Hyuuga Emi

Februári Jutsutanulás

Hakke Sanbyaku Rokujuisshiki // Nyolc Látnoki Jel A Kéz 361 Csapása

Ez a 128 csapás továbbfejlesztett változata. Rendkívül hatásos, nagy számú ellenfél ellen, vagy akár egy kivételesen erős támadó ellen.
Típus: Taijutsu, egyedi Hyuuga stílus
Szint:B
Pont:35
Chakraszint: 320

Emi már messziről felismerte a barlang bejáratát, tehát ezúttal sikerült pár óra keresgélés után ráakadnia az eldugott lakra, amit az öreg Hyuuga használt. A Byakugan-t nem mindig használta, hiszen így elveszett volna az élvezet, ami a sok bolyongással jár. Amúgy is, a rendszeres eltévedés már szerves részét képezte az életének. Ennek köszönhetően ismerte meg Karu-t, aki hajlandó volt elkísérni őt a Gőz országának határáig, és ennek tetejében még el is viselte a lányt maga mellett. Ahogy lépkedett a bejárat felé, kezdett kicsit ideges lenni, mert nem tudta, most mit talál ki neki a mestere. Abban biztos volt, hogy már megint nem fogja ép bőrrel megúszni ezt a kalandot. Kopogásra nem volt semmi szükség, elvégre az öreg pontosan tudta, hogy közeledik.
- Mester, megjöttem! – köszönt hangosan a kunoichi, mert tudta, hogy erre igazán allergiás a Hyuuga.
- Üdv, megint Emi! Látom ezúttal sem hagyott cserben az eltévedő képességed – viccelődött a férfi, ám erre csak egy sértődött fejelfordítást kapott. A jounin tudta nagyon jól, hogy ez a hiányossága, de arra nem volt semmi szüksége, hogy ezt még direkt az orra alá dörgöljék. Bármennyire is próbálta viccesnek beállítani, egy idő után már nem volt az.
- Megint egy jutsu miatt hívtál, ugye? – kérdezett rá egyből a shinobi. Nem szeretett kertelni, főleg ha tanulásról volt szó, ráadásul egy elviselhetetlen vénemberrel.
- Igen, de ne szaladjunk annyira előre! Gyere és pihenj le egy kicsit, már késő van, majd holnap elkezdjük.
- Rendben – válaszolta lesújtottan a lány.
Emi nem nagyon örült ennek, hiszen a barlang nem éppen a kényelméről volt híres. Aztán belátta, hogy hiába vitatkozna a papával, semmi sem menne vele. Éppen olyan makacs és hajthatatlan volt, mint ő. Talán ez valami klánbeli vonás, ami egyes tagoknál erősebb. Tovább nem foglalkozott a dologgal, inkább nyugovóra tért, hiszen minden erejére szüksége volt a holnaphoz.

Reggel arra ébredt, hogy apró kavicsok záporoznak a fejére, amik nem okoztak neki sérülést, csupán egy elég kellemetlen felkelést.
- Szép jó reggelt! – köszönt vidáman tanítója, s közben szemében megcsillant az a gonosz kis fény, ami nem jelentett semmi jót.
- Talán jobb lenne, ha fel se kelnék – nyöszörgött egy sort Emi, ám nagyon jól tudta, hogy ezzel nem fogja megpuhítani az öreget. Azon gondolkozott, hogy inkább tovább áll és keres valakit, aki mondjuk elemi ninjutsu-k terén tudná jobban felkészíteni. Sajnos azonban szüksége volt ilyen jellegű tanításra is, hiszen családi technikáit egészen mostanáig erősen hanyagolta. Egy gyors, de kiadós reggeli után készen állt a mai kihívásra. Előtte azonban megbeszélték az öreggel, hogy kivételesen nem a barlang egyik távolabbi sarkát fogják gyakorlásra használni, hanem felsétálnak a hegység egyik magasabb pontjára. Az egyik ok az volt, hogy a Hyuugának már elege lett azokból a gyakorlásokból, amik a saját lakhelyét amortizálták le. A másik ok pedig az új technika elsajátításának nehezítése volt, mert pár száz méterrel feljebb ritkult a levegő, tehát a koncentrálás sem lesz majd olyan könnyű. Tehát a kunoichi mégse úszta meg büntetés nélkül a késést, illetve az eltévedést. Hangot akart adni nemtetszésének, de hamar le lett csitítva, mondván kelleni fog az energia a tanuláshoz. Már az út maga is elég érdekes volt, mert kiderült, hogy csak chakrafelhasználással lehet megközelíteni a helyet. Elég eldugott helyre mentek gyakorolni, viszont itt legalább nem fenyegette a két Hyuugát az a veszély, hogy valaki rájuk talál. A terep nem sokban különbözött a hegység alacsonyabb régióitól, csupán a levegő volt ritkább, mint ahogy arra az öreg figyelmezette is a jounin-t.
- Rendben, itt vagyunk, akkor most halljuk a technika nevét! – követelőzött Emi, mert már nagyon kíváncsi volt arra, mit is fog tanulni.
- Melyik a legerősebb jutsu-d, amivel el tudod zárni a tenketsu pontokat? – válasz helyett egy kérdés érkezett csupán a mestertől.
- Jaj, Ojii-san, elég legyen a találós kérdésekből! – mordult fel a kunoichi.
- Akkor teljesen hiába jöttünk el ide, mert nem fogok neked semmi sem tanítani – a zsarolás eddig mindig bevált, s ez most sem volt másképp. A lány először duzzogott, aztán átgondolta a helyzetét, majd végül beletörődött a sorsába. – Emi, így nem fogsz soha gondolkodni, ha mindent készen eléd tárnak! Válaszolj a kérdésemre és utána próbálj magad rájönni! – az utasítás egyértelmű volt.
- A Hakke Hyakunijuuhachishou-val a végén 128 csapást viszek be az ellenfélnek, tehát ez a legerősebb olyan technikám, ami a tenketsu pontok elzárására való – itt egy picit elgondolkodott. – Tehát valami olyan jutsuról van szó, ami ezen irányba megy tovább és még nagyobb számú ellenfél esetén tudom használni.
Válasz helyett csak tapsot kapott, de azt elég sokat. A papa elégedetten nézett rá, majd az egyik sziklafalhoz sétált és néhány ütés segítségével több nagyobb darab sziklát zúdított a saját fejére. Emi először nem értette, hogy mi történik, ám amikor mestere beállt a kezdő testhelyzetbe, rögtön rájött. Nem szóbeli választ fog kapni, hanem egy szép bemutatót. Az öreg, kora ellenére hihetetlen sebességgel csapott le a hulló szikladarabokra. Emi csak ámult, miközben a kődarabok folyamatosan semmisültek meg. A jutsu tovább tartott, mint gyengébb elődje, de abszolút megérte a várakozást. Amikor a Hyuuga végzett a bemutatóval, visszasétált a jounin-hoz, aki még mindig az állát kereste valahol.
- Íme, ez a Hakke Sanbyaku Rokujuisshiki nevű Hyuuga taijutsu.
- Hű, ez lenyűgöző volt! – ugrált izgatottan a kunoichi. – Már alig várom, hogy elkezdjem a tanulást.
- Előbb elevenítsd fel az alapokat! A nélkül nehéz lesz hozzálátnod, valamint az elsajátítás ideje is hosszabbra fog nyúlni. Tudom, úgy gondolod, hogy ez chakrapazarlás, de hidd el, igenis megéri! – szögezte le az előfeltételeket a tanító. Ezúttal mindketten odasétáltak a közeli sziklafalhoz, majd a papa kiadta az utasítást, hogy Emi üssön szép lyukakat a hegy oldalába. A shinobi felvette a kezdő állást, s megindította a támadást.
- Hakke Sanjūni Shō! – először lecsapott kétszer, utána négyszer, aztán nyolcszor, tizenhatszor és végül harminckétszer. Ugyan ez nem túl erős technika, ám mégis szépen berepesztette a követ.
- Jól van, mehet a következő – adta ki a következő utasítást az idős Hyuuga.
A kunoichi ismét nekikészült, ám ezúttal az eggyel erősebb jutsu következett.
- Hakke Rokujuuyonshou! – a csapássorozatot hatszor ismételte meg egymás után, végeredményként pedig egy elég szép krátert hagyott maga után Emi. Ezúttal már nem kellett szólnia a mesternek, hiszen a jounin némi szusszanás után már saját magától hozta létre a következő lépcsőként szolgáló technikát. Sajnos a ritkább hegyi levegő megtette a hatását, ugyanis a lány érezte, hogy egyre nehezebben lélegzik és fáradékonyabb lett. Ráadásul ezzel a három támadással jelentősen csökkentette chakrakészletét. Viszont ott motoszkált benne a gondolat, hogy mindenképpen meg kell tanulnia a technikát, hiszen egyre veszélyesebb kalandokba keveredett az elmúlt években és szüksége volt az erős jutsu-ra.
- Na, akkor lássunk hozzá! – csapta össze a kezét a lány.
- Mivel ez a jutsu már nagyobb számú ellenfél esetén is hasznos, ezért kicsit másképp fogom megtanítani neked. Az előbb láthattad, hogy én nem a sziklafalat ütöttem meg, hanem záporozó kődarabok ellen vetettem be. Egyelőre maradjunk csak az alapoknál, szeretném, ha megpróbálnál 128-nál több alkalommal lecsapni. Elsőre nem fog sikerülni, mert elég bonyolult technika, de eszedbe se jusson feladni!
Miután az alap információkat közölte, az öreg jó párszor megsorozta a sziklafalat és hagyta, hogy a kődarabok szabálytalanul záporozzanak Emi-re. A lány felvette a kezdő alapállást, chakrát áramoltatott szét az egész testében, aktiválta a Byakugan-t és megkezdődhetett az első próba. Kicsit félt a sok elszabadult sziklától és legszívesebben a Kaiten-nek védte volna ki. Tudta, hogy addig úgy sem lesz nyugta, amíg legalább meg nem próbálta az alapokat. Ujjai végéhez még több chakrát áramoltatott, majd nagy sebességgel nyomta ki a kék energiát a tenketsu pontjaiból. A keze szinte világított a fekete-fehér világban és lecsapott kétszer, ezzel hatástalanítva pár kődarabot. Csakhogy nem volt elég gyors, így szerzett jó pár ütődést magának, amik eléggé sajogtak és ez is akadályozta a tanulásban. Folytatta tovább a sorozást, hiszen 128 csapásig tökéletesen tudta kivitelezni a technikát. Amikor azonban szintet kellett volna lépnie, izmai megfeszültek, a chakrája mintha ki akart volna belőle robbanni. Erőlködnie kellett, de végül úgy döntött, inkább félreugrik a kőzápor elől. Lihegve a földre esett és nézte a liluló foltokat egész testén.
- Hát ez nagyszerű!
- Nem megmondtam, hogy nem adhatod fel! Ha ilyesmi jár a fejedben, akkor inkább soha többé ne gyere ide! Semelyik jutsu nem egyszerű, de eddig mindet sikeresen megtanultad, szóval ez is menni fog – mondta az öreg és közben szúrós pillantásokat vetett Emi-re. A kunoichi ebből tudta, hogy újból neki kell állnia. Visszament a fal közelébe, ahol a mester újabb kőrohamot indított felé. A Hyuuga lány azt várta, hogy ezúttal majd kevesebb kő fogja célba venni, de nagyot tévedett. Már hallotta is a papa hangját, ahogy magyarázza, nem fogja könnyíteni az edzést, csak azért, mert kéri. Így tehát ismét felvette a kezdő állást, aktiválta a Byakugan-t és elkezdte a szálló köveket csapkodni. Ezúttal sokkal jobban ment neki, de még így is jó pár újabb sérülés keletkezett rajta. A levegőt egyre nehezebben vette, közelebb volt a ziháláshoz, ám mégse pihenhetett. Újból és újból el kellett ismételnie a gyakorlatsort, amit már kívülről fújt, mégsem tudta bevinni tökéletesen a csapásokat.
A nap már jócskán a zenit után járt, amikor az öreg mondta, hogy ideje lenne egy kis szünetet tartani. Készült némi ennivalóval, ami feltöltötte Emi készleteit. Sajnos a chakrája már fogyóban volt, de ez a fél órás pihenés segített rajta. Igyekezett mély lélegzetet venni, majd hosszan kifújni. Ezáltal jobban beindult a vérkeringése és kicsit a chakrája is pihent. A szünet után ismételten nekiláttak a gyakorlásnak, ami még mindig nem vezetett sikerre. A lány továbbra sem adta fel, az aláhulló szikladarabokat rendületlenül törte össze ujjaiból kibocsájtott chakrájának segítségével. Már közel járt a 300 ütéshez, de még mindig idő előtt kifáradt és karja is egyre jobban fájtak. Egészen pontosan az ujjai és ujjbegyei küldtek lángoló érzést agyának. A kunoichi harcban sosem adta fel, csupán ilyenkor hagyta el néha önbizalma. A sziklák kicsit kisebbnek tűntek és a sík terület egyre több apró kődarabbal gazdagodott. Az idő egyre hűvösebb lett, a nap pedig már kezdett lemenni és egyre kevésbé világította meg a helyet. Ennek ellenére az öreg még négyszer megismételtette volna a gyakorlatot, ám a második után Emi elkezdett kóvályogni és chakrája már majdnem teljesen kimerült.
- Rendben, akkor mára vége. Ha elájulsz nem foglak lecipelni a vállamon és akkor itt fogsz maradni éjszakára!
A Hyuuga shinobi már fel se vette az élcelődést, helyette elindult visszafelé. Szerencsére annyi ereje még maradt, hogy a megmaradt chakrája segítségével visszamászhasson a barlanghoz. Alig állt a lábán, testén sok kicsi lila folt éktelenkedett, karjai pedig égtek a fájdalomtól.
- Azt hiszem, holnap egész nap aludni fogok – motyogta magának, persze egy percig sem hitte el, hogy a terve valóban megvalósul.
Következő nap sajgó tagokkal, ám teljesen feltöltődött chakrával ébredt. Nem gondolta volna, hogy elég lesz az éjszaka erre a folyamatra. A reggeli most kicsit elhúzódott, mert Emi igyekezett némileg több táplálékot magához venni, mint az előző nap. Az túlzás, hogy magától odatalált volna a tegnapi helyszínre, de már az öreggel együtt haladt, nem pedig mögötte. Szervezete ugyan nem tudott átállni egyelten nap alatt a ritkásabb levegőre, de már nem vette olyan kapkodva a levegőt. A jutsu létrejöttének folyamata tegnap majdnem szó szerint beleégett az agyába, így azzal már nem lehetett gondja. A tanítója kicsit nehezített a feladaton, ezúttal robbanó cetlit helyezett el egy magasabb ponton és azt berobbantva indította el a sziklaomlást Emi felé. A Byakugan-nal látta az összes felé hulló követ, így nagyjából számítani is tudott a röppályájukra. Felvette a kezdő állást a jutsuhoz, s ujjaiból kivetve a kék chakrát, folyamatosan támadta a felé érkező kődarabokat. Ezúttal szó szerint nagyobb falatnak bizonyult a feladat, mert ezek már nem apró sziklák voltak, hanem nagyobb példányok. Ideje volt több chakrát beleadni, mert ezek a sziklák súlyosabb sérüléseket okozhattak volna. Tudta, hogy szándékosan sosem tenné ki őt a mester veszélynek, ám a jelenlegi világban szükség volt erre a felfogásra. Gyorsan kellett tanulnia Emi-nek, hiszen e nélkül még jobban el lett volna veszve. A kék energia egyre intenzívebben áradt ki ujjainak végéből és már be tudott vinni, több mint 300 ütést, tehát közeledett a célhoz. Sokkal kevesebb kődarab találta el, azonban jóval fárasztóbb volt ez a fajta gyakorlás. A chakrája most már nem fogyott olyan intenzíven, bár ehhez hozzájárult az is, hogy csak erre az egy jutsu-ra koncentrált. Teste kezdett hozzászokni a hajlékonysághoz és a precizitáshoz. Az öreg azt tanácsolta neki, hogy próbáljon a kövek közepére célozni, hiszen az nagyobb hatékonyságot jelentett. Tudta, hogy többet segítene, ha egy emberen is kipróbálhatná, de nem valószínű, hogy talált volna önként jelentkezőt. Emi ebédszünete csak húsz percig tartott, utána folytatódhatott a gyakorlás. Karjai ugyan sajogtak, ám ettől eltekintve egyre közelebb és közelebb jutott a jutsu tökéletesítéséhez.
- Csak így tovább, már nagyon közel jársz! Ha még párszor megpróbálod, szerintem a nap végéig sikerülni fog az alap elsajátítása. Persze innentől folyamatosan gyakorolnod kell majd, viszont sokkal nagyobb előnyre tehetsz majd szert az elkövetkezendőkben.
A kis dicséret újra visszaadta a kunoichi lelkesedését. Ha már idáig eljutott, az a pár lépés a tökéletesítéshez igazán nem volt nagy ár. Újból robbant egy cetli, a shinobi-ra zúdultak a kövek, aki szerencsére már sziklák legnagyobb részét megsemmisítette. Az is sokat segített neki, hogy pontosabban látta a felé közeledő darabokat, vagyis célozni is jobban tudott. A támadást már nagyon jól tudta időzíteni, így csak pár találat érte. Egyre jobban közelítette meg a kívánt csapásszámot, ami újabb löketet adott neki, hogy folytassa. Igyekezett a kövek közepére mérni az ütéseket, amik a chakrától és az erőhatástól széthullottak. Kezdett esteledni, mire az öreg megjegyezte, hogy lassan indulhatnának, viszont a kunoichi-nek más tervei voltak. Még volt annyi ereje, hogy utoljára megpróbálja kivitelezni a technikát.
- Szerintem most már sikerülni fog. Ha még egyszer megpróbálhatom, utána ígérem, indulhatunk vissza.
- Felőlem mehet, de emlékezz, mit mondtam tegnap, hiszen még ma is ez van érvényben! – emlékeztette őt az idős ember, aki valószínűleg simán el tudta volna vinni a hátán Emi-t, csak éppen nem akarta megtenni.
- Jól van, értettem! – válaszolta a jounin és maradék chakráját összpontosítva, nekilátott a jutsunak. A záporozó kövek ezúttal nem jelentettek kihívást, hiszen sikerült végrehajtania a technikát. Bevitt 361 ütést, és ezzel elmondhatta magáról, hogy sikerült egy újabb jutsu alapjait megtanulnia. Inenne már csak gyakorlás kérdése volt az egész, amit út közben is simán megejthetett, ha éppen talált megfelelő helyet vagy edzőpartnert. Chakrája ismét vészesen lemerült, ám mindez nem volt elég ok arra, hogy ne ugráljon örömében. Nagyon fáradt volt, legszívesebben ott helyben összeesett volna, csakhogy az izgatottsága és öröme tovább hajtotta. Nem érdekelte a ritka levegő, a nehezebb légzés és a fájó foltok az egész testén.
- Ez az, sikerült! – kiáltotta ki büszkén a nagyvilágnak. Az öreg már elindult lefelé, és csak ekkor kapott észbe a jounin, hogy jó lenne, ha követné, hiszen ezt a részét a hegyeknek még kevésbé ismeri. Szerencsére hamar utolérte a mesterét, aki büszke pillantásokat vetett rá. Este nem volt gondja az elalvással, habár inkább az elájulás jobban kifejezte valódi ágyba kerülésének körülményeit. Még vacsorát sem evett, pedig lehet, hogy ráfért volna.

A harmadik nap reggelén még egyszer felmentek a hegyre, ahol egy kis meglepetéssel készült a mester. Emi-nek furcsa volt, hogy eddig nem vitt magával semmit, ám most egy zsákot cipelt fel. Nem mert rákérdezni, hogy mi lehet az, hiszen az öreg mindig kiszámíthatatlan volt. Biztos jó oka volt ár, hogy titkolózott a lány előtt. Amikor megérkeztek a gyakorlás helyszínére, a papa tovább ment, majd egy néhány méterrel magasabban lévő kiszögellésre állt és onnan kiabált le a jounin-nak.
- Ebben a zsákban falevelek vannak, amiket szépen össze kell szabdalnod az új technikával. Ha sikerrel jársz, akkor már elmondhatod magadról, hogy ismered a jutsu-t.
Emi már meg se lepődött a feladaton, azon meg még kevésbé, hogy a Hyuuga szerzett egy rakás falevelet egy olyan környékről, ami szinte csak sziklából állt.
- Felkészültem! – kiáltotta fel a kunoichi, és közben aktiválta a Byakugan-t. Látta, ahogy a rengeteg levél elkezdett aláhullani a magasból. Felvette a kezdő állást és összpontosította a chakráját. - Hakke Sanbyaku Rokujuisshiki!
A fekete-fehér világ megtelt kéken izzó chakrájától, ahogy kezéből kiáramlott. A levelek csak hullottak sorban, ám Emi fel volt készülve mindenre. Folyamatosan támadta a látóterébe kerülő növényeket, amikre kegyetlenül lesújtott. Itt már sokkal precízebben kellett megformálnia a chakráját, de a hosszú és kimerítő gyakorlás kifizetődő volt. Egyszer csak azt vette észre, hogy már nincs több levél, és lecsapott 361-szer, ahogy azt a technika megkívánta. A mester leugrott a szikláról, és gratulált Emi-nek, aki már hivatalosan is elsajátította a jutsu-t. Próbálta még marasztalni a lányt, de ő hajthatatlan volt. Visszamentek a barlanghoz, ahol a jounin összeszedte a holmiját és elindult újabb kalandokat keresni. A térképet elő sem vette, úgy indult el a nagyvilágba. Gondolta, majd csak talál valami érdekességet, ami visz egy kis színt az életébe. Így történt, hogy megint a Villámok országának déli határánál kötött ki. Egy kis fogadóban szállt meg, ahol kihallgatott egy részeg futárt, majd szépen elorozta tőle a tekercsét, melyben titkos információk szerepeltek.

//Az első saját tanulásom, remélem megfelel az elvárásoknak. Ezen kívül bekötöttem a Fagy gyermekei küldetés elejébe, ha nem probléma.//

Decemberi tanulás


Jutsu: Raiton: Sandaaboruto // Villám Elem: Mennykőcsapás
Helyszín: A Fű és Föld ország határának közelében, Kusagakurétól északra, a Bambusz és gomba erdőben
Tanító: Shinome Haruka (NJK)
Idő: A mostani játéktéri tanulás előtt két héttel
 
Az előzményeket a decemberi kalandban lehet megtekinteni.
 
A reggel pont olyan nehezen indult, mint egyébként, mivel Emi utálta a korán kelést. Mivel megbeszélte Harukával, hogy még normális időben odaér a helyszínre. Tudta nagyon jól, hogy a kunoichi régen ott van, hiszen előző este korán aludni tért, mondván holnap korán kell kelni. A Hyuuga lány megdörzsölte a szemeit, aztán feltápászkodott a matracról, ami már második éjszaka nyújtott neki fekhelyet. Nem időzött sokat a készülődéssel, csupán felfrissítette az arcát – bár az még mindig kissé vízi hullára emlékeztetett. Ezúttal a szokásos öltözéke helyett a kényelmesebb ruháját vette fel, amit az egyik tekercséből idézett meg. Egy fekete ninja nadrág és egy barackszínű háromnegyedes ujjú felső alkotta ezt az összeállítást. A külön szoknya, valamint az egyéb kiegészítők ezúttal elmaradtak. Cipője nem volt másik, csak a szokásos ninja viselet, ám fekete színben, nem pedig sötétkékben. Miután összepakolt, elindult a tisztásra, ahol jelenése volt.
Nem kellett neki sok idő, míg megérkezett, és ahogy sejtette, ideiglenes tanára már várta őt. Némi lesajnáló pillantást vetett rá Haruka.
- Tudtommal még nem ért véget a nap – vonta meg a vállát Emi. – Bőven van időnk gyakorolni.
A jelenlegi tanítója karba tette a kezét és félrefordította a fejét.
- Rég volt már ilyen körülményes tanítványom, azt hittem hajnalban kezdünk, mert nehéz nap áll előttünk – itt egy kicsit elgondolkodott. – Habár… várjunk csak!? Jut eszembe, nekem semmi dolgom nem lesz, mert megmutatom a jutsut, aztán leülök egy fa alá és nézem, ahogy szenvedsz.
A Hyuuga az égre emelte a tekintetét, mert ha eddig még nem jött volna rá, most teljes bizonyosságot nyert: egy újabb szadista kiképzőt talált magának, aki ahelyett, hogy szépen rávezetné a technika csínjára-bínjára, inkább a könnyebb utat választja. Mintha megérezte volna a gondolatmenetét, Haruka nagyot sóhajtott.
- Jounin vagy, nem igaz? Akkor meg minek téged akadémiai tanulóként kezelni? – tette fel az igencsak jó kérdést.
- Hát jó… - adta fel végül a kunoichi. – Tegnap nagyon titokzatos voltál. Mégis milyen jutsuról van szó?
Hirtelen visszaemlékezett az alig egy nappal ezelőtt történtekre és kissé belepirult. Nem gondolta volna, hogy egy technika nem éppen hétköznapi alkalmazása miatt ennyire zavarba fog jönni. Ám az élet számos meglepetést tartogatott még a halványlila szemű shinobinak.
- Csak nem arról lenne szó? – érdeklődött Emi.
- Arra még nem állsz készen – jött a gyors válasz. – Chakraszint ügyben nem lenne kifogásom, azonban biztosnak kell lenned benne, hogy meg tudod tenni. Ha legközelebb találkozunk, megtanítom neked a jutsut. Most valami mással készültem, ami pont kapóra fog jönni neked. Kapcsold be a szemeidet mindent látó módra és jól figyelj!
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, máris elkezdte koncentrálni a chakrát a kezébe. A Hyuuga lány látta, ahogy Haruka karján végigáramlott a chakra és a kezében koncentrálódott.
- Raiton: Sandaaboruto! – kiáltotta el magát a szőke hajú kunoichi és az eddig felhalmozódott Raiton chakrát szabadjára engedte. Emi amint rájött, hogy mégis technika ez, elkezdett távolodni, illetve igyekezett kitérni a cikázó villámok elől. Sajnos nem volt elég gyors, ezért kénytelen volt bevetni a Hakkeshou Kaitent, mert szerette volna túlélni a technikát. Illetve az sem lett volna hátrány, ha még meg is tudja tanulni. A chakra burok szerencsére megvédte, amíg elültek az elektromos kisülések. Csillogó szemekkel és gyermeki ártatlansággal szemlélte meg a pusztítást, amit a technika okozott. A föld néhol fel volt perzselve, a bambuszok közül néhány még ki is dőlt, a vastagabb törzsűek megúszták néhány szép beleégett mintával a szárukba. A jounin hirtelen tapsolni kezdett, mintha most először látna ilyet.
- Szuper, máris hozzálátok!
- Na, és mi van azzal, hogy magyarázzam el a működését?
- A helyzet az, hogy elég sok mindent meg tudtam figyelni. Az a lényeg, hogy a Raiton chakrát a kezembe kell áramoltatni, majd a felgyülemlett elektromosságot szétküldeni. Egy Hyuuga taijutsura is hasonlít – magyarázta a barna hajú shinobi, mintha most kéne levizsgáznia alap chakraelméletből. Viszont ennyiben hagyta, mert őt az elmélet nem igazán érdekelte, inkább a gyakorlatra próbált koncentrálni. A Byakugan segítségével tisztán látta a folyamatot, amire nem figyelt, mert a villámokat kerülgette, pedig már csak a végeredmény volt. Haruka bólintott és tisztes távolságba vonult, mert tudta, hogy Emi szintén nagy pusztításra lesz képes, még ha elsőre nem is jön össze neki a technika. Ez csak egy B szintű jutsu volt, semmi komoly, amit egy jounin ne tudna megtanulni.
A kunoichi hozzálátott az első próbához, előhívta a chakráját és a kezébe kezdte el irányítani. Ezzel nem is volt semmi baj, csakhogy a villám elemet nem adta hozzá, ezért elsőre egy-egy gyönyörű chakragömb formálódott a keze körül, ám ez maximum Juken technikának ment volna el, vagy a sűrítéstől függően Gouwannak. Egy izzadságcsepp kúszott le a lány homlokán, mert ez még tőle is kissé gyenge első próbálkozásnak számított. Tanítója jót nevetett és a végén még egy gonosz vigyorra is futotta tőle.
- Oké, oké, ez csak bemelegítés volt! – szabadkozott a jounin.
- Pfff… eddig jól haladsz… tényleg – motyogta, miközben a kuncogást próbálta magában tartani.
Ha jutsu tanulásról volt szó Emit aztán tényleg nem lehetett eltántorítani, mindent beleadott, még ha a teste több napi fájdalommal hálálta is meg az edzést.
Újfent felkészült a jutsura, ám ezúttal nem felejtette el, hogy Raiton technikáról van szó, tehát ezt kellett előhívnia. Az elsődleges elemét mindig is nagyon jól tudta irányítani, hiába volt az egyik legbonyolultabb a villám chakra. Koncentrálni kezdett, majd a kézfejébe küldte a Raiton energiát és megpróbálta szétküldeni a külvilágba. Azzal nem igazán foglalkozott, hogy valamilyen formát adjon a technikának – és az igazat megvallva, sosem szeretett az elméletből kiindulni –, úgyhogy néhány szikra ugyan elhagyta a kezét, ám ezt még a közelébe se ért annak, amit Haruka mutatott neki. Azt már megtanulta, hogy nem szabad feladni, mert előbb-utóbb minden sikerült neki, amit eltervezett. Éppen ezért ellazította a testét, újból összeszedte a chakráját és átpumpálta a kezébe és most igyekezett némi formát adni az egésznek, hogy a kisülések olyan hatékonyan hagyják el a testét, mint ahogy a senseie mutatta. Bármennyire is volt tapasztalt harcos, azért nulláról elindítani egy technika megtanulását, még neki sem ment olyan könnyen. Nagyjából már ráérzett a lényegre, azonban most túl nagy töltöttséget adott a jutsunak, ami miatt az elektromosság majdnem a kezében töltődött túl és robbant fel. Még idejében észrevette, hogy mi készül és megszüntette a technika kezdeményét. A keze viszont így is kicsit megsérült, főleg a tenyere.
- Áááá, most majdnem teljesen elszúrtam! – kiáltott fel, mire Haruka közelebb sietett.
- Hadd nézzem! – nyúlt oda a kezéhez és finoman megfogta. Egyszer csak zöld chakra vette körül a nő kezét, majd szép lassan eltűntek az égésnyomok, amik a Hyuuga tenyerét tarkították.
- Ezt nekem is meg kéne tanulnom – motyogta a jounin és zavarában félrenézett.
- Nem vagyok orvos, csak néhány alapvető technikát sajátítottam el az évek alatt. Ha valaki egyedül van, jól jön egy ilyen képesség. A Raiton jutsuhoz csak annyit, hogy az alapelv jó volt, azonban meg kell tanulnod irányítani a villámokat.
- Erre magamtól is rájöttem – húzta el a száját a lány.
Miután meggyógyult, folytathatta tovább a gyakorlást, vagyis jobban mondva a jutsu felépítését. A chakraszintet is be kellett lőnie, hiszen nem igazán akart úgy járni, mint a második próbálkozásnál. Helyette inkább kevesebből indult, mert annak még mindig könnyebb volt a megnövelése, mint a túltöltődés kockázatának kivédése. A chakráját jóval kisebb adagban vezette el a kezéig, aztán megpróbálta a villámokat kiküldeni a szabadba. Végre látszott valami eredmény, azonban ez még édeskevés volt ahhoz, hogy kijelenthesse, legalább az alapokat ismeri. Néhány szikra kipattant, illetve pár apróbb villanás hagyta el a kezét, ezen kívül semmi. Így tehát újra nekilátott maga alá gyűrni a feladatot. A folyamatot már nagyjából megismerte, innentől az árnyra és a helyes kibocsátásra kellett ügyelnie. Ezúttal némileg több chakrát áldozott fel, ami szép kisüléseket eredményezett, cserébe a hatása volt elenyésző. Úgy nagyjából 90°-ot fedett le az egész, a teljes kör helyett. Ezek után újbóli próbálkozások következtek, amikkel már sikerült jobb eredményt elérnie. A chakra mennyiségét nagyjából eltalálta, így egész szép villámok cikáztak már ki a keze közül.
A Nap már átfordult nyugat felé, ami azt jelentette, hogy olyan három vagy négy óra gyakorlás telhetett el, ám még mindig nem volt az igazi. Ekkor Haruka törte meg a gyakorlás viszonylagos csendjét.
- Már éhen halok, tudod hajnal óta vártalak! Gyere, együnk valamit, aztán még itt lesz neked a délután és még az éjszaka is, ha gondolod.
Emi gyomra jelezte, hogy tiltakozásnak nincs helye, bizony ráférne a feltöltődés minden szinten. Néhány onigirit csomagolt be magának még reggel a sensei, de egyedül úgyse tudta volna megenni az egészet. A Hyuuga lány bajban lett volna, mert ő bizony semmivel nem készült, csupán néhány felszerelését hozta magával.
- Köszi, életmentő vagy! – vigyorgott a kunoichi szőke hajú mesterére.
Miután megették az onigiriket, még tartottak egy kis pihenőt. Haruka teljesen jól érezte magát, viszont figyelmeztette a vándort, hogy így idő előtt ki fog merülni a chakrakészlete, amit nem kéne megkockáztatni. Úgy nagyjából fél óra semmittevés után Emi felpattant, mint akit egy rugó hajt és újra nekiállt gyakorolni. Egész sok visszatöltődött a chakrájából, ezért már fáradtnak sem érezte magát – annyira.
Újból elkezdett koncentrálni, előhívta a Raiton elemet és a kezébe irányította, majd onnan próbált valami támadásfélét összehozni. Már alakult a dolog, főleg mert pihent és nem egymás után sokadszori próbálkozás után hozta létre a jutsut. A hatásfokkal azonban még mindig voltak bajok, valami miatt csak olyan szögben szóródtak a villámok, mintha az ujjai meghosszabbításai lennének. Tehát a következő lépcsőfok a kiszélesítése volt, ahogy az a bemutató alatt látta. A halványlila szemű lány érezte, hogy kicsivel több chakrát is bele kell ölnie, mert akkor javulni fog az eredmény. Szép lassan haladt, mert az égéstől eléggé félt. A koncentrációján szintén javítani kellett, mert kissé könnyelműen vette azt a felét, ami a formázásról szólt. A Raiken technikának a birtokában volt, tehát akadt kiindulási pontja. A kezét szép lassan vonta be villám chakrával, majd úgy igyekezett szétküldeni minden irányba, hogy a lehető legnagyobb pusztítást vigye véghez. Ezt is meg kellett ismételnie párszor, mire felmutatott egy jobb eredményt. Azt vette észre, hogy az árnyékok hosszabbra nyúltak és a Nap már majdnem lebukott a horizont mögé. Láthatóan kísérője jól elvolt, egy könyvet olvasott az egyik nagyobb bambusz csoport tövében.
- Na, még akarsz gyakorolni, vagy mára elég volt?
- Még nem esteledett be teljesen, tehát van időm tökéletesíteni a technikát.
Az igazság az volt, hogy ezt kicsit a büszkesége is hajtotta, mert ismert ennél jóval bonyolultabb technikát, ám ez valahogy mégse akart olyan jól elsülni, mint azt délelőtt gondolta. Már érezte, hogy a tartalékait használja fel, régen nem edzett ennyit, a jutsu tanulásról pedig jobb nem szót ejteni. Még párszor megismételte a jutsut és kezdett alakulni, vagy legalább is erősen hasonlított a Haruka által bemutatott verzióra.
Miután lement a Nap, hűvösebb lett az idő, ezért úgy döntöttek, elteszik magukat holnapra. A Hyuuga bízott benne, hogy az új nap sikerrel fogja koronázni a gyakorlást. Gyorsan elaludt, mert iszonyú fáradt volt és a chakrája is veszésen lemerült. Az éjszaka nem hozott álmot, csupán a megnyugtató feketeségben időzött a kunoichi. Reggel arra ébredt, hogy az ablakon pont olyan szögben süt be a Nap, hogy a szemét célozta be.
- Nagyszerű, már nyugodtan sem lehet az ember a fénytől – morgott egyet a barna hajú jounin, aztán kecsesnek nem mondható mozdulattal legördült a matracáról a földre. Aludt vagy tíz órát, ami jót tett az arcának, a tegnapihoz képest sokkal jobban festett. A ruháján nem variált semmit, ugyan abban jelent meg az erdőben, mint tegnap. Ezúttal viszont ő ért oda hamarabb, de nem volt kedve Harukára várni.
A hatodik kísérlet után jelent meg a szőke hajú nő a tisztáson és eléggé feltűnő tapssal üdvözölte ideiglenes tanítványát.
- Még párszor megpróbálod és szerintem menni fog.
Így is tett, megint ismételgetni kezdte a folyamatot, amit már olyan jól begyakorolt tegnap. Amikor már Emi úgy érezte, hasonlít a technikára, kimondta a nevét, hátha ez is segít neki.
- Raiton: Sandaaboruto!
A tökéletestől még messze volt, nem ártott a gyakorlás, ám Haruka odament hozzá és átölelte.
- Gratulálok, az alapjait ismered a technikának!
A délelőtt még a jutsu finomításával telt el, hiszen minden jó shinobi holtig tanul, tehát nem volt lazsálás. A halványlila szemű kunoichinek egyelőre le kellett mondania a lustálkodásról, hiszen a mestere nem hagyta annyiban.
- Raiton: Sandaaboruto! – verte fel ismét a bambusz erdő csendjét a jutsu neve. Újból és újból ismételgette, ameddig úgy nem érezte, hogy viszonylag hatásos lenne egy harc során. Haruka úgy örvendezett, mint egy tíz éves gyerek. Ő is örült, amiért újra kamatoztathatta tanítói képességeit, amit már jó ideje hanyagolni kényszerült. Ebéd körül úgy döntöttek, hogy visszamennek a szálláshelyre.
- Ha megérkeztünk még adok neked egy ajándékot – mosolygott a szőke hajú kunoichi.
- Már alig várom! – válaszolta Emi.