Hana Fujishima

.....................................................................
Megj.: Mindezen történet a kezdette egy hosszabb történetnek, melyek majd az elmúlt egy évet foglalják össze!
.....................................................................

Milyen különleges az emberi élet. Van akik egész életükben megállapodnak egy embernél, vele élik le a hitvány életüket, mindent megtennének a hőn imádott kedvesük kedvéért és mikor a halál küszöbére kerülnek, döbbennek csak rá, hogy az az élet melyet leéltek, hitvány és semmitmondó volt-e, vagy éppen ellenkezőleg, tökéletes és makulátlanul gyönyörű.
De azok, akik egész életükben csak egy célért éltek, azok, akik mindent félredobva az álmaik és a céljaik beteljesülése miatt, végül lemondtak a boldog élet lehetőségéről, végül is megromlott lélekkel kell tekinteniük a jövőbe?
Hiszen végül is, ők is hisznek valamiben. Mik egyesek a szeretett és a béke útját járták, tökéletes meggyőződéssel, hogy ez az egyetlen és makulátlan élet lehetőségének tárháza. Addig mások az élet céljainak lehetőségében hisznek, hogy a cél szentesíti az eszközt, hogy azon lehetőségek, melyek megacélozzák a szívüket, a tökéletes élet hírnökei.
De éppen ezért az ő életük könnyű, hiszen már döntöttek. De azok akik, e két út között rekedtek, akik nem tudtak maguk mögött hagyni a szerelmüket, azokat akik szerettek, az érzelmek dús kavalkádját. De a szemük előtt leselkedő célok, a vágy az álmuk beteljesülésére olyan erős, hogy a mérleg apró kis nyelve csak ide-oda jár a két út rögös porán, sokkal nehezebb helyzetben vannak.
Pontosan olyanok mind Hana. Egész végig csak azt tűzte ki célul, hogy erősebbé fog válni, le fogja győzni a testében uralkodó démont, mindezt azért, hogy végre amellett a férfi mellett állhasson, akit annyira szeret. Hamacho Yositaro. A Kumogakurei férfi, akinek a szívét adta egy egész életre és akinek annyi fájdalmat okozott már, hogy egy tucatnak is sok sokk lenne.
De ő mindig akkor volt mellette, mikor ama kis mérleg nyelve végre dűlőre érkezett és a férfi szavai, nem, inkább csak a puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy ismét a kétségek közt vergődve nézzen a jövőbe. De szokás mondani, egyszer minden véget ér és most jött el Hana életében az a pillanat, mikor nincs mellette Yoshi, mikor úgy kell meghozni élete egyik legfontosabb döntését, hogy nem is sejti, mit hoz emiatt a jövő, mit von maga után a döntése, csupán abban van tisztában, hogy ez egy visszavonhatatlan esemény az életében.
És a soron következő harcot nem a szerelméért, nem a rejtekéért, nem is a szeretteiért vívja, hanem a saját lelkéért. Szembe kell szállnia a benne lévő démonnal, életre halálra meg kell küzdenie vele és az események tükrében akármi is legyen az eredménye, annak kihatása lesz nem csupán Hana életére, nem csupán Yoshi életére, de egész Kirigakure életére.

Hana szemei lassan kinyitódtak hosszú tétlenségükből. Fájdalmas grimasz ült lassan az arcára, miközben a sötét plafont nézte, melyet alig világított meg azon apró kis gyertya fénye, mely az ágya melletti kis szekrényen pislákolt. Mindene sajgott, a lélegzés kész kihívás volt a számára, miközben a szemeit is alig tudta nyitva tartani.
De ami a legrosszabb volt az egészben, hogy tisztán emlékezett mindenre ami történt vele. A Yoshi-val való ádáz harcra, majd a szerelmes összeborulásra, melyet a szívből jövő vallomása követett. Megami megjelenése, a szavai, melyek jobban fájtak neki mind a sérülései.

„Te ostoba! Tényleg azt hitted, hogy azért mondtam el neked mindazt, hogy Yoshi ellen küldjelek? Milyen naiv kislány! Ha akarnám átvehetném feletted az uralmat erővel, de akkor az újjászületésem nem lenne teljes. A lelkedet megölném és csak az enyém létezne, de így… így valóban eggyé válhatok veled! Mind a ketten ismerjük már egymás igaz lelkét! Ameddig titkoltad előlem, addig nem jöhetett el ez a pillanat, de most már elhárult az utolsó akadály is! Eggyé válok lassan veled és újjászületek!”

Keze lassan ökölbe szorult. A szemei alatti karikák egy pillanat erejéig még nagyobbnak és gondterheltebbnek látszottak. Nem csupán a fáradság volt az oka annak a súlynak, mely a kunoichire nehezedett. Sokkal több és nehezebb dolgok voltak ezek, melyeket el kelet ismét viselnie és mely súlya alatt kezdett összetörni.
A jutsetsu, a benne lakozó démon, aki minden percben arra készült, hogy átvegye felette az irányítást, de hogy mindent  előre kitervelt volna? Ezt nem akarta elhinni, mert akkor az ami a lelke mélyén rejtőzött, nem egy egyszerű gyilkos démon lett volna, hanem egy érző lénnyé nőtte volna ki magát a szemében, kinek egy akarata van csupán. A szabadság illata, mely máris emberivé tette őt.
De sokkal mélyebben rejtőzött benne még valami. A Yoshi iránt érzett szerelme, mely minden találkozással még mélyebb lett. Bár alig voltak együtt pár napot, hetet, mondhatni hogy hónapot, ő mindvégig kiállt Hana-ért, azután is mikor megvádolták olyan sok mindennel, melynek csupán a fele volt igaz, vagy amikor az életére tört a szerelme is, vagy amikor már csak ő volt az egyedüli, aki abban hitt, hogy minden olyan lehet mint régen. Yoshitaro érzései sohasem változtak meg, míg Hana csak kételkedni tudott magában és másokban.

Másokban, vagy inkább az egész világban. Hosszú és szerteágazó életének apró pillanatai változtatták őt azzá, ami abban a pillanatban volt. Hiszen csalódott Kumogakure-ban, ahol leélte az egész gyerekkorát. Megtett volna mindent a rejtekért, a bajtársaiért, akik mégis elárulták őt. Féltek a benne lévő démontól, attól amire képes lehet ha elszabadul és mindez abban csúcsosodott ki, hogy előhívták őt. Minden egy pillanat alatt oszlott széjjel. Yoshi, a mesterre, a falú iránti szeretett, mely addig életben tartotta.
A későbbi  Okami-ban végre megismerhette azonban önmagát és rájött azokra a hibákat, melyektől félnie kelet. Tudta, hogy abban az életben a démon túl nagy befolyást szerzett felette, túlságosan eluralkodott felette a sötétség és csupán egy öreg Fujshima, Fujishima Shoami volt arra képes, hogy kirángassa őt arról a téves útról és késztette arra, hogy csatlakozzon Kirigakure no Sato-hoz.
A rejtekhez, ahol az ármány volt az úr. A közelgő háború szele miatt, örömmel fogadták őt, ő pedig eladta magát nekik. Megosztott mindent velük, amit tudott Kumogakure no Sato-ról, arról a tudásról melyet birtokolt és azon titkokról melyeknek a birtokába jutott. Kirigakure pedig megbecsülte őt addig, ameddig haszna származott belőle. De a klánja titkai felszínre törtek, ő maga pedig elveszett a sötétben. Bosszút akart állni mindenen amit ismert és ezért a célért hajlandó lett volna mindenre. De Yoshi, élete egyetlen biztos pontja, az ő szavai észhez térítették végre. És mindennek ez lett az eredménye.

Furcsa érzések kerítették hatalmába, ahogyan mindezen emlékek újra a felszínre törtek benne. Olyan sok minden történt vele és valóban így kell végződnie? Valóban veszített ellene? Ezeken gondolkozott, miközben némán bámult a nagy semmibe és tisztán érezte. A lelke olyan ingatag mind még soha addig a pillanatig.
- Ha csak azon gondolkozol, tényleg veszíteni fogsz...- csattant fel egy nagyon is jól ismert hang. - … nem azért zártam el és nyertem neked  egy kis időt, hogy azon tört magad mi történt és mit is vesztettél. - Shoami hangja sokkal érdesebb volt addig bármikor. Ott ült a sötétben, csak a halk lélegzése visszhangzott végig a termen. Majd felparázslott a levegő és halk cuppogás közepette a szájában logó pipa életre kelt. - Aj Hana... éppen ezt akartam elkerülni! -sóhajtott fel, miközben a pipa vörös fénye megvilágította a férfi arcát- Már gyerekkorod óta tudtam, hogy túl lágyszívű vagy, hogy túl sokra értékeled a szeretett és túlságosan ragaszkodsz mindenkihez! Imiko... az édesapád... még Hien-t is megszeretted és ragaszkodni kezdtél hozzá, mikor kiderült róla az igazság … - állt fel a karosszékéből és kimért mégis halk léptekkel sétált ki a sötétségből -  … de te nem vagy olyan mind én. - arcára csupán a nyugalom és az érzelemmentes komorság ült ki. Nyoma sem volt annak a férfinak, aki eddig Hana-t kísérte az útján. De megeshetett, hogy ez volt az ő valódi énje. - Minden igyekezetem ellenére nem tudtál megváltozni. Elvettem tőled a mostohaanyád, elvettem tőlem a családod, a falvad megrontottam a lelkedet, de még mindig ugyanaz a lány vagy! -emelte fel kissé idegesen a hangját. - Hát nem érted! Ha így folytatód elbuksz ellene ... és ezt én nem fogom hagyni! Ha kell még Yoshi-kun is megölöm … - és abban a pillanatban semmi más, csak egy apró kis villanást látott meg.
Hana teste még abban a pillanatban is villámgyors volt és bár nem akarta ténylegesen bántani az öreget, de tisztázni akarta vele a helyzetet, ha akarná, akkor könnyedén megölhetné őt. Mindazok ellenére is, hogy mennyit is köszönhet neki és mennyire is ragaszkodik hozzá, a saját dédapjához. Te abban a pillanatban a tekintetéből sugárzott a düh, mert a férfi átlépett egy határt, egy láthatatlan vonalat, melyet eddig nem is látott. Érzékeny területre lépett, mely abban a pillanatban veszélyes volt a számára.
Shoami pedig megizlelhette, hogy mennyit is fejlődött a kunoichi, hiszen úgy passzírozta fel őt a nő a falra, mintha csupán egy apró kis légy lett volna. A vékony, mégis pokolian erős kezei a torkát szorították és örült annak, hogy az előbbi mozdulatban Hana nem törte el azonnal a nyakát.
- Még egyszer merd ezt mondani...- hangja rideg volt és a tekintetéből tükröződött, hogy nem csak a levegőbe beszél. - … és azon nyomban megöllek! - szorult meg a keze Shoami nyakán. - Nem érhetsz hozzá... nem használhatod fel a saját kis terveidhez! - fenyegette meg a férfit, akinek a szájából kiesett a pipa és az egyre vörösebb fején tisztán látszott, hogy nem kap levegőt. - Megértetted? -engedte lazábbra a kézfejét, hogy a férfi beszélni tudjon.
- Nem kellene megerőltetned magad... - jegyezte meg krákogva az öreg- … még mindig nem épültél fel teljesen... - a jobb keze egy pillanatra megremegett és ezt Hana észre sem vette. A szemei alatti karikák még nagyobbak lettek és a kezdeti ereje egy pillanat alatt hagyta el- … máskülönben pedig csak a rajtad lévő pecsétem tartja elzárva az exlaw-ot! - a keze pedig abban a pillanatban meglendült. Férfihoz nem illő módon vágva mellkason a kunoichi-t, aki megingott, de ennél több is történt. Térdre rogyott, ahogyan a korábban érzett fájdalom semmi sem volt ahhoz, amit abban a pillanatban érzett. Mintha az egész teste felakart volna robbanni, miközben az összes ereje elhagyta és nem akart mást, csak levegőt venni, de azt is hiába. - Sajnálom! - hangjában először lehetett érezni egy kis megbánást, de Hana akármennyire is akarta, nem tudott feltekinteni rá. Ujjai apró kis csíkot húztak a pórban, ahogyan a fájdalomtól a keze ökölbe szorult. - De nem volt más választásom! Most utoljára kell szembenézned vele, de ezt csak saját magadnak köszönheted! - Hana érezte, hogy kezdi elveszíteni az eszméletét, mégis erőt vett magán és utolsó erejével még felnézett a férfira. Vérvörös pupillája világított a fekete szaruhártya mélyében. - Sok sikert! -mosolyodott el, ahogyan Hana összeesett a fájdalomtól, elveszítve az eszméletét. - Mert szükséges is lesz rá! Magadnak kell rájönnöd, hogy hogyan győzheted most le, mert immáron erősebb mint valaha és ezúttal nem fog megállni a vég előtt. Ha veszítesz, akkor ő győz, te pedig meghalsz! Ha győzöl, akkor azonban teljesítheted az álmaidat... - Hana teste pedig megmozdult, Shoami pedig rezzenéstelen arccal nézett le rá. - … gyere Megami!

A nagy semmi ami újra körülvette Hana-t, egyben volt nosztalgikus és félelmetes is. A sötét ég, melyen nem volt egyetlen egy csillag sem, se a hold, se egy reménykeltő kis csillanás. Semmi más, csak a végtelenségig elnyúló sötétség, mely körbevette őt. De ezt a komorságot valami mégis megtörte. Egy szintén végeláthatatlan és állandó sivatag melyben Hana is feküdt. De a falfehér homokszemek nem kellemes és üde színfoltjai voltak ennek a világnak, hanem éles tűhegyekként sértették fel a kunoichi minden szabadon hagyott bőrfelülettét. És ez volt az egyetlen változás ebben a belső világban, mely sokkal zordabb és barátságtalanabb volt mind valaha.
- Au...- tápászkodott fel a földről, miközben körbekémlelt maga körül, de nem látta sehol azt a lényt, mely miatt ezen az elátkozott helyen volt. - … semmi sem változott. -nézett körbe, a tekintette még mindig bágyadt volt, de legbelül már egy jól ismert fény kezdett pislákolni. - De mégis minden más! -vigyorodott el, ahogyan lassan feltápászkodott a földről, ezzel újabb vágásokat ejtve a tenyerén. De abban a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé. Sokkal inkább a démont kereste a tekintetével. - Nem igaz Megami! -kiáltott fel, miután már a saját lábain nézett körbe ismét.
- De igen! - hangzott fel a mély és furcsán kísérteties női hang. - Talán már észre is vetted? - kérdezte ezúttal nagyon is nyugodt hangon. Nyoma sem volt a korábban megismert heves és kegyetlen vérmérsékletének.
- Hát az igazat megvallva...- az ajkain lévő széles vigyor eltűnt, helyét pedig egy komor arc vette át. - … hosszú időbe tellett míg rájöttem, miért nem tudtalak téged legyőzni egyszer sem, miért ilyen ez a világ és mi a különbség közted és köztem. -  nézett maga mögé, ahogyan egy árnyék vetült rá.
Hosszú vörös hajzuhatag vett őt körbe, teljesen ellepte az arcát és egybefonódott az ő fekete fürtjeivel. De nem érzett semmilyen fájdalmat, egyedül az előtte lévő démoni nő arcát látta, ahogyan lassan összeér a homlokuk és életében először, de láthatta a démon szemeit közelről. Egyenesen belebámult azokba a sötét vörös szemekbe, melyekben nem volt semmilyen érzelem, nem volt semmi más, csak a nagy üresség, mely elrejtette a mögötte lévő egyetlen egy vágyat, mely megmaradt ebben a teremtményben.
- És minderre magadtól...- mosolyodott el. Arca a szokásosnál is fehérebb volt, melyben furcsa mód, fekete foltok futottak végig. Pont mintha egy gubó levetné az addig védő páncélját és  belőle egy gyönyörű pillangó bújna ellő. - … éppen ahogy gondoltam! Te vagy az akiben újjászülethetek! -de a gubó üres volt, semmi más, csak az üres sötétséget tartalmazta, mely azon nyomban ellepte Hana-t. Sötét és félelmetes karok ragadták meg a kunocihi testét, aki meg sem moccant, rezzenéstelen arccal bámult a sötétségbe, mely lassan magába húzta őt, majd a burok összezárult körülötte és a végtelen sivatag csakis Megami hangos, vérfagyasztó nevetésétől volt hangos. - Végre az enyém... ilyen könnyen.. ilyen...

Hana pedig tényleg úgy érezte, hogy elnyelte a sötétség. A hideg rázta, sőt úgy érezte, hogy azon nyomban megvagy a vaksötétben. De ez nem egy üres tér volt, sokkal inkább olyan érzése volt, hogy zuhan, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan, miközben sohasem éri el azon sötétség mélyét mely felemésztette.



Egy gyermek hangját hallotta maga körül. Egy elesett és kétségbeesett hangot, melynek szipogó hangja visszhangot vert a nem létező falakon és lassan beleivódott Hana füleibe. Más sem hallott, másra sem tudott gondolni, mint a síró kisgyerekre, aki könyörög azért, hogy normális életet élhessen. És ahogyan egy halvány könnycsepp jelent meg a kunoichi arcán és hullott a mélybe, a sötétségben egy halvány fény gyulladt utána.
- Mi a...- nézte az egyre nagyobb és vakítóbb fényárt, miközben az élet visszaköltözött a testébe. Már nem fázott, de a kislány hangját egyre hangosabban és hangosabban hallotta maga elöl, mígnem földet nem ért a vakító fényoszlop előtt, mely mind egy ajtó kitárult előtte. - … mi ez az egész? - kérdezte értetlenül, ahogyan lassan kinyújtotta a kezét maga elé. Megakarta ragadni mindazt amit látott, mert nem hitte hogy valós lehet.
A fényár mögött egy egész kis világ lapult. Egy kisebb virágos kert, melyet fák öveztek és ahova nem tudott elérni még a kinti sötétség. A kék égen vakítóan sütött a nap, elárasztva a középen üllő, hősszúhajú kislányt, ki a fűben üldögélve csakis a kék eget volt képes nézni.  Hana keze megremegett, mert nem tudta mire vélni mindezt. Önkénytelenül az jutott eszébe, hogy magát látja, mindazt ami egykoron volt.
- Nem...- keze megtorpant, ahogyan hozzáért valamihez. Amit maga előtt látott számára elérhetetlen volt. Semmi mást nem volt képes megérinteni, semmi mást nem volt képes elérni, mint az utat elzáró tükör hideg felületét. - … Megami? - kérdezte halkan, mire a kislány megmoccant. A fejét lassan hátrafordította, egyenesen Hana-ra, aki tisztán látta, hogy nem egy démonnal, nem is egy szörnyeteggel, csupán egy kislánnyal  áll szemben.
- Igen? -kérdezett vissza és Hana-nak ökölbe szorult a keze. Olyan ártatlan és sebezhető volt a kislány, hogy bele sem mert gondolni, hogy az a démon akinek a belsejében volt, egy és ugyanaz a személy lehet. Értetlen kis arca lassan barátságos mosolyra húzódót – Te jöttél, hogy megölj? - kérdezte szelíden.
- Na ne baszakodj velem! -a tükör apró darabokra repedt, ahogyan Hana teljes erejéből építette bele az öklét egy pillanattal korábban. - Ez nem lehet... - sírt, de maga sem tudta hogy miért. Ahogyan a tükröt nézte, valahol legbelül úgy kezdte érezni, hogy a helyzet fordítva is lehetne és ez szomorúsággal töltötte el.
- A kezed...- emelte fel a kislány apró kis kezeit, mire Hana is észrevette, hogy a tükrön egy  apró kis vörös csík jelent meg és egyre nagyobb teret nyert magának. - Én segíthetek neked...- az üveg halk repedésbe kezdett és mire Hana feleszmélt volna, apró darabokra is robbant. De semmi sem változott. Még nem.

Folytatása következik...

.....................................................................
Megj.: Hosszú kihagyás után folytatódik a történet. Nagyon sokat szenvedtem vele, szóval tessék elnézőnek lenni velem. Fél év munkája van a történetben.
.....................................................................

A kislány apró kezei melegek voltak, miközben ráfonódtak Hana vérző kézfejére. Hófehér ujjacskáit vörösre festette a nő vére, ő mégsem rettent meg tőle. Végigsimította a felhasadt sebet és halvány csókot lehelt rá.
A kislány mosolya megdobogtatta még a kunoichi szívét is. Egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy milyen pokoli helyre is került. Az a melegség, a nyugalom és békesség, melyet érzett abban a pillanatban érthetetlen volt a számára.
– Így már jó lesz. - engedte el a kunoichi kezét.
A seb még pár pillanat erejéig füstölgőt, majd az addig érzett tompa fájdalom is elhalt. Hana érdeklődve emelte maga elé kezeit és értetlenül bámulta a még mindig véres, de teljesen sértetlen kacsóit. ~Micsoda gyógyító erő.~ tekintette újra a lányra terelődött, aki közben mosollyal az arcán várt rá.
- Nem kell megköszönöd. - kulcsolta össze maga előtt a kezeit. - Megsérültél, én pedig segítettem. Mindenki megtette volna ezt a helyemben. - a belőle áradó melegség még a zord kunoichi szívét is képes volt elérni.
- Nem! Nem mindenki... - nehezen jöttek a szavak Hana nyelvére. - ...te... Te nem lehetsz Megami. - préselte ki a szavakat a dühtől összeszorított ajkain.
- De az vagyok. Ez a nevem. - jelentette ki a kislány nagy komolyan. - Miért esik nehezedre elhinni amit már úgy is tudsz? - szavaiban kíváncsiság bujkált.
- Mert te egy démon vagy. - a kirobbanni akaró indulatait egyre nagyobb erőfeszítéssel tudta csak kordában tartani. - A démonok csak pusztítani és lépre csalni tudnak. Becsapnak minket és elárulnak. Nem segítenek. Nem sírnak és könyörögnek. - kezei ökölbe szorultak - De akkor te miért nézel rám így? Ilyen őszinte szeretettel? - egy apró könnycsepp gördült végig lány arcán.
- Mert ezt érzem. Te vagy hosszú idő óta az első akinek feltudtam fedni magam. - fél lépést tett a lány felé. - Egy démon vagyok. Igen, már kiskorom óta csak ezt hallom, míg végül magam is elhittem ezt. A bennem lévő érzéseket elehet nyomni, de nem lehet tőlük megszabadulás. Mindig jelen lesznek és gyötörni fognak. De ezt te is jól tudod.
Hana lehunyta a szemeit és megpróbálta lecsillapítani egyre vadabb zakatoló szívét. Nem akarta elhinni amit hall és amit lát. Ezerszer ismételte el magában, hogy ez Megami egy újabb trükkje, hogy ez nem lehetséges. De minden egyes kimondott szóval egyre jobban felülkerekedett rajta az a felismerés, hogy téved. A csendet azonban mégsem ő törte meg.
- Te is elhiszed már, hogy ez igaz. Az a nő, akit te ismersz és félsz, valóban egy démon. De valaha ember volt. Ő is tudott nevetni és szeretni. Örülni és sírni, céljai voltak, melyeket nem tudott beteljesíteni és elmerült a sötétségben. De még a legnagyobb sötétségben is van fény. Mert a kettő nem létezhet egymás nélkül. – odalépett a kunoichihez és lágyan megragadta a kezeit, bár az vonakodott eleget tenni neki. – Mélyen legbelül még ő sem volt képes eltörölni engem, így lezárt nagyon mélyre, hogy soha senki se találjon rám. – megszorította a shinobi kezeit, aki felszisszent az fájdalomtól. – Tudom, hogy nehéz elhinni és még nehezebb megérteni mindezt, de hinned kell nekem. – őszinte tekintette megtörte a kunoichi minden ellenállását – Ő a Yin énem. A bennem rejlő sötétség, akit meg kell állítanunk. – mosolyt erőltetett az arcára- De nincs sok időnk. Lassan elenyészik a lelked és én újjászületek. De mielőtt szembe szállnánk vele, meg kell tudnod mindent. – a kislány szemeiből sugárzott az elszántság. – Mindent ahhoz, hogy megértsd, hogy váltam ilyenné!
- Miért segítesz nekem, ha ezzel meghazudtolod a célod?
- Mert én még emlékszem az igazi céljaimra és az ígéreteimre!
Néma másodpercek teltek el ismét, mire Hana végre bólintott. Szíve hevesen kalimpált, izmai megfeszültek, mert tisztában volt vele, hogy talán az utolsó csatáját kell megvívnia a benne lévő szörnyeteggel. De minden előtt, tényleg meg akarta érteni őt. Meg akarta tudni az igazságot és mindezeken felül vajon elhiszi majd azt amit hallani fog? ~Talán a végére tisztában láttok mindent. ~ határozta el magát.
– Jó! – engedte el a kezeit a kislány és hátrébb lépett. – A sötétség kifordított mindent, ami valaha voltam. De ahhoz, hogy megérts mindent a legelején kell kezdenem....

„Egy álmos kis völgyben születtem egy olyan vidéken, melyre már nem emlékszem. Nem tudom felidézni a falút körbeölelő hegyek csipkés gerinceit, a rengeteg baljós sötétjét, mely soha nem rémisztet meg. Semmi másra nem emlékszem, csak a házunk előtt termelt gyógyfüvek illatára és édesanyám mosolyára, ahogyan magához int, hogy segítsek neki. A mosolyra, mely pont olyan hamis volt mind ő maga. Egy kedves maszk, mely elrejtette szíve fájdalmát.
Édesapám nem sokkal a születésem után halt meg egy névtelen háborúban, egy névtelen úrért, egy névtelen hős kardja által. Nem emlékszem rá, még az arcát sem tudom felidézni mára, de az anyámnak ő jelentett mindent. Én voltam a szerelmük gyümölcse, mégis őt ezerszer jobban szerette mint engem. A tudatlanság néha áldás és én örülök, hogy mindezekre csak a halála után jöttem rá. Ha egy kicsit is, de boldog lehettem akkor.
Minden egyes este a meséire alhattam el, a lágy hangját hallgatva képzelhettem el a történetei hőseit. A nőről, aki istenként tiszteltek, de végül démonként féltek, pedig békét hozott az egész világra. A férfiról, aki még őt is túlszárnyalta és a világ megmentőjévé vált. A fiairól, kiknek harca miatt halt meg az apám is. Ezerszer halottam ezeket a történeteket és egészen addig azt hittem, hogy szörnyek csak a történetekben vannak. De mikor megjelent az a férfi a falúban, az addig békés kis völgyünk a vér tengerévé változott.
Rá emlékszek talán a legjobban. Akegata. A férfi aki megváltoztatta az életemet és mindenki másért. Amikor először megjelent, csendben és mégis olyan hévvel hirdette a hitét, hogy megbabonázta édesanyámat. Yashin papjának, egy névtelen isten szolgálójának vallotta magát, aki majd békét hoz a világra. Egyenlőséget minden ember között, eltörölve minden ember fájdalmát. Elhitette az emberekkel, hogy a Ninshū nem az ígért béke, hanem a végtelen háborúk előhírnöke. Emlékeztette az ott élőket, hogy hányan is haltak meg azok közül, kik követék az öreg bölcs gyermekét és milyen fájdalmat érez a völgyben, mikor magába szívja a halál ott terjengő leheletét.
Egyszerű emberek révén minden egyes szavát elhitték a falusiak. Aki mégis kételkedett benne, azok váratlanul haltak meg. Egy hegyomlás, egy vadállat az erdőből, véletlenek sorozata, melyből senki sem vette észre a benne rejlő gonoszt.  
Mikor anyám bemutatott neki, még én sem láttam a mosolya mögött megbújó gúnyt, a kedves szavai mögött rejlő őrület hangját és a lágy kezeiből érződő vér szagát. Ő azonban látott engem, látta bennem az erőt, az ártatlanságot és magának akar. Nem tudom, hogy értem jött-e a falunkba, vagy csupán távol akart lenni azoktól, akik valóban veszélyt jelenthettek rá. De miután találkozott velem, tudom, hogy semmi másra nem vágyott, csakhogy engem megrontson és magához hasonlóvá tegyen. Nem volt nehéz dolga.
Mindig kívülállónak éreztem magam a falúban. Édesanyám óvott mindentől és mindenkitől, mégis elsőre odadobott neki, mikor Akegata azt kérte tőle.



Ezt mondta, de én nem hittem neki. Féltem tőle, de anyám megbabonázva hallgatta őt. Itta a szavait és várta, hogy azzá a papnővé váljak, kinek meglesz a hatalmas, hogy visszahozza a számára a legfontosabb dolgot az életében. A szerelmét.
Akegata azután mindig maga mellett tartott. Megtanított az imákra, a régmúlt történetekre és hitegetett, hogy mikor eljön az idő, biztos meghallom Yashin sama hangját és megértem őt és a céljait. A falusiak pedig lassan a szolgájává lettek, megtettek volna mindent, hogy a nekik ígért világ létrejöhessen és ezt ő ki is használta. Eldugva az erdő mélyén egy apró kis szentélyt építettet Yashin-samanak és mire elkészült, képessé vált arra amire mindig is készült.
Az első áldozata, a szomszéd kisfiú volt. Talán egy vagy két évvel lehetett nálam idősebb és gyakran játszódtunk egy ósdi és értelmetlen játékot a „Szívem kulcsa”-t. Egy apró kis kulcsot jelképező eszközt kelet keresünk. Egy gallyat, egy játékot, vagy éppen egy igazi kulcsot. Nem számított sokat. Csak arra kellett, hogy odaadhassuk annak a fiúnak akit a jövendőbelinknek szánunk. Neki pedig elkellet bújnia, el kellett futnia és minden áron meg kellet akadályoznia, hogy sikerrel járjunk. Már ha nem éppen ő is úgy érzett, ahogy mi. Vicces. Mindig sikerült elmenekülnie előlem és a gyermeki érzéseim elől, de akkor, mégsem volt rá képes.
Akegata a szentélyhez hozta és elhitette mindenkivel, hogy az a föld, ahol vért ontanak a következő évben a legbőbb termést hozza majd. Mint mondtam, a falusiak egyszerű emberek voltak és már nem maradt elég erejük sem, hogy ellenkezzenek a férfival. Azt hittem, hogy csak a betanult imákat kell elmondanom az összegyűlt közönségnek, de tévedtem. Ahogy a kezembe nyomta a szent sarlót és áldott mosollyal közölte velem, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy befejezzem a szertartást is, nem voltam már képes ellenszegülni neki. Néha még most is hallom, a tömeg boldogsággal teli üvöltését, mely elnyomta a fiú vérbe fagyó kiáltását. Az első áldozatom volt és nem az utolsó.
Minden teliholdkor újra és újra eljött az a pillanat. Az emberek néha saját magukat ajánlották fel áldozatnak, hogy ezzel segítsék a szebb jövő eljövetelét. Néha az esőért, a kártevők ellen, de megesett, hogy egy fel sem tűnt betegség miatt kelet vért ontanom, hogy elűzzem vele a démonokat és a falú, Yashin-sama áldását élvezhesse továbbra is.
De minden megváltozott, mikor a saját anyám térdelt előttem. Mosolygott és boldog volt . Akkor jöttem rá, hogy az addig látott mosolya milyen maszkot is rejtett maga mögött. Az volt az igazi arca. Kérlelt, hogy tegyem meg. Esdekelt, hogy ezzel az istenünk kedvére tehetek és őt és az apát is visszahoztam az árnyékvilágból. A kezem remegett, de a vágás mégis pontos volt. A saját anyám élete végül elhozta azt a boldogságot, mely a bennem rejlő üresség helyére költözött. Meghallottam Yashin-sama szavait és azzá váltam, mellyé a falusiak mindig is tartottak. Egy démonná.
Ezután már nem voltam képes emberként tekinteni magamra. Egy pillanatnak tűnt csupán, ahogyan az egész falú a kezünk által halt meg, majd ugyanezt a színjátékot eljátszottuk a következő, majd a következő faluban is. Az évek, leperegtek a szemem előtt. Nem volt már senkinek sem hely a szívemben, csak Yashin-sama-nak. Az ő hangja éltette a lelkem, a neki áldozott lelkek pedig a testem. De ahhoz, hogy túltegyek a mesteremen és Yashin-sama legfőbb papjává válhassak még egy utolsó teszt várt rám. Magam sem tudtam még, hogy mennyire megváltozok majd utána.
Minden akkor kezdődött, mikor elmentem annak a férfinak az utolsó útjára, akinek a hitéért az apám az életét áldozta. A Ninshū legfőbb vezetője ott feküdt előttem, élettelen öreg és aszott teste előtt a fél világ lerótta a tiszteletét. Nevetni akartam rajta, de nem voltam rá képes. Ezért az emberért adta az apám az életét? Nem akartam elhinni, hogy ennyire halandóak lehetnek még azok is, kiket az egész világ tisztel és fél. Talán akkor kérdőjeleztem meg először a hitem. Ennyi áldozat után, majd az én nevem is semmisé lesz? Meghalok és nem lesz senki aki emlékezne rám? Nem szólnak majd regék rólam? Megijedtem ettől és valamiért olyan helyen kerestem választ, melyre nem is vágytam.
A Ninshū. A képesség, hogy minden egyes emberben lévő chakra által jobban megértsük egymást. Az egészet csupán bolondságnak tartottam, a  Ninshū-t pedig csak egy eszköznek. De mindent megváltoztatott az az ember, aki megmutatta nekem, hogy mekkorát is tévedtem. A férfit Ryusei-nek hívták. A Ninshū egyik legfőbb papja volt annak ellenére, hogy alig volt idősebb nálam. Szinte még gyermek volt, mégis jobban értette a körülöttünk lévő világot, mint a nagy bölcsek akik tanították. Megvetette azon új irányzatot, mely lassan kialakulóban volt és melyet a nép lassan csak Ninjutsunak kezdett hívni.  
Azon a napon, mikor találkozunk, egyből megakadt rajtam a szeme, mert meglátta bennem a sötétséget. Mégis segíteni akart rajtam. Az önzetlensége és az, ahogy a világot látta, egy új lehetőséget mutatott nekem. Észre sem vettem, de lassan beleszerettem és ez az új érzés teljesen  megváltoztatott. Sikerült magam mögött hagyni a múltam. Mire pedig képes voltam elhinni, hogy kivé is váltam és kivé is lehetek majd, már a felesége voltam. Majd mikor először tarthattam a kezemben a kislányunkat, megfogadtam, hogy egész életem neki és a férjemnek szentelem. Újra boldog voltam, még ha csak egy rövid időre is.
A világ változott. Egyre több klán kezdte eszközként használni a Ninshū-t, a földesurak pedig csak egy újabb lehetőséget láttam a hatalmuk növeléséhez. Lassan elkezdődött a Ninjutsu kora és az olyanokra, akik a múltban éltek már nem volt szükség.
A lányom, Ibara lassan felnőtt nővé érett és a szemem láttára virágzott ki. De minden szeretettem ellenére ő teljesen más útra vágyott, mint én. Túlságosan sok volt benne a harag, túl büszke volt és arrogáns és az apjával ellentétben ő csupán eszközként tekintett a Ninshū-ra. Akkor tanultam meg, hogy nem irányíthatom mások életét. Végül elvesztettem a szemem fényét, a szerelmünk gyümölcsét.
Fusjihima Youranki-nak hívták a férfit aki elvettem tőle őt. A felesége lett és bár nekem boldognak kellett volna lennem, mélyen belül csak ürességet éreztem. Miért kellett elvesztenem őt? Miért nem lehet örökké az én kicsi lányom? Ilyen ostoba kérdésekkel emésztettem magam és nem láttam tisztán, mi is készül a világban. A Ninshū-nak leáldozott. Már nem volt szükség azokra, akik a békét őrizték és hirdették.
Jól gondolod. A férjem a kezeim között hallt meg. Az új rend fő harcosai, a shinobik kíméletlenül vadászták le azokat, akik nem az ő eszményük szerint éltek. Ott, azon a helyen végül ugyan azt érezhettem mint az édesanyám egykor. Mindenre hajlandó voltam, hogy viszontlássam őt. Az utolsó tesztem, miről beszéltem végül véget ért. Megismerhettem újra a boldogságot, hogy végül elvesztve keressem a halhatatlanságot és a lehetőséget, melyet magában rejt.
Hosszú időbe tellett, míg újra megtaláltam volt mesteremet. De már nem szolgálni akartam. Hanem a helyére lépni. Ha azt hiszed, hogy a harcunk olyan diadalittas volt, mint a régmúlt hősök csatái, hát tévedsz. A szeretője lettem, majd mikor eljött az alkalmas idő, álmában fejeztem le, azzal a kardal melyet a Yashinisták ősidők óta használtak.
Már sejted igaz. A Kuorikama-t nem én kovácsoltam, csupán elvettem az előző gazdájától. A kovácsolása már az én időmben is a múlt homályába veszett. Akegata szerint, a valaha hatalmas világfa egy leszakadt ágából táplált tűzön kovácsolták. Bár ez ugyan olyan hihetetlen volt, mind azok a mesék, melyeket édesanyám mesélt régen. Valamiért, amikor ott a kezemben tartottam, hittem, hogy a legendák igazak.
Tudod, hogy miért félték valamikor a Yashin istenben hívőket? Mert a főpapjai megkapták az áldását és halhatatlan testtel szolgálhatták mesterüket az örökkévalóságig. Egy embert, akit nem lehet megölni, vajon hogy végezhettem ki? Könnyebben, mind arra gondolni mernél. A szája be sem állt, míg a levágott fejét az előre megásott gödörhöz vittem. Megátkozott, könyörgött, végül pedig csak zokogott, mert tudta, hogy mi rá. A föld alá temettem a fejét, hogy örökre a férgek martalékává váljon, majd a testét a kutyák elé vetettem, akik csontig lecsupaszították őt. Ki tudja, meddig szenvedett, míg a teste az enyészetté nem lett. De elértem a célom. Yashin-sama újra bízott bennem és újra békességre leltem, a határtalan vérontás tengerében.
Száz és száz háborúban vettem részt, ezer és ezer embert mészárolva le. Nem élveztem a gyilkolást, de úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy egy jobb dolgot tegyek, ez a szükséges rossz. Lehet, hogy tévedtem, de még ma is úgy gondolom, szükséges volt minden egyes tettem. Az évtizedek alatt bejártam a világ minden pontját és elsajátítottam mindazt a tudás, melyre szükségem volt az álmom beteljesüléséhez. A ninjutsu rohamos léptekkel fejlődött, maga mögé szorítva, majd szinte teljesen elpusztítva a Ninshū elvét és követőit. De az utazásaim alatt lassan másra is rájöttem. Lassan, ahogyan a hatalmam egyre nőtt, rádöbbentem, hogy az addigi hitem Yashin-sama-ban megingott. A testem halhatatlansága, melyet tőle kaptam, lehetne-e az alapja annak, hogy visszahozzam azokat a halálból akiket szeretek. Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak. Ha a testem halhatatlansága a Yang erő, a lelkemé vajon a Ying? Ha képes lennék elérni mind a kettőt, vajon istenné válnék és hatalmam lenne a halál felett? Megbabonázott a gondolat, hogy ilyen közel kerülhetek a céljaimhoz.
De fájdalmas évtizedek, elmondhatatlan kutatások és erőfeszítések kelletek ahhoz, hogy valóban közel kerüljek mindahhoz amire vágytam.
Édesanyám meséi igazak voltak. Valóban megtörtént eseményeken alapultak és igaz történeteket meséltek el a chakra keletkezéséről és annak megzabolázásáról. Ahhoz pedig, hogy én is elérjem azt az erőt, vissza kellett mennem az alapokig. A technikához, mely mindezt létrehozta. A céljaim már a kezemben voltak, mikor újra minden megváltozott és azzá váltam, amivé ma is vagyok.
Meglepődtem azon, hogy hány év is telt el. A testem halhatatlan volt, de az elmém nem. Nem vettem észre a jeleket, hogy mennyi ideje is járom a világot, hogy az mennyit felejtettem el abból az életből, melyet valaha éltem. Csak akkor vettem észre mennyire fáradt vagyok, mikor az én kicsi lányom, Ibara, immáron öregasszonyként lépett elém és a segítségemet kérte. Nem félt tőlem, nem ijedt meg attól, akivé váltam. Számára még mindig az a szerető és gondoskodó anya voltam, akit annyira szeretett.
Az egyetlen unokám halott volt. Belehalt a szülésbe és a gyermek akit nemzet gyenge és esetlen volt. Mindenki tudta, hogy csoda, ha megéli az első életévét. A kislányom azonban nem adta fel. Mindent megpróbált és utolsó kétségbeesésével ahhoz a szörnyhöz fordult, akitől mindenki óva intette. Könyörgött, hogy ha halhatatlan vagyok, mentsem meg a saját vérem. Szegény nem tudta mivé is lettem, hogy mi vezérel immár. De ahogy a szemébe néztem eszembe jutott az az élet, melyet már szinte el is felejtettem.
Még magam sem tudom, miért segítettem neki. Talán csak látni akartam, hogy mi vezérli őt. Miért kéri egy olyan démon segítségét, mint én, akitől mindenki retteg. De mikor megláttam őt, ahogyan a kezei közt tartja a saját unokáját, ahogyan ránéz és babusgatja őt, a szemeiből nem csupán az öröm, hanem a mérhetetlen fájdalom is sugárzott. Én pici kislányom. Ibara, kinek megígértem, hogy mindig mellette leszek és segítem őt bármikor, akit magára hagytam mégis, most csak azt kéri, hogy teljesítsem az ígéretem. Úgy éreztem, anyaként többet nem is, hát ennyit megtehetek. Akár az életem árán is.
Időre volt szükségem, hogy mindazt a tudást, melynek birtokába jutottam felhasználhassam. De mindvégig rosszul közelítettem meg a tényeket és kezdtem kifutni az időből. Nem voltam képes a testem ajándékát felhasználni arra, hogy segítsek neki, így utolsó kétségbeesésemmel végül rájöttem a válaszra. Ha a testem halhatatlan is, az övét nem leszek képes azzá tenni. De ha a lelkemet teszem azzá, talán segíthetek neki. Kidolgoztam egy technikát, mely megfordítja Yashin sama áldását, de nem számoltam a következményekkel. A testem hihetetlen módon indult öregedésnek és féltem, hogy kifutok az időből. Nem tehettem mást, mind az utókorra hagytam mindazt a tudást melyre rájöttem és míg képes voltam rá, beteljesítem a kislányomnak tett ígéretem.
A testem meghalt, de a gyermek megmenekült, de voltak olyan nem várt mellékhatások, melyekre csak később értettem meg. Korántsem a halhatatlanságomat adtam át a gyermeknek, hanem a lelkem egy részét pecsételtem bele, mely hatalmas gyógyító erővel bírt. Ő megmenekült és én boldog voltam. De ezzel a boldogsággal, csak egy generációkon át tartó szenvedést idéztem elő.”

- Most talán már megérted, hogy mit miért tettem és teszek. - nézett Hana szemeibe a kislány, de a kunoichi semmi mást, csak megbánást látott benne.
Hana mégis a kislány arcát és a tekintetét fürkészte. Számára túlságosan is furcsa és hihetetlen volt mindaz amit halott. Az elme és a test halhatatlansága, melynek beteljesülésekor a személy istenné válhat. Végül is, ő maga is erre vágyott, de most valamiért meginogni látszott az az elhatározás mely eddig vezérelte őt. Vajon ő képes lesz mindent feláldozni ezért, mikor még arra sem képes, hogy Yoshi-t és a szerelmüket, a vele való jövő lehetőségét maga mögött hagyja?
- Meg. -nyögte ki sután.
- Ááááh... annyira megkönnyebbültem. - kapott a mellkasához Megami. - Te sokkal megértőbb vagy, mint az utolsó elődöd, aki eljutott idáig. - mosolya szinte már túlságosan angyali volt.- Talán végre képesek lehetünk feloldani az átkot, melyet én okoztam, ta...- ragadta meg Hana kezét, de a kunoichi belefojtotta a szót.
- Ne értsd félre, elhiszem amit mondtál, de ez mit sem változtat azon, hogy a te céljaid és az enyémek különböznek.[/color] - húzta el a kislány kezei közül nem a sokkal nagyobb kacsóit.
- Azt hittem, hogy végre valaki olyannal találkoztam, aki képes félredobni a saját céljait a jövő érdekében. - zuhant magába láthatólag Megami.
- Mindenki önző a saját módján. -nehezen tápászkodott fel a porból Hana. Tisztán érezte, hogy a teste elnehezült és tisztában volt már azzal is, hogy ez tisztán jelzi a számára, hogy kezd kifutni az időből. - De nem azt mondtam, hogy nem segítek neked. -nyújtotta a kezét az előtte csücsülő leányzónak. - Ha elérem a céljaimat, utána sort keríthetünk arra is, hogy megtörjük a Fujishima-k átkát. - Megami meglepődött arccal nézett fel rá, ahogyan vonakodva, de belemarkolt a kunoichi kezébe. - De előtte segítsük ki egymást. -mintha csak egy játékbabát, olyan könnyedséggel rántotta maga mellé Megamit. -  Te segítesz kijutni innen, én pedig segítek, hogy újra szabad lehess.- bár könnyeden mondta ki ezeket a szavakat, legbelül tisztán érezte, hogy nem lesz ennyire könnyű dolga és volt még valami, ami legbelül nem hagyta nyugodni. Egy furcsa érzés, mely minden pillanatban egyre nagyobb teret nyert.
- Rendben! -csattant fel újra Megami. - Megmutatom neked, hogyan is tudsz kijutni. - ragadta meg Hana kezét.

Mintha egyre mélyebbre süllyedne a sötét tengerben. Már nem tudta megállapítani, hogy merre van a fen és merre a lenn. Egész testében remegett és minden egyes lélegzettel egyre gyengébbnek érezte magát. Mégis. Megami apró kis keze, valahogy melegséggel töltötte el, ahogy a szemébe nézett újra erősnek érezte magát. A céljuk, a szavai, amit neki ígért, valahogy erőt adott neki.
- Gyorsnak kell lennünk. - szólalt meg halkan a démon. - Tisztán érzem, hogy a lelked már haldoklik. Túl sokáig hagytad tombolni őt. - hangja szomorú volt.- Akármi is történik majd, én alig tudok neked segíteni. Neked kell őt legyőznöd, de a többit bízd rám. -mosolya újabb erőt adott neki. - Annak idején, neki nem sikerült véghezvinni a tervünket. Kifutott az időből és elbukott ellene. De neked sikerülni fog! Érzem, hogy ezúttal minden másképp történik majd.
– Mégis miről, nem, kiről beszélsz?[/i] – nézte a lány arcát, melyen a bánat apró jelei bukkantak fel.
- Az utolsó nőről, akinek sikerült elérnie engem. Akinek felfedhetem magam és aki megpróbált megmenteni.- könnyek csillogtak a szemeiben, mellyel Hana-ra nézett. - Az egyik ősöd. Fujishima Aware. Ő volt.. -akadtak a szavak a torkán, ahogy a fény teljesen elvakította őt és Hana-t is. - Megjöttünk. - csak a hangját hallotta.

Mint amikor egy mély álomból ébredünk. Fáradtan és bágyadtan tekintünk magunk elé. A homályos árnyak, csak lassan tisztulnak ki, majd az ezt követő felismerés egy pillanat alatt taglózza le az embert.
Megami olyan emberi volt, mint addig a pillanatig még soha. Hosszú vérvörös haja lágyan omlott vállaira. Hamis mosolya apró kis gödröcskéket varázsolt vörösen csillanó szemei alatt, ahogyan Hana-ra és a mellette lévő kislányra nézett. Valami megmagyarázhatatlan fény bujkált a tekintetében, ahogy végigmérte a kislányt, aki abban a pillanatban bújt el a kunoichi mögé. ~Fél tőle!~ érezte a kislány remegő kezét.
Abban a pillanatban egy hatalmas fekete tömb zuhant alá a magasból, porral terítve be őket. A levegőben szálló tűhelyes por kaparta Hana torkát, szemeibe könny csordult és a gyengeség újabb hulláma tört rá. Mégis tartotta magát. A kis Megami keze erősen szorította őt és ez elég olt ahhoz, hogy erőt öntsön belé.
A fekete égbolt, akár egy hatalmas összeomló kupola magasodott föléjük. Minden pillanatban újabb és újabb tömb hullót alá, utat engedve a mindent elvakító fényárnak. A hold mégis magasan ragyogott és nem tört meg.
– Nemsokára meghalsz. – hallotta a démon örömtől túlfűtött hangját. – Csupán perceid vannak hátra. -egy fél lépést tett a kunoichi felé. – A díszpáholyból nézheted végig, ahogy megszűnsz létezi és én újjáéledek! Hahahaha... - nevetése megrémítette Megami-t, de nem Hana-t. Akármennyire is fájt neki, óvatosan lehámozta magáról a kislány kezét. - Mit fogsz tenni?!
- Megállítalak. - közölte halkan vele.
Hana teste ösztönösen és villámgyorsan mozdult. Nem volt ideje elterelésre, se kisebb trükkökre. A nyers erejével és az eddigi harci tapasztalataival kellett győzedelmeskednie a démon felett. Bár ez nem teljesen igaz. Volt még valami, mely nélkülözhetetlen volt a győzelemhez. Egy apó dolog, mégis talán a legfontosabb.
Ökölbe szorult ökle csupán hajszálnyira kerülte el a démon arcát, aki még időben mozdult. Teste jobbra dőlt, ahogy a következő pillanatban vaskos keze rászorult Hana törékeny csuklójára. A démon arcán még mindig mosoly ült, keze pedig satuként szorították a kunoichi csuklóját. ~Elfogja törni!~ döbbent rá egy szempillantás alatt, de a teste ismét gyorsabban mozdult mint az várta. Az ösztönei szerencséjére újra nem hagyták őt cserben. Bal keze abban a pillanatban ragadta meg a démon hosszú vörös hajzuhatagát, ahogyan egy erős rántással kényszerítette az egész arcát a térdében. A szabadon maradt kezének és lendületének hála sikerülhetett csak ez a mozdulat.
Érezte ahogy a nő orra elmozdul a helyéről, hallotta a porc éles reccsenését és már nem érezte az őt fogva tartó kéz szorítása se. A démon megingott és pár lépést hátrált csak hátra, kezét vérző arcára tapasztva. A szemei lángoltak a dühtől, ahogyan Hana-ra nézett. De már nem látta maga előtt. A rúgás alulról érte őt, egy majdnem egyenes lábbal véghezvitt, függőleges rúgásnak hála. ~Képes volt a kezével kivédeni a rúgást?!~ tisztán látta és érezte, hogy a lábfeje, nem a démon arcát, hanem az utolsó pillanatban maga elé rántott kézfejét érte. De ez csupán abban segítette őt, hogy a rúgás nem zavarta össze a helyzetfelismerését, nem többel. ~Kifutok az időből! Folyamatos támadásokkal kell feltörnöm a védelmét!~  földön tartott kézfeje beletúrt a tűhegyes homokszemek közé, ahogyan az egész keze megfeszült. ~ Az orra eltörött, a jobb keze sérült.~ A démon után lökte magát a levegőbe, ahogy az egész teste megfeszült. ~Nem elég pusztán a fizikai erőmre hagyatkoznom!~ A szempillantás alatt a lábfejébe gyűjtötte a chakráját, majd abban a pillanatban, ahogyan a démon mellé ért egy erőteljes pörgőrúgással taszította a föld felé. ~Már megint!~
Megami teste tehetetlenül zuhant a föld felé. Jobb keze, mellyel az imént, ismét sikeresen hárította Hana rúgását, élettelenül, groteszk módon kicsavarodva leffegett a teste mellett. Tekintette mégsem árulta el, hogy a fájdalmon kívül egy pillanatra is megingott volna a saját sikerében. ~Még egyet!~ a lendülete lassan elfogyott, majd a gravitációnak hála a viszályára fordult. ~Csupán egy ütést még, csupán egyetlen egy ütést még bírnom kell!~ a teste égett és a legapróbb mozdulat is elviselhetett fájdalmat okozott neki. Haldoklott a lelke és minden pillanatban egyre kevesebb ideje maradt. Jobb keze ökölbe szorult és minden megmaradt erejét és chakráját ebbe az egyetlen ütésbe adta bele.
A becsapódás okozta por még el sem ült teljesen és Megami tehetetlen testének csupán apró darabja látszódott a magasból Hana előtt, tökéletes célpontként kínálva magát neki. Tökéletesen kellett időzítenie. Bal kezében az utolsó előtti pillanatban villant meg a kunai kés, mellyel egyenesen a démon torkát célozta. Az egyszerű szúrás mégsem ért célba. Ahogyan áthaladt a húson és az inakon a tör, végül Hana keze lágyan simult bele Megami bal kézfejébe. ~Ismét!~
- Vesztettél.- nyögte ki a halkan démon.
A por váratlanul megtört Hana mögött, az egyre nagyobb teret nyerő vakító fény megcsillant a kard pengéjén, melyet a kislány tartott a feje felett. Esetlen apró testéhez, korántsem illett a fegyver, mégis egyértelmű volt, hogy nem csupán díszként forgatja azt. ~Gondoltam!~ mosolyodott el Hana.
Utolsó erejét felhasználva, villámgyorsa pattant fel az alatt heverő démonról, majd bal kezével a katana-t tartó apró kezeket célozta egy felfelé irányuló ütéssel. Megami egész teste ezzel védtelenné vált. ~Vége van!~ Az addig a pillanatig ökölbe szorított keze, melyet már korábban  feltöltött chakrával, abban a pillanatban teljes erejével szabadult ki. Az egyszerű ütés a kislány mellkasát érte, elejtve még a katanát is, teste rongybaba módjára bucskázott végig a kietlen pusztaságon.
- Ott maradsz! - kiáltotta, ahogyan az alatta lévő démon megmozdult.
Az ismét egyszerű és minden eleganciát nélkülöző rúgás a Megami kézfejét érte. A korábban a saját kezével felfogott kunai okozta a vesztét. Az apró rúgás, a kés markolatát érte, mely a démon kezével együtt a torkát is a földhöz szegezte. Immáron értetlen arckifejezése majdnem nevetésre ösztönözte a kunoichi-t, de moderálta magát. Megvárta, míg a démon szemei fennakadnak, majd fáradtan fordult a kislány felé. - Még mindig tudsz mozogni? - az ereje abban a pillanatban teljesen elhagyta.
- Igen!- a kislány remegve közeledett felé. -Honnan, honnan tudtad?- kérdezte, miközben vért köhögött fel.
- Sehonnan. - Hana térdre rogyott, bár az elméje épp volt, a teste már korántsem. - Az utolsó percig hinni akartam benned. Hinni, hogy te valóban más vagy. - fáradt és fájdalommal teli, immáron halvánnyá csökkenő mosolya elárulta, hogy mit érez. ~Ha akkor nem mondja ki azokat a szavakat, nem élem túl azt a csapást!~
- Pedig mindig olyan tökéletesen történt. - nehézkes mozgása ellenére még sem állt meg – Az újjáéledésem itt volt a markomban, de te mégis képes voltál rávenni, hogy elejtsem. -csupán pár méter választotta csak el tőle.
- Mire volt jó ez a színjáték?
- Megmondtam korábban nem? – csupán három méter- [color=red]Ha megismerjük egymás igazi és elfojtott érzéseit, akkor válhat csak tökéletessé az újjászületésem. - alig két méter. - [i]Már ismered a múltam és hogy mi is hajt. Minden úgy alakult ahogy azt akartam. Mégis...- alig egy karnyújtásnyi távolság- Te nem vagy Aware. Benned egy új lehetőség magját láttam meg. - a test megállt és az arcára egy boldog mosoly ült ki.
- Már nincs erőm megmozdulni. - nézett egyenesen Megami-ra. - Minek ez a színjáték. Ölj meg és …
- Nem!- lágyan érintette csak Hana arcát. - Mintha csak Ibara-t látnám. - a keze meleg volt és puha. - Neki nem tudnék ártani soha. Legyőztél, ismét.
Csakugyan. Attól a pillanattól, hogy Megami szemei fennakadtak, a világ lassan újra sötétségbe kezdett borulni. A kőtömbök, mintha csak az idő kereke fordult volna vissza, zuhantak vissza az égboltra, elfoglalva, ősidők óta meglévő helyüket.
- Hogyan? - kérdezte Hana.
- Mindig elfeledkezel róla. Ez a hely te lelked. Csupán annyira vagy erős, mind az elhatározásod. - keze lassan kezdett porrá lenni- Mikor láttam, hogy értem küzdesz, rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok képes megölni téged. Túl sok benned a fény és látni akarom, ahogy végre kivirágzol. - a feltámadó szél, porként eresztette útjára a testét. - Ha a sötétségbe zuhansz, majd akkor jön el az én időm. - az arca is lassan porrá lett, de a hangját még egy utolsó pillanatig hallotta. - Pont, mint Aware esetében.

Magához tért. Annyi küzdelmes és szenvedés után ismét győzelmet aratott a démon felett, mégis életében előszór nem a győzelem mézédes ízét érezte. Az, amin keresztülment, nem volt győzelemnek nevezhető, ezt ő is tudta. Az érzés, hogy segítsen a benne lakózó démonnak minden eddigi céljánál hatalmasabb súllyal nehezedett rá. Egy cél, melyet immáron ő maga választott és melynek eléréshez vajnyi kevés esélye volt.    
Már késő este volt. A csillagokat sötét felhők takarták el. A lezúduló égi áldásnak hála, pedig senki sem láthatta Hana könnyeit. Eleredtek akár az eső, mert amennyire céltudatosnak érezte magát, éppolyan tanácstalan volt.
- Visszatértél...-nyögte ki erőtlenül Shoami, mely magához térítette a kunoichit.
A férfi a ház romjai közt hevert. Fél arca a felismerhetetlenségik összeroncsolódott egy gerendának hála. A jobb keze groteszk módon kicsavarodva hevert a lábainál, ahogy az esővel keveredő vére vörösre festette az egész testét.
– Oiji-san. – egy apró lépést tett a férfi felé.
~ Ilyen messzire mentél miattam?~ nézte az öregember arcát, aki bár haldoklott, mégis boldog mosollyal fogadta a lányt. Mintha csak azt mondaná, „Ne félj! Ez semmiség”.
– [color=violet]Miért? – kérdezte tőle halkan, keze megfeszült a kezében tartott kard markolatán.
- Mert tudnom kellet. - alig halhatóan nyögte ki a szavakat. - Tudnom, hogy igazam volt. Hogy jól döntöttem. Hmm. – váratlanul vért köhögött fel, mely torkán akasztotta a szót.
– Az igazadért? – Hana képtelen volt uralkodni magán. – Egy igazság sem ér meg ennyit te bolond! – nem tudott sírni a férfi miatt, akármennyire is vágyott rá. – Semmilyen döntésnek nem szabadna ennyit érnie. – lassan sétált a férfi elé.
Apró teste a férfi felé tornyosult, de Shoami-nak már nem volt elég ereje hozzá, hogy felemelje a fejét. Csak némán bámult maga elé. Néha megremegett a szája, mintha mondani akarna valamit, de végül mindig csak halk, mély hörgő hangot hallatott. ~Már nem sok van vissza neki.~ hunyta le a szemeit. A férfi, aki oly sok mindenre megtanította és akihez lassan annyi szál fűzte, itt hevert előtte. Ő pedig nem volt képes még átölelni és megnyugtatni őt. Csak arra tudott gondolni, hogy immáron a férfi az ő árnyékában él. Immáron ő magasodik fölé és néz le rá. Ez pedig valamiért megnyugtatta őt.
- Igazad van. – egy pillanatra mintha újra visszatért volna Shoami-ba az élet. – De ez az én döntésem volt. - lassan megemelte a fejét és felnézett a nőre. - Annyi idő után végre úgy éreztem, hogy sikerül kilépnem az árnyékából, hogy a terveim lassan fölé nőnek majd és a porba taszítják őt. Az hittem, hogy a helyes utat járom. - arcára boldog mosoly ült ki. - De amikor láttalak, hogy küzdesz a démon ellen, nem éreztem örömet és büszkeséget. Csupán mindent maga alá gyűrő félelmet. Féltem, hogy elveszítelek. Azt akartam, hogy te legyél a penge, mely beteljesíti az akaratomat... – szemei lassan lecsukódtak. –... de végül te lettél a tűz, mely felolvasztotta rideg szívemet.
- Mégis mire akarsz kilyukadni? – leguggolt a férfi elé és egyenesen a szemébe nézett.
– Csupán arra, hogy rájöttem, azzal teszem a legtöbbet, ha hagyom, hogy a dolgok a maguk medrében folyjanak. Nem az a dolgom, hogy mindig irányítsalak, hogy megmondjam neked, mit a helyes és mi nem. Sokkal többet segítek neked, ha megmutatom az utat és hagyom, hogy te sétálj végig rajta. – lassan felemelte a kezét és lágyan végigsimította Hana arcát.
- Oiji-san.- egy pillanatra megfeledkezett magáról és átadta magát a kellemes érzésnek. Arca belesimult a férfi kezében .
- Hallgasd meg... - hangja már akadozott- … egy öregember utolsó szavait. -nyelt egy nagyot.-  Mindent azért tettem, hogy megöljem azt az embert, aki elvette a szerelmemet, megölte a bátyámat, elpusztította a klánomat és megátkozta a gyermekeimet. - Hana értetlenül nézett rá, de nem szólalt meg. - Egyetlen egy férfi. - keze lassan lecsúszott Hana arcáról. - Azt akarom, hogy teljesítsd be a sorsod. Bosszuld meg a klánod és őseid nevét. - keze pedig lassan rászorult Hana kézfejére. - Öld meg azt a férfit, aki sötétségbe borította az életem és akinek az árnyéka immáron rád vetül. -a szemei lassan újra lecsukódtak. -
- Kiről beszélsz? - Kérdezte tőle a kunoichi.
- Majd ő elmond mindent. - feje lassan balra billent és belebámult a fák sötétjébe. Néma másodpercek teltek el, mire Hana felfogta, hogy az öregember, a mestere, a nagyapja, meghalt.
- Ostoba. - simította végig a férfi arcát.
Váratlanul azonban, megmozdult valami a sötétben.
- Meghalt? -kérdezte egy női hang.
- Te mégis ki a franc vagy? -nézte őt az eső függönyén át, ahogyan némán kisétált a fák közül.
- A nevem... - az arcát maszk fedte, egy vérvörös porcelánmaszk. - … Fujishima Aware.