Sato Haruhide

Név: Sato Haruhide
Becenév: Haru
Ország: Tűz országa
Falu: Konohagakure
Rang:  Genin
Kor: 17
Nem: fiú/férfi
Vércsoport: A

Felszerelések:
Övtáskát viselek a  jobb oldalamon. Benne van 3 kunai , 4 shuriken, illetve 5 füstbomba, 1 szerszámkészlet, 1db elsősegélykészlet, és 1 doboz energiatabletta. A bal nadrágzsebemben van továbbá egy 4m-es dróthuzal összetekerve, plusz 6 darab robbanójegyzet. Van továbbá egy katanám is, de azt nem mindig hordom magammal, inkább otthon.

Kinézet: Rövid barna hajam, és barna szemeim vannak. 186 centivel jóval magasabb vagyok testvéremhez képest. Ami a testalkatomat illeti, izmos vagyok, de nem túlzottan, ennél fogva erőben nincs hiányom.
A laza öltözetet preferálom, szeretem a rövid ujjú pólókat, a farmerokat, viszont a ninja ruhát sem szoktam elfelejteni. Időnként hajlandó vagyok azt is felvenni.

Jellem:
Optimista típus vagyok. A legrosszabb helyzetekben is képes vagyok meglátni a jót. Imádok viccelődni, komolynak nem igazán mondanám magam, habár az is tudok lenni. Minden a helyzettől függ. Makacsságom miatt sokszor keveredem bajba, mert mindig a saját magam által felállított szabályokat követem.
Nem mindig vagyok beszédes kedvemben, olyankor inkább elvonulok valahova egyedül, vagy felkeresem a testvéremet, hogy a bosszantásaiból erőt nyerve ismét visszanyerjem. Szinte szokásommá vállt ez, ám ez igazából csak amolyan oda-vissza dolog. Ő engem bosszant, én pedig őt, ezer örömmel.

Előtörténet:

Kezdetek

Az élet csodájának tekinthető az, amikor gyermek születik. Boldogság járja át az ember lelkét, amikor látja ahogy megmozdul a babája és hangosan felsír, jelezve boldogságát és keserűségét egyszerre. Utóbbit az éhség, vagy pusztán csak a meleg, lágy érintések hiánya miatt. Pont így és pont az ilyen mesékbe illő jelenet lezajlása közben jöttem világra - Konohagakureben, 94' január harmadikán - legalábbis anya ezt mondta. Sűrűn hallgattam a történetet, amiről mindig szeretettel, olykor meghatódva beszélt nekem.  Különben őt Sato Akikonak hívták, a családi vegyeskereskedésben dolgozott, míg apám – Sato Daisuke - shinobiként ténykedett. Én voltam az első gyermekük, utánam jött Sato Natsuhi, akiről majd később beszélek meg.
    Rájuk hárult hát a feladat, hogy felneveljen minket. Nem lehetett könnyű két energikus csemetével, akik több módot is kitaláltak arra, hogy akarva-akaratlanul kikészítsék őket. Időnként a házban fogócskáztunk, néha összefirkáltuk a falakat, és még elég sok mindent tettünk.
     Az akadémiát hét évesen kezdtem – akkor íratott be apám azzal, hogy harcossá kell válnom. Szinte mindig osztályelső voltam, habár nem nevezném magam mintadiáknak. Az elméleti rész kicsit nehéznek bizonyult számomra. Mindig tovább és többet kellett tanulnom, mint az osztálytársaimnak hogy megértsem az anyagot, hogy jónak bizonyuljak, s hogy ne okozzak csalódást a szüleimnek. Később mint kiderült, azért nem ment könnyen, mert kényszernek éreztem a helyzetet. Nem igazán dönthettem afelett, hogy a későbbiekben mivel foglalkoznék szívesen. Szeretettel, szigorral egyaránt körbevettek, a családfő pedig már előre elhatározta, minek szeretne látni. Hjajj, pedig végül megszerettem amit csináltam, így rögtön megváltozott a hozzáállásom egy pár dologgal együtt.
Ami a gyakorlati részt illeti, e téren jobban teljesítettem. Kiderült, hogy jobb – egy kicsivel a szintemhez képest - a célzóképességem, illetve az, ahogy a fegyverekkel bánok. Ezt a részt nehéz kifejteni, mert ember vagyok, így én is felejtek. Még csak 17 vagyok, de már most úgy érzem, kimentek a fejemből olyan dolgok, amiknek nem kellett volna – ezért is fogom még elővenni néhányszor azt a könyvet....
      Mielőtt a vizsgára térnék át, ahogy ígértem, mesélek kicsit a testvéremről is. Natsuhi, szintén ott tanult, ahol én, két évvel alattam. Eredeti tervek szerint nem oda indították volna útnak, mert anyám nem engedte. Úgy óvott minket, mint a törékeny kismadarakat,  régen abba is nehezen ment bele, hogy a születendő fia az apja nyomdokaiba léphessen majd. Azonban egy hosszabb beszélgetés meghozta a hozzá fűzött reményeket.
Népszerű diák voltam, mindig sokan vettek körbe, hogy beszélgessenek velem. Nem tudom vele mi történt, mert nem mindig láttuk egymást, plusz egy idő után eléggé megváltozott köztünk a kapcsolat. Kissé úgy éreztem, mintha hanyagolnám őt, pedig ha tehettem volna, minden létező szabadidőmet vele és a családdal töltöm. Lefoglalt a tanórákra való folyamatos felkészülés. Ritka volt, ha egy pillanatra is felpillantottam a könyvek lapjai felől, vagy leálltam a gyakorlati edzéseken, hogy szünetet tartsak.
No de a lényeg, hogy elkezdtünk távolodni egymástól, és a fő okra máig nem sikerült rájönnöm. Csak sejtéseim vannak arról, mi játszhatott közre abban, hogy végül egymás ellen forduljunk és a meghittnek indult testvéri kapcsolat versenyzésbe torkolljon át. Nagyon sok minden kiválthatta ezt, lehet az is benne van a pakliban, amiről fentebb már volt szó – a hanyagságomról vele szemben.

A vizsga
   
      Ami a genin vizsgát illeti, hamarabb eljött, mint gondoltam.  Már vártam, nagyon izgatott is voltam miatta az elmúlt napokban. Enni ettem, a tanulásban és edzésben sem volt hiány – csupán aludni nem tudtam. Egész éjjel ültem, vagy feküdtem az ágyban a fehér plafont bámulva, miközben azon agyaltam, vajon mi várhat rám. Felkészültem, mégis úgy éreztem, mintha elhagyni készülne az erőm, pedig még a helyszínen sem jártam. Cikázó gondolataim egy perc szünetet  alig hagytak arra, hogy normálisan át tudjam gondolni, mit hogyan teszek majd bizonyos helyzetekben.
- Nem árt a felkészültség, de most örülök, ha le tudom hunyni a szemem egy pillanatra – sóhajtottam fel keserűen, aztán kis idővel később végül elnyomott az álom. Nem bírtam tovább fent lenni, aminek valahol nagyon örültem. Végre benyomták valahol a stop gombot. Megállt a féktelen zakatolás, és csak másnap tért vissza, amikor a vizsgáztatók már vártak minket.
         

    Az elméleti résszel indítottunk. Miután előzőleg többször is átrágtam magam a szükséges tanagyagokon, egy gond nélkül megoldottam. Szinte teleírtam a papírt, és bíztam abban, hogy igenis jó válaszokat írtam, így aligha találhatnak benne hibát. Ha pedig mégis, akkor sem bánkódom, mert nem olyan fából faragtak, hogy egy apró hiba miatt rögtön kudarcnak könyveljem el magamban.
A nehezebb rész ezúttal a gyakorlati volt. Én azt a feladatot kaptam, hogy kapjak el egy magam körülbelül három-négy embert, akik egyébként elég gyorsan futottak. Nos.. halandó létemre még akkor sem tudnám felülmúlni őket, ha aranyérmes atléta lennék.
   Ahányan voltak, annyi felé ágaztak szét a sűrű erdőben, ahová invitáltak néhány kölyök társaságában. Sajnos még ők is elváltak tőlem, mondván, hogy más feladatot kaptak. Idegesen ajkaimba haraptam, majd leültem egy fa tövébe, és megpróbáltam kitervelni valamit.
- Nem tudom hogyan  foghatnám meg őket! Túl fürgék számomra és nem tudok szétszakadni körülbelül négy részre! - fogtam a fejem, aztán eszembe jutott egy ötlet, ami talán a hasznomra válik. Szóval. További három kéne belőlem legalább, hogy sikeres legyen ez a terv. Minden azon áll vagy bukik, hogy ezt a lépést hogyan teszem meg. Nem akarok mást, mint megkeresni mindegyiket, és idő előtt elkapni. Nincs belőle sok, így igyekeznem kell! Miután nagyjából már megvolt, m alapján járok majd el, a szükséges kézjeleket végrehajtásával kezdtem el foglalatoskodni.
- Bunshin no jutsu (Klón technika) – mondtam erősen koncentrálva, mire három hasonmás jelent meg előttem tettre készen. Szélesen rám vigyorogtak, végül céltudatosan elindultak  a maguk útjára, ahogy magam is.
      Végül sikerült megfognom a feladatra kijelölt személyeket. Az idő letelte előtt 10 perccel tértem vissza, a mögöttem libasorba rendeződött emberekkel, így bár nem túl tökéletesen, de teljesítettem a vizsgát.

     
Az elkövetkezendő két év

     Az elkövetkezendő két év kicsivel izgalmasabban telt el, mint maga a vizsga. Beosztottak egy csapatba, aminek köszönhetően világot is láthattam. Na jó, valójában csak egy részéről van szó, de még ennek is örültem. A küldetés is jónak bizonyult, bár valami hiányzott. Natsu... Rég nem hallottam már felőle, minden éjjel abban reménykedtem, hogy jól van, és erős marad. Valójában mindig nagyon büszke voltam rá azért amit elért, akkor is, ha néha nem tűnt úgy, vagy nem látszott rajtam. Hiányoztak a szüleim, a barátaim, na és persze ő, meg a hülyeségeink. Egy emlék különösen sírásra ösztökél, ami a régebbi, jobb időkből származik.
     Aludni szerettem volna, de nem tudtam. Mindannyiszor ahányszor csak megpróbáltam, kinyitottam a szemem. Reménytelenül ülőhelyzetbe tornáztam magam, és sóhajtozva a sötét, kinti tájat figyeltem. Az ég dörgött, az eső szakadt, valaki pont ekkor pedig hangos sikítás közepette végigfutott a folyosón, egyenesen az én szobámig.
- Nem akajok a szobámban majadnii!!- sipította vékonyka hangján, magához szorítva egy nyuszi plüsst, amit anyától kapott - Félek! Itt aludhatok?
Kis híján leestem az ágyról, amikor megpillantottam.
- Igen, gyere! - válaszoltam, ezután sóhajtozva széthúztam a nagy takarót várva, hogy beüljön mellém, alá. Kicsiny lábaival szaporán rótta a földet, mígnem elérve a célt hozzám bújt. Nyugtalanul hallgattuk az eső kopogását az ablakon. Kicsit én is féltem, de erősen tartottam magam. Ha megérezte volna az enyémet, csak még inkább megrémül.
    Még most is magam előtt láttam kerekded arcát, gyönyörű, fekete haját és vékony kezeit, amint azt a játékot ölelgeti. De most már össze akartam szedni magam, mert a küldetésből összecsomagolva végre hazaindulhattam... a szülővárosomba.