-= Mesélő Tagfelvétel =-

Haku a Naruto első húsz részében szerepel, és már ez is túlzásnak mondható, hisz az első pár részben fel sem tűnik. Naruto, Sakura, Sasuke és Kakashi első igazi közös küldetésén jelenik meg, mint ellenséges szereplő. Gondolom senkinek nem árulok el túl sokat azzal, ha elmondom, hogy Haku meghal, az egész Naruto történetének körülbelül 19-20. része körül. Valószínűleg ezt már mindannyian tudjuk, mert akik ezen az oldalon játszanak, már mind eljutottak azokig a részekig. Lehet másnak nem is volt ilyen emlékezetes szereplő, lehet hogy van, aki alig bírja felidézni a lány kinézetű fiút, Zabuza védelmezőjét. Fogalmam sincsen miért, de nekem Haku volt az első karakter a Narutoban, akiről kijelentettem, hogy a kedvencem. Még akkor nem szerettem annyira a Narutot, mint most, alig ismertem a karaktereket, és leginkább azt gondoltam, hogy csak a pillanat hevében jelentettem ki Haku imádatát, amikor is életemben először bőgtem el magamat miközben néztem a sorozatot. Húsz rész alatt nem volt sok más, amin sírhattam volna, de egészen Haku halálának pillanatáig fogalmam sem volt róla, hogy egy animét, egy anime figurát ilyen módon meg lehet siratni és át lehet érezni.
Haku nekem sok mindenben első volt. Az első karakter, aki ennyire megfogott. Az első karakter, akit ennyire megkedveltem. Az első karakter, aki miatt ennyit sírtam. Az első karakter, akit a kedvencemnek neveztem. Az első karakter, aki rádöbbentett, hogy az anime sokkal-sokkal több pár rajzolt figura ugrabugrálásnál és üvöltözésénél - hisz ez volt az első anime, amit elkezdtem nézni önszántamból, és nem rám erőltette egy barátnőm. Így hát teltek múltak az idők, egyre több karaktert ismertem meg, és egyre több pillanat elérkezett, amit megsirattam. Még több halál, még több tragédia, még több bonyodalom, lassan megszerettem magát a főszereplő Narutot. De hiába szerettem meg lassan de biztosan Narutot, eközben még mindig Haku is a kedvencem maradt. Nem láttam száz részeken keresztül, és mégis akárhányszor visszanéztem a részeit, mindig megsirattam. Nem is nagyon van más animekarakter, akit olyan egyszerűen, egyik pillanatról a másikra a szívembe zártam, mint őt. Mert ő maga a kedvesség volt, a jóindulat, ő olyasvalaki volt, aki nem tartotta magát semminek, csak egy tárgynak, és csak az számított, hogy mennyire tisztelte és becsülte Zabuzát. Az ő halála maga volt a tragédia. A Narutoban rengeteg csupa szív karakter van, rengeteg tragikus halál, de engem mégis az övé fogott meg a legjobban. Egy kisfiú, aki nem akart ártani senkinek, aki csak szerette volna, hogy akit szeret, az büszke legyen rá. Csak azért élt, hogy Zabuza pajzsa legyen. És mikor meghalt, nem bánta. Úgy érezte megérdemelte a halált, mert nem volt képes megvédeni Őt. Nála szebb karaktert elképzelni sem tudnék.
Ezért is választanám az Ő arcát. Olyan kis karakter, és mégis olyan meghatározó szereplő. Sokat szenvedő, sokat elviselő, aki nem adja fel, és aki a halálánál is mosolyog. Hakunál ösztönzőbb karakter számomra nincsen.

Hosszú hetek óta először ragyogott fel a nap a horizonton. Nem sütött olyan délcegen, hogy átvilágítsa Amegakure minden egyes rejtett zugát, de így is megváltás volt a szakadatlanul zuhogó eső után. Bár pocsolyák helyett néhol megalvadt vérfoltok éktelenkedtek a földön, Eső falu sokkal békésebben festett, mint bármikor azelőtt. Magabiztosan sétáltam a felhőkarcolók között futó úton, az alsó szinten. Még soha nem voltam ennyire biztos a lépteimben.
Hakazének hívtak. Egy fiatal chuunin voltam, valamivel tehetségesebb, mint az átlag. Nő létemre ügyesebben bántam a fegyverekkel, mint bármelyik férfi kortársam, de igaz, élettapasztalatom még nemigen volt. Koromból kifolyólag arra se igazán emlékeztem, milyen volt, amíg Hanzou irányította Amegakurét, még a polgárháború előtt. Persze azt már egészen ifjú koromban jól a fejembe vésték, hogy az utóbbi nagy háborúban Hanzou ereje az azóta legendássá vált konohai Sanninén is túltett. De már akkor, fiatal, tapasztalatlan suhancként is azt gondoltam, hiába volt Hanzou olyan erős, ha Amegakurét sose tette igazán azzá. És lám, nem is tévedtem akkorát: mint később megtudtam, az idősebbek közül senki se kedvelte Hanzout. Se régen, se most. Manapság főképp nem. Már csak azért se, mert még békeidőben is többre tartotta a saját életének védelmét, mint a városét. 
Nem is volt olyan rég, amikor kitört a polgárháború. Hogy pontosan hogyan és miért, azt valószínűleg sose fogom megtudni. Ami biztos, hogy Hanzout és az egész családját egyetlen ember gyilkolta meg, egy közülünk való, amegakurei nindzsa. Hogy bosszúból vagy merő gonoszságból? Talán nem is számít. Az embereknek biztosan nem.
Úton-útfélen kaptak szárnyra a pletykák. Mindenki azt akarta tudni, ki lehet pontosan a titokzatos alak, aki talán végre megváltást hoz a rideg rémuralom után: 
– Pein? 
– Ugye, ő? 
– Ő, hát! Én is úgy hallottam, hogy Peinnek hívják.
– Állítólag a Fuumák közül való.
– Ugyan, badarság! 
– Ő a mi megmentőnk.
– Egy Isten! 
Akárhogy is hívták a Hanzout legyőző egyént, és akármilyen szörnyűségeket is tett, visszaadta a reményt Amegakurénak. Márpedig erre jócskán szüksége volt. Én magam nemigen emlékezhettem az utóbbi nagy háború borzalmaira, mégis saját bőrömön tapasztaltam meg a generációkon át öröklődő sérelmeket. A szüleimtől egyfajta általános rezignáltságot és túlzott éberséget tanultam. Amegakuréban mindig mindenki attól rettegett, hogy a túlzott elszigeteltségnek rossz vége lesz, hogy idegenek szivárognak be közénk, és hogy az országunk újra a nagy nindzsa nemzetek csatatereként fogja végezni. A félelemre meg is volt az okunk, így belőlem is, mint mindenki másból, hiányzott a biztonság érzete. Bármennyire is volt Hanzou erős, nekünk sosem volt eléggé az.
A régi küldetéskiosztó iroda felé igyekeztem. Az a sajátos működésű hely még az előző vezetés korából maradt fent, de reméltem, hogy ott majd többet is megtudhatok a történtekről. Mégis, alig érkeztem meg a vörösre festett bejáratú, egyébként lelakatolt ajtajú épületegység elé, máris hátraarcot parancsoltam magamnak. Az égvilágon semmi se volt ott. Nem is tudom, mit hittem. 
Visszafordultam hát. Teljes sebességgel iramodtam meg a főtér irányába. Valamiért éreztem, hogy oda kell mennem. Miközben futottam, vállamig érő hajam olyan furcsán, légiesen és könnyedén, szinte lebegett mögöttem. Talán azért, mert végre valahára nem esett.
A megérzéseim sose vittek vakvágányra. A főtér felől érkező hangokból kiindulva a nagy kivetítőn beszélt valaki. Távolabbról megszemlélve, egy fekete köpönyeges alak, vörös hajjal. Az arcát nemigen lehetett látni, a kép – mondanom se kell – el volt sötétítve. Ő lenne Pein?– tettem fel magamban a kérdést.
– Amegakure és a lakói már eleget szenvedtek – járta át érdes hangja a falut. – De semmi se volt hiába. A kín és a gyötrelem, amelyet át kellett élnetek, mind segített benneteket felnőni. Amegakure érettebb, mint akármelyik másik rejtett falu. 
Semmi kétség, ő volt az. Ki más lehetett volna. Úgy beszélt, akár egy született vezető. Mély, tekintélyt parancsoló hangja mérhetetlen elhatározottságot sugallt.
– A polgárháborúnak vége – folytatta. – Örökre vége. Akárki is tör Amegakure életére, azt a saját kezemmel tiprom el. – Megformált néhány kézjegyet, és széttárta a kezeit, mire eleredt az eső. – Mostantól az ég nem siratni, hanem védelmezni fogja Amegakurét. Amíg esik, Pein megvédi a falut.
Az összegyűlt tömeg üdvrivalgásban tört ki, ami Amegakuréban nem volt épp megszokott.

*

Az eső azóta újra, szinte megállás nélkül esett, Pein hírneve pedig egyre csak nőtt. A hetek múlásával valóságos kultusz kezdett kialakulni a személye körül. Pein, bárki is tört a falu vagy az ő életére, mindenkit könyörtelenül megölt. Egyszerűen nem volt ellenfele. Amegakurénak még sose volt ennyire erős vezetője. Márpedig mindig is pont erre lett volna szüksége. 
Esteledett. Két chuunin társammal ültem egy fogadóban, szakét iszogatva. 
– Komolyan mondom, ez a legjobb az egészben. Pihenőnap és ingyen pia minden héten – vigyorgott Mahiro. – Marha jó fej ez a Pein.
– Beszélj róla tiszteletteljesebben! – szólt rá keményen Yoshino. – Ő a vezetőnk, a legerősebb ember a faluban. A heti egy pihenőnapot se azért kaptuk, hogy lógassuk a lábunkat, hanem hogy újult erővel vethessük bele magunkat a munkába, a falu védelmezésébe.
Peinnek valóban voltak ehhez hasonló újításai. Úgy gondolta, hogy a társadalmilag aktuálisan hasznos egyéneknek – tehát nem csak a nindzsáknak – kijár heti egy pihenőnap, amikor egy bizonyos összeg erejéig kedvükre kapcsolódhatnak ki. 
Kortyoltam egyet a szakémból, és szóltam a pincérnek, hogy hozzon nekünk még egy kört. Szerettem ezt a helyet. Amegakure fémrengetegéből felüdülés volt betérni a szó szerint „Fával bélelt” vendéglőbe (ez volt a fogadó neve is). Nem csak az asztalok és a székek voltak ily módon természetesek, hanem a bárpult, a padló és a fal is valamiféle gyalult, kissé töredezett, de hangulatos faanyaggal volt burkolva.
– Mondjuk azt nem értem – szólalt meg újra a kevésbé kötött természetű társam, Mahiro –, hogy honnan van minderre Amegakurénak pénze? Mi nagyon jól elvagyunk itt, de miből? 
– Amióta ő a falu vezetője – mondtam –, szinte megduplázódott az elvállalt és a sikeresen teljesített küldetések száma. Ezekből a falu is sokat profitál. És végül is, ezeknek a kis ingyen pihenőknek hála, tényleg lelkesebben dolgozik aztán mindenki. Lehet, hogy hosszútávon nem fenntartható, de egyelőre nagyon jó kis rendszer ez. 
– Küüüldetéseeek? Megduplázódtak? – utánozta a hangom. – A francokat! Biztosan van valamilyen falun kívüli forrása, ahonnan a pénzt szerzi. 
– És ezt mégis melyik autentikus forrásodtól hallottad? – grimaszoltam. – Ugyan már! 
A magasba emelte a poharát. 
– Mindegy is, a lényeg, hogy végre van egy normális vezetőnk. Proszit!
Akárhogy is, Pein-sama okosan bánt a pénzzel. (Igen, sama. Illessük őt mostantól a hozzá illő rangjelzéssel.) Eddig nem igazán létezett a pihenőnap fogalma Amegakuréban. A shinobik minden egyes teljesített küldetésük után próbáltak minél tovább „otthon maradni”, és még véletlenül se gondoltak arra, hogy szorgalmasan habzsolják egymás után a küldetéseket. Ő véget vetett ennek az anomáliának. A csapatok és egyének személyre szabott megbízásait kis, papírrepülőre hasonlító üzenetek formájában továbbította. Senki se tudta mikor, de minden nap eljött az a bizonyos pillanat, amikor az eső egy perc erejéig elállt, és a megbízások kireppentek.
Nem volt hát küldetéskiosztó iroda, sőt, még a falu jouninjai se találkoztak személyesen Pein-samával. De ennek a rendszernek is megvolt a maga előnye: az információ sokkal gyorsabban terjedt, mint a hagyományos módon, és mindez rendszerességet, valamint egyfajta különleges rituálét adott a folyamatnak.
Jól emlékszem még a pillanatra, amikor megkaptam az első ilyen küldetésbehívásomat. Pein-sama elmondásából már tudtam, hogy miről van szó. Hatalmas örömmel bontottam ki a chakrámra reagáló, papíralapú üzenetet. A levél kézzel volt írva, vörös tintával. A markáns, sok helyen szögletes karakterekből az aláírás nélkül is biztosra vettem, hogy nagyra becsült vezetőnk saját kezűleg írt üzenetét olvasom. Bár nem személyesen kért fel a küldetésre, mégis hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem választott. 
Hétvégi iszogatásunk végeztével alig toltuk be magunk után a fogadó szépen faragott székeit, három kis papírrepülő landolt a kiürült szakés poharaink mellett az asztalon. 
– Na, máris munkára fognak? – viccelődött Mahiro. – Mondjuk, most már legalább a szórakozás megvolt!
Egyikőnk se bánta igazán, hogy feltűnően többet kellett dolgoznunk, mint Pein-sama megjelenése előtt. Egyrészt tudtuk, hogy a szabadnapunkat csak vészhelyzetben veszik el tőlünk, másrészt – akárcsak a vezetőnk –, bármit megtettünk volna azért, hogy Amegakure végre valahára felvirágozzék. 
– A genin vizsgán leszünk felügyelők – futottam át a levelemet. – Úgy tűnik, a mi feladatunk lesz, hogy kiszűrjük az igazi tehetségeket az újoncok közül. 
– Szimpatikus, hogy egyre több olyan küldetés van, amely Amegakure jelenére és jövőjére összpontosít – konstatálta Yoshino. 
– Pontosan – helyeseltem. – Én is sokkal szívesebben dolgozom közvetlenül a faluért. Nem azért lettem shinobi, hogy mindenféle távoli országokba menjek, csak azért, hogy embereket öljek meg egy halomnyi pénzt keressek. 
Másnap igen korán érkeztünk meg az Akadémia elé. Nagy meglepetésünkre nem esett. Még csak felhők se borították az eget. Egészen a legmagasabb felhőkarcoló tetejéig el lehetett látni. Hogy miért? Erre talán csak Pein-sama tudta a választ. 
– A hátsó sorokba üljenek le, kérem! – szólított meg minket egy meglehetősen udvarias, akadémiai tanár. – A vizsga fél óra múlva kezdődik. 
Úgy tettünk, ahogy kérte. A vizsgán jó néhány ígéretes shinobijelöltet láttunk, de a végső számonkérés folyamatába nem akartunk beleszólni. Mivel Amegakuréban az ilyesmi eddig nem volt szokás, jobb ötlet híján mindhárman jelentést írtunk minden egyes shinobijelölt egyéni képességeiről. A tanár által kitűzött feladatok teljesítése után, két társam néhány további jutsu végrehajtását kérte egy-két tehetségesebb diáktól – kissé alattomos módon nem hozzátéve, hogy ez már nem a vizsga része. 
Az igazat megvallva, az én figyelmemet ekkorra már valami más kötötte le. A katedrától jobbra, a tanterem bejárati ajtaját egy furcsa kinézetű alak támasztotta. Férfi létére hosszú, vörös haja volt. Arcán fekete piercingek éktelenkedtek. Korából és egyenruhájából ítélve jounin lehetett, de biztos voltam benne, hogy még sose láttam. Megindultam felé, hogy ellenőrizzem, nem egy kéretlen behatolóval van-e dolgom. Végül mégis ő volt az, aki megszólított engem. 
– A nyakkendős fiú ígéretes tehetség, nem gondolod? Megvan benne a potenciál, hogy átlag feletti genjutsuhasználóvá váljék.
Hirtelen hátrahőköltem. A férfi pontosan olyan kimért, felelősségteljes hangsúllyal beszélt, mint Pein-sama. Egy pillanat alatt kivertem a fejemből, hogy egy betolakodóval van dolgom, sőt, talán azt is elfelejtettem, hogy miért voltam akkor az Akadémián. Kellett néhány másodperc, mire rádöbbentem, hogy az a férfi márpedig nem lehetett Pein-sama. Hiszen ez utóbbi bármennyire titokzatosan is jelent meg minden egyes alkalommal, abban biztos voltam, hogy a haja ennél sokkal rövidebb. Bár a szín többé-kevésbé stimmelt.
– Menj! – utasított. – A társaidnak biztosan szüksége van a segítségre, hogy felelősségteljes jelentést írhassanak Pein-samának. Ezek a gyerekek jelentik nemzetünk jövőjét. Hogy a legmegfelelőbb senseit jelölhessük ki a csapatok élére, figyelnünk kell a különösen tehetséges shinobik egyéni igényeire. 
Bólintottam, és gyakorlatilag anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, faképnél is hagytam.

Pein-sama biztosan őt is hasonló feladattal bízta meg, mint minket – gondoltam. – Talán azért beszél hasonlóan, mint ő, mert annyira magasan kvalifikált shinobi, hogy már személyesen is találkozhatott vele. Biztosan így van. 
De akármennyire is hittem magamban lezártnak az ügyet, csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ki lehet a titokzatos alak. Társaim mellől visszatekintettem az ajtófélfára. Meglepetésemre, mintha csak a föld nyelte volna el, a férfi már nem volt ott. Eltűnt.
Nem mondtam a többieknek semmit, egyszerűen csak utána iramodtam. Pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de hittem a megérzésemben. Mennem kellett. 
Az égen még mindig csak néhány fátyolfelhő lebegett és a sokszor oly jellemző köd se nehezítette a látási viszonyokat. Kiérve az Akadémia előtti placcra, körbepillantottam. Egészen távolra elláttam, szóval ha a vörös hajú shinobinak nem pont az előlem való elrejtőzés volt a célja, nagy volt rá az esély, hogy észrevegyem. 
És valóban így is történt: körülbelül százötven méter távolságban láttam meglebbenni a szélben hosszú, vörös haját. A felhőkarcolók között sétált. Pontosan olyan magabiztosan, mint ahogy én is tettem az első napon, amikor elállt az eső. 
A férfi a következő kereszteződésnél befordult az egyik sikátorba, így megszaporáztam a lépteimet, nehogy szem elől tévesszem. Alig fél percen belül a falu legmagasabb tornyának bejáratánál találtam magam, de a férfi már nem volt sehol. Egy hatalmas „TILTOTT TERÜLET” feliratú tábla jelölte, hogy ide bizony nem léphetek be. 
– Elég gyér a mai adag – hallatszott a hátam mögül. – Csak egy hulla. Lassan munkánk se lesz!
– Mióta Pein-sama itt van, még meghalni is kevesebben halnak! – mormogta valaki az előző mellől. 
Megfordultam. Két középkorú férfi volt az. Egy bebugyolált hullát cipeltek a torony felé. 
– Hát a kisasszony meg mi a fészkes fenét keres errefelé? – szólított meg az egyik.
– Egy hosszú, vörös hajú férfit követtem. Szerintem a toronyban van – feleltem. 
Mindkét férfi harsányan felnevetett. 
– Bogaram, hol élsz te? Ide aztán biztos nem ment be senki, maximum a hullák. Csak ők meg általában nem járkálnak csak úgy – vigyorodott el. – Persze azt is beszélik, hogy itt él Pein-sama. De ez oltári nagy baromság!  Majd pont ő ne találna magának kellemesebb helyet ennél az átkozott toronynál?

*

A kissé hátborzongató incidens után nem igazán tudtam, hogy mit higgyek, úgyhogy inkább nem hittem semmit. Néha-néha reménykedtem ugyan, hogy a vörös hajú férfi egyszer csak feltűnik, és megmagyaráz mindent, de ahogy múltak a hetek, csak nem tette. 
Nagyon nem is volt időm az ilyesfajta, céltalan önsanyargatásra, mert a következő hetekben Pein-sama további újításokkal állt elő. Ezúttal már közvetlenül a shinobikat célozta meg velük: 
– Nem elég az akarat, és nem elég az eltökéltség – hangoztatta. – Világos célokra, tudásra és mindent elsöprő erőre van szükség. A történelmet nem ismerő ember sokszor esik abba a hibába, hogy hagyja a már egyszer megtörtént katasztrófákat megismétlődni… Ismernünk kell a történelmet! Tudnunk kell, kik az ellenfeleink, és hogy mik a gyenge pontjaik… Ne dőljünk be a nagy shinobi nemzeteknek. Ami nekik a béke, az nekünk egy közelgő háború előszele. Ők nem azért vállalnak küldetéseket, hogy a falujukat felvirágoztassák, hanem azért, hogy újra háborúzhassanak.
A beszédét követő napokban Amegakure vezetősége, Pein-sama írásbeli utasításait követve, egyfajta Akadémián túli Akadémiát hozott létre. Minden otthontartózkodó geninnek, chuuninnak, sőt még a jouninoknak is kötelező volt bekapcsolódnia az ismeretbővítésbe. Ezek a történelem- vagy ideatanórára hasonlító foglalkozások csak a legtapasztaltabb elitnek nem mondtak sok újat. Ha nem a régmúlt időkről vagy a háború ideológiájáról volt szó, más rejtett falvak klánjainak vérvonal-képességeiről, titkos technikákról és erős – de még élő – emberek kitudódott titkairól, fegyverrepertoárjáról beszélgettünk. Igen, beszélgettünk. Bár nem Pein-samával, mert ő csak a kivetítőn volt jelen. 
Hogy kis falvunk haderejét minőségileg feltornázzuk, gyakorlati oktatásra is szükség volt. Az ilyen, egyénre szabott, jutsuelméleti és -gyakorlati képzéseket a legtapasztaltabb jouninok bonyolították le. Beletelt egy kis időbe, amíg – Pein-sama kérésére – megfigyelték és elemezték a résztvevők egyéni igényeit, de munkájuk megkönnyítésére a geninek edzésében – más időpontban – a chuuninok is segédkeztek. Hasonló volt ez, mint a megszokott, és továbbra is létező senseies módszer, mégis sokkal hatékonyabb. A már képzettebb shinobik is komoly rendszerességgel kaptak gyakorlati tanácsokat egymástól, az oktatásbeli változatosságra pedig hatalmas hangsúlyt fektettek. Pein-sama sokszínű shinobikat akart belőlünk faragni. Nem volt cél, hogy mindenhez értsünk, de mindenkinek meg kellett próbálnia felzárkóztatnia a kevésbé fejlett nindzsaművészeteit – vagy nindzsaművészetét – a többihez. Ez az én esetben azt jelentette, hogy neki kellett veselkednem a genjutsutanulásnak.
Bár a reformok még gyerekcipőben jártak és gyakran akadtak apró, működésbeli problémák, egyértelműen látszott, hogy az ötlet kiváló. Olyat pedig talán nem is ismertem, aki megterhelőnek, netalán nyűgnek érezte volna ezt az egészet. Mindenki megértette, hogy a tudás és az erő: hatalom. Én pedig önmagamban azt is hozzátettem, hogy az egyetlen célunk csak az lehet, hogy megpróbáljunk mi is olyan hatalmassá válni, mint Pein-sama, a vezetőnk.

Újra pihenőnap volt, a hét hatodik napja.
– Húsz perc és kezdődik a beszéd. Kapkodd már magad, Mahiro!
– Ennyi munka után szerintem bőven megérdemlem a pihenést, ne rohanj már! 
Mahiro a szájához emelte a ramenes tányért.
– Tudod, amíg te azt a titokzatos alakot kergetted, mi dolgoztunk. 
– Mahiro – köszörülte meg a torkát Yoshino –, azóta már egy hónap telt el. 
– És? Attól még tény, hogy Hakaze kihúzta magát a munka alól! Azért ilyen idegesítően aktív azóta is. 
– Lehet... Sőt, legyen igazad! – hagytam inkább rá. – Egyél csak nyugodtan. Majd út közben behozzuk a lemaradást. 
Mahiro egy halk morgással fejezte ki egyetértését. Aztán csodával határos módon egy perc elteltével már indulásra kész volt. 
– Na, nehéz volt várni egy kicsit? 
Szerencsére időben érkeztünk meg a főtérre, a nagy kivetítőn közvetített szónoklatok helyszínére. 

Tudtam, hogy ott kell lennünk, és úgy tűnt, a híres megérzéseim most se visznek tévútra. Az aznapi beszéd különleges volt. Pein-sama egy egészen új oldalát leplezte le előttünk. Az álmairól beszélt:  
– Nem csak Amegakuréra akarok békét hozni – mondta. – A falvunk erős. Erős, mert tudja, mi az a szenvedés. Gyarló mivoltunkban persze mindannyian bosszúra szomjazunk, ha már egyszer megerősödtünk és jelenleg is egyre erősebbé válunk. Hiszen lenne miért visszavágnunk. És végül is, miért ne? Világunk csak akkor fog felnőni, ha megtapasztalja a szenvedést. Miért ne épp Amegakure mutasson neki utat? 
A pontos tervét nem leplezte le előttünk, de erre nem is volt szükség, hiszen hogyan is érthettük volna őket meg. Igazán emberi és általunk is felfogható volt, ahogy a bosszúról és a gyűlöletről szónokolt, de én már nem tudtam rá egyszerű emberként tekinteni. Az eddigi tettei, az ereje és a céljai túllépték az emberi lét határait. A mellettem álló Yoshino is hasonlóképp vélekedett: 
– Sose mutatkozik személyesen, és nem is igazán tudunk róla semmit. Csak a nevét és néhány ideáját ismerjük. Igazából teljesen olyan, mintha csak azért létezne, hogy Amegakurét a helyes ösvényre terelje. Utat mutat nekünk, méghozzá nem is akárhogy. Hihetetlen. Hihetetlen, hogy egyáltalán létezik. 
Távolabbról is elhangzott néhány dicsérő, magasztos szó: 
– Nincs háború, és végre valahára van mit enni adnom a gyerekeimnek. Ennél többet sose kívántam! Pein-sama mégis sokkal többet adott. Még senki emberfia nem tett ennyit a faluért! 
– Miket beszélsz? Pein-sama talán már nem is ember! 
– Hogy is lehetne az! 
– Áldott a falu, amíg ő védelmez minket.
Pein-sama nem szakította őket félbe, megvárta, míg lecsillapodnak a kedélyek. 
– A volt Amegakure-maradék újabb támadást indít falvunk ellen – folytatta végül. – Ez alkalommal önkéntesek segítségét kérem, hogy megvédhessük otthonainkat. Erősebbek vagyunk, mint ők. 
Pillanatnyi szünetet tartott. Vártam, hogy sóhajtson egy nagyot, de nem tette.
–Ne feledjétek: Pein mi vagyunk! És megvédjük Amegakurét. – Azzal a kivetítő elsötétült. 
Egyértelmű – merültem a gondolataimba. – Nagyszerű alkalom ez arra, hogy bizonyíthassuk, megérte az erőbefektetés, az eddigi gyakorlás, mert akár már egyedül is képesek lehetünk megvédeni Amegakurét.
Pihenőnap lévén, az akcióban való részvétel nem volt kötelező. Persze ez a többséget nem tántoríthatta el. Pein-sama személyét akkorra már szerte Amegakuréban – és nem csak az egyszerű civilek körében – akkora kultusz lengte körül, hogy a legtöbben vakon teljesítettek volna bármit, amit csak kíván. Így hát nem is csoda, hogy egy egyszerű kérés elegendő volt, hogy az otthon tartózkodó chuuninok szinte teljes létszámban a falu kapujában gyülekezzenek, az utasításra várva. Természetesen én is közöttük voltam. 
Nem sokkal érkezésem után az eső elállt, majd a szokásos módon, légipostán, megérkeztek a pontos parancsok. Az én levelembe a következő volt írva:
 
Célpont leírása: férfi. Hosszú, fehér haj.  Ovális szemüveg. Barna utazóköpönyeg.
Elsődleges specialitás: katon jutsuk.
Másodlagos specialitás: genjutsuk. 
Feltételezett tartózkodási hely: a falu déli határa. 
A küldetés teljesítésének prioritása: életveszély esetén nem feltétlenül szükséges végrehajtani.

A zsebembe gyűrtem a levelet, és felszegett állal megindultam előre. A déli határterületek felé tartottam. Már-már meg se lepett, hogy ilyen pontos leírást kaptam. Pontosan ezt vártam Pein-samától.  Talán már túlságosan is elvakult voltam vele kapcsolatban, de cseppet se bántam. Akárki akármit is mondott, ő volt az én istenem, akiért az életemet is adtam volna. Egy kívülálló sose érthette volna meg, honnan ez a nagy imádat, de én tudtam: Amegakure azóta él, amióta ő itt van.
Egy bokorban elrejtőzve vártam, hogy a számomra kijelölt férfi felbukkanjon. Biztosra vettem, hogy a faluba még nem juthatott be, szóval türelmes voltam.
Végül körülbelül fél óra múlva jelent meg. Megdöbbenésemre nem volt egyedül. Két – szemlátomást – amegakurei chuunin kísérte őt. Az egyiket még ismertem is. 
Mit jelentsen ez? Ezek a barmok nem látják a fától az erdőt? A lázadók mellé állnak?
Elborult az agyam. A régi, már-már elfeledett borzalmak rémképei kezdtek beférkőzni az elmémbe. Hirtelen eszembe jutott a polgárháború minden szörnyűsége, sőt, még olyan gyerekkori emlékek is, amelyekről addig azt se tudtam, hogy léteznek. Nem, az egyszerűen nem létezik – gondoltam –, hogy ezek a majmok nem látják a különbséget Pein-sama és egy egyszerű zsarnok között. Fel akarják támasztani a polgárháború végre valahára eloltott lángjait…? Mindezek után ellenünk fordulnak? Amegakure ellen fordulnak? 
Amit ez után tettem, talán életem legnagyobb hibája volt, de legalább nyugodt lelkiismerettel, a faluért, Pein-samáért haltam meg.

*

– Pehelykönnyű – dörmögte egy férfi. – Amennyi hullát cipeltem már ide mostanság, szinte biztos vagyok benne, hogy ez egy nő.
– Lehet. Mindenesetre ellenőriznünk kell. 
A két férfi lehelyezte a bebugyolált testet egy fa asztalra. 
– Mondtam én, hogy nő, látod? 
– Te barom! – kiáltott a másik. – Ez nem az a csaj, aki a múltkor itt értetlenkedett nekünk? Aki szerint egy vörös hajú férfi ment be a toronyba. 
– Mondasz valamit. 
– Kár érte! – sóhajtott. – Még olyan fiatal volt. 
Az épületből, angyalszárnyakkal a hátán kilebegett egy fekete köpönyeges nő. 
– Isten angyala! – borult le mindkét férfi. – Meghoztuk a mai szállítmányt. 
– Csak ennyi? – kérdezte ridegen a nő.
– Igen, mára ennyi. 
– Rendben, szép munka. 
Az angyal lebegő papírjai segítségével felemelte a fiatal lány holttestét. Becsukta maga után a hatalmas felhőkarcoló ajtaját, és a hullát Amegakure legmagasabb tornyának legfelső szobájába vitte. 
– Ismerem ezt a lányt – mondta egy érdes hangú, piercingekkel teleaggatott férfi. – Megérdemli, hogy később Peinként újra Amegakure szolgálatába álljon.