Suijin Benzaiten

Első küldetés: Huligánok
Kiképzésünk negyedik évében járunk, jópár falubeli küldetéssel a hátunk mögött, amik leginkább nehéz szatyrok cipeléséből, kertek rendbetételéből, ételkihordásból és virágöntözésből állt. Minden legendának unalmas kezdete van, ez a mondat volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket. Négy éven át a legnagyobb távolság amit megtettünk, az a kijáratig vezető út volt, és egy kör a falu körül, az is szemétszedés céljából.
Ez a nap is úgy indult, mint az összes többi. Unalmasan, lassan, és természetesen kaotikusan. Mivel nem, számunkra kiosztott, külön szobákban laktunk, így minden reggel közös ébresztővel várt minket az új nap. A tisztálkodás meghitt, családias környezetben történt, ami azt jelentette, hogy egyszerre négyen zuhanyoztunk, hiába, még ebben az országban is spórolni kell a vízzel. Miután unottan kiléptem az épületből, kinyújtottam a lábamat, és egy félkört írtam le a fejemmel jobbra, majd balra.
- Az a fránya kényelmes ágy, megint elfeküdtem a nyakamat, ez a nap is jól kezdődik, amilyen a szerencsém, megint annak az öreg néninek kell a kertyét kitakarítanom.
Lehet nem tetszett a szemétszedés, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy elhagyjuk a falut, geninek nem nagyon szoktak kószálni az erdőkben. Míg a Rejtett Homok és a Rejtett Levél rendelkezett annyi ninjával, hogy csoportokat alakítson ki geninjei számára, addig a Rejtett Vízesés nem volt ennyire szerencsés. A geninek legtöbbször megkapták a napi teendőiket, egy rangidős ninja által, majd este újra összegyűltek, és jelentették, mit sikerült teljesíteni, persze másnap reggel már lehetett tudni, hogy a teljesítmény elégséges volt e, avagy sem. Természetesen nem midnen geninnek kellett küldetést teljesítenie minden nap, azoknak, akiknek nem jutott tekercs, azok az nap erőnléti edzéseket és különféle kiképzéseket kaptak. Egyesek szerették ha edzhetnek, mások inkább a virágöntözést kedvelték, de nem volt kivánságműsor, mindenkinek kötelező volt mind a két dolog. Én inkább a kiképzéseket választottam a faluban való segítkezés helyett, viszont ha szemetet kellett szedni a falu körül, azt szívesen fogadtam. A természetben jól éreztem magam, mivel nem nagyon volt ninja, aki felügyelje a folyamatot, nyugodtan el lehetett kicsit kóborolni, ha az ember belehúzott a munkába, és egy kis szabadidőre tudott szert tenni. Igaz, nem nagyon messzire, de legalább valamennyire, pont annyira, hogy az ember ne érezze rabként magát falujában.
Ám ez a nap más volt, mint a többi. Motoival gyakran találkoztam, az igazat megvallva, nagyon ritkán nem voltunk együtt küldetésen. A vének figyelembe vették, hogy egy faluból származunk, és azt is, hogy milyenek a képességeink. Motoi jobb volt taijutsuban, én pedig inkább ninjutsuban. Engem mindig is jobban érdekelt a chakra manipulálása, érzékelése, mint az, hogy valakit agyonverjek a puszta kezemmel. Bevallom, sokszor van haszna az erőszaknak is, főleg háborús helyzetben, de én mindig is a tiszta gondolkodást, és a turpisságot helyeztem előtérbe a puszta fizikai erővel szemben. De természetesen a kiképzéskor nekem is muszáj volt teljesítenem a minimumot, amit a kiképző elvárt az osztálytól. Nem sok támogatást nyújtott a falu a gyerekeknek, hagyták, hogy maguk oldják meg a gondjaikat. Talán ez is egy nevelési hozzáállás, talán megvan a saját haszna is. Mivel a falu a Hősök Vizére támaszkodott, ezért nem volt feltétel, hogy igazán erős ninjákat képezzen ki, igaz előnyös ha erősebb Shinobi használja a vizet, de harc közben a kis ideig tartó erőfölény legtöbbször elég az ellenfél legyűréséhez. Ez volt a mi taktikánk, ha megtámadják a falut, minél előbb meginni a vizet, ha a helyzet úgy kívánja, és nem az, hogy saját erőnkből védjük a falut. Sosem tetszett ez a hozzáállás, valami olyasmire támaszkodni, amit nem tudok befolyásolni, egyfajta kiszolgáltatottságot jelentett ez számomra. Ezért is próbáltam a lehető legkeményebben edzeni, és a lehető legerősebbé válni, hogy a saját erőmből segítsek, és ne kelljen ilyen eszközökhöz folyamodnom, ha a helyzet úgy hozná.
Ahogy így elmélkedek, meglátom Motoit.
- Jó reggelt! Remélem ma szerencsések leszünk a küldetésünkkel, azt hallottam, tegnap csak kerttakarításos küldetések voltak.
Ketten Motoival elindulnk a Shinobi felé, aki a küldetéseket szokta kiosztani, majd várunk. Kis idő múlva, pontban hét órakor kezdi el fölolvasni a névsort, majd kiosztani a tekercseket. Elég hosszadalmas folyamat, de így legalább biztosak lehetnek benne, hogy mindenki tudja mit kell csinálnia, és természetesen abban is, hogy senki sem próbálja meg ellazsálni a napot.
- Motoi Yazaki, Suijin Benzaiten!
- HAAI – válaszolok a felszólításra, majd kisétálok a tekercsért.
Alap szabály volt, hogy a tekercset csak az láthatta, aki megkapta a küldetést, nem tudom, hogy bárki is ellenőrizte volna ezt a folyamatot, én mindig úgy voltam, hogy ez is csak a kiképzés része, ha majd eljutunk arra a szintre, hogy a küldetéseink fontosabbak, és persze titkosabbak lesznek.
*Jelentkezzetek a falu vezetőjénél!*
Igyekeztem, hogy ne lehessen látni arcomon a meglepődést, szemem sarkából láttam, hogy a Shinobi, aki adta a tekercset, figyel minket. Reméltem Motoi sem fogja nagy dobra verni a küldetésünket, ugyanis talán az jelentené az utolsó valamire való küldetésünket egy darabig.
Elköszöntünk a többiektől, majd a falu közepe felé vettük az irányt. Kicsit körbenéztem, hátha észreveszek valami furcsát, hátha követ valaki, sosem lehet tudni miből áll egy kiképzés, talán ez is csak egy kiképzés, és amint elérünk a faluházhoz, egyből meg is mondják, hogy teljesítettünk, és mehetünk edzeni a többiekkel.
Megérkezésünkkor kicsit vártam az ajtóban, az igazságot megvallva, számítottam rá, hogy valki megszólít, és bejelenti, hogy a tesztnek vége, és ideje visszamenni gyakorlatozni. Ez azonban nem történt meg, így hát beléptem az ajtón, én először a tekerccsel, majd utánam Motoi.
Beléptem az irodába, majd átadtam a tekercset, reméltem, hogy nem kell majd néma csöndben állnunk, az egész annyira furcsa volt, még sosem kaptunk ilyen küldetést.
-Motoi és Suijin, a kis falucskából, a falu falain kívülről, ha jól emlékszem. Már vártam a találkozásunkat. Mit mondjak, kicsit másra számítottam, de sebaj. Hogy rövidre fogjam a beszédem, a tekercs amit kaptatok, csak arra szolgált, hogy iderendeljelek titeket, az igazi küldetés ebben a tekercsben van.- Előkotort egy zöld tekercset egy nagy kupacból.- Elmondom nagyvonalakban a küldetést, nem sok részletet ismerünk, de amit tudunk itt van a tekercsben. Akkor lássuk, egy kis falucskának, a vízesésen kívül, meggyűlt a baja pár banditával. Mivel nincs elég emberünk jelenleg, hogy fölkutassuk őket, titeket küldelek ki. Szeretném nyomatékosítani, hogy ez a küldetés nem abból fog állni, hogy fölszámoljátok a bandát. Csak és kizárolag abból, hogy információt gyűjtötök, megtudjátok hány emberből áll a szervezet, milyen fegyvereik lehetnek, és persze azt, hogy mennyire súlyos a helyzet. Remélem megoldható küldetést bíztam rátok, és sikerül megbirkóznotok vele.
Csak bólintottam, kicsit meglepett az a kijelentés, hogy kicsit másra számított, és persze az is, hogy már várta a találkozásunkat, ezzel arra célzott, hogy késtünk volna, hisz a lehető legrövidebb úton jöttünk, és olyan gyorsan ahogy csak lehet, persze nem annyira, hogy az már feltűnő legyen. Majd képzeletben megráztam a fejemet, most nem ez a lényeg, a lényeg az, hogy minél előbb, és minél jobban teljesítsük a küldetést.
- Remélem minél hamarabb útnak indultok Tenumod felé, nem szeretnék még több panaszt hallani a banditák támadásaival kapcsolatban.-fejezte be a mondókáját.
Ismét egy bólintás, majd útnak indultunk. Nem vittem magammal semmi mást, csak az alap felszerelést, amit minden shinobi birtokol. /4 kunai,4 shuriken, 1 katana, 5 füstbomba,10 robbanó jegyzet,10 m drót/ Kint megvártam Motoit, reménykedtem benne, hogy most nem alszik el unalmában, ugyanis elég sietős a dolgunk. Kisvártatva mgérkezett ő is, majd útnak indultunk. A kijárat után egyenesen délnek vettük az irányt, míg nem érkeztünk el egy kis földútig, innen a határvidék felé vezető úton indultunk el, próbáltam minél kevésbé feltűnő módon haladni, nem szerettem volna, ha a fél világ megtudja merre is vezet az utunk, a szervezett bűnözés keze köztudottan messzire elér. Pár óra utazás után megérkeztünk egy kereszteződéshez, amelyen ez állt.
*Tenumod*
- Úgy tűnik, hogy lassan megérkezünk, ideje kicsit óvatosabban haladni, nem lenne célszerű sok figyelmet magunkra vonni.
Mire megérkeztünk a falu határába, már esteledni kezdett.
- Éjjelre maradjunk a falun kívül, higgyék azt, hogy csak területellenőrzésen vagyunk.
Másnap reggel utunk egyenesen a faluba vezetett, először inkább mellőztünk midnenféle kérdezősködést. Szerencsénkre borult volt az idő, így föltűnés nélkül haladhattunk csuklyában. Ahogy körbejártuk a falucskát, a főút mentén, főleg az éttermeknél láttunk osszetört székeket, betört ablakokat, és a falu határában széttört kerítéseket. Nem tűnt úgy, hogy bármi specifikus dolgot kerestek volna, inkább csak a megfélemlítés volt a céljuk. Az egyik megrongált kerítés mellett egy öreg bácsikát pillantok meg. Körbenézek, majd odamegyek.
- Hadd segítsek!-majd megfogom a farudat, és a helyére rakom. Motoi is odajon, hogy segítsen. Ketten és a bácsi segítségével sikerül gyorsan befejezni a munkát.
- Nagyon szépen köszönöm, ezek a huligánok tették tönkre a kerítést, szerencsére nem sok állat szaladt el, ami meg elszaladt, az vissza is jött, mikor megéheztek. Mit tehetek értetek, cserébe, hogy segítettetek?- kérdezte mosolygós arccal az öreg bácsi.
- Hát, ha nem nagy probléma, szeretnénk megszállni valahol egy éjszakára.
- Természetesen, két ilyen segítőkész fiatalnak szívesen nyújtok szállást.
Este a vacsoránál, mikor már végeztek az evéssel, megkérdeztem, nem tud-e valamit ezekről a huligánokról.
- És mikor jöttek ide ezek a huligánok?
- Már két, vagy akár három hete is lehet annak fiam. Én nem tudom mi okból jöttek, pénzt akartak, de mivel nem volt mit adnom nekik, szétverték a kerítést, nem is tudom mit fogok tenni, ha visszajönnek legközelebb.
- Ne féljen semmit, megpróbálunk majd mindent rendbeszedni.
Vacsora befejeztével ismét a falu közepe fele vettük az irányt, hátha meghallunk pár fontos információt a támadásokról. Eléggé kihalt volt a falu, talán midnenki félt, talán csak fáradtak voltak az egész napi munkától. Bementem egy eldugott utcába, és felügrottam egy ház tetejére, elég messze elláttam, a faluban alig volt magas épület, így szinte az egész területet beláttam. Ahogy nézelődtem hirtelen nagy zajra lettem figyelmes. Egy részeg férfi ordibált valamit az egyik sikátorban.
- Úgyis mind megdöglötök, nincs esélyetek, a falutok úgysem küld a segítségetekre senkit...Hikk....-majd egy nagy puffanás mellett eldőlt.
- Motoi, gyerünk, még mielőtt a társai meglátják.
Odasiettünk a ninjához, elég szépen kiütötte magát, Motoival megkötöztük, majd gyorsan, a lehető legnagyobb csendben elosontunk egészen az öreg bácsi házáig.
- Ismeri ezt a férfit?
- Igen, ez az egyik azok közül a banditák közül, mit tettetek vele?
- Mi? Semmit, saját maga tette ártalmatlanná magát, kicsit túl sok saket ivott. Nem tudja véletlenül merre fele lehet a táboruk?
- Amikor először jöttek, akkor a falu felől érkeztek már pár zsákkal, de pontosan nem tudom merre mehettek.
- Van itt a közelben valamiféle barlang, vagy tisztás, esetleg elhagyott épület?
- Egy darab barlang van erre, és egy kis viskó mellette, egy budhaszobor is van ott, régen egy remete lakta, de most már nem jár arra senki sem.
Összenéztem Motoival, majd a bácsira néztem.
- Rejtse el ezt a huligánt, mi megyünk, és megkeressük a többit. Apropó, tudna adni nekem egy kis saket?
Az öreg bácsi utasítása szerint haladtunk a sötétben, meglehetősen lassan, eléggé veszélyes volt a környék, hisz nem tudtuk vannak e esetleg csapdák valahol, így a 20 perces sétára lévő helyet csak hajnalhasadtára értük el. Minél távolabbról próbáltuk meg szemügyre venni a helyet, de eléggé eldugott volt, és midnent benőtt a gaz a ház körül.
- Muszáj valamelyikünknek bemennie, Motoi, figyeld a környét, ha bármi furát látsz, adj egy jelet, valami madárcsipogást vagy valamit.
*Henge no Jutsu*
Fölvettem a tegnap este látott bandita alakját, majd elkezdtem sétálni a viskó felé. 2 ninját láttam kint, és a viskóban is világos volt. Ahogy közeledtem az épület felé, az egyik rabló felém vette az irányt.
- Torbin, te meg merre jártál? Mindenhol téged kerestünk, a főnök már kezdett aggódni.
Épp kapóra jött a sake amit még este kértem, az alakváltás után még magamra öntöttem, így talán kicsit hihetőbb lesz a fedősztorim.
- He, hablbla,... hmommuu....
- Te már megint ittál, megmondtuk, hogy fogd vissza magad, legalább addig, míg be nem fejezzük itt a dolgunkat.
Be nem fejezik itt a dolgukat? Nocsak, egyből valami érdekes információ, tehát van valami oka annak, hogy épp most tűntek föl.
- Nedigesits.... huff...- kicsit dülöngélve az épület felé vettem az irányt, mikor láttam, hogy egy meglehetősen nyugodt alak teázgat a házban, inkább gyorsan a másik oldal felé kezdtem el bicegni.
Ledőltem egy fa alá, majd úgy tettem, mintha aludnék. Ahogy láttam csak 3 férfi volt a környéken, egy aki teázott, és ez a kettő, aki több mint valószínű, hogy őrséget állt. A férfi, akit én alakítok, valószínűleg szintén az őrség része lehetett. A férfiak nem tűntek ninjáknak, hangosan üvöltöztek, nem volt náluk fegyver, és fejpántot sem viseltek. Viszont a harmadik, ő lehetett a vezetőjük. Nem sikerült pontosan látnom az arcát, azt sem láttam, hogy visel e fejpántot, viszont nyugodt volt, talán túlságosan is nyugodt, biztosan volt valami terve.
Tíz, tizenöt perc nézelődés után újra fölkeltem, és dülöngélve elindultam az erdő felé.
- Merre mész, hé?
- Brnyln... nem ... hikk... midnegy?
- Ugye tudod, ha nélküled kapjuk el a lányt, akkor nem kapsz pénzt érte?
Elkapni egy lányt? Szóval emberrablást terveztek, de miért támadtak rá a falura, ezzel csak magukra vonták a figyelmet, netán ennyire amatőrök lennének?
- Jólvan, jólvan, megyek mindjárt.
Ahogy kiértem a látóterükből, elővettem egy kunait, és pár információt véstem az egyik fa törzsébe a gyökere közelében, majd eltakartam pár faággal és lehullott levéllel. Remélem Motoi figyel, és észreveszi.
- Mondtam, hogy már jövök.
Ekkor kisétált az ismeretlen ember a házból, már eléggé világos volt, a nap a szemembe sütött, tehát nem nagyon láttam a férfi arcát. Felém közeledett, egyre inkább kezdtem aggódni, hogy az álca nem volt elég hatásos. Már csak fél méterre állt tőlem, mikor felém hajolt, megszagolt.
- Ha még egyszer ilyen állapotban látlak, akkor helyben agyonverlek, és búcsút inthetsz a zsoldodnak.
Inkább meg sem szólaltam, csak kicsit megrogytam a jobb oldalra, hogy lássa, még mindig másnapos vagyok.
- Rendben, ahogy látom, csak ti ketten vagytok használható formában, na mindegy, akkor a terv a következő. A kereskedő dél, egy óra, körül halad majd el ezen az úton-mutatott egy térképre-, mivel senki sem védi, ezért könnyű dolgunk lesz, remélem a múltkori rendbontásotok nem zavarta föl az állóvizet Takigakureban. Nincs más választásunk, ha a kereskedő elhagyja az országot, akkor már nem lesz esélyünk elrabolni.
Itt a tervük, már csak az indítékot kellene megtudni.
- Torbin, mivel megint kiütötted magad, a te feladatod lesz, hogy biztosítsd ezt a területet, szeretném ha csapdákat állítanál azokra a helyekre, ahova nem járunk, ha itt lesz a nő nem lesz időnk járőrözni, szeretnék minél előbb továbbálni, és nem szeretném ha valami meglepetés érne minket.-Na, a lehető legjobb embert kértél meg a feladatra, gondoltam magamban.- Robbanócetliket, fegyvereket, drótot találsz a ládában, ami a házban van, és ne merészelj belenyúlni a táskámba, ha észreveszem, hogy bármi is eltűnt, többé nem kell aggódnod majd azon, hogy mivel mosol kezet.
Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam, és elindultam a ház felé.
- Uraim, akkor indulás!- mondta a rejtélyes férfi, és eltüntek.
Vártam pár percet, és bementem az épületbe, kinyitottam a ládát, és magamhoz vettem a táskát is, ami állítólag a kezeimbe fog kerülni, szóval ajánlom, hogy valami értékes legyen benne. Egyből a megjelölt fához indultam, megkerestem az üzenetemet, a kéreg már le volt hántva, tehát Motoi olvasta, és tudja miről van szó. Fölállítottam pár csapdát a talált tárgyakból, elég szép kis menekülőutat készítettem elő, remélem működni fog a tervem.
Mikor visszaérkeztek, egy fiatal nő volt náluk, megkötözve, szájába ruha tömve, könnyesek voltak a szemei. Forrt bennem a düh, hogy tehet valaki ilyet, egy ilyen lánnyal. Minden erőmre szükségem volt, hogy ez a harag ne üljön ki az arcomra, de az eseményekből kiderült, hogy ez talán nem nagyon sikerült.
- Torbin, mi a gond? Tán valami nem tetszik?- kérdezett a férfi, közben szemeivel pásztázott.
- Nem, de kicsit másnapos vagyik, talán azért ez a furcsa arckifejezés.
- Másnapos?- Méginkább meglepődött ezen a kijelentésemen, mint az előző arckifejezésemen- Még sosem láttalak másnaposnak, mindig azzal dicsekedtél, hogy te nem vagy másnapos.- Ahogy befejezte mondatját, a kardja felé nyúlt.
Franc, lebuktam. Elővettem a táskámból egy füstbombát. *Shunshin no Jutsu* Felkaptam a lányt a vállamra, a két banditát állva hagytam, ám a férfi épp hogy csak elvétett kardjával. Egyből a menekülőút felé vettem az irányt, mikor valami furcsára lettem figyelmes, majd kicsit megnyugodtam, lassan köd ereszkedett a környékre, a két banditát már nem láttam, viszont a katanás férfi nem volt messze tőlem, mivel a lány is a kezemben volt, ezért lehetetlen volt elmenekülnöm. Tudtam, hogy ez lesz a vége, tudtam, ha valakit cipelnem kell, akkor előbb utóbb utolérnek, ezért készítettem a csapdákat.
Ahogy rohanok, jobb oldalról egy kunai süvít el mellettem, viszont nem a férfi dobta, és nem is én voltam a cél. Az idő mintha kicsit lelassult volna, figyeltem a kunait, majd az érkezési irányába néztem, Motoi. A kunai egy robbanócédulát tartalmazott. A férfi félreugrott, hogy védje magát a robbanástól.
Összeszorítottam a fogam, gyerünk, még egy kicsit, még egy kicsit tovább. A férfi ismét feltűnt a hátam mögött, Motoi még nem csatlakozott hozzám, nem láttam semerre, gondolom a férfi is tud róla, hogy nem vagyok egyedül, nem üldöz akkora hévvel, mint előtte, óvatosabb, talán számít a csapdára. Egy kis tisztásra érkezünk.
- Ezaz, sikerült.- mondom halkan, csak saját megnyugtatásomra.
- Add vissza a lányt, és senkinek nem esik bántódása.
- Nem tehetem, nem tudom mi a célja vele, viszont nem tehetem meg, hogy egy kiszolgáltatott lányt adjak át egy férfinak aki képes lenne ölni.
- Nem úgy tűnik, hogy lenne más lehetőséged. Láttam a társad, viszont most sehol sem látom.
Egy kunait hajít felém, francba, nincs időm kikerülni, főleg nem úgy, hogy ez a lány a kezemben van, ahogy ránézek észreveszem, hogy időközben elájult a sok stressztől, talán jobb is így, nem ficánkol össze vissza. Egyenesen a mellkasomat célozta, ekkor azonban oldalról ismét Motoi ment meg, egy jól irányzott dobással eltéríti a kunait, ami felrepül, majd pörögve mellém esik. Ilyenkor érzem úgy, hogy kifizetődő a madárvacsora, mikor Motoinak sikerül ilyen pontosan kunait hajítania. Ekkor pillantom meg, robbanócetli. Tudtam én a küldetésünk kiosztása reggelén, hogy ez nem az én napom lesz, most legább kiderült, hogy ez az egész hét sem az én hetem. Pár pillanattal a robbanás előtt a másik oldalra vetődök, testemmel védem a lányt. Miután eloszlik a füst, látom, hogy a férfi, lassú léptekkel, közeledik felém.
- Mondtam, add át a lányt, senkinek sem esik bántódása, nem engedelmeskedtél, montam ne nyúlj a táskámhoz, ezt is megtetted, nincs más választásom, muszáj levágnom a kezeidet, és mivel ilyen buta döntéseket hoztál, a fejedtől is megszabadítlak, úgy is hasztalan a nyakadon, ha nem használod.
Egyre közelebb, érkezik, én csak húzom magam, bal karommal pedig a lányt magam után.
- Fölösleges menekülnöd, látod, már a társad is itthagyott.
- Még egy kicsit....-suttogom halkan
- Nem hallom, már imátkozol istenedhez?
Egy utolsó rántás, majd egy kupac levélre markolok. Egy kötél van alárejtve, tudtam hogy nem menekülhetek, tudtam, hogy számítanak egy csapdára, muszáj volt hát valami ötleteset kitalálni. Visszanézek a férfira, eleresztek egy fél mosolyt, majd megrántom a kötelet. Két farönk esik le, egyik jobbról, másik balról.
- Ez nem jött össze, nem is közötte állok, mi volt ez, valami csodára vársz?
Ahogy a két rönk zuhan a kötél, amit fogok megfeszül, majd elkezd magával rántani, kifele az erdőből, amint észreveszi a ninja megpróbál a rönkök fölött átugorva utánam eredni. Ahogy felugrik megszólalok:
- Úgy tűnik, csoda történt. KAI!
A két farönk teteje tele volt ragasztva a házban talált robbanócédulákkal, egy elég nagy bumm volt a cél, és egy elég nagy bumm lett a végeredmény, nem tudom mi történt, a kötél elég távolra húzott, hogy ne essen bajunk, viszont így nem látom a ninját. Megpróbálok fölállni, eléggé fáj a hátam, de ki kell bírnom, nem adhatom fele, nem tudom merre van Motoi, mi történt a férfival, a cél az, hogy elérjem az első védett falut, már nem lehet messze, és a robbanás hatására talán küldenek valakit, hogy ellenőrizze mi folyik itt.
Olyan gyorsan haladok ahogy tudok, a férfit már nem is látom, Motoi sehol, mi történhetett, Remélem nem csinált semmi hülyeséget.
Végül sikerül elérnem egy őrposztot, ahol átadhatom a lányt, és ahol egy kis fájdalomcsillapítót kaphatok.
- Mi történt?
- Egy idegen férfi és 3 bandita megpróbálta elrabolni ezt a lányt, Motoi hol van?
- Nem láttam, nem is üzent.
- Vissza kell érte mennem.
Elindulok vissza az úton, egyedül, fájdalomcsillapítóval mindjárt gyorsabban haladok. Megpróbálom érzékelni Motoit és a férfit, ez egy technika amit egy könyvben olvastam még kiképzés alatt, nem tudom használni, de kétségbe esésemben nincs jobb ötletem. Visszaérek a robbanás helyére. Motoi elég megviselt állapotban van, viszont a férfit nem látom, igaz elégge sok vér van mindenfelé. Motoi nincs valami jó formában, gyorsan körbenézek, keresek, hátha valaki szeretne minket hátbatámadni.
- Hol van?- kérdem Motoit.
- Elfutott!- válaszol lihegve. De... sérült...
Majd megrogy lába, mielőtt a földre eshetne elkapom.
- Ideje, hogy egy kicsit rendbeszedned magad. Ha ilyenek az információszerző küldetések, milyenek lesznek az éles küldetések, igaz?- próbálok kis humorral könnyíteni helyzetünkön, több, kevesebb, sikerrel.
***
A kórházban:
- Tudtommal ez egy információszerző küldetés volt, nem pedig önygilkossági.- üvölt ránk.- Egy szerencsétek, hogy egy fontos embert sikerült megmentenetek, ha nem ez lenne a helyzet, akkor már rég szemetet szednétek az utcán. Ez a személy nem más, mint a Vas Országának egyik kereskedőjének lánya.- a mondatot már kicsit nyugodtabban fejezi be.
- Mi van a lánnyal?- kérdezek rá, amint alkalom adódik rá.
- Rendben van, kicsit megviselték a történések, de pár nap és olyan lesz, mint mikor elindult haza.
- Szóval a mi küldetésünk lesz az, hogy elkísérjük haza?- kérdez rá Motoi, egyből a lényegre, szokásához hűen.
A falu vezetője ránk néz, majd elfordul, és elindul kifelé a szobából.
- Mielőbbi gyógyulást kívánok mindkettőtöknek.- majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Minek kellett egyből rákérdezned?- vágok Motoihoz egy vánkost.
- Mi? Te nem szeretnél elmenni, más országokat látni?
Elfordultam a másik oldalra. Ó, Motoi, bár csak tudnád mennyire szeretnék.

Miután elhagytuk a kórházat egy időre elvált utam Motoitól. Ő valami szerkezetet próbált meg rendbehozattatni szabadidejében, míg én csak próbáltam minél értelmesebben múlatni az időmet. Igaz csak 1 napja voltam kint a kórházból, de már teljes erőmmel azon voltam, hogy minél erősebb legyek, egyszerű volt a szándékom, nem akartam, hogy még egyszer megtörténjen az, ami az előző küldetésünkön, éppen hogy csak megúsztuk ép bőrrel, nem is bezsélve arról, hogy Motoi élete csak az ismeretlen férfi akaratán múlott, és még meg is jegyezte, hogy még elrendezik az ügyet ők ketten. Kicsit sok robbanásban és intenzív harcban volt részem a küldetéskor, nem szeretném megismételni. De talán ilyen a Shinobi élete, és minél hamarabb megszokom, annál előbb lesz viszonylag nyugodt életem, nyugodt, mint amennyire egy Shinobi élete lehet. Második nap sem kaptam küldetést, ezért odamentem beszélni a jouninnal, aki a küldetések kiosztásával volt megbízva. Nem volt szokás repetát kérni a küldetésekből, ezért is nézett rám kicsit furán, mikor megkérdeztem, nincs e valami küldetés, amit teljesíthetnék magam, valami szemétszedés vagy hasonló. Mikor kérdeztem, és hallottam amit mondok, saját magamnak is fura volt ez a kérdés, hát meg a jouninnak. Nem nagyon törődött a kérdéssel, valami sablonmaszlagot mondott, lényegében annyi volt az egész, hogy akinek küldetés jár, az meg is kapja, és ha nem kaptam, az azt jelenti, hogy edzenem kell, vagy pihennem. Amikor megfordultam, és a főépület felé vettem az irányt, egy másik, számomra eddig ismeretlen, falubeli ninja fogta meg a vállam. Hátrafordultam, egy tőlem nem sokkal idősebb szőke hajú kunoichi állt mögöttem, kedves mosollyal az arcán. Vállig érő haja volt, hátul copfba fonva, a falu jelét a vállára kötve hordva, fehér ruhája inkább még ártatlanabbá tette, mint aminek kinézett, lassan kezdtem gondolkodni rajta, hogy talán egy elveszett gyerek keres útbaigazítást, merre kell hazamennie.
- Elnézést, ha jól tudom, te vagy Suijin Benzaiten. Bocsánat, hogy ilyen későn értem ide, de egy öreg bácsinak kellett segítenem az úton, és hát tudod hogy megy ez, ha már az úton segítettem neki, akkor egészen a házáig kísértem, és hát ő megháláklta egy teával, és illetlen lett volna visszautasítani, és eléggé gyorsan szalad az idő, ha valaki öreg emberekkel teázik, és ... -kicsit elkalandoztak a gondolataim, valahogy nem nagyon akart a lényegre térni, akármi is volt a lényeg, és akármi is volt a ninja feladata-... és itt a tekercs.
- Elnézést, kicsit elbambultam, milyen tekercs? - kérdeztem vissza, kicsit kényelmetlenül érezve magam, de egy mosollyal az arcomon.
- Hát, gondolom küldetés, de előbb mondtam, ma dolgozom először mint küldetéskiosztó, tehát még egyszer elnézést a késésért, és ajánlom, hogy siess, nehogy miattam késs el!
Kikaptam a kezéből a tekercset, amin falunk pecsétje volt, és egyből az egyetlen helyre szaladtam, ahonnan ez a tekercs származhat. Ahogy meglrkeztem a falu vezetőjének irodájába, mér kifele vette az irányt az epületből a lánnyal, akivel a küldetésen találkoztunk, és mentettük meg.
- Látom az ifjú Benzaiten is megtisztel társaságával. A kisasszonynak mindent elmagyaráztam, gondolom a tekercset átolvastad, délután indultok.
Nagyot nyeltem, próbáltam elrejteni arcomról minden jelet arra utalóan, hogy azt sem tudom miről van szó.
- Értettem!
-Rendben, akkor ebéd után a kapunál találkoztok.
Majd visszakísérte a lányt az épületbe.
Ismét rohanni kezdtem, vissza a kiképzőtelephez, összepakolni a holmijaimat, nem is tudom hova megyek, mi a feladat, kivel megyek, mi fog történni. Ahogy megérkeztem, rápillantottam az órára, épp dél volt, ideje belehúzni kicsit, nem lenne jó még egyszer elkésni. Feltéptem, a tekercset, majd olvasni kezdtem.

Küldetés: Kíséret
Feladat: A Vas Országának kereskedőjének lányának elkísérése a falu határáig, ahol majd konohai ninják folytatják vele tovább az utat egészen a Vas Országába. A múltkori incidens kivizsgálásra került, semmilyen jel nem utal arra, hogy bármiféle támadástól kellene tartani, épp ezért, és a limitált ninják száma miatt a küldetést magad végzed, amint valami furcsára leszel figyelmes, forduljatok vissza, esetleg értesítsd a lehető legközeéebbi őrposztot.

Tökéletes, első egyedül teljesítendő küldetésem, és nincs időm még összepakolni sem. Fogtam a hátizsákom, beleraktam pár alapvetpő dolgot, egy-két kunait, pár üveg vizet és pár kelléket tűzgyújtáshoz, gondolván arra, hogy az út körülbelül 2 napig fog tartani. Amint befejeztem a rakodást, azonnal a kapu felé siettem, ismét csak késésben voltam, igaz nem saját hibámból, de hát mit lehet tenni, senki sem kíváncsi a kifogásokra, mindenkit csak a végeredmény érdekel. Mikor megérkeztem, még senki sem volt ott, kicsit megörültem, ez annyit jelentett, hogy időben érkeztem. Míg vártam a lányra, addig az eget kémleltem, nagyon meleg volt, tűző forróság, ami nem nagyon jellemző falunkra. Míg ezen tűnődöm, lépteket hallok magam mögül, megfordulok, és a lányt látom, eléggé lengén öltözve, vagyis inkább csak az időjárásnak megfelelően.
- Helló, Suijin Benzaiten vagyok, szólíts nyugodtan Suinak!
- Jónapot, Tenchu Ayame vagyok.-válaszolt minden érzelemtől mentesen- Azt hittem, több ninja fog rám vigyázni, és nem egy ilyen kisgyerek.
- Mikor megmentettünk a társammal, akkor nem ellenkeztél ennyire.-vetettem oda neki csípősen, nem volt sok kedvem jópofizni, az után pedig végképp nem, hogy "ilyen kisgyerek"-nek nevezett. Remélem bírja az iramot a kisasszony, ugyanis két napon belül a falu határánál kell lennünk, ahol majd a Rejtett Levél falu ninjái fogják tovább kísérni.
A lány arcát mintha márványból faragták volna, mozdulatlan volt, nem nagyon látszott rajta semmi érzelem annak hallatán sem, hogy a megmentőjével beszélt, és nem is igyekezett ezen változtatni, esetleg megköszönni.
- Akkor induljunk.
Az utunk csendben telt, nem szólaltunk meg, nem is tudom, miért kellettem én ide, hisz sétálni maga is el tud, ha semmi veszély nem fenyegeti, és ahogy látom, őt sem nagyon izgatja ez az egész kísérővel való sétálgatás.
- Tudom nem nagyon szeret beszélgetni, legalább is ebből az eltöltött pár órából ezt tudtam meg magáról, de elmondaná, hogy hogy is került a mi falunkba?
- Nem hinném, hogy bármi közöd is lenne hozzá, de ha ennyire érdekel, megszöktem otthonról. Nem volt már kedvem a faluban élni, apám folyton csak a fegyvereivel foglakozott, anyám pedig, mint jó feleség mindenben támogatta, én pedig otthon unatkoztam. Gondoltam, ha úgy sincs rám idejük, akkor minek legyek ott, így hát elindultam világot látni, és idáig jutottam.
- Nem gondolja, hogy egy kicsit túlzás volt ilyen messzire kóborolni?
- Nem nagyon volt ez kóborlás, a nagynénémnél voltam, ő volt az egyetlen aki törődött velem, de az után, hogy rájött, hogy a szüleim tudta nélkül vagyok nála, egyből értesítette őket. Megpróbáltam elszökni, de ekkor pár személy megpróbált elrabolni, és az ez után történteket talán már te is ismered.
Kicsit együttérzőbb lettem vele szemben, hisz én is vágyok arra, hogy más helyeket lássak, és ez a küldetés pont erről szólt, szóval elégedett voltam.
- És milyen a maguk faluja?
- Unalmas, leglább is számomra. Minden a fegyverekről, a szamurájokról és a becsületről szól, semmi szórakozás, mindig a munka, az üzlet, egy idő után kezd az ember agyára menni.
Ez után utunkat ismét csendben folytattuk, azon gondolkodtam, milyen is lehet egy olyan faluban élni, ami csak fegyvergyártásra koncentrál, milyenek lehetnek a szamurájok, még életemben nem láttam egyet sem. Pár perc séta után egy ismerős helyhez érkeztünk. Számomra ismerős, pár percnyi gyaloglásra voltunk a barlangtól ahol edzettem gyerekkoromban.
*Villámdörgés*
- Úgy tűnik esni fog az eső.-ahogy végignéztem a lányon nem tűnt úgy, hogy kibírná az esőben való gyaloglást- Ismerek egy helyet a közelben, elég régi, de talán meghúzódhatunk az eső elől.
- Milyen eső? Ez csak egy villám volt, nincs itt semmi eső.
Ahogy befejezte a mondatot elkezdett zuhogni az eső, majd az ég felé mutattam.
- Úgy tűnik valaki nem ért magával egyet kisasszony.
Megszaporáztuk a lépteink, és kisvártatva meg is érkeztünk a sziklafalhoz, ami a bejárat volt a tisztás felé. Az épület sértetlen volt, igaz nem vitás, az idő meglátszott rajta, midnenen por ült. Fogtam, letöröltem kezemmel a port, megkerestem az egyik eldugott sarokban a seprűt, kis rendet csináltam, majd körülnéztem, hátha találok valami tüzifát, amivel meleget csinálhatunk.
- Elnézést a rendetlenségért hölgyem, de nem számítottam vendégekre.-majd meghajoltam, és helyet kínálok neki.
Szó nélkül leült, majd körbenéz.
- Honnan van az a szekrény?
- Apám itt edzett minket, de mostanság nem jár erre, elég sok a dolga a házak körül, ha tudom, hogy esni fog, megállhattunk volna nálunk is, bizzosan jobb vacsora várt volna minket, mint most.
A lány fölállt, odasétált a szekrényhez. Megnézte, úgy kémlelte, mintha valami apró óramű lenne, minden kis sarkát végignézte, megsimogatta, majd mikor befejezte megfordult és visszaült.
- Apám szokott ilyen szekrényeket gyártani, eléggé gyakoriak, viszont csak pár ember tudja visszaállítani eredeti formájukba őket miután kinyitották. Mondhatnánk úgy is, hogy csak egyszer használatosak. Mivel vendégül látsz, ezért megjavítottam neked egyszer, majd ha szükséged lesz rá.
A tűz pattogását hallgattuk, és figyeltük, ahogy a lángok árnyékot vetnek a falra, nem volt mit tenni ien zuhogó esőben. Észrevettem, hogy a lány egyre jobban magához húzza lábait, és próbál minél jobban összekuporodni.
- Itt a kabátom, látom nem ilyen időre számított mikor elindultunk az útra.
Levetem kabátom, majd a vállára terítem, és kisétálok az emelt faparketta szélére, és a tavat kezdem el nézni.
- Miért nézed a tavat?
- Megnyugtat, kiskoromban is gyakran néztem, nem tudom pontosan megmondani miért. Olyan ember vagyok, aki kedveli az esőt. Egyesek szerint az eső a föld és az ég közti romantika. Számomra csak egy olyan dolog, ami elmossa a gondokat, bajokat.
Mellém ült, majd egy kicsit együtt néztük az esőt, ahogy a tón fodrokat vet. Miután belefáradtunka semmittevésbe nyugovóra tértünk.
Reggel már ismét meleg volt, nem annyira mint múltkor, de nem kellett aggódni, hogy a kisasszony megfázik, tehát összeszedtük a holmijainkat, és ismét útnak indultunk a határ felé. Útközben még arról beszélgettünk, hogy milyenek a szülők, mit miért tesznek, és végül arra jutottunk, hogy valószínűleg csak a legjobbat akarják nekünk, csak néha nehéz megérteni céljaikat és módszereiket. Ayame megígérte, hogy nem fog többet szó nélkül elszökni, és hogy elmeséli szüleinek próblémáit. Ez kcisit megnyugtatott, és jobb kedvre derített, lehet csak ezért volt szükség egy útitársra, elmondani és megbeszélni dolgokat, nem a védelem miatt, csak azért, hogy a lélek is megnyugodjon.
Pár órával dél után érkeztünk meg a találkozóhelyre, a ninják már vártak, megmutattákk a tekercset, amivel igazolták magukat, átadták nekem, amivel igazolni tudom, hogy a küldetést elvégeztem. Elköszöntem Ayametől. ekkor még nem is tudtam, hogy nem utoljára találkoztam vele.
A visszaút gyorsabban ment, mivel nem volt probléma a kisasszony tempója, így estére már le is tudtam adni az iratokat, és teljesítettem a küldetést. A kis beszélgetés nekem is jól esett, néha az embernek szüksége van kis változásra, főleg ha folyton egy helyen van, ugyan azokkal az emberekkel.

Harmadik küldetés: Egy régi ismerős

Miután visszatértem a falunkba minden visszatért a megszokott kerékvágásba, a falu körüli takarítás, állatok sétáltatása és persze öreg embereknek való segítés tette ki napunk legnagyobb részét. Persze a kiképzések is fontosa voltak, azonban a Rejtett Vízesésben nem nagyon volt aki bármilyen jutsura is tanított volna. Falunk legfőképp csak "papíron" rendelkezett ninja haderővel, a legtöbb shinobija csak az alap csakrakontroll elsajátítására volt képes, természetesen békeidőben ez a legkisebb problémát sem jelentette. Ennek ellenére, vagy pont ezért, a falu lakosai nagyon segítőkészek voltak, talán azért, mert az erő és hatalom az ami megrontja az embereket, ha nincs se erőd se hatalmad a másik ember fölött, egyből segítőkészebb mindenki, nem félnek attól, hogy ha segítenek valakinek, az előnyhöz juthat, és sikerül föléjük kerekednie.
Az erőnléti edzések az idő múltával számomra és Motoi számára is könnyebbé váltak, ez főleg annak tudható be, hogy a kiképzők nem nagyon növelték a követelményeket, így egy idő után nem fejlődtek tovább az emberek akik nem fektették bele az extra időt. A történtek után én és Motoi minden szabad időnket az edzésekre fordítottuk. Engem nagyon érdekeltek a faluban föllelhető tekercsek, amik történeteket meséltek el bizonyos emberekről, különleges helyekről és képességekről. Minél több információt tudtam meg a külvilágról, annál nagyobb volt a vágyam, hogy más helyekre utazzak. Természetesen ez a falu szabályai miatt csak ritkán adatott meg. Mígnem egy nap egy küldetést kaptam.
A tekercsben az állt, hogy el kell jutnom a Vas Ország kereskedőjéhez. Közeledett az aratás, és a falunak felszerelésre volt szüksége. Semmi nehéz feladat, inkább az volt a lényeg, hogy a vezetőnk köszönetmondó levele eljusson a kereskedőhöz, amiben szerintem az alacsony árak miatt mond köszönetet. Nem tudtam pontosan mi van a levélben, hisz már a kezdetek óta arra tanítanak minket, hogy nem szabad semmilyen tekercsbe beleolvasnunk ami nem nekünk szól, ezt a szabályt a shinobi csak általában egyszer szegi meg, aztán bármilyen tekercset kinyithat, de nem lesz mivel olvasnia.
Tehát elbúcsúztam társaimtól a barakban, elmondtam, hogy küldetésre megyek, de előreláthatóan nem fog sokáig tartani, majd összeszedtem felszerelésem, és útra keltem.
Nem kellett messzire mennem, ugyanis a kereskedő pár órányi sétára volt csak, amit mi shinobik elég gyorsan meg tudunk tenni. A kereskedő épp hazafelé tartott, mikor megérkeztem. Kicsit meglepődött, hogy lát, nem tudta mire vélni a dolgot. Ez után átadtam a tekercset neki. Kibontotta, majd elkezdte olvasni, csend volt mindenhol, türelmesen vártam míg végigolvassa. Míg ő a levéllel volt elfoglalva, addig én körbenéztem sátrában, pár hordozható szekrény volt, egy két gyertya, pár könyv és egy ágy. Semmi különös. Majd szemem újra az arcára nézett.
- Igen, nos van itt egy kis probléma. A falu most nyújtott be egy kérelmet, hogy felszerelést szeretne venni, nem csak mezőgazdaságit, hanem fegyvereket is. A Vas Országában szabályok vannak fegyvereladásra, és nekem ilyen engedélyem nincs. Viszont ha eljössz velem, akkor van pár ismerősöm, aki nagyon jó áron tudná eladni nektek a szükséges fölszerelést.
- Értettem, nekem viszont nincs fölhatalmazásom elhagyni a falut, ezt meg kell beszélni a vezetőnkkel, amennyiben csak reggel szándékoznak tovább utazni, ez esetben meg tudom beszélni a vezetővel a lehetséges megoldást.
A kerekedő tudtomra adta, hogy reggel hajnalhasadatkor indulnak, addig van időm visszaérni.
Gondolkodás nélkül szaladtam vissza, utam egyenesen a vezető irodájába vezetett. Meg kell mondjam, nem volt teljesen elégedett a küldetés végeredményével, természetesen ez nem rajtam múlott. Kicsit gondolkodott, majd elmondta, hogy a felszerelésre feltétlen szüksége van a falunak, és mivel az én küldetésem volt ezeknek megszerzése, így az én feladatom lesz, hogy a kereskedővel a Vas Országában az előre lefektetett feltételekkel találjak kereskedőt. Mivel az út és a feladat is hosszabbra sikeredett a tervezettnél, így egy segítőtársat is vihetek magammal. Választásom Motoira esett, tudtam nem nagyon szeret takarítani és állatokat sétáltatni, így hát megmentem őt ezektől a feladatoktól.
Motoival még aznap este visszatértünk, és elmondtam, hogy a tekercsben leírt feltételek mellett hajlandók vagyunk eszközöket vásárolni. A kereskedő megnyugtatott, hogy a feltételek reálisak, és nem lát problémát abban, hogy az ismerőse ezek mellett beleegyezzen az üzletbe.
Utunk nem volt különösebben eseménydús, nem sok nemzet szeretne összetűzésbe kerülni a Vas Országával.
Betérve a kereskedő falujába, egyből szembeötlő különbségekre lettem figyelmes, pár koldus a szépen fölöltözött, gondolom nemes, emberektől kunyerál pár érmét, amit majd később jobb esetben ebédre költ, rosszabb esetben sakéra. Mind kettő érthető, az éghajlat itt hidegebb, mint nálunk, még jó, hogy induláskor felkészültem erre is. A tekercsek amiket olvastam erről az országról is írtak. Főleg arról, hogy milyen magas szinten van a kovácstechnikájuk, tehát egyértelmű, hogy  a bányászat is ugyan ilyen szinten van. Viszont éghajlata miatt a mezőgazdaság nincs központi szerepben. Sok ember a fegyverkereskedésből él, és a falu nem shinobikat, hanem szamurájokat használ a rendfenetartásra, és mint harci erő. Ezek az emberek a legjobb vértekkel és fegyverekkel vannak ellátva. Ninjutsu használatuk nem kifinomult, de a legkülönfélébb harctechnikákban jártasak, ami kompenzálja felszerelésükkel ezt a hiányosságukat.
Ahogy fölidéztem ismereteimet, titkon azt reméltem, hogy majd alkalmam adódik egy szamurájt látni, persze legjobb esetben harc közben, de egy pillanattal később rájöttem, hogy talán még sem kellene ilyeneket kívánnom. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy megérkeztünk a célállomásunkhoz. A kereskedőnek elég tekintélyes méretű háza volt, persze láttam az úton nagyobbakat is, viszont a mi falunkban ettől nagyobb épületet, ami nem a falu tulajdonában van, nem is láttam.
A kereskedő beinvitált minket, majd parancsot adott a szolgáinak, hogy mutassák meg, hol fogunk aludni. Természetesen illendő volt tiltakozni ajánlata ellen, de szerencsénkre kitartó volt, így nem kellett fogadó után néznünk, esetleg kint a hóban aludnunk.
- A szolgálóknak elmondtam, hogy a Rejtett Vízesésből származó shinobik vagytok, bármire szükségetek van, kérjétek meg őket, esetleg szóljatok nekem. Mivel eléggé elfáradtam az úton, remélem nem probléma, ha holnap keressük fel ismerősömet, és üssük nyélbe az üzletet.
Nekem nem volt semmilyen ellentmondásom a tervvel kapcsolatban, igaz shinobi vagyok, de én is elfáradok, és ilyen hosszú út után jól esik a pihenés. 
Motoival egy szobát kaptunk, ezzel természetesen semmilyen problémám sem volt, tekintve, hogy a barakban húszan vagyunk egy szobába zsúfolva. A vacsora tökéletes volt, sokkal jobb mint amit mi kapunk a faluban, teli hassal és fáradtan tértünk nyugovóra.
Másnap kora reggel keltem, hozzá vagyunk szoktatva ehhez a falunkban, a ház népe még aludt, csak a szolgálok voltak fent, akik takarítottak, és a reggelihez készülődtek. Kiültem a teraszra, és figyeltem a falut. Nem mondhatnám, hogy csend volt, viszont azt a nyüzsgést sem vettem észre ami a mi falunkra jellemző reggelente. Itt nem siettek az emberek a földekre, az asszonyok a piacra. Legtöbbször csak cselédek futkároztak föl s alá ügyelve arra, hogy minél kisebb zajt csapjanak. Legalább is cselédeknek néztek ki, szakadt, piszkos ruhájukkal. A távolban füstöt véltem felfedezni, talán valami olvasztóműhely lehet, ahol a közeli bányákban lévő fémeket dolgozzák fel. Mindig is érdekelt a fegyverkészítés, igaz olyan eszközöket készít, amik mások életét veszik, de ennek ellenére, jelen van benne valami művészi, az egész folyamat pontosan megkomponált, meghatározott módon történő folyamat, ahol a legkisebb hiba is, legjobb esetben, a fegyver árát csökkenti, rosszabb esetben, pedig az egész műveletet haszontalanná, és a fölhasznált fémeket és munkaidőt semmissé.
Elővettem családi könyvem, és beleírtam pár élményemet, főleg azokat, amiket reggel éreztem, és azt, hogy milyen benyomást tett rám a falu és az ország mikor először idejöttem.
Reggeli után a kereskedővel útra keltünk ismerőséhez, aki valóban jó ajánlatot tett, és már azon törtem az agyam, hogy milyen úton és vajon meddig fog az út tartani vissza a falunkba, mikor a kereskedő elmondta, hogy mivel először vásárolunk nála, ellenőriznie kell, hogy nincs e valami összeférhetetlenség az üzlettel kapcsolatban pár napot várnunk kell. Kicsit megkönnyebbültem, ugyanis nem volt kedvem azonnal visszatérni, viszont a küldetést le kellett zárni, így hát sólymot küldtünk vissza a faluba, melybe beleírtuk, hogy jöttünkre hét nap múlva számítsanak keletről.

Negyedik küldetés: Probléma a bányában!
 
A Vas Országában való tartózkodásunk kicsit hosszabbra nyúlt a vártnál, ugyanis a kereskedőnek le kellett ellenőriznie pár adatot. Míg ez megtörtént én és Motoi külön utakon próbáltuk meg fölfedezni ezt az új országot ahova eljutottunk. Megérkezésünkkor tárt karokkal fogadott minket vendéglátónk, így kötelességemnek éreztem, hogy valamilyen módon megháláljam ezt a vendégszeretetet.
Következő nap reggel nagy nyüzsgés volt a házban, mikor felkeltünk, már az egész ház népe talpon volt, és sürgött-forgott. Próbáltam megtudni mi történt, majd az egyik cseléd elmondta, hogy a nagyságos úrnak a bányájában baleset történt.
Miután ezt hallottam, egyből tudtam, hogy itt a lehetőség, hogy visszafizessem, amit kaptam. Elmentem tehát a bányához, hogy megnézzem, miféle baleset történt. Mikor odaértem egy régi ismerős köszöntött. Tenchu Ayame. Nem tudtam, hogy megismer e, esetleg nem, de én tudtam, és nem felejtettem el mikor el kellett kísérnem, miután megszökött otthonról nagynénjéhez. Egy öregebb bácsikával volt együtt, és valamiféle papírok fölött álldogáltak.
-          Jó napot! Ayame, nem is tudtam, hogy ilyen piszkos helyeken dolgozol!- majd kicsi mosolyra húztam számat.
Ayame rám nézett, kicsit összehúzta szemét, mintha nem látna jól, majd ő is köszöntött.
-Suijin! Hogy-hogy itt vagy? Mi hozott erre?
- Egy küldetés miatt várunk pár napot a városban, és az úr, akinél lakunk, övé ez a bánya. Hallottam, hogy valami baleset történt, tehát kijöttem segíteni.
- Baleset? Inkább szabotáltak minket! Értékes fémeket kerestünk Tsutakeshivel. Amikor egy lelőhelyre találtunk, akkor történt a „baleset”. Valaki megpróbál szabotálni minket, hogy ne tudjuk kifejteni az érceket.
- Igen? Akkor még szerencse, hogy idejöttem. Egyébként hogyan keresitek a fémeket, hisz, ahogy látom, nem nagyon fogtatok bele az ásásba.
Erre megszólalt Tsutakeshi.
-          Ifjú shinobi, szívesen megmutatom, hogy találunk érceket ásatások nélkül, viszont előtte meg kellene oldani a helyzetünket, ugyanis a megbízónk nem nagyon szereti ezeket a baklövéseket, nem azért bérelt föl, hogy ne csináljunk semmit, főleg nem akkor, ha ilyen nagy a tét.
Majd visszahajolt a tekercsek felé, és pár követ nézegetett, amik kémcsövekben voltak.
- Tsutakeshi! Kicsit finomabban, ő nem tehet semmiről, csak segíteni akar.
- Nem tudom, nekem most minden idegen arc csak egy újabb gyanúsított, nem véletlenül jöttek ide, igaz, hogy fegyvereket és szerszámokat rendeltek, de miért kellene ehhez idejönniük.
Ayame felém tekint, majd kedvesen mondja:
Bocsáss meg Tsutakeshinek, nem gondolja rosszból, de elég nagy a feszültség most az emberek között, ehhez társul még a nyomás, ami rá nehezedik, hogy sikerüljön kinyerni a megfelelő érceket, gyere, megmutatom mi történt.
Ayame magával hív, és mikor hallótávolságon kívülre kerülünk, akkor kezdi el mesélni a történteket.
- Pár nappal ezelőtt megfenyegették munkásainkat, ha nekünk dolgoznak, akkor „véletlen balesetek” történhetnek majd. Páran persze ezeket csak fenyegetésnek vették, hisz azok is voltak, egyesek komolyabban, mások kevésbé komolyan. Lényeg a lényeg, nagy a versengés a jó lelőhelyekért, ugyanis néha még egy kis kavics érc is rengeteget érhet. Olyan érceket keresünk, amiket fölhasználhatunk fegyverkészítésre, esetleg más eszközökhöz, amiket harcban használnak. Mondanom sem kell, hogy minél jobb valami annál többet ér, és pár embernek ez a lelőhely többet ér mint az emberek élete, szóval Tsutakeshi csak jobban megbizonyosodott róla, hogy a helyes úton van. Egy különleges ércet keres, ami képes nagy mennyiségű chakrát elnyelni. Nagyon ritka fémről van szó, és a fölhasználása is nagyon különféle lehet. Képesek lehetünk vele chakrát elvonni olyan helyről, ahol sok van belőle, és olyan helyre adni, ahol pedig kevés, így egy elsősegélynyújtás lehet azoknak, akik súlyosan megsérültek, ha paszta formában rákenjük. Azonban ha valakinek por formájában adagoljuk, huzamosabb ideig képesek lehetünk befolyásolni is, úgy, mint egy genjutsu, viszont nem fölfedezhető, ugyanis nem befolyásolja észrevehető módon chakra áramlását. Persze olyan barbár módon is lehetne használni, mint egy kard, esetleg tőr, ami vágás után teljesen megbénítja a tenketsu pontokat disztálisan a testtől esetleg egy kicsit képzettebb képes lehet nagy mennyiségű chakrát elvonni, ami hamar végzetes lehet. Már érted, miért is fontos, hogy az érc ne kerüljön rossz kezekbe.
- Értem, tehát van valaki, aki az ércet akarja, de ha még ki sincs fejtve, akkor miért próbálna szabotálni titeket? Nem lenne egyszerűbb, ha megvárná, míg kibányásszátok, és aztán szereznék meg tőletek?
- Nem tartunk ilyentől, kifejtés után egyből biztonságos konténerekbe helyezzük őket, amik meggátolják, hogy olyan emberek nyissák, ki akiknek nincs hozzá jogosultságuk, ezért is vagyok itt. Emlékszel arra a szekrényre, amit mutattál nekem, mikor nálatok voltam? Apám is hasonló szekrényeket készít, azok inkább rejtekhelyek, azonban képes olyan konténereket is készíteni, ami úgy működik, mint a szekrény, tehát reagál a chakrára, ami mindenkinek egyedi, így szinte lehetetlen kinyitni. Most pedig még olyan eszközt is elhelyezett benne, ami, ha netán valaki kinyitná, értéktelenné teszi a fémet, ugyanis egy olyan ércből készült por van benne, ami telíti a másik ércet, így többé nem lesz képes chakrát elnyelni és kisugározni.
Kicsit sok információ volt ez számomra, de megpróbáltam a lényeget megjegyezni.
- És milyen módon tudjátok, hogy a földben ilyen érc van?
- Itt jön a képbe Tsutakeshi, képes fölkeresni érceket chakra manipulációval elég jó benne, a legjobb mestertő tanult, de nem ninja, nem kell aggódnod miatta.
- Most, hogy mondtad, hogy nem kell aggódnom miatta, kicsit aggódom miatta. –majd ismét nevettem egyet, mire megérkeztünk a baleset helyszínére.
A környék csöndesnek tűnt, csak pár állvány volt összedöntve farönkökkel. Oda voltak készítve, és ezzel lett volna a bánya fölállványozva véleményem szerint.
Odamentem a farönkök helyére, majd megkerestem a kötelet, amivel össze voltak kötve. Szemmel láthatóan elvágta valaki.
- Ha valaki ennyire meg akar szabadulni tőletek, miért nem fordultok a hatóságokhoz, biztosan segítenének.
- Nem tudjuk mennyien vannak benne, és azt sem, hogy ki áll mögötte. Lehet, hogy a rendfenntartóknál is vannak embereik. Nem lepne meg, ha valamelyik katonai vezetőnek kellene, hogy megerősítse hatalmát.
Mibe csöppentem, ilyen dinamikájú politikai helyzetek nem a shinobiknak való feladatok, a feudális lordok dolga, nem nekem, én maradok inkább csak a küldetéseknél még.
Az első dolgom az volt, hogy beszéltem a munkásokkal, akik semmi különöst sem láttak. Tehát belső munka lehetett, vagy valaki nagyon ügyes volt. Egyik sincs kizárva. Ahogy körbejártam a környéket semmi másra nem lettem figyelmes, csak arra, hogy milyen szép táj is ez, ahol ásatni akarnak, meglepő volt, ugyanis a Vas Országa nem a szépségéről híres.
Tehát amit tudunk, egy értékes fém, pár fenyegetés, és nulla nyom. Nem jó, nem jó. Az egyetlen nyom az volt, hogy elvágták a kötelet.
-          Tsutakeshi, nem tudod, ki akarna befeketíteni? Csak mert eléggé nehéz meg tudni miért akarnak ártani neked, ha csak az az indíték, hogy értékes fémet találtál, ki tud még erről?
Tsutakeshi eléggé rossz formában volt, nem tudom miért, de volt olyan érzésem, hogy valamit nem mond el.
- Nem szabadna. Én találtam. Miért mondtam volna el másnak.
- És a befektetőktől szerzett pénzből próbálod meg kinyerni, talán valamelyiknek más szándékai vannak a fémmel?
- Csak két befektetőnk van, az egyik a te megbízód, a másik pedig egy konohai megbízó.
Jó emberismerőnek érzem magam, és nem hinném, hogy ekkora fölfordulás lett volna belőle, ha az én megbízóm akarta volna szabotálni a műveletet.
-A konohai befektető merre van? Hátha ő is tud valamit.
Miután Tsutakeshi elmondta merre van, elmentem egy kis felderítőútra. A hely eléggé elhagyatott volt, tehát óvatos voltam, nem akartam magamra fölhívni magamra a figyelmet, még akkor sem, ha faluink szövetségek, de ha ők a szabotőrök, lehet az sem igaz, hogy konohai emberekről van szó.
A mozgolódás eléggé fura volt, nagyon sok ninja járkált föl s alá, és csak pár civil ember.
Visszatértem a házba, ahol el voltunk szállásolva, majd vendéglátómnál próbáltam tudakolózni, ki is a másik befektető. Meglepő módon a nevet még sosem hallotta, ami csak növelte a gyanúmat. Mire kellhetne nekik az érc, ez tejesen irreális. Az egész területen hemzsegtek a konohai ninják, akiket láttam, és biztos voltam benne, hogy van olyan is, akiket nem vettem észre. Az egyetlen mód az információszerzésre, ha valakit sikerül kihallgatnom, ezt viszont nyílt harccal nem tehetem. Így hát a kocsma felé vettem az irányt, ennyi shinobi mellett, biztosan van valaki, aki szeret fölönteni a garatra, és ilyenkor mindenkinek megered a nyelve, akarva és akaratlanul is.
Számításom bejött, az egyik civil, aki ott tétlenkedett a ház körül eléggé kiütötte magát, és a bár egy eldugott pontján volt. Miután volt elegendő információm, kiderült, hogy egy konohai kereskedőnek kell a por, hogy képes legyen befolyásolni pár földesurat, hogy akarata szerint mozogjanak az árak, így temérdek pénzhez juthatna.
Miután ezt elmondtam megbízómnak, ő egyből a szamurájokhoz fordult, hogy elkerüljük a vérontást, és az ott talált iratokból kiderült mire is kell nekik a fémpor.

Ötödik küldetés: Vissza a kezdetekhez



Miután vendéglátónknak elmondtam a történteket, személy szerint azt javasoltam neki, hogy oldja meg a dolgot az ottani rendfenntartókkal, nem szerettem volna belekeveredni más ország ügyeibe, és nem is lett volna jó, ha egy konohai kereskedő vére tapadna a kezünkhöz, valahogy az ilyen dolgok nem szövetségesekhez valók. Végül abban egyeztünk meg, hogy a küldetést közösen végezzük el a helyi rendőrségtől kiküldött szamurájokkal. Kicsit megnyugtatott, hogy szamurájokkal mehetünk, reméltem, hogy felkészültek lesznek. Ez a remény akkor foszlott szerte, mikor megláttam őket az épület előtt, de erről majd később. Továbbá olyan információ birtokába jutottunk, hogy a kereskedő, úgy gondoltam azért, mert nem volt képes megvalósítani tervét, elhagyja a várost. Megtudtuk, hogy milyen útvonalon fog haladni, és erősen reméltük, hogy a papírokat is maga viszi.
Mikor kijöttem a szobából, épp ekkor tért vissza Motoi. Nem tudom merre járt, de eléggé kedvtelen volt.
-Mi történt, nem volt ebéd a városban, esetleg nincs megfelelő madár a számodra ebben az országban?
Kicsit hallgatom, hogy mi történt vele a városban, szavaiból úgy veszem ki, mintha nem nagyon lenne katana párti, és inkább más fegyvereket képzelne el a szamurájokon, de annyiban hagyjuk, hogy ízlések és pofonok. Nem kötelező neki sem katanával harcolnia.
-   Tehát az a helyzet, hogy egy régi ismerősömnek gondja akadt egy bizonyos kereskedővel. Lényeg a lényeg, egy különleges fémet akartak ellopni, inkább megszerezni, tehát szabotálták a bányában a munkát. Sikerült megtudnom, egy ebédkor már ittas állapotban lévő embertől, hogy egy konohai kereskedőnek érdekében állhatna megszerezni ezt a fémet. Megbeszéltem a kereskedővel, akinél vendégeskedünk, hogy ezt inkább próbálja meg elintézni városon belül, hogy ne vonjon be minket, de végül arra jutottunk, hogy jobb lenne, ha mi is mennénk, mint biztosítás. Nem tudom mennyire lesz veszélyes a küldetés, de azért minden eshetőségre fölkészülnék, ki tudja, milyen kísérettel utazik.
A megbeszélt időpont elérkezett, de a szamurájok, akikre vártunk nem és nem akartak jönni. Motoi kezdte elveszteni türelmét, amit nem is csodálok, a mi falunk nem a tökéletes katonáiról híres, de nagyon is nagy hangsúlyt kap a pontosság, mindenféle képen eljöhetnének pár napot gyakorlatozni, és majd meglátnák, hogy nem is éri meg annyira elkésni a megbeszélt időpontokról, mert hamar eljár a kiképző keze, ha nem is testi fenyítés, mindenképpen plusz munka esetleg erőnléti gyakorlat, amíg össze nem esik valaki. Míg azon gondolkodtam miféle büntetéseket szabtak ki rám és Motoira késésünkért, addig meg is érkeztek a szamurájok. Kicsit elfoglalt lehettem gondolataimmal, mert Motoinak kellett megragadnia a szót, bár lehet csak indulatai miatt kezdte ő a beszélgetést.
- Látom az uraknak  is sikerült megérkezni. Nekikezdhetnénk a munkának, vagy még szükségük lenne némi szíverősétőre?
Kezemet szám elé emeltem, hogy a szamurájok ne láthassák mosolyomat, lehet fölösleges volt, ugyanis jó, ha magukról tudtak, nem arról, ami körülöttük történik
A szamuráj megpróbál tiszteletet kicsikarni azzal, hogy „lefiamoz” minket, mit ne mondjak, ez a komédia jobb, mint amire számítottam. Motoi rendesen kiosztja őket, majd ismertetik a „tervet” amit megalkottak, míg ideértek. Az igazat megvallva, kiindulva abból, mennyi időt késtek, minimum egy ötven oldalas könyvet kitevő, mindenre kiterjedő és pár elemzést magában foglaló tervet vártam el, de be kellett érnem pár mondattal. Ez a küldetés nagyon eseménydús lesz, remélem nem túlságosan is.
A terv végül is az volt, amit a kereskedő ismerősünk ötlött ki, semmiben sem változtattak rajta, tehát az idő, amit eltöltöttek, az valóban ivással telt. A tervvel Motoi elégedett, én pedig nem firtatom, hisz ott voltam, mikor született, talán kicsit körültekintőbben kellett volna kiválasztani az embereket, akikkel végighajtjuk.
Én és Motoi elindulunk a megbeszélt hely felé, természetesen időben érünk oda, hogy fölmérjük a területet. Nem szeretem a meglepetéseket, főleg nem akkor, ha ilyen fontos dolgokról van szó. Van egy olyan sejtésem, hogy talán Motoi is eléggé félvállról veszi a küldetést, és nem tudatosítja, hogy itt egy nagyon csúnya dologba tenyerelhetünk, az ilyenféle ércek, mint ez, nem véletlenül ennyire keresettek, és nem véletlenül potyognak fejek körülöttük.
Motoi egyik szamurájunkat elnevezte Hick-nek, ugyanis ezt a hangot adta ki, mikor megpróbálta elmondani, mi a neve. Nem szóltam közbe, nem is nagyon érdekelt az igazat megvallva. Az út szélén álldogáltunk, Motoi figyelte a környéket, én pedig egy egyszerű csapdát állítottam, ha futnunk kellene, pár friss ágat elhajlítottam, és egy zsineget csináltam pár indából, ami a fákon nőtt, és kikötöttem őket a fához, nem nagy dolog, de elkészíteni sem egy nagy ördöngösség.
Míg én a csapdával voltam elfoglalva, addig Motoi megtréfálta Hick-et, aki ismét csókolózott egy üveggel, ennek nagyon rossz vége lesz. Az is megfordult agyamban, hogy nem véletlen, hogy ilyen kétbalkezeseket küldtek a segítségünkre, ami még inkább csak idegessé tett.
Lassan ideértek a szamurájok, én pedig egy jó helyet kerestem arra, hogy észrevegyem a kocsit, amin majd a kereskedő jön. Amint észrevettem, intettem Motoinak, hogy ideje elfoglalni helyünket, és megvárni, míg szamuráj „segítőink” megállítják, és elvonják a kereskedő figyelmét.
Mi Motoival az út másik felén bújtunk el, így a kocsi takar bennünket, és mi sem látjuk, mi történik a másik oldalon, az ablakon jutunk be, majd gyorsan az iratok után kezdünk kutatni. Mormogás hallatszik be a kocsiba, nem tudom, pontosan miről beszélnek, és eléggé bele vagyok mélyedve a keresésbe, kis időbe beletelik, míg rájövök, hogy nincs sehol sem az, amit keresünk. Mindenféle csecse-becse van itt, de iratokat nem látok. Szemem sarkából látom, hogy Motoi kinéz az ablakon, de nem tulajdonítok nagyobb figyelmet neki, gondolom, csak ellenőrzi, mennyi időnk van még. Ekkor eszembe jut, hogy megkopogtassam a székek alját, hátha valami rejtett rekeszben vannak a papírok. Szerencsém van, sikerül megtalálnom a papírokat, mikor Motoi hozzám szól.
-Sui várj, van még egy társa a kereskedőnek, egy ninja, aki a múltkor majdnem megölt mindkettőnket. 
Erre kinézek én is, igazat mondott, tényleg Ő az. A rosszabbik dolog pedig az, hogy a szamurájok egyik kezében pénzt a másikban bort az arcukon pedig mosolyt látok. Tökéletes embereket hoztunk el magunkkal, olyan lojálisak a küldetéshez, mint egy kurva a barátjához. Csak csendben megrázom fejem, majd intek Motoinak, hogy hozzunk létre bunshinokat, és próbáljunk meg elszaladni. Még jó, hogy állítottam egy csapdát legalább. Viszont ha itt a bandita, nagyon meg kell szaporáznunk a lépteinket, igaz, már nem vagyunk annyira kezdők, mint első küldetésünkkor, de még mindig nem vagyunk valami erősek, és ahogy emlékszem, ő már akkor sem volt gyenge ellenfél, éppen hogy csak megúsztuk élve. Tehát létrehozzuk a bunshinjainkat, az alapot a vánkosok szolgáltatják, amik a kocsiban voltak, majd elhagyjuk a szekeret. Épp időben, kintről már nagy vihorászás hallatszik, és ahogy hallom, már a borosüveget is fölnyitották. Hogy elvonjam a figyelmüket menekülésünkről, egy kunait hajítok a kocsi oldalába, hogy azt higgyék, valaki van bent. A bandita, aki több mint valószínű, hogy valamiféle ninja, egyből a kocsiban terem, és ellenőrzi a rejtekhelyet. Mikor rájön, hogy a papírok már nincsenek ott, lassan elhagyja a kocsit, majd átsétál a másik oldalra. Szerencsére lassan elérjük Motoival a csapda helyét, így visszapillantok, hogy megnézzem, mikor kell aktiválnom. A bandita visszasétál, majd a kunaival, amit a kocsi oldalába hajítottam egy vágással levágja a három szamuráj fejét, akik ponty módjára tátognak, majd egymás után a porba hullik a fejük. Nem voltak tökéletesek, de talán halált még sem érdemeltek volna. Ekkor odafordul a kereskedőhöz, szájáról annyit olvasok le, hogy már nincs szüksége a kereskedőre, és átdöfi a szívét. Ezek után egyből ránk néz, elég messze van, viszont megpróbálja felénk hajítani a kunait, ekkor aktiválom a csapdát, és a faágak elütik a kunait, ami erőteljesen vágódik egy eléggé távoli fába. A dobásban hihetetlen erő lehetett. A bandita még egy utolsó pillantást vet ránk, majd kiköti a kocsiból a lovakat, és lóháton távozik a tett színhelyéről.
Szerencsére a riadalmon kívül nagyobb bajunk nem esett, a rendőrségen elmondjuk mi történt, majd azt tanácsoljuk, hogy engedjék meg, hogy a papírokat magunkkal vigyük a falunkba, hogy ott a kódfejtők egy pillantást vethessenek rá, tekintettel arra, hogy a banditával már volt szerencsénk találkozni.

Miután hazaértünk küldetésünkről, jelentést tettünk a falu vezetőjénél. Nem volt nagyon boldog attól, amit mondtunk neki. Talán sejthetett valamit, esetleg annyira váratlanul érte a dolog, hogy nem tudta, hogy reagáljon. Rám és Motoira is nagy hatást tett a régi arc, akivel találkoztunk a küldetés alatt. Az sem volt semmi, amit a szamurájokkal végzett. Nagyon rossz érzés tört rám, hogy ennyi idő után sem lenne semmi esélyünk ellene, még kettőnknek sem. Egész héten lehangolt voltam, talán látszott is rajtam, hogy elvesztettem a kedvemet. A küldetéseket szó nélkül végeztem, miután végeztem velük a könyvtár helyett egyből a barakkba mentem, lefeküdtem, és csak azon gondolkoztam, mi lesz így velünk, semmiféle előrelépést sem tettünk eddig. A küldetések, amiket kapunk csak sétálgatások, azért végeztetik velünk, mert gyorsabban futunk, mint az átlagos ember. A vadászatok a legnehezebb és legnagyobb megpróbáltatást jelentő küldetések, ahol talán az egyetlen esélyünk van harchelyzetbe kerülni. Értem én, nem kerülhetünk ninjákkal szembe, hisz esélyünk sem lenne, főleg nem ilyen helyzetben. A papírok, amiket leadtunk a kódfejtőknek kicsit több ideig tartott föltörni, mint először gondoltuk volna. Nem tudtak pontos időt mondani mikor is lesz meg az eredmény, és még csak információt sem kaptunk a szöveg tartalmától, ugyanis annyira bonyolult volt a kódolás, hogy muszáj volt az egész szöveget föltörni, hogy értelmet nyerjen a tekercs. Még jó, hogy nem nyitottuk föl, állítólag valami durva genjutsuval volt védve, nem abból a fajtából, ami csak megbénít, hanem abból, ami örökre magéba zár. Elég ügyes lehetett, aki képes volt ilyen pecsétet elrejteni benne.
Tehát ilyen módon tengettem a hétköznapokat. Talán kicsit föltűnő is volt, hisz a kiképzőtiszt „javaslatára” fel kellett keresnem a falu vezetőjét. Tudtam merre kell mennem, de nem rohantam, minek, amilyen feladatot kapok, várhat. Nem hallottam semmiféle dologról, ami sürgős közbelépést igényelne. Az egyetlen sürgős dolog, ami volt, az az, hogy egy szekér nem messzire a falutól belehajtott egy lyukba, és kitörött a kereke. Egyből egy kisebb csapatot küldtek a megsegítésre, hisz mi van, ha nehéz a szekér, és nem tudja a tulajdonos fölemelni, és betenni az új kereket.
Ahogy azon töprengtem, hogy tudtam volna megoldani magam a problémát egy kötél és egy rögtönzött csörlő segítségével. Már majdnem elkezdtem rajzolgatni a poros útra, milyen módon szerkeszteném meg a dolgot, mikor észrevettem, hogy megérkeztem a falu közepére, és a vezető irodájának épülete előtt állok.
Elhessegettem a gondolatokat, hogy milyen mérnök is lenne belőlem, és fölballagtam a vezetőhöz.
-Áh, Benzaiten! Már vártalak!
-Jó napot kívánok! – majd meghajoltam.
-Úgy hallottam, valami nyomasztja a lelkedet. A legtöbb növendéket a kiképzőtiszt térítené észhez, de nem tudom, hogy alkalmasak lennének e rá a ti kiképzőitek. Mondd, mi a baj!
-Nem is tudom, a jelentésünkbe leírtuk, hogy találkoztunk a fű ninjával, aki megtámadta a falunkat, és láttuk, ahogy végzett a szamurájokkal. Van olyan érzésem, hogy még találkozunk vele, és most egyáltalán nem érzem úgy, hogy ezt a találkozást túlélném, vagy akár Motoival együtt is. Ez a probléma, valahogy nem érzem, hogy fejlődnénk, olyan, mintha egy képzés hónapokig tartana, anélkül, hogy akár egy kézjelet is tennénk, a küldetések sem jelentenek kihívást, amint valami nehézség lenne, szinte legyőzhetetlennek tűnik. Akármilyen harcba is keverednénk, nem hinném, hogy esélyünk lenne.
-Igen, értem mi nyomja a lelked. De tudnod kell, nem az határozza meg milyen erős egy shinobi, hogy mennyi jutsut tud, vagy az, hogy mennyi a chakrája, vagy az, hány S-szintű küldetést fejezett be. Igen, ezek mérvadóak egyeseknek, de minden shinobinak meg kell találnia a maga célját, miért akar jobb lenni, valami dolgot, ami nagyon fontos számára, ami miatt elmegy a végsőkig, kitart, és eltűr minden megpróbáltatást.
-Hát ez valahogy nem derített jobb kedvre.
-Akkor most adok neked egy küldetést. Más lesz, mint az eddigiek, remélem sikerül megbirkóznod vele. Új növendékek érkeztek a faluba, kiképzésre. Természetesen olyan telhetetlenek, mint te, nekik sem elegendő az a sebesség, amivel a képzéseik haladnak. Így elhagytak a kiképzőterepet, és valahol a faluban bujkálnak. A feladatot az, hogy megtaláld őket, és térítsd jobb belátásra, ha ez nem sikerülne, vissza kell hoznod őket a kiképzőterepre. Akár erő alkalmazás árán is. A többi információ ebben a tekercsben van.
-Egy kérdés. Miért magam megyek, ha erőt kell alkalmazni, nem lenne célszerűbb, ha többen mennénk? Alkalmasabb lenne megfélemlítésnek is.
-Te akartál nagyobb kihívást, old meg!- majd a kezembe nyomott egy tekercset, és kiküldött.
Miután jóformán kirúgott a vezető az irodájából kisétáltam, majd egy közeli ház tetején törtem fel a pecsétet a tekercsen.
A tekercsben az állt, hogy három fiatal, hat és két hét éves növendék lépett meg. Kicsit félretettem a tekercset, majd fölnéztem az égre.
-Hogy a fenébe lépett meg három kisgyerek a kiképzőktől, ez eléggé sántít.
Tovább olvasva rájöttem, hogy nem megszöktek a táborból, hanem nem jelentkeztek, a faluba még beléptek, de a kiképzőtelepre már nem érkeztek meg, viszont a falusiak látták őket, tehát nem emberrablásról van szó. Oké, akkor csak annyi a teendő, hogy megtalálom ezt a három gyerkőcöt, és visszavezetem őket a táborba.
A keresést a város piacán kezdem. Állítólag négy napja érkeztek a faluba, eddig lopásról nem érkezett jelentés, de mindenki megéhezik egyszer. Kéregetni talán nem fognak, ugyanis az nagyon föltűnő lenne, bár, ha sikerült találniuk egy öreganyót, lehet, hogy be is fogadta őket, és szegény macskáit lecserélte pár gyerekre.
Tehát az épületek tején álltam lesben, hátha sikerül elcsípnem valamit. Persze nem nagyon akaródzott nekem sem keresgélni, új ötletre elég volt rájönnöm, majd ha ez nem működik. Fél napi várakozás után valami furcsára lettem figyelmes. Egy kislány nézett ki az utca sarkáról. Körbenézett, majd hirtelen megiramodott sikoltozás közben az egyik árus felé. Nem is sikoltozás volt, inkább vihorászás.
-Ügyes!
Ahogy rohant előre mindenki őt nézte, ki ne nézne rá egy rohanó kisgyerekre, nehogy kárt tegyen benne, vagy csak nevessen egyet azon, hogy viselkedik. Viszont a háttérben megláttam a kettő srácot is, akik az egyik halász halára fenték a fogukat. A halász is, természetesen, a fiatal lányt nézte, így fel sem tűnt neki mi történik.
Nem akartam közbelépni, így egyből a sikátor felé vettem az utat ahonnan kijöttek.
Mikor a kislány is visszaért, és elérkezett az idő, hogy elosszák a zsákmányt, akkor ugrottam le mögéjük.
-Szép jó napot kedveskéim!
Riadtan néztek rám, bár gondolhatták volna, hogy a tolvajokra hamar rájár a rúd, bár gondolom a halász azt sem tudta, hogy eltűnt a hala, nem valami díjnyertes jószágot csórtak el, hanem inkább valami csalihalféleséget. Igazat megvallva megesett rajtuk a szívem. Tudom én is, milyen, ha muszájból van itt az ember.
-Éhesek vagytok?
Szó nélkül bólogattak.
-Akkor gyertek, meghívlak titeket egy ramenre. Szerencsétek, hogy jó kedvemben kaptatok el, és nem egyből a rendőrségre megyek veletek. Miért kellett ellopni azt a fránya halat?
-Mert éhesek vagyunk! –tört előre az egyik fiú, akinél a hal volt. Tehát ő a banda vezetője.
-Mit kerestek itt?
-Shinobinak akarnak nevelni minket, de mi nem szeretnénk azok lenni!
-Tudjátok mit, először együnk, aztán beszéljünk ilyen dolgokról!
Csöndben vártuk, míg meghozzák az ebédet, és csendben is fogyasztottuk el. Ez után azt tanácsoltam nekik, hogy menjünk el a falu közepére a tóhoz, ott ilyenkor úgy sincs senki, megbeszéljük ezt az egész shinobis dolgot.
Megtudtam, hogy ők is, mint én és Motoi, egy faluból származnak. Szokás szerint, őket is idehozták, hogy kiképzésben részesüljenek. Nagyon nehezen viselték a családtól való elszakítást, ez nekem és Motoinak kicsit könnyebben ment.
Elmondtam nekik a történetemet, hogy kerültem a faluba, és hogy nem is olyan rossz itt, ha úgy vesszük, ingyen étel, lakhely, sőt, még pénzt is kapnak a küldetések után, de hajthatatlanok voltak. Ekkor odaléptem a tóhoz.
-Ha szomorú vagyok, mindig a vizet nézem. Szeretnék olyan lenni, mint a felszíne. Amint látjátok, ha beledobom a követ, akkor fodrokat vet, de egy idő után lecsendesedik. Így kell viselkednie minden embernek. Lehetetlen, hogy sose legyen rossz kedved, de egy idő után elmúlik, és minden visszatér látszólag a normális kerékvágásba, noha a kő ott lesz a tó fenekén. Ha mindhárman kitartóak lesztek, és edzeni fogtok, lehetőségetek lesz, hogy más embereket befolyásoljatok, megváltoztassátok életüket. Nehéz most megértenetek, de ha most kitartóak lesztek, hosszútávon csodálatos dolgokban lehet részetek, igaz, shinobik vagytok, tehát szörnyű dolgokat is át fogtok élni, de mint a tó felszíne, minden visszatér a nyugodt állapotba, ezért van szükségetek a kiképzésre, hogy mindezzel meg tudjatok birkózni.
Ránéztem a fiatalokra, majd rájöttem, miért is én kaptam ezt a küldetést. Nekem is fontos volt, hogy tudatosítsa, a rossz dolgok elmúlnak, és visszatér minden a maga megszokott útjára.
Megegyeztem a fiatalokkal, ha bármi problémájuk van, forduljanak nyugodtan hozzám, és ha tudok, segítek nekik, végül is bajtársak vagyunk.
Visszatérve a vezetőnkhöz, hogy leadjam a küldetést, a kódfejtők álltak az irodában. A tekercset egyből leraktam az asztalra, majd a shinobira néztem, akinek a kezében a végeredmény volt.
-Na mi az? Mi volt benne?