Suijin Benzaiten

A férfi, akit Uchida Karakadinak hívnak

A Bishamonba való belépés után egyből a Víz Országának fővárosába vezetett utunk Motoival, méghozzá nem is akár kihez, egyből a Mizukagehoz. Nem öntött el különösebb érzelem e ténnyel kapcsolatban, még mindig nagyon friss volt bennem apám elvesztésének emléke, annak ellenére, hogy mindenki arra nevelt, hogy az érzelmeket öljem ki magamból. Állítólag az érzelmek gyengévé tesznek, túlságosan óvatossá vagy álmokfutóvá. Apám utolsó mondatának hatására magam mögött hagytam a falunkat. Utolsó szavaival pont ebbe a faluba küldött, egy emberhez, akiről azt sem tudni kicsoda, micsoda. A Bishamoni kínzást vezénylő kunoichi sem volt segítőkész ha az útbaigazítást vesszük alapul, ha a csontigazítást, akkor máris fölírhatunk a számlájára egy piros pontot. Uchida Karakadi. Megjegyeztem a nevet, annak ellenére, hogy csak egyszer hallottam. Életem során még csak hasonló nevet sem hallottam. Nem tudtam, hogy ez a tény most megnyugtasson, hogy egy lényegtelen embert kell megtalálnom, vagy megrémítsen, hogy egy olyan embert kell megtalálnom, akinek elszánt érdeke, hogy titokban maradjon holléte, mi több, ezt sikerül is elérnie. Nem állítom, hogy kitűnő kapcsolataim lettek volna akármelyik Anbus osztaggal, akik emberek megtalálására specializálódtak, de egy kettőt ismertem az alacsonyabb rangúak közül, és sosem említettek, még csak hasonló nevet sem. Igaz, falunk nem volt a legjobb a hírszerzésben sem.
Állítólag ebben a faluban tartózkodik, nem tudtam merre keressem, nem tudtam, hogy bárki is útba tudna igazítani, hisz én magam is egy lényegtelen idegen voltam. Még mielőtt a Mizukage palotájába mentünk volna, szétváltunk kicsit Motoival, hogy fölmérjük a terepet. Persze csak annyira, hogy ne keltsünk föltűnést. Nem szerettem volna még egy kis vállveregetést, esetleg kínzókamrát a falu kunoichijaitól. Ahogy sétálgattam, nagy általánosságban a falujaink hasonlóságára figyeltem fel. Háborús időket élünk, mindenki elővigyázatos az idegenekkel szemben. Nem szívesen látott vendég vagyok. És még csak nem is tudják, hogy valójában idegen faluból származom. Az elővigyázatossághoz már annyi is elég, hogy még sosem láttak ezen a környéken. Nem nagyon okolhatom őket. Mindenki a saját javát keresi, ha elkerülheti a húzós pillanatokat, inkább elkerüli. Ezen semmi kivetnivaló sincs.
Ahogy sétálgattam, valami furcsa hangra lettem figyelmes, de nem nagyon foglalkoztam vele, ugyanis pár kölyköt vettem észre, amint egy kutyát rugdalnak. Egyből elöntött a harag, az utca másik oldaláról kiabáltam.
-Hé, ti! Hagyjátok békén, veletek egyenrangú ellenféllel kezdjetek ki!
Mi sem kellett több, egyből mind a hárman rám figyeltek.
-Ki vagy te? Mit képzelsz, megszabod, hogy mit tehetünk és mit nem? Nem látod, hogy geninek vagyunk?-mutatott a fejpántjára. Kicsit mosolyogtam rajta.
-Genin létedre egy kutyán kell kitöltened a dühödet?
Erre feltűrte a pulóverét és bólintott egyet, gondolom, barátai felé.
Kezem lassan a kunaim felé csúszott, viszont bevillant, hogy lehet nem lenne értelme magamra vonni az egész utca figyelmét. Hallottam, hogy ebből a faluból démonok kerülnek ki, mint shinobik, szóval, a kutyakínzás belépő szint lehet az akadémiára. Célomat végül is elértem, a kutyát békén hagyták, de most mit tegyek. Nem lenne célszerű megverni őket, még akkor sem ha valahogy sikerülne, csak követnének, és várnák az alkalmat arra, hogy visszafizessék az ingyenmasszázst. Egy lehetőség maradt, hagyni magam megveretni és várni míg megunják? Végül is... Már eléggé tűröm a verést és kínzást, talán ezt is bevállalhatnám.
Túl sokat gondolkodtam azon, hogy mit tegyek, a következő dolog, amit észreveszek, az, hogy  a földön vagyok, és elégge sajog az arcom egyik fele. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy egy genin ekkorát tud ütni. De ha már a földön voltam, akkor ott is maradtam. Arra jöttem rá, hogy mind egy nekik, hogy egy kutyát rugdalnak vagy engem. Szemem egyik sarkából a kutyát figyeltem, ahogy egyre távolabb biceg tőlünk. Mikor elfordult az utcán, egyik zsebemből egy füstbombát dobtam le. A helyzet kicsit meglepte a genineket, mert egyből abbahagyták amit eddig oly lelkesen tettek, kicsit köhögtek, majd forogni kezdtek a sűrű füstben. Ez alatt az idő alatt sikerült megszöknöm. Nem mentem messzire, csak abba az utcába, ahova a kutya fordult. Nem éreztem magam legjobban, gondoltam a kutya sem fogja jobban érezni magát.
Az utcában elég kevés ember volt, ami meglepő, hisz a város többi részén nagy volt a nyüzsgés. A kutyát már semerre sem láttam, csak egy öreg ember volt az utca felében, lehajtott fején egy szalmakalap volt, eltakarta az arcát.
-Kölyök, mit keresel ilyen messze az otthonodtól?
Körbenéztem, nem tudtam, hogy kire gondol, de láttam, hogy hirtelen már csak ő és én voltam az utcában. Csak hallgattam, majd megpróbáltam közelebb menni hozzá.
-Nem hallasz? Mit keresel ilyen messze az otthonodtól?-majd csettintett egyet, és a térdemre estem.
Hirtelen fájdalmat éreztem egész testemben, majd hirtelen bevillant a furcsa hang, a furcsa utca, az egész olyan furcsa volt. Csak nem genjutsu?
- Kai!
- Látom nem vagy annyira ostoba, mint azt eddig gondoltam. Ki az, aki hagyja magát összeverni csak azért, hogy egy kutyát megmentsen?-közben fölemelte a kalapját. Egy eléggé idős férfit pillantottam meg, különösebb ismertetőjegy nélkül. Nem tudom, honnan tudta, hogy nem ide valósi vagyok.- De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
- Egy férfit keresek, Uchida Karakadit, apám utolsó kívánsága volt, hogy találjam meg.
- Nem lep meg, hogy meghalt, sokban hasonlítasz rá, ő is inkább föláldozta volna magát egy másik emberért, ahelyett, hogy mentse saját életét, még akkor is, ha az az ember az ellensége volt. Hallottam a támadásról, de mire a faludba értem te már sehol sem voltál. Majd olyan híreket hallottam, hogy a Víz Országába mentek Motoival. Még jó, hogy a háborúban könnyű kiskapukat találni, így elég gyorsan rádbukkantam. Apád azért küldött hozzám, mert azt hiszi, hogy érdekel, hogy a múltban egy csapatba tartoztunk. Motoi apja, a te apád és én, mindannyian a Yugakure Országából származó ninják vagyunk. Mi sem értettünk egyet a Vének Tanácsával, így hát mi is megszöktünk. A külömbség annyi, hogy nem olyan satnya shinobik voltunk, mint ti. Benzaiten vagy, ezt senki sem veszi el tőled, de gondolom, hogy a könyvedről és a két kardról semmti sem tudsz, és arról sem tudsz semmit, hogy a családod honnan származik, és mi is volt a feladata az egész családfádnak. Most szeretném leszögezni, nem áll szándékomban segíteni neked, csak a kötelességemet tudom le. Egyszer apád megmentette az életem egy küldetés alatt, gondolom a könyvbe mindent beleírt, és ahogy rádnézek, soha a büdös életben nem jössz rá mi volt az a küldetés, de nem ez a lényeg. Megígértem, hogy ha meghal, és elérkezettnek látom az időt, akkor majd tanítalak titeket. Még sok ideig tart, míg eljön az az idő. Nem fogok beleavatkozni az életedbe, de tudd, hogy figyellek. Mivel sikerült Motoival együtt elérnetek a Víz Országába, ezért megjutalmazlak titeket. Elmondom, hogy a kettő kard, a nodachi és a wakizashi, nem midnennapi kardok. Csak úgy, mint a könyv ami nálatok van, több titkot rejtenek, mint ahogy azt gondolnátok. A Benzaiten család mindig is az egyensúlyra törekedett, csak úgy mint a Motoi, de mind a két család más utat választott. A Benzaiten sarjak mindig is kitartóak, keményfejűek voltak, fejjel a falnak. Megvolt hozzá az erejük, hogy áttörjenek akár milyen falat, de sokszor hiányzott a mértéktartás az önfeláldozás terén, inkább törték szét saját fejüket. Ők használtál a nodachit, ha elég erős leszel a könyből többet is megtudhatsz róla, most, ahogy látlak, jó ha úgy tudod használni mint egy bot, kétlem, hogy képes lennél kettőnél többször lesújtani vele. Motoi családja a wakizashit használta. A család inkább a gyorsaságra helyezte a hangsúlyt, mondhatni bérgyilkosok voltak, de ez csak a látszat, nem bérgyilkosok voltak, csak a technikájuk volt hasonló, mint mondtam, az egyensúlyra törekedtek mindig.
Miután befejezte mondandóját fölállt. És elkezdett sétálni a másik irányba.
- Ez mit jelentsen? Most akkor mi fog történni?
- Éled az életed legjobb belátásod szerint. Ha elérkezettnek látom az időt, újra megkereslek.
- És mi van, ha én talállak meg?
- Sosem láttál még, hogy találnál meg.-majd átsétált az egyik falon.
Szóval genjutsu a genjutsuban. Gondolhattam volna, túl egyszerű volt föloldanom. Pár pillanat múlva a technikát föloldják, és egy parkban találom magam egy fa alatt heverészve. Gyorsan összeszedem a gondolataim, és a Mizukage palotája felé veszem az irányt, nem szeretnék késni. A most történt dolgokat pedig majd elmondom Motoinak, ha egyedül leszünk. Legalább már tudom, hogy ki is ez az Uchida Karakadi, legalább is remélem.

Az éneklő kard
 
Mindig is nagyon érdekelt a kardkészítés, és kirándulásaink során a Vas Országába alkalmam nyílt a lehető legtökéletesebb munkákkal találkozzak. A kardok kivitelezése páratlan volt, páratlan volt a többi országhoz képest, akik nem nagyon foglalkoztak ekkora méretű fegyvergyártással. Viszont ami a különlegességeket illeti, minden ország rendelkezett valami sajátos tulajdonsággal rendelkeztek, és messze földön híresek voltak. Most nem a legendás fegyverekről beszélek, hanem valamivel gyakoribb, de nem mindenhol ismert kardokról, és készítőikről. Ezek a mester kovácsok legtöbbször elhagyatott helyeken laktak, talán azért, mert nem akarták, hogy a különleges technikájukat valaki ellesse tőlük. Ismerték a mondást, hogy ha valaki vesz száz kardot, felfegyverezhet száz embert. Viszont ha valaki egy hű kovácsot talál, fölfegyverezhet egy egész seregét.
A legtöbb ilyen mestert fölkutatni hosszú idő, ha az embernek nincsenek ismerősei. Szerencsémre kalandozásaim során szert tettem olyan kapcsolatokra, amik lévén közelebb kerülhettem a fegyverkészítéshez, és pár különleges technika elsajátításához is.  Tenchu Ayame, akivel a sors összehozott jó barátok lettünk, és ő tis nagyon érdekelték a különleges tárgyak és szerkezetek. Az egyik küldetésünk pont különleges fémek fellelésével telt, amik bizonyos tulajdonságokkal ruházták fel a belőlük készült tárgyakat, és különleges módon, chakra kibocsátással és érzékeléssel kutatnak fel. Nagyon érdekes technika, és a közeljövőben szeretném is elsajátítani, ugyanis tökéletesen kompatibilis a másik érdeklődési körömmel, ami nem más, mint a fegyverkészítés.
Mindig is úgy gondoltam, hogy a legkülönlegesebb kardokban a készítő képes beleolvasztani saját jellemét, ami visszatükröződik a fegyveren. A Vas Országából származó fegyverek nagy része tömeggyártásból származott, tehát más szempontok voltak fontosak a gyártásnál, hogy a lehető legtöbb ember a lehető legjobban használja. Így természetesen sokan tudtak elégséges módon harcolni, viszont csak páran kiválóan, és azok közül is csak párnak volt különlegesen jó harcmodora vele. Viszont a kovácsmesterek fegyverei egy teljesen új szintjét képezték a fegyverkezésnek és harcmodornak. Ezek a fegyverek specifikusan egy embernek készültek, így a készítőnek alkalma volt a fegyvert a használójához tartoztak, és nem kellett sem a használót, sem a fegyvert nem szabták a másikhoz.
Egyik nap Tenchu levelét olvastam, amelyben az állt, hogy egy különleges fémet szállítanak a vízesés egyik fegyverkovácsához, aki nem messze a falunktól egy erdőben lakik. Természetesen nem kellett ennél több nekem, egyből megbeszéltem a feletteseimmel, hogy kaphassak egy nap szabadot, amikor Tenchu erre jár. A küldetéseket Motoi vállalta át tőlem, de ebben az időben nem sok dolog történt, tehát nem kellett aggódnom, hogy megszakadna a munkába, míg én az ismerőseimmel a hobbimat űzöm.
Tenchu pár nappal a levél érkezése után ért a falu közelébe, már reggel óta vártam rá az egyik útkereszteződésnél, mikor dél körül megláttam feltűnni azzal a személlyel, aki a különleges fémek felkutatásában volt járatos.
-          Jó napot! Szia, rég láttalak!- köszöntem oda Tenchunak. Merre megyünk tovább?
-          Szerbusz! – nevetett rám kedvesen. Pár órányi sétára van a hely, ahol leadjuk ezeket a fémeket, és majd ha a kovács méltónak találja az olvasztott fémet, akkor kardot készítenek belőle.
Sétánk alatt sokat tudtam meg arról, mivel tengeti idejét Tenchu. Neki is hasonló volt az érdeklődési köre, mint nekem, ő is nagyon érdeklődött a különleges ércek és fémek iránt, és természetesen a felkutatásuk miatt. Megosztotta vele a technikát nagy vonalakban, és elmondta, hogy bár sokat tud, de még mindig csak segéd ebben a műveletben. Hogy bemutassa mit tanult, elővett egy tasakot a hátizsákjából, majd különféle fiolákat mutatott. Pár fémet ismertem én is, de egyes fémek számomra ismeretlenek voltak. Természetesen nem voltam bányász, és más dolgokat sajátítottam el életem során, de nagyon lekötött a bemutató.
Tenchu elővette az első fiolát, amiben ha jól láttam vasérc lehetett. Rátette tenyerére, majd egy kis idő múlva kezembe adta a fiolát. Kicsit meleg volt, mintha energiát vezetett volna bele.
-          Érzed?
-          Igen, de nem tudom mi ez.
-          Chakrát vezettem a fémbe, mivel ninja vagy, és talán hajlamod is az ércek felkutatására, de majd idővel elválik. Most nagyon sok energiát vezettem az ércekbe, ami az egész dolog trükkje, egy mindennapi ember is talán valami furcsát érezne, ha kezébe fogná.
Elgondolkodtam, amit mondott, talán lehet, hogy nekem is el kellene kezdenem ezzel foglalkozni, nagyon vonzott minden, mikor a semmiből valamit készítünk, főleg ha valami hasznosat.
A másik útitársam csak figyelte a dolgokat, nem sokat beszélt. Az ő hátán is volt egy hátizsák, több mint valószínű, hogy érc volt benne.
Elérkeztünk egy Buddha szoborhoz, ekkor betértünk az erdőbe, majd egy újabb óra séta után megérkeztünk úti célunkhoz. Kettő kis épületet láttunk. Az egyiknek magas kéménye volt, amiből fehér füst szállt az ég felé. Furcsa volt, ugyanis az erdő széléről nem volt látható ez a füst.
Tenchu kísérője eltűnt a másik házban, majd egy öregapó kíséretében jött elő. A férfi nagyon öregnek tűnt, viszont keze nagyon izmos volt, még akkor is ha fejét már ősz hajszálak borították.
-          Jó napot fiatalok! Látom nagyon jó minőségű ércet hoztatok nekem, mire szeretnétek fölhasználni?- szeme szinte csíknyira zsugorodott, amit talán csak nagy mosolya tudott kompenzálni.
-          Igen, ezt a kardot egy konohai kereskedő megbízásából. Egy különleges fémet hoztunk, ami képes lángra lobbanni, ehhez természetesen chakrát használ. A kereskedő nem ninja, tehát nem tudja kontrolálni a chakrát, amit bele kellene vezetni, ezért egy több rétegű kardot kell készítenünk. Egy soshu kitae típusú kardra gondoltunk, aminek magja a fém, ami elvonja a chakrát a használójától, a mag körül pedig két oldalról a chakra átalakítására szolgáló lemez kellene, ami lehetővé tenné, hogy a kard láthatóan úgy nézzen ki, mintha égne. A pengéje pedig a biztosíték lenne, chakrával töltődne fel, és ha elér egy bizonyos szintet, ami meggátolja, hogy a mag további chakrát vonjon el. A kereskedő azt mondta, hogy a fegyver nem harcra lesz használva, hanem csak „promóciós” jelleggel. Ezzel a visszacsatolással pedig megakadályozható lenne, hogy valaki harci eszközként használja, ugyanis a fegyver magától leállna, és ha valaki túl sok chakrát áramoltat bele, akkor a visszacsatolás és a mag egybeolvad, így nem lenne többé használható. Természetesen vágóeszközként használható, de mivel nem akar a kereskedő harcolni, ezért puha fém lesz a penge, semmiféle edzés nem kell rá, tehát a puha penge miatt használhatatlan lenne hosszútávon.
Tátott szájjal hallgattam végig, amit Tenchu mondott, libabőr futkosott a hátamon, mikor mondta, hogy mit miért kell úgy csinálni, ahogy. A kovácsmester csak bólintott, majd elindult az olvasztó felé. Megkérdeztem vele tarthatok e, csak bólintott, tehát vele mentünk.
A mestert nem zavartuk, csak figyeltük, ahogy dolgozik. Valami furcsa volt benne, saját maga néha bele-belefújt a fémbe.
-          Látom, kíváncsian figyeled az olvasztás folyamatát. Az „iskola”, amit én követek, úgy tartja, hogy a fémbe, kardba, a készítő lehel életet. Amit látsz, az ez. Majd a kezem felé nyúlt.
Ahogy ráfújt, ugyan olyan érzésem volt, mint mikor a fiolát fogtam a kezemmel. Tehát nem csak a fémet munkálja meg, hanem a chakrájával is formázza.
Egy óra hevítés után a bácsi visszatette fejére a kalapot, és kisétált. Kicsit megilletődtem, nem tudtam mit tegyek.
-          Mi az? Itt fogod nézni, ahogy, kihűl a fém? Gyere be a házba!
A házba érve különféle eszközöket láttam, és különféle kardokat a készítésük különböző stádiumában.
-          Egy kardot általában egy-két hónap alatt készítek el. Amit láttál, a fém megolvasztása a második lépés, az első lépés a tökéletes fém megtalálása. Miután megvan a fém, a megrendelés alapján tervezzük meg a kard felépítését. Ez után, attól függően, hogy milyen bonyolult a felépítése, pár naptól akár évekig tartó szakasz következik, ami a fémek ötvözéséből áll, hogy a megfelelő feladatot lássák el a kardban. Ez után következik a penge élezése, és csiszolása. Mit ér egy penge, ha csorba, mit ér egy kard, ha nincs tökéletesen kiegyensúlyozva? Ez a folyamat nagyon fontos, sokan elfeledkeznek róla, aprólékos munka, de ha egy dísznek való kardot készítünk, ez az első dolog, ami szembeötlik a vásárlónak. El kell, hogy mondjam, nem készítek akárkinek kardokat, mivel én leheltem beléjük lelket, fenntartom a jogot arra, hogy eldöntsem, ki használhatja.
Szótlanul hallgattam a több órányi mesét a kardokról, amit a házában tartott, mindegyikről volt egy története, és mindegyiknek volt egy mondanivalója is.
Az este gyorsan eltelt, mivel a kard még egy jó ideig nem készül el, és a megrendelő egyenesen ide jön, nem volt miért maradnunk, és az igazat megvallva, nem számoltam a több napos ittléttel mikor kértem, hogy engedjenek el. Motoinak már agyára mehet a sok takarítás a faluban, így hát elköszöntem az öregembertől, és Tenchuval és kísérőjével elhagytuk a házikókat, majd elindultunk a Buddha szobor felé.
 
 
// Ez a kaland egy felvezető lenne, hogy karakterem engedélyt kapjon elsajátítani ilyen különleges fegyverek készítését, természetesen bővítményben/kalandban tanulná meg az eltérő eszközök gyártásának módját.//

A Fehér Farkas odúja



Sui mindig is örömmel olvasott történeteket, ami a családjáról szólt, esetleg valami természetfeletti dologról. Nem tagadta, hitt benne, hogy léteznek misztikus lények, olyanok, amiket nem gyakran látnak az emberek. Nem hitt benne, hogy a világ csak abból állna, amit a szemünk lát. A családi ereklyék között, amiket akkor hozott el, mikor elhagyta faluját, volt egy különleges könyv. Ez is olyan dolog volt, ami nem volt mindennapi, és a sors, vagy esetleg egy felsőbb erő, révén tudta meg, hogy kell használni, és hogy valójában rengeteg információt tudhat meg az arra érdemes személy belőle.
Így történt hát, hogy egy esős napon az előbb említett könyv került kezébe, ami legkedveltebb olvasmányai közé tartozott, majd kinyitotta, és a pecsétet föloldva beleírta ezeket a szavakat, *Családom története*. Kisvártatva megjelentek a betűk a könyvben.
 
Régen, réges-régen, mikor még démonok és Onik járták az erdőket, az emberek nem egymás ellen, hanem a másvilág, Yomi no kun, lényei ellen is kellett megküzdeniük. Egy nap,  egy róka tért be a falucskába, aminek környékén történetünk játszódik. Az éj leple alatt osont, hogy senki se vegye észre, hogy is vehette volna, hisz egy yakot csak az láthat, aki maga is megszállt ember.  Alkonyatkor érkezett a falu közepére, ahol egy gyönyörűséges nő alakját vette föl magára. A falucska kihalt volt, csendes. Ahogy haladt előre lassan köd ereszkedett a völgybe, majd az ablakokból látszó gyertyák fénye egyre halványabbá vált, mígnem kis pislákolás után a ködbe merültek.
A nő hangtalanul, szinte lebegve, haladt előre, egyetlen jele mozgásának a körülötte kavargó köd volt, túlvilági csönd honolt körülötte.  Egyenesen a falucska szélén lévő házhoz ment, ahol történetünk főhőse tette meg élete első fontos lépését.
Mikor a yako bepillantott az ablakon, akkor sírt föl először anyja és apja nagy örömére. Örömük nem tartott sokáig, ugyanis abban a pillanatban, ahogy anyja mellkasára helyezte gyermekét apja az ajtó kinyílt, majd sűrű köd ömlött be a szobába, mintha füst lepte volna be a kis kunyhót.
- Inari Okami küldött- kezdte beszédét. Elsőszülött fiadat kéri tőled, cserébe megkíméli a faludat a pusztulástól. Mit válaszolsz?- majd mélyen a gyermek apja szemébe nézett, akin látszott, hogy az érzelmek erőteljesen kavarognak benne, hisz nem tudta, mi tévő legyen, örüljön elsőszülöttjének, vagy sírjon, hogy egyből el is veszti, méghozzá Inari kérésére.  – Látom nehéz a döntés, hadd hozzam meg helyetted. – Egy pillanat alatt ott termett a friss anyuka mellett, majd levette mellkasáról a gyermeket, aki egyből erőteljes sírásba kezdett. Megérintette homlokát, majd az újszülött elhallgatott. - Mint hírnök érkeztem, nem tartom nagyra az embereket, vadásztok a magamfajtára, legszívesebben halva látnátok. De ha szemtől szemben állunk, megfagy a vér bennetek, ezt nevezitek életnek? – Majd arcán megváltoztak az arcvonások, sokkal rémisztőbb lett, mintha enyhíthetetlen vérszomj vett volna erőt rajta. – Elvettétek tőlem a legkedvesebb lényeket számomra, így hát én is így teszek! – Kezét a nő mellkasára helyezte, aki egyből felnyögött, majd elvesztette eszméletét.
- Elég!- szólalt meg hátulról egy öregember rizses zsákkal a hátán. – Nem ezért küldtelek!
A yako visszatette a gyereket a nőre, majd eltűnt a férfi szeme elől. Az öregember odasétált a nőhöz, és mint a yako ő is megérintette mellkasát. Erre újra magához tért.
- Kamia Benzaiten, elnézésedet kérem, hogy ilyen késői órában zavarlak, de tisztességes ember vagy, mindig mások javát nézted, még akkor is, ha ellenségedről volt szó. Úgy döntöttem, megjutalmazom házadat. Elnézésedet kérem a körülmények miatt, de nem számítottam rá, hogy a yako ennyire ellenszenves az emberekkel. Amint megéreztem mi történt jöttem. Elsőszülött fiadat magamhoz veszem a Fehér Farkas Odújába, de nem szeretném, hogy elvessze apja, és vérvonala erényeit, ezért majd csak hetedik életévének betöltése után jövök érte, addig neveld legjobb tudásod szerint.
Kamia térdre esett, megcsókolta asszonya kezét, majd újra az öreg férfira tekintett, aki ekkor már sehol sem volt. Az ajtó csukva volt, kint a köd elszállt, és nem lehetett mást hallani, csak a tücskök kinti ciripelését. Mintha csak egy rossz álomból ébredt volna föl, asszonya semmire sem emlékezett, és az évek múlásával az események a feledés homályába merültek, egészen addig, míg az ifjú Benzaiten sarj be nem töltötte hetedik életévét. A faluban szokás volt minden fiatalt kiküldeni az erdőbe, ahol  a buddhista szentélynél kellett meditálniuk.
Benzaiten is így tett, útra kelt, hogy meditáljon magányosan a szentélyben. A szentély nem volt messze, félnapi járásra volt a hegyekben, természetesen ünnepekkor néha a faluból páran ott is maradtak huzamosabb ideig, de ez az időszak a fiatalok meditálásának volt szentelve, és senki sem járt a szentély közelében sem. Útja során egy öreg fegyverkováccsal találkozott, aki készletei eladása után tért haza, útja pont a szentély közelében vezetett el, állítása szerint. Mivel öreg volt, és pár fegyvere meg is maradt, amiken nem tudott továbbadni, Ruzeku úgy döntött, hogy segít az öregembernek. Apja mindig arra tanította, hogy segítsen az embereknek, mert csak így lehet jobb világot teremteni. Tempója a társaság és felszerelés miatt visszaesett, így félúton rájuk esteledett. Az öregember föl volt készülve, hisz vándorárusként gyakran éjszakázott a szabad ég alatt, utolsó falat ételét megosztotta Benzaitennel a segítségéért cserébe, majd nyugovóra tértek.
A yako, aki hét évvel ezelőtt járt nálunk figyelmesen követte őket, és mikor nyugovóra tértek, álmot küldött Ruzekura. Az álomban családját ellenséges emberek fogták el, faluját fölgyújtották, ismerőseit lemészárolták. Ruzekunak családja mindennél fontosabb volt, álmában ezek a banditák váltságdíjat kértek szülei életéért cserébe. Ekkor Ruzeku fölriadt, álma olyannyira valóságos volt a yako varázslata miatt, hogy komolyan elhitte, hogy ez történt. Ránézett az öregemberre, akinek oldalán az aranyzacskó lógott tömve pénzzel, karnyújtásnyira tőle pedig egy penge, amit az öregember készített. Ruzeku magához vette a kést, kihúzta hüvelyéből, majd pengéjét maga felé fordította, és az arcát nézte. Elgondolkodott eddigi életén, apja tanításán, és azon, hogy mit kell tennie, hogy a világ jobb legyen. A kardot messzire dobta egyenesen egy bokorba, ahol a yako volt megbújva. A varázslat megtört, és az öregember is fölébredt.
-          Ruzeku Benzaiten, Inari Okami vagyok, a Fehér Farkas odú kapujának őrzője. Apád tisztességes ember volt, és tisztességes embernek nevelt téged is. Vérvonalának ajándékozom tudásomat, amit majd te adhatsz tovább. Te is tisztességes vagy, nem fogott rajtad varázslat, és nem térített el a helyes útról. Kövess,  elvezetlek, a helyre ahol élni fogsz.
Ruzekut meleg érzés fogta el, nem tudta miért, de beleegyezett, és követte az öregembert.
Egy sziklafalhoz érkeztek, majd Inari megérintette a falat, minek hatására kis ajtó nyílt rajta. Egy kis tisztásra érkeztek egy vízeséssel. Ezen fölül semmi más nem volt ott, talán pár cseppkő még a vízesés oldalán. Ránézett Inarira, aki mosolygott egyet, majd elment. Kis idő után egy 7 farkú róka jelent meg Ruzekut előtt.
- Inari szolgálója vagyok, és én fogok segíteni neked abban, hogy tested és elmédet is felkészítsd arra, hogy Inari átadja tudását.
Ahogy teltek múltak az évek, Ruzeku lélekben és fizikumban is egyre érettebbé vált, minél erősebb lett, annál kevesebbet járt a hétfarkú róka. Legtöbbször meditáltak, és az élet értelméről beszélgettek. Próbáltak rájönni, miért is viselkedik az ember úgy, ahogy. Majd egyszer csak a róka nem jött többet. Ruzeku Inarit sem látta azóta, hogy a tisztásra vezette. Pár hét elteltével Ruzeku úgy döntött, hogy elhagyja a tisztást, és megpróbálja megkeresni vagy a rókát vagy Inarit.
Keresése során kis idő után egy falucskára bukkant, nem akart bemenni, nem akarta megzavarni az embereket, kívülállónak érezte magát, így hát csak távolról figyelte őket. Ahogy telt múlt az idő, egy lányra lett figyelmes, aki mindig, csak úgy, mint ő, a falut kémleli. Egyszer odamerészkedett hozzá, és megszólította.
- Szia, Ruzeku vagyok, látom te is a falucska embereit kémleled.
- Igen, mindig is nagyon érdekeltek ezek az emberek. Engemet Mutorinak hívnak. Örülök, hogy megismertelek.
-  Én is örülök, Mutori. Milyen gyakran jársz errefele?
- Ahogy időm engedi, mostanság egyre gyakrabban van időm itt lenni. Egy gyermekre vigyáztam eddig, de lassan felcseperedik.
- Nem zavar, ha veled figyelem majd a falucskát?- kérdezte Ruzeku ujjait tördelve.
- Nem, valójában örülök is a társaságnak.
Ahogy a falucskát figyelték egyre jobban megismerték egymást, Ruzeku elmondta honnan származik, most hol él, és hogy szeretné, ha a világban minden ember jó viszonyban lenne a másik emberrel. Megmutatta neki a tisztást. Majd együtt jártak be a falucskába, amit figyeltek. Megbarátkoztak emberekkel, de boldogságukra irigyesek is voltak, így hát haragosokra is szert tettek, voltak, akik nem nézték jó szemmel, hogy Ruzukiék mindenkin segítenek. 
A falucska egyre népesebb lett, Ruzuki és Mutori egyre közelebb kerültek egymáshoz, barátokra tettek szert, akik közül a legjobb is talán a Yazaki család volt. A Yazaki család bérgyilkosokból állt, Ruzuki ezt nem szerette, így mindig próbálta rábeszélni őket, hogy hagyjanak fel ezzel, mi értelme van, hisz a fájdalom csak fájdalmat szül, és ez egy körforgás, aminek nem lehet véget vetni. Viszont Ruzuki elfogadta, hogy vannak emberek, akik máshogy gondolkodnak, és talán nem a számára helyes úton járnak, de attól még számukra lehet helyes.
Mikor Mutori várandós volt Ruzuki gyermekével újra föltűnt a yako, aki kiskorában Ruzukit akarta elragadni anyjától, és ugyan úgy, mint akkor, ismét megjelent. Ruzuki nem akarta kislányát neki adni, így hát a yako megfenyegette Ruzukit, hogy az egész falut porrá égeti. Ruzuki kezében tartotta a kardot, amit még Inari adott neki, mikor magára hagyta, forrt benne a düh, de nem tudta megtenni, hogy megölje Inari szolgáját, apja nem erre nevelte, ekkor rontott be Yazaki, és döfte le a yakot, aki visszaváltozott rókává.  Inari lépett be az ajtón ezek után, majd végignézett a szobán.
- Látom a végsőkig kitartottál az mellett, hogy nem végzel egyetlen lénnyel sem, még akkor sem, ha a legértékesebbet veszi el tőled, mindig igyekeztél megérteni a dolgokat. Viszont barátod egyből segítségedre sietett, és végzett ellenségeddel. Emlékszel mikor azt mondtam, hogy megjutalmazlak. Jutalmad a gyermek ami Mutoritól és tőled van, és a barátság, amit a Yazaki családdal kötöttél. Gyermekeid és vérvonalad mostantól mindig magukban hordozzák a Fehér Róka erejét, és ha érettek lesznek rá, mint te, megjutalmazom őket is.
Így lett a Benzaiten és a Yazaki család legjobb barát, és egy idő múlva a sarjaik lettek a település vezetői, amiben éltek. A tisztáson, ami állítólag a Fehér Farkas odújának a bejárata egy Inari szentélyt helyeztek, és egy kis házat, ahol meditálhattak a gyermekek, ahogy az Ruzeku falujában is szokás volt.
 
Sui hátán a hideg futkosott, mikor befejezte a történetet, szerette volna azt hinni, hogy ez igaz, és tényleg valami nagyobbra hivatott, hogy különleges. De vajon tényleg így van, tényleg valami nagyra hivatott? Erre a kérdésre csak az idő adhat választ.

Egy történet a Benzaiten könyvből:

Életre szóló lecke

A háború sosem változik. Lényegében az nyer, akinek sikerül az ellenfelét megtörni, kimeríteni. Testileg, lelkileg, lényegtelen. Mindenkit megtör, mikor szeretteit lehunyt szemmel látja, mikor nincs visszaút, és tudatosítják, hogy nem látják őket élve. A legjobb mód erre a félelem. A félelem megöli az álmokat, megöli a hitet, megöli a reményt. Visszatart attól, amire képesek vagyunk, megbénít. A legjobb módja, hogy félelmet kelts ellenfeledben? Öld meg, senki sem félt jobban semmit az életétől, a szerettei életétől. Emlékszem, mikor elvesztettem szüleimet, a félelem földhöz kötött, még akkor is, mikor életem veszélyben volt, bénultan álltam, és figyeltem falunkat, amint a lángok martalékává válik. Ekkor döntöttem el, hogy erőmmel megpróbálok tenni ez ellen. Tenni az ellen, hogy bárkinek is ezt át kellene élnie. Nem az számít mi történik velem, hanem az, hogy mit teszek, mit változtatok a dolgok folyamán. Van amikor a világ ellenünk van, és egyedül érezzük magunkat. Kitartással hű barátokat szerezhetünk, akik a végsőkig kitartanak mellettünk, és átlendítenek a nehézségeken. Vannak idők, amikor mi tesszük ugyan ezt másokkal. Eldöntöttem, nem akarok tehetetlen lenni élet-halál helyzetekben, kezembe akarom venni az emberek sorsát, és jobbra változtatni. 
Nem volt sok harchelyzetben részem, mikor én és Motoi elhagytuk a falunkat. Nem nagyon zavart, nem szerettem látni, amint az emberek elvesztik életüket, azt még kevésbé, mikor egy másik ember életét veszik el. Nem tartottam természetesnek, nem az emberi természethez tartozó dolognak kellene lennie az, hogy egy életet oltunk ki. Nem vagyunk állatok. Az igazság azonban az, hogy nem különbözünk semmiben sem az állatoktól, sőt, sokkal kegyetlenebbek vagyunk. Kezünkben a lehetőség, hogy segítsünk, de ezt a tudást arra használjuk, hogy másoknak ártsunk. Vannak akik megpróbálnak segíteni, ezek az emberek azok, akik éltetik bennem a reményt, hogy minden ember számára van lehetőség arra, hogy bármilyen tett után megváltást kapjanak, bármilyen szörnyű is legyen. 
Barangolásaink során sok érdekes egyénnel találkoztunk. Érdekes a szó mindkét értelmében, pozitív, és negatív. Igaz a negatív példákból, mint a bérgyilkosok, tolvajok, erőszaktevőkből több volt, viszont sok papot, becsületes embert, gyógyítót is láttunk. Az első alkalom, mikor egy ilyen gyógyítóval találkoztam, alapjaiban változtatta meg életem. Ekkor döntöttem el, hogy képességeimet csak annyira fogom harcra használni, hogy meg tudjam magamat, és a számomra fontos embereket, megvédeni. Viszont a legfontosabb dolog, amit szerettem volna elsajátítani az, amivel segíthetek a legtöbbet. Az orvosi technikák. Természetesen, ezek a technikák speciális tanulmányokat és képességeket követelnek. Szerettem úgy gondolni, hogy chakra affinitásom is erről tanúskodik. Hisz a víz az, ami az életet befolyásolja. Viszont egy fontos leckét utazásom során kellett megtanulnom. Nem kell különleges képesség ahhoz, hogy valaki megmentse embertársa életét. Sokan sarlatánoknak neveznék őket ma. Mikor a lehető legalapvetőbb módon használják az életerőt, a természet életerejét. Különféle növények kivonatai, az emberi test ismerete, a hosszadalmas folyamat, amikor próba-szerencse módon történik a gyógyítás, nem pedig a chakra testen belüli áramoltatásával, és a másik személy chakrájának befolyásolása.
Nem sokszor keveredtünk harchelyzetbe Motoival. Ha veszély volt, inkább kivártunk, és óvatosan, konzervatívan oldottuk meg a dolgokat. 
Visszaemlékezésem története egy kis településbe repít vissza, természetesen hol máshol is játszódhatna, mint egy határ menti falucskában. Ezek azok a helyek, ahol egyik nagyobb hatalom sem nagyon akar konfliktusba keveredni a másikkal. Ez táptalajt nyújt azoknak az embereknek a számára, akik, talán kicsit visszafogottan, nem tisztességes módon szeretnének meggazdagodni. Mindehhez pár sebhelyes arcú emberhez van csupán szükség, akinek mindegy, hogy milyen törvénytelen dolgot tesznek. Legtöbbször ez betört ablakokon, megfenyegetett emberekből állt, kevésszer keményebb dolgokból, testi fenyítés, csonttörések és néha "véletlen balesetekből". A falucska neve Gilgit volt. Ez is egy ilyen hely volt, ahol az emberek kevés dolgot kapnak, és azt a kevset is még meg kell osztaniuk ezekkel a banditákkal.
Eme kis eszmei kalandozás után, ideje, hogy visszatérjek mondanivalómra, arra, hogyan is ismerkedtem meg a gyógyítási technikák legalapvetőbb módjával. Eme kis faluban esteledett ránk, a hely atmoszférájából kifolyólag nem nagyon akart senki sem szóba állni velünk. Elég sokat keresgéltünk, míg egy Yakushi Jizo nevezetű ember fogadott be. Nem kért tőlünk semmit, és még meg is vendégelt minket. Ahogy láttam, a falu lehetőségeihez mérten, nagyon kiadós vacsorát kaptunk, még Motoi sem panaszkodott. Természetesen szerettük volna valamilyen módon meghálálni, ezt elutasította. Egyetlen dolgot kért tőlünk. Emlékezzünk erre a napra, és merjünk idegeneknek segíteni, még akkor is, amikor mindenki elfordul tőlük. Ez az egyik dolog, ami miatt ezeket az emlékeket beleírom családi könyvünkbe, hogy ez az eszme, miszerint fizetség nélküli segítség az igazi segítség.
Megköszöntük a vacsorát, majd nyugovóra tértünk. Este dulakodás hangjára ébredtem. Nem akartam beleavatkozni a dolgokba, akkoriban nem nagyon akartunk belefolyni más emberek életébe, hiszen csak kósza emberek voltunk, akik továbbálltak, és nem lett volna fair megváltoztatni bármit is életükben. Viszont ekkor mindez megváltozott. Banditák jelentek meg Jizo házában, és valamilyen szereket követeltek tőle. Akkoriban nem tudtam ezek mik lehettek, visszagondolva, talán valamilyen elixíreket, esetleg gyógyitalokat kérhettek rajta számon. Természetesen a férfi nem hagyta, hogy ezekkel a fenyegetésekkel érjék el amit akarnak. Ez pedig nem volt jó pont a banditáknál. Egyetlen módját ismerték annak, hogy nyomatékosítsák akaratukat. Ez pedig testi fenyítéssel érték el. Jizo tűrte az ütlegelést, viszont én nem, eddig mindig meglapultam, megpróbáltam nem észrevenni azt, ha valakit ütlegelnek, igazságtalanul bántak vele. Magam jólétét helyeztem a morális igazság elé. Nem vitatom ennek a tettnek a helyességét, de ez kellett ahhoz, hogy oda jussunk, ahol vagyunk. Eszembe jutott Jizo mondata, segítsünk a másikon. Megragadtam kunaimat. A banditák nem tudtak arról, hogy ott vagyok, ketten voltak, és Jizoval voltak elfoglalva. Nem kellett több, úgy döntöttem, lesből támadok. Halkan megközelítettem a banditákat. A szobában a csendet csak a rúgások hangja törte meg. Mély puffanások, halk nyögésekkel. Nem volt nehéz odaosonnom hozzájuk, nem ninják voltak, csak közönséges emberek, akikből kicsit kiveszett az emberség. Az első ellenfelemnek egyből torkát vágtam el, hirtelen nyakához kapott, majd térdre esett. Társa felém fordult, kunaimat egyből gyomrába döftem, ekkor Jizo fölpattan a földről, és egyetlen érintésével a szoba másik felébe küldött, mintha valami erő repített volna el. Érintése nem fájt, mégis akkora erővel történt, hogy az egész szobán végigbuckáztam.
-Mit tettél? Miért volt erre szükség?
-Segíteni akartam, hisz banditák, mi lett volna ha megölnek?
-Nézz rájuk, két ember, akinek az életét el akartad venni, mi jogosít erre fel? 
Csendben maradtam. 
-Gyere ide, ehhez!- mutatott arra, akinek elvágtam a torkát, még élt. Itt leszel mellette, és figyelni fogod.
Teljesítettem parancsát, eszembe sem jutott ellenkezni. 
Ott feküdt a földön. Egy bandita, minden ami azzal jár, sebhelyes arc, hiányos fogazat. Egy banditához hasonló véggel, vért felköhögve, levegőért kapkozva.
-Figyeld mit okoztál!
Jizo megfogta kezemet, és az ember mellére tette. Szíve gyorsan kalapált, nyakán a vér a szívveréshez mérten pulzálva hagyta el testét. Szeme mintha a semmibe kezdett volna el figyelni. Lélegzete ritmikusról véletlenszerűre változott, mígnem pár horkantás után szíve abbahagyta a dobogást, és fejéből nem jött több vér. Érdekes volt, hogy halála után szeme nem csukódott le, hanem nyitva maradt. Jizo kezével lecsukta szemét, majd a másik banditához fordultunk, akit gyomron döftem, lényegesen jobb állapotban volt. Segítség nélkül talán eljuthatott volna a táborukig ha valahol a közelben volt. Fertőzés veszélye elég magas volt, de ki tudja, ha avatott kezekbe kerül, még túlélheti.
Jizo mellé térdeld, széttépte a ruhát, szabaddá téve a bandita hasát. 
Rám nézett.
-Célt tévesztettél. A máját céloztad, és egyenesen a hasi aorta felé vetted az irányt, ami halálos sérülés lett volna. Viszont a vágást nem vitted végig, és nem is a megfelelő helyen ejtetted. Igen, vészesnek néz ki, vérzik is, de egy medikus ninja segíteni tud rajta. Úgy tűnik, hogy a veseartériát sikerült átvágnod. Szerencséjére egy vese is elég az életéhez. Amit most tenni fogunk, az az lesz, hogy segítesz nekem megmenteni az életét! Itt a sebre teszed a kezed, és ahogy tudod megpróbálod nyomni a hasát. Ezzel mérsékeljük a vérveszteséget, amit a sérülés okoz. Addig megpróbálok gyorsan elkészülni.
Jinzo vizet, tiszta lepedőket hozott. Megérintette a bandita fejét, aki abban a pillanatban, mintha fejbe ütötték volna, elájult. Chakrát vezetett a kezébe, ami zöld színű "aurát" rajzolt ki ujjai körül. Körültekintően bemetszette a hasfalat, majd körülnézett, hogy véletlenül nem történt e nagyobb probléma. Természetesen ekkor már nem kellett szorítanom a sebet. Ujjaival összecsípte az artériát, amiből a vér folyt. Chakra használatával forrasztotta össze, így a vérzés elállt. Vérellátás nélkül nem sok haszna van ennek a vesének, így hát kivette. Nedves ruhával megpróbálta a lehető legtöbb vért eltávolítani a hasüregből, állítása szerint ez megkönnyíti a felépülést. Ellenőrizte a beleket, amik a közelben voltak, néhányat kiemelt a személy hasából, és közelebbről is szemügyre vette. Párat megérintett, és a lehető legalaposabban eltávolította a tartalmát, ami a hasüregbe került. Egy barnás színű folyadékot kevert tiszta vízhez, amit beleöntött a banditába, majd párszor megrázta a testet. Majd kitörölte, és megismételte a procedúrát. Miután befejezte a műveletet egy gumicsövet helyezett el, majd összevarrta a sebet. Tűvel és cérnával, közben rám figyelt. Megmutatta, hogy nem kell különleges képesség ahhoz, hogy bezárja a sebet. A bandita pár óráig még ilyen eszméletlen állapotban volt, majd magához tért. Különféle gyógynövényeket kapott a fájdalmaira és fertőzés elkerülése érdekében.
Jinzo akaratára ottmaradtunk, míg a bandita fel nem épült. A cső, ami a hasából lépett ki, egy zárt üveghez volt csatolva, első napokban kis folyadék került az üvegbe, majd mikor már nem csepegett semmi sem, kihúzta a csövet, és teljesen összezárta a sebet. A bandita hálás volt, és megígérte, hogy soha többé nem okoz nehézséget más embernek.
Az egyetlen dolog ahhoz, hogy megváltoztassa az életvitelét, ami kellett annyi volt, hogy megmentse életét. 
-Úgy érzem megvan benned a lehetőség, hogy segíts embereken, így vagy úgy. Ne hagyd, hogy utad során ez az erény elvesszen belőled.  
Indulásunkkor egy kis elemózsiát adott, majd ahogy távolodtunk, a banditát láttuk, amint épp egy családnak segít a kertben. Talán igaza volt Jinzonak, hogy minden embert meg lehet változtatni. Én kicsit szkeptikusabb vagyok ezen a téren, de sosem hagytam, hogy ez az álláspont megakadályozzon abban, hogy valakinek segítsek, tiszteletből Jinzo iránt, aki megmutatta, hogy az ember képes javítani más hibáját, nem mindig, de van mikor igen, még akkor is, ha olyan hibáról van szó, hogy az egy másik ember életébe kerüljön.

Életmentés 101:
 
Yakushi Jizo nem csak egy leckét adott életem során. Segített elsajátítani pár technikát, aminek segítségével hasznosabb tagja lehetek csapatunknak, és sürgős esetben segíteni tudok, míg nem érkezik hozzáértőbb segítség. Nem beszélek másról, mint az elsősegélyről. Sokszor, küldetések során, a legnagyobb probléma az, hogy a sérüléseket csak később tudják ellátni a medikus ninják. Jizonak, tekintve, hogy nem voltunk mindig a közelben, nem volt sok ideje tanítani, ezért a komplikáltabb medikus technikákat nem volt lehetősége egyből átadni. Ehelyett olyan módot mutatott, amit bárki elsajátíthat, és megpróbált egy kis fiziológiai hátteret adni, ok-okozati összefüggésekkel.
- Nagyon egyszerű módon kell gondolkodni, ha sürgős esetek ellátásáról van szó. Az egyszerű mód biztosítja azt, hogy minden alkalommal a lehető legoptimálisabban hajtjuk végre az életmentő lépéseket. Harcok során a leggyakoribb sérülések legtöbbször traumatikus jellegűek. Egyes használók mérgeket is alkalmaznak, hogy ezzel is hatásosabbak legyen a támadásaik. A legfontosabb mindig az, hogy nyugodtak maradjunk stresszhelyzetek alatt is. Így érjük el, hogy ne feledkezzünk meg fontos részletekről, ne suhanjunk el fölöttük.
 
Jizo szavai értékes intelmeket tartalmaztak nem csak az elsősegély, hanem az élet többi részére. Hideg fejjel sokkal könnyebb a problémamegoldás, és sokkal eredményesebben dolgozhatunk.
Megtudtam, hogy a leggyakoribb sérülések, főleg alacsonyabb szintű ninjákkal szemben a különböző vágott és szúrásos sebekkel találkozunk. A legtöbb felszíni sérülés, mely nem követel különösebb sürgős ellátást. Amennyiben a seb nagyobb és mélyebb, lehetőségünk van összevarrni a sebet. Megpróbálunk minél alaposabb munkát végezni, és igyekszünk mindkét oldalt a lehető legpontosabban összeilleszteni. Varrás előtt a sebet természetesen kitisztítjuk, ellenőrizzük, hogy nincs e valamelyik artéria megsértve, amit az erős vérzés árulna el. Összezárás után kötéssel látjuk el a sérülést.
Külön figyelmet érdemelnek a mély, artériás, esetleg vénás vérzés. Könnyű eldönteni, a vér színe árulkodó, csakúgy mint a vérzés típusa. Amennyiben világos vörös, piros vért látunk, tipikus pulzáló vérzéssel, nagy valószínűséggel beszélhetünk artériás vérzésről. Ellenőrizhetjük teóriánkat ha artériára, a sérülés fölött, nyomást gyakorlunk. Ekkor a vérzésnek mérsékelődnie kellene. Elsősegélyben ezt a jelenséget természetesen kihasználjuk. A test kisebb vérveszteséget könnyen tolerál, nagyobb vérveszteség esetén kompenzációs mechanizmusokkal képes átvészelni a helyzetet. Különféle centrális mechanizmusokkal testünk képes befolyásolni vérkeringésünket. Nagyobb vérveszteségkor a vérkeringés központosítása a végtagok vérellátásának csökkenése. Ez végtaggyengeséggel és finom mozgások elvégzésének nehezedésével jár. Elsősegély artériás vérzéskor az elsősegély szorítókötés fülhelyezése. Amennyiben több időnk van a seb ellátása nagyon fontos, főleg nagyobb vérzéseknél. A szorítókötést a seb fölé helyezzük el. Figyelnünk kell, hogy ne hagyjunk ilyen kötést huzamosabb ideig a végtagon, ugyanis ekkor szinte nullára csökken a vérellátása a testrésznek. Az izmok akár fél órát is kibírnak. Lényegében a titok nyitja, hogy muszáj körülbelül fél óránként megújítani, ekkor nem szabad megijedni a növekedett vérzéstől, ez természetes reakció a hypoxiás szöveteknek. Amennyiben szemmel látható az artériás sérülés, ajánlatos összevarrni az eret. Amennyiben erre sincs lehetőségünk, a sérült testrészt a szív magassága fölé kell helyeznünk, ezzel mérsékelhetjük a vérzést. Figyelünk betegünk állapotára, amennyiben képes, kis mennyiségű vizet itatunk vele, hogy elkerüljük a sokkos állapotot. Amennyiben sokkos állapot lépne fel, beteget hátára fektetjük, és lábat fölemelve próbáljuk meg magához téríteni. Amennyiben minden kötél szakad, és harchelyzetben vagyunk, vénás sérülésünket, a vér nyomása miatt, akár puszta kézzel is elszoríthatjuk. Ugyan ez nem igaz a vénás vérzésekre, ahol a vérnyomás alacsonyabb, nem ajánlatos szorítókötést elhelyezni, alkalmazhatunk egyszerű kötéseket. 
 
 A következő gyakori probléma harcok során a mérgek alkalmazása. Sokféle méreg lelhető fel. És még több keverék használható harcokra. Természetesen a legjobb módja a mérgek gyógyítására a medikus technika, amit külön erre a célra fejlesztettek ki. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, ekkor csak figyelhetjük az eseményeket. Ilyenkor csak a nagyon keveset tehetünk. Amennyiben nem ismerjük a mérget, nem ajánlatos megpróbálni eltávolítani a sebből. Ennek oka egyszerű, néhány méreg képes a bőrön keresztül fölszívódni, így az elsősegélyt nyújtó is veszélybe kerülhetne. Az első lépés, hogy megnyugtatjuk a beteget, így nem csak a szívverését csökkentjük, ami a méreg terjedését gátolja, hanem sokkal könnyebb dolgunk lesz elvégezni a következő lépéseket. Következő lépés pedig a sérült testrész szív alá helyezése. Ezzel megnehezítjük a vénákban áramló vér visszajutását a szívbe, ahonnan továbbhaladna a test többi részébe.
Nagyobb harcokban nagy szerepet kaphatnak a különféle elemi technikák.
 
Tűz alapú technikák is, ezzel egy időben növekszik az égési sérülések aránya is. Természetesen az első dolog, hogy a tüzet kioltjuk, és mérsékeljük. Ez után az égett testrészt hűtjük le, amivel csökkentjük a hő által keltett sérülésnek mértékét. A bőr reakciójából megállapíthatjuk az égési sérülés súlyosságát, de ez a harc közben nem nagyon fontos. Fő problémát a később fellépő fertőzések jelenthetik, igyekezzünk megfelelően ellátni a sebet, lehetőleg külön erre a célra alkalmazott kötszerrel, ami nem ragad bele a sebbe, ami átkötözésnél sérüléseket és kellemetlen fájdalmat okozhat.
 
Víz alapú technikák inkább a víztömeg kinetikus energiáját használják ki, ami különféle töréseket esetleg tompa sérüléseket okozhat. Elsősegélykor mindig figyeljük a beteg állapotának változására, amely belső sérülésre hívhatja fel figyelmünket. Ritkább helyzetekben fulladást okozhatnak a technikák, amit szájból szájba való lélegeztetéssel és újraélesztéssel orvosolhatunk.
Szél elemű technikák inkább vágási sérüléseket okoznak, amiket súlyosságtól és típustól függően láthatunk el.
Föld típusú technikák újfent kinetikus energiát használják általában, esetleg az ellenfél kis térbe szorítását, amit ugyancsak fulladáshoz vezethet, kifolyólag a kis térben található kis mennyiségű levegőből.
Villám technikák főleg paralízist és szívleállást okozhatnak. Elsősegély ismét az újraélesztés, esetleges magas feszültséggel rendelkező technikák égési sérüléseket okozhatnak.
 Jizo tanácsai jó alappal szolgálnak bármilyen helyzethez, és mivel nem igényelnek chakrát, ezért eléggé könnyen elsajátíthatók, és nem követelnek különleges képességeket használójuktól. Jizo többször is kiemelte, hogy nagyon fontosak az elméleti ismeretek, de a gyakorlati ismereteket semmi sem helyettesítheti, ami annyit jelent, hogy időbe telik, míg valaki tökéletesen képes lesz ellátni a sérüléseket. Továbbá fontosnak tartotta, hogy minden helyzetben a lehető legkörültekintőbben kell eljárni, ugyanis egyféle sérülés nem jelenti azt, hogy több sérülés nem lehet, és a beteg állapota nem jelenti azt, hogy minden rendben lesz egy óra múlva is, tehát fontos a beteg fölülvizsgálta kis idő elteltével, egyes sérüléseknek időbe telik, míg jelentkeznek a tüneteik.

Ezekkel az alapismeretekkel gazdagabban a nagyon húzós helyzetek kicsit könnyebben átvészelhetővé válnak, és nagyobb eséllyel élem túl őket, csak úgy, mint társaim. Lényegében ezekkel az információkkal Jizo egy kis időt adott nekünk, hogy kitartsunk, míg medikus ninják nem érkeznek meg, és nem képesek ellátni a sebesülteket.