Hyuuga Emi

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:21

Egy frissen végzett chuunin élettapasztalatai

Kedves Naplóm!

Először is kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem tekintem eme bejegyzéseket titkosnak, hiszen semmi olyan nem írok bele, ami sértheti mások érzéseit. Ha nagyon meg akarom osztani a titkaimat,arra ott van a plüss macim, ő úgy se árul el senkinek semmit. Mit is mondjak, elég érdekesen kezdtem bele a szövegbe, de akinek nem tetszik, az menjen el sörözni vagy valami. Aki pedig nem akar alkoholista lenni, az kérjen üdítőt. De ennyit erről!

Kezdjük azzal, hogy miután újra Amegakuréban találtam magam, közölték velem, hogy kapok egy új senseit, aki tovább fog képezni. Sajnos drága csapattársaimtól meg kellett válnom, mert rájuk más feladat várt. Így tehát jobb híján elmentem a ninja akadémia udvarára. Mint mindig, most is esett az eső, de valami mást is hallottam mellette. Sportcipők ütemes kopogása szűrődött át az eső okozta állandó háttérzajon. Aztán megláttam a falu leghelyesebb pasiját. Na, kitaláljátok, hogy mi következett? Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy ne arra gondoljatok, hiszen kiderült a jounin férfi a mesterem lesz. A nevét elég gyorsan elárulta, Kamijo, de nekem még hozzá kellett tennem a sensei megszólítást is. Hát nem igazságtalan az élet? Alig lehet 3-4 évnél idősebb nálam és senseieznem kell?! Na, de mindegy, ezen viszonylag hamar sikerült túllépnem és egy beszélgetésbe kezdtünk, ami a legkevésbé sem volt szokványosnak mondható. Először is, Kamijo-senseitől is megkaptam a szokásos gratulációt a chuuninság miatt. Aztán megkérdezte, hogy milyen jutsukat ismerek, van-e kedvenc technikám? Természetesen felsoroltam a technikáimat, amiket eddig megtanultam. Majd a beszélgetés elterelődött a jutsu tanulás felé és megkíméltem a mesteremet a gondolkozástól, mert megmondtam, hogy konkrétan milyen Taijutsut szeretnék megtanulni. ez pedig nem más volt, mint a Gouwan, amivel szét lehet zúzni a környéket, csupán egyetlen ütéssel. mindketten beláttuk, hogy jobb lenne valamilyen más terepet keresni, amit leamortizálhatunk. Igen -tunk, vagyis ketten együtt. Sajnos még mielőtt komolyabban is belekezdhettünk volna a jutsuba, elhívott a kötelesség. Kaptam egy üzenetet, miszerint egy fontos küldetésre kell mennem.

A falu vezetője úgy látta jónak, ha engem küld el. Így tehát érzékeny búcsút vettem drága meseteremtől és elindultam a Vízesés országába, ahol a találkozó meg volt beszélve. Egy étteremben gyűlt össze a díszes társaság. Rendeltem egy narancs üdítőt, hátha úgy gyorsabban telik az idő és valóban, amint elfogyasztottam az italomat, belépett egy újabb alak. Hamar kiderült, hogy ő az ország királyának az egyik nyomozója. Ó, hogy oda ne rohanjak, egy főmufti küldötte! De el kellett fogadnom, hogy most egy lány élete a tét, tehát nem válogathattam. Kiderült, hogy a királylányt a Fű országában található Dankai fennsíkon őrzik, egy palotában. Tehát a csapat el is indult oda és viszonylag hamar meg is érkeztünk. a palota leginkább egy ősi építményre hasonlított és alig tudtam elképzelni, hogy itt élni is tud valaki. Persze ez nem azt jelenti, hogy lepusztultnak tartottam, csupán a lépcsők számával volt némi bajom. Miután megérkeztünk a tetejére, egy monitoron megjelenő rejtvényt kellett megfejtenünk. A megoldás a következő volt:

A Tűz erősebb a Szélnél.
A Szél erősebb a Villámnál.
A Villám erősebb a Földnél.
A Föld erősebb a Víznél.
A Víz erősebb a Tűznél.

Ezek után újabb feladvány tárult elénk és itt már figyelmeztetést is kaptunk, hogy ha nem jó a válasz, akkor ez az egész kóceráj felrobban. Szerencsére itt is elég jól kigondoltuk a választ. Meg kellett neveznünk 3-3 olyan éghajlatot, ahol nem alakulhatott is, illetve kialakulhatott az élet.

Térítõi, azaz sivatagi éghajlat
Sarkvidéki éghajlat
Sarkköri éghajlat

Mediterrán éghajlat
Kontinentális éghajlat
Átmeneti vagy tajga éghajlat

Mikor már azt hittük, hogy megint csapatos feladvány vár ránk, elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahonnan ugyan annyi alagút vezetett tovább, ahányan voltunk. Az út végén egy újabb ajtó és villogó panel várt. Egy találós kérdésre kellett válaszolnom, most viszont már három lehetőségem volt.

Ha figyelsz rám, lassú vagyok, azonban ha szem elől tévesztesz, gyorsabb leszek. Mi vagyok?

A válaszra, némi gondolkodás után rá is jöttem: Idő. Vajon tényleg jól tippeltem? A többiek hogy boldogulnak? Az ajtó mögött mi vár rám? Nos, a következő naplóbejegyzésben ezekre a kérdésekre is fény derül.

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:22

Kedves Naplóm! (már megint vagy még mindig)

Előző hónapban ott fejeztem be, hogy elindultunk megkeresni egy hercegnőt, akit állítólag fogva tartottak. A kis csapat elég jól összedolgozott, bár voltak elég különös figurák is. A lényeg az, hogy különböző feladványokra kellett válaszolnunk ahhoz, hogy továbbengedjenek. Szerencsére az első három akadályt mindenki jól vette. Volt egy pont, ahol elszakadtunk egymástól, mert pont annyi folyosó nyílt, ahányan voltunk. Ehh... ez valahogy kicsit erőltetettnek tűnt, de nem foglalkoztam vele. Miután újra egyesült a hetes fogat, egy újabb képernyőn villogó szöveg szakította félbe az utunkat. A kérdés viszonylag egyszerű volt.

Mi a leggyorsabb a világon?

Abban mindannyian egyetértettünk, hogy csupán a gondolat lehet annyira gyors és ezt írtuk be. Ismételten jól tippeltünk és mehettünk tovább az épület belsejébe. Szerencsére nem ütköztünk újabb akadályba, ami még jobban lassíthatta volna a küldetést. Tényleg igaza volt a megbízónknak, szükség volt logikára is. Hát, meg kell mondjam, néha jobban szerettem volna az öklömet használni, bár még ekkor nem tudtam a Gouwan nevű zúzós Taijutsut. Ahogy haladtunk egyre beljebb az-az érzésem volt, hogy figyelnek bennünket. Tudom, a paranoia nem a legegészségesebb dolog, de néha jól jön. Sajnos a gyanúm beigazolódott, hiszen a hercegnőt komoly harcosok őrizték. Bántam is, hogy nem tanultam több jutsut, mert elég nehéz küzdelem várt ránk. Persze ez még nem minden, a saját belső érzéseimmel is meg kellett küzdenem, mert kiderült, Daichi érdeklődik utánam. Így tehát kicsit nehezebb volt küzdenem, de együtt többre mentünk (megyünk és fogunk menni - kis ragzás). Csak később jöttünk rá, már az elejétől össze kellett volna dolgoznunk, hiszen a csapatmunkát már genin korban igyekeznek belénk verni (ha más nem, az ellenség). Lényeg a lényeg, kiszabadítottuk a hercegnőt és segítettünk hazatérni neki a Vízesés országába. Az ország vezetője nagyon hálás volt, de sajnos Taki no Kuni nem túl gazdag, így be kellett érnünk szóbeli dicsérettel. Sebaj, legközelebb fejvadászatra megyek! (Az még pénzt is hoz.) Utána irány vissza Amegakuréba, ahol végre folytatódhatott az edzés.

Valóban, tényleg ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Kamijo-sensei felmérte, hogy milyen magasra tudok ugrani, mert ez nagyon fontos a Gouwan tanulásához. Mire én bevetettem a jól ismert módszert: chakrát a lábba és hajrá! Sajnos nem volt elég, így az edzés eleje azzal telt, hogy ugráltam, mint egy nikkelbolha. Szerencsére egy hét után, a férfi szerint kielégítő volt a teljesítményem (nem gondolni semmi rosszra^^). Ezek után végre megkezdődhetett a tényleges tanulás. Nem mintha nem élveztem volna az ugrabugrát, de igazából azért kérleltem a sensei, hogy tanulhassak valamit. Hopsz, azt mondtam kérleltem, ő ajánlotta fel, hogy tanít engem. Szerencsére jó tanítványnak bizonyultam és röpke egy hét alatt sikerült az alapokat megtanulnom. Igazából azért telt ennyi időbe, mert orvosi képzés híján, magamnak kellett edzenem a chakrámat és az izmaimat. Aztán már csak a sok-sok gyakorlás volt hátra, hogy végre ki tudjam normálisan vitelezni a technikát. Másfél hét után végre azt hallottam, amit szerettem volna: Gratulálok, megtanultad a jutsut!
Sajnos Kamijo-sensei küldetéseket kapott, így elég sokáig nem találkoztunk. Viszont egy másik jounin a szárnyai alá vett. Elmondta, hogy nagyon különleges a beállítottságom, hiszen Amegakuréban csak néhány ember rendelkezik Raiton elemmel. Éppen ezért küldték őt, hogy megtanítson egy elég nehéz, de annál hasznosabb jutsut, a Raiton: Raitongut. Ezzel már nem másfél hetet szenvedtem, hanem hármat. Tudom, mások biztos gyorsabban elsajátították volna, de vegyük figyelembe, egy olyan országban, ahol állandóan esik az eső, kicsit necces Villám elemű technikát tanulni. Sebaj, azért örömmel szenvedtem végig a heteket, hiszen tudtam, ha ezt megtanulom, egy erős jutsu birtokába fogok kerülni. A sok fáradtság, alig alvás, minden nap gyakorlás meghozta az eredményét, végre ezt is megtanultam.

Utána már csak kisebb-nagyobb küldetéseken vettem rész. Volt abban kutyasétáltatás, gyerekfelvigyázás és minden, ami nem chuuninnak való. Persze a vezetőség azzal magyarázta, hogy geninhiány van és a magasabb rangú ninják is kénytelenek D szintű küldetéseket végrehajtani. Aztán végre jött egy C szintű misszió, ahol két testvárt kellett elkísérnem a Füstben Rejtőző faluba. Éppen egy tárgyalásra igyekeztek és azért kértek védelmet, mert ellenfeleik bérgyilkosokat küldhetnek utánuk. Szerencsére tényleg C szintű küldetés volt végig, mert csak katonákat és néhány gyengeelméjű banditát fizettek le. Mindkét férfi épségben megérkezett a faluba és megkaptam a kellő jutalmat érte. Most újra a falumban vagyok és várok egy másik küldetésre vagy arra, hogy Kamijo-sensei újra felbukkanjon és tovább folytassuk a csevegést, amit jutsu tanulásnak álcázunk.

//A hercegnős kaland végét is leírtam, ahogy elképzeltem. A jutsu tanulás és a küldetések pedig az időugrás alatt voltak.//

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:23

Gundan bővítmény

Első év
Miután visszatértem az Eső országába, a többen nekem támadtak, hogy mégis mit képzelek. Igaz, hogy csak öt napot voltam Konohában, de többeknek sokkal hosszabb időnek tűnt. Leadtam a jelentésemet, miszerint a Tűz országának semmi köze nem volt az ominózus hercegnő elrablásában. A feletteseim örömmel vették, így tehát egy újabb C szintű küldetést pipálhattam ki. Még mielőtt bárki is fennakadna ezen, tényleg vezetek egy ilyen listát. Egy chuuninnak muszáj erre figyelnie, hiszen egyre közelebb kerülhet a jouninsághoz. (Álmodj, kislány!) Úgy gondoltam, ideje lenne egy kicsit a Ninjutsuban is fejlődni, ezért felkerestem a régi senseiemet, akit még Kamijo szerzett nekem. Egyébként, hogy pontosabb legyek, a föld alól kellett előásnom, mert egy földcsuszamlás során néhányan bent ragadtak egy üregben. Ezt a szerencsétlen nőt, még arra sem volt képes, hogy kiszabadítsa az embereket! Na mindegy, ez most nem fontos. Inkább térjünk vissza ahhoz a jutsuhoz, aminek a megtanulását már elkezdtem felvázolni. Ha így haladok, mindig el fogok kanyarodni és sosem érek a történetem végére.
Natsuki-san nagyon jó tanítónak bizonyult már régebben is, amikor a Raiton: Raitongu-t tanította meg. Már többször is megköszöntem Kamijo-senseinek, hogy ajánlotta nekem, de még nem sejtettem, hogy mi vár rám. Kész szenvedés volt, amíg elsajátítottam a kunoichi által kinézett technikát. Elmondta, hogy már tapasztaltabb chuunin vagyok, ezért nem fél megtanítani egy igen erős Raiton jutsut, amit ő maga is nagyon szeret, hasznosnak tart. Szépen nekiláttunk, hogy magam alá gyűrjem a Raiton: Gian nevű technikát. Persze a magam alá gyűrést nem szó szerint értettem, bár ez azt hiszem nyilvánvaló. Ismételten ott tartok, hogy eltértem a témától, de gyorsan vissza is kanyarodnék. Na szóval, a jutsu. Tudni kell róla, hogy az egyik legnehezebben megtanulható, viszont képes más villám elemű jutsukat elhárítani. Ezt úgy fogtam fel, hogy egy villám, ami villámhárítóként működik. Natsuki vért izzadt mire megtanította nekem a technikát. Hiába, rájöttem, hogy a Taijutsukhoz sokkal jobban értek, de ez nem tartott vissza. Akkor is eltökélt szándékom volt, hogy megtanulom a jutsut, ha már volt olyan szerencsém és a Raiton jutott ki nekem elsődleges elemként. Végül is nagy nehezen sikerült megtanulnom, de két és fél hetet vett el az életemből, bár ezt nem bánom annyira. Készen álltam egy újabb küldetésre.
Egyik délelőtt berontottam a vezető irodájába, aki eléggé meglepődött. Említettem neki a küldetés dolgot, mire nagy kínkeservesen elő tudott kaparni nekem egy A szintű küldetést. A feladat egyszerű volt, a Démonok országában megbújó kisebb ninja szervezet fölszámolása. Megkérdeztem, hogy kapok-e segítséget, mire olyan pillantást kaptam, hogy „mégis mit képzelek”. Fogtam, összecsomagolta a batyumat, benne minden fontos felszereléssel. És még néhány kevésbé fontossal, de ezt csak mellékesen mondom. A tekercsbe pecsételt esernyőmet is bepakoltam, bár eddig nem volt szükség rá. Baj nélkül megérkeztem a Démonok országába, ami már fél sikernek volt mondható. Ott aztán ide-oda szaladgáltam, kérdezősködtem, míg végül egy idősebb férfi útba tudott igazítani a hegyek felé. Mivel eddig csak sík terepen jártam, egy kicsit megviselt a hegymászás, de azon kívül más bajom nem lett. Kiderült, hogy a bűnbanda nagyon is képzett ninjákból állt, amire valamilyen rejtélyes módon nem készítettek fel. Mondjuk az igaz, hogy egy A szintű küldetéstől nem várhattam volna mást. Annyira örültem, hogy Natsuki megtanította a Raiton: Gian-t, mert nagy hasznát vettem. Sőt, minden jutsumat be kellett vetnem, de talán legtöbbet a pusztító Taijutsujaimat használtam. Végül is sikerült a főnököt megölnöm, bár egy elég veszélyes sérüléssel fizettem ezért. A többieket (összesen ötöt) visszatereltem az Eső országába. Egész úton úgy éreztem magam, mint egy juhász, aki a nyáját tereli, de azzal a különbséggel, hogy nem a karámba, hanem a vágóhídra küldtem őket. Ugyan azt nem kötötték az orromra, de biztos voltam benne, hogy halál vár rájuk Amegakuréban.
Egy újabb pipát írhattam a kis könyvecskémbe, ami miatt nagyon büszke voltam magamra. Kaptam egy hét pihenőt, így hát fogtam magam és bevetettem magam a könyvtárba, hogy minden féléről olvasgassak, esetleg megtudjak valamit az apámról. Sajnos nem jutottam semmire, ha léteztek is valaha iratok, azokat minden bizonnyal megsemmisítették. Zsákutcába futottam, ezért egyelőre hagytam a dolgot.
A következő fél évben kiseb-nagyobb küldetéseket bíztak rám. Volt köztük személyi védelem, testőrködés a faluban tartózkodás alatt, de még kutyát is kellett sétáltatnom, valamint egy holtágban rekedt halakat kellett áttelepítenem. Meg kell mondjam, nagyon érdekes volt az első évem és bizakodva tekintettem a jövő felé. Párszor ellátogattam a Villám országába, hogy fejlesszem a Raiton jutsujaimat, s úgy tűnt ez sokat segített. Ám még valami történt ott. Egyszer egy csuklyás idegen termett mellettem és egy papírt adott a kezembe. Kihajtogattam és láttam, hogy valamit ráírtak. Jobban megnéztem és egészen konkrétan egy ijesztő dolog volt rajta. „Nem az vagy, akinek mondanak.” Mivel nem tudtam hova tenni az üzenetet, ezért nem is foglalkoztam vele.

Második év
Ezúttal egy Suiton jutsu megtanulásával kezdtem az évet, mivel Kamijo-sensei közölte, hogy a második elememet elhanyagoltam. Sokat gondolkodtam, vajon mi lenne a legjobb, mire azt ötöltem ki, hogy legyen a Suiton: Suiryuuben, mivel azt tó vagy folyó jelenléte nélkül is lehet használni. A jounin férfi bele is ment, sőt kitörő örömmel fogadta a választásomat. Később kiderült, hogy a jutsu az egyik személyes kedvence. Így már persze érthető. Érdekes, ezt a technikát sokkal könnyebben, mindössze nyolc nap alatt tökéletesre fejlesztettem. A végén még egy tapsot is kaptam, mintha valami különleges bűvésztrükköt mutattam volna be. Ennyit erről a jutsuról, most pedig térjünk át egy nagyon fontos eseményre.
Egyik nap a sensei kopogott a házunk ajtaján és mondta, hogy öltözzek fel a legszebb ruhámba. Nem értettem minek ez a nagy felhajtás, de azért eleget tettem a kérésnek. Amikor megérkeztem az akadémiára láttam, hogy rajtam kívül még nagyon sok mindenki várakozott. Néhány perc múlva a legbefolyásosabb ninják jelentek meg és egy szertartás keretében kinevezték a jelenlévőket jouninná, vagyis az eggyel magasabb rangú ninjákká. Azt sem tudtam, hogy sírjak, nevessek vagy csak szép csöndben ájuljak el. Alig tudtam elhinni, kineveztek jouninná! Hazarohantam és azonnal anyám nyakába borultam. Először sírtam, aztán nevettem. Nem, nem ájultam el, azt szerencsére kihagytam. Így már többször küldhettek el magasabb szintű küldetésekre, mint eddig.
Az egyik ilyen alkalommal a Villám országába kellett elmennem, ahol eszembe jutott az üzenet, amit kaptam. Elkezdtem kérdezősködni, hátha valaki hallott valamit az apámról. A kutatásom ismételten megfeneklett, amit már kezdtem egy kicsit unni. De történt valami, amire nem számítottam, vagyis egy olyan fordulat, ami megváltoztatta az életemet. Felmentem a hegyekbe, mert valami furcsa érzés odáig űzött. Ott aztán találkoztam egy öregemberrel, aki elmesélte, hogy ki is vagyok valójában. Az apám Konohából érkezett és azért lett egy bűnszervezet tagja, hogy bizonyos lépéseket tegyen a szülőfaluja ellen. Az apám ugyanis a Hyuuga klán leszármazottja volt, de el akarta hagyni a Tűz országát, hogy elterjessze a vérvonal képességet, a Byakugant. Ráadásul a gyermekét is magával vitte. Először nem értettem, hogy kapcsolódik mindez hozzám, de később beugrott. Az a gyerek én voltam, tehát nem Amegakuréban születtem. Az öreg Hyuuga elmondta, hogy van még rajtam egy lány, akivel eléggé közös a múltunk, mivel őt is örökbe adták. Azt is megtudtam, hogy képes lehetek feltörni a pecsétet, amivel az apám lezárta a Byakuganomat. De előtte még teljesítenem kellett egy küldetést. Mikor visszatértem az Eső országába, elmentem a falu vezetőségéhez és kérvényeztem, hogy engedéllyel elhagyhassam a falut. Szerencsére belementek, így Vándor ninjává avanzsálódtam. Még csak fél év telt el ebből az évből, így úgy gondoltam, egy kis kerülővel megyek a Villám országába. Konoha vált az úti célommá. Egy kicsit utána olvastam a Hyuugáknak, mert érdekelt, hogy mégis mi fán terem a klán és a képességük.
Miután végeztem, elmentem a hegyekbe, ahol korábban találkoztam az öreggel. S innen kezdődött el a legnagyobb kaland. Kiderült, hogyan tudom előhívni a Byakugant, csupán koncentrálás és megfelelő chakrairányítás kellett hozzá Mindkettőben remekeltem, főleg a Raiton és a zúzós Taijutsuk miatt. Nem okozott nehézséget többletchakrát áramoltatni a szemembe. Először furcsa érzés volt, hiszen amikor megtapogattam a halántékomat, az ereim határozottan kidudorodtak. Mivel tükröt nem hordtam magamnál, a legjobb megoldásnak egy kunai tűnt. Amikor megláttam az új szemeimet, azt hittem, elájulok. Persze az is lehet, hogy most akartam bepótolni a jouninságomnál kimaradt eszméletvesztést. Ugyan az öreg figyelmeztetett, hogy meg kell szoknom a látványt, de nem hittem neki. Viszont már teljes bizonyossággal kijelenthettem, hogy birtokában vagyok a Byakugannak. Egy kicsit nehezemre esett a fekete-fehér világban való tájékozódás, de hamar rájöttem a nyitjára. A tanítóm nem volt hajlandó mindent elárulni, így sok mindenre nekem kellett rájönnöm. Többek között azt is sikerült kitapasztalnom, hogy gyűjtsem az ujjaim végébe a chakrát. Ez volt mindennek az alapja. A következő lépés, amit az öreg mutatott a következő volt: egy fa törzsén kellett gyakorolnom. A chakrámat a tenyerembe kellett irányítanom és csak ezzel volt szabad átütnöm a törzset. Mondanom se kell, először a Gouwannal szétrepesztettem a fát, ami miatt nem egy szúrós pillantást kaptam a mesteremtől. De egy hét kitartó gyakorlás végre sikerült teljesítenem a rám szabott feladatot. De csak ezek után következett a neheze, pedig azt hittem ez volt az. A következő körben harcolnom kellet, méghozzá ideiglenes senseimmel, aki szintén Hyuuga. (Ha még nem említettem volna.) Nagyon sokszor kikaptam, mert elfogyott a chakrám. Ilyen pechsorozat már régen ért, ám ez még több elszántságot adott. Na jó, ez azért túlzás, csak annyi erőt adott, hogy kibírjam ép ésszel. Persze, amikor az öreg eltűnt pár napra, akkor kiruccantam Kumoba, ahol bevásároltam, beszélgettem az emberekkel, szóval jól éreztem magam. A harci sérüléseket igyekeztem eltűntetni, ami nem mindig ment olyan könnyen.
Aztán az edzés folytatódott tovább. Igazából én kértem, hogy faragjon belőlem Hyuuga harcost, de már kezdtem megbánni. Néha én könyörögtem azért, hogy had menjek el egy kicsit szórakozni, mert kikészít ez a sok fekete-fehér tárgy, a chakráról nem is beszélve. Ilyenkor általában elvonultam egy csendes helyre és néha-néha még a zúzós Taijutsukkal is foglalkoztam. Azért ügyeltem rá, hogy ne keltsek feltűnést, de ez nem mindig sikerült. Ilyenkor jött a mangacsepp, mag a sokszoros elnézést kérés.
Az év végére megtanultam a Juken stílus használatát és a Hakke Sanjūni Shō nevű technikát, aminek segítségével képessé váltam az ellenfelem 32 tenketsu pontját lezárni. Ennek nagyon örültem, de ugyanakkor közöltem a mesteremmel, hogy a következő év első hónapjaiban nem biztos, hogy fog látni.

Harmadik év
S úgy is történt, ahogy megmondtam. Két hónapig nem tértem vissza a Villám országába, helyette inkább tapasztalatot szerezni voltam. Még az Eső országába is visszatértem, de szinte senki nem ismert fel, mert annyira megváltoztam. A csillogó kék lélektükreim helyett sápadt ibolyaszín, pupilla nélküli szemek kémlelték a világot. De nem csak ez változott meg rajtam, a hajam hosszabb lett és kivilágosodott. A sötétbarna fürtjeim a napfény hatására szőkésbarnába mentek át, amit nem is igazán bántam. Kicsit barátságosabb külsőt kölcsönzött nekem.
Miután eleget pihentem… izé, már elég tapasztalatot szereztem, visszatértem a mesteremhez, aki szinte semmi sem változott. Na, bezzeg én, már jó messzire képes voltam ellátni a Byakugan segítségével. Meg is jegyeztem, hogy már biztosan senki nem akarna bújócskázni velem. Mint később kiderült, ezt kár volt mondanom, mert a drága öregúr úgy meghajtott, hogy azt elmondani sem lehet. Tudtam, hogy nincs időm lazsálni, mert már így is elpocsékoltam két hónapot. Hű, ezt tényleg én mondtam volna?! Nem, egyáltalán nem volt időpocsékolás, mert sokat megtudtam a különböző országokról, a helyi ételkülönlegességekről. Italokat csak ezért nem kóstoltam, mert a legtöbbjük alkoholtartalmú volt. És most vissza az edzéshez. A következő technika elsajátítása előtt egy kérdést kaptam, mégpedig azt, hogy mennyi a 32 kétszerese. Ezen nem kellett gondolnom, a válasz egyértelműen a 64. Mellesleg, ha valaki arra gondol, hogy nem tudok gondolkodni, nos az bizony nagyon téved. Bár van némi igazságalapja. Szóval a következő Hyuuga jutsu a Hakke Rokujuuyonshou volt. Itt sokkal több koncentrációra és jobb chakrakontrollra volt szükségem, sőt ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor kétszer annyira, mint az eggyel gyengébb technikánál. Ám ez sem fogott ki rajtam, három hét alatt megtanultam lezárni a tenketsu pontokat, bár még mindig volt mit javítanom a jutsun. Hiába, azért hozzászoktam, hogy másfajta technikával tanulom a jutsukat. Itt nem az erő, hanem a pontosság, a precizitás, a hajlékonyság és minden olyan számított, aminek egészen idáig a hiányában szenvedtem. A sok gyakorlás végül meghozta a gyümölcsét, mert tovább léphettem egy következő szintre, ami pedig azt jelentette, hogy megtanulok pörögni. Igen, a Hakkeshou Kaiten került terítékre az elkövetkezendő egy hónapban. Az elején inkább csak elszédültem, de nem igazán sikeredett a jutsu elsajátítása. A mesterem figyelmeztetett, hogy nem lesz olyan könnyű, amit persze elengedtem a fülem mellett. Végül mégis sikerült megtanulnom, röpke másfél hónap alatt. Ez aztán a teljesítmény!
Innentől inkább megint világjárásra adtam a fejem, mert egy kicsit besokalltam. Hiába, azért nehéz volt a mindennapjaimat olyan emberrel tölteni, aki sokkal idősebb nálam és már a rigolyái is kezdtek kialakulni. Így tehát ismét a Vándor ninják életét éltem, ami be kell valljam sokkal jobban tetszett, mint a helyhez kötött szolgálat.
Az év vége előtt egy hónappal visszatértem a már megszokott barlanghoz és már én magam kértem, hogy szeretnék megtanulni egy egyszerűbb jutsut. A választás a Tenketsu Shoda nevű technikára esett, amit könnyen meg tudtam tanulni. Ez arról szólt, hogy a tenyeremmel ütést viszek be az ellenfelem mellkasára és blokkolom egy időre a chakrakeringést. Ennél egyszerűbb nem is lehetett volna. Természetesen azért kellett a négy hét az elsajátításához.

Negyedik év
Azt hiszem, ezt az évet nem kell túlragoznom. Igazából semmi érdekes nem történt. Vagyis történt, de csak annyi az egész, hogy újabb Hyuuga Tajutsukat tanultam meg. Kivételesen nem mentem el vándorútra, de a Tűz országába bekukkantottam. Az elején azt terveztem, hogy meglátogatom Yoht és meglepem a szemeimmel. De aztán meggondoltam magam, mert féltem, hogy nem örülne nekem, esetleg már rég elfelejtett engem. A lényeg az, hogy Konoha kapujában megtorpantam és egy laza mozdulattal hátraarcot csináltam, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem onnan. Nincs mit szépíteni, megijedtem, nagyon féltem, ami nem jellemző rám. Gyorsan ellátogattam a Gőz országába, ahol fáradt tagjaimat ellazíthattam. A gőzfürdők jótékony hatással volta rám, bár egy idő után, ha sokat ültem a vízben elkezdtem ráncosodni. Nyehe, ilyen az én formám!
Egyébként volt valami nagyon fontos, amit meg akartam említeni, de most sehogy sem jut az eszembe. Á, de megvan! Visszatértem a szokásos rázós országba. (Értitek ugye?) Elég nagy meglepetés fogadott, mivel egy darabig szó szerint elzárkóztam a külvilág elől. A fülembe jutott, hogy kirobban a Negyedik Ninja Világháború, bár az okokat nem ismertem. Lehet, hogy jobb is, mert mostanában minden piti kis ügy miatt mészárlásba torkolló harcok bontakoznak ki. Igen, éljen a pesszimizmus, egy új fogalom, amivel a felnőtté válás során kellett megismerkednem. Fiatalabb koromban sokszor csak a hülyéskedés ment, semmi komolyságot nem mutattam. Igaz, egy része még mindig igaz volt, de az apró szikra megtalálta az utat a felszínre. Akik nem értenék, kezdtem megkomolyodni. Szóval ismételten egy hatalmas feladat várt rám, pontosabban kettő, ami jutsuk formájában környékezett meg. Először kezdtem az egyszerűbbel, aminek Hakke Kusho a neve, s ezek után következhetett a Hakuro Tenbu. Mindkét technikát nagyon hasznosnak találtam, bár az utóbbi elég erősnek számított a megtanult technikák között is. Egy kicsit féltem, hogy mi lesz akkor, ha elrontom, de valami miatt szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy az élet túl rövid. Éppen ezért az összes eddigi aggodalmamat magam mögött hagytam és megpróbáltam a régi felfogásommal hozzálátni mindenhez. És ez tényleg bevált! Állandóan elsütöttem valami poént, ami ugyan a mesterem idegeit már kikezdte, de nekem sokat segített. Összesen két és fél hónap alatt magam alá gyűrtem a jutsukat, igen, mint a Raiton: Giannál. Szép teljesítmény volt, annyi biztos, és még dicséretet is kaptam, amiért keményen dolgoztam. Innentől elváltak útjaink és még nem is sejtettem, hogy mi vár rám.
Igyekeztem elkerülni a forró gócpontokat, amik a háború jeleként izzottak fel egy-egy országban.

Ötödik év
Mivel ez csak fél év, ezért nem történt annyi minden, mint az előző négyben. Hihetetlen, de pont a Vízesés országában találkoztam egy olyan vándor ninjával, akinek Raiton volt az eleme. Rögtön letámadtam, hogy tanítson meg nekem egy jutsut. Megkérdezte, hogy milyet szeretnék, mire azt válaszoltam, hogy mindegy. Persze felsoroltam a már ismert technikáimat, nehogy kétszer tanuljam meg. Ezt mondjuk nem tudnám elképzelni hogyan lehetséges, de azért vicces lett volna. Így hát a jounin szinthez megfelelőt választott, vagyis a Raiton: Ookamit. A farkas nem áll közel hozzám, inkább a macskafélékhez pártolnék, de hát mégis ki vagyok én, hogy ennyit pattogjak. Így hát bele is kezdtünk a tanulásba, ami az évnek a nagy részét kitette. Azt hittem nem lesz ilyen nehéz megtanulni. Ezek után járjon a nagy szám!

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:24

Találkozás Nakával

Egy vándor ninja élete kicsit más, mint azé a shinobié, aki egy faluban él. Persze egy elveszett ninjától is különbözik, mert engedéllyel hagyta el a faluját. Ahogy én is Amegakurét, még évekkel ezelőtt. Azóta sok minden változott, kicsit megkomolyodtam, bár a földrajzzal még mindig hadilábon állok.
Úgy döntöttem, hogy néhány napot elidőzöm a Tűz országában, hátha találkozom valakivel, akitől tanulhatok valami jó kis jutsut. Ez nem jött össze, mivel az egyetlen ember, akivel találkoztam egy postás volt. Átadott nekem egy levelet, majd angolosan távozott. Kibontottam a borítékot és elkezdtem átböngészni az irományt. Amikor a végére értem, alig hittem el, amit olvastam. Az öreg Hyuuga írta a levelet és leírta benne, hogy nem csak én vagyok az egyedüli, aki kiszakadt a klánból. A levélben benne volt a találkozó helye és időpontja, valamint néhány adat Hyuuga Aikanról, a rokonomról. Azt is megtudtam, hogy az öreg direkt nem árulta el, hogy van még egy lány, mert tudta, hogy érzékenyen érintene. Ebben viszont nagyon tévedett, inkább örültem volna, hogy ha tudom, van még valaki, aki Konohán kívül él. Az viszont meglepett, hogy Naka - mert mindenki így hívja - elveszett ninja, ráadásul pont a Levelek közt rejtőző faluból.
Na, több se kellett, azonnal összecsomagoltam és megsemmisítettem a táborom nyomait. Nem szerettem volna, ha bárki is követ oda ahová megyek. Igen, a levélben le volt írva, hogy Naka a Gőz országában fog rám várni, azon belül is egy réten. Az úton végig azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz a találkozás, egyáltalán mit fogok mondani? Egy ideig hanyagoltam a gondolkodást, hiszen az amúgy sem az erősségem. ^^ Inkább arra koncentráltam, hogy minél hamarabb odaérjek a találkozóra, mert nem akartam elkésni. Persze többször is útbaigazítást kellett kérnem, mert majdnem eltévedtem. Úgy látszik, valami sosem változik. Végül megérkeztem a rétre, ahol már ott volt Naka. Nem kellett használnom a Byakugant, anélkül is láttam, hogy ő az. Mondjuk ennek az volt az oka, hogy senki más nem tartózkodott a réten, tehát csak gratulálni tudok magamnak az éles eszemért. ^^’ De a lényeg, hogy egyre idegesebb lettem, miközben a másik lány felé lépkedtem. Az út alatt teljesen elfeledkeztem megbeszélni magammal, hogy mit is mondjak. Úgy döntöttem, hogy csak várok és várom, hogy Naka tegye meg az első lépés a kommunikáció felé. Hű, milyen szakszerűen fogalmaztam, tehát a lényeg, hogy egyetlen mukkanás nélkül álltam meg a vörös hajú lány előtt.
A vörös hajú kunoichi azonnal elmosolyodott és úgy üdvözölt. Alig tértem magamhoz a találkozás sokkjából, máris letámadott. Még egy levelet is elővett, így azonnal rájöttem, hogy honnan tudta a nevemet. Aztán valami furcsa történt, amikor szóba került a család, valahogy mindketten furcsán éreztük magunkat. Naka elmondta, hogy sokáig azt hitte, egyedül van a nagyvilágban és nincs hozzá hasonló Hyuuga. Egy ideig én is ebben a hitben éltem, de a levél mindent megváltoztatott. Annyira örültem, hogy legszívesebben Naka nyakába ugrottam volna. Aztán rájöttem, hogy az egy kicsit túlzás lenne, így hát maradt az örömködés. A kunoichi letámadott, kérdésekkel kezdett bombázni, amire nem számítottam. Az a helyzet, hogy általában én viselkedem így másokkal, most viszont az áldozat szerepét kellett magamra vállalnom. Tehát belekezdtem a mesémbe, amit nem tartottam túl érdekesnek. Ezt egy kacsintás kíséretében meg is jegyeztem. Elkezdtem ecsetelni a történetemet, a Villámok országával kezdtem, ahol valaki egy papírfecnit nyomott a kezembe. Azon volt rajta, hogy nem az vagyok, akinek gondolom magam. Utána elmeséltem, hogy találkoztam egy öreg Hyuugával - akiről kiderült, hogy Naka nagyapja - és sikerült feltörnöm a pecsétet, amivel elzárták a Byakuganomat. Onnantól pedig csak egy ugrás volt az a sok-sok technika, amit tanultam. Na jó, annyira nem is volt sok! Megjegyeztem, hogy a kedvesnek látszó öregúr milyen szadista tudott lenni, amikor az edzésről volt szó. Miután befejeztem a mesélést, Nakán volt a sor. Megtudtam, hogy a nagyapja raboltatta el és tőle tudta meg a múltjának titkait. Amikor meghallottam, hogy a lány apját szabályosan kivégezték, eléggé megrendültem. Ráadásul majdnem az egész családot kivégezték. Azt hiszem én jobban jártam, az anyám legalább életben maradt. Nagyon megsajnáltam, bár később kiderült, hogy azóta sokkal jobbra fordult az élete. Felajánlottam, hogy Naka kérdezhet bármit, ha érdekli valami. Ezt hamar megbántam, mert a tanult jutsukról érdeklődött, amit ezek után sorolhattam fel. Persze visszakérdeztem, hogy ő milyen jutsukat ismer, mire csak azt kaptam, hogy nagyjából ugyan ezeket. De egy kéréssel is fordult hozzám, a Tenketsu Shoda és a Hakuro Tenbu nevű jutsukat nem ismeri, így egy kis bemutatót kellett tartanom. Közben eszembe jutott, hogy van valaki, akinek még tartozom némi magyarázattal. Igen, Yohról van szó, aki semmit nem tud rólam, azóta, hogy feltörtem a Byakugant elzáró pecsétet.
Nekiláttam kivitelezni a két technikát és egy fát hívtam segítségül. Szegény növény nem sejthette, hogy milyen kegyetlen véget fog érni, méghozzá néhány percen belül. A szemléltetés kedvéért egy kunai-jal rajzoltam két szeme és egy szájat a törzsre, a mellkas helyére pedig egy kört. Aztán következhetett maga a jutsu: a Tenketsu Shoda. Kicsit hátrébb léptem és némi lassú futással megütöttem a fára rajzolt célkeresztet. A Byakugan segítségével láttam, hogy a fa belsejében apró repedések keletkeztek. Aztán elmondtam, ennek a technikának az a lényege, hogy az ellenfél chakrarendszerét pár percre megbénítsam. A következő jutsu a Hakuro Tenbu volt, ami kicsit több koncentrálást igényelt. A kezeim köré kék chakraburok formálódott, aztán nekifutottam és mindkét kezemmel lesújtottam a fára. Az nem bírta a támadás erejét és recsegve kettétört. Hát ennyi lett volna a kis bemutatóm. ^.^

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:24

Az erdőben

Ebben a hónapban szó szerint bevittek az erdőbe. Miután elváltam Nakától, a Tűz országa felé vettem az irányt, mert még egy kísérletet akartam tenni arra, hogy találkozzam Yohval. Sajnos út közben megint sikerült eltévednem, méghozzá a Folyó országának fenyves erőségében. Hiába kerestem a kivezető utat, nem találtam meg, még a Byakugant is bevetettem, mindhiába. Igen, ez valóban az én formám, elvesztem egy erdőben és sehogy sem tudtam kikeveredni belőle. Hirtelen deja vu fogott el, ami nem meglepő ebben a helyzetben. De még nem estem pánikba, a kelleténél többször történt velem ilyen, úgyhogy inkább újra keresgélni kezdtem. Aktiváltam a Dojutsumat, aminek segítségével jól láttam mindent. Igen, a fákat tényleg sikerült megvizsgálnom, viszont a kivezető út vagy az erdő vége még az én szememnek is láthatatlan volt. Kicsit horror történetbe illő jelenetek forogtak le ezek után. Újra elindultam, csak úgy találomra, hátha belefutok valakibe. Annak idején is így botlottam bele Yohba. És, hát be kell vallanom, titokban reméltem, hogy ő siet a segítségemre, de nem így történt. Néhány perc gyaloglás után megálltam, mert egy kissé ritkásabb terepre értem. Ott aztán megint aktiváltam a Kekkei Genkait. Néha nem ártott pihentetni a szememet, nehogy elfáradjon. Újból körbenéztem és egy alakot vettem észre, akinek nem volt chakrahálózata. Ezen meglepődtem, hiszen ezt e helyet nem éppen turistaparadicsomként képzeltem el. Egyelőre nem törődtem vele, viszont rá kellett jönnöm, hogy még mindig nem jutottam előrébb a helyes ösvény megtalálásáig. Mit volt mit tenni, ismételten útra keltem és egyelőre egyenesen előre haladtam, nem fordultam el semerre. De nem sokkal később egy érzés kezdett motoszkálni bennem, miszerint megint meg kéne néznem az előbb látott alakot. A chakrámat a szemembe irányítottam és elkezdtem fókuszálni. Akkor vettem észre, hogy egy ember az, ráadásul egy ház mellett tevékenykedett. Biztosan valami remete lehetett, s a ház sem volt túl bizalomgerjesztő. Ám a sötét erdő csak rám hozta a frászt, így rohamléptekkel indultam meg a kunyhó felé. Beletelt vagy fél órába, amíg odaértem, és morogva jegyeztem meg, hogy nem bírok ehhez hozzászokni. A Byakugannal sokkal közelebbinek látszott, viszont a távolság elég nagy volt.
Amikor megérkeztem, köszöntem és rögtön a lényegre tértem. Elmondtam, hogy eltévedtem és szeretnék kikeveredni az erdőből. Egyelőre semmi egyebet nem árultam el, mert az igazat megvallva nem bíztam az alakban. Amikor megszólalt kiderült, hogy egy idős emberről van szó, aki nem nagyon örült annak, hogy itt lábatlankodom. Mérgesen reccsent rám, majd nagy nehezen kinyögte az általam keresett ösvény felé vezető út irányát. Közben arra panaszkodott, hogy sokkal könnyebb lenne, ha útjelző táblákat raknának ki, így mindenki visszatalálna a helyes útra.
El is indultam arra, amerre az öreg mondta. Egyelőre úgy nézett ki, hogy jó irányba haladok, bár azért megjegyeztem egy támpontot magamnak. Ha azt újra látom, tudni fogom, közel járok a házikóhoz. Lépteimet nem szaporáztam meg, mert biztos voltam benne, még ma kiérek a fenyvesből. A fák ugyan vészjóslóan bólingattak, de már nem érdekelt. Az utasítás úgy szólt, hogy ház vége felé találok egy ösvényt. Azt kell követnem egy jó tíz percen át, majd az elágazásnál balra, jobbra, majd megint balra, és egyenesen. Ezzel visszatalálok az eredeti ösvényre. Na, igen, a vén remete igencsak bajosan fogalmazott, úgyhogy az összes koncentrációs képességemet latba kellett vetnem. Eszembe sem volt újra eltévedni, egyszer már úgyis alakítottam egy nagyot.
Az út alatt eszembe jutott egy furcsa dolog, ami először nem is szúrt szemet. Az öreg, aki útbaigazított egész végig háttal állt, nem mutatta az arcát. Ezen elég sokáig rágódtam, de miután nem tudtam a választ, inkább hanyagoltam a dolgot. Az ösvény a megadott helyen ágazott el, s nekem még az is megfordult a fejemben, hogy a másik irányba megyek. Szerencsére nem tettem, így sikeresen elérkeztem a keresett ösvényhez. A fák egy alagutat formáltak, mintha valami elől óvni akarták volna az utat. Tehát az öregember igazat mondott, amiért hálás voltam. Azt ugyan nem tudom, hogy lett volna-e oka hazudni, viszont immáron nem érdekelt. Kaptam egy esélyt, hogy kijussak ebből az erdőből és én meg akartam ezt ragadni.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki vagy valami figyelne. Nem volt időm aktiválni a Byakugant, mert hallottam, hogy valami fegyver közeledik felém. Gyorsan félreugrottam és akkor láttam, egy kunait dobtak felém. Azonnal körülnéztem, mert nem akartam újabb meglepetésbe futni. Elkezdtem idegeskedni, ami egyáltalán nem szokásom, hiszen van egy rakás technikám, plusz a Byakugan is. Éppen ezért nem fürkésztem tovább a környéket, chakrát áramoltattam a szemembe és előhívtam a Dojutsumat. A világ azonnal fekete-fehérbe ment át, s láttam a támadóim chakrahálózatát. Megkérdeztem tőlük, hogy mit akarnak, de választ nem várva felvettem a Juken stílus kezdőpozícióját. Még az is eszembe jutott, hogy a csuklyás férfi direkt küldött ide, hogy meg tudjanak támadni. Szép kis kilátások, mit ne mondjak!

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:25

Harc a démonok ellen

A választ megkaptam, de utána azt kívántam bár ne tettem volna fel a kérdést. A két alak, aki megtámadott, előlépett az erdő sűrűjéből és végre megláthattam kik akarják elvenni tőlem a becses életemet. A két fazon nem éppen szokványosan nézett ki, tehát a rossz horror sztori tovább körvonalazódott. A sötétség, a hátborzongató erdő és most pedig a démonpofák. Ja, igen a válasz: azt mondták, hogy a véremet és a testemet akarják. Brr! Na nem, ebből nem esznek, abban biztos voltam. (Ugye érezhető az irónia?) Tehát amíg szépen csicseregtek a keselyűk, addig kényelembe helyeztem magam, vagyis a Juken kezdőpozícióját felváltottam sima ácsorgásra. De most komolyan, azért teperjek, hogy minél előbb támadni tudjak. Ezt már máshol is unalmasnak találtam, szóval egyelőre csak figyeltem és közben igyekeztem a reggelimet a gyomromban tartani, hiszen a kinézetük miatt már-már viszontláttam a szendvicsemet. Ráadásul többen voltak, mert valami hasonmás technikát vetettek be. Aztán a létszámuk kettőre redukálódott, ami némi előnyt jelentett a számomra, de még így sem voltam biztos abban, hogy legyőzhetem a „kis drágákat”. Lényeg, a lényeg, jött a kihívás, ha bebizonyítom, hogy erősebb vagyok náluk, akkor talán ismétlen talán elengednek. Szép kis próbatételnek látszott, de hát az ilyesmi soha nem riasztott vissza. Még akkor, sem ha volt plusz egy túlerő. Höhö... most jutott eszembe, hogy kislánynak szólítottak! Ezt már nem tűrhettem tovább. Valami elpattant bennem, ami azt hiszem a büszkeségem egyik szála lehetetett. De most nem is ez a lényeg, hanem a sértés, amit nekem céloztak. Erre rögtön a védelmemre keltem és kijelentettem, már 19 éves vagyok, szóval nem számítok kislánynak. Na persze régebben meg mindig azon voltam kiakadva, hogy ha a korommal jöttek. Néha túl öregnek éreztem magam az ifjú geninek társaságában. Hiába, az ember öregszik és sokaktól hallottam, a korral bölcsebbekké és érettebbé válunk. Ez rám nem vonatkozik, mert ugyan olyan nagyszájú és rémes vagyok, mint 14 évesen. Azt hiszem, ideje lenne visszatérni a harcra, mert a démonok támadásba lendültek. A két izomagy senbonokkal kezdett bombázni. Ezek az idióták nem tudják még, hogy mire vagyok képes! Főleg, ha az idegeimen táncolnak. Tehát a tűk elől csak úgy menekülhettem meg, hogy alkalmaztam a Shunshin no Jutsut. A Kaitent nem tudtam volna használni, ahhoz túl közel voltak. Így hát maradt a jól bevált genin trükk, a „teleportáljunk el innen, jó messzire”. Az a messzire csak annyira volt elég, hogy a két rémség háta mögé kerüljek. Szerencsére sikerült időt nyernem, mert nem fordultak meg azonnal. Gyorsan előkaptam két robbanó cetlis kunait, amit elhajítottam az ellenfeleimhez. A robbanás elég nagyra sikeredett, tehát a bemelegítés ezennel megvolt. Az egyik démon madárnak képzelte, mert elrepült és a fának csapódva ért földet. Szép kis küzdelem vette kezdetét, már az elején rongáltuk a körülöttünk lévő természetet. Azt hiszem a fák annyira nem bánták, de a rémeket sikerült felpaprikáznom. Egy-egy. Ezzel kiegyenlítettem a számlát, de nem sokat értem vele. Ugyan a démon megsérült és elkezdett ömleni belőle a vér, a sebe szép lassan begyógyult. Ez igazságtalanság kérem szépen! Tudom, nekem is jutott némi előny, amikor pár évvel ezelőtt feloldottam a Byakugant, de itt most nem sok hasznát vehettem. Arra tökéletes volt, hogy lássam a chakrahálózatukat, de egy olyan érzés keringett végig bennem, hogy a Hyuuga Taijutsukkal sem tudnék nagyobb kárt tenni bennük. Viszont volt még néhány trükköm, amit bátran bevethettem, ezek pedig a Ninjutsuk voltak. Ekkor egy fordulat következett be a küzdelemben, mert az egyik kigyúrt testű teremtmény, amelyik nem sérült meg, kézjeleket kezdett mutogatni. Aztán a testéből egy fekete felhő szállt fel és olaj kezdett hullani belőle. Ez már tényleg több volt a soknál, a fekete folyadék csúszóssá tette az utat és a látási viszonyokra sem volt túl jó hatással. Ám nem ez zavart benne igazán, hanem az, hogy a bőrömre és a hajamra kerülve szépen elcsúfított. Szerencse, hogy nem néztem meg magam a tükörben, mert tuti elájultam volna. Rózsaszínes tincseim szürkésfeketére változtak, majd az olaj végigcsurgott az arcomon. Itt telt be végleg a pohár, eddig kegyesen játszadoztam velük, de ideje volt valami nagyobbal próbálkozni. Helyesbítek, valami közepessel, mert a nagy, erős és pusztító jutsukat még tartalékoltam. Még mindig aktiválva volt a Dojutsum, ezért ez megkönnyítette a tájékozódást. Szép lassan gyűlt bennem az energia és lassan ott tartottam, hogy szikrákat fogok szórni. Kézjeleket mutogattam el, majd a Raiton chakrámat a kezembe koncentráltam. Ennek eredményeképp létrejött a tenyeremben a Kyuuden no Jutsu, s a kis villámgömbtől azonnal meg is váltam. A démonokat céloztam meg és reméltem, elég messzire hord a kezem. Aztán jött a következő kis szikrázó labda, amit ismételten elhajítottam ellenfeleim felé. Haha, azt hiszik olyan könnyű lesz elbánni velem! Még egy pár jó húzás, s attól a pillanattól fogva megszűnik az aranyos és kedves Emi megszűnik létezni. Helyette az összeszedett és kevésbé mókás Hyuuga veszi át az irányítást. Öhm... nincs tudathasadásom, ettől senki ne féljen!

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:25

Saját jutsu kifejlesztése és egy furcsa shinobi

Éppen a Villám országának hegyeibe tartottam, hogy megkérjem az üreg Hyuugát, segítsen még néhány jutsut megtanulni. Út közben megálltam egy kicsit az erdőben, ahová régen annyit jártam kiszellőztetni a fejemet. A kiképzőm állandóan azt mondta, hogy ne legyek olyan erőszakos, illetve sokkal jobban koncentráljak. Na, néha ebből lett elegem és ide jöttem el. Szép emlékeket ébresztett bennem a hely, tehát úgy gondoltam kicsit megpihenek itt. Ebbe az erdőbe nem sokan jártak, tehát attól nem féltem, hogy valami ismeretlen rosszakaróval futnék össze. El is kezdtem a bemelegítést, ami abból állt, hogy először előhívtam a Byakugant és azzal körbekémleltem a terepet. Nem láttam semmi furcsát, szóval következhetett a második lépés. Felvettem a Juuken stílus kezdő pozícióját és megcéloztam egy fát. Nem akartam sok chakrát használni, tehát csak a Hakke Sanjūni Shōval támadtam rá a védtelen növényre. Mivel itt nem voltak meghatározott chakrapontok, nagyjából odaképzeltem őket és oda vettem be az ütéseket. Szegény fának ennyi is elég volt, szépen megadta magát, a törzse több helyen levált, még a belső része is kilátszott. Elégedett mosoly ült ki az arcomra, úgy látszik még nem jöttem ki a gyakorlatból. Miután ezzel megvoltam, átváltottam más stílusra, méghozzá az ütős Taijutsura. Felugrottam a levegőbe, chakrát koncentráltam az öklömbe, és amikor visszaérkeztem a talajra, egy jól irányzott ütéssel felrepesztettem a nagy részét. A Gouwant még most is szeretem használni, így örömmel töltött el az eredmény látványa. Megvolt a bemelegítés, a komolyabb támadás, tehát a pihenés következett. Előtte azonban tettem egy apró felfedezést, méghozzá a chakrámmal kapcsoaltban. Elkezdtem chakrát kibocsájtani az ujjaimból, majd abbahagytam eme tevékenységet és leültem egy fa tövébe. Szükségem volt a regenerálódásra, meg aztán jól is esett egy kicsit az üldögélés. Nagyjából fél órát tölthettem el így, s közben még aludtam is egy kicsit. Szépen feltöltődött a chakrám, szóval nekiláthattam valami egészen újnak. Az előbbi kis akcióm után feltűnt, hogy egészen hosszú chakratűket tudok formálni az ujjaimnál, köszönhetően a Hyuuga vérvonalnak. Éppen ezért fogtam bele egy kicsit átfejleszteni ezt, vagyis más szavakkal egy saját jutsut létrehozni. Hallottam már, hogy sokan fejlesztettek ki saját maguk új technikákat, azonban nekem jouninná kellett válnom, hogy egyáltalán belefogjak. De ettől még ugyan úgy a sajátomnak tudhattam, ami boldoggá tett. Na igen, de előbb még ki kellett fejlesztenem.
Először úgy láttam hozzá, mint a Raiton: Raikenhez. A kezembe küldtem a chakrát és bevontam az egész kézfejemet vele, de ez így eléggé nyersnek tűnt. Gondoltam kicsit szűkítem a területe és innentől már csak az ujjaimra koncentráltam. Oda irányítottam az energiát és elkezdett hasonlítani azokra a tűkre, amiket a Juuken stílusnál használok. Jobb ötletem nem volt, ezért odaléptem egy fához és megkarcoltam. Sajnos látszott, hogy ezen még dolgoznom kell, mert az a néhány karc is elég volt ahhoz, hogy megszűnjön a jutsu kezdeménye. Elkezdte agyalni, mert ilyen technikát már láttam valahol, csak nem emlékeztem rá. Aztán végre bevillant, még a Medvék országában futottam össze lila chakrájú shinobikkal, akiknek hasonló technika volt a birtokukban. Innentől tudtam mi a helyzet, keményebbre és erősebbre kell csinálnom a karmokat, különben semmit nem érnek. Hozzá is fogtam, illetve csak fogtam volna, mert tapsot hallottam és valaki megjegyezte, hogy lenyűgöző, amit csinálok. Azonnal odafordultam, habár a Byakuganom aktív volt, tehát nem kellett volna semmi ilyesmit csinálnom. Egy csuklyás alak állt a mezőn, amit olyan békésnek és elhagyatottnak gondoltam. Na, tehát konkurencia volt a láthatáron, ami miatt kicsit idegeskedni kezdtem. Bevallom őszintén a démonokkal semmi bajom nem volt, de egy nálam erősebb shinobi azért más tészta. Láttam a chakramennyiségét, de egyelőre úgy nézett ki nem akar velem kötekedni. Szép lassan felemelte a fejét és levette a csuklyáját, ami eddig takarta az arcát. Hát, nyugodtan magán hagyhatta volna, ugyanis az egész arca fehér volt, szemei pedig sárgák. Azt azonnal kiszúrtam, hogy csak a színük más, semmi különlegességgel nem rendelkeznek. Láttam már más Dojutsuval rendelkező embereket, felismerhető a chakrájuk a szemüknél. Legalább illedelmesség szorult a ninjába, mert bemutatkozott. Nem hazudott, mert azt kiszúrtam volna, többek között erre is jó a Byakugan. Azonnal észrevette, hogy Hyuuga vagyok, szóval innentől kezdve a titkolózást el lehetett felejteni. Meg aztán nem szándékoztam félrevezetni az idegent, ha már volt olyan kedves és megdicsért, illetve még biztatott is. Azért azt elmondtam, hogy csak most kezdtem el a saját technikám kifejlesztését, ez még csak a kezdeti stádium. Azt elég hamar kitaláltam, hogy csakis elveszett ninja lehet, mert ilyen képpel nem igazán szoktak „normális” ninják flangálni. Aztán belekezdtem az okfejtésembe, vagyis Soroshima különös viselkedését vettem górcső alá. Megkérdeztem, hogy ha nem a szemeimet akarja, akkor mégis mit. Nos, erre elég furcsa választ kaptam, életemben először nem akarta egy elveszett ninja a Byakuganomat. Azt mondta tökéletesen megfelelnek neki a saját szemei, tehát nem kéri a Dojutsuval megspékelt látószerveimet. Még hozzátette azt is, hogy szerinte a Byakugan nem annyira professzionális, amin meg kellett volna sértődnöm, de helyette megjegyeztem, hogy mindenki inkább Sharingant akar. Furcsa, de Soroshimának az Uchihák Kekkei Genkaia sem volt vonzó tényező, egy újabb furcsaság, amit megtudtam az elveszett shinobiról. A beszélgetés szokatlan irányt vett, mert megjegyeztem, hogy azelőtt kék szemem volt. Mindketten elkezdtünk nevetni, s emiatt egy esetleges járókelő bizony igen furcsának találta volna. Két shinobi áll egymással szemben, mindketten nevetnek és nem is éppen átlagosak. Na jó, néha elvetem egy kicsit a sulykot, de hát azt hiszem ennyi még belefér. Egyébként is, ha nem kerülnék állandóan ilyen helyzetekbe, a végén még megölne az unalom.
Nemsokára kiderült, hogy Soroshima is azért van itt, mint én, vagyis szeretne egy jutsut megtanulni. Mondtam neki, hogy szolgálja ki magát, bár a Gouwanos akcióm miatt csökkent a felhasználható terület mérete. Úgy tűnt ez egyáltalán nem zavarja a fehér shinobit, akiből sikerült az is kihúznom, hogy a Fuuton az elsődleges eleme. Mondjuk erre nem volt nehéz rájönnöm, főleg a kis megjegyzése miatt. A zúzós Taijutsukon kívül egyedül a Szél lehet képes átrendezni a terület arculatát. Annyira nem érdekelt az a jutsu, mert a két elemem a Raiton és a Suiton, egyébként meg jobban preferálom a közelharcot. Azért adtam neki egy kicsit, de csak azért, mert meglesett a saját jutsum kifejlesztése közben. Előtte még meglepő dolgot tudtam meg, hírnévre tettem szert az elmúlt négy és fél év alatt, tehát Soroshima már az elejétől sejtette, hogy én, én vagyok az. Mármint Hyuuga Emi, ha így érthetőbb. Rátértünk egy kicsit az elveszett és a vándor ninják közti különbségre. Soroshima elmondta, hogy őt nem szívesen látnák újra a falujában. Erre azt válaszoltam, hogy engem sem fogadnának vissza olyan könnyen Amegakuréba, mert az a falu sosem a jó szívéről volt híres. Aztán megemlítettem Konohát is, különösen a Hyuuga klánt. Régebben sikerült elhitetni velük, hogy meghaltam. Néhányan megtudták az igazat, de nem terjedt tovább a hírem, ott megállt, hogy Amegakure kunoichije vagyok. Mindezt elmeséltem a velem szemben álló ninjának, nehogy azt higgye, annyira különbözünk. Egyébként meg már annyira hozzászoktam a vándor életmódhoz, hogy nem tudnék hol letelepedni, a sorozatos szabályok egy idő után az idegeimre mennének. A következő napirendi pont a gyilkolászás volt, amit a férfi nagyon is élvezett. Elmondta, hogy mindig vigyorogva végzett az emberekkel és jó érzés töltötte el, amikor menekültek a védtelen civilek. Meg kell mondjam, ez már kevésbé tetszett, de ennek ellenére bíztam a szavában, ráadásul nem akartam megtámadni. Aztán persze bevallotta, hogy kicsit őrült, ezért viselkedik így. A beismerés sem nyugtatott meg, de nem tehettem semmit.
A beszélgetés hamarosan abbamaradt, aminek örültem, mert végre visszatérhettem a technikámhoz. Újra előhívtam a Byakugant, mert így könnyebben tudtam csiszolni a jutsun. Már csak az ujjaimra koncentráltam, oda irányítottam a chakrámat. Amikor kibocsájtottam az ujjaimból, sikerült megkeményítenem a karmokat. El is neveztem a jutsut Chakra Tsumenak, mert jobb nem jutott az eszembe. Nem baj, egy technikánál úgyse a név számít igazán, hanem a hatása. A szokásos folyamatot újra és újra átismételtem, hogy jól menjen. Közben néha-néha odapillantottam, mit csinál éppen Soroshima. Úgy tűnt, a jutsuval küszködik, valahogy nem akart összejönni neki. Nekem viszont egyre jobban alakult a technikám, a kiválasztott fa törzsét egyre jobban meg tudtam karcolni, a törzsön szép kis nyomok keletkeztek.
Most már bátran kijelenthetem, hogy sikerült kifejlesztenem a saját jutsumat, a Chakra Tsumet.

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:26

Elválnak útjaink, irány a hegység! (Jutsu tanulás)

Még egy kicsit beszélgettem Soroshimával, s eléggé meglepett, hogy ezek után sem támadt nekem. Felajánlotta, hogy egy darabig vándorolhatnák egyedül, még azt is megígérte, hogy visszafogja magát. Nos, nekem nem ezzel volt a gondom, hanem az időponttal. Arra készültem, hogy meglátogatom az Öreget, aki segített elsajátítani a Hyuuga technikákat. Már elég régen tanultam ilyeneket, ezért elhatároztam, hogy ismételten ebbe az irányba fogok menni, vagyis a Taijutsumat fejlesztem. Ha már egy saját jutsut sikerült kifejlesztenem, a többivel nem lesz gondom. Már azt gondoltam, hogy megőrültem, hiszen amikor Soroshima felvetette az ötletét, majdnem igent mondtam. Az nem zavart, hogy egy kegyetlen gyilkossal van dolgom, elvégre a ninják alapból ölésre vannak képezve. Megmondtam neki, hogy más okaim vannak, amiért nemet mondok, méghozzá a tanulás. Furcsa volt ezt pont az én számból hallani, de néha ilyet is kell. Egy darabig még nem történt semmi, aztán úgy döntöttem, ideje továbbállnom. Éreztem, hogy újból hatalmába kerít az a vonzás, ami még nagyon régen, a Byakugan pecsétjének feltörése előtt történt először. Nem tudom miért, csak úgy leugrottam a faágról, amin ültem és elköszöntem ideiglenes partneremtől. Azért még megjegyeztem, hogy remélem, találkozunk. A viselkedésemre nem volt semmi ésszerű magyarázat, csak úgy feltört belőlem.
A fákon ugrálva haladtam előre, mert így egyszerűbb és gyorsabb volt, mint gyalogolni. Az utat ismertem, legalább itt nem tévedhettem el, nem úgy, mint máshol. Mondjuk visszagondolva, a gyaloglás talán jobb ötlet lett volna, ugyanis megcsúsztam egy faágon és sikerült lepottyannom a földre. Ezt még tetézte az is, hogy a nemesebbik felemre érkeztem le. Gyorsan felálltam és leporoltam magam, hogy azért ne nézzek ki túl szörnyen. Aktiváltam a Byakugant, hogy fel tudjam mérni, nagyjából még mennyit kell mennem. Ismételten a hegységeket céloztam meg, ahol mesterem él, szinte remete módon. Gondoltam, hogy gyorsan fogja érzékelni a chakrámat, de azért megpróbáltam meglepni. Azt be kell ismernem, hogy a sérülésem miatt kicsit nehézkesebben másztam meg a hegyet, mint egyébként, de az a fél óra már igazán nem számított semmit. Az öreg Hyuuga valóban számított rám, ennek ellenére egy széles vigyorral az arcomon rontottam be hozzá. A fogadtatás tényleg nem olyan volt, mint amire számítottam. A mesterem kitűnő oktató, de a modora hagy némi kívánnivalót maga után, ám a köszönésével sikerült meglepnie. Aztán az a kérdés is, kicsit furcsának találtam, de hát nem volt időm ilyen apróságokon fönnakadni, elvégre fontos dolog miatt jöttem ide. Elmondtam, hogy szeretnék két jutsut megtanulni, mert ilyen helyzetben szükségem lesz rájuk. Még a Gigabociszem no Jutsut is bevetettem, aminek szerencsére meglett a hatása. Talán még túl sok, ami azt illeti.
Mielőtt még rátérhettem volna a lényegre, a sensei egy újabb különleges gyakorlatának lettem a kísérleti alanya. Kora ellenére még mindig fürgén mozgott, és becsempészett egy levelet a ruhámba. Ezt a pechet! Szedhettem ki a szúrós bigyót, amit már szinte nem is lehetett levélnek nevezni. Nagy nehezen sikerült kioperálni a fölsőm alól, de visszajuttatni még bonyolultabb dolognak bizonyult. Egy ideig csak dobáltam ide-oda, hátha belekap egy barlangba beáramló kósza szellő. A levél csak nem akaródzott visszaszállni az Öreghez, ám végül csak sikerült kifognom a kis dögön. Miután visszakerült a félig elszáradt növénykére, kimentünk a kertbe, mert ott jobban lehet jutsut tanulni. Amikor megláttam a kint uralkodó állapotokat, azt hittem elájulok! Már többször mondtam az Öregnek, hogy takarítson ki és hozza rendbe ezt a lakásnak nem nevezhető valamit. Hallgatott rám valamikor? Hát persze, hogy nem, hiszen sosem figyelt oda, ha valamit mondta neki.
De most nem ezzel kellene foglalkoznom, elvégre a két technika elsajátítása fontosabb. Először egy kis elmélet következett, csak hogy felmérje, mit tudok. El kellett mondanom a Hakke Hyakunijuuhachishou-ról tanult dolgokat, ami nem volt nehéz. Ezt már elég korán megtanultam, hiszen a chakrapontok elzárása a fő téma a Juuken stílusnál. Elmondtam, hogy a Hakke Rokujuuyonshou továbbfejlesztett változata, s ennél a jutsunál 128 chakrapontot tudok elzárni. Végre rátérhettünk a gyakorlatra, amit nagyon vártam. Aktiváltam a Byakugant és az egyik sziklafalat neveztem ki célpontnak, majd támadásba lendültem. A Hakke Rokujuuyonshou-val először kétszer csaptam le, aztán így tovább, egészen hatvannégyig. A sziklafal eléggé megrongálódott, ami nem csoda, hiszen ez egy elég hatásos technika. A mester ezek után egy nagyobb kihívás elé állított, egy csomó követ zúdított rám, hogy így próbáljam meg gyorsan elsajátítani az egyik kiszemelt jutsut. Hasonlatképpen gyilkos bébiket emlegetett, amik le akarják rohanni a világot. Ez adott némi erőt, hiszen tényleg elképzeltem a szituációt, s ettől erőre kaptam. Amikor a sziklák elkezdtek zuhanni felém, ismét előhívtam a Dojutsumat, majd belefogtam a technikába. Ezúttal még egyszer megismételtem a sorozatot, így 128-szor is lecsaptam, aminek következtében elpusztítottam az „ellenfeleket”. Nagyon örültem, hogy elsőre ilyen jól sikerült, bár ez leginkább arról szólt, hogy mennyire ismerem az alapokat.
Sajnos egy szikla kimaradt, de ez sem okozhat gondot, elvégre a másik kinézett Hyuuga Taijutsu ilyen esetekre jó. Egészen pontosan a gyengébb változata, amit már tudok.

**Hyuuga Emiko** Pént. Ápr. 02 2010, 19:27

Hibiki papa, a Villámmester

Úgy gondoltam jól fog jönni egy kis változatosság, ezért fogtam magam és elzarándokoltam a Hegyek országába. Itt még úgy se jártam, gondoltam jó lesz következő célpontnak. Sikerült egyből eljutnom oda, nem tévedtem el, ami kész csodának számít nálam. Na, mindegy inkább rátérnék a lényegre, vagyis a viharra. Az erdőben mászkáltam, amikor egyszer csak hatalmas vihar kerekedett és kénytelen voltam behúzódni előle. Persze az Eső országában hozzászoktam, de már régen nem jártam arra, kicsit szokatlan volt. Bőrig áztam pár perc leforgása alatt, ráadásul a hajam is tönkrement. Mondjuk meg kell hagyni a Byakugan segítségével igencsak szép dolgokat láttam egy viharfelhő belsejében. Aztán másra koncentráltam, vagyis valami búvóhelyet kerestem magamnak. Hamarosan meg is találtam a barlangot, ami hívogatóan száraznak látszott, tehát arrafelé vettem az irányt. Nem sokkal később meg is érkeztem, s gyorsan bemenekültem, hogy elkezdhessek megszárítkozni. Semmi különös nem volt a barlangban, egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy parázsló tűzhelyet. Erre sem számítottam, tehát a meglepetés hatásos volt. Egyszer csak egy öregember jött elő a sötétebb részből és megkérdezte, hogy mit keresek itt és miért zavarom a meditálásban. Több se kellett, azonnal elkezdtem magyarázkodni, hogy csak a vihar elől jöttem ide be, nem állt szándékomban senkit megzavarni. Mivel aktív volt a Byakuganom, azonnal az öregre meresztettem a szemeimet, de nem láttam a chakrahálózatát. Ez eléggé meglepett, de egyben félni is kezdtem, hiszen csak nagyon profi ninják képesek elrejteni a testükben áramló energiát. A csevegés tovább folytatódott, megkérdezte hogy hívnak, erre megmondtam neki. Nem volt semmi értelme titkolózni előtte, úgy éreztem átlátna a hazugságomon. Kiderült, hogy a vén róka már több éve nem modult ki ebből a barlangból, ráadásul még vendégei sem voltak ez idő alatt. Belegondoltam, hogy milyen lehet, és arra a következtetésre jutottam, tuti bekattantam volna társaság nélkül. Néha én is szeretek magányosan járkálni a világban, de időről időre felkeresek néhány forgalmasabb helyet. Mondjuk ez pont nem tartozott bele, de hát ilyen az élet. Szépen elmeséltem néhány dolgot magamról, többek között azt is, hogy vándor ninja vagyok és egy senseit keresek, aki megtaníthatna néhány Raiton jutsura. Jobbnak láttam ezt is elmondani, hátha ismer valakit, aki segíthet. Közben megtudtam az öreg nevét, Hibiki papa. Nem mondom, furcsa összeállítás, de legalább eredeti, manapság senkit nem hívnak papának. Egy kicsit leragadtunk a viharnál és tett egy apróbb megjegyzést, amit furcsának találtam. Vajon tényleg ő csinálta a vihart? Ez a kérdés annál is inkább helytálló volt, mert pár perc múlva az öreg szakálla meggyulladt és alig bírta eloltani. A kettősség érzése fogott el, az egyik oldalon ott volt egy szenilis vénember, a másik oldalon pedig egy profi ninja halvány tündöklése. Ezt megerősítette az is, hogy elmondta, valaha ő is vándorolt a világban, sőt végigjárta az egészet. Most már bizonyos volt, egy ninjával van dolgom, akinek az agyát elkoptatta az idő, méghozzá jó rendesen. Amikor apró utalást tett arra, hogy ő talán segíthet, azonnal megragadtam az alkalmat. Tudtam, több ilyen esélyem nem lesz, hogy egy profitól tanuljak méghozzá egyes-egyedül. Kicsin önzőnek tűnhetek, de jobban szeretem a konkurencia nélküli oktatást. Talán a sok éves egyedüli akcióknak köszönhetem ez, ki tudja…
Na, de a lényeg, tényleg Hibiki papa volt az én emberem, mert pont a Raiton jutsukhoz ért. Ráadásul azt is kibökte, hogy Villámmester, szóval megütöttem a főnyereményt. Tudtam, ez a legjobb alkalom arra, hogy megtanuljak két nagyon erős és hasznos technikát, amikre már régóta fájt a fogam. El is mondtam az öregnek, hogy a az Ikazuchi Hakai-t és a Raiton: Kage Bunshin-t szeretném megtanulni. Láthatóan kedvére valók voltak a technikák, mert azonnal belekezdtünk a tanulásba. Először a Raiton: Kage Bunshin került terítékre, méghozzá nem is akárhogyan! A vén shinobi létrehozott egy sima Kage Bunshin-t és két Raiton chakrával feltöltött másolatot is. Azt mondta, használjam a Byakuganomat és különböztessem meg a klónokat. Aztán következett csak a java, méghozzá meg kellett találnom a sima másolatot. Tudom, hogy sikerülni fog a feladat, mert sokat gyakoroltam és sikerült pár év alatt elég jól kiismernem a Kekkei Genkai képességemet.

Shikaku Pént. Ápr. 09 2010, 16:50

Köszönjük az újra-feltöltést!

[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).

**Hyuuga Emiko** Csüt. Feb. 28 2013, 21:47

A véletlen találkozás

Már jó régen nem írtam a naplómba semmit, tehát igencsak furcsa újra tollat ragadni. Egy ideig igyekezetem elrejtőzni a világ elől, mert elegem lett mindenből, ami csak kicsit is kapcsolódik a shinobi élethez. Persze a sors, vagy bármi más, ami képes egy kicsit is befolyást gyakorolni az életemre, megint közbeszólt. A Fagy országában igyekeztem nem jégkockává válni, amikor elhatároztam, hogy ismét felkeresem Ojiisan-t, mert ismét elkezdett forrni a vérem és vágytam egy kis kalandra. Egészen pontosan egy újabb jutsu-t akartam magaménak tudni, hiszen formában kellett maradnom, ha szándékomban állt túlélni a háborút. Éppen ezért előhalásztam a térképet, amit még nagyon régen kaptam az öregtől, hogy könnyebben odataláljak a barlangjához. Eléggé kezdetleges rajzocska volt csupán, így sikeresen elkeveredtem megint. Ráadásul nem, hogy közelebb jutottam volna a Villámok országához, egyenesen az ellenkező irányba indultam el. Kezdett feltűnni, hogy nem túl ismerős a táj, szóval megint sikeresen eltévedtem. Már nem volt erőm újból áttanulmányozni a nyavalyás papír fecnit, ezért célba vettem a legközelebbi falut, ami a látóterembe került, miután aktiváltam a Byakugan-t. A falu nem volt ismerős, úgyhogy biztos voltam benne, a Gőz országába érkezem meg. Ahogy az utcán sétáltam, mindenki megbámult, hiszen nemcsak a szemem, hanem az egész megjelenésem kilógott ebből a közegből. Azonnal látták rajtam, hogy ninja vagyok, pedig a fejpántomat már régóta az egyik tekercs mélyére pecsételtem. Már kezdtem volna kényelmetlenül érezni magam, amikor hirtelen egy ember kiabálásra lette figyelmes. Egy tolvajt üldözött, akit nem tudott utolérni, tehát segítséget kért. Mint minden jóravaló shinobi, úgy én is, azonnal a férfi segítségére siettem. Sajnos a rablónak ez csak rosszat jelentett, mivel soha nem finomkodom a gazfickókkal. Ninja képességeimnek hála gyorsan utolértem és bekergettem egy zsákutcába. A falhoz lapulva várta a véget, de nem szívesen ölök meg civileket, tehát csak megfélemlítettem egy kicsit. A Gouwan segítségével jókora krátert hoztam létre a mögötte húzódó falon. Ettől annyira berezelt, hogy azonnal visszaadta a zsákot, amit eltulajdonított. Otthagytam a sikátorban a tolvajt, a többi nem az én dolgom volt. Visszasétáltam a főutcára, ahol mindenki meglepetten bámult rám. Gyorsan a férfi kezébe nyomta a zsákot, aztán a Shunshin no Jutsu segítségével a lehető leggyorsabban távoztam a helyszínről. Kerülni akartam a feltűnést, erre még nagyobbat okoztam a kis akciómmal. Szerencsére nem követtek, így megúsztam az újabb feltűnést. Újból előhalásztam a térképemet, hátha ezúttal többre megyek vele és sikerül megtalálnom a Villámok országába vezető utat. Még a Byakugan-t is aktiváltam, hátha könnyebben kitalálok a faluból. Csakhogy egy hirtelen széllökés kikapta a kezemből a papírdarabot, amit így üldöznöm kellett. Már csak ez hiányzott az amúgy is tökéletes nap megkoronázásához! Néhány sikertelen kísérlet után csak elkaptam a térképet. Annyira figyelmetlen voltam, hogy bekapcsolva maradt a Dojutsu-m, ám ez volt a nagy szerencsém. A 360 fokos látásnak köszönhetően az egyik háztetőn észrevettem egy chakrafoltot. Tudtam, hogy egy ninja mászkálhat arrafelé, tehát mindenképpen lépnem kellett valamit. Miután megbizonyosodtam róla a távolból, hogy nem káprázott a szemem, úgy döntöttem, ideje közelebbről is megnéznem magamnak azt a shinobi-t. Már az is eszembe jutott, hogy esetleg utána küldték, amiért régóta nem mentem haza. Megpróbáltam lebeszélni magam a hirtelen cselekvésről, ám ekkor zajt hallottam, tehát mégis akcióba lendültem. Előkaptam egy kunai-t, de ahelyett, hogy csendben megleptem volna, elkiabáltam magam, akár egy gyerek. Azért még megpróbálta bevinni egy szúrást neki a kunai-jal. A férfi gyorsan reagált, pedig nem használt semmiféle jutsu-t. Megkerült engem, majd eltette a nála lévő fegyvert. Ez igencsak meglepett, mert azt hittem, kihasználja a helyzetet és meglepetésszerűen fog támadni. Elkezdett magyarázkodni, hogy csak átutazóban van, nem akar tőlem semmit. Régebben el is hittem volna neki, ám a jelzés hiánya beindította bennem az óvatos énemet. Már-már kezdtem biztonságban érezni magam, amikor mégis valami miatt meggondolta magát. Egy jutsu nevét mondta ki, amit még hírből sem ismertem. Nagyon meglepődtem, amikor valami fura anyag kezdett körülötte lebegni, mint valami kísértet. Arra rájöttem, hogy szintén Kekkei Genkai-jal rendelkezik. Ezek után már én sem foghattam vissza magam. Eltettem a kunai-t, és aktiváltam a Byakugan-t. Látszott a fehér hajú shinobi-n, hogy eléggé meglepődött és mérlegeli az esélyeket. Mivel még mindig nem szoktam vissza teljesen a harcias világba, inkább azt javasoltam, hogy igyunk meg egy teát. Az ellenfelem láthatóan meglepődött, de azért még mindig óvatos maradt. Tulajdonképpen saját magamat is megleptem ezzel a kijelentéssel. De most komolyan, teázásra invitálni egy teljesen ismeretlen shinobi-t? Nekem elment a maradék eszem is! Szerencsére a taktikám bevált, mert a fiú belement az ajánlatomba. Azon kicsit kiakadtam, hogy Konoha-i ninja-nak nézett. Ennek hangot is adtam, habár a második tippje nem is állt annyira messze a valóságtól. Igyekeztem bevetni a szokásos vigyoromat, ami eddig még meggyőzte az embereket arról, hogy nem akarom megölni őket. Közben szépen beindult a beszélőkém és talán olyan dolgokat is elmondtam magamról, amit nem az első találkozás alkalmával szoktak a másik fél orrára kötni. Amegakure jounin-ja voltam egykor, mára azonban vándor ninja-ként járom az országot, de az is előfordulhat, hogy már régen elveszett ninja lettem. Otthon nem sokat voltam és örültem is neki, hiszen azok az eszmék, amiket abban a faluban sulykoltak belém, nem hatottak meg. Ha már belekezdtem a beszélgetésbe, úgy illet, hogy elárulom a nevemet. A klánomat nem kellett bemutatni a fiúnak, hiszen látszott rajta, azonnal felismerte a Byakugan-t. Szerencsére a bemutatkozás kölcsönös volt, így megismertem a fehér hajú shinobi becses nevét: Kenshiro Karu. Aztán rátérhettünk a másik érdekes témára, vagyis Karu különleges technikájára. Annyit elárult, hogy a Sav elemet birtokolja, de több részletet nem közölt velem. Megbeszéltük, hogy iszunk egy teát, habár Karu valami erősebbre vágyott. Lehet, hogy tényleg ráfért volna, mert amikor készült leugrani a tetőről, megbotlott és egyszerűen lezuhant. Igyekeztem megelőzni a katasztrófát, ám sajnos nem voltam elég gyors. A fiú nagyon puffant a földön, ráadásul valószínűleg fejsérülést is szerzett. Még szerencse, hogy elég nagy fizikai erővel rendelkezem, különben biztos, hogy kénytelen lettem volna otthagyni őt az utcán. Nem mondom, szép kis bemutatkozás volt a részéről! Annyira azért nem voltam rá dühös, szóval szépen elvonszoltam egy fogadóig. Igazából csak szerencsém volt, hogy ráakadtam az épületre és még szállást is tudtak adni. A feltűnést ezúttal sem sikerült elkerülni, pedig igazán értékeltem volna. Miután Karu felébred, azonnal letámadtam. Ismét próbált magyarázkodni, de alig hagytam szóhoz jutni. Általában ezzel a viselkedéssel kergettem el magamtól az embereket. Karu viszont más tészta volt, hiszen megpróbált lenyugtatni és még hálálkodott is nekem. Még ilyet, ezt is megéltem!? Tudom, hogy néha igencsak borzasztó személyiség tudok lenni, ám a fiú mintha tudott volna bánni velem. Vagy csak túl sokáig voltam egyedül és kissé berozsdásodtak a viselkedési képességeim. Erre azonnal beindult a normális reakcióm, hiszen szégyelltem magam. A beszélgetés azonban új irányt vett, amiért nagyon is hálás voltam. Kiderült, hogy újdonsült ismerősöm fiatalabb nálam. Először egy jó nagyot nevettem, majd kicsit zavarba is jöttem, hiszen megint öregnek éreztem magam. Csak két évvel vagyok idősebb nála, de az nekem sokat számít, talán túl sokat is. Miután felengedtünk egymás társaságában, következhetett a komolyabb beszéd. Kiderült, hogy a fehér hajú ninja elég véres múlttal rendelkezik, ráadásul neki sem volt könnyű idáig eljutnia. Kezdem belátni, hogy nem csak nekem vannak szörnyű problémáim. Az meglepett, hogy Karu még csak chuunin rangban van, habár az eddigiek miatt nem is olyan meglepő. Nekem szerencsém volt, hiszen 14 éves koromban már megkaptam ezt a rangot. Cserébe megosztottam vele az élettörténetemet, elmeséltem, hogy 16 éves koromig nem tudtam az igazságot a múltamról. Még az öreg Hyuugáról is elmondtam néhány dolgot, aki bevezetett a klán technikáinak rejtelmeibe. Nem sok embernek beszéltem az apámról, de úgy éreztem, a fiúnak elmondhatom, hiszen nagyon jól tudja, miről is beszélek. A chuunin bevallotta, hogy Kusagakure megbízottja, viszont nem teljesen engedelmeskedik nekik, csupán érdekből tartózkodik ott. Aztán megkaptam a kérdést, hogy mégis mit keresek a Gőz országában. Nem volt más választásom, előkaptam a térképet és jó bűnbakot csináltam belőle. Így könnyebben tudtam megmondani az indokot, hiszen szégyelltem beismerni, ismét sikerült eltévednem. Karu ezen nem akadt fenn, sőt, inkább felajánlotta, hogy menjek el vele a Kenshiro klán birtokára, mert eléggé rossz a helyzet az egész világon. Tudtam nagyon jól, hogy mi a helyzet, hiszen találkoztam jó pár emberrel, akik csak és kizárólag a közelgő háborúról tudtak nekem mesélni. Addig nem zavart, amíg én magam kimaradhattam mindenféle összecsapásból. Az ajánlat egészen csábító volt, ám az egyik felem még mindig túlságosan aggódott a sok ember miatt. A nagyobb falvakat is igyekeztem messziről elkerülni, a ninja rejtekeket pedig egyenesen ki akartam hagyni az életemből. Közben távoztunk a fogadóból, mert mindkettőnknek sietős dolga akadt. Út közben azonban banditák rohantak felénk, tehát ismét eljött az idő egy kis akciózásra. Jelenlegi partnerem annyira lovagiasnak akart tűnni, hogy védelmezőn elém állt, nekem azonban nem volt szükségem ilyesfajta védelemre. Chakrát koncentráltam a kézfejembe, majd egy jól irányzott ütéssel messzire repítettem a felém futó férfit. A Gouwan csodákra képes, ha mondhatok ilyet. Közben rájöttem, hogy Karu sem egy védelemre szoruló egyén, mert a Chinagare nevű technikával, amit mellesleg jómagam is ismerek, szépen megritkította a támadókat. Jöttek még páran, azonban a Gouwan és a Tsuten Kyaku párossal simán lerendeztem a harcosokat. Jót tett ez a kis gyakorlás, hiszen rájöttem, még mindig benne voltam a témában, hiába hanyagoltam mostanában a harcokat. Némi plusz magyarázat után feltűnt, hogy sikerült megint magunkra vonni a figyelmet. Chakrát küldtem a lábamba és igyekeztem tartani a lépést jelenlegi társammal. Miután kellő távolságra értünk a falutól, még egyszer körbenéztem a Byakugannal és elmondtam, hogy nem követett minket senki. Viszont megint ott voltam, ahol a part szakad. Fogalmam sem volt, hogy a nagy kavarodásban merre indultunk el. Karu sem állt a helyzet magaslatán, tehát egyikőnk sem remekelt a tájékozódásban. A térképnek most elég nagy szerep jutott volna, de nem igazán tetszett az ötlet, hogy megint használjam, elvégre pont amiatt kötöttem itt ki. Akár akartam, akár nem, kénytelen voltam belebújni a papír tanulmányozásába. A fiú elkezdte ecsetelni, hogy élvezi társaságomat, szeretné ha ellátogatnék hozzá és megint beszélgetnénk. Láttam rajta, hogy elpirult, akárcsak én. Mégis mi volt velem? Sose viselkedtem még így, főleg egy fiatalabb srác társaságában. A legtöbbször elkergettem a hímnemű egyedeket a közelemből, vagy ami még rosszabb, testi sértést alkalmaztak rajtuk. Ehelyett most Karu-val szépen elcsevegtem, elfogadtam az ajánlatát, hogy elkísérjen egy darabig, valamint eszeveszetten zavarban voltam. Éppen ezért választottam a térkép heves tanulmányozását. Igaz, hogy nem sok mindent olvastam ki belőle, mert az öreg Hyuuga elég kacifántosan rajzolta le a környező vidéket. Megpróbáltam másik témára terelni a szót, vagyis megint a szadista vénember brutális edzéskörülményeiről kezdtem beszélni. Végre jutottam is valamire a térkép segítségével, persze az irányt még mindig nem tudtam. Tényleg kiokítottak minket az akadémián, de hol van az már! Régen elszállt az a tudásom, helyette a fontosabb leckék vették át a teret. Szerencsére arra még emlékeztem, hogy léteznek égtájak a világon. Fel is tettem egy kérdést Karu-nak, amiből rögtön rájött a helyes irányra. Sajnos az is kiderült, hogy a határ egyáltalán nincs messze és csak addig kísérhet el. Út közben még beszélgettünk egy jót, apró részleteket igyekeztünk megtudakolni egymástól. Így valamivel színesebben telt az idő, ezzel azonban együtt járt az is, hogy gyorsabban megérkeztünk a célhoz. Mielőtt elváltak volna útjaink, Karu teljes komolysággal kijelentette, hogy meg kell látogatnom a Kenshiro birtokot, várni fog rám. Természetesen beleegyeztem, habár korábban még ódzkodtam a gondolattól. Az indok elég érdekes lett, mindkettőnk részéről. A chuunin azzal jött, hogy van Kusagakure-ben egy nagyon szép könyvtár. Persze az én reakcióm sem volt különb, bár lehet, hogy bénábban is hatott. A sok szóbeszéd sok bambusz terem arra felé, tehát megemlítettem. Talán jobb is volt, hogy most külön utakra léptünk. Kölcsönösen kínos kijelentéseket tettünk, szóval gyorsan elköszöntem, felvettem a köpenyemet és elindultam a Fagy országán keresztül a Villámok országába.

Egy újabb kínzás, avagy jutsu tanulás Ojiisan módra

Átverekedtem magam a Fagy országán, és végül sikeresen megérkeztem a Villámok országának déli részén található hegységbe. Némi keresgélés után rá is találtam a szokásos barlangra, ahol a mesterem lakik. Még mindig nem sikerült egy normális lakás után néznie! A szokásos szidás után jöhetett az alvás, majd másnap reggel felmentünk egy még megközelíthetetlenebb helyre. A levegő ritkább volt, alig tudtam normálisan lélegezni, de úgy tűnt, ez lesz a kisebbik gondom. A technika, amit meg akart tanítani nekem az öreg, a Hakke Sanbyaku Rokujuisshiki volt. Amikor már azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz, előtte még fel kellett idéznem a jutsu egyszerűbb változatait. Utána következhetett csak az igazi megpróbáltatás, vagyis a tanulás. Repültek a kövek, szereztem jó pár sérülést, ám megérte. Igaz, hogy két napig kellett szenvednem az alapokkal, ám végül sikerült tökéletesen végrehajtanom a technikát. A harmadik nap reggelén még várt rám egy utolsó próba. Ezúttal egy zsáknyi levelet kellett szépen szétszabdalnom a jutsu segítségével. Mivel már elsajátítottam az alapokat, nem esett nehezemre végrehajtani a feladatot. Elköszöntem a mesteremtől, de előtte még megkértem, hogy mutassa meg a déli irányt, mert tudnom kellett merre indulhatok el a Fagy országa felé. Semmi kedvem nem volt még jobban eltévedni a Villámok országában, ami szemben állt az Eső országával, ahová elvileg még mindig tartoztam. Különben is, megígértem Karu-nak, hogy elnézek Kusagakure irányába. Gondolom nem várt ilyen hamar, amit jól is tett, mert önkéntelenül belekeveredtem egy igencsak húzós akcióba.

Fagyjunk meg mind az öten!

A határ közelében megszálltam egy fogadóban, mert ki akartam pihenni a jutsu tanulás okozta fáradalmakat. Azt terveztem, hogy teljes nyugalomban töltöm el a napomat, csakhogy velem kapcsolatban semmi sem egyszerű. Az esti órákban a közös helyiségben ültem és teát iszogattam, amikor betért az épületbe és elég fura kinézetű ember. Rendelt egy egész üveg szakét, amit elég gyorsan le is gurított a torkán. Már nem volt szomjas, tehát elkezdett mindenfélét beszélni. Persze senki nem figyelt rá, kivéve engem. Megütötte a fülem, hogy valami küldetésről beszél és kézbesítenie kell egy tekercset valakinek. Rögtön izgatott lettem, elvégre kezdtem unatkozni, és a Gőz országában történt harcok alatt ismét élőnek éreztem magam. A férfit nem volt nehéz leitatni egy újabb korsó rizsborral, ettől pedig még jobban megeredt a nyelve. Egy kis női bájt is bevetettem, majd szép lassan elcsentem tőle a tekercset, amiről annyit beszélt. Gyorsan beleolvastam az iratba és a jutalom azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Tovább sem olvastam, hogy miféle akció lehet ez, egyből összecsomagoltam és elindultam a találkozóhely felé. Nem akartam megvárni, amíg kijózanodik a futár, habár biztos voltam benne, hogy az nem mostanában fog megtörténni. A találkozóhely szerencsére nem volt messze, így hamar odaértem. Előtte tisztes távolságban megálltam és még egyszer átolvastam a tekercs tartalmát, ezúttal sokkal alaposabban. Valami gyerekrablásról volt benne szó, meg a Fagy országának földesuráról. Először arra gondoltam, hogy visszamegyek a fogadóba és hagyom az egészet, de a kíváncsiságom és az apró gonosz ördög a vállamon végül meggyőzött arról, hogy el kell menjek arra a találkozóra. Már volt ott egy ember, de ez nem akadályozott meg abban, hogy kecsesen színre lépjen szerény személyem is. Szép lassan érkezett még pár ember, egészen pontosan öten lettünk végül. Az igazi kaland pedig csak most indul, de annyi már biztos, hogy nem lesz melegünk.

Jelenlegi chakraszint: 675

//A szociális kaland Karu-val itt olvasható.
A jutsu tanulást élmény formájában írtam meg.
A Fagy gyermekei küldetésnek csak az elejét írtam bele ebbe a bővítménybe. Itt kezdődik el.//

Jiraiya Hétf. Márc. 04 2013, 15:06

Szép volt! Részletesen le van írva a Karus dolog is és a vége is sejtelmesen van befejezve. Gratula.
+20 ch.

Ajánlott tartalom

Hyuuga Emi

Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi

Re: Hyuuga Emi