Árnyékfogadó és környéke

Shiba egy nagyobb helyiségbe lépett és kellemes illatok csapták meg orrát. A konyhában valószínűleg vacsorát készítettek éppen elő az itt tartózkodó, illetve betévedő vendégeknek. Hogy előbbiek pontosan mennyien is voltak, azt egyelőre nem lehetett tudni, jelenleg szinte teljesen üres volt minden. Öt kerek asztalt látott, mindegyik körül öt-öt székkel, de egyedül a túlsó sarokban, a kandalló mellett üldögélt valaki. A fickó ülve is irdatlan nagydarabnak tűnt, hatalmas tenyereiben elvesztek a kártyák, melyeket unottan kevert. Noha ruházata olyan volt, akár az ázott hajléktalanoké, az előtte heverő színes kártyapaklik mintha csak frissen bontott csomagokból kerültek volna elő. Időnként egy-egy kártyát kicserélt a paklikban és halkan motyogott valamit, olykor ásításokkal kísérve. Az asztalok felett lámpások égtek, mindegyiken egy-egy kandzsi, melyek olyan szószerkezeteket szimbolizáltak, mint örök álom, hamis álarc, tele tányér és hasonlók. A férfi felett a „körsarok” szó lebegett, bár Shiba fejében az is megfordult, hogy a kandzsik eredetileg mást hivatottak jelenteni, csak az idő vasfoga túlságosan eltorzította őket.
Szemeivel tovább pásztázta a helyiséget. A bejárattal szemben lépcsők vezettek, egy felfelé a belső erkélyre, mely körfolyosóként ölelte körbe a földszinti étkezdét, a másik lefelé, valószínűleg a pincébe. Utóbbi lényegesen keskenyebbnek és rozogábbnak tűnt. Shiba több részletet is szemügyre vett még volna, a bejárattól balra lévő pult mellől viszont egy tízéves forma fiúcska indult meg feléje. A kölyök szemét se rebbentette a katana láttán, a háború miatt igen megszokottá válhatott, hogy shinobik szálljanak meg náluk, illetve közemberek is bizonyosan több fegyvert hordtak maguknál.
- Üdv a fogadóban! – szólalt meg a kölyök. – Van szabad szobánk, ha éjszakára is maradni tetszik. A vacsora hamarosan elkészül. Ma Shiitake gomba és Onigiri közül lehet választani. – jelentette, majd várta a vendég válaszát. Mikor ezt megkapta, elindult a pult mellett nyíló kisfolyosón és eltűnt a szemei elől – Mindjárt szólok Hisakonak.

Mirubi miután kibeszélgette magát másik énjével, folytatta kutakodását a halott testben. A nemrégiben elsajátított diagnózis technikának még nem volt igazi mestere, így egy darabig eltartott még talált valamit, főleg hogy nem igazán tudta, mit is keressen. Még csak egy horzsolás sem látszott a bőrön, így csak betegségre, esetleg szívrohamra gyanakodhatott, az illető ugyanis jócskán korosodott már. Majdnem feladta a próbálkozást, amikor végre valami különösre bukkant, egy idegen anyagra, melyet nem igazán tudott lokalizálni. Olyan volt, mintha az egész szervezetben szétfolyt volna valami, ami nagyon nem illett oda. A meglepő felismerés erős gyanút ébresztett benne. Minden jel arra mutatott, hogy a férfit megmérgezték.
Hogy ki és miért mérgezne meg egy tökszállítót, arra azonban már nem tudott választ adni, így inkább átvette a gyeplőt és a hullát hátrahagyva útnak indult, immár kerekeken gurulva. A bánatos öszvér nem sokáig gyászolta gazdáját, gyakorlatilag ugyanolyan unottan lépkedett, mint azelőtt. Lényegesen hasznosabbnak bizonyult ugyanakkor, mint azt új tulajdonosa elsőre gondolta volna, ugyanis jól láthatóan betéve tudta a járást, így Mirubinak csupán hátra kellett dőlnie és gondolkodnia. Ha az öszvér az elhunyt otthonáig viszi, annak nem lesz túl jó vége, ellentétben mi van, ha pont a fogadónál kötnek ki? Az ugyan önmagában még nem igazolna semmit, de erős gyanút ébresztene benne a pletykák igazságalapját illetően.
Ifura nézett, ki mellette ücsörgött a döcögő kocsin, a körülöttük lévő, egyre sötétedő tájat kémlelve. Mirubinak egyre inkább az az érzése támadt, hogy valaki figyeli őket, vagy legalábbis mások is vannak a környéken, a macska ugyanakkor semmiféle jelét nem adta, hogy érezné bárkinek vagy bárminek is a szagát, vagy hogy egyáltalán rosszul érezné magát. Épp ellenkezőleg, kifejezetten vágyakozó ábrázattal nézett a kocsi elé, mintha ösztönei azt súgták volna, jó irányba tartanak, oda, ahol sorsuk szerint lenniük kell.

A kocsis elbeszélése alapján Akihiko igen könnyen megtalálta az épületet, mely egy különösen sötét völgyben foglalt helyet, bár való igaz, jócskán esteledett már és az ég se volt épp felhőtlen, napközben azért remélhetőleg jobb látási viszonyokkal lehetett számolni. Ugyanakkor égett néhány lámpás a bejáratnál, így némi fény borította annak közvetlen környezetét. Egy meglehetősen nagy épületet látott, mögötte hatalmas udvarral és kerttel, hátrébb pedig mintha egy másik, rozoga épület is magasodott volna.
Minderre azonban nem tudott túl sok figyelmet fordítani, mivel egy igen nagyhangú társaságot vett észre, akik utakat nem ismerve, a sűrű bozótosból törtek elő és a fogadó irányába tartottak. Akihiko oldalról vehette szemügyre a három alakot, kik összességében talán csak néhány pillanattal előzték meg őt az érkezők listáján. Két húsz körüli srácot látott, első ránézésre szinte egymás kiköpött másait, mindkettejük derékszíján egy-egy wakizashival. Jókedvűen masíroztak egy igen feltűnő hölgy mellett, kit dús, lángvörös haja és melegebb éghajlatra tervezett öltözete miatt igen messziről ki lehetett szúrni. Pontosan nem volt hallható, hogy miről beszéltek, de annyi leszűrődött a hölgyemény lelkes hanghordozásból, hogy valamiért nagyon jóban akart lenni a két egyébként meglehetősen koszos, jellegtelen alakkal.
A hármas már a bejáratnál járt, amikor észrevették Akihikot. Nem mondhatni, hogy különösebben foglalkoztak vele, az ikrek csupán egy fél másodperces pillantásra méltatták, a nő pedig csak gyorsan végigfuttatta rajta hosszú szempilláit, majd belibbent a neki tartott ajtón. Két hűséges kísérője gyors pillantást váltott egymással, majd követték zsákmányukat az épület belsejébe, Akihiko pedig ismét társaság híján maradt az egekig érő, szürke fák között.

Shiba megjátszott érzései a kölyökre is ráragadtak, és a fiatal pincér pirulva távozott az étkezőből. Láthatóan teljesen bevette a shinobi szövegét, noha egy az ő korában járó gyereket nem volt nehéz megtéveszteni. Az érkező Hisako már egy fokkal keményebb diónak tűnt. Harmincas évfordulójához közeledő, sötét hajú nő volt, arcán kifejezetten vendégeknek szánt, halovány műmosollyal. Szelíd és kissé szomorkás teremtésnek tűnt, ki kecses mozdulatokkal közeledett Shibához. Láthatóan bőven akadt dolga, valószínűleg hátul a konyhában, így nem kívánkozott túl sok időt az érkezőre fecsérelni.
- Üdv. – ennyit szánt üdvözlésnek, noha ezt nem modortalanul, sokkal inkább fáradtan mondta ki. - A vacsora hamarosan elkészül. – mondta Shibának, miközben a pult mögé lépett és egy kulcsot vett elő az egyik fiókból. Az ex-kirigakurei figyelmét nem kerülte el, hogy ellentétben a legtöbb fogadóval, itt nem helyezték ki a kulcsokat a falra, így a vendégek nem tudhatták, melyik szobák vannak kiadva. – Az lesz a tiéd. – mutatott a nő az egyik szemben lévő ajtóra. A földszinten csupán két számozott szoba kapott helyet, ezek közül Shiba a kettes számút kapta. A többi kiadó helyiség? Az emeleten volt, a nyitott körfolyosó miatt ajtóikat a földszintről is látni lehetett, különösen a pult irányából. Úgy tűnt, hogy a fogadó nyolc kiadó szobával üzemelt.
Amint az említett kulcs átadásra került, új vendégek érkeztek. Az ajtón egy igen feltűnően öltözködő hölgy és egy wakizashikkal felszerelt, koszos ikerpár lépett be. Utóbbiak csak biccentettek Hisakonak, majd céltudatosan a túlsó sarok irányába indultak, magukkal terelgetve a vöröses hajú szépséget is, ki velük ellentétben, láthatóan nem járt még a fogadóban. A nagydarab figura asztalához ültek le, kivel úgy tűnt, ismerték egymást. Rendszeres vendégek lehettek, mert igen rövid szóváltás után már készülődni is kezdtek valamilyen kártyajátékhoz. Pénz került elő a koszos zsebekből, miközben az unott arcú monstrum lapátkezeivel átkeverte kék hátlapú pakliját.
Hisako tekintete is egy ideig a négyesre vándorolt, majd visszafordult Shibához, hátha az szeretne még valamit. A vacsorának még várnia kellett, hacsak a fiatal pincér nem vette át a konyhát, ugyanis egy újabb vendég érkezett. Egy szőkés hajú, huszonéves srác lépett be, szemeivel körbepásztázva a meglehetősen nagy belső teret. Akihiko volt az, ki több dolgot is leszűrt gyors megfigyelése alatt. Az egyik az odakint is látott hármas volt, kik a legtávolabbi asztalnál foglaltak helyet egy negyedik, nagydarab fickóval és éppen kártyázáshoz készülődtek, ráadásul pénzre. Rajtuk kívül csak két alakot vett szemügyre, egyikük egy sötét hajú nő volt, ki bizonyosan a fogadós lehetett, ugyanis a pult mögött álldogált, a másik pedig egy Akihikonál néhány évvel idősebb, hátán katanát hordó srác, kezében kulccsal, mit bizonyára éppen most kapott vagy kívánt leadni.
Hisako miután Shibával végzett, Akihikohoz fordult és egy kissé fáradt, szelíd mosolyt küldött felé.
- Téged sem láttalak még itt. Mi járatban? Onigiri és Shiitake gomba készül éppen vacsorára, és van szabad szobánk is, ha itt töltöd az éjszakát. – mondta a fiúnak, majd türelmesen várta válaszát, mintha a vacsora magától készülne a konyhában.

Mirubi éberen figyelte a környéket, egyszerűen minden árny gyanúsnak tűnt. Egyre sötétebb lett a világ, de shinobi érzékei és megnövekedett ébersége így is kiszúrt valami különöset, no nem annyira furcsát, mint egy megmérgezett kocsist vagy egy ténfergő szamarat, csupán valami vöröses anyagot az egyik tüskésebb bokor ágain. Ahogy a szekér közelebb ért, megfigyelhette, hogy valaki a ruhájából hagyott el egy néhány ujjnyi, tépett darabot. Hogy miért nem az úton közlekedett az illető, azt nehéz lett volna megmondani, ugyanakkor a bokrok mintha rendesen le lettek volna törve, ami arra utalt, hogy többen is megfordultak erre, vagy esetleg egy ember nagyon sokszor.
Egy apró rongy azonban kevés volt ahhoz, hogy a szekérről az árnyas fák közé csábítsa Mirubit, különben is akadt más, mi elvonja figyelmét. Az öszvér lelassított, szinte már meg is állt, vagy legalábbis hasonlót tervezett. Először úgy tűnt, sztrájkot hirdet a vén jószág, de újdonsült tulajdonosa hamar észrevette, hogy elágazáshoz közeledtek, melynél, ahogy már várható volt, a szamár lábai tétován megállapodtak. Bizonyosan többször is járt erre és más-más irányokba fordult innen, elég rendszertelenül ahhoz, hogy ne tudja magától, merre kellene most folytatnia útját. Mirubi viszont pontosan tudta, bal oldalt ugyanis valamiféle lámpások égtek. Távol ugyan, de fényüket nem lehetett mással összetéveszteni. Jó eséllyel az általa keresett fogadót jelezték.
Amennyiben feltételezése igaznak bizonyult, akár egy-két percen belül már az Árnyékfogadó ajtajához érhetett. Kérdés, hogy ezt akarta-e, az eget ugyanis csillagok borították, a környék az éj hangjait és illatait árasztotta. A sötétség általában akadályozta volna egy felderítő munkáját, ilyen esetekben azonban hasznos lehetett a rejtőzés, ugyanakkor persze veszélyes is. Ha pedig a fogadót és egy meleg pótvacsorát vagy legalább valami ágyfélét tervezett megcélozni, akkor arra kellett néhány gondolatot szánnia, hogy miként vagy még inkább kiként is kíván megérkezni ebbe a kétes rendeltetésű épületbe.

Shibának hamar rá kellett jönnie, hogy megjátszani a részeget sokkal rosszabb, mint valóban annak lenni, sőt, hosszútávon kifejezetten fárasztó. Ráadásul miután tízezer ryoját az asztalra helyezte, a figyelem is erősen őrá összpontosult, olyannyira, hogy az ikrek szinte el is felejtették, hogy eredetileg nőzni próbáltak, az összeg láttán figyelmük nagy részét a játékra fordították. A többiek is meglepődtek ugyan, de úgy tűnt, hogy elsődlegesen nem a pénzért játszanak, legalábbis nem annyira, mint ahogy a testvérpáros tette.
Miután ily egyszerűen befogadták Shibát, jöhettek az italok, hogy oldódjanak a nyelvek és lankadjon az elővigyázatosság. Noha az ikrek itt megint kifejezetten könnyű prédának tűntek, a másik kettőt nem lehetett csak úgy leitatni. A hölgyemény alig ivott néhány kortyot, bár ezt könnyen be lehetett tudni nemének is, hisz a nők általában jobban vigyáztak ilyen téren magukra, főleg ha ellentétes nemű és idegen társaság vette őket körül. A játékmester a másik végletet képviselte, úgy tűnt ugyanis, hogy hatalmas termetéhez képest is megdöbbentő mennyiségű alkoholt el tudott fogyasztani anélkül, hogy unott ábrázata a legcsekélyebb változásokon esett volna át.
A játék első köre egyébként csak amolyan bemelegítő volt, így senki sem bukott vagy nyert egyelőre túl sok pénzt. Shiba nem is akart, sőt, elveszíteni óhajtotta inkább vagyonát, közben pedig hasznos információkat szerezni. Ehhez azonban neki kellett terelgetnie a beszélgetést, olyan irányba, hogy gyanú nélkül megtudhassa, amit szeretne, és részeg álarcát se kelljen levetnie közben.

Akihiko kissé arrébbról figyelte a kártyázó társaságot. A fogadósnak egy félig-meddig hamis sztorit szolgáltatott, majd pedig vacsorát és innivalót rendelt. Egy darabig téblábolt a pultnál, nem tudta, pontosan mihez is kezdjen. A csinos hölgy és társasága viszonylag könnyen megtanulhatónak tűnő játékot játszott, így ha akart, becsatlakozhatott hozzájuk, de ki tudja, lehet, hogy a fogadóstól vagy valaki mástól többet megtudhatott, hisz akkor nem szögezi le úgy magát az asztalhoz. No persze, nem is biztos, hogy ez volt az ő célja, hiszen elsősorban a kalandért volt itt, márpedig eddig nem úgy tűnt, hogy különösebben alvilági helyre érkezett volna, lehet, hogy inkább pénzre meg nőkre kellene hajtania, mintsem holmi szóbeszédek után nyomozni.
Akárhogy is döntött, közben vacsorája is elkészült, melyet egy apró gyerek helyezett oda neki a pultra. Úgy tűnt, ő segített ma a fogadósnak, aki egyébként nem sok időt töltött hátul, rövidesen ismét megjelent, lábai mellett egy macskával kísérve. Kezeiben fa tálcákat tartott, bizonyosan az asztaltársaság kiszolgálásának céljából. Siethetett is, ugyanis úgy nézett ki, hogy további szájak is ételre áhítoztak. No persze ez nem is volt csoda, hisz elég nagy volt a fogadó, szoba és asztal bőven jutott még az érkezőknek. Az emeletről egy szálló vendég ballagott le, és szintén a pulthoz lépett, valószínűleg valamilyen italra pályázva. Kócos figura volt, ki negyvenes éveihez közeledhetett. Borostát és kerek szemüveget hordott, zsebeiből ceruzák és apró füzetek kandikáltak ki. Nem tűnt gyanús alaknak, de persze attól még lehetett kellemes társaság, vagy hasznos információk birtokosa, ezt nem lehetett ennyiből megállapítani.
Ugyanakkor odakint is mintha megszólaltak volna valakik, vagyis inkább sustorogni kezdtek, már amennyire Akihiko hallhatta őket. Úgy tűnt, hamarosan további vendégek érkeznek a fogadóba.

A tököket szállító szekér zötykölődve érkezett meg a fényforrásokhoz, a megviselt öszvér pedig kötelességtudóan leparkolt a kerítés mellett, mintha már temérdekszer járt volna itt. A fény valóban lámpásoktól eredt, melyeket egy nagy épület bejáratához szegeztek ki. A pislákoló lángok jóvoltából táncot ejtő kandzsik szó szerint hirdették: ”Árnyékfogadó”. Mirubit tehát nem csalták meg megérzései, kis kerülővel talán, de végül megtalálta úti célját.
A kerítés, melynél megállt, hatalmas kertet ölelhetett körbe, melyből ilyen sötétségben azonban csak nagyon keveset láthatott. A völgyet magas fák árnyékolták, a hold pedig nem kívánkozott megmutatni magát ezen az éjjelen, így csupán néhány csillag fénye segíthetett a táj megfigyelésében. Mirubi annyit tudott kivenni, hogy a kertben, vagy udvarban egy további épület is áll, talán valami pajta, megfigyeléseit azonban igen hamar egy idegen hang szakította meg.
- Valami probléma van? – kérdezte egy alak a bal oldaláról. Ifu meglepődve kapta oldalra fejét, ő sem vette észre ugyanis a magában ácsorgó embert, ki akárcsak a mellette lévő ásó, a rozoga kerítésnek támaszkodva figyelte az érkezőket. Mirubi nem tudott épeszű magyarázatot találni arra, hogy mit keres ilyen sötétben valaki idekinn, pláne egy ásóval, az idegen azonban a szerszámot magára hagyva indult meg feléjük, mintha nem is tudná, hogy azt ott felejtette. Ahogy a lámpások közelébe ért, egy húszas évei végén járó, sötét hajú férfit lehetett szemügyre venni. Kissé megtorpant, mikor észrevette Mirubit, talán másvalakire számított, esetleg ismerte az eredeti kocsist vagy csak egy másik kocsira várt, nem lehetett tudni. Annyi volt csak biztos, hogy noha a férfi cseppet sem volt nagydarab vagy fenyegető, Ifunak a szőr is felállt tőle a hátán, és Mirubi se mondhatta, hogy teljesen biztonságban érzi magát az illető közelében. Néhány kellemetlen pillantás után azonban végül ismét megszólalt az idegen.
- Feltételezem egy puha ágy és meleg vacsora után kutat. – mondta olyan hangon, melyből nem sok mit lehetett kitalálni, leszámítva, hogy tulajdonosa bizonyosan nem egy életvidám figura. – Én majd megetetem az állatot. – jelentette ki, remélhetőleg a szamárra gondolva.

Shiba és az ital együttes ereje kezdte szóra bírni a társaságot, meg hát amúgy sem lehet teljesen csendben kártyázni, főleg ha iszik is az ember. A hölgy reagált elsőként, talán mert benne volt a legkevesebb alkohol, vagy csak ilyen hangulatban volt.
- Én csak átutazóban vagyok itt. Ami azt illeti, nem is egészen itt kellene lennem. Az úton ugyanis rám támadtak. Tudom, szörnyű, de szerencsém volt. Ez a két úrfi a közelben tartózkodott, és hamar segítségemre sietett. Nem mertem volna éjjel továbbmenni, ezért idejöttem velük, majd holnap, nappal folytatom utam.
- Így van. – helyeselt az egyik iker, félbevágva a bemutatkozót – galád útonállók voltak, annyi szent. De hát mi jól értünk az ilyesmihez, nem igaz bátyó? Elvállalunk mi mindent. Mikor mi akad.
- Úgy igaz. Gyakran segítünk például Hisakonak, beszerezni ezt-azt. Meg az apjának, persze.
Ezen a másik jót nevetett, majd még hozzátette a magáét.
- Néha a környéken járó kereskedők bérelnek fel minket. Csúnya szóbeszédek mindenkit paranoiássá tesznek. De nekünk ez csak jó, van meló.
- Úgy igaz. – helyeselt ismét a másik, majd koccintottak egyet.
A nagydarab láthatóan nem tervezett megszólalni, a hölgy azonban nem hagyta annyiban.
- És ön? Ha jól hallom, játékmesternek becézik. Mivel érdemelte ki e nevet?
A figura végül megadta magát a szocializálódni vágyóknak, és ő is szavakba öntötte rövid történetét. Azt állította, hogy egy nemrégiben bezárt kaszinóban dolgozott, azóta pedig itt a fogadóban tengeti életét. Ezt az ikrek is alátámasztották, akik úgy tűnt, szintén rendszeres vendégek itt.
Rövidesen megérkeztek az ételek, Hisako, a fogadós asszony hozta őket, míg a nemrégiben látott kölyök az italokat hordta. Akihiko is becsatlakozott az asztaltársasághoz, jól láthatóan a vöröshajú hölgy szívének, vagy talán testének elnyerése céljából. Rögtön ki is érdemelte az ikerpár rosszindulatú tekintetét, a játékmester viszont elég jól szórakozott mindenen, ami azt a kettőt bosszantotta. A hölgy csak enyhén pirult el a fiú szavaira, majd kuncogva válaszolt neki.
- Ayame vagyok, és csak átutazóban járok erre. Véletlen, hogy éppen itt kötöttem ki, két jótevőm mentett meg attól, hogy… kiraboljanak.
Mivel az ételek az asztalra kerültek, a kártya egy kis időre félre lett rakva. A fogadós lefelé indult a pincébe, valószínűleg italutánpótlásért, miközben macskája a pincérfiú lábánál dorombolt, ki jelenleg a pultnak támaszkodva figyelte a vendégeket.
Az asztaltársaság szünetet tartva a kártyázásban, beszélgetéssel és éhező bendők megtöltésével kezdett el foglalatoskodni. Az ételek ízletesnek, enyhén fokhagymásnak hatottak, és míg a vöröshajú teremtés, valamint a játékmester oldódtak egy kicsit, az ikerpár egyre zordabb pillantásokat vetett Akihikora, ki láthatóan mind kiszemelt nőjük, mind pénzük elnyerését célul tűzte ki. Shiba örülhetett, hogy végre nem folyton őt figyelik, bár kérdéses volt, megfelelő irányba terelődik-e a beszélgetés az ő segítsége nélkül.

Mirubi gyorsan magára öltötte gyermeki álarcát, és a tökszállító fiaként mutatkozott be az ismeretlennek. Még odáig is jutott, hogy áruba bocsájtsa frissen szerzett portékáját, ételbe valónak ajánlva szállítmányát. A férfit láthatóan nem villanyozta fel túlzottan a tökök megvásárlásának ötlete, de gyanúja, ha volt, talán alább hagyott Mirubi játékától.
- Ilyen ügyben Hisakoval kell beszélned. Vagy atyánkkal, de ő jelenleg nincs itt. – mondta, majd átvette a szamár vezetését, miután Mirubi és Ifu leszálltak a szekérről. – Hátul van egy pajta, vigyük oda.
A pajta egy meglehetősen nagy, rozoga épület volt, ahova egy földes út vezetett. A fogadónak ebbe az irányba több ablaka is nézett, némelyiken fény szűrődött ki bentről, így valamelyest láthatták, merre is mennek. Mindkét irányba kert vette őket körül, de hogy pontosan milyen növények, azt nehéz lett volna azért megmondani. Mirubi az idegent faggatta, egyrészt, hogy fenntartsa álcáját, másrészt pedig, hogy információkat tudjon meg.
- Ez a hely? Nos, valamikor régen egy farm volt itt. Aztán fogadóvá alakították, és rövidesen többször is átépítették. Tulajdonost sem egyszer váltott az épület. Egyesek szerint rövid ideig igen kétes ügyleteket is folytattak itt. Családunk csak néhány éve birtokolja ezt a helyet. A név még azelőttről maradt.
A figura nyugodtan lépdelt az öszvér mellett, beszédtempója és hangszíne jellegtelennek mutatkozott. Abban nyilván nem hazudott, hogy az övéké volt a fogadó, akkor pedig Mirubinak már lehettek is gyanúsítottjai. A fickó ugyan nem adott semmi agresszív jelzést, valamennyire mégis tartott tőle. Ráadásul ismét előjött az a kellemetlen érzése, mint az ide vezető úton, mégpedig, hogy valaki vagy valami figyeli őket.
Miközben ezen gondolkodott, a férfi, ki nevét idáig nem említette, végzett a szamár kikötésével és megetetésével, majd elindult vissza a fogadó irányába, láthatóan azt feltételezve, hogy Mirubi is vele tart.