Chen Yuen Lung
2 posters
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Tanulások
1 / 1 oldal
Chen Yuen Lung
Chen Pént. Szept. 20 2013, 17:34
Pergő ujjak.
Nagy sóhaj kíséri az újabb próbálkozást. A levél kődarab módjára úgy hullik földre. Pedig ma van a tökéletes nap, se egy felhő, se egy szellő nem zavarja a gyakorolni kívánókat. A feladat pedig oly egyszerű, még elmondani is, de megcsinálni már nem is annyira. Hogyan is tudhat ilyet megalkotni pusztán csak két kezével.
- Múzsám, gyönyörűséges istennő. Miért fordítottad el tőlem arcodat. Áldoztam oltárodon minden szabad percemben, poémáimat neked küldtem, színjátszásomat teérted alkottam, szerszámaim teérted mozognak, még a dallamaimat is neked játszom. – Villámcsapásként ér a tudat. Hát ez hiányzott a munkámból, a dallamosság. Mi más is kellene, mint egy jó aláfestő zene. Hangok szárnyán úszva minden sokkal könnyebb, minden egyszerűbb és ami nem elhanyagolható élvezetesebb.
Behunyom szemeimet, és a világot figyelem mi körülölel. Nehéz szekéren zakatolunk az úton. Egy-egy kövön megdöccen a fakerék. A lovak prüszkölve húzzák az alkotmányokat. Valahol elől a mester korholó hangjai szállnak felém. Egy-egy robbanás adja tudtomra Seimisu újabb agyament ötletén dolgozik. Harsány csengő nevetés nyom el mindent, majd gajdolászás, ahogy a aprócska Hana akarja tudtára adni a világnak mennyire is örül.
Fülem meg-megrebben, mint a figyelő vadállatnak. Felszívom hangok orkánját, és formálom. Tudatom kiveti mit nem szabadna hallanom, és magába fogadja mire kívánalmam van. ÉS végre meghallom a dobhártyámban. Rezeg minden idegszálam, ahogy feltöltődök zenével, és már lábammal is önkénytelenül dobolok. Ajkam csücsörítem, és kedves kis dallamot dúdolok, ahogy előrenyújtom kezeimet. Homlokom erői már rég kisimultak, egyenletesen szívom be levegőt, és fütty formájában hagyja el ajkaimat.
Ujjaimat előre nyújtom. Minden idegszálam az előttem lévő feladatra koncentrál. A világ muzsikája velem van, és már nem is engedem el. A múzsa csókja homlokomon ragyog miközben csakrafonalak kiáramlanak az ujjaim közül. Kissé egyenetlenek, kissé kajlák, de minden egyes ütem alakít rajtuk. A zenére táncolnak, alakulnak, míg meg nem találják céljukat. Út feletti fákon számtalan levél, egy-egy gyenge szellőre százak indulnak el a gravitáció erejének engedelmeskedve. A már egyenes csakrafonalak megindulnak, tíz ujjból ugyanannyi fonál, és ugyanannyi célpont.
„1;2;3;4…;4…” Számolom fejben, de csak nem tudok magasabbra jutni. Csak négyet kaptam el, ez nem elég. Nagy sóhaj hagyja el kaparó torkomat, és megmozgatom ujjaimat. Újabb próba…, újabb bukás. Hogy lehet, hogy egy ilyen tehetséggel megáldott ember csak ennyit tudhat. Ebbe nem nyugszom bele. Újabb próba, és még egy, na meg még egy. Időérzékemet elvesztem, nem törődök a világ változásaival. Az idő fenevad módjára szalad, de szemeim előtt csak egy cél lebeg. A varázslatos tízes szám elérése. Sötét, és világos váltakozik körülöttem, néha távolról hallom utastársaim hangját, ahogy szólongatnak, de nem törődök velük. Akár egy függő úgy áhítozok a tökéletességre, és egy gép fáradhatatlanságával küzdök érte. Már nem is tudom hányadszor próbálkozok, és hogy egyáltalán milyen nap van. Csak arra eszmélek, hogy a levelek már nem is a megszokott módon suhannak a levegőben. A világ megfordul velem, minden zavaros lesz, és homályos. Szemeimmel nézek, de nem látok. Szájammal szólnék, de nincs erőm rá. Csak valamilyen állatias, artikulálatlan hangot tudok kipréselni ajkaim közül. Ám már ez sem segít…, kívülről látom magamat. Testem a földre zuhan, a mögöttünk jövő szekér elhalad felettem, míg társaim észre nem vesznek. Ekkor ragad magával a sötétség, azt hiszem örökre.
Kipattannak szemeim. Bántó fény vakít el, torkom kapar, szájam száraz akár a tapló. Fogalmam sincs hol vagyok. Talán percek is eltelnek mire mindennek felfogható alakja lesz. Az egyik szekérben fekszem, ezt már tudom. Rajtam vékony takaró, óvón takar el a szörnyű külvilágtól. Felettem pedig egy apró emberi fej lebeg, és teli szájjal vigyorog. Mikor tekintetünk összekapcsolódik Hana sikolya szakítja széjjel tudatomat. Legszívesebben kitépném agyamat és messzire dobnám. Hogy fájhat egy olyan testrész, miről nem is veszek tudomást. A kis szöszke kirohan, magamra hagyva. A magány jó, elmém megindul rögös útján, és összekapcsolja a múlt eseményeit. Egyetlen számomra hatalmas célt kell elérnem, ezt senki sem akadályozhatja meg. Kissé megrázom magam, és feltápászkodok. Újra elfoglalom a kocsi végében a helyem, fejem még kótyagos de nem számít. Belsőmre koncentrálok érzem ahogy az erő végigsugárzik bennem, eléri ujjbegyeimet, kilövell, és egyenesen szál a levegőben. A cél előttem, megannyi levél, és nekem csak tízet kell összekapcsolnom.
„1;2;3;4;5;6;7;…;7;….;7;7…;7;7;7;…” És már megint nem tudok tovább jutni. Társaim szólongatnak egy ideig, de rájönnek nem tudnak ellene mit tenni. Napszakok peregnek mint homokórában a homok. Talán már az este is elmúlik, mikor újra érzem a közelítő rosszullétet. Nem szabad feladnom, megacélozom idegeimet. Egy ilyen kis dolog nem akadályozhat meg. Hát ez csak tíz levél, nem olyan nehéz. Nem szabadna olyan nehéznek lennie. A fonalak megszakadnak, rajtam kívülálló okok miatt. Meg kell kapaszkodnom, különben újra leesek. Szemeimet erősen lezárom. Úrrá kell lennem testem, különben hogy lehetek nagy művész, ha egy ilyen kis feladattal sem bánok el.
Nagy levegőt veszek. Majd még egyet, és még egyet. Gyomrom felkavarodik, már csak a vér lüktetését érzem testemben. Öklendezek de semmi sem jut gyomromból a felszínre. Már nem is tudom mióta nem ettem. Csak valami savas köpetet tudok kierőszakolni meggyötört testemből. De már ez sem számít. A rosszullétnek vége. Nem szabad feladnom. Koncentrálok, minden idegszálam csak a feladatra összpontosítom. Be kell fejeznem, meg kell oldanom, bármibe is kerüljön. Újabb fonalakat bocsátok ki, ezek már nem egyenesek, sőt a megerőltetéstől homályos látásommal is csak kilencet tudok összeszámolni. De a levelek ott vannak, el kell találnom őket…
„1;2;3;4;5;6;7;8;9…” És nincs több fonalam. Nem tudom az utolsót eltalálni. Mocskos sors, a cél előtt hagysz itt a kétségek között, hogy elvedd tudatomat. Erőm újra elhagy, és hátra hanyatlok. Kezeimet ég felé tartom és múzsámat keresem. Véreresek, nem is ismerek rájuk. Mivé lett a testem. Lelkem dallama is már rég elhagyott, csak valami torz dübögést hallok, semmi mást. A világ megszűnt létezni számomra, már csak a levelek maradtak. Csendesek akár a sír, bátortalanok, rendszertelenek. Maga a káosz. A zűrzavar lesz a vesztem. Már alig bírom nyitva tartani a szemem. Nem tudok mit tenni le fog gyűrni. A kárhozat lesz a sorsom.
Vaskos kéz úszik be a láthatárba. Talán kéz, de már azt sem látom biztosan. Egy színes golyó helyezkedik el a közepén. Arcom felé tart, nem tudok ellenkezni. Itt a végem, már hallucinálok is. Szájam akaratom ellenére kinyílik, fémes ízt érzek benne. Megviselt torkom egy utolsót nyel. Majd eltörik az ádámcsutkám. Ezzel a sötétség lesz az úr. A világ kifordul önmagából. Elragad magával a káosz, már nem uralkodok magamon. Testem megremeg, végtagjaim táncot járnak. Gyomrom égni kezd. Megfeszülök, izmaim végét járják. Fájdalom járja át egész valómat…
Hirtelen elmúlik minden. Csak fekszek ott, különös erő jár át. Minden érzékem kiélesedik. Tűz ég lelkemben, a tetterő tüze. Felpattanok, minden oly valóságos. Ez már nem álom, már nem kerülget a halál szele. Földre pattanok, lábaim erősek. Egy pillanatra sem inognak meg. Nem várt erő megacélozza izmaimat. Szívemet a tettvágy fűti. Kecsesen nyújtom előre kezeimet. Finom fonalak előre vágódnak, az első pillanatban jó irányt vesznek. Tíz fonál megtalálja hozzá tartozó tíz levelét. Először megtorpannak a levegőben. Csak egy pillanatig lebegnek, mikor ujjaimmal könnyed játékba kezdek. Akárha igazi szellő fújná őket. Keringenek, örvénylenek. Finom lejtmenet után, újból irányt váltanak. Akár a felhő az égen, alakja folyton változó, mégis tökéletesnek mondható. Mindenre hasonlít mégsem teljesen az. Bármelyik oldalról is nézi az ember, soha nem mutatja ugyanazt az arcát. Perekig tart a játék, míg végül földet érnek a levegő utazói.
Újabb szélroham, megannyi játékra bírandó szereplő. Megropogtatom ujjaimat. Végtelenbe küldöm csakrámat, és újfent sikerül. Pörgés, forgás, kacskaringós fordulatok, és bonyolult sémák. A lehető legtöbbet hozom ki a kevéske időmből. Míg végül tudatosul bennem. Most már sikerülni fog. Jobb lettem, nem sokkal, de mégiscsak jobb lettem. Arcomon széles vigyor, és most már nem küzdök. A fáradság bejárja testemet, a gyomrom egy földrengés erejével kordul meg. Átadom magam a gyógyító álom hívogató karjainak. Szemem felakad, és újra csak az útra hull az elme porhüvelye. Álmodok vidáman, boldogan, ahogy az utóbbi időben soha. És nem is kelek fel egy jó ideig.
- Múzsám, gyönyörűséges istennő. Miért fordítottad el tőlem arcodat. Áldoztam oltárodon minden szabad percemben, poémáimat neked küldtem, színjátszásomat teérted alkottam, szerszámaim teérted mozognak, még a dallamaimat is neked játszom. – Villámcsapásként ér a tudat. Hát ez hiányzott a munkámból, a dallamosság. Mi más is kellene, mint egy jó aláfestő zene. Hangok szárnyán úszva minden sokkal könnyebb, minden egyszerűbb és ami nem elhanyagolható élvezetesebb.
Behunyom szemeimet, és a világot figyelem mi körülölel. Nehéz szekéren zakatolunk az úton. Egy-egy kövön megdöccen a fakerék. A lovak prüszkölve húzzák az alkotmányokat. Valahol elől a mester korholó hangjai szállnak felém. Egy-egy robbanás adja tudtomra Seimisu újabb agyament ötletén dolgozik. Harsány csengő nevetés nyom el mindent, majd gajdolászás, ahogy a aprócska Hana akarja tudtára adni a világnak mennyire is örül.
Fülem meg-megrebben, mint a figyelő vadállatnak. Felszívom hangok orkánját, és formálom. Tudatom kiveti mit nem szabadna hallanom, és magába fogadja mire kívánalmam van. ÉS végre meghallom a dobhártyámban. Rezeg minden idegszálam, ahogy feltöltődök zenével, és már lábammal is önkénytelenül dobolok. Ajkam csücsörítem, és kedves kis dallamot dúdolok, ahogy előrenyújtom kezeimet. Homlokom erői már rég kisimultak, egyenletesen szívom be levegőt, és fütty formájában hagyja el ajkaimat.
Ujjaimat előre nyújtom. Minden idegszálam az előttem lévő feladatra koncentrál. A világ muzsikája velem van, és már nem is engedem el. A múzsa csókja homlokomon ragyog miközben csakrafonalak kiáramlanak az ujjaim közül. Kissé egyenetlenek, kissé kajlák, de minden egyes ütem alakít rajtuk. A zenére táncolnak, alakulnak, míg meg nem találják céljukat. Út feletti fákon számtalan levél, egy-egy gyenge szellőre százak indulnak el a gravitáció erejének engedelmeskedve. A már egyenes csakrafonalak megindulnak, tíz ujjból ugyanannyi fonál, és ugyanannyi célpont.
„1;2;3;4…;4…” Számolom fejben, de csak nem tudok magasabbra jutni. Csak négyet kaptam el, ez nem elég. Nagy sóhaj hagyja el kaparó torkomat, és megmozgatom ujjaimat. Újabb próba…, újabb bukás. Hogy lehet, hogy egy ilyen tehetséggel megáldott ember csak ennyit tudhat. Ebbe nem nyugszom bele. Újabb próba, és még egy, na meg még egy. Időérzékemet elvesztem, nem törődök a világ változásaival. Az idő fenevad módjára szalad, de szemeim előtt csak egy cél lebeg. A varázslatos tízes szám elérése. Sötét, és világos váltakozik körülöttem, néha távolról hallom utastársaim hangját, ahogy szólongatnak, de nem törődök velük. Akár egy függő úgy áhítozok a tökéletességre, és egy gép fáradhatatlanságával küzdök érte. Már nem is tudom hányadszor próbálkozok, és hogy egyáltalán milyen nap van. Csak arra eszmélek, hogy a levelek már nem is a megszokott módon suhannak a levegőben. A világ megfordul velem, minden zavaros lesz, és homályos. Szemeimmel nézek, de nem látok. Szájammal szólnék, de nincs erőm rá. Csak valamilyen állatias, artikulálatlan hangot tudok kipréselni ajkaim közül. Ám már ez sem segít…, kívülről látom magamat. Testem a földre zuhan, a mögöttünk jövő szekér elhalad felettem, míg társaim észre nem vesznek. Ekkor ragad magával a sötétség, azt hiszem örökre.
…
Kipattannak szemeim. Bántó fény vakít el, torkom kapar, szájam száraz akár a tapló. Fogalmam sincs hol vagyok. Talán percek is eltelnek mire mindennek felfogható alakja lesz. Az egyik szekérben fekszem, ezt már tudom. Rajtam vékony takaró, óvón takar el a szörnyű külvilágtól. Felettem pedig egy apró emberi fej lebeg, és teli szájjal vigyorog. Mikor tekintetünk összekapcsolódik Hana sikolya szakítja széjjel tudatomat. Legszívesebben kitépném agyamat és messzire dobnám. Hogy fájhat egy olyan testrész, miről nem is veszek tudomást. A kis szöszke kirohan, magamra hagyva. A magány jó, elmém megindul rögös útján, és összekapcsolja a múlt eseményeit. Egyetlen számomra hatalmas célt kell elérnem, ezt senki sem akadályozhatja meg. Kissé megrázom magam, és feltápászkodok. Újra elfoglalom a kocsi végében a helyem, fejem még kótyagos de nem számít. Belsőmre koncentrálok érzem ahogy az erő végigsugárzik bennem, eléri ujjbegyeimet, kilövell, és egyenesen szál a levegőben. A cél előttem, megannyi levél, és nekem csak tízet kell összekapcsolnom.
„1;2;3;4;5;6;7;…;7;….;7;7…;7;7;7;…” És már megint nem tudok tovább jutni. Társaim szólongatnak egy ideig, de rájönnek nem tudnak ellene mit tenni. Napszakok peregnek mint homokórában a homok. Talán már az este is elmúlik, mikor újra érzem a közelítő rosszullétet. Nem szabad feladnom, megacélozom idegeimet. Egy ilyen kis dolog nem akadályozhat meg. Hát ez csak tíz levél, nem olyan nehéz. Nem szabadna olyan nehéznek lennie. A fonalak megszakadnak, rajtam kívülálló okok miatt. Meg kell kapaszkodnom, különben újra leesek. Szemeimet erősen lezárom. Úrrá kell lennem testem, különben hogy lehetek nagy művész, ha egy ilyen kis feladattal sem bánok el.
Nagy levegőt veszek. Majd még egyet, és még egyet. Gyomrom felkavarodik, már csak a vér lüktetését érzem testemben. Öklendezek de semmi sem jut gyomromból a felszínre. Már nem is tudom mióta nem ettem. Csak valami savas köpetet tudok kierőszakolni meggyötört testemből. De már ez sem számít. A rosszullétnek vége. Nem szabad feladnom. Koncentrálok, minden idegszálam csak a feladatra összpontosítom. Be kell fejeznem, meg kell oldanom, bármibe is kerüljön. Újabb fonalakat bocsátok ki, ezek már nem egyenesek, sőt a megerőltetéstől homályos látásommal is csak kilencet tudok összeszámolni. De a levelek ott vannak, el kell találnom őket…
„1;2;3;4;5;6;7;8;9…” És nincs több fonalam. Nem tudom az utolsót eltalálni. Mocskos sors, a cél előtt hagysz itt a kétségek között, hogy elvedd tudatomat. Erőm újra elhagy, és hátra hanyatlok. Kezeimet ég felé tartom és múzsámat keresem. Véreresek, nem is ismerek rájuk. Mivé lett a testem. Lelkem dallama is már rég elhagyott, csak valami torz dübögést hallok, semmi mást. A világ megszűnt létezni számomra, már csak a levelek maradtak. Csendesek akár a sír, bátortalanok, rendszertelenek. Maga a káosz. A zűrzavar lesz a vesztem. Már alig bírom nyitva tartani a szemem. Nem tudok mit tenni le fog gyűrni. A kárhozat lesz a sorsom.
Vaskos kéz úszik be a láthatárba. Talán kéz, de már azt sem látom biztosan. Egy színes golyó helyezkedik el a közepén. Arcom felé tart, nem tudok ellenkezni. Itt a végem, már hallucinálok is. Szájam akaratom ellenére kinyílik, fémes ízt érzek benne. Megviselt torkom egy utolsót nyel. Majd eltörik az ádámcsutkám. Ezzel a sötétség lesz az úr. A világ kifordul önmagából. Elragad magával a káosz, már nem uralkodok magamon. Testem megremeg, végtagjaim táncot járnak. Gyomrom égni kezd. Megfeszülök, izmaim végét járják. Fájdalom járja át egész valómat…
Hirtelen elmúlik minden. Csak fekszek ott, különös erő jár át. Minden érzékem kiélesedik. Tűz ég lelkemben, a tetterő tüze. Felpattanok, minden oly valóságos. Ez már nem álom, már nem kerülget a halál szele. Földre pattanok, lábaim erősek. Egy pillanatra sem inognak meg. Nem várt erő megacélozza izmaimat. Szívemet a tettvágy fűti. Kecsesen nyújtom előre kezeimet. Finom fonalak előre vágódnak, az első pillanatban jó irányt vesznek. Tíz fonál megtalálja hozzá tartozó tíz levelét. Először megtorpannak a levegőben. Csak egy pillanatig lebegnek, mikor ujjaimmal könnyed játékba kezdek. Akárha igazi szellő fújná őket. Keringenek, örvénylenek. Finom lejtmenet után, újból irányt váltanak. Akár a felhő az égen, alakja folyton változó, mégis tökéletesnek mondható. Mindenre hasonlít mégsem teljesen az. Bármelyik oldalról is nézi az ember, soha nem mutatja ugyanazt az arcát. Perekig tart a játék, míg végül földet érnek a levegő utazói.
Újabb szélroham, megannyi játékra bírandó szereplő. Megropogtatom ujjaimat. Végtelenbe küldöm csakrámat, és újfent sikerül. Pörgés, forgás, kacskaringós fordulatok, és bonyolult sémák. A lehető legtöbbet hozom ki a kevéske időmből. Míg végül tudatosul bennem. Most már sikerülni fog. Jobb lettem, nem sokkal, de mégiscsak jobb lettem. Arcomon széles vigyor, és most már nem küzdök. A fáradság bejárja testemet, a gyomrom egy földrengés erejével kordul meg. Átadom magam a gyógyító álom hívogató karjainak. Szemem felakad, és újra csak az útra hull az elme porhüvelye. Álmodok vidáman, boldogan, ahogy az utóbbi időben soha. És nem is kelek fel egy jó ideig.
Tanulás célja: A nagyon nagyon kezdő bábhasználó képességem, nagyon kezdő bábhasználó képességé képezni.
A hozzászólást Chen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 21 2013, 18:33-kor.
Chen- Játékos
- Tartózkodási hely : Az országút, és a színpad között félúton
Adatlap
Szint: C
Rang: Előadóművész
Chakraszint: 262
Re: Chen Yuen Lung
Orochimaru (Inaktív) Szomb. Szept. 21 2013, 16:15
Elfogadom, +6 chakra jutalom mellé!!
Orochimaru (Inaktív)- Inaktív
Adatlap
Szint: S
Rang: Ex-Kage, Sannin
Chakraszint: Ha tudnád.....
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Tanulások
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.