Kaibutsu Hiroto

A konohai Akadémia nagyterme, ahol a Genin vizsgákat szokták tartani, újra megtelt. Azonban most nem tanulók, hanem már maguk a Geninek ültek a padok mögött. A háború elég sok gondot okozott, ráadásul több agresszívabb feladat rájuk várt.
Most is ezért voltak itt. Hiroto a hátsó sorokban ült, kissé elbújva, hogy a lehető legkevésbé vegyék őt észre. Több olyan kortársát látta, akik nem igazán kedvelték őt a származása miatt. Éppen ezért állandóan piszkálták és rossz dolgokat mondtak neki. Amikor megérkezett az egyik Chūnin, mindannyian felálltak. A szokásos üdvözlést követően pedig jött a küldetés vázolása:
- Köszönöm, hogy mindenki itt van, akit hívtunk! A feladatunk ezúttal egy rablóbanda felszámolása. Elég sok gondot okoznak mostanság... az utánpótlásainkat feltartják, hogy ne érjenek célba időben, illetve már elég sok kereskedő panaszkodott rájuk. Egyik osztagunk megtalálta a rejtekhelyüket, így most oda megyünk és leszámolunk velük. A vezért mindenképp élve kell elkapnunk! Fél óra múlva gyülekező a kapunál, tehát ennyi időtök van felkészülni az előttetek álló feladatra. Most távozhattok!
Az eligazítást követően kiözönlöttek a Geninek a teremből, majd mindenki ment a maga dolgára. Hiroto már alapból úgy érkezett, hogy magához vette a felszerelését, így túl sokat nem kellett készülnie. Éppen ezért hazament. Út közben beugrott a fegyver boltba, hogy vegyen 10 shuriken-t és 4 robbanó jegyzetet, amelyeket eltett a megfelelő helyre. Odahaza elővette a nála található robbanócetliket és 5 kunai markolatára ráerősített egyet-egyet. Ezután még evett egy keveset, hogy ne legyen éhes, miközben a feladatukat teljesítik. Elvégre egy korgó gyomor hamar elárulhatja őket.



Mindenki időben érkezett meg, a találka helyszínére. Ekkor a Genineket három fős csapatokba osztották, amelyet egy Chūnin vezetett. Hiroto nem járt szerencsével, akárhogy is próbált megbújni a tömegben, csak hamar megérkezett két olyan társa, akik nem szívlelik a származása miatt. Az egyik, Shirakawa Aya, azonnal szóvá is tette a csapat vezetőjének, hogy nem akar egy „hajléktalannal” társulni. A kunoichi azonnal fejmosást kapott a Chūnintól. A másik társa egy Izuna nevű fiú lett, aki csak nagyon ritkán piszkálta, leginkább akkor, ha a barátaival együtt érkezett Hiroto társaságába. Most azonban csendben maradt. A vezető Heiki lett.
Miután mindenki összeállt a csapatával, elindultak, hogy végezzenek a rablókkal. A Heiki csapat eléggé komoran indult útnak. Mindenkinek meg volt a maga problémája, de ennek leginkább az ellentétek voltak az okai.
- Figyeljetek rám! – mondta Heiki. -  Az előzetes információk szerint elég nagy a tábor, éppen ezért mi csak egy kisebb szeletet kapunk belőle. A mi dolgunk egyszerűen annyi lesz, hogy ne hagyjuk meglógni a menekülőket. Ha szerencsénk van, akkor semmilyen konfliktusba nem ütközünk bele, de a pénzt megkapjuk a feladatért! – ecsetelte a tervet a Sensei, azonban nem tudta folytatni, mivel Aya azonnal közbeszólt.
- Na ne! Nem elég, hogy ezt a szerencsétlent el kell tűrnöm, de még harcolni sem fogunk? Mi ez, valami romantikus randi egy kis vérrel keverve? – dühöngött Aya, mire a Sensei megcsóválta a fejét.
- Reméltem hogy nem lesz senki sem ilyen buzgó a csapatban... de úgy néz ki, a tervem nem sikerült. Az eredeti terv az volt a megbeszéltek szerint, hogy miénk a déli oldal... Én viszont lebeszéltem, ha úgy van, akkor mi majd szépen megállítjuk a menekülőket a mi részünkön. Azt mondjuk a lelkemre kötötték, ha ti harcolni szeretnétek, akkor marad az eredeti terv... Szóval, ki szeretne harcolni? Állítólag ennyi kijár nektek, amiért nem mehetettek a csatamezőre ennyi év fáradozása után. - a Geninek mind a küzdelmet választották, így hát maradt az eredeti terv, a harc!
Egész nap meneteltek a csapatok, de ennek köszönhetően még sötétedés előtt elérték a bandita tábort. Egy órát pihentek, hogy ne fáradtan szálljanak harcba az ellenséggel, majd mindenki elfoglalta a maga helyét. Minden osztag összeszokottan mozgott, mintha már évek óta együtt járnának küldetésekre. Még Heiki Geninjei is együtt működtek egymással, hiába voltak a kezdeti nehézségek. Aya néha még morgott a társa miatt, de végül beletörődött. Elvégre ha miatta kudarcba fullad a küldetésük, akkor mehet vissza utcát seperni.
Végül besötétedett, így hát kezdődhetett az akció. Hiroto elővette a tekercset, amit még annak idején a Patkányoktól kapott. Megharapta az ujját, majd az abból serkenő vért a kiterített papírosra kente. Ezután megalkotott néhány kézpecsétet, majd a vöröslő csíkra tette kezét.
- Kuchiyose no Jutsu! – szólalt meg a fiú, mire egy pukkanást követően megjelent egy patkány.
- Odoke, menj be a táborba és térképezd fel nekünk, hányan vannak ébren ezen az oldalon. Derítsd ki milyen fegyver van az őröknél, illetve hogy vannak-e gyerekek és nők is odabent.
- Vettem főnök, azonnal jövök! – válaszolt az állatka, majd elindult.
- Hát ez hihetetlen... Te aztán egy igazi csavargó vagy, undorító patkányokkal az oldaladon! – jegyezte meg Aya, de nem kapott erre választ.
Nagyjából tíz perc telhetett el, mire Odoke visszatért és megosztott minden információt a csapattal. Ekkor Heiki leadta a rádiójával, hogy ők is készen állnak. Miután mindenkitől megérkezett a megerősítés, a csapatok megkapták a parancsot a támadásra.
Mindenki alig hallhatóan lopózott be a táborba. Heiki egy kunait hajított az egyik őr torkába, majd villám gyorsan mögötte termet, így elkapta a férfit, mielőtt az a földre rogyott volna. Hiroto és társai ekkor beléptek az egyes sátrakba, hogy végezzenek az alvókkal. A fiú nyugodt szívvel vágta át a torkát az egyik banditának, egy szem megbánást sem mutatva, hiszen ezek már így is nagyon sok rosszat tettek. Ráadásul az is lehet, hogy miattuk haltak meg páran a társaik közül. Elvégre ha nem jutnak időben utánpótláshoz, akkor az könnyen a vesztüket okozhatja.
Ahogy kilépett a sátorból, épp Ayával találkozott össze, aki szintén végzett az alvókkal. A lány mogorván nézett rá, majd kiöltötte rá a nyelvét. A fiú csak megcsóválta a fejét. Ekkor azonban hatalmas kiáltás zavarta meg őket. A tábor egyik részén nem jártak sikerrel a néma gyilkolással. Így hát sokkal komolyabb dolguk lesz ezentúl. A közeli sátrakban azonnal mocorogni kezdtek az emberek. Pár pillanat múlva pedig már hallatszott is a riadójelzés.
- Húzzunk bele, amíg nem térnek teljesen magukhoz! – mondta Hiroto, majd máris szaladt az egyik sátorhoz.
A fiú shurikenekkel a kezében lépett be az alvóhelyre, majd amint meglátta célpontjait, pontos célzást követően elhajította a fegyvereket. A csillagok pont a nyakukba fúródtak, ráadásul egy fontos eret is eltalálhattak, mert azonnal sugárban kezdett folyni a vérük. Egy gyors rúgással leterítette az áldozatait, majd a fegyvereit visszavéve haladt tovább, újabb könnyű célpontokat keresve. Nagyjából két újabb sátorban végzett már, amikor egy visítást hallott a közelből. Ekkor hezitálni kezdett. Nem tudta, segítsen a társán, vagy inkább újabb könnyű célpontokat vágjon le?
Hamarosan Aya vetődött ki az egyik sátorból, utána pedig egy félig meztelen fickó. A lány arca vörös volt, valószínűleg egy ütést kaphatott. Hiro ekkor elhatározta mit tesz. Az új ellenfél felé fordult, majd nekifutásból hatalmas lendületet vett. Amikor már elég közel járt, felugrott a levegőbe és egy rúgással próbálta leteríteni a banditát. Azonban az maga elé tartotta a karját, így kivédte a támadást. A fiú ekkor elrugaszkodott és egy hátra szaltót követően földet ért. Majd már villantak is a dobócsillagok. Egyik a fickó hasába fúródott, míg a másik a combjába. Az áldozat erre azonnal felüvöltött, majd mérgében a párosra rontott.
- Azt már nem! Nem hagyom, hogy egy hajléktalan mentsen meg! – mondta dühösen a lány, majd kézpecséteket hozott létre.
- Doton: Ganchuusou! – aktivált egy technikát, mire a talajból több szikla tüske tört elő és nyársalták fel a férfit. - Na ugye! Ott bent csak meglepett... – mentegetőzött a lány, de Hiroto ekkor már rég a fegyvereit rántotta ki az ellenfélből.
- Látom megrögzött gyűjtögető vagy... – tette a következő szemrehányást a lány.
- Csak vigyázok a holmimra... ennyi az egész. Most viszont menjünk tovább, van még itt mit csinálni! – válaszolt a fiú, majd elszaladt.
Kicsit távolabb Izuna harcolt egyszerre két ellenféllel. Mindkettő kardot forgatott, a Genin pedig kunaikkal hárított. Úgy tűnt, hogy kicsit megszorongatják, ezért Hiroto felé vette az irányt. A banditák észre sem vették, már köztük teremt a levegőben, majd a Konoha Senpuu segítségével kiütötte az egyiket. A szerencsétlenül járt rabló társa meglepve nézte, hogy zuhan a földre a mellette álló, majd sokkal jobban meglepődött, amikor egy kunai fúródott a hasába. Egy dühös üvöltésre lett csak figyelmes, majd a fájdalomra, ahogy a penge szétnyitotta testét. Ezt követően egy cuppanó hangot hallott csupán. Egy pillanat alatt térdre rogyott, vele szemben a belső szervei voltak kifordulva. Még egy utolsó levegőt vett, majd kilehelte lelkét.
- Kössz! – szólalt meg a fiú, majd letörölte a kunait az ellenfele ruhájában.
Hiroto nem válaszolt, egyszerűen csak végzett a földre kerülővel, majd már távozott is. Szerencsére elég nagy volt a felfordulás, az ellenség nem tudott szervezetten ellentámadást indítani.
A Geninek hamarosan egy csapatba verődve, összehangoltam vágták le a közelükbe tévedő rablókat. Heiki folyamatosan adta nekik a parancsokat, természetesen ő is részt vett az öldöklésben. Majd nemsokára egy nagyobb tömeghez vezette a harcosait. A rablók elszántan védekeztek valamit. Több Genin is megsérült már az ellenük folytatott harcban, éppen ezért vissza vonultak. Most pedig a Heiki osztagon volt a sor.
- Én megyek elsőnek, meglepem őket valamivel! – szólt a fiú, majd máris belekezdett a magánakciójába.
Térdre ereszkedett, majd rövid koncentrációt követően megérintette a talajt. Lassan formázni kezdte a kissé nedves földet, majd hirtelen eltűnt benne. A társai kíváncsian nézték, hogy mi fog ebből kisülni. Pár pillanat múlva látták, ahogy kinyúl a keze és megragad egy banditát. Ekkor mind támadásba lendültek. Amikor Hiroto lehúzta a föld alá az áldozatát, a rablók mind felé fordultak. Sajnos a technikával együtt jár, hogy amint lehúz valakit, helyet cserél vele. Így hát ott állt a meglepett, felfegyverzett emberek között teljesen fegyvertelenül.  
A rablók azonnal kaptak az alkalmon, hogy végezzenek a fiúval. Csapás  csapást követett, de nem tudták eltalálni. Az eddigi Taijutsu gyakorlatoknak köszönhetően el tudott térni a támadások elől, ráadásul hamarosan megérkeztek a társai, akik azonnal rendet vágtak az ellenség között. Hiroto jobb arcát így is elérte egy vágás, ami ha kicsit pontosabb, akár a szemét is vehette volna. Ezen kívül csak egy két kisebb sérülést szerzett, de egyik sem volt vészes. Heiki ekkor felvette a rádiókapcsolatot a többiekkel. A legtöbb csapat sikerrel járt, már csak egyetlen helyen folytak a harcok, ahol a rablóvezér volt. Az emberei nagyon védelmezték, így sikerült meglógnia, de egy csapat már utána indult.
- Nah, a feladatunk, itt véget ért. Mivel nem sérültetek meg túlzottan, segítsetek számba venni a sérülteket. Én addig elintézem, hogy a halottak egy helyre kerüljenek. – adta az újabb parancsot a Chūnin.
A Geninek azonnal elindultak és megkeresték a társaikat. Szerencsére senki sem szerzett komolyabb sérülést, bár volt akinek eltört valamije, de senki sem volt életveszélyben. Hiroto és Izuna a környező sátrakat átvizsgálták, hátha van, aki elbújt. Szerencsére nem találtak semmit sem, így miután mindent össze szedtek, hordágyakat készítettek azoknak, akik nem tudtak mozogni maguktól.
Az éjszakát még a táborban töltötték, de másnap kora hajnalban összeszedtek minden értéket, majd elindultak Konohába. Ez az út már sokkal lassabb volt a sebesültek miatt. Mindenki vidám volt a visszaúton, egészen addig, amíg egy „karaván” nem tévedt a közelükbe. Amikor már mellettük haladt, látták, hogy sebesült konohai shinobik fekszenek a szekereken. Ők már nem tudják folytatni a harcot, ezért inkább haza küldték őket. A látvány eléggé lehangoló volt, így kissé szomorkásan tértek haza.
Konoha főkapujánál a Heiki csapat egyhangúan ácsorgott. Aya lefoglalta magát Hiroto piszkálásával, amit a fiú zaklatottan fogadott, de tűrt minden szó nélkül. Végül a csapat főnöke visszatért és mindenkinek kifizette a „zsoldját”.
- A küldetés félig sikerrel járt... Sajnos a vezér megszökött, de legalább az embereit hatástalanítottuk. Később még az is lehet, hogy ti fogjátok levadászni... A további viszont látásra! – köszönt el a shinobi, majd eltűnt.
Ezt követően a csapat szétszéledt és távoztak a kaputól, mintha nem is ismernék egymást.


//Ez lenne a jubileumi 200. hozzászólásom, illetve az első küldetés élményem  ///

A jounin szigorú ábrázattal állt a konohai akadémia egyik termében, előtte egy terepasztal állt, amely egy várost ábrázolt. Kora reggel volt még, így az akadémiai tanulók nem voltak bent, de még úton sem voltak. Ennek ellenére hamarosan kinyílt a terem ajtaja és négy shinobi lépett be rajta: három konohai és egy sunagakurei.
– Üdvözöllek benneteket! – mondta a férfi. – Jöjjetek ide és máris felvázolom a küldetéseteket. Sajnos minden perc fontos, ezért nem fogom húzni a beszédet.
Hiroto és a többiek ekkor a terepasztalhoz léptek, mire a férfi azonnal tologatni kezdett néhány bábot és lezárta a rendezgetést.
– A feladat nem lesz egyszerű. Korábban ki kellett üríteni Nagama városát, mert a háborús övezet oda is elért. Az evakuálás rendben lezajlott, azonban néhány csapat még ott maradt, hogy átfésülje a terepet, hátha maradt még civil. Ezen kívül néhány csapdát is elhelyeztek az iwagakurei csapatok köszöntésére. Azonban az ellenség túl hamar érkezett, a Takeshi csapat pedig bent rekedt. Szerencsére van hol elrejtőzniük, így a túléléssel remélhetőleg nem lesz gondjuk. Már csak ki kellene jutniuk. Ehhez viszont kell egy másik csapat, aki segíti őket. A háború miatt kevés épkézláb embert tudunk mozgósítani, de a tudásotok révén ti képesek vagytok megoldani ezt a problémát. A csapatot egyedül ti négyen alkotjátok: a sunagakurei Ishida, Akimichi Tora és Kaibutsu Hiroto alkotják a fő erőt, míg Yukimura Tomoko pedig a medikus támogató, ráadásul ő lesz az, aki szenzor képességeivel megtalálja majd a csapatot. A küldetés pontos helyét ebben a tekercsben találjátok! –mondta, majd átadott egy tekercset a kuniochinek.
Tomoko gyorsan eltette a papírost, majd figyelte az eligazítás folytatását. Ezután következett a város megismerése. A shinobi elmondta a csapatnak, hogy utoljára merre tartózkodott Takeshi az embereivel, illetve hogy szerinte hol kellene keresni őket.
Miután megtörtént az eligazítás, a csapat távozott a teremből. Mivel sürgette őket az idő, így tizenöt percet adtak egymásnak, hogy összeszedjenek minden fontosabb holmit, amit vinni akarnak az útra. Hiroto némi élelmet és vizet pakolt magának, majd még gyorsan beugrott a fegyverárushoz és vett két kisebb méretű tekercset. Pár perccel az indulás előtt már megérkezett a falu kapujához, ahol a shurikenjeit belepecsételte a tekercsekbe. Ezt követően pedig elhelyezte a cetliket a csuklópántján.
Majd hamarosan mindannyian megérkeztek, indulásra készen. Mivel Akimichi Tora volt a leghosszabb ideje Chuunin, ő vezette a csapatot. Ishida útmutatásai szerint haladtak, meglehetősen nagy tempóban. Két napos út állt előttük, amit szerettek volna minél hamarabb letudni.
Az első nap eseménytelenül zajlott, az út jelentős részét meg tudták tenni. Este felváltva őrködtek, majd kora hajnalban már indultak is tovább. A második napon viszont csökkenteniük kellett a tempót. Eleredt az eső, a fákon ugrálás ezáltal veszélyesebbé vált. Estére azonban így is a város határába értek.
– Tomoko, érzed valamerre a chakrájukat? – kérdezte Tora. – Próbáld belőni, nagyjából merre lehetnek.
– Még nem érzem, ahhoz be kellene mennünk. – válaszolt a kunoichi.
– Akkor hajrá. A sötétben kisebb az esélye, hogy észre vesznek minket.
Miután kiadta az utasítást, azonnal folytatták az útjukat. A csapat az árnyakba húzódva közelítette meg a települést, miközben a szenzor a környéket vizsgálgatta szenzor képességeivel. Most ő ment elől. Egyre több házat elhagytak, mire a kunoichi megálljt jelzett.
– Tizenkét óránál három shinobi. Ismeretlen a chakrájuk, valószínűleg iwagakureieik! – suttogta Tomoko. – Picit távolabb pedig újabb chakrákat érzek. Szintén ismeretlenek, de csak ketten vannak.
Ekkor Tora felvázolta a tervet: elsőnek a párost likvidálják, utána a hármast. Nem teketóriáztak sokat, amint megvolt a feladat, mindenki ment teljesíteni azt. A párosnál Hiroto kezdte a támadást. A föld alá bújt és onnan közelítette meg a shinobikat. Amint oda ért az egyik alá, kinyúlt a föld alól és magával rántotta áldozatát. Pár pillanat múlva sokkal távolabb jött elő, amit egy kisebb morajlás követett. Az iwagakurei társa sem járt jobban, ugyanis Ishia bábhasználó volt és az egyik játékszere szintén a föld alól támadt. Konkrétan egy vasszűz volt, ami végzett a shinobival. Ezután a hármast vették célba. Tora ágyúgolyóként robbant be a trió közé és lapította ki az egyik shinobit. Ezt követően Ishida bábja végezte ki az újabbat, majd jött Hiroto, aki egy földsárkánnyal ölte meg az ellenfelét.
– Eddig jók vagyunk! – mondta Hiroto, azonban hamarosan csalódnia kellett.
– Sajnos annyira mégsem – szólalt meg Tomoko. – Tudják, hogy itt vagyunk! Egy öt fős csapat tart felénk. Nem tűnnek túl erősnek, nem érzek semmi különöset a chakrájukból. Viszont a jó hír, hogy innen nyugatra gyengén, de érzem a Takeshi csapat jelenlétét!
– Mivel én vagyok a csapat feje, azt mondom, nem állunk le harcolni. Megkeressük az elveszett társainkat és menekülünk!
Mivel senkinek sem volt ellenvetése, a csapat nagy sebességgel nyugatnak indult. Tomoko vezette őket, ő haladt az élen, mögötte kissé lemaradva Hiroto és Tora foglalt helyet, míg leghátul Ishida. Egész jól haladtak a céljuk felé, azonban a kunoichi hamarosan újabb ellenséges egységeket észlelt.
– Na most már nem áll jól a szénánk! – közölte a csapattal Tomoko. – Takeshiéket körbevették. Szerencsére csak nyolcan vannak, de a rossz hír az, hogy van közöttük egy veszélyesebb chakra.
– A terv marad ami eddig volt. Oda megyünk, amikor elég közel vagyunk mindenki vesse be a legkeményebb támadását. Lecsapunk és menekülünk tovább a Takeshi csapattal együtt! Minél hamarabb el kell érnünk a tábort és akkor sikerrel jártunk!
A konohai csapat próbált alaposan felkészülni a támadásra. Egyik épületről ugrottak a másikra, majd hamarosan meglátták a távolban az iwagakurei különítményt. Hárman azonnal kiváltak és a levél shinobikra támadtak. Hiroto volt az első aki reagált. Megalkotott néhány kézpecsétet, majd a talajból egy hatalmas sárkány tört előre és vette célba az egyik ellenfelet.
Ekkor viszont a célpont egyszerűen csak keresztül ütötte a bestiát. Azonban arra nem számított, hogy ezt követően egy savas massza fogja eltalálni. A shinobi még felordított a halála előtt, de utána élettelenül zuhant a földre.
– Ezt a hazámért! – üvöltötte Ishida, majd egy nagy méretű bábot idézett elő.
A következő pillanatban pár tucat rakéta szelte át a levegőt és végzett hatalmas pusztítást a környéken. Számos épület megsemmisült, az iwagakurei csapat pedig szétszóródott. Csupán pár halott volt, de konohai részről mindenki épségben megúszta a támadást. Ezután Tora nőtt hatalmas méretűvé és lecsapott egy épületre. A házból csak törmelék maradt, amit az ellenfél irányába hajított.
– Gyertek! – kiáltotta Tora. – Segítünk a menekülésben!
A Takeshi csapat azonnal kapott az alkalmon. Akik eddig szorongatták őket, most elég távolra kerültek, ráadásul pár fővel már kevesebben is voltak. Így hát a két konohai egység egyesült, majd elindult a kijelölt tábor irányába. Azonban ekkor megérkezett az az öt fő, aki eddig mögöttük loholt. Tora belerúgott egy épületbe, aminek a törmelékei az új ellenfél irányába zúgtak. Az egyiküket pont telibe találta, de a többiek még időben szétszéledtek.
– Doton: Tsuchi Bakemono! – keltette életre a technikáját Hiroto.
A következő pillanatban három földfarkas indult el az egyik iwagakurei felé. A shinobi kettévágta az egyik bestiát, majd elrugaszkodott a másodikról. Ekkor azonban egy robbanás sodorta el, majd jött a harmadik farkas, amin szintén robbanócetli volt és az is felrobbant.
– Utánam! – kiáltotta Tomoko, majd meglódult dél felé. – Meg van a biztonságos út, gyertek!
A csapat azonnal menekülőre fogta, az iwagakureiek pedig követték őket. Tomoko létrehozott magából egy Tsuchi Bunshint, amit az üldözőikre küldött. A másolat nem élt túl sokáig, hiszen túl erővel nem tudott mit kezdeni. Elkerült pár támadást, majd egy rúgással földre küldött egy iwagakureit, de ezt követően megsemmisítették. Majd Ishida egy újabb pusztító csapást küldött az ellenfél irányába. A rakéták ezúttal nagyobb területet fedtek le, ráadásul most már sokkal több ellenféllel is végeztek.
Azonban pár perc után hatalmas sziklák zúdultak a konohaiakra. Az egyik telibe találta Ishidát és összetörte a csontjait, néhányat az újra óriásira nőtt Tora fogott fel, egy pedig Hiroto-t küldte a földre.
– Gyors ellentámadást! – kiáltotta Takeshi, mire a geninjeivel megalkotott néhány kézpecsétet.
A Takeshi csapat ekkor tűzgolyókat köpött az ellenfél irányába. A következő pillanatban pedig előtört a földből egy földsárkány, majd törmelék eső zúdult az ellenségre. A konohai csapat pár pillanatra állt meg csupán, de ez elég volt arra, hogy vissza verje az iwagakureieket. Pár perc menekülést követően pedig elérték az egykori város határát és bevetették magukat az erdőbe. A fák között nagyobb biztonságban érezték magukat, ráadásul azokon sokkal könnyebb volt ugrálni is.
– Mindenki hasra! – visította Tomoko hirtelen.
A következő pillanatban több tucat sziklaszilánk tarolta le az erdő fáit és a konohai csapatot. Hiroto a támadás láttán azonnal a föld alá bújt és úgy folytatta az útját. Jó pár méterrel arrébb előtört a föld alól és egy fa üregében húzta meg magát. Látta, hogy a társainak befellegzett, legtöbbjüket több szilánk is átjárta, Tomoko-t viszont nem ezek ölték meg. Valószínűleg az egyik szilánk súrolta a testét, majd fejjel előre csapódott a talajba. A feje nagyon furcsa szögben állt, valószínűleg a nyakát szegte.
– A fene! – mordult fel a genin, majd újra bebújt a föld alá és ott folytatta a menekülést. Nem tartott egyenesen a tábor irányába. Tett egy kisebb kitérőt, majd a felszínre tört és úgy menekült tovább. Már majdnem lement a nap, amikor megérkezett a táborba.
– Mi történt? Hol vannak a többiek? – kérdezte az egyik shinobi.
– Nincsenek, egyedül én maradtam! – mondta. – Megtaláltuk a Takeshi csapatot, de túl sokan voltak. Lecsaptunk rájuk, majd menekülőre fogtuk. Csupán az erdőig jutottunk, ott szikla tüskéket lőttek ki ránk. A társaim és a Takeshi csapat ott veszítette el az életét. Én is csak a szerencsének köszönhetem az életemet. Egyedül a vállam sérült meg, illetve van néhány apróbb vágás amit szereztem.
– Medikusok, ide! – kiáltotta ekkor a shinobi majd elvezették Hiroto-t.


A fiatal shinobit bűntudat mardosta. Egyedül ő maradt életben és esélye sem volt, hogy segítsen a társainak. Csalódottan tért vissza Konohába, ahol Danzou egyik embere kért tőle jelentést. Ezt követően pedig hazatérhetett pihenni, amíg újabb küldetést nem találnak neki.

A háború több helyen is zajlott, éppen ezért több helyen is fel voltak állítva olyan táborok, ahol a sebesülteket ellátták. Én is egy ilyenben teljesítettem szolgálatot azon a végzetes estén. A küldetést nem sorolták be sehova. Egy heti őrszolgálatot kellett teljesítenem. A Hang Országának határától voltunk, nem is olyan messze. A táborunkat több sátor alkotta, melyekben különböző sebesültek voltak, illetve néhányban még éjszaka is a vizsgálatok, műtétek és más orvosi ellátások mentek.
Nekem a tábor déli részén kellett őrködnöm, tehát távol a határtól. Több napja voltunk már itt és egészen eddig minden simán ment. Soha nem támadtak meg minket, de még a nyomát sem láttuk. Majd hirtelen egy nagy robaj rázta meg a környéket. Az északi oldalon történt a dolog, csakhamar kiabálások követték a zajokat. Megtámadtak minket! Nem tartózkodott jelentős erő a környéken, ráadásul a bevethető shinobik száma is csekély volt. A következő pillanatokban pedig megjelentek az égen a fényjelzések, melyek jelezték, mindenkire szükség van.
Villámgyorsan indultam meg az északi részhez. Út közben több sebesültet is láttam, akik próbálták annyira összeszedni magukat, hogy harcba álljanak. Pár percbe telt, mire átértem a tábor másik végébe. Amikor megláttam az ellenséges csapatot, majdnem hasra estem. Rengetegen voltak és csak úgy özönlöttek felénk. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam a levegőbe, megalkottam a Kígyó – Kos – Majom – Vaddisznó – Ló – Tigris kézpecséteket, majd egy hatalmas lángcsóvát köptem ki. A tűzgolyó egy olyan helyen csapódott be, ahol elég sok ellenség volt. Ezzel az egy támadásommal rengeteg életet oltottam ki, de sajnos a dolgunk még így sem lett könnyebb.
– Mivel állunk szemben? – kérdeztem az egyik közeli shinobit.
– Nem tudjuk! Nem valami erősek, de baromi sokan vannak. Ha ez így fog menni, akkor lassan le fognak gyűrni minket!
Két kunait vettem elő és azokkal a kezemben rontottam be az ellenséges tömegbe. Igaza volt a shinobinak, tényleg könnyű ellenfelek voltak. Az egyik társam körül már elég sokan sorakoztak, hogy megöljék, ezért felé vettem az irányt. Valaki felém ütött egyet, mire én kitértem az útjából, majd könnyed szúrással mély sebet ejtettem a tarkóján. Azt vártam volna, hogy vér fog spriccelni a sebből, helyette valamilyen fehér, ragacsos trutymót csorgott a kezemre. Nem emberekkel volt dolgunk, hanem valamilyen mesterségesen előállított katonákkal.
Négyen állták el az utamat. Az egyiket kunai-val öltem meg. Egyszerűen csak mellkason dobtam, az pedig még a védekezéssel sem foglalkozott, így meghalt. Majd eldobtam a másik dobókést is, de azt már hárította az ellenfelem. Ekkor viszont én repültem neki és egy Dainamiku Entorii-val leterítettem. Ezt követően kihúztam a kezéből a fegyveremet és ledöftem. Majd egy rúgás zúgott felém, amit könnyedén hárítottam.
– Ez komoly? Ennyire lennétek képesek? – motyogtam magam elé, miközben megragadtam a lábat.
A következő pillanatban felemelkedtem, mire az ellenfelem hanyatt vágta magát. Ekkor megpörgettem és a társának dobtam. Meglepetésemre mindketten kettészakadtak. Viszont nem volt túl sok időm a bámészkodásra, hisz a társamat már legalább húszan vették körbe. Láttam, hogy a darabok repkednek a levegőben, de azért ennyi ellenféllel ő sem bírhatott el egyedül.
Gyors mérlegelést követően újabb technikához folyamodtam. A kézpecsétek megalkotását követően egy folyamatos lángcsóvát leheltem ki, amely számos ellenféllel végzett. A shinobi körül alaposan megritkítottam a terepet, ráadásul a Sárkányláng még más csoportokat is elért, így egy picit fellélegezhettünk.
– Szép volt kölyök! – jött oda hozzám a shinobi. – Ha vannak még ilyen trükkjeid, akkor nyugodtan használd őket! Sajnos a csapatunk összeállítása ilyen téren eléggé hiányos. Az itt állomásozó erőink leginkább Ken- és Taijutsuban erős, elemi technikákban nem igazán...
– Akkor igyekszek minden tőlem telhetőt megtenni! – válaszoltam.
Ekkor újabb ellenséges hullám tört felénk. Ezek a szörnyetegek már sokkal nagyobbak voltak, mint az előzőek. Ráadásul nem is emberi alakjuk volt, sokkal inkább állati. Mintha rinocéroszok zúgtak volna felénk.
Azt reméltem, hogy ezek is olyan könnyen fognak meghalni, mint az eddigi ellenfelek. Két shurikennel is eltaláltam az egyik felénk száguldó bestiát, de az rohamozott tovább. Ekkor a másik shinobi, karddal a kezében rárontott és ketté vágta.
– Ezzel egyenlítettem a számlámat, kölyök! – szólalt meg, mire bólintottam egyet.
– A nevem Hiroto, nem pedig kölyök! – válaszoltam neki, majd megindultam egy másik bestia irányába.
– Az enyém pedig Mamono! – jött a válasz, de már nem volt időm foglalkozni vele.
Megrohamoztam a felém tartó bestiát, majd amikor már elég közel voltam hozzá, felugrottam a levegőbe. Az állat felemelte a fejét, de nem tudott felém csapni a szarvával. Könnyedén landoltam a hátán, majd egy kunaival elkezdtem döfködni. Nem is tudom hány szúrást bírt ki, mire kimúlt. Majdnem egy sátorban kötöttünk ki, de szerencsére még időben sikerült ellátnom a baját. Ezt követően újra a humanoid ellenfelek törtek ránk. Villámgyorsan közéjük vetettem magam, majd egyszerű ütések és rúgások sorozatával végeztem legalább fél tucattal. Majd felugrottam a levegőbe és egy Levél Forgószéllel két ellenség fejét is lerúgtam a helyéről.
Ekkor pedig egy fekete köpönyeges alak jelent meg. Ő már sokkal élőbb volt, mint az eddigi ellenfelek. Kezdésként néhány shurikent hajítottam felé, majd rohamozásba kezdtem. A fickó viszont nem tért ki, könnyedén elkapta a csillagokat a levegőben, majd felém dobta azokat. Ez nagyon meglepett, alig tudtam kikerülni a támadást. Ezt követően viszont rengeteg varjú repült felém, majd egy rúgást éreztem, ami hátra repített. Jó pár méterrel arrébb sikerült megállnom. Majd újra neki rontottam. A Levél Forgószél ezúttal nem jött be, egyszerűen csak félre ugrott és egy ellentámadással próbálkozott. Ekkor viszont már én is jobban figyeltem.
Kézzel védtem a rúgását, majd megragadtam a lábát, hogy a földre vigyem. Erre viszont ellenfelem felugrott a levegőbe és a másik lábával próbált megrúgni. Nem tudtam mást tenni, mint hogy előre vetem magam. Egy tigrisbukfencet követően újra talpra ugrottam, majd egy ütéssel próbálkoztam. Ellenfelem azonban megragadta az öklömet, majd kétszer megütött és egy rúgással újra távolabb küldött.
– Itachi? – érkezett meg Mamono mellém. – Az nem lehet, ez itt Uchiha Itachi! Menekülj fiú, ha nem akarsz meghalni.
– Mégis miért? – kérdeztem. – Ki ez az Itachi?
– Legendás figura a régi időkből. Volt már hozzá szerencsém, de tudtommal ő már meghalt. Azt hiszem most vagyunk nagy bajban!
Nem foglalkoztam Mamono balsejtelmével, újra támadásba lendültem. Megalkottam néhány kézpecsétet, majd megremegett előttem a talaj. A következő pillanatban egy földsárkányt tört elő és száguldott Itachi felé. A shinobi unottan nézett felém, majd támadásba lendült. Felugrott a sárkány fejére, azt követően pedig felém futott. Ekkor Mamono rontott rá karddal a kezében. Az ellenségünk viszont könnyen kikerülte a támadásait, majd egy rúgással földre küldte. Így újra én lettem a célpont.
Itachi egy tűzgolyót lehelt ki a száján. Én könnyedén elugrottam előle, de sajnos így nem láttam pár pillanatra az ellenfelemet. Még a levegőben voltam, amikor megláttam a varjak újabb rohamát.
– Szóval így támadsz...
Gyorsan megalkottam a kézpecséteket és én is kiköptem egy tűzgolyót, egyenesen a madarak irányába. Azonban arról elfeledkeztem, hogy ők képesek kikerülni azt, elvégre szabadon tudnak repülni. A varjak fölöttem alakultak át az ellenfelem formájára, aki egy szaltót követően erőteljes rúgást mért rám. Éppen, hogy kivédtem a támadást, de nem volt több nyugtom. Azonnal hátra ugrottam, így egy újabb tűzgolyót kerültem el. Majd újra Mamono szállt szembe a shinobival. Most tovább bírta, így én létrehoztam három földklónt.
– Most véged! – szólaltam meg.
Másolataimmal azonnal megrohamoztuk a fickót. Az egyik klónom az élre tört és balról támadott. A Levél Forgószél ezúttal sem járt sikerrel. Ekkor viszont a magasból egy újabb támadás vette kezdetét. A második klón egy szaltót követően csapott le. Itachi kézzel hárított, majd a harmadik másolatom egy erőteljes rúgást vitt be. A shinobi hátradőlt, majd egy hátra bukfencet követően újra talpon volt. Azonban a másolataim minden oldalról támadták, ráadásul sakkban tartották! Majd én is megérkeztem és kirúgtam alóla a lábát. A fickó nagyot zakkant, de már ki is tért az újabb támadások elől. Ráadásul miközben talpra szökkent, könnyedén kivédte a próbálkozásainkat. A következő pillanatban pedig félre rúgta a klónjaimat. Én lettem volna a következő, de gyorsan térdre rogytam és úgy csúsztam át a lába alatt.
A következő pillanatban Mamono jelent meg és levágta a lendülő lábat. Gyorsan talpra álltam, majd hátulról egy rúgást mértem Itachi hátára. A shinobi azonnal a levegőbe emelkedett, én pedig utána vetettem magam. Még párszor megrúgtam, majd szimplán megragadtam és a földbe csapódtam vele. Az ellenfelem feje hatalmasat reccsent, majd ruhástól, mindenestől fehér masszává változott és szétfolyt.
– Ez meg mi a fene?! – fordultam Mamono-hoz. – Úgy tűnik ez is csak olyan volt, mint a többi.
– Csak sokkal keményebb... Még szerencse, hogy nem az igazi Itachi-t kellett legyőznünk. Már rég nem élnénk! Viszont, ha jól hallom, újabb bestiák közelednek.
Ekkor egy sérült kunoichi bicegett hozzánk. A keze be volt kötözve, most pedig több sebből is vérzett, de ezt leszámítva egész jól volt. A szemei viszont nagyon furák voltak...
– A Byakugan-nal látok valakit innen két kilométernyire. Jelentős mennyiségű chakrát szabadít fel, valószínűleg ő küldi ránk ezeket az izéket!
Mamono sóhajtott egyet. Eddig nem is láttam, milyen sok sérülést szerzett, ráadásul már a lábára is sántított. Elmosolyodtam, majd abba az irányba fordultam, ahova a Hyuga kunoichi mutatott. Úgy néz ki, egyedül kell mennem, egy ismeretlen ellenféllel szemben.
– Én megyek, egyedül! – szólalok meg komoran. – Értem nem olyan nagy kár, ha odaveszek.
Nem vártam semmilyen választ, egyszerűen csak megindultam és elhagytam a tábort. Egy fa tövében bemásztam a föld alá és úgy úsztam az ellenség irányába. Már elég közel voltam hozzá, amikor újra a felszínre törtem. Pár perc múlva pedig egy fa árnyékában figyeltem az ellenséget. Néhány fehér színű humanoid védelmezte csak, más veszélyt nem láttam a közelben. A shinobi pedig a földön gubbasztott és úgy tűnt, nagyon belemélyült abba, amit csinált.
Óvatosan elővettem egy kunait, majd ráerősítettem a markolatára egy robbanócetlit. A következő pillanatban pedig bedobtam az ellenség közé. Hatalmas robbanás rázta meg a környéket, de a fő célpontot nem tudtam megölni.
– Hát ez meg mi?! – kérdezte, majd hosszan sziszegni kezdett.
Nem válaszoltam, egyszerűen csak megrohamoztam. Előugrottam a fák és bokrok takarásából, majd egy Levél Forgószéllel egy fának rúgtam a fickót. Az ellenfelem felnyögött, majd felém nyújtotta a karját. A következő pillanatban egy kígyó repült felém, ami valahogy a shinobi karjából jött létre. Két shurikent is az állat képében vágtam, csak hogy ne tudjon megharapni. Majd miközben újabb rohamba kezdtem, megalkottam pár kézpecsétet és aktiváltam a Földpáncél technikámat.
Ekkor újabb kígyók támadtak meg, de ezek már a föld alól törtek fel. Az egyik a vállamra vetette magát és erőteljesen ráharapott. Ha nincs a Földpáncél, akkor biztos, hogy végez velem. Így viszont „csak” a földre vágott. A következő pillanatban több sziszegő hangot is hallottam, ami nem jelentett túl jót számomra. Erőlködve az oldalamra fordultam, majd egy újabb technikával a föld alá bújtam. A kígyók megpróbáltak utánam jönni, de szerencsémre nem találtak meg. Így hát elindulhattam az ellenfelem felé.
A shinobit rendesen megleptem, amikor előtörtem a föld alól. Ahogy kibújtam, már a kezembe vettem a megmaradt kunaimat és felé döftem. Az oldalánál találtam el, de végzetes sérült nem tudtam neki okozni, mert elugrott előlem.
– Nem szerzitek meg a tudásomat konohai kutyák! – üvöltötte a fickó, majd kézpecséteket alkotott meg. – Sajnálom Kabuto sama, hogy csalódást okoztam!
A következő pillanatban pedig felrobbant az ellenfelem. A lökéshullám és a lángok jócskán elkaptak, így megpörkölődött testtel repültem el, egyenesen a fák közé. Ezután elveszítettem az eszméletem. Néha mintha hangokat hallottam volna, de nem volt elég erőm, hogy felkeljek.
Végül Konohában tértem magamhoz.
– Mit tudsz az ellenségről? – kérdezte egy maszkos kunoichi, amikor már jobban voltam.
– Keveset. Valószínűleg az irányította a fehér masszából álló csapatokat, akivel harcoltam. Ő viszont felrobbantotta magát. Ha jól értettem, akkor otogakurei volt az illető. Mielőtt végzett magával, azt mondta, hogy nem szerezzük meg a tudását, végül bocsánatot kért Kabuto-tól. Ezután pedig jött a bumm. Majd itt ébredtem. Ennyit tudok csak mondani.
– Ez nem túl sok. A küldetésed viszont sikeres volt, megvédtétek a tábort. Néhányan életüket vesztették és újabb sérültek is lettek, de szerencsére igazán nagy tragédia nem történt.
– Azt hiszem ez csak egy kísérlet volt – szólaltam meg újra. – Úgy érzem, csak kipróbálták azokat a masszákat. Ráadásul az egyik hasonlított egy Uchiha Itachi nevezetű shinobira. Legalábbis Mamono azt mondta, hogy ő az.
– Mamono? – érdeklődött az ANBU. – A táborban nem szolgált Mamono nevű shinobi. Sem tőlünk, sem a szövetségeseinktől.
– Az, akivel közösen vettük fel a harcot Itachi ellen ezen a néven mutatkozott be.
– Rendben van. Ennyi épp elég lesz, épülj fel, majd ha készen állsz, újabb küldetésre mész!
Erre csak bólintottam egyet, majd egy korty víz után újra álomba merültem.