egyelőre azzal foglalatoskodott, hogy egy épkézláb, normális buborékot hozzon létre az öngyújtója körül, ámde, fura módon, máshol jött létre egy, ami ellebegett előle és a falnak ütközve kipukkadt. Arata bosszúsan figyelte, s közben agyában kutakodott, hogy melyik régi tanulását tudná felhasználni segítségképpen. A válasz természetesen nem sokáig késlekedett, ugyanis Daion-senpai még az előző küldetése alatt megtanította őt a Ja no Kuchira, a Kígyó Szájára, amelynek lényege nem volt más, mint a chakra testen kívüli irányítása. Persze ténylegesen összehasonlítani nem lehetett, sőt, itt a buborékfelszabadításon volt a hangsúly, de annyira bizonyítani akart, hogy a legalapvetőbb dologról megfeledkezett; tudta úgy irányítani a chakráját, hogy az ott formálódjon, ahol szeretné. Persze, a víz, mint közvetítőközeg ezt sokban megkönnyítette, ámbátor itt sem volt olyan nehéz, hiszen előzőleg is ezt csinálta lényegében, ott pedig folyamatos kapcsolatban kellett lennie a buborékokkal; ahogy most is, de ez még váratott magára.

Gyűjtötte a chakráját, s igyekezett úgy irányítani a testén kívül, hogy az az öngyújtó körül jöjjön létre; a várt hatás még néhányszor elmaradt, de két órával az után, hogy belekezdett, létrejött a buborék a tűzszerzám körül. Ez eddig szép és jó volt, de, ahogy megpróbált a tulajdonságai miatt ellebegni, azonnal kipukkadt. Arata megálljt parancsolt az agyának, ugyanis ez a nap egyelőre a méretekre helyezte a hangsúlyt, nem pedig a buborék alapvető teherbírásának a chakra általi megváltoztatására. Folytatta hát a dolgot, s ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban képes volt a létrehozásra. A kezdéstől számított hat óra múlva már a kunai körül is ott volt a buborék, rá két órára pedig a tekercset is sikerült körbevennie. Persze, még ügyködnie kellett azon, hogy az éles tárgyak ne okozzák az azonnali kidurranást, de erre ráért, ugyanis, nyolc óra folyamatos gyakorlás kifárasztotta, s most jött a neheze; maga körül kellett létrehoznia a dolgot. A kézpecsétek segítettek a koncentrációban, de ekkora buborékot még nem próbált megalkotni, s igazán nehezére esett, főleg, hogy... maga körül kellett, s nem csak a nagyság, de egy kicsit az érzés is furcsa volt számára.

Mindenesetre belekezdett, s tudta, hogy itt a részsikerek nem igazán fognak játszani, ahogy az előzőek alkalmával sem, hiszen a buborékot nem tudta egy szilárd tárgy vagy test lefelezésére létrehozni... még... nem... megálljt kellett újfent parancsolnia az agyának, egyelőre azon volt a hangsúly, hogy ezt elsajátítsa. Csinálta és csinálta, de jó darabig nem akaródzott mennie a dolognak; néha a buborék héjának egy darabja, mintha megjelent volna a teste körül, de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Már vagy négy órája csinálta ezt is, amikor egyszer csak megjelent körülötte a buborék; határozottan ott volt, de az első érintésre kidurrant; nem volt még elég erős. Végtére is... a mai nap úgy nézett ki, hogy sikeresen zárult, ugyanis Arata, bár tizenkét órányi állandó munkával, de az első fázist sikeresen vette. Itt volt az ideje lefeküdni, s bár fáradt volt, a fürdőt most nem halasztotta reggelre, hiszen az előző gyakorlással együtt - tea ide, tea oda - bizony sok "kosz" ragadt rá, az izzadtság csak úgy folyt rajta. A gyors mosdás és vacsora után bevackolta magát az ágyba, csakhogy néhány órával később már a reggelijét fogyassza és kint az esőben megivott kávé és elszívott cigaretta után ott álljon újfent a válaszfalak között.

Ahogy előző nap, most is kirakta a tárgyakat. A második fázis abból állt, hogy darabonként, a különböző méretek és súlyok szerint próbálja meg fellebegtetni azokat, folyamatosan nagyobb súlyt alkalmazva. Ennek megfelelően, az előtte fekvő tárgyak most a következőképpen néztek ki: öngyújtó, teli doboz cigaretta, shuriken, kunai, teli hátizsák, s végül önmaga. A dolog egyszerűen lett felépítve, a különböző súlyokkal kellett játszania, minél tovább kitolnia a súlyhatárt, s legvégül elérnie arra a részre, ahol a sajátját képes a buborékon belül koordinálni. Az első az öngyújtó volt; a buborék határozottan létrejött körülötte, de természetesen rögvest kidurrant. Arata nem csüggedt, nem bosszankodott, hanem, természetesen nekiállt kidolgozni, hogy mégis mi mentén kéne haladni. Most végre nem kellett visszafognia magát, ha gondolkozásról volt szó, s ennek határtalanul örült, hiszen egy valamit szeretett jobban a húsos piténél; gondolkozni.

~ Nos... az addig megvan, hogy a buborék létrejön, de ahogy megpróbálna ellebegni, azonnali hatállyal kidurran. A Baburu Kugirinél a buborékokba több chakrát tettem, s valószínűsíthetően itt is ez lesz a titok nyitja, de nem úgy, ahogy annál. A buborékot kell ellenállóbbá tennem, amelyet valószínűleg a több chakra beleölésével fogok tudni elérni. Kicsit olyan, mint a Suimenka Dou no Jutsu; vékony, de erős. Ha ezek mentén haladok, akkor valószínűleg menni fog majd a dolog. Először nem kell túl sok chakrát pluszba beleadnom, ezért jó a fokozatos felépítés, ugyanis előbb-utóbb megszokom a folyamatosan növekvő chakraigényét a technikának. Ha a hangszigeteltséget veszem, akkor a végső fázisban egy olyan buborékot kell kapnom, aminek a fala bár vékony, de kemény; nem hatol át rajta a hang, de a keménysége ellenére könnyen irányítható. Lényegében, ez azt jelenti, hogy a buborékot lehetőleg nem fogja tudni kidurrantani egy-egy eldobott kunai sem. Bár... ha kombinálom a Kakuremino no Jutsu-val, akkor talán nem látnak meg... nem, most egyelőre erre kell koncentrálni. Felépítettem, ideje kipróbálni az elméletemet, ha pedig nem működik, akkor foltozgatni rajta. Ez a második nap, holnap a nap végére elő kell állnom Hisateru-samának a technikával. ~

Ahogy felépítette az elméletét, rögvest neki is állt gyakorlatba átültetni. Koncentrált, megpróbálta több chakrából létrehozni az öngyújtó körüli buborékot, de egyelőre nem ment; az eredmény az volt, mint előzőleg. Folytatta, s néhány próbálkozás, továbbá nagyjából - a tegnapihoz hasonlóan - két óra múlva, sikerült egy olyan buborékot létrehoznia az öngyújtó körül, ami, amikor megpróbált ellebegni, nem durrant szét, de egyelőre még nem volt akkor a teherbírása, hogy fel is emelje magával a kis tárgyat. Szerencsére már nem kellett sok idő ahhoz, hogy sikerüljön az első fontos részlet; az öngyújtó felemelkedett, s elindult a fal felé az őt körülvevő buborékkal, ami persze kidurrant, amikor nekiütközött a fából készült elválasztóalkalmatosságnak. Arata még néhány próbálkozást rászánt arra, hogy ezt a részét tökéletesítse, s nemsokára ott lebegett körülötte az öngyújtója, amelyet az előző próbák alkalmával a kis helyiség legkülönfélébb helyeiről szedett össze. Örömtelien nézte a kis buborékot, amelyben ott volt az öngyújtó, de hamarost megszüntette a technikát, s elkapta majd ellenőrizte tűzszerszámát; szerencsére még működött, úgyhogy zsebre is rakta, mivel ezzel már nem volt több dolga. Az egy doboz cigaretta már könnyen ment, s szerencsére a bontatlan csomagolás vízhatlan volt; a súly elhanyagolhatóan volt csak több az előzőnél, de Arata tudta, hogy ez is sokat nyomott a latba, hiszen a fokozatosságot tartotta fenn vele.

Következett hát a shuriken, ami azért volt vízválasztó, mert mind a négy oldala éles volt. Ha ezt sikerül felemelnie anélkül, hogy szétdurranna, akkor nyert ügye lesz, már ami a buborék falát illette. Persze a súly sem volt elhanyagolható tényező, de már létre tudott hozni olyan buborékot, ami fel volt képes emelni egy kisebb tárgyat. Azt az erőkoncentrációt alkalmazva, létrehozott egyet a shuriken körül, ámbátor nem bizonyult elég erősnek és ki is durrant rögvest. Elkezdte hát sűríteni a chakrát, többet beleölni, s folyamatosan, percről-percre, óráról-órára, de jól haladt. Kicsit több időt vett igénybe ez a része a dolognak, de végtére is, délre sikerült neki, hogy a shuriken is ott repkedjen körülötte; sok izzasztó próbálkozás után végre sikeresnek mondhatta a szerinte vízválasztó, második fázisnak a második részfázisát. Ezek után a kunai már gyerekjáték volt, itt csak a súlyra kellett figyelnie, az élességre már nem. Eszközei csörömpölve hullottak le a padlóra, de dédapja egyikre sem dugta ide a fejét; hagyta, hogy Arata tanulhasson, valószínűleg tudta, hogy milyen próbákon ment keresztül, bár a fiú nem tudhatta, hogy éppenséggel az általa kitalált edzésmódszer egyedi volt-e, avagy sem.

Már kezdett leszállni az est, a nap eltelni látszott, amikor Arata a hátizsákját is reptetni tudta. Egyelőre még egyik sem az akarata szerint lebegett, de lebegett és ez volt a fontos. Következett hát az utolsó fázisa a napnak; önmaga. Tudta, hogyha ezt meg fogja tudni csinálni, akkor a következő napon nem kell már mással foglalatoskodnia, csak az irányítással. Eddig a felállított tervezete szerint haladt, nem akart most letérni róla, úgyhogy ideje volt belekezdeni a mai, utolsó fázisba. A tegnapi miatt már létre tudott hozni egy buborékot a teste körül, de ez persze az első érintésre kidurrant. Megpróbálta azzal az erősséggel megcsinálni, amivel a hátizsákját reptette, s bár nem lebegett fel tőle, a buborékot nem tudta kiszúrni azonnal a nála lévő kunai késsel. Ezt jó jelnek vette, de fokoznia kellett az erőt. Egyre több és több chakrát adagolt bele a buborékba, gyakorlatilag érezte, amint annak fala keményedett. A folyamatos fenntartás bár kikezdte az állóképességét, mire már fekvésidő lett volna - legalábbis az általa megszabott fekvésidő - szokásos módon úszott az izzadtságban... aztán, egyszer csak, mintha valami isteni közbeavatkozás történt volna... fellebegett. Ott állt a buborék közepén, ami határozottan nekiállt lebegni, ámbátor megakadt a plafonban. Szét nem durrant, de irányítatlanul, ide-oda lebegett folyamatosan a szobában. Arata megszüntette a technikát, s szerencsére az Akadémián megtanították őket esni, így jól érkezett a földre. Mosolyogva szemlélte a kis tócsát, amit okozott, s úgy gondolta, itt az ideje lefeküdni aludni, ámbátor előtte bekapott néhány falatot, s elszívott egy szál cigarettát. Boldogan feküdt be az ágyba, s ezúttal azt sem bánta, hogy a mosdás másnap reggelre fog maradni; a siker túlzottan is szétáradt benne.

Reggel a szokásos módon nyitott, mosdás, reggeli, cigi és kávé kint az esőben, némi fekvőtámaszozás, egy-két guggolás, majd beállt a válaszfalak közé. Természetesen azonnal azzal nyitott, hogy létrehozta maga körül a buborékot, s elkezdett lebegni vele, de irányítani még mindig nem tudta. Ez eddig rendben is volt. Most egy shurikent, egy kunait, egy tekercset és a hátizsákját tette le a földre; az előzőekhez hasonlóan, úgy építette fel az utolsó fázisnak a részfázisait, hogy folyamatosan, egyre nagyobb dolgokon igyekezett az irányítást begyakorolni. A súly már nem számított, hiszen a testsúlyát már elbírta a buborék; talán annyira keleltt figyelni, hogy nagyobb súlyú dolgot kellett mozgatnia. Arata, mielőtt nekiállt volna végiggondolni, gyorsan bekapott néhány falatot, ugyanis érezte, hogy szükség lesz az energiáira; dédapjával egy ideje nem beszélt, csak az étkezéseken szorítotkoztak néhány szónyi kommunikációra; az öreg látta Aratán, hogy mennyire dolgozott az agya, s nem akarta a témáról elterelni őt.

~ Szóval akkor... a chakrán múlik minden. A Ja no Kuchi és a Suiryuudan no Jutsu is abból áll, hogy a megformázás után, egy általam kívánt helyre mozgatom a megformázott víztömeget. Itt is ezt kell tennem; állandóan fenntartanom a chakrakapcsolatot, akárcsak a Baburu Kugiri esetében, s ezzel fogom tudni az akaratom szerint irányítani a buborékot, a benne lévő tárggyal. Nem lesz könnyű, tán nehezebb lesz, mint a tegnapi eset, ugyanis, a szabad mozgást kell befolyásolnom. Egyszerűnek hangzik, de nem lesz az... lássuk hát! ~

Természetesen rögvest belekezdett. Először a shurikent kezdte el körülvonni, ami rögvest neki is állt lebegni, s Arata ezúttal a chakrakapcsolatot igyekezett úgy fenntartani, hogy az akarata alá vonhassa, de ez kifogott rajta. A shuriken ide-oda lebegett a buborék miatt, ami közrefogta, s Arata érezte, hogy nem állt az irányítása alatt, bár tudta, hogy első próbálkozásra nem fog tudni többet alkotni, épp ezért, nem is bosszankodott, inkább nekiállt folytatni, és addig-addig csinálni, amíg némi részsikert el nem tudott könyvelni. A vertikális és horizontális mozgásirányítást is külön szedte már, s egyelőre, nagyjából, mire az idő dél előtt két órával járt, sikerült elérnie, hogy a buborék fel-le úgy mozogjon, ahogy azt ő akarta, de a horizontális mozgás még nem volt meg. Erre még két órát szánt rá, s délre sikerült a felállított elmélete alapján megoldania, hogy a shurikent úgy tudja reptetni, ahogy azt ő akarta, bár, erre szinte a fél napja ráment mondhatni, hiszen felkeléstől számított hat órájába telt elérnie ezt. Tudta, hogy gyorsabban kellett haladnia, így, a metódus bár megvolt, rá kellett térnie a kunai-ra, a tekercsre és a hátizsákra.

Javában benne volt a délutánban már, mire a hátizsákját is sikerült úgy mozgásra bírnia a buborék által, hogy a vertikális és a horizontális irányítást a kezében tarthassa, s érezte, hogy nagyon kifáradt. Bár szívesen kért volna a dédapjától még egy olyan teát, egyelőre nem akart, hiszem nem tudhatta, hogy milyen technikát akart neki következőleg mutatni, s sejtette, hogy az nem lesz könnyű... bármi is legyen, az öreg nem fog egyszerű dolgokat feladni számára. Épp ezért... úgy gondolta, a tea majd akkor fog kelleni, hogyha ezt az akadályt sikeresen veszi. S elérkezett a nap utolsó feladványa, mikor már javában beesteledett... ami nem volt más, mint önmagát így irányítani.

A buborék megjelent körülötte, s nekiállt fellebegni, Arata pedig küszködött, hogy először a vertikális mozgást uralma alatt tarthassa, de ez is csak a harmadik próbálkozásra sikerült neki. Fel-le lebegett a buborék által a padló és a plafon között, de horizontálisan nem tudott irányítással mozogni, a falnak ütközött folyamatosan... ezt kellett már csak kiküszöbölni, ez pedig még két órájába és sok-sok, nem éppen chakrarendszert kímélő próbálkozásába került. Mikor már teljesen leszállt az est, sőt, bőven fekvésidő volt, dédapja megjelent a válaszfalak között, s nem szólt egy szót sem, csak várt. Arata azonnali hatállyal belekezdett a kézpecsétekbe, ahogy meglátta az öreget. - Awaton: Fudou Baburu - mondta ki a technika nevét, s mikor nekiállt a buborék segítségével lebegni, továbbá tudta azt irányítani is, várta, hogy a dédapja mit fog szólni. Mármint... azon kívül, hogy valószínűleg ezt is van még hova csiszolni, ahogy ez minden technikára érvényes volt.

**Senju Tobirama** Szer. Május 31 2017, 20:51

/Arata/

Megterhelő edzéseid úgy tűnt, nem hiába voltak. Már-már ténylegesen elsajátítottad magát a technikát, ám magad sem gondoltad teljesen komolyan, hogy ennyi a mesterévé tesz. Folyamatos gyakorlás, még keményebb edzések kellenek hozzá. Dédapád elismerően mérte fel jutsud jelenlegi szintjét, melyet hosszú órákkal juttattál erre a szintre. Alaposan szemügyre véve a buborékot, röviden, ám tömören fejezte ki magát az öreg.
-Szép eredményeket mutatsz fel, melyek méltónak tesznek klánod nevére. Azonban a gyors fejlődés nem jelenti azt, hogy nagy dolgokra vagy hivatott. Ezt az utóbbit magadnak kell elérd, a saját ösvényedet taposva ki. Lehet akármilyen jó mestered, az utad senki sem tudja megadni magad helyett. Döntéseid mindig saját értékrended alapján hozd, így lehetsz egyedül valaki ebben a világban, így lehet büszke rád a klánod.-
Mondandójában érezted, van tartalom, nem csak úgy tanácsot adott. Most azonban nagyon úgy tűnt, hogy boldog. Érthető, hisz régóta nem született senki a Hattori család képességével, mégis szokatlan volt kissé a -hozzáképest- nagy érzelem nyilvánítás. Nem sokkal később azonban megfordult, s visszament italához.
-Gyakorold még egy kicsit..- Adta ki az utasítást mint mester a tanítványának.

Pár óra múlva, mikor már úgy gondoltad rutinból megy, s megálltál a gyakorlással, Dédapád pillantottad meg ismét, ki tudomásul véve gyakorlásod, ismét új trükkel hozakodott elő.
-Most, hogy úgy gondolod elértél valamit a shinobi tudományok terén, kérlek had romboljam le az illúziódat.- Szólt eléd állva, majd a szobára mutatott melyből kijött. Bepillantva láttad, hogy ott ül az italánál, ugyanúgy.
Tisztává vált hát előtted, hogy egy klónjutsuval van dolgod, ám mielőtt túlzott találgatásokba kezdhettél volna, a melletted álló másolat egy laza mozdulattal ütötte keresztül a falat.
-Egy igazi klón képes hasonlóan teljesíteni, mint az eredeti.- Szólalt fel, majd egyszerűen feloldódott.
Tisztán láttad, nem vízklónról van szó, hisz az egy ekkora ütéstől már megsérült volna, víz azonban sehol sem volt.
-Kage Bunshin no jutsu. Az ANBUk egyik legféltettebb fegyvere... nem csak mert közel olyan erős mint az eredeti személy, és minden jutsuját képes használni, hanem mert külön gondolkozik, s feloldáskor visszaszállítja az összes hallott és látott információt. Természetesen csak akkor ha a hatótávon belül oldódik fel. Ellentétben az egyszerű akadémiás jutsuval, itt a chakrával tényleges testet alkotsz, mi több, a lelkét is megadod. Így egy chakrából álló, ám teljesen élő személyt kapsz. Hatalmas segítség tud lenni harcokban is akár. Hogy hogyan kell végrehajtani, azt azonban neked kell kitalálni. Elvégre egy hasonló elvű technikát már birtokolsz...- Fejezte be magyarázatát, s intett, hogy kezd el edzésed.

// A tanulás egy egész nap (24óra) alatt megy le, legalább... áh neked ilyet nem kell megadni, hogy mennyi legyen... Very Happy

//

**Hattori Arata** Csüt. Jún. 01 2017, 00:14

/Tobirama/

Sikerült. Arata ott állt a lebegő buborékban, a technikában, amit végre el tudott sajátítani. Hosszú és kínkeserves napok álltak mögötte, viszont megérte. Lebegett, irányítani tudta a buborékot az akaratával. Még egy iskolapéldája annak, hogy Arata tervezése általában be szokott válni; jól építette fel a tanulási metódust és eljutott a végkifejletig. Dédapja természetesen megdicsérte őt, de nem volt rest néhány jó tanácsot is kiosztani, amelyeknek Arata igazat kellett, hogy adjon. Hiába a gyors fejlődés, az, hogy mire hivatott, majd csak akkor fog elválni, hogyha kitaposta a saját ösvényét, azt az ösvényt, amelyen neki járnia kellett. Volt ő már önmagától elnevezve Osora no Tsurugi, de úgy érezte, hogy az mégsem az ő ösvénye... valahogy úgy gondolta, hogy az ő shinobi útján Hattori Arata, mint név meg fog szűnni, helyette valaki más lesz, egy névtelen, alaktalan figura, aki a falu szándékát fogja majd beteljesíteni... előző küldetésén találkozott ilyen személyekkel és az egyik bogarat ültetett a fülébe; tette ezt most dédapja is.

A klán büszkeségét csak akkor nyerheti el igazán - sőt, csak akkor állíthatja vissza a klán tényleges büszkeségét - hogyha a saját értékrendje mentén tapossa ki az ösvényt, amelyen járnia kellett... és tudta, hogy ez az ösvény tele volt bozótossal, szúró-vágó növényekkel és egyéb veszélyekkel, csapdákkal... de az ösvényét ő ki fogja taposni, meg fogja tisztítani, ezt elhatározta. A dédapja szemében lévő büszkeséget kevés dologra, leginkább semmire sem cserélte volna le, főleg azt, hogy látta az öregen a boldogságot. Régóta nem volt vérvonalképességű Hattori, így érthető módon, az öreg hatalmas elvárásokat támasztott felé, és Arata elhatározta, hogy ezeknek az elvárásoknak maradéktalanul eleget fog tenni.

Amikor az öreg felszólította őt a gyakorlásra, akkor természetesen azonnal nekiállt. Jó néhány órájába beletelt, mire elmondhatta, hogy rutinból ment neki a lebegő buborék felszabadítása és teljes irányítása, de tudta, hogy még mindig volt hova csiszolni azt. Mi lehetett a legnagyobb magasság, amit kibírt ez? Mi lehetett a legnagyobb nyomás, aminek kitehette? Ezeket még ki kellett neki tapasztalnia, de tudta, hogy ennek most volt itt az ideje. Dédapja beígért számára egy meglepetés technikát, s mire Arata oda ment volna hozzá, ő elébe jött. Amikor kijelentette, hogy lerombolja minden illúzióját, akkor Arata felvonta a szemöldökét; követte az öreg kezét, és látta, hogy kettő van belőle. Az egyik ott ült és teázgatott, a másik itt beszélt. Biztos egyszerű vízklón lehe... nos, eddig jutott a gondolatmenetében, ugyanis a klón szimplán átütötte a válaszfalat. Arata visszatartotta az állát a leeséstől, hiszen ez nem egy egyszerű Mizu Bunshin volt... hanem...

Kage Bunshin! ANBU fegyver! Ahogy a dédapja elmagyarázta, hogy mi is ez a technika, és mire való, Aratában felsejlett rögvest a városi legendákból hallott, tiltott technika, amely egy valódi testtel rendelkező klónt hoz létre... egy önálló személyt, egy igazi másolatot önmagából. Dédapja ismertetése nyomán Arata agya rögvest átkapcsolt és máris elméletek ezreit kezdte gyártani arról, hogy mire fogja felhasználni ezt a sokrétű technikát. A vízklónoknak mindig pontos terveket kellett adnia, s a tervezéssel bár nem volt baj, ez egy kicsit megkönnyítette, de egyben meg is nehezítette egy dolgát. Mit mondana erre Atsumichi-kun? Két Arata már rohadt veszélyes, és azt ő is tudta magáról. Ha két, ugyanúgy gondolkozó és tervező Hattori Arata van a csatamezőn, akkor bizony ellenség legyen a talpán, aki azt a tervet kivédi. Persze... nem szállt el magától, tudta, hogy mindig lesz nála erősebb személy, Kage Bunshin ide, Kage Bunshin oda, tervek ide, tervek oda. Egyelőre az a dolga, hogy elsajátítsa ezt az eszméletlen, de nagy felelősséggel járó technikát.

~ Ha jól gondolom, ez a technika alapvetően kémkedésre, beszivárgásra és veszélytelen információszerzésre lehetett kitalálva. Ha a hatótávon belül oldódik fel, akkor minden információ visszakerül az eredeti testbe, ha viszont nem, akkor elveszik, vélhetően a chakrával együtt. Hisateru-sama szerint birtoklok már egy ehhez hasonló technikát, az pedig nem lesz más, mint a Baburu Kugiri, ugyanis említette, hogy az a technika ezen alapul. A technika alapvető lényege tehát a harci potenciál növelése, a gyors és megbízható társ megszerzése, továbbá az információ leíratlan elraktározása és továbbítása a technika feloldásán keresztül. Viszont... ez itt igazi klón. Nem egy pocsolya, nem egy illúzió... hanem igazi... hogy kéne megoldanom... hogy kéne megoldanom...~

Természetesen Arata agya pörgött és forgott, a dédapja pedig otthagyta azzal, hogy ezt egyedül kell kitalálnia. Arata természetesen számított erre, sőt, nem is kért volna egyéb segítséget; tudta, hogy ez a technika csak rá vér, senki másra, ezt egyes egyedül kellett elsajátítania, lehetőleg egy-két napon belül, hogy llegyen ideje a küldetés előtt pihenni, amire levélben érkezett parancsban hívták még három nappal ezelőtt. Három napja volt, de ő magának jóval kevesebbet szabott meg, ugyanis érezte... mit érezte, tudta, hogy hamarabb fogja tudni elsajátítani ezt a technikát, bármilyen nehéznek is tűnjön! A kézpecsétet - ami igen különleges volt - megjegyezte, hiszen csak egy darab, rendhagyó kézjelből állt. Furcsának találta, hogy egy ilyen nehéz technika összesen egy kézjelből áll, azonban nem sokáig elmélkedett rajta, ugyanis tudta, hogy a kézjelek legfontosabb dolga a chakra központosítása, a chakra olyaténképpen való elosztása, hogy a technika létrejöjjön... lényegébe a chakra állóképességét határozta meg vele. Elvégezte a kézjelet, és rögvest ki is mondta a technika nevét, de természetesen nem történt az égvilágon semmi, annyi se. Nem csüggedt, ez először csak egy sima próba volt, hogy érezze a chakraáramlását a kézpecsét miatt.

~ Először meg kéne próbálkoznom egy sima Bunshin no Jutsu-val... az talán egyszerűbb lesz, és az alapján építhetem fel. Ha azt összevetem a Baburu Kugiri által kapott tapasztalataimmal, akkor tudni fogom, hogy merre és hogyan tovább ~ gondolta Arata és azonnal létre is hozott egy sima Bunshint, ami egy egyszerű, semmi akarattal és testtel nem rendelkező illúzió volt csupán, de a megtévesztéshez megfelelő. ~ Ez rendben van. Ha belegondolok a Baburu Kugiribe, akkor ott a sima buborékokba több chakrát kellett beleölnöm, amelynek alapján a technika felruházódott azzal a képességgel, hogy a kidurranáskor visszaküldte nekem az információt... pontosabban, tudtam azt, hogy merre durrant ki. Azonban, itt nem a sima Bunshint fogom felruházni értelemmel és több chakrával, hiszen az lehetetlen. Ahogy Hisateru-sama mondta, chakrával fogok élő testet alkotni, tehát a chakrámat úgy kell irányítanom, mint egy Bunshin no Jutsu esetében, de mégsem. Először meg kéne próbálkozni a héjjal... egy keményebb chakrakülsőt kell biztosítani a klónnak. Ez lesz az első lépés. Viszont úgy, hogy nem a Bunshin no Jutsu-t hozom létre... ~

Természetesen megint lépésekben gondolkozott, de ez nála már csak a szokásos volt. Arata mindig, minden technikát, még a legegyszerűbbeket is lépések mentén épített fel, már, ha éppen a megtanulásukról volt szó. Így volt a legkönnyebb és a leggyorsabb haladni, nem egyből fejest ugrani a mély vízbe... bár... egyes technikák nemhogy mély vízbe való ugrások voltak, de úgy érezte, mintha az óceánba esett volna az égből, és cápák köröztek volna alatta. Így gondolta most is, de tudta, hogy ez volt életének egyik legfontosabb állomása a Kekkei Genkai mellett. Azzal, hogy ide jött, olyan dolgokat sajátított el, amiket álmában sem gondolt volna... az anyjának igaza volt. Hisateru-sama olyan távlatokat nyitott meg előtte, amelyekről nem gondolta, hogy elérhetőek lesznek valaha számára, és jól tudta, hogy ez a két kinyílt ajtó ezer meg ezer folyosóra vezette őt, tele további ajtókkal. Csakis az ő döntése volt, hogy melyik ajtót nyitja ki a továbbiakban, de igyekeznie kellett a megfelelőt. De egyelőre... most el kellett sétálnia a következő ajtóig, azt pedig csakis a Kage Bunshin no Jutsu elsajátításával tehette meg.

A felállított elméletét igyekezett gyakorlatba ültetni. Az első lépéssel kezdte, ami az volt, hogy a Kage Bunshin kézjelével és a chakrájának koncentrálásával igyekezett egy sima Bunshint, erősebb héjjal létrehozni, de ez természetesen még nem ment neki. Érdekes látványt nyújthatott, ahogy ott állt és keresztbe tett mutató és középső ujjakkal erőlködött, de tudta, hogy maximum a dédapja és az ismeretlen srác láthatja őt, tehát nem érdekelte a dolog. Meg amúgy is... tanulni nem szégyen. Percek múltán sikerült egy sima Bunshint létrehoznia, viszont ezzel a metódussal; az illúzióklónt azonnal feloldotta, de ezt is részsikernek könyvelte már el. A továbbiakban nekiállt dolgozni azon, hogy a chakráját úgy ossza el, hogy a Bunshin héja erősebb legyen, és ez bizony kellően kimerítette őt, viszont a metódust a buboréktechnikák miatt már úgy-ahogy ismerte. Minden a chakra adagolásán múlott, azon, hogy miként dolgozza át azt úgy, hogy a technika létrejöhessen belőle. Több és több chakrát kellett beleadagolnia... és két óra múlva meg is lett az első, igazán fontos részsiker, amit Arata büszkén szemlélt.

Mikor hozzáért a létrejött klónhoz, még átment rajta a karja, de nehezebben, érzett néminemű ellenállást. Ezt jó jelnek tudta be, feloldotta a technikát és folytatta hát tovább a gyakorlást. Még néhány órácskán keresztül - amely Aratának konkrétan szenvedés volt, ugyanis ilyen lassan még nem haladt semmivel... azaz de, de így, ilyen részsikereken keresztül még sosem... - ez a helyzet állt fenn, amikor végre sikerült egy erősebb héjú klónt létrehoznia. Nekiállt belebokszolni a klónba, és örömmel konstatálta, hogy a chakra annyira összeállt, hogy szilárd testet hozott létre... viszont a klón még mindig szobanövényként működött, gyakorlatilag csak állt és nézett a semmibe. Arata megcsóválta a fejét, feloldott a technikát és úgy döntött, hogy tart egy cigiszünetet, amely alatt át tudja gondolni a továbbiakat, ugyanis az első lépéssel végre-valahára készen volt. Valahogy úgy érezte, most nem fog tudni időben... mit időben, egyáltalán nem fog tudni lefeküdni aludni. Míg kint dohányzott és hallgatta az eső megnyugtató kopogását, agya természetellenes sebességgel pörgött... lehetett egyáltalán ennél gyorsabban gondolkozni? Nem biztos...

~ Rendben... ez kész... viszont még mindig nem jó, ugyanis, gyakorlatilag egy sima Bunshint hozok létre, annyi különbséggel, hogy bele lehet ütni egyet-kettőt. Valószínűleg a harmadik ütésre szertefoszlott volna... és még mindig akkora értelme van, mint egy sima szobanövénynek, sőt, a liánom okosabb ennél a semminél... mit kéne... a chakra elosztása megfelelő lenne? Vagy nem? Nem! a chakra elosztása nem megfelelő. Ahogy Hisateru-sama említette, egy tökéletes másolatot kell létrehoznom magamról, ami azt jelenti, hogy a chakrámat ezek alapján kell elosztanom. Ha jól értelmezem a dolgot... és remélem jól értelmezem, mert nagyon megüthetem a bokámat, ha nem úgy teszem... akkor a chakrámat egyenlően kell elosztanom! A klón bár a tökéletes másom, azonban nem ugyanolyan erős, mint én, ami azt jelenti, hogy én se maradok ugyanolyan erős, mint voltam! Minden egyes Kage Bunshinnál egyenlő módon kell elosztanom a chakrakészletemet... ez azt jelenti, hogy egy klón esetében ötven-ötven százalék, három klónnál harminchárom-harminchárom-harminchárom, négy klónnál pedig egynegyed négyszer... és így tovább... szóval, a lényeg, hogy minél kevesebb klón, annál nagyobb hatásfok, annál több chakra.

Vélhetően több klón gyengébb is, még akkor is, ha tudattal rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy ideális esetben egy, maximum két klónt kell létrehoznom majd a csatatéren... de egyelőre ezt kéne megoldanom... szóval, a technikába, egy klón esetében gyakorlatilag a meglévő chakrakészletem felét kell majd beleölnöm. Azzal, hogy a chakrakészletem felét beleölöm, lényegében lemásolom magamat, ugyanis a chakra a vérem mellett az éltető erő, az, ami shinobivá tesz engem. A chakrám hordozza a tudatomat is, ezek szerint... bár lehet, hogy tévedek. Nálam elmésebb chakrakutatók tanulmányokban vitatkoznak erről valószínűleg, de én most erre a következtetésre tudtam csak jutni... meg kell próbálni kettévennem a chakrakészletemet, ezáltal pedig hátha sikerül az, amit szeretnék. ~

Az elmélet felállt, a következtetések megvoltak. Arata megitta a kávéja maradékát, elnyomta második szál cigarettáját is és gyorsan visszaállt a sérült válaszfalak közé. Vajon képes lesz valaha ugyanerre, mint a dédapja? Jóval öregebb volt nála, legalább hetven évvel, mégis a klónja keresztülverte a falat. Mennyi élettapasztalat, mennyi gyakorlás állhat emögött? Ráadásul... a dédapja mennyi más technikának lehetett még a tudásában? No de... nem szabad elkalandozni, dolga volt. Most, hogy felállított egy elméletet, ki kellett azt próbálnia a gyakorlatban is, hiszen csakis akkor bizonyosodhatott meg annak eredményességéről. Arata kísérletező típus volt, olyan személy, aki sosem állt le, és lehet, hogy ez volt az addikció könnyű kialakulása mellett a másik fő hibája... addig-addig csinálta, amíg annyira ki nem fáradt, hogy szó szerint vonszolnia kellett magát hazáig. Mennyi ilyen eset történt, amikor a kiképzőtérről hazafelé alig bírt sétálni is! No de... itt volt az ideje, hogy megpróbálja a dolgot.

Arata beállt, elmutatta a kézjelet és meditatív állapotban nekiállt a chakrájának felét valahogy különválasztania magától, gyakorlatilag ennyit ölt bele a technikába. Mikor kimondta a jutsu nevét, érezte, amint hirtelen sok erő illant el belőle, megszédült és hányingere lett, de egy pillanatra megjelent a klón, viszont hamar el is tűnt a kontroll hiánya miatt. Tudta, hogy ez nem volt egy igazi Kage Bunshin, de most már nagyjából kezdte kapiskálni, hogy mire is ment ki pontosan a dolog. Az elmélete jó volt, a chakra úgy-ahogy vissza is tért belé, viszont gyorsan ennie kellett valamit. Bekapott néhány húsos zsemlét, elszívott három szál cigit, megivott két kávét és újult energiával állt vissza a válaszfalak közé, tán még jobban pörgött, mint eddig, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Agya állandóan csak zakatolt és igyekezett feltárni az előző próbálkozás hibáit.

~ Mi lehetett a hiba? A chakrámat igyekeztem egyenlően elosztani, ami sikerült is, de rögtön kiütött a dolog. Mi lehet a gond? Lehet, hogy... hát persze! Csak a külsőt próbáltam létrehozni ennyivel, ez gyakorlatilag a semmivel egyenlő! Én őrült, egy külső héjat létrehozni ötven százaléknyi chakrakészletből... megvesztem volna? A külső kész, most már a külsőt és a belsőt egyszerre kell létrehoznom! Itt az ideje a második lépésnek, magasabbra kell emelni a tétet! ~

Most már tudta, hogy mi a hiba, úgyhogy a most felállított elmélete mentén haladt tovább. Gyakorlatilag teltek és múltak az órák, a nappal éjszakába fordult, Arata már bevett egy energiatablettát is, hogy bírja szusszal a gyakorlást, de valódi eredményt még mindig nem sikerült igazán elérnie. Talán nagyjából hajnali háromra járhatott az idő, amikor egyszer csak megjelent mellett egy klón... egy valódi, testtel rendelkező klón. Arata nekiállt böködni, de a másolata csak üresen révedt a semmibe; ekkor megpróbálta kicsavarni a karját, mire az egy pukkanással megsemmisült, enyhe füstöt hagyva maga után. Pont ugyanígy tűnt el dédapja Kage Bunshinja is, viszont ez itt csak egy csökevény volt, semmi akarattal gyakorlatilag. Ez azt jelentette, hogy még mindig nem sikerült igazán elsajátítania a dolgot, úgyhogy próbálkozott tovább és tovább.

Az órák szinte tovaröpültek a gyakorlása alatt, melyben legtöbbször ugyanezt sikerült produkálnia. Értelemmel nem bíró klónjait gyakorlatilag a legkülönfélébb módokon iktatta ki, ugyanis ezzel próbálgatta a strapabíróságukat, ami... nos, be kell vallani, nem volt éppen a legjobb, sőt... elég hamar megsemmisültek, és még mindig okosabb volt a szobában lévő liánja, mint ezek. Az legalább a kevés fényt tudta hasznosítani a növekedése érdekében, de ezeket, ha kiállítaná egy mezőre, simán átmenne rajtuk egy szekér, még arrébb se lépnének, ennek pedig Arata rohadtul nem örült. Kezdett elege lenni a dologból, de szerencsére időben lehiggadt, az éjszaka közepén kiment elszívni egy cigit, természetesen még mindig esett az eső, de ez egyáltalán nem zavarta őt. Dédapja már elvonult aludni, hagyta, hogy dédunokája zavartalanul gyakoroljon, s Arata örült ennek, annak azonban már nem igazán, hogy még mindig nem jutott ágyba ő maga. Tudta, hogyha ennek vége lesz, akkor legalább egy napot végig fog aludni, és neki küldetésre kell majd mennie hamarosan, szóval gyorsan végeznie kellett a technika elsajátításával, amelynek vélhetően majd a terepen nagyon nagy hasznát fogja venni... bár, a tapasztalatok alapján csak csínján szabadott bánnia vele.

Természetesen előre gondolkozott és már felállított magában nem egy haditervet, amelyben gyenge vízklónok közt megbújó árnyékklónok szerepeltek, akik a kellő pillanatban fognak majd lecsapni, miközben ő a levegőben lebeg egy buborékban, a Baburu Kugiri által figyelve az elködösített terepet. Bár... ehhez tudta, hogy nem kevés chakra kellene, de a haditerveket már egyre-másra dolgozta kifelé, és ez tartotta benne a lelket, ugyanis enélkül, meg a kiképzése nélkül már lehet, hogy feladta volna a dolgot. De ő Hattori Arata volt a Hattori Klánból, Amegakure geninje, és ez sokkal többet jelentett, mint tömegshinobinak lenni valamelyik Nagy Nemzetben. A faluért, az Angyalért... ezt a technikát el kellett sajátítania, legkésőbb addig, amíg abba az órába nem ér, ahol azt mondhatta, hogy ekkor kezdte el előző napon! Hiszen ez nem volt más, mint az Amegakurei ANBU titkos fegyvere, az a technika, amikkel a maszkosok, az Elit tagjai operáltak, és ő most ezt tehette a magáévá!

Újult erővel vetette bele magát a gyakorlásba és kis idő múlva sikerült elérnie a legnagyobb részsikert, amelyet az este alatt magáénak tudhatott. Létrejött egy klón, méghozzá akarattal. A klón furcsán pislogott létrehozójára, majd megvonta a vállát. - Szerintem még folytatnom kell - mondta, és elindult kifele, de megbotlott és elesett, mire azonnal szétfoszlott. Arata gondolatban megveregette a saját vállát és nem volt rest tovább edzeni. Az elkövetkezendő órákban ugyanezt az eredményt sikerült elérnie, de már érezte a célt, érezte, hogy közel volt a siker. Az órák csak úgy teltek, csak úgy múltak, dédapja már felkelt, de nem ment be megszemlélni dédunokáját, hagyta gyakorolni. Arata szeme tikkelt a fáradtságtól, még egy energiatablettát bevett hát, és tudta, hogy ezzel gyakorlatilag kimerítette a készletét... egy harmadikat már nem fog elbírni a szervezete. Evett volna, de a tabletta elverte az éhségét.

Elérkezett az utolsó próbálkozás ideje. Elért abba az órába, amikor elmondhatta, tegnap ilyenkor kezdett bele a gyakorlásba és a huszonnégy órás, folyamatos edzés bizony megviselte. Jó ismerősként köszöntötte a sós verejtéket, amivel már akár Amegakure csatornarendszerét is feltölthette volna. Itt volt az ideje annak, hogy apait-anyait beleadjon ebbe az utolsó, nagy próbába... remélhetőleg menni fog... kézpecsét... chakrakoncentrálás... chakra egyenlő elosztása... a másolat elképzelése... - Kage Bunshin no Jutsu!

**Senju Tobirama** Csüt. Jún. 22 2017, 04:37

/Arata/

Egy teljes napnyi fáradhatatlan edzés, kemény munka, gyakorlás. Nem sokan csinálnak hasonlót, sőt, nem sokan képesek inkább! Rajtad is meghagyta nyomát. Ami azonban jobb hír, hogy technikádon is, mely az idő során folyamatosan javulni látszott. Lépésről lépésre építetted fel magadban a jutsut, melyhez úgy adagoltad a kellékeket, akár egy szakács a készülő ételhez. A vége nem is lehetett volna másképp, sikerült. Létre tudtál hozni egy árnyék klónt, mely tökéletesnek is mondható lett volna, azonban az addigra megmaradt chakrádból maximum fél percig ha fent tudtad tartani. Mikor ezt meglátta dédapád, kilépegetett hozzád.
-Lám rájöttél. Nem csak, hogy megfelezed a chakrád, ha létrehozol egy klónt, de azt folyamatosan fent kell tartani, ami plusz chakra beleszámítását igényli. Hogy az a tiéd, vagy a klóné, teljesen mindegy. Sokat igényel, és ezért rettentő nehéz fenttartani őket sokáig. Gyakorlással persze minden javítható, de megtudom számolni egy kezemen, hány olyan embert láttam, aki akár csak két klónt egy egész csata alatt tudott tartani. Most pedig menj haza, kiérdemelted a pihenést. Teljesíts jól a küldetéseden, és térj haza úgy, mint egy büszke Hattori!-
Az öreg beszéde könnyen eljuthatott szívedhez, s amint megfogadtad a tanácsát, s hazamentél, szinte azonnal eluralkodott rajtad a mérhetetlen fáradtság. Amennyiben lefeküdtél aludni, későn keltél fel. Nem is kicsit, hisz az első hír az otthoniaktól, hogy az nap kezdődik a küldetésed...

// Hát vége ennek a tanulási sorozatnak... Szép és hosszú posztokat olvashattam ezúttal is, amik nagyon szépen voltak megszerkesztve, könnyen átsiklottam rajtuk -már amikor láttam mit olvasok- tehát összességében nincs semmi kivetni való. Nagyobb jutalmat azonban nem tudok ajánlani, hiszen a "kaland" tetemesrésze tanulás volt leginkább. Sokat használta a testét a karakter, azonban a tanulás nem jutalmazható úgy, mint egy teljes értékű kaland. Ezt sajnos szemelőtt kellett tartanom. Tény azonban hogy elég hosszú volt és minőségi a játék egészében.
A jutalmak tehát:
+35chakra
+3TJP (Fizikai fáradtság nagyságai, állóképesség javult valamennyire, persze nem leszel Swarci)
+5000 Ryo amivel megdobott az öreg, hogy vegyél valami új göncöt mert mindet szétizzadtad már és a mosógép se szedi ki azt a szagot...//

**Hattori Arata** Hétf. Jún. 26 2017, 20:57

/Tobirama - Zaro- es kezdoposzt/

//Köszönöm a játékot es a jutalmakat! Ez lenne a záró és a kezdőposzt is egyben. Amennyiben itt-ott hibák vannak, bocsi érte, nehéz a kinti billentyűzetet megszokni... Emiatt is lesz kicsit rövidebb poszt a várhatónál//

A siker érzése szétáradt Aratában, ahogy ott állt vele szemben a Kage Bunshin. Párszor egymásra pislogtak a klónnal, ami hamarosan, alig fél percen belül azonban a koncentráció hiányában eltűnt. Bármennyire is fáradt volt, Arata érezte a sikert a tagjaiban, a jól eső érzést, ami olyan volt, mint drogosnak a napi adagja. Arata ezért az érzésért dolgozott mindig is... a kemény munka jól vegzett jutalmáért. Egy egész napja szakadatlanul azért dolgozott, hogy megmutathassa, képes lesz elsajátítani a technikát ilyen hamar, ezáltal dédapja és a klán többi tagja is megláthassa majd, hogy igenis méltó a Hattori névre. Amióta itt tanult a dédapjánál, most érezte igazán a vegkifejletét a dolgoknak, hiszen... egy darabig, legalábbis a küldetesrol való visszatéréséig ez volt az utolsó, amit tanult az öregtől. Megengedett magának egy enyhe mosolyt, kinyújtóztatta a tagjait es várt arra, hogy a dédapja mit fog szólni ehhez az egészhez. Természetesen az öreg elmondta a technika további nem kevés hátrányát, azt, hogy alig látott valakit, aki egy csatában kettőnél többet is fenn tudott volna akár tartani... továbbá, hogy a folyamatos fenntartás kiveheti az ő és a klón chakrakészletét is. Ezzel Arata szerencsére tisztában volt az előző kis eset miatt, hiszen... a chakrafolyam fenntartasának hiánya miatt tűnt el a klón. Büszkén hallgatta az öreg dicséretét, hiszen szamára egyértelműen kiviláglott a dicséret... persze Hisateru-sama szokásos stílusával.

- Hai, Hisateru-sama. Megmutatom a küldetésen, hogy a klán újra elindult a dicsőség útján - mondta majd el is köszönt dédapjától, aki még egy kis pénzt is adott neki, hogy vegyen valami új ruhát, hiszen ezt egy kicsit... nos, szétizzadta, de hát ezzel járt az edzés, amiben Aratának az elmúlt időben folyamatosan része volt. Edzés-edzés hátán, de hát... erősebbé kellett válni, folyamatosan és folyamatosan csak gyakorolni, hogy a végén újra és újra érezhesse azt az érzést, ami a gyakorlást követően a tagjait elárasztotta... hogy megint vonszolja magát hazáig, ahol mar vacsorázni sincs ideje, rágyújtani sincs ereje... csak bedőlni az ágyba, ami oly' hívogatóan várta őt minden nehéz nap után. Most is, már szinte alig-alig húzta magát, ahogy pedig hazaért, semmire sem volt ideje, csak rögtön bedőlt az ágyába, ami megvetve, tisztán várt ra... az anyja tán rá is köszönt, de Arata ezt nem hallotta, csak fogta magát és ledőlt, mert a szeme már ragadt lefele, mintha csak erővel húzták volna a föld felé a szemhéjait. Mire a párnára ért a feje, már az igazak álmát aludta.

Másnap... reggel? Na ezt nem tudta. Ahogy felkelt, azonnal azzal fogadták, hogy a küldetése ma fog kezdődni, mire Arata ránézett az órára és meglátta, hogy alig volt már ideje. Gyorsan megmosdott, kidobta a tegnapi ruháját és előrángatott a szekrényből egy ahhoz hasonló darabot. Még nem akart újat venni, ideje sem lett volna rá, majd a küldetés után meg fogja tenni. Alig percek alatt felszerelkezett a mosdás utan, s teljesen készen állt az indulásra. Mar csak a reggeli... ebéd... étkezés maradt hátra. Néhány húsos pite, csak a változatosság kedvéért, majd meg is indult volna a találkahelyre, amikor eszébe jutott valami. A múltkorában megejtett küldetésről való zsákmánya... az egyenes shirasaya katana. Felkapta gyorsan, a hátára kötötte, felvette a maszkját és elindult a kijelölt találkozóhelyre. Útközben jött csak rá, hogy a maszk túl elhamarkodott volt, hiszen még rá akart gyújtani egy szál cigire, szóval... inkább levette, de nem túl jó érzéssel tette ezt, hiszen nála tradíció volt, hogy küldetések napján mindig viselte a maszkot... ami nem is olyan rég össze is tört, de akkori segítője megjavította neki. ~ Vajon ma ki vezet engem? Ki lesz a csapatvezető? Egyáltalán... ah, mindegy is. Majd megtudom a részleteket ~ gondolta Arata, és egyre határozottabban lépkedett a találkahely felé, remélve, hogy nem érkezik túlzottan korán.

**Senju Tobirama** Csüt. Aug. 17 2017, 11:52

/Arata/

Reggelinek nem mondható, ám napkezdési rutinod végeztével, s utólagos felismerésnek köszönhetően magadhoz vett kardoddal megindultál a kijelölt találkozóhelyre. Amint kiléptél ajtótokon, maszkod már arcod takarta, de nem volt ez így tökéletes... Elvégre így hova megy a cigaretta? Gyorsan le is kaptad, majd egy határozott mozdulattal álltál neki a füstölgő dohány elpusztításának. Egy valami azonban nem teljesen hagyott nyugodni, mégpedig, hogy amint kiléptél ajtódon olyan érzésed támadt, mintha figyelnének téged. Nem egy egyszerű "a tömegben valaki néz", hanem mintha valaki szabályosan megfigyelne. Cigid felénél járhattál, mikor éppen kanyarodtál volna ki egy nagyobb útra, ám ekkor az egyik ház tetejéről egy papírba csomagolt kő esett le.
Amennyiben széthajtottad, hogy megnézd, mi is ez az egész, a papíron annyit olvashattál csak, hogy "Feletted!" Majd amint felnéztél egy nálad talán kicsivel alacsonyabb, de nem fiatalabb fekete, összefogott hajú lányt pillantottál meg, kinek baloldalán egy kusarigama lógott.
Ha otthagytad a követ, akkor a következők mondhatni váratlanul értek.
-Hattori Arata! A klánja nem számolja a késést? Vagy csupán ennyire különbnek érzi magát az eddigi bolhafingnyi sikerei miatt, hogy önre nem vonatkoznak a határidők?!- Vágott át a lány hangja az utca zaján. Hangjában érzelmeket azonban nem éreztél, nem volt ideges, maximum egy kicsit lenéző. Érezted, hogy nem a kivételezés embere, meg kell győznöd képességeidről ha bármit elakarsz érni nála, akár csak minimális tiszteletet, fellépésének kisugárzásából pedig, hogy valószínűleg ő lesz a parancsnok, de legalább azt hiszi hogy ő az.
Ezt követően leszökkent a ház tetejéről, s onnantól szótlanul vezetett a találkozóhelyre, ahol összesen két és fél csapat gyülekezett. A tájékoztatás nélkül is tudtad, te leszel a csonka csapat hiányzó egyik hiányzó tagja. Majd az egyik csapatból egy mellényes, szakállas férfi lépett elő.
-A nevem Domoshi, én leszek az egyik csapatkapitány. Mivel már megtörtént a csapatfelosztás, most ismertetem a felállások miértjét, ha úgy tetszik. Mind a három csapat vezetője egy nyugalmazott állományból visszahívott jounin, aki vezetni fog titeket. Ilyen vagyok én, Hadaya, -Mutatott a lányra, aki eléd ment.- és Motaru. -A név egy vékony, szinte már kórosan sovány férfit illetett.- Hangsúlyoznom kell, hogy a csapatok kiosztása nem a kiegyenlítettség szellemében történt meg, ahogy az akadémián, hanem a hasonló szintűeket raktuk egybe. Itt ugyanis a három csapatnak három külön oldalról kell megközelítenie ugyanazon feladatot. Ennek részleteit a közvetlen vezetőtöktől fogjátok megtudni, azonban az akció tényleges vezetője én volnék. Ha kérdésetek van most tegyétek fel.-
Ezen szavak hatására a többi genin egymást kezdte fürkészni, próbálva felmérni egymás erejét. Így tett a te csapattársad is, aki egy nálad magasabb és kb. két évvel öregebb srác volt. Rövid haja barna, szeme sötét volt, hátán pedig egy tekercs foglalt helyet. Csupán fegyelmezetten, csendben hallgatta végig a tájékoztatást, kérdést nem tett fel.

// Amennyiben kérdést akarnál intézni Domoshihoz, most megteheted, ám ha Hadayahoz akarnál azt később fogod tudni, a következő posztban kaptok az egyéni célokról tájékoztatást. //

Ajánlott tartalom

Felső Szintek

Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek

Re: Felső Szintek