-= Mesélő Tagfelvétel =-

Gato Gato Gato 

Gyermeknek lenni, kegyetlen dolog ebben a világban. Ne higgyétek, hogy mindenkinek, olyan csodálatosan boldog volt ez az időszak. Emlékszem az enyémre, borzalmas volt és örülök, szívből örülök, hogy túl vagyok rajta. Édesapám két dolgot szeretett a világon, a szakét és a nőket. Ez a két dolog azonban, nem fér meg egymás mellett. A szaké élvezete, gyakran a szeretett nő háttérbe szorulásával jár. Sőt, időnként a szeretett nő, bántalmazásával. Így aztán ne csodálkozzon senki, hogy apám harmadik házasságából születtem s késői gyermekként. Édesanyám egy megkeseredett, sokat csalódott nő volt. Pontosabban azután lett ilyenné, hogy hozzáment az apámhoz és kiderült az öregről, hogy a ringyókat olyan ütemben fogyasztja, mint a szakét. Higgyétek el nekem, hogy egy ilyen apától sok jóra nem számíthatsz. Azt hiszitek, hogy kaptam tőle valaha is valamit? Gondoljátok, hogy, amikor hazatámolyog és nem tudjátok eldönteni, hogy a bordélytól, vagy a szakétól bűzlik jobban, akár egyetlen jó szót is kaptok tőle? Hát nem! Több pofont kaptam tőle, mint szeretet. Persze, volt, amikor szeretett. Emlékszem, tizenhat éves voltam és ha nem akartam éhen dögleni, kénytelen voltam nyári munkát vállalni. A társaim jót szórakoztak, iskolai szünet volt és lógathatták a lábukat egész szünetben. Én meg kigüriztem a lelkemet, hogy ne csak én, de legalább anyám is egyen valamit. Már, amikor volt étvágya. Egy alkoholista férj, aki ver téged és a gyerekedet is nem éppen az az álom, amelyre egész életedben vártál. Miért ment hozzá az apámhoz? Honnan a nyavalyából kellene tudnom? Mindenki hoz rossz döntést, Ő ezt a rossz döntést hozta az életében. De kanyarodjunk vissza a történethez. Szóval ott tartottam, hogy az apám időnként szeretett, amikor több pénzem volt, mint neki. S csak addig szeretett, amíg elvette. Emlékszem, gyakran mondta.
- Gato, drága fiam. Ugye nem tagadod meg ezt a kis pénzt, a szerető apádtól?
Még szép, hogy megtagadtam tőle. Hamar rá kellett jönnöm, döntenem kell. Én és anyám, vagy ez a bűzlő szeszkazán húzza tovább egy nappal. S én minden alkalommal, úgy döntöttem, hogy Én. Anyám egy idő után reménytelenné vált, csak sírt és sajnálta, hogy élete legszebb éveit már a háta mögött hagyta. Mégis mi a fenét kellett volna tennem? Ott maradni velük, megkeseredni és elfonnyadni apám élhetetlen természete alatt? Hallgatni anyám rimánkodását? Hallgatni a vitáikat? Tűrni, hogy apám elverjen és elszedje azt a pénzt, amiért én güriztem? Egy tizenéves tacskó voltam, de rá kellett jönnöm, hogy a saját kezembe kell vennem az irányítást. Egy éjjel, összepakoltam a cuccomat és megléptem otthonról. Ez volt a lehető legjobb döntés, amit hozhattam. Minek vittem volna magammal anyámat, mikor még azt se tudtam volna, hogy saját magammal mit kezdjek? Egyetlen dolgot tudtam, el kell mennem otthonról, hogy többet ne élősködhessenek rajtam. Nem akartam én senki rongya lenni. Első próbálkozásom persze sikertelenül zajlott. A falu, ahol éltünk nem volt elég nagy, hogy eltűnhessek és az apám megtalált. Otthon persze a szokásos műsor ment, apám üvöltött és veréssel fenyegetőzött, anyám meg sírt és arról hadovált, hogy miért akartam én életveszélyes helyzetbe kerülni. Hát nem vette még észre, hogy apám közelébe vagyok teljes mértékben életveszélyben? Nem vette volna észre, hogy abban a sírkamrában, amelyet otthonomnak neveztek, lassan megfullad mindenki? Úgy tűnt, hogy nem. Nem sikerült, még felnyitnia a szemét és rálelni a válaszra, hogy ebből a nyomorúságos borzalomból, amelyet apám életnek hív, egyetlen kiút van. Az pedig messze vezet innen. Még csak nem is a szomszéd faluba. Egy újabb hónapot kellett eltűrnöm még otthon. Életem talán legborzasztóbb hónapját. De nem töltöttem tétlenül, azontúl, hogy igyekeztem a lehető legtöbb pénzt eldugni apám elől, készültem. Folyamatosan készültem a szabadságba vezető útra. Végül elérkezettnek láttam az időt, amikor Gaizou Vándorcirkusza megérkezett a falunkba. Ugyan, eszemben sem volt beállni egy cirkuszba. Nem fogok mindenféle blődséget eltanulni, hogy a szenzációra kiéhezett tömeg számára, valami konc legyek, amelyen aztán kedvükre csámcsoghatnak. Sokkal inkább érdekelt a "vándor" jelzője a cirkusznak. A terv az volt, hogy az egyik kocsira fellógok azon a napon, amikor a cirkusz tovább áll a faluból. Azon a napon, amikor az izgalomtól verejtékezve fellógtam az egyik kellékes kocsira, valami megváltozott. A szívemet nyomó bajos érzés, ami mindig akkor kerített hatalmába, amikor arra gondoltam, hogy apám megint elveszi a pénzemet megszűnt létezni. Amint a kocsi kiért a faluból, tudtam, hogy csak én vagyok. Az életemmel azt kezdek, amit akarok és ebben senki sem akadályozhat meg, különösen nem egy iszákos, tohonya féreg. Anyámat nem vittem magammal, nem volt miért. A saját életemet kellett egyengetnem és kialakítanom, nem volt erőm másra gondolni, minthogy saját magamat kimentsem. Így, végül elhagytam a szülői házat és a cirkusz potyacsomagjaként, le se szálltam a legközelebbi városig. 

A hatalomhoz vezető út  

A városi élet azonban tartogatott egy meglepetést, amelyre nem gondolhattam, hiszen korábban sosem hagytam el a falunkat. Történetesen, amint az kiderült a számomra, a városban való élet sokkalta drágább, mint egy faluban. Ráadásul, amíg az embernek egy faluban vannak ismerősei, akik ha más okból nem is, de sajnálatból segítik az embert. Houzaki városban azonban senkim sem volt. Senkit se ismertem és úgy általában semmiről nem tudtam semmit. Bár a félre tett pénzem kitartott egy darabig. Nagyjából a harmadik nap végéig. A negyedik napon arra kellett eszmélnem, hogy azzal a pár fityinggel, ami maradt az erszényemben nem hogy messzire nem jutok, de még ételt sem tudok venni. Mielőbb munkát kellett találnom. Végig jártam a kikötőt, hátha valamelyik hajón keresnek munkást. Végig jártam a kézművesek utcáját, még inasnak is elszegődtem volna, hogy végérvényesen a magam ura lehessek. Houzaki város azonban pangott, legalábbis, ami a szabad álláslehetőségeket illette. Nem akartam elhinni, hogy szinte semmiféle munkát nem találtam, pedig nem voltam egy elveszett gyerek. Odahaza a faluban szorgalmasan segédkeztem a betakarításnál és a piaci bódékba való kipakolásnál ugyan úgy. A nap végére, elcsüggedten és kimerültem róttam az utcákat. Zsebre dugott kézzel és lesütött szemmel jártam-keltem. Természetesen arra se volt már pénzem, hogy valami olcsó szállodába meghúzzam magam éjszakára. Megsemmisülten kuporodtam hát le egy ház falához és félhangosan dünnyögve, reszketve a hidegtől, lassan fájdalmas álomba szenderültem. Álmomban apám utolért és a nyakamat szorítva fojtogatott. Álmomból egy pár erős kéz ébresztett, vállamat erősen rázta a férfi. Talán azért, hogy felébresszen, talán azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy élek-e még. De amit kaptam tőle, amikor felébredtem, azt  sosem felejtettem el.
- Hé, kölyök! Mi a lónyálat keresel te itt? Nem tudtad, hogy Urosaki-sama házánál nem látják szívesen a koldusokat?! Ha jót akarsz magadnak, elkotródsz innen.
- Bo.. bocsánat uram, én csak munkát kerestem és elaludtam.
Hebegtem persze, nehogy itt a végén még ellássák a bajomat. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy valaki feltörölje velem az utcát. Fáztam, piszkos voltam és az utca egyáltalán nem tűnt tisztának. Határozottan rontott volna a helyzetemen, ha ellátják a bajomat. Még kisebb reménye maradt volna arra, hogy munkát találok. Abba a szégyenbe pedig belehaltam volna, ha vissza kellett volna mennem apámhoz. Pontosabban, feltehetően megfojtott volna. Semmire kellő, bitang kölyöknek nevezett volna, aki annyira szánalmas, hogy tisztességesen meglógni sem képes. s azon kaptam magamat, hogy lassan el is hiszem, hogy egy szánalmas bolond vagyok, aki semmi mást nem érdemel a szüleitől, minthogy agyonverjék, mert egy ökör. A férfi azonban megszólalt.
- Munkát? Akkor ezzel kellett volna kezdened fiam. Munkát mindig találsz Urosaki-samánál. Amint látom, rád férne némi étel, meg valami szállás. A nevem, Ichirou, de szólíts nyugodtan Ichirou-samának. Ha munkát akarsz, gyere velem.
Mit tehettem volna? Honnan tudhattam volna, hogy a Houzaki alvilág egyik közismert tagjába botlottam? Nekem akkor és ott, csak az számított, hogy végre valaki munkát ajánlott. Fellépéséből adódóan, jobbnak láttam, ha vele tartok és elfogadom a munkát. Mert úgy tűnt, hogy a koldusokat nem sokra tartja és félő volt, hogy megver az utcán. Elvitt magához a házába, vacsorát adott és egy gyékény matracot még a rendelkezésemre is bocsátott az egyik szobában. Miközben vacsoráztam, Ő a munkáról beszélt.
- Thatsuno mosoda. Drága fiam, ha jót akarsz magadnak és munka kell, akkor azt teszed, amit mondok. Holnap, bejössz a mosodába, én átadok neked egy csomagot és közlöm a címet, ahová el kell vinned. A címen megvárod amíg átveszik, miközben közlöd, hogy Thatsuno Ichirou mindig tiszta ruhát ad a megbízóknak. Az úton, a csomaggal, nem csalingázol el és nem nyitod fel. Értve vagyunk?
Nem tűnt túl nehéznek a munka, elvégre egy csomagnyi ruhát könnyedén elbírok. Hiszen oda haza a faluban, rizses zsákokat cipeltem. Miközben tömtem a fejemet, mert éhes voltam, mint egy tigris, lelkesen bólogattam.
Másnap reggel, ahogyan azt Ichirou mondta, fogtam a csomagot és elvittem a címre. Ott elmondtam a reklámszöveget és visszamentem a mosodába. Ichirou rendesen fizetett és egy idő múlva, már annyi pénzem is volt, hogy kiköltözhettem a házából. Hosszú hónapokig vittem a ruhákat a címre. Az egyik alkalommal egy címzett, tudván, hogy Ichirou-nak dolgozom, megkért, hogy vigyek el a kedvéért egy csomagot egy címre. Szóval semmi különös nem volt, egyik címről a másikra kellett vinnem a csomagot, kapásból rábólintottam, mert tudtam, hogy nem okozhat gondot. Houzakit, ekkor már úgy ismertem, mint a tenyeremet, hiszen közel egy éve dolgoztam a városban Ichirounak. Miközben a megadott címre tartottam, az egyik kis utcából, egy háromfős csoport kanyarodott ki elém.
- Büdös külke, ez a mi terünk! Fizessí vámot, ha nem akarsz két pofont! A csomag pont jó lesz.
Dohogta a középső; egy zsíros hajú, piszkos arcú, kövérkés férfi. Valahol megijedtem tőlük, nem tűntek túl jó kedélyű és jóakaratú embereknek. Mielőtt azonban átadtam volna a csomagot, határozottan elismételtem Ichi-samától tanult reklámszöveget.
- Thatsuno Ichirou, mindig tiszta ruhát ad a megbízóknak. Ha ruhát akarnak, akkor vele kell beszélniük. Én ki nem adom a csomagot a kezemből, Ichirou-sama nagyon mérges lenne.
Ekkor még fogalmam sem volt, hogy ugyan miért ilyen hatásos Ichirou-sama nevének az említése, de a három alak bocsánatot kért, majd amilyen gyorsan csak tudtak, elhúzták a csíkot. Később a történteket elmeséltem Ichi-samának, aki haragra gerjedt, bár látszólag nem rám, hanem a három férfire volt mérges. Engem viszont megdicsért és azt mondta:
- Hűséget mutattál a Thatsuno-ház felé, bemutatlak Urosaki-samának.
Úgyis lett. Ichirou-sama olyan negyedbe vitt Houzakiban, ahol annak előtte még nem jártam. Ez a gazdagok negyede volt. Gazdag kereskedők és köztiszteletben álló bűnözők lakták. Olyan bűnözők, akik nem saját kezűleg intézik a dolgaikat. Thatsuno Urosaki, egyike volt a város leghatalmasabb bűnbáróinak. Mint kiderült kezében tartotta a csempészetet, a kereskedelmet s ki tudja még miféle ártalmas üzletekbe volt képes beleszólni. Amikor Ichirou-samával beléptünk a helyiségbe, ahol fogadtak minket, mentorom olyan mélyen meghajolt, hogy homloka a földet verte. Pillanatig sem haboztam, az egy év során megtanultam, hogy ha valaki előtt Ichi-sama meghajol, az bizony nagyobb kutya, tehát hasonlóképpen cselekedtem. Urosaki-sama egy őszhajú, meglett korú öregember volt. A szemeiben azonban mégis volt valami tündöklő, valami határozott fény, ami azt súgta: rettegj! Ichirou elmondta, hogy miért hozott el magával, én pedig Urosaki-sama kérdésére elmondtam, hogy miképpen kerültem Houzakiba. Az idős férfi, csak lassan simogatta hosszú szakállát, végül döntött. Én közvetlenül Ichirou szárnyai alá kerültem. Nem mintha eddig nem ő lett volna mentorom és munkaadóm, de mostantól más munkákat kaptam. Ichirou-sama bevezetett az alvilág üzleteinek rejtelmeibe. Magával vitt az üzletkötésekre, neki köszönhetően egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magamat az alvilági ügyletekbe. Pénzbehajtás, dohány és fűszer csempészet, prostitúció, szerencsejáték. Az alvilág poklának legmélyebb bugyrait is megjártam és Icihirou-sama útmutatásának köszönhetően mindenhonnan élve kerültem ki. Néhány év múlva, már nekem is volt néhány lóti-futi emberem, akik örömest végezték azt a munkát, amelyet én már nem voltam hajlandó elvégezni. S lassan nőtt a befolyásom és a pénzem. Aztán Urosaki-sama meghalt és Ichi-san átvette a helyét a családban, én pedig az Ő helyét. Így kerültem egyre feljebb és feljebb a ranglétrán. Végre elértem a célom, hatalmas ember lettem, aki senkinek sem a rongya. Akit nem lehet csak úgy kihasználni, vagy kicsalni tőle a pénzt. Zsarolás, megfélemlítés, orgyilkosság, mind-mind olyan eszköz volt a kezemben, amely elfogadható érv volt ahhoz, hogy érvényesítsem az akaratomat. S letörjek minden olyan próbálkozást, amely az egzisztenciámat fenyegette. Aztán Houzakit kinőttem. Semmi kedvem nem volt a Thatsunokkal bíbelődni, őket pesztrálni vagy velük civakodni a hatalomért. Egy sokkalta zsírosabb és jobban fizető üzletet találtam, a Hullámok Földjén. Az apró szigetekből álló terület anyagi javait meg lehetne csapolni egy szállítmányozó céggel. Ez volt hát királyságom koronájának ékköve. Megszüntettem a Thatsunokkal a kapcsolatot és elhagytam Houzakit.

 Akkora vagyonom volt, hogy vettem egy szállító céget. A begyakorolt, jól ismert módszerek segítségével könnyű volt virágzó üzletté fejlesztenem. Nem is volt semmi problémám, amíg egy fülest nem kaptam. A társaságom, egy kis problémába ütközött a Hullámok földjén. A lakosság elégedetlen volt az árakkal. Nem akartak fizetni, de ami még inkább rosszul érintett, hidat akartak építeni. A híd megépítése, teljes mértékben ignorálta volna az én üzletemet. Senki sem léphet keresztül rajtam, senki se tehet keresztbe nekem. A pincsikutyáján vagy az anyján, keresztül léphet, de rajtam nem. A szemtelenek felbéreltek egy Tatsuna nevű hídmérnököt, hogy hidat építsen. Ez olyan lehetőség volt, amelyet nem volt szabad engednem. Hosszú éveket és temérdek pénzt öltem bele, hogy az üzletem virágzó legyen. Nem engedhetem, hogy mihaszna hídépítők lerombolják a birodalmamat. Visszanyúltam hát a régen bevált gyakorlathoz. Bár a Thatsuno-házzal végül megszakítottam a kapcsolatot, módszereiket sosem vetettem el. Felbéreltem egy shinobit és csapatát, hogy végezzenek a hídépítővel. Nem érdekelt, hogy mennyibe fog kerülni. Sokkalta nagyobb pénztől és hatalomtól esnék el, ha engedném a híd megépítését. Nem akartam holmi csiri-csáré kezdőkre bízni a feladatot, így az elérhet legprofibb shinobit választottam a munka végrehajtására; a munkával Momochi Zabuzát bíztam meg...                    

Lassan hullott a földre, társaihoz együtt. Szépsége leírhatatlan volt, leutánozhatatlan, olyan gyengéd és puha, s Haku mégis remegett tőle. Félt, fázott, bágyadtan bámult a távolba, néha újra megkísérelte megszámolni a hulló pihéket, de akkor ismét elvesztette a fonalat. Valahol az ötszáznál. És még az sem volt pontos, hisz csak a maga előtt gyülemlő kupacot számlálta. A hideg áthatolt mindenén, de nem törődve, csak apró remegéssel jelezve, hogy fázik, tovább ült rendíthetetlenül, mint a világ egyik elmozdíthatatlan kőszobra. Várta, hogy ráfagyjon a hó, és megmerevedjen, hogy emlékmű váljék belőle. Egy emlékmű, amire nem fognak emlékezni. Egy emlékmű, ami ott fog csücsülni a híd sarkában, csendesen és hóval belepetten. Ez válik majd belőle, gondolta. De nem érzett fájdalmat, nem érzett szomorúságot, csupán ürességet. Úgy érezte ő már csak egy test, amelyben meghaltak az érzések, és a hidegen kívül semmit nem érzékelt. Boldogság, szomorúság, fájdalom... Többé már nem is emlékezett rá, milyen volt ilyeneket érezni. Többé már nem emlékezett a melegségre. Mintha törölték volna az emlékezetét. Nem... ez mégsem olyan volt. Az emlékek megmaradtak, de mintha érzelemmentes, monoton szavakkal lettek volna leírva egy megsárgult papírra, néhány szó elmosódva, hogy lehetetlen legyen rendesen elolvasni a történetet. Néhány oldal talán eltűnt, elszakadt, néhány talán megmaradt, mint legkiolvashatóbb lapok. És ez a pár emlék is csupán annyi okból maradt még a tudatában, hogy tudja, mi taszította oda, ahol most van. Mi rohasztotta el benne azt a sok-sok érzelmet, amit gyermek szívével érzett. A sok-sok világi gondolatot, a sok-sok boldogságot, mert az volt!
Napok vagy csak percek teltek el. Hiába, az időérzéke teljesen a ködbe veszett már, és lassan nehéz volt megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. Hisz... hogy tudná megmondani valaki, hogy nappal van-e vagy éjszaka, hogyha nem lát különbséget a világos és a sötét között? Haku egyszerűen rájött, hogy mindegy, hogy reggel van-e vagy este. Gyermek fejével és gondolkodásával annyira jutott, hogy reggel és este is minden ugyanolyan marad. A híd korlátja mellett ücsörögve, miközben fokozatosan belepte a hó, és ujjbegyeitől kezdve lassan az egész karját megszűnt érezni... ezen a tényen nem változtatott semmit, hogy fent volt a nap az égen, fehér hófelhők társaságában, vagy nem.
- Neked is olyan szemeid vannak, mint nekem! – bukott ki az egyszerű észrevétel a fiú szájából. Nem mintha várt volna választ. A legtöbb shinobi ilyenkor nem fáradozik azon, hogy a kitaszított Kekkei Genkai-os gyermek egyetlen szavára is választ adjon.
- Kölyök! Azt akarod, hogy valakinek szüksége legyen rád? – kérdezte hirtelen az előtte ácsorgó idegen. Haku meglepetten pislogott a kedves idegenre. Hideg lila ajkai is elnyíltak egymástól, és a száján kifújt köd kissé eltakarta a férfit. Mosolyogva figyelte őt, apró mosoly csücsült a szája sarkában. A torka mintha most fagyott volna meg úgy igazán. Ott ragadt a szó, és csendesen bámult.
– Nekem adod magad?
Mintha megégették volna. Annyi hideg, fagyasztó perc után, mintha hirtelen tüzet gyújtottak volna a feje búbján. Szemei felragyogtak, majdhogynem könnyel teltek. Pedig nem is értette a kérdést. Valahol a szándékot, valahol a rá való szükséget érezte a férfin. De a kérdést képtelen volt megérteni. Felfogni. Hogy rá szükség legyen? Hogy valaki ne taszítaná el magától? Hogy ő nem felesleges, nem egy világ hulladéka a világ szemétdombján? Ezek a kérdések számára ismeretlenek voltak. Hisz hogyne volna. Haku nem buta, rájött már a világ és az élet egy közös üzenetére: Hogy mind, egytől egyig senkik vagyunk. Nem érünk semmit. Csupán vannak senkik, akik felülemelkednek a többi senkin, hogy kevésbé érezzék magukat annak. De ő elfogadta a szomorú valóságot, és ez kiölt belőle mindenféle érzelmet. Az a mosoly a fiú arcán… melyet mutatott az idegennek, más idegeneknek, és az egész világnak: Nem olyan igazi boldog mosoly volt, és nem is az az erőltetett szomorú. Csupán egy mosoly. Egy arcra fagyott gyermeki mosoly. Nem tudta mi is igazából az érzelem… Azért mosolygott, mert emlékezett rá, hogy hogyan kell csinálni. De hogy miért… azt már nem is akarta megérteni. Így hát az egyetlen dolog, amire még képes volt a fejében végigsöpört hurrikán után: egy bólintás.
- Akkor mától kezdve a képességed az enyém! – felelte komoran a férfi. A fiú napok vagy csak percek óta, végre először megmozdította bal lábát. Egy kis réteg hó lepergett róla, néhány ráfagyott darab ottmaradt nedves nadrágján. Másik lába is megmozdult, leutánozva az előzőt. A zsibbadás, az enyhe megfagyás megnehezítette a feltápászkodást a földről, de az ügyes fiú sikeresen végrehajtotta a feladatot. Odabotorkált a magas ember lábai elé, ki buksija tetejére emelte tenyerét, majd magával húzta a kisfiút. – Kövess! – szólt.
Az idő ugyanazzal a megszokott lassúsággal telt, mint általában. Az az idő, amely valakinek így is túl lassú. De Hakunak nem. Kis szívében felkészült a pillanatra, mikor Zabuza-san is eldobja magától, míg lelki ereje arra buzdította, hogy tegyen meg bármit érte. Hisz ő az egyedüli, az egyetlen, a pótolhatatlan. Zabuza-san az élete. Az, aki értelmet csempész jelentéktelen sorsába. Ha egyszer jelentéktelenné válik a számára, akkor többé ismét nincs kiért élnie. Ő pedig olyan senki akart lenni, aki hasznos az ember számára, akit szeret. Legközelebb, mikor hasznavehetetlen senki lesz a földön fekve, az egyenlő lesz azzal, hogy meghalt. Ez volt az ő álma, az ő ninja útja.
A kiképzésnek azonban el kellett kezdődnie. Haku olyan erő birtokában volt, melyet addig vagy játékra használt egy pocsolya felett görnyedve, vagy ölésre, melyet képtelen volt megmagyarázni, hogyan is csinált. Kis szívében ott lapult a bánat, és a lelkiismeret furdalás, de sosem értette mi lehet az. Mindig csak azt gondolta, hogy ez a benne lévő Kekkei Genkai mellékhatása. Az hogy fázott a szíve. És mindig mosolygott, mert még mindig emlékezett rá, hogy azt is lehet csinálni.
- Zabuza-san… - szólította meg mesterét.
- Haku? – kérdezte vissza az idősebb, kissé meglepetten, hogy a fiú nem aludt el még az ágyában.
Későre járt már, és a fiú egész nap fel-le futkorászott a hegyről, ha pedig leért, akkor a hegyaljából egy méretes követ is magával kellett hoznia. Másodszor két méretes követ. Harmadszor mikor leért hármat. És így tovább. A végén már szánt is húzott maga után, hogy fel tudja hozni a sok-sok követ, melyet odalent talált.
- Mi lesz a sok kaviccsal? – kérdezte a fiú.
- Kaviccsal? – Zabuza nem volt az a kedves ember, mint a fiú azt oly erősen hitte, de ezen a szón, még ő is elmosolyodott. Titokban, a sötétben, mikor senki sem látta. – Nehéz kövek voltak azok Haku.
- Neked csupán csak kavicsok voltak, nem igaz Zabuza-san? – A fiú meglepetten pislogott a sötétben.
- Nem Haku. Ma ügyes voltál. És azok nekem is kövek, nem csak neked. – Maga Zabuza sem értette talán, miért mondja ezt a fiúnak. Ő azonban olyan boldog lett tőle, hogy felült az ágyában, és izgatottan pillantott mestere hangja felé, hunyorogva próbálta kivenni a sötétből a férfi sziluettjét.
- Akkor esetleg Zabuza uram… - szólította. – Nem hozhatnék most is egy pár követ? Most huszonhetet kéne felhúznom a szánnal.
- Nem fér el a szánban több kő, Haku – válaszolta nemtörődöm hangon mestere.
- Majd egyet hozok a kezemben is, és a másikkal húzom a szánt – találta ki okos gyereklogikájával. Nem is sejtette, hogy egy kézzel nem fogja tudni felhúzni a dombról.
- Hozd fel, Haku. Indulj csak – bólintott rá a jounin.
- Igenis Zabuza uram! – vágta magát haptákba a fiatal, és egy pillanat alatt eltűnt a viskóból, magára húzta csizmáját, és úgy ahogy volt nekiindult a lejtőnek. Leszánkázott a hegyoldalon. A csillagok és a hold adtak annyi fényt, hogy az épp elegendő legyen egy emberi szem számára a látáshoz. A világító hó pedig mindezen segített. Úgyhogy Haku meg is találta azokat a nagy köveket, és elkezdte pakolni a szánra. Pont ahogy Zabuza mondta, egy kő kimaradt, hisz így is dugig volt töltve a szán huszonhattal. A huszonhetediket Haku a hóna alá dugta, és a másik kezével megpróbált megindulni a hegyre. Azonban a szán nem mozdult. Hiába a havas talaj, ha a fiú egy keze gyenge ahhoz hogy felhúzza a sújt. Szóval gondolt egyet és a derekára kötötte inkább a sújt, és úgy kezdte el húzni, mintha egy szán elé befogott farkas volna. Nem jutott soká. Biztosan haladt, de nagyon lassan. Sokkal lassabban, mint mikor a két kezével húzta, és nem volt ott az a plusz egy kő. Tényleg ennyit érne az a plusz egy? Próbál rájönni, mégis hogy lehetséges ez, de egyszerűen csak húzza tovább. Tényleg ez az egyetlen egy túltesz rajta? Napok óta játszották ezt a játékot, és minden nap végén vissza kellett vinnie a huszonhat követ. Huszonhetet sosem próbált felhúzni, mert Zabuza azt mondta, nem fér el a szánban. Ő pedig sosem ellenkezett vagy erősködött, hisz mestere szava szent volt és sérthetetlen.
Már másnap dél volt. A kötél felsértette vékony bőrét a derekán, érezte, hogy csíp és vérzik, úgyhogy néha elfeküdt a hóban, hogy lehűtse magát. Néha el is aludt, egy-egy órákra. Este ébredt, még mindig az út felénél járt. Fáradt volt és éhes. A havat szopogatta, de az csak szomját enyhítette. Nem akarta elengedni a szánt, levenni a derekáról, mert attól félt az visszacsúszik, és ő egy méterrel sem akart többet küszködni. Fel akarta vinni, hogy Zabuza mester büszke legyen rá. Hogy elmagyarázza, miért olyan nehéz ez az egy plusz kő.
Másnap reggel volt. Haku fázott, de az akarás fűtötte. A dereka vérzett, az izzadság pedig patakzott róla. Most már biztos volt benne, hogy fel fog érni a hegytetőre. Némi késéssel ugyan, és talán Zabuza már ott is hagyta, hogy ismét egyedül éljen a világban olyan életet élve, mely nem is élet igazán.

- Haku. Ez mind a huszonhét? – Haku arra ébredt, hogy a viskó mellett fekszik a hóban, mint aki elaludt a hóangyal készítésben. A szán mellette feküdt, kiborulva, és azt az egy plusz követ ott ölelgette, mint más gyerekek a kismackót szokták. - Za… Zabuza mester? – hunyorgott, és felnézett a felette ácsorgó férfira. Reszketett a hideg hóban, a foga is vacogott, alig tudta kiejteni mestere nevét. Ő elismerően lepillantott rá.
- Ott szorongatod a plusz egyet, igaz kölyök? – mutatott arra az egy kőre. Haku lassan felfogta mi történhetett. Talán elaludt, nyomban mikor felért. Olyan hajnal tájt történhetett. Zabuza mestere most ébresztette csak fel, hisz ő is most pihente ki magát kellően. Bár ki tudja mit csinált, amíg a fiú távol volt.
Haku felült, és az arcára tapadt tincseket kisöpörte az arcából. Kezei vöröslöttek és remegtek a hidegtől.
- Kölyök, bent vár a meleg takaró – biccentett a felé tornyosult férfi, és beindult a viskóba. A fiú követte, büszkén és kedvesen mosolyogva Zabuza után. Megcsinálta. Ő tényleg megcsinálta.
Ahogy azt mestere megmondta, odabent meleg takaró alatt ülhetett, és a kandallóban pattogó tüzet figyelte. A kezében egy forró tea gőzölgött, és néha belefújt a gőzbe, hogy megnézze, az milyen formát vesz fel. Mindig emlékeztette valamire. Mindig belelátott valamit. A felnőtt nem is értette, hogyan tud beleképzelni egy forró tea gőzébe, egy pipacsot, vagy egy sast. Csupán ránézett a fiatalra, majd vissza a tűzre. S csendben ültek egymás mellett, mint a legbékésebb család. Haku ezt nagyon szerette mesterében. Hogy hiába nem beszéltek sokat, mégis olyan közelinek érezte magához a férfit. Igazán szerette őt. Nem régóta kezdte edzés alá venni a fiút… Gyakorlatilag még csak köveket kellett cipelnie, és semmi több, de mégis úgy érezte, hogy mestere élete számára a legfontosabb. Van, hogy az emberből a történtek kiölnek mindent, és csupán üresség marad a helyén. Mikor történik valami, vagy borzalmas, de lehet akár jó is, a lényeg, hogy az ember hirtelen nem érti, miért is létezik. Nem talál értelmet az életben, nem talál válaszokat. Megreked egy poros börtöncellában, egyedül, és senki sem jön a kulccsal. Aztán valaki egyszer megjelenik majd, és ott fog csörömpölni a kezében. Ajánlatot kapsz. A börtön hideg rácsainak támaszkodsz, miközben valaki felajánl valamit, cserébe a kulcsokért. És megtöri az ürességet. Ilyen ez a dolog. mikor valami véget ér, és hirtelen úgy érzed nem tartozol sehová, és utána egy apró dolog új oldalról világítja meg a világot. Új oldal, új emberek, új feladat… Hirtelen érzed már azt, amit szeretsz érezni: Hogy tudod mit kell tenned. Ha nem tudod mihez kezdhetnél, akkor üres vagy.
- Zabuza uram… - fordult mosolyogva a felmelegedett kisfiú, és a közelben ülő férfira pillantott. – Kérdezhetek valamit?
- Valamit? Kölyök, mond hogy mit, és kiderül hogy kérdezheted-e – felelte.
- Miért volt ilyen nehéz, felhozni még azt a plusz egy követ? Én… én nem értem Zabuza-san miért kellett így lennie?
- Hm. Azt mondod nem érted? Ez érdekes. – Zabuza tekintete most már megállapodik a fiún, és nem kalandozik el ismét a tűzre, vagy az ablakon kívülre.
- Hm? Zabuza uram, én ezt nem értem.
- Nyugalom Haku. Érted te. Csak még nem tudod. Majd rájössz – felelte kicsit megemelve hangját a férfi, mire tanítványába fojtotta a szót. Haku felfogta, hogy nem most kapja a választ, és lassan visszafordult a pattogó tűzhöz, hogy újabb alakokat láthasson ki a lángokból, és a gőzből.
Másnap reggel hamar keltek. A kisfiú energiabombaként pattant ki ágyából, Mestere pedig már az ajtóban ücsörgött, és a kinti napsütést bámulta elmerengve. A kisfiú hamar átöltözött hétköznapi viseletébe, és pillanatok előtt mestere előtt termett.
- Kölyök – pillantott rá Zabuza. – Hát felkeltél.
- Mikor edzünk Zabuza-san?
- Először talán enned kéne nem gondolod? – S már repült is egy zöldalma a fiú kezébe. Ő jóízűen beleharapott a lédús gyümölcsbe, és halkan elmajszolta még halkabb mestere mellett. Ezt is megszokta már. A reggelit, ami sosem volt bőséges, Zabuza ugyanis nem a szakácstudományáról volt oly híres. Haku ezt mégsem bánta, mert mikor gyümölcsöt, vagy más egyszerű ételt kapott az idősebbtől, mindig szerencsésnek és szeretettnek érezte magát. Pedig nem volt az. Csak a benne lappangó erő volt olyan szeretetreméltó. Vagy legalábbis a jounin számára, de mindez eszébe sem jutott a kölyöknek, aki egy gyenge kisfiút látott viszont a forró forrás tükrében, akárhányszor ment el megmosakodni.
- Haku, mit vettél észre, mikor le-fel rohangáltál a köveiddel? – kérdezte egyszer csak Zabuza, amikor a kölyök már az utolsó harapásoknál járt, már csak a csutkát fejtegette aprólékosan.
- Hm…? – A kölyök mély gondolkodásba esett, és valami értelmes válasz után kapálózott, hogy lenyűgözhesse élete értelmét. – Zabuza-mester én nem vettem észre semmit. Csak, hogy hamar kifáradtam, és a végén már olyan nehéz volt. Talán ha erősebb volnék…
- Kuss Kölyök! – felelte szürkén a másik. Nem gorombán, nem felkiáltva vagy felcsattanva, csak a maga mogorva stílusában. – Nem az erő érdekel. Te mit éreztél?
- Én csak… - A kisfiú zavarba jőve kapargatta az almája csutkáját, és megpróbálta kiügyeskedni a benne megbújó fekete magokat. – Úgy éreztem nehéz.
A férfi harsány nevetése elriasztott pár közelben pihenő madarat.
- Azt gondoltam – tért vissza az arcára az üresség. – Mit gondolsz, miért?
- Mert… elfáradtam.
- Ennyi? – vonta össze szemöldökét, és a kölyök kezében lévő almacsutkát méregette.
- Zabuza-mester, esetleg még azért is, mert minél többször fordultam, és minél fáradtabb voltam, egyre több súlyt kellett cipelnem. És a végén már… az utolsó annyira nehéz volt. Az a plusz egy, abba majdnem bele is szakadtam uram – fakadt ki a fiúból a sok-sok gondolat.
- Nos, hát akkor most már érted Haku – vette le pillantását az egyre vészesebben kinéző almacsutkáról.
- Mit Zabuza uram? – Haku nem értette. Még mindig nem.
- Hogy azok a kövek olyanok, mint a benned lakozó erők – felelte az idősebb. Haku még sosem hallotta mesterét ilyen nyíltan, ilyen sokat, ilyen érdekeset beszélni. Persze mindig úgy itta a szavait, mint a legszomjasabb teve a sivatagban a vizet, de sosem hallott tőle ilyesfajta mondatokat. – Minél többször mész le értük, egyre fáradtabb leszel. Ahogy telik az idő, egyre fáradtabban ugyan, de egyre több súlyt kell cipelned.
- És az utolsó miért olyan nehéz?
- Nem mindenkinek az Haku. Szeretném, ha megértenéd, hogy az, hogy az apád meghalt, nem a véletlen műve volt. – Nyíltan beszélt, a fiú szemei tágra nyíltak, az ereiben megfagyott a vér. – Te gyilkoltad meg őt. Azért, mert ő akart meggyilkolni téged. Édesapád volt az utolsó kő Haku, ami olyan nehézkes volt. Az, hogy apád meg akart ölni, képes lett volna ugyanúgy elvenni tőled az előtted és mögötted álló perceket, mint anyádtól, felébresztette benned a túlélési ösztönt, és előhozta belőled a legnehezebb kövedet. A legnagyobb erődet. A Kekkei Genkai-t, amitől annyian félnek a világban. A te legnehezebb köved a Kekkei Genkai. Sosem fog beleférni a szekeredbe, sosem lehet nagyobb szekered, és mindig nehéz lesz. De minél többször hozod fel a hegyoldalon, annál könnyebben tudod kezelni. Minél többször járod meg vele az utat, annál kevésbé érzed majd nehéznek. Érted, Haku?
A fiú a sokkhatás súlya alatt összegörnyedve ücsörgött az idősebb ninja mellett. Olyan hirtelen zúdult a nyakába az egész, hogy maga is meglepődött, amikor az almacsutka darabokra tört kicsiny öklében.
Bólintott, hogy érti.
- Azonban Haku, ígértél nekem valamit. És…
- Zabuza-mester – pillantott fel rá a fiú, megszakítva ezzel Zabuza mondandóját. – Nem kell aggódnia Zabuza uram. Azt a követ azért hoztam fel, mert Zabuza mester a hegy tetején volt. Ha Zabuza-mester a tenger mélyén van, akkor odaúsztam volna azzal a kővel. Ha tüzes barlangban van, odavittem volna a követ. Ha a felhők fölött járt volna, oda vittem volna a kövemet. Ahol Zabuza-mester van, ott van az én helyem, és az én kövem helye is. Valójában.. én Zabuza-mesteré vagyok, így hát a kövem sem engemet illet. Én majd cipelem, de nem kell, hogy az enyém legyen. Én csak… szeretném, ha Zabuza-mester nem félne a kövemtől. Mert a kövem meg fogja védeni, ha engedi.
- Okos fiú vagy, Kölyök – felelte a jounin, miközben megfogta a fiú fejét, és óvatosan megpaskolta.

Az igazi kiképzés innen vette kezdetét. Haku számára világossá vált, hogy miért él. Attól kezdve mindig Zabuza árnyékaként volt jelen, és mindig olvasott. Olvasott, és tanult, nem csak jutsu-kat, hanem bármit, ami szükséges lehet ahhoz, hogy tökéletes ninjaként létezhessen Zabuza pajzsaként. Haku megértette, hogy a saját legnehezebb köve mostantól mindig vele lesz, a további huszonhattal együtt. És azt is megértette, hogy ez a kő nem az övé. Hanem a mesteréé. Hónapok elteltével, miközben rohamosan fejlődött, már ő kérte Zabuzát bizalom gyakorlatra. Addig félt tőle a fiú. A bizalomgyakorlat annyiból állt, hogy Zabuza egy hirtelen pillanatban megpróbálta magába döfni egy kunaiját, és Hakunak abban a pillanatban meg kellett ezt akadályozni. Ha más nem, hát a saját testével. Haku mindig félt, hogy nem sikerül megmentenie Zabuza-mesterét, de egy idő után olyan kiélezett lett az ilyen próbálkozásokra, hogy Zabuza lassan a kunai elővételére is képtelen volt. A fiú gyors volt, és precíz, soha semmi nem kerülte el a figyelmét. Olyan árgus szemekkel ügyelte mesterét, hogy magát Zabuzát is meglepte. Később Haku volt az, aki megkérte Zabuzát, hogy állítson magának csapdákat odakint. Hakunak pedig utána végig kellett rajta mennie, Mesterét védelmezve. És minden belé állt kunai, minden elvétett hiba, ami nem mesterét, hanem mindenképpen őt sebezte meg, csak még égetőbb vágyat keltett benne, hogy ő legyen a világ legértékesebb fegyvere.
- Itt lejárt az időnk Haku. Ma este elhagyom a Víz országát… - hallatta Zabuza, az esti falut bámulva a hegyoldalról.
Haku pedig a szívében az ő legnehezebb kövével, azzal a huszonhetedikkel, ott ácsorgott Mestere mellett, mosolyogva, boldog könnyekkel a szemében.