Kibura no Sato

A maradék időmben a segítségnyújtást helyeztem előtérbe, több okból is. Először is a józanész által diktált ok miatt, még pedig hogy egyedül nem tudom felszámolni azt az őrsöt, csapatot, amit az idő múlása fog ránk szabadítani, másodszor nem fogok tétlenül ülni, míg a falu sorsa élve bekebelezi a lakosokat.
Utálom az uzsorásokat. Ez a két fő okom volt, noha nem merült ki itt a lista. Őszinteség ide vagy oda, az elmém hátsó részébe azért hébe-hóba felmerült a gondolat hogy Zetsu a közelben tanyázik és figyel. Lehet, akármelyik pillanatban beugorhat majd, hogy megmentse a népet. Miket beszélek? Maximum engem mentene meg. Abból a kevés ismeretségből is annyi jött le, hogy közömbös a céljain kívül álló emberek és történések irányába. Ami nem segíti Madara előre lépését a világban az minden bizonnyal értéktelen számára, vagy ha nem is a másik fele biztos meggyőzné, hogy de, de az.
De lehet hibáztatni? Van egy célja és kitart mellette körülményektől függetlenül. Ha mást nem is, ez tiszteletreméltó benne. A testet későbbi használatra eltéve gondolkodás nélkül összehívtam a még harcolni képes és akarni vágyó embereket. Akadtak nők, de kisfiúk is.
- Nem fogok hazudni, nem lesz egyszerű dolgunk, ha jönnek a katonák. De mint mindenki tudja a jelen lévők közül, ha nem állunk ellen a halál magabiztos, tárt karokkal fogad minket. – Egy kicsit megleptem magam, hogy egy kalap alá vettem a saját életemet a falusiakéval. Ezek szerint könnyen át tudok szellemülni a tudtomon kívül is.
- Mindenki hozzon magával egy harcra legalkalmasabb eszközt a körülményekhez képest! Pár perc múlva találkozunk ugyanitt. – Megigazítva a kapucnimat lehuppantam egy kényelmesnek tűnő fatuskóra, persze csak miután lesöpörtem róla a havat. Még mindig utálom a hideget… Bár a hónak tény, hogy megvan a varázsa. Lehajoltam és egy kicsit összegyűjtöttem a markomba. Nem tudom, hogy vagyok vele, de én érzem, hogy ez kurva hideg, és ha csak nem ezt eldobva akarom megszivatni a pórnépet, azt ajánlom tegyem vissza a helyére. És még azt hittem mindig én tiltok meg nekem dolgokat.
Letéve a gömbbé formált hókupacot kifújtam magam és néztem, ahogy a leheletem megmutatkozik a hűvös levegőben táncolva.
- Miért is van mindig itt ilyen hideg? – Kérdeztem egymagamtól a szobám sarkába kucorodva. – Azért mert nem fogadok el szánalomból tűzifát? Hm. Akár ez is lehetne. – Ujjamat lebiggyesztettem a hideg padlóra és egy mosolygós arcot rajzoltam a párásodott felületen. – Inkább csak nincs már lelki erőm megjavítani a betört ablakokat. Persze, süvít a szél keresztül a házon, minden egyes szegletét bejárva, de… Ez hányadik alkalom is? Kilenc, tíz? Heh. Az ember azt hinné ezeket megjegyzi, elvégre kirántja a napi gondolataiból, érzelmeiből. Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Mint kiderült, mindent meg lehet szokni azt, hogyha vernek és leköpnek olyasvalamiért, amiről fogalmad sincs, lehet nem is létező okért, csak feszültséglevezetésként. Ahhoz is hozzá lehet szokni hogyha segítséget kérsz nem nagyon van ember feléd, ha van is, inkább elfordítja fejét. Persze van, aki segít, ritka, de van. Miért teszik? Eddig csak három ember segített rajtam, mindhárom azért segített, mert idegesítette, zavarta a közérzetét. Amint vége lett, ment is az útjára tovább bosszankodva. Akkor ők már nem is jó emberek? Elvégre nem azért segítettek mert segíteni akartak, hanem mert zavarta őket valami és véget akartak vetni neki. – Egy halk sóhaj hagyta el a szám. – Segítettek nekem én mégis ezeken agyalok. Csak örülnöm kéne annak a pár alkalomnak, nem? De. De nem tudok. Azt hiszem ezzel jár, ha az embernek túl sok ideje van gondolkodni… Elvégre nincs aki kirángassa otthonról, nincs aki elterelje a figyelmét, hogy feldobjon egy témát, vagy hogy segítsen elfújni a gyertyát a születésnapi tortáján.
Léptek sűrű zajára kaptam fel a fejem bambulásomból végleg kiesve. Hm. Már majdnem úgy néznek ki, mint akik harcolni akarnak a szabadságukért. Ez tetszik. Egy félmosolyt megengedve magamnak feltápászkodtam ülőhelyemről és jeleztem az egybegyűlteknek, hogy egymás mellé két kartávolságnyira helyezkedjenek el. Eléjük álltam, pont középre.
- Nos, akkor kezdhetjük is. Alap mozdulatokat fogok tanítani mind támadási, mind védekezési szempontból. Ám először is meg kell tanulni hogyan érdemes fogni az adott fegyvert. Hé, kölyök! Te ott a kaszával! – Magamhoz intettem a fiút, majd átfogva kezét határozottan megmutattam neki és a többieknek hogyan is érdemes fogni a kaszát és a hozzá hasonlatos fegyvereket. Ezután mindenkin végigmentem egyesével és megmutattam nekik a kellő testtartást, elhelyezkedést és természetesen a fegyverek fogását, jobb és bal kezességtől függően.
A tanulás első fázisát lezárva újból kiálltam eléjük. Furcsa érzés senseit játszani, de nem mondhatnám, hogy nem élvezem.
- Most a támadás része következik. Hogy miért nem a védekezés? Azért mert először érezni kell, milyen szögből támadnátok ti is, mi az, ami ösztönösen jön. Ha ezeket a mozdulatokat átéreztétek, sokkal könnyebb lesz elkezdeni a védekezést. Álljon be mindenki abba az állásba, amit tanítottam neki! – Végigmértem mindenkit szépen lassan, tetszett az elszánt tekintete a lakosoknak. Főleg a nőké. Volt valami vonzó egy harcolni kész nőben, amit még én sem tudtam teljesen megmagyarázni.
- Ehhez a részhez én is csatlakozom. – Vettem elő egy tekercset, megidézve azt a gigantikus kardot, amit nem is olyan rég szereztem a partvidéken való viaskodásomból. A fegyver súlya a talajt szinte széthasította, ezzel nem kevés meghökkenő ábrázatot kiváltva. – Ezzel a fegyverrel még én sem harcoltam. Együtt fogjuk magunkat átvágni az ismeretlenen, segíteni fogjuk egymást a saját tapasztalatainkkal. – Hogy együtt mehessünk át az új világba. Ahol nem fegyverekkel kell kivívni a szabadságot és a boldogságot. – Kezdjük is!
Innentől kezdve egy könnyed, szabadabb kísérletezés vette kezdetét, mindenki számára. Én az új fegyverem súlyához és hosszához próbáltam hozzászokni, míg mindenki más magához a gondolathoz, hogy harcolni kell. Mondanom sem kell nem igazán fogtam még Zanbatot, talán kétszer-háromszor rövidebb ideig, de megvan a varázsa. Mondjuk még szerencse, hogy megvan hozzá a fizikumom. Egy idő után egy kézzel és két kézzel is próbálgattam a fegyvert, különböző sikerekkel. Volt hol ugrás közben próbáltam gyakorolni és volt hol csak adogattam a kezeim között, hogy érezzem a súlyát és a fogását. Gyakorolni kell még, tény. Jó érzésem van a fegyver felől, bár nem tudom miért. Lehet, mert a gerincemen kívül a szívemhez is közel került, heh. Ismét végigmentem a jelöltjeimen és segítettem ott ahol csak tudtam. Meglepően gyorsan tanultak, kevesebbet vártam. Mire észbe kaptam már a védekezést tanítottam nekik. Én viszont nem szorultam különösebb védekezési gyakorlatra ezzel a fegyverrel, különösebben azért, mert míg a támadást gyakorolták a többiek addig én a védekezést is. Majd egy másik nap továbbviszem ezt az egészet. Lenéztem a fegyveremre és egy széles mosoly tűnt fel az arcomon. Egyből tudtam mit akarok kipróbálni. Kézjelek nélkül áramoltattam bele raiton chakrámat, ami pillanatok alatt szétterjedt a fegyveren.
- Szép. – Forgattam meg magam előtt. Ám mielőtt még elég ideig megnézhettem volna szétfoszlott a fegyvert körülvevő izzó fény. Hm. Nem kellett túl sok gondolkozás, hogy újból megpróbáljam. Immáron több chakrát vezettem belé. A fény erősödni kezdett, pont úgy ahogy a cikázó villámok is belőle. Ám egy pár suhintás után ismét szétfoszlott a próbálkozásom. Nem figyelnék eléggé oda a fegyverre? A fegyver anyagát nem vettem figyelembe, úgy kezeltem mint amikor a katanamba vezetem a chakrámat, de ez más volt. A katanam raiton chakraérzékeny míg ez a zanbato nem. Több kakaó kell bele és jobb kontroll. Ezt az elvet követve a gyakorlat végére sikeresen megtartottam a technikát, bár elfér még egy pár csiszolás itt-ott, amire bizonyára harcban kerül sor. Még egyszer utoljára végigmentem mindenkin, segítve és támogatva. Nem rossz. Egy kósza pillanatra elkaptam Naomi mosolyát felém, pont a tömeg háta mögül. Nem rossz. A nap további része az ismeretlen homályába süllyedt.
 
// Hien: Godai no Iki (Természet útja) a C szintű technika neve. //

A vér özönvízként sodort végig a folyosón, ahogy a halál megtestesítője puszta ökleivel hozza el a pusztulást, a kínszenvedést és a véget. A könyörtelen csapások nem válogattak ember és ember között. Oly könnyedén hajlította be az őrök által viselt páncélok lemezeit, s szakították be velük az emberi húst, mintha csak valamiféle képlékeny anyagok lennének. Az elmúlás szaga keringett az épületben. Vér festette a kastély belsejét. Aznap a halál járt a falakon belül. S éhezett az emberi életre. Az elégtételre. A megtorlásra.
Dühödt hősünket úgy tűnt, nem állíthatta meg ember és fegyver. A katonák sorra hulltak el, ahogy pusztító csapásaiddal egyesével küldted őket a pokolra. A katonák megdermedve figyelték társaik kegyetlen kivégzését. Néhányuknál felerősödött a harci morál, s még elszántabban akarták megakadályozni a vesztüket, míg mások menekülni akartak. Talán nem volt elegendő a zsoldjuk egy efféle kihívás kárpótlásául. A saját életük többet jelentett a pénzüknél. Ám a másodpercek alatt kialakult megtérés nem gyónhatta meg eddigi bűneiket, s nem kerülhették el még így sem a shinobi pusztítását. 
Takashi könyörtelenül tört előre a nagy teremig, s végzett az utolsó szál emberrel is. A féktelenül tomboló bestia nem állt meg, míg az utolsó őr kifröccsenő vére nem hullott sebzett, mégis erős és kitartó testén. Ott álltál végül a lépcső előtt, mely valahogy azt sugallhatta, elérted a célod. Pontosabban ott állsz a célod előtt. Megemberelve a vadállatias mozgást, kiegyenesedtél, s felfelé indultál. 
A hatalmas kapu jelenthetett akadályt sem talpaidnak, sem pedig ökleidnek, feltéve, ha az iménti pusztítást követően nem kopogással akarsz beljebb jutni.
A terembe érve összesen négy férfit láttál magad előtt. Ketten hátrébb álltak, míg előttük a két férfi közül az egyik fekete köpenybe rejtette testét, arcát pedig hófehér álarc takarta. A maszk sima felületén nem voltak különös jelek vagy kanjik festve, egyszerű, mégis titokzatos fehér álarc tekintett rád. 
A férfi egyik kezében egy tőrt szorongatott. Ezzel a tőrrel ejtette fogságba az előtte guggoló, hatvanas éveit is járható idős férfit. Mikor beléptél a terembe, az álarcos rád nézett, majd nemes egyszerűséggel elvágta az öreg ember torkát. 
- Nem állíthatsz meg te fattyú. Az ő sorsára juttatlak, s nem fog belőled sem maradni más, csak csont. Meglakolsz, amit az embereimmel tettél, fattyú. - emeli fel szabad kezét, mire a háta mögött álló katonák nyílpuskát szegeztek feléd. Ujjukat az elsütőbillentyűkre emelték, hallhattad, ahogy a tárakból egy-egy nyílvessző kattanással a helyére kerül, s lövésre készen álltak. A puskák egyszerre engedték ki a rugós szerkezetbe helyezett nyilakat, s a maszkos férfi is feléd rontott, miközben tőrét a magasba emelte. 
Az idő, mintha megállt volna. Talán ez az a bizonyos utolsó másodperc, mikor is lepörög életed utolsó képkockája is, szembesítve veled az utat, amelyet végigjártál halandó ember létedre? Ez az a pillanat, melyet immáron másodjára átélsz? A képkockák azonban nem kezdtek el viharként zúdulni elmédben. Nem láttad azt a fehéres fényt, s nem hallhattad a sípoló. valami mégis volt ott.
Spirális vihar támadt a terem közepén, mintha a levegőből kiszökő energiák szó szerint meggörbítették volna az általad látható képet, majd egy ismerős alak tűnt fel. 
Tobi megjelenésével együttesen elnyelte a feléd száguldó nyilakat, illetve a puskákat fogó férfiakat is. A maszkos férfi felé lépett, majd mikor szemeik megtalálták a másikat, a maszkos férfi megdermedt. Tobi csak ezután tekintett le a földre, s vette alaposabban szemügyre a vérző torkú, halott férfit. 
- Ibuza nem hétköznapi gyilkos volt. Módszerei korántsem mondható egyszerűnek. Kegyetlen földesúr volt, ki mindig arra terjesztette ki a hatalmát, akik kellőképp legyengültek voltak ahhoz, hogy könnyűszerrel meghódíthassa őket. Faluról falut kebelezett be, felemésztve minden vagyonukat. A leigázottak férfiaiból katonát faragtatott, a nőket általában a falukba zárva égetett el. Tudta, ez az egyetlen esélye annak, hogy kiiktathassa embereiből az érzéseket. A hófehér álarca ennek az arctalanságnak a jelképe. Szimbolizálja Ibuza hidegvérét, az érzelemmentes vérontást. Az álarcnak hála megakadályozta azt, hogy ellenségei szemtől szembe nézhessenek vele. Hófehér álarca az utolsó emlék az olyan személyek számára, mint az itt fekvő férfinak is. 
Tobi lassú sétába kezdett, miközben folytatta beszédét. 
- Ibuza nem csupán civileket ölt a hatalomért, hanem volt, hogy egész klánokat akart kiirtani és a földdel egyelővé tenni. Az egyik ilyen klánt Ayanokoji néven ismertek. A Tűz országának történelmének kezdetéig nyúlik vissza az alapításuk. Két, egymással szimpatizáló klán összeolvadásaként létrejövő szektájuk hamar megvetette lábait az országban, s az egyre népszerűbb Senju klán megsegítésével hamar virágkorukat élhették. Azonban a polgárháború során a klán hamar pusztulni kezdett. Az apám, az Uchiha klán vezetője, válogatás nélkül küldte a túlvilágra mind a Senjukat, s az összes olyan klánt, akik ellenszegültek. A háború mind a két oldalon hatalmas veszteségeket követelt meg. Miután a két klán kibékült, s közös erővel megalapítottam Hashiramaval Konohagakure no Satot, az akkori Ayanokoji vezető nem volt hajlandó elviselni az apám által okozott veszteségeket, s vándorlásra kényszerültek. Sok részre szakadt az a maroknyi csaptat is, kik túlélték a háborút, s egészen a Villámok országáig eljutottak. 
Néhány évtizede annak, hogy egy idősebb Ayanokoji egyesíteni akarta a szétszóródott klánt, ám nevüket elfelejtve, a fájdalmakat legyűrve, egy faluba akarta telepíteni a megmaradt embereket. Az akkoriban néhány tucatnyi civil és shinobiból álló nép felépítette a saját kezükkel a falut, melyben mezőgazdasági munkálatokba kezdtek. Orvosi ismereteiket gyógynövények termesztésére szakosították, míg kitartó akarattalerdőket építettek ki, s földeket kezdtek művelni. Az elfeledett klán ugyan nem vált oly gazdaggá, mint elődeik, mégis békében élhetett, amíg Ibuza meg nem jelent. - Tobi ismét a földön fekvő öreg mellé állt, majd kezét felé emelte
- Az itt fekvő férfi az Ayanokoji klán utolsó vezetője volt, aki egy faluba akarta telepíteni a klánját. A múltat megváltoztatni nem lehet. Azonban a jövőt lehet a múlt történéseiből okulva építeni. Az én apám volt az, aki pusztulást hozott a népedre, most pedig én adok egy újabb lehetőséget, hogy egy jobb világban újjáéledhessetek. Ibuza kastélya immáron vezető nélkül maradt, ahogyan a klánod megmaradt tagjai is. A te kezedbe adom a döntést, hogy élsz e vele, avagy sem. Most megyek, mert van még egy feladatom, ami nem várathat magára, de még találkozunk, Ayanokoji Takashi.
Ahogy a semmiből megjelent az Akatsuki halottnak hitt vezetője, oly gyorsan jelent meg ismét a spirális örvény, méghozzá Madara testéből. A maszkos Uchiha megragadta a genjutsuba ejtett Ibuza fejét, s magával ragadva azt eltűnt. Az eltűnő spirálból valami kiesett, még mielőtt teljesen eltűnt volna. A fehér maszk volt az, mely az egyik oldalán megtört, vélhetően akkor, amikor Madara megragadta. A maszk a földön fekvő halott klánvezér mellé hullott.


A kalandod lezárom. Hosszas, gyönyörű játékkal, rendkívülinek ható karakterjellemmel és állandó belső harcokkal tűzdelt postjaidat pedig a következőképp jutalmaznám,
+ 45 Chakra az ugyan időben nem sok, de körökben mérve tartalmas és aktív kalandért.
+ 15 TJP testi erőd folyamatos kijátszásáért. 
A Hachimon nevű technika felébredése, melyet azonban még edzened kell, hogy tökéletesen használhasd. A következő kalandrészben sort kerítünk neki. Ténylegesen az első kapu kinyitására vagy képes.
Ibuza tornya, mely otthonául szolgálhat a klánnak és a kiszabadított 16 NJKnak (Köztük egy B besorolású orvos shinobinak, Ayanokoji Naominak). Erről külön topicot kaphatsz, ha szeretnéd az egyre bővülő Jk állományt is letelepíteni.
A törött, fehér álarc, mely eddig az arctalan öldöklés jelképe volt, az, hogy a törés milyen mértékben változtatja meg az értéket, az tőled függ.