Misaki Kiyoko

**Misaki Kiyoko** Csüt. Dec. 12 2013, 14:47

Út egy új élet felé

¤ A klán elhagyása és új név felvétele ¤

Lássuk csak... hogy is jutottam el addig, hogy az Unazakik teljes jogú tagja legyek? Oh, hogy sose voltam az! Hiszen sose avattak be, vagy nem házasodtam be, mint ahogyan azt mások is megtették, ezért mondhatni, csak úgy voltam ott. Ott se lettem volna, ha nem találkozom Ashurával, akiről egy ideig azt se tudtam, hogy elveszett, ebből kifolyólag azt sem, hogy egy elveszett banda feje.
Én csak tettem az átlagosnál átlagosabb megszokott dolgaimat egy szép nyári napon, amikor megjelent és fenekestől felforgatta az életemet. Egy vásárban találkoztunk, akkor még egy normálisnak mondható család tagja voltam, míg nem találkoztam vele... beszélgettünk, majd... hagyjuk, ezt inkább nem mesélném el. Ami azt illeti, nem csak futó kalandnak indult, hiszen sokszor járt hozzám, bár be kell valljam, kicsit furcsálltam, hogy alig látom, csak pár havonta. Akkor beötlött a fejembe a kérdés – no, a filozófus gondolkodó nő –, hogy melyik ninja lehet ennyire elfoglalt? Biztos valami világmegváltó akar lenni. Végül két évvel később tudhattam meg mindezt, amikor elmesélte, hogy egy világhírű klán vezetője, mégpedig az Unazakiké. Az okos kobakom azt mondta, hogy nem kellene ezt elfogadni, mert akkor én is belekeveredhetek, viszont a hülye szívem... az volt! Az pedig azt súgta, hogy „hát miért ne? Ha szereted, semmi sem állhat az utadba, menj el vele, mi rossz történhet?” Úgy is lett. A családomtól el se köszöntem, már ha volt is valakitől, hiszen csak egyetlen nagyapám volt, aki minden bizonnyal mára már halott is. Szegény... ha ezt tudná, biztosan felkelne a sírjából, hogy lekeverjen egy büdös pofont.
Ashurával elindultam, hogy elkezdjek egy új életet, mégpedig egy addig számomra ismeretlen klán tagjaként, akiket majd családomnak nevezhetek. A helyzet persze korántsem volt annyira fényes, mint azt hittem. Úgy gondoltam, hogy majd Ashura mellett minden pillanatom örök lesz, s perceim boldogan telnek majd el, de tévedtem. Akadtak dolgok, melyeket bár ne éltem volna meg, persze igyekeztem elfojtani a dühömet. Sose voltak a családom, az évek alatt nem is sikerült megismernem senkit sem, teszem fel, egy-két embert, akikről elmondhattam, hogy próbáltak a közelembe férkőzni. Na jó, én se voltam híres a barátságkötéseimről, vagy legalábbis annak módszereiről. Nem voltam beavatott, a kezdetektől fogva csak úgy voltam, tengettem a napjaimat, mint ahogyan az megszokott volt, annyi különbséggel, hogy bármelyik pillanatban elválaszthatják a fejemet a nyakamtól, és hogy bekerültem egy kézikönyvbe, amely alapján be tudnak azonosítani, tehát egy fejvadász megkaphatja az értem járuló fejpénzt. Akkor murisnak találtam, és igyekeztem minél több rosszaságot elkövetni, hogy még magasabbra ugorjon az a fejpénz. Ma már olyan... hm, nem is, ez még mindig jónak tűnik!
Adódott alkalom, amikor már közel jártunk Ashurával ahhoz, hogy összeházasodjunk, és akkor így úgy vesszük, hogy beházasodtam. De erre sose került sor.
Egy szerencsésnek mondható estén, amikor csendben leülhettünk egymással szemben, elmondtuk egymásnak, hogy mi is bántja szívünket, tehát lelki szemetesládát játszottunk, és mindkettőnkre rájött a szófosás. Hogy már semmi nem olyan, mint régen, semmire nincs időnk, főleg nem egymásra, másrészről Ashura lemond a vezetői szerepről. Hogy mi?! Ez teljesen nem normális, de hozzáteszem, hogy én sem, mivel ráálltam, hogy tegyen úgy, ahogy azt jónak látja. Persze nem is tudtam volna erről lebeszélni, már csak azt nem tudom, hogy miért mondott le. Aztán én is elmondtam a bajaimat, hogy mi sose leszünk egy család, én sose tartoztam ide, és nem is fogok. Új életet akarok kezdeni, új névvel, új hellyel, azt persze nem tudom, hogy utam hova vezet még. Azt már nem tudom megtenni, hogy a falumba térjek vissza. Egyrészt biztosan kérdezősködnének, hogy ki ez a némber, másrészről lesznek, akik felismernek, és akkor akad egy pár lehetőségük: máglyán elégetnek, egy sötét lyukba vetnek, vagy elfogadnak és visszafogadnak. De nem akartam az alternatívák közül választani, jobbnak láttam, hogy maradok így elveszve és megveszve, hiszen tetszik ez a független élet, senki sem szólhat bele abba, hogy mit csinálok.
Legelőször nehéz volt búcsút mondani, és Ashura sem akart elengedni, mondván, hogy vadászni fognak rám, de nem ő! Ő sose ártott nekem, és továbbra sem akarna, hiszen szeret... vagy legalábbis szeretett. Mindegy, ez semmin sem változtat. Hetekbe telt, mire ki tudtam neki magyarázni magam, s ő pedig végleg felmondott a klán vezetésével, vagy lehet, hogy csak tettette – ki tudja! Manapság már ki se lehet belőle menni, olyan, mint egy labirintus tele rejtvényekkel, amelyekhez kell száz agytröszt.
Megbeszéltük mindahányan, hogy így lesz a jó, hogy én elhagyom őket, ők pedig hagynak békében élni. Még most is fel tudom idézni Ashura szavait a búcsúzáskor: „Menj, és ne fordulj hátra, ha már így döntöttél. Csak menj előre, bátran, hiszen én nem fogok vadászni rád... s közülünk senki más!” Ez megnyugtatott, hogy úgy léphetek ki köreikből, hogy nem áll közel a kard éle a torkomhoz. Azt persze nem bírom felfogni, hogy miért is engednek el csak így, hiszen akármikor kiadhatom az információkat róluk, mindent, amit tudok. Node ennyire hülye nem vagyok, ha kitépik a nyelvem, akkor sem beszélnék senkinek sem róluk. Ha kérdeznék, hogy hol jártam, megmondom, hogy csak tettem egy kirándulást a földgömb körül lábbusszal és rengeteg jó helyet láttam, rengeteg olyan emberrel, akiket szerettem talán, s utáltam is, de feledni nem fogom őket. Hogy rányomták e a bélyeget az elkövetkezendő életéveimre? Nem hiszem. Tudok úgy élni, mintha mi sem történt volna. Úgy, hogy semmiféle megbánás nem tükröződik az arcomon, sem a szememben, s majd mosolyogva fogok az arcukba kacagni, hogy én már átéltem egy ilyet és még mindig itt vagyok köztetek.
Összepakoltam, már amennyi cuccomat magammal hoztam, meg egyébként se tudnék magammal vinni egy egész házat. Tulajdonképpen egykor mondotta egy bölcs ember, hogy egy erős és kiegyensúlyozott ember egy porszemből is tud várat építeni. Nekem ehhez elég egy erdő meg egy balta... mert tulajdonképpen senki sem tud porszemből várat felépíteni.
Ashurával töltöttem az utolsó napomat, mielőtt még elindultam volna. Na már persze nem félreérteni! Arról kérdezett, hogy mit fogok kezdeni ezek után, ha majd nem lesz kire támaszkodnom, s nem lesznek ők. Mit feleltem? Sose támaszkodtam rájuk, nem is volt rá szükségem, ugyanis ha kértem volna segítséget, akkor sem kaptam volna meg. Másrészről meg tudok állni a saját lábamon, ha pedig mégis kellene segítség, akkor meg tudok barátkozni másokkal, azért még csak nem felejtettem el, hogy hogyan kell udvariasan elbeszélgetni az emberekkel. A nevemet megváltoztatom, amint lesz rá lehetőségem, ezzel valószínűleg a múltamat is megmásítom. Mindezt majd úgy, hogy ha valaki kérdezősködne, elmondok egy kalanddal teli történetet, amit majd útközben kitalálok. Hogy ez hiteles legyen, mindig ugyanazt fogom mondani, mert ha mást mondanék, egy idő után gyanakodnának, és megtudnák, hogy nem az vagyok, akinek kiadtam magam. Valószínűleg ezek után is folytatom ezt az elveszett ninja életmódot, lehet, hogy egyedül, de az is lehet, hogy néha-néha csatlakozom egy csapathoz, hogy osztozzunk a zsákmányon. Persze csak azokkal, akikkel szót értek. Hm...
Ashurától egy öleléssel búcsúztam el, míg a többiektől vagy egy kézfogással, vagy egy bólintással, ez attól függött, hogy milyen volt a viszonyunk.
A búcsú után megindultam egy kacskaringós úton, amely valószínűleg a további életem nehézségeit mutatja. Igen, az én életem már csak ilyen: kacskaringós. Ha már itt tartunk, egy versben is megörökítettem távozásom.

Örömmel szaladok, hogy sorsomat elérjem,

S megtaláljam a valós énem.

Megérkezve keresem is képem,

Megtudjam, mi céllal van létezésem.

A pocsolyába nézek, de hiába nézem én,

Képmásomnak egy könnycsepp ül szemén.

Ez nem én vagyok… akkor ki voltam?

Feledésbe merült a múltam?

És hol a jövőm? Ily’ bizonytalan?

Csak én vagyok ilyen nyugtalan?

Mégsem találtam meg önmagam,

Nincs lehetőség, kudarcot vallottam.

De magamnak még megadhatom,

Ha a képemet szépen ápolom.

S talán akkor majd mosolyogva tekint vissza,

Nem lesz olyan álom, hogy véremet issza.

Majd döntök a sorsomról,

S húzok egy kártyát a lehetőség-pakliból.

Megteszem, s rajta a felirat: lehetőség.

Már megint… számomra ez veszteség.

Ezernyi kérdés kavarog bennem,

De a kérdést nem tudom, mit fel kell tennem:

Gondolkodom, hogy ki is lehetek,

Mert ez nem én vagyok,

Ilyen embert én nem ismerek.

Deidara Csüt. Dec. 12 2013, 19:53

Jól át tudod adni az érzelmeket írással, de őszintén szólva, nem tudom, és nem is írtad, hogy mit is pályázol most meg. Bekerültél a klánba, majd kikerültél onnan, szóval ez amolyan kaland kategória nálam. Majd küld el pm-ben, meg szerkeszd ide, hogy mi az, amit megpályázol (jellemváltozás talán?). A verssel megnyertél, így plusz 7 chakrával jutalmazlak.

Misaki Kiyoko

Misaki Kiyoko

Re: Misaki Kiyoko