Kibura no Sato

Uchiha Madara Csüt. Márc. 30 2017, 13:03

A leginkább kereskedelemből élő falu nagy részt fakitermeléssel és a hidegben is termő növények termesztéséből foglalkozik. A falutól nem messze található nemesi birtok zsarnoka, Ibuza azonban kiterjesztette hatalmát a városra, s terrorban tartva a népet adóztatja őket és a saját javára termelteti az élelmet és a fát. A város maga elszegényedett, lakosai megtörtek, akiknek a munkájukon kívül nem jutott már más. Közel két tucat ember lakja a szegényes falut.

**Ayanokoji Takashi** Kedd Ápr. 04 2017, 11:48

// Uchiha Madara //

A könyörgés kellemetlen helyzetbe hozott, de idővel szerencsére elillant. Hm, ő is Naomi. A tudat is segített, hogy ezt a bizonyos sarlatán zsarnokot megakadályozhatom, ha csak ideiglenesen is. Bár az én világomban ritkán vannak csak zsarnokok, és csak alárendeltek. Ki zsarnok, az lehet megfontolt céllal teszi. Ibuza nem tűnt ilyen embernek. Mondanom sem kell, ez nagyban megkönnyítette a felé irányuló érzéseimet.
Beérve a faluba beigazolódott, hogy az elnyomás alatt a szegénység többféleképpen is felütötte a fejét. A lány házába beérve tapasztaltam, hogy van két gyermeke, amit őszintén megmondva nem vártam volna. Mondjuk, nem biztos, hogy lehetséges... Szerintem, csak felügyel rájuk, elvégre Naominak hívta az egyik kölyök, nem pedig anyunak. Ő lenne a falu dajkája? Vagy csak egy szimpla jó akaró a tömegből? A bácsi szó hallatán kissé meglepődtem, de azt hiszem egy gyereknek így lehet a legkönnyebben leírni a dolgokat. Bár azt is be kell vallanom, hogy nincs fiatalos külsőm, főleg nem így a frontok után, félig vakon. Mire észbe kapok a lány már el is lát instrukciókkal miközben kezemet lágyan fogja. Furcsa érzés. Utoljára szerintem Orochimaru fogdosott. Követem a tervet és idővel az ellenséges katonák is megérkeznek és az események követik egymást. Hájas, díszes páncélzatú, petyhüdt, pökhendi pojácák... De nem törhetek rájuk. Ilyenkor miért nincs itt Zetsu? Na, nem mintha olyan segítőkésznek tűnne, főleg nem a második fele. Hagyom, hogy a katonák azt egyenek a kölykökkel amit akarnak, egy pillanatra még hasznosnak is tartom. Nyugodtan éljétek csak ki magatokat, csak engem tápláltok ezzel. Érzem ahogy a düh kis magja, már gyökeret vetett és jó száj ízzel fogok kardot rántani a katonákra. Nem vitás, idővel ez fog történni. Holnap újból jönnek, ez két dolgot jelenthet. Egy, többen jönnek. Kettő, csapdát kell állítanunk. Ha kevesebben is vagyunk, gyengébbek is, megtudjuk oldani. Ha meg nem... Akkor majd én, egyedül. Szorul ökölbe a kezem, de nem cselekszek, kivárom a történések teljes, egész végét.

Uchiha Madara Kedd Ápr. 11 2017, 14:47

Gyereksírás hangja zengett végig az utcákon. Női sikolyok rázták meg a bátrak szívét. A szülőktől elszakított gyermekek ellenkeztek, ám az idegen katonák nem bántak kesztyűs kézzel velük. Pontosabban fémkesztyűs kézzel bántak velük. Az első menekülni próbáló gyermek arcára oly erővel csapott le, hogy az elvesztette az eszméletét. Az anyák tovább siratták elvesztett gyermekeiket.
A melletted állók is megremegtek a hatalmas pofon csattanásától, s hátad mögé bújva kapaszkodtak meg ruházatodban. remegtek és féltek. De nem mertek megszólalni. A zsarnokok végül elhagyták a falut az újabb túszaikkal. A pincébe zárt gyerekek visszasiettek a lépcsőnél lévő terembe, s várták Naomit, aki hamarosan meg is érkezett. Kezében a kosarával, benne számos gomba és más növénnyel. A kosarat a gyerekeknek adta, akik ekkorra már vizes törölközőkkel vártak a lányra.
- Menjetek, tudjátok már, hogyan kell csinálni - nyújtotta át a gombákkal teli kosarat, majd megsimogatva a legelöl álló fiú fejét, feléd fordult.
- Hát most már láthatja, miként kell harcolnunk minden nap. Ezek a zsarnokok ha holnap visszajönnek, lehet tényleg elviszik az összes gyermeket a faluból. Vagy talán mindenkit. Mit tehetnénk még? Ellenálltunk, harcoltunk már, de... - szemei könnybe lábadnak ismét, mikor a teremben elhelyezett asztalok felé tekint - Mindazok, akik ellenálltak, épp hogy csak túlélték. Ibuza, az az álnok kígyó megmérgezte a harcosainkat, s azóta kénye-kedve szerint küldi az embereit ide. Nem vagyok nagy orvos, s bár képes vagyok enyhíteni a fájdalmukon, a méreghez szükséges ellenanyagot nem vagyok képes előállítani. Segítsen nekünk.
Naomi ezután elviharzott, s becsatlakozva a gyerekekhez segítette a betegeket, kicserélve a vizes törölközőket, nekikezdett a növényekből, gombákból és más alapanyagokból összekotyvasztani valamiféle szérumot. A szer, elmondása szerint hihetetlen immunerősítővel ruházza fel az alanyt, és képes elnyomni Ibuza mérgét egy időre. Naomi szerint ha holnap minden elveszik, akkor az embereket a lehető leghamarabb kell talpra állítaniuk.
Kora estig kérném a postot, melyben szabad kezet kapsz. A város lakói ajtajaik mögé húzódtak, s többszörösen is ráfordították kulcsiakat a zárakra. Naomi egész délután a pincében tölti az idejét, a megmaradt gyerekekkel, s a szérum előállításán dolgoznak. Amennyiben neki segítenél, gyűjthetsz gombákat a falu melletti térségben, vagy inkább kimaradsz az életmentésből? Kora estig a falu épp oly kihalttá válik mint eddig, s amikor a Nap kezd hanyatlani a távoli, havas hegyek mögött, az utolsó sugaraiban a mezőség felől egy alacsonyabb ember sziluettje rajzolódik ki. Látszólag fut, méghozzá igen gyorsan. Természetesen civil tempóhoz mérten. Az érkező gyermek alig lehet tizennyolc éves. Naomi a kapuban várta őt.

**Ayanokoji Takashi** Pént. Ápr. 14 2017, 14:15

Ahogy az anyák sikoltoztak elragadt gyermekük láttán, felmerült bennem az, hogy az én szüleim is így reagáltak-e volna, ha még élnének, ha minden más lenne. Mondanom sem kell az ilyen téveszmék a legrosszabbkor szoktak jönni. Amikor viszont az egyik gyereket ájultra ütöttek egyetlen egy karlendítéssel még az én egy ép szemem is összerezzent. Meglepődéstől, rettenettől? Nem. A dühtől. A tehetetlenségtől. Ha erősebb lennék egy technikával elsöpörhetném őket. Akár egy kézmozdulattal is. Saját lelki kutamba való zuhanásomból az rántott ki, hogy a körülöttem levő gyerekek belém kapaszkodtak. Legtöbbször közömbösen reagálok az érintésre, vagy nem tudom hova rakni, ám ez alkalommal kifejezetten pozitív hatása volt. Úgy éreztem számítanak rám. Noha csak a félelemtől bújtak hozzám, úgy éreztem mélyen, legbelül, hogy tennem kell értük, meg kell és meg is tudom őket védeni.
És meg is fogom. Miután vége lett az eseménynek Naomival találtam szembe magam, ahogy elmesélte az egyértelműt. Szavai megérintettek, de főleg azért mert az én gondolataim hanggal megáldott megnyilvánulásának bizonyult.
- Segítek, ahogy csak tudok. - Tenném rá kezem a gyönge lány vállára. Ezután persze a rutintevékenységeit tapasztalnám, melyet nem is zavarnék meg. Kimennék a házból, majd mélyet szippantanék a levegőből.
Még mindig rohadt hideg. De legalább kitisztítja a fejem... Legalábbis ezt gondolná a legtöbb ember, de sajnos az én fejemet már régóta nem tisztítja holmi fagyos levegő. Körbenéznék és jól az eszembe vésném a falu látványát. Vissza fognak jönni. Jobb, ha úgy számolok hogy a falusiak nem tudnak segíteni. Egy rajtaütést kell rendeznem, klónokkal, csapdákkal. Ez az Ibuza nevű alak és a csatlósai nem érdemlik meg, hogy az új világban élhessenek boldogan. Nem. Azonban a falusiak... Úgy tűnik eleget szenvedtek már. Ekkor egy kissé megfájdulna a fejem, egy kellemetlen érzés fogna el, mintha valami belülről akarna ártani nekem. Tényleg eleget szenvedtek már. Gyengék, soványak és kilátástalanok. Megölhetném őket. Igen, segítenék vele. Fejemet megrázva ráeszmélnék gondolataimra amit sehova se tudnék tenni. Mi a...? Nem. Megvédem őket és felszabadítom a zsarnokság alól, leszek a hídjuk az új világhoz vezető úton. Ezután visszamennék Naomihoz felajánlani a segítségem, ki el is látna a gombák lelőhelyével és kinézetével, hogy kellőképpen eltudjam végezni a feladatomat. A gombák szedegetése közben szerencsére könnyebben ki tudom ötleni a katonák tőrbe csalását, nem mellesleg a falusiaknak is segítek közben. Amint visszaérek már a nap is csak halványan látszódik, utolsó sugarai már elbújni készülnek. Naomihoz sétálok a kapuhoz, majd észreveszem hogy valaki igen csak sietősen közeledik. Fegyveremért nem nyúlok, de eszembe van.
- Barát?

Uchiha Madara Szomb. Ápr. 22 2017, 00:22

A hideg úgy tűnt, ha önmagában nem elég fagyasztó, akkor a szinte folyamatosan érkező szelek igen csak megnehezítik az életben maradás esélyeit egy olyannak, aki egymaga vág neki a végtelen tájnak, felkészületlenül. Ám még a legfelkészültebb harcost is képes ledönteni a lábáról, ugyanis a természet ereje sokkalta erősebb bármilyen emberi mércével nézve.
Az ifjú, ki csupán fél szemmel látja a világ elkorcsosult és halálra ítélt nemzedékeinek életét, mégis úgy döntött, hogy megmaradt szemével csak is a jó dolgokat akarja látni. S ehhez tennie is kell. Segítenie, hogy jobbá lehessen a világ. Fel kell ismernie a jót és meg kell látnia a szépet. Ezen két erkölcsbéli tulajdonság vezetheti a jobb világ kapujába.
A felétek szaladó gyermek rémült arccal rohant felétek.
- Ő a húgom. De mit kereshet ott? Kitaraaa! - kiáltott a felétek futó alak felé, akinek körvonala ekkorra teljesen kirajzolódott. A lány hamar elért titeket, sebes volt ifjú létére. Vízben úszó, vörös fejjel zúdult neki Naomi kitartott karjaiba, majd fújt néhányat.
- Ibuza emberei. Visszajönnek.
- Tudom, Kitara.
- Nem, most jönnek! - szólalt fel erőteljesebb hangon a kislány, kezével a távolba mutatva. Naomi félően emelte fel a fejét, majd meglátta a messzi téren keresztül érkező lovon ülő embert és még vagy egy tucatnyi, egyelőre fekete foltnak tűnő alakkal. Naomi felegyenesedett, majd karon ragadva húgát és téged, gyors tempóban igyekezett vissza a faluba. Miután átloholt a nagyobb, fából készült, nyitott szárnyú ajtókon, óvva intett mindenkit a veszélyről. Az embereken látszott, rutinból indultak az előre megbeszélt helyekre, azonban a kétség sokkalta nagyobb volt minden egyes ember arcán, a múltkorihoz képest. Féltek. Talán Ibuza emberei korán jönnének? És ha igen, miért?
Naomi a sürgő tömegben feléd siet, majd megkér, hogy bújj el ismét a pincében. Ezt a tanácsát elfogadhatod, vagy nem, csak rajtad áll.
Bármiképp is döntesz, az események tovább zajlanak.
A katonák, legelöl a délceg lovag és zsarnok kutyája, hű paripáján, mögötte pedig összesen tizennégy ember sorakozott fel. Egytől egyig vértezetekkel, díszes sisakokkal, kezükben hosszú és veszélyesnek tűnő naginatakkal, vagy épp kötelekkel, láncokkal és egyéb csecsebecsével fegyverkeztek fel. Inkább a pika dominált, összesen tíz ember hordta a kétkezes hosszú nyelű bárdhoz hasonlító fejű eszközt. A lovon ülő főimposztor pedig előre lovagol, majd megáll az összegyűlt nők és néhány fiatalabb gyermek előtt.
- Ibuza-sama nem fogadta el az ajánlatot. Azt parancsolta, vagy a pénzzel, vagy pedig...nos az összes gyermekkel térjünk vissza. Nos, megvan a pénz?
- De hát alig pár órája mentek el. Mégis honnan gyűjthettük volna össze? Kérem, kegyelmezzen rajtunk.
- Ibuza-sama szavai megtagadhatatlanok. Nos, a helyzet olybá tűnik, leegyszerűsödött. - rúgnivalóban büszke fejével, feltolt rostélyában emberei felé nézett - Hozzátok az összes gyereket.
A katonák megkapták a parancsot, s nekirontva a tömegnek, elkezdték fegyvereikkel egységbe szorítani a nőket, majd remegő kezeikből egyesével kitépni a gyerekeket.
Ha a pincébe mentél, az eseményeket végignézheted a lenn lévő öt gyerekkel, vagy pedig beavatkozhatsz később is. A katonák egyszerű civilek, azonban páncélzatuk és fegyverük nem épp gyerekjátéknak tűnik, s ami még különösebb. Jól is forgatják őket.

2 ch a késésért

**Ayanokoji Takashi** Vas. Ápr. 23 2017, 11:12

Naomi húgaként érkező lány eléggé kimerült állapotba került a szemeink elé, nem is csoda hogy egyből testvére karjaiban végezte. Szavai azonnal elmémbe vágtak, az éles érzés hatására el is húztam a számat. Ennyit erről. Sejthettem volna, hogy valami hasonló trükkel fognak indokot nyerni a saját céljaikra. Romlott egy csorda, nem vitás. Meg kell állítanom őket. A közelgő fekete foltokat bámulva egy erős szorítást éreztem karomon, ahogy húz el minél messzebbre. Amint visszaérkeztünk a faluba a hír hallatán mindenki arcán rémület ült ki. Nők, gyermekek, nem számított. Ezeket a tekinteteket elnézve elhelyezkedtem egy régen meg nem látogatott elmém zugába, a honvágyba. Mi lenne ha a faluval történne ez? Egy zsarnok terelné az ifjúságot a halálba, vagy rosszabb sorsba. Nem hagyhatom.
Naomi szavai - miszerint el kell bújnom - nyitott fülre találtak, el is bújtam, csak a pince helyett a tömegben. Egy kis plusz chakra segítségével leplezném jelenlétemet, ha úgy adódik, no persze nem biztos hogy szükség lenne erre. Elvégre kiskorom óta átnéznek rajtam az emberek, plusz ninja is volnék, lételemem a rejtőzködés és a csendben tevékenykedés. Innen már csak várnék az események kibontakozására. Figyelnék a kapucnim mögül, pont úgy, mint mindig. Idővel felsorakoznak az ítéletre váró katonák, kik úgy hiszik jót cselekednek, legalábbis az ideáljaik és céljaik szerint. Hánynom kell. Összesen tizennégyen jelentek meg előttünk, egy lovas is, ki minden bizonnyal vezérként szolgált.
A szavaik után pontosan tudtam mit kell tennem. Akármire is kellenek a gyerekek, nem fogja megkapni őket. Viszont jó páran voltak. Én egyedül. Egyes egyedül... Mint mindig. Egyedül kell a vállamra vennem a falu felszabadításának súlyát. Nem, a világ felszabadításának súlyát. Ha most nem cselekszem, rengeteg embert fosztok meg a tökéletes világtól. Nem fogom hagyni hogy kedvükre cselekedjenek ezek a zsoldosnak sem mondható csököttek. Fejemben kezdett körvonalazódni egy kép, ami egy terv formáját öltötte volna rövid időn belül. Ám amint elkezdtek mozgolódni a katonák, újból hallanom kellett a gyermekek sikolyait, a nők jajveszékeléseit és ez, teljes mértékben megváltoztatta a hozzáállásomat.
Olyan sok minden van amit egy ninja el tud viselni. Néhány helyen még a civilek is pont annyit viselnek el. Külső erők rugdossák őket, mint a földre vetett szemetet, nem tekintenek az önös szórakoztatásuk következményei mögé. Pont mint...
- Na mi lesz Takashi? Felmászol a fára a fölsődért, vagy inkább megfagysz?
- De mondtam már hogy nem tudok fára mászni!
- Óó hát az nagy kár. Akkor bizony megfagysz. - Köpött elém a velem szemben elhelyezkedő pökhendi kölyök. Furcsa, arca nincs, de tudom, hogy ismerem. Innentől minden elsötétül és csak a fa van előttem, tetején a kapucnis fölsőmmel. Megpróbálok rá felmászni, de egyszerűen lecsúszok. Mindig csak lecsúszok és beverem valamimet, már-már kaparom a fa kérgét, de az sem segít. Emlékszem. Két kunai tőrt elloptam az akadémia szertárából, csak azért, hogy azt használjam kapaszkodónak és felszenvedjem magam a fa legtetejére. Tisztán emlékszem. Utána rajtakaptak és leszidtak a lopásért. Utána meg megvertek az osztálytársaim mert egy lopkodós áruló vagyok. Emlékszem, aznap este sikítottam, ordítottam, nem értettem miért történik ez velem. De hiába üvöltöttem torkom szakadtából nem jött senki segíteni. Nem érdekelt senkit egy gyerek szenvedése. Egészen mostanáig.
Szemem kikerekedne és villámgyorsasággal kezdenék kézpecsétjeimbe. A rövid sorozat végén a földre csapnám a kezem és a Távoli Villám nevezetű technikával a talajon keresztül egy erős villámnyalábot küldenék a fővezér talpa alá ami ha betalálna legalább ájulásig sokkolná lovastul. A zavarodottságot kihasználva felugranék a tömegből és négy kunait hajítanék négy ellenséges fej/nyak irányába. A leérkezést egy tsuten kyaku rúgással fejezném be, remélhetőleg az egyik ellenfélre, ami azonnal a túlvilágra küldi. Ha nem is sikerülne a rúgás, a talajra mért csapás minden bizonnyal repedést és egy nagyobb becsapódás lökéshullámát eredményezné. Innentől az ösztöneimre és a puszta kezemre hagyatkoznék. Ott ütném az ellenséget ahol tudom, olyan erővel ahogyan tudom és addig ameddig csak tudom. Ha kell egyesével tépem szét őket. Szétütöm a díszes páncéljaikat és a töredékeivel metszem el a torkukat. Letépem az állkapcsaikat és Ibuza elé vetem mindet, egytől egyig.

Uchiha Madara Pént. Ápr. 28 2017, 00:41

A tömeg megrezzent, amikor a lovon ülő férfi közelített. Minden nő rémülten figyelte az eseményeket, az aggokat és a gyermekeket hátrébb tolva. Talán jobb is így, hogy a shinobihoz közelebb helyezték, távol az ellenségtől, ám tudatosan csak a második pontot hajtották végre. Hisz nem tudták még, mi fából is faragták az idegent.
A föld alatt cikázó villám elérte a lovon ülő zsarnokot, ám a ló megriadása közben hatalmasat rúgott, s ledobta magáról trónolóját. Ezután a négylábú állat nem sokkal eldőlt, akár egy zsák. A levegőbe hajított fickót próbálták emberei megfogni, miután elhajították eszközüket, hogy felszabadíthassák mind a két kezüket. Őket találták el első körben a már levegőből hajított fegyvereid. A védtelen katonákból kettőt ért végzetes csapás, a másik kettő lepattant a páncélról. Ám még ekkor sem ért véget a tömegből kirobbanó ifjú támadási sorozata. Még a levegőben lendülethez jutott, s lábával hatalmas csapást mért beérkezésekkor a földre. A talaj vulkánkitörésként robbant fel alattuk, s hatalmas krátert kreált a katonák sorai körül. A becsapódás azonban túlságosan is közel volt a tömeghez ahhoz, hogy ne érje el az első sorokat. Több nő is a földre esett, s gurult végig a kráter oldalán. A felkavarodó füstben megállva nincs időd sem pedig lehetőséged felmérni a helyzeted. Egy biztos, a csapásoddal három embert láttál, ahogy beszakadt alattuk a föld, s darabokra szakadtak a robbanás erejétől.
A füstből több irányból érkezik egyszerre a hosszú és borotvaéles naginatak éle, melyeket első körben képes voltál elkerülni, a füst adta hátrányok azonban igen csak megnehezítik a dolgod. Mondhatni nagy port kavartál.
A pikák némelyike képes megsebezni téged, s fél szemed is még nagyobb vakfoltot adott most. Az egyik bárd éle a derekad húzta végig, míg egy másik a bal felkarod.
Amennyiben felfelé ugrasz, láthatod, amint a talpukon álló, nyolc katona még mindig a füstöt ostromolja, s szúrnak bele az epicentrumába. A tömeg ekkorra hátrébb állt, okulva az előző incidensből, ám még ragadtak páran a kráter szélén. Őket folyamatosan próbálják menteni a nők, a katonák közelsége azonban elbátortalanítja őket.
Amennyiben valamelyik oldal felé indulnál meg, a katonákat hármas csoportokban látod, amint a füst mélye felé döfködik eszközeiket. Ha a füstből mellőlük térsz ki, felfigyelnek rád, s figyelmeztetik a többieket. A katonák úgy tűnik, nem egy alul képzett csürhe, páncélzatuk megakasztja a dobófegyvereid, hosszas bárdjaik pedig komoly sebeket is ejthetnek rajtad. Ki tudja, a következő vágással talán az egész karodat is lenyesheti valamelyik. Néhányuknak a bárd éle közel olyan vastag, mint a derekad.

A következő körben hagyj életben három őrt. A tömegre pedig tessék figyelni.

**Ayanokoji Takashi** Csüt. Május 04 2017, 00:10

Kettő. Ennyivel tudtam végezni, ami noha javított a helyzetemen, nem billentette az én oldalamra azt a bizonyos mérleget. Viszont az, hogy csak a ló dőlt el a csapásomtól kicsit a bőröm alatti szúró érzést hagyott rám, révén feleslegesen nem szeretek ölni, legyen az ember, vagy állat. További terveim sikerültek, azt leszámítva, hogy a keletkezett porfelhő kihasználásával nem számoltam. Ezek szerint nem csak képzettnek tűnnek, azok is. A civileket érő kellemetlenség egy pillanatra átfutott az agyamon, de amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan távozott is. Elvégre vannak fontosabb dolgaim is, minthogy plusz emberekkel törődjek. Milyen bájos. Egy pillanatra megakadtam elmém kupolája közepén, lehet a visszhangzó hangduó kísértetiességétől, de lehet, csak azért hogy találhassak valamit ami eltereli a figyelmem, hadd szeletelhessen fel könnyedén az ellenség. Ezt... Ezt én mondtam?
Mire észbe kaptam az ellenségeim helyes taktikával körbekerítettek és hosszú fegyvereik segítségével képesek voltak vágásokat ejteni rajtam. Nem is keveset, azt hozzá kell tennem. Ekkor rádöbbentem nem élhetek azzal a luxussal hogy lebecsülöm elleneimet. Elhatározásom igen csak gyorsan jön, a csoport ellen egy technika jutott eszembe, meg persze egy robbanójegyzet. De vajon melyik jár kevesebb hátránnyal? Néhányan azt hihetnék, hogy a robbanójegyzetet azért nem használnám mert végre törődök a környező lakosokkal, de nem ez a helyzet. Egy újabb füstfelhő kockázatos lenne, arról nem is beszélve, hogy nem akarom pazarolni a felszerelésem. Amióta kikerültem abból a frontnak csúfolt tömegkoporsóból már nem használhatok feleslegesen fegyvereket, ki tudja mikor szerelkezhetek fel újból. Zetsu és Madara olyan erők birtokában vannak amikre könnyedén támaszkodhatnak, akár két könyökkel is. Kevés ismeretségünk alapján talán még azt is elvárják hogy közel hasonló szinten tevékenykedjek. Na persze.
Minél gyorsabban elrugaszkodva(akár egy kis plusz chakra segítségével) felugranék egyenesen a tömeg fölé, majd kézjelekbe kezdenék. A Villám Elem: Mennykőcsapás nevezetű technikáért nyúlnék. Ha sikerülne, két méretes villámgömb helyettesítené kezeim látványát, ezen felül a gömbökből cikáznának a nyalábok, egyenesen a füstöt szúró katonák felé. Ezt úgy érném el, hogy feléjük nyújtanám kezeimet és összpontosítanám a technikát, ezzel kisebb szöget lezárva. Igyekeznék olyan helyre landolni ahol nincsen ellenség, vagy nagyobb a légtér, hogy folytathassam a technikát, ha szükséges. Ha nem elég ez akkor a két kezemmel esek nekik. Szemem hiánya jobban frusztrálna mint hinném. Ki hitte volna? Sosem éreztem úgy hogy ragaszkodnék a földi javakhoz, vagy akár a testemhez, mint olyan. Lehet csak az bánt hogy alulmaradhatok harcban? Meg kéne beszélni velük hogy arról az oldalról ne támadjanak...

Uchiha Madara Csüt. Május 11 2017, 16:15

A füstből kiugró, sebzett shinobinak aligha van ideje hosszabb stratégiák kidolgozására. Még jó, hogy egy olyan személyről beszélünk, akinek néhány pillantás is elég, hogy felmérhesse helyzetét és számolni tudjon a felhasználható eszközei között. Ő pedig mint eddig, most is jól döntött. Ugyan, ha nem pontosan oda akarsz visszaérkezni, ahonnan jöttél, s a tömeget sem akarod túlságosan is bántalmazni, akkor a szökkenéseddel némiképp a füstöt ostromló katonák mögé érkezel, miközben kezeid körül már megformáztad a két villódzó gömböt. A fényes labdák először csak elvakították ellenfeleid, kik fegyvereiket húzták maguk elé, azonban a gömbökből előáramló, s fénysebesen kitörő nyalábokkal egyikük sem tudott mihez kezdeni. A villámok egyesével haladtak katonáról katonára, s átütve testükön, megrázták, megégették és meg is ölték őket. Egyszerre remegett meg a sereg nagy része, majd mikor technikád ereje elfogyott, a füstölgő testek egymás után hulltak a földre. A tömeghez legközelebb állók maradtak csupán sértetlenek, ám a rémülettől ők maguk is a földre hullottak.
Mire a füst végleg elül, a két megmaradt katona a földön várta be a felbőszült tömeg dühét. A legtöbbjük valamiféle segédeszközt a kezébe fogva kezdte ütni a két fekvő őrt. A katonák tehetetlennek bizonyultak a felbőszült tömeggel szemben, véres szájjal dőltek el a földre. A gyermeküktől elszakított anyák kegyetlenül elbántak a két férfival.
Az eddig lovon ülő, rúgni valóan felsőbbrendűséget jelző arckifejezéssel személy pedig már a kapun túl járt. Lábai futottak, ahogy csak tudtak. Talán azt gondolta, hogy gyalog képes lesz elfutni a városig? Vagy netalán valamiféle előőrs lehet a közelben. Amennyiben utána futsz, még mielőtt elérné célját, elkaphatod, s vagy kioltod életét, vagy kifaggatod. Ekkor megtudhatod, hogy van egy kirendelt őrsége a falutól alig egy óra gyaloglásra. El is engedheted őt, ha kiszedted belőle a közel harminc fős őrség létszámát, ekkor tovább fut, hogy biztonságba kerülhessen.
Ha elengeded, ha megölöd, hiánya vagy árulkodása biztos sok bajt fog még hozni a falura.
Ha nem mész a férfi után, vagy netalán visszatérnél, a lakosok körülállnának téged és mosolyognának. Néhány személy kivételével, tapsolnak, s hálálkodnak a segítségedért. Ám tudják jól, Ibuza emberei vissza fognak térni. Méghozzá sokkal többen. Maradhatsz a faluban, felkészítheted azon nőket és a megmaradt gyermekeket, akik önként vállalkoznak a harcra, vagy előre is mehetsz az előőrsöt felkutatni, hogy még inkább megnehezítsd Ibuza dolgát.
Bárhogy is döntesz, a történeted olyan irányba fog terelődni, s a döntéseid által kreált előnyök és nehézségek mércéje is úgy fog az adott irányba fordulni. Minden tett, minden döntés következményt von maga után.

**Ayanokoji Takashi** Kedd Május 16 2017, 13:02

Tervem sikerrel zárult, arról nem beszélve hogy a tömeg - melynek oldalát pártolom - kegyetlenül végzett az arra megszolgált katonákkal. Egy shinobi rengeteg mindent lát az életében, de ilyet még én sem tapasztaltam. Meglepődtem? Kissé. Ám ennél sokkal nagyobb érzések uralkodtak el bennem, büszkeség, sikerélmény és egy érzés amit még nem tudtam hova tenni. Bosszúvágy? Nem, nem hiszem. Ha egy kicsit tovább néztem volna az ellenség sorsát, akkor talán be is villant volna gyermekkorom, még szerencse hogy nem ez történt.
Még nem végeztünk. Az elmenekült katona után siettem és még teljes sikere előtt utolértem őt. Erőteljesen ráugrottam, ezzel a földbe döngölve testét. Magamhoz húztam fejét páncélzatánál fogva és mélyen a szemébe néztem.
- Csak egyszer fogom kérdezni és jobb ha válaszolsz, különben a katonáid után küldelek... Hányan vagytok még? - A férfi kezdésnek hebegett-habogott, bizonyára roncsolt, megviselt ábrázatom is csak tetézte tetteim látványát. Türelmesen vártam, de egy pontnál inkább megráztam testét és közelebb hajoltam, ezzel is nyugtázva időm végességét. A katonának megeredt a nyelve, aminek köszönhetően megtudtam hogy a falutól egy órányi sétára van egy közel harminc fős őrség, ami nem kevés veszélyt jelenthet számunkra. Hát persze hogy vannak még. Legszívesebben sóhajtottam volna.
Szorításomon engedtem egy kissé, majd egy gyors, határozott mozdulattal kitörtem a nyakát.
- Úgy sem tudnál a katonáid után menni, ők legalább küzdöttek. - Ezután fölemeltem a testet és elkezdtem visszafele sétálni. Amint visszaértem ledobtam az élettelen testet és fürödtem egy kicsit a tömeg ujjongásába. Nem is rossz érzés. Ám tudtam jól hogy még hátra van a nagyja. Az a harminc katona nem fog tétlenkedni, rövid időn belül eljönnek ide. Fel kell készülnünk. Ahhoz, hogy minél több embert eljuttathassak az új világba meg kell védenem őket, de... Egy kis segítség nem árt. A maradék véges időben a lakosokkal fogok maradni és felkészítem őket az elkövetkezendő összecsapásra. Kit szellemileg, kit fizikailag. Megpróbálnék a tőlem telhető legjobban átadni tudásom hasznosabbik, könnyebben emészthető részét. Természetes, hogy nem ninjutsut fogok tanítani nekik. A vezető holttestét amúgy sem véletlen hoztam vissza, rengeteg haszna lehet és lesz is. Kezemet kinyújtva, tenyeremet bámulva gondolkoznék el. Mi célból is vagyok itt? Zetsu eltűnt, tudom jól, de az is biztos hogy figyel valahol. Teszt? Nem hiszem. Saját akarat? Igen, úgy érzem. Mintha mindegy, hogy hogy alakult volna az életem, idővel itt kötöttem volna ki. Mintha ezen a falun csak én segíthetnék egyedül. Igen, mindig is segíteni akartam az embereknek, azoknak akik igazán megérdemlik. Igen... Ha már magamnak sosem tudtam. Ez vagyok ÉN. Furcsa késztetést éreznék arra hogy Naomi közelségében legyek, ha lesz rá alkalmam mélyebb beszédbe elegyedek vele egyéb teendőim mellett.

Uchiha Madara Pént. Május 26 2017, 19:18

Privátban megbeszélve a kör, mesélő nélküli folytatása. Az elkövetkezendő öt óra eseményeit írd le, melyben képezheted eszközhasználatra a nőket és a fiatalabb fiúkat, vagy segíthetsz a fiatal lánynak a gyógyszer elkészítésében. Esetleg mind a kettőben is részt vehetsz. Az események belenyúlnak az éjszaka közepébe, ám úgy tűnik, a civil lakosság ébersége megkérdőjelezhetetlen, a félelem nem engedi álomra hunyni szemeiket.
+4 Ch a késésért.

**Ayanokoji Takashi** Kedd Jún. 06 2017, 23:59

A maradék időmben a segítségnyújtást helyeztem előtérbe, több okból is. Először is a józanész által diktált ok miatt, még pedig hogy egyedül nem tudom felszámolni azt az őrsöt, csapatot, amit az idő múlása fog ránk szabadítani, másodszor nem fogok tétlenül ülni, míg a falu sorsa élve bekebelezi a lakosokat.
Utálom az uzsorásokat. Ez a két fő okom volt, noha nem merült ki itt a lista. Őszinteség ide vagy oda, az elmém hátsó részébe azért hébe-hóba felmerült a gondolat hogy Zetsu a közelben tanyázik és figyel. Lehet, akármelyik pillanatban beugorhat majd, hogy megmentse a népet. Miket beszélek? Maximum engem mentene meg. Abból a kevés ismeretségből is annyi jött le, hogy közömbös a céljain kívül álló emberek és történések irányába. Ami nem segíti Madara előre lépését a világban az minden bizonnyal értéktelen számára, vagy ha nem is a másik fele biztos meggyőzné, hogy de, de az.
De lehet hibáztatni? Van egy célja és kitart mellette körülményektől függetlenül. Ha mást nem is, ez tiszteletreméltó benne. A testet későbbi használatra eltéve gondolkodás nélkül összehívtam a még harcolni képes és akarni vágyó embereket. Akadtak nők, de kisfiúk is.
- Nem fogok hazudni, nem lesz egyszerű dolgunk, ha jönnek a katonák. De mint mindenki tudja a jelen lévők közül, ha nem állunk ellen a halál magabiztos, tárt karokkal fogad minket. – Egy kicsit megleptem magam, hogy egy kalap alá vettem a saját életemet a falusiakéval. Ezek szerint könnyen át tudok szellemülni a tudtomon kívül is.
- Mindenki hozzon magával egy harcra legalkalmasabb eszközt a körülményekhez képest! Pár perc múlva találkozunk ugyanitt. – Megigazítva a kapucnimat lehuppantam egy kényelmesnek tűnő fatuskóra, persze csak miután lesöpörtem róla a havat. Még mindig utálom a hideget… Bár a hónak tény, hogy megvan a varázsa. Lehajoltam és egy kicsit összegyűjtöttem a markomba. Nem tudom, hogy vagyok vele, de én érzem, hogy ez kurva hideg, és ha csak nem ezt eldobva akarom megszivatni a pórnépet, azt ajánlom tegyem vissza a helyére. És még azt hittem mindig én tiltok meg nekem dolgokat.
Letéve a gömbbé formált hókupacot kifújtam magam és néztem, ahogy a leheletem megmutatkozik a hűvös levegőben táncolva.
- Miért is van mindig itt ilyen hideg? – Kérdeztem egymagamtól a szobám sarkába kucorodva. – Azért mert nem fogadok el szánalomból tűzifát? Hm. Akár ez is lehetne. – Ujjamat lebiggyesztettem a hideg padlóra és egy mosolygós arcot rajzoltam a párásodott felületen. – Inkább csak nincs már lelki erőm megjavítani a betört ablakokat. Persze, süvít a szél keresztül a házon, minden egyes szegletét bejárva, de… Ez hányadik alkalom is? Kilenc, tíz? Heh. Az ember azt hinné ezeket megjegyzi, elvégre kirántja a napi gondolataiból, érzelmeiből. Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Mint kiderült, mindent meg lehet szokni azt, hogyha vernek és leköpnek olyasvalamiért, amiről fogalmad sincs, lehet nem is létező okért, csak feszültséglevezetésként. Ahhoz is hozzá lehet szokni hogyha segítséget kérsz nem nagyon van ember feléd, ha van is, inkább elfordítja fejét. Persze van, aki segít, ritka, de van. Miért teszik? Eddig csak három ember segített rajtam, mindhárom azért segített, mert idegesítette, zavarta a közérzetét. Amint vége lett, ment is az útjára tovább bosszankodva. Akkor ők már nem is jó emberek? Elvégre nem azért segítettek mert segíteni akartak, hanem mert zavarta őket valami és véget akartak vetni neki. – Egy halk sóhaj hagyta el a szám. – Segítettek nekem én mégis ezeken agyalok. Csak örülnöm kéne annak a pár alkalomnak, nem? De. De nem tudok. Azt hiszem ezzel jár, ha az embernek túl sok ideje van gondolkodni… Elvégre nincs aki kirángassa otthonról, nincs aki elterelje a figyelmét, hogy feldobjon egy témát, vagy hogy segítsen elfújni a gyertyát a születésnapi tortáján.
Léptek sűrű zajára kaptam fel a fejem bambulásomból végleg kiesve. Hm. Már majdnem úgy néznek ki, mint akik harcolni akarnak a szabadságukért. Ez tetszik. Egy félmosolyt megengedve magamnak feltápászkodtam ülőhelyemről és jeleztem az egybegyűlteknek, hogy egymás mellé két kartávolságnyira helyezkedjenek el. Eléjük álltam, pont középre.
- Nos, akkor kezdhetjük is. Alap mozdulatokat fogok tanítani mind támadási, mind védekezési szempontból. Ám először is meg kell tanulni hogyan érdemes fogni az adott fegyvert. Hé, kölyök! Te ott a kaszával! – Magamhoz intettem a fiút, majd átfogva kezét határozottan megmutattam neki és a többieknek hogyan is érdemes fogni a kaszát és a hozzá hasonlatos fegyvereket. Ezután mindenkin végigmentem egyesével és megmutattam nekik a kellő testtartást, elhelyezkedést és természetesen a fegyverek fogását, jobb és bal kezességtől függően.
A tanulás első fázisát lezárva újból kiálltam eléjük. Furcsa érzés senseit játszani, de nem mondhatnám, hogy nem élvezem.
- Most a támadás része következik. Hogy miért nem a védekezés? Azért mert először érezni kell, milyen szögből támadnátok ti is, mi az, ami ösztönösen jön. Ha ezeket a mozdulatokat átéreztétek, sokkal könnyebb lesz elkezdeni a védekezést. Álljon be mindenki abba az állásba, amit tanítottam neki! – Végigmértem mindenkit szépen lassan, tetszett az elszánt tekintete a lakosoknak. Főleg a nőké. Volt valami vonzó egy harcolni kész nőben, amit még én sem tudtam teljesen megmagyarázni.
- Ehhez a részhez én is csatlakozom. – Vettem elő egy tekercset, megidézve azt a gigantikus kardot, amit nem is olyan rég szereztem a partvidéken való viaskodásomból. A fegyver súlya a talajt szinte széthasította, ezzel nem kevés meghökkenő ábrázatot kiváltva. – Ezzel a fegyverrel még én sem harcoltam. Együtt fogjuk magunkat átvágni az ismeretlenen, segíteni fogjuk egymást a saját tapasztalatainkkal. – Hogy együtt mehessünk át az új világba. Ahol nem fegyverekkel kell kivívni a szabadságot és a boldogságot. – Kezdjük is!
Innentől kezdve egy könnyed, szabadabb kísérletezés vette kezdetét, mindenki számára. Én az új fegyverem súlyához és hosszához próbáltam hozzászokni, míg mindenki más magához a gondolathoz, hogy harcolni kell. Mondanom sem kell nem igazán fogtam még Zanbatot, talán kétszer-háromszor rövidebb ideig, de megvan a varázsa. Mondjuk még szerencse, hogy megvan hozzá a fizikumom. Egy idő után egy kézzel és két kézzel is próbálgattam a fegyvert, különböző sikerekkel. Volt hol ugrás közben próbáltam gyakorolni és volt hol csak adogattam a kezeim között, hogy érezzem a súlyát és a fogását. Gyakorolni kell még, tény. Jó érzésem van a fegyver felől, bár nem tudom miért. Lehet, mert a gerincemen kívül a szívemhez is közel került, heh. Ismét végigmentem a jelöltjeimen és segítettem ott ahol csak tudtam. Meglepően gyorsan tanultak, kevesebbet vártam. Mire észbe kaptam már a védekezést tanítottam nekik. Én viszont nem szorultam különösebb védekezési gyakorlatra ezzel a fegyverrel, különösebben azért, mert míg a támadást gyakorolták a többiek addig én a védekezést is. Majd egy másik nap továbbviszem ezt az egészet. Lenéztem a fegyveremre és egy széles mosoly tűnt fel az arcomon. Egyből tudtam mit akarok kipróbálni. Kézjelek nélkül áramoltattam bele raiton chakrámat, ami pillanatok alatt szétterjedt a fegyveren.
- Szép. – Forgattam meg magam előtt. Ám mielőtt még elég ideig megnézhettem volna szétfoszlott a fegyvert körülvevő izzó fény. Hm. Nem kellett túl sok gondolkozás, hogy újból megpróbáljam. Immáron több chakrát vezettem belé. A fény erősödni kezdett, pont úgy ahogy a cikázó villámok is belőle. Ám egy pár suhintás után ismét szétfoszlott a próbálkozásom. Nem figyelnék eléggé oda a fegyverre? A fegyver anyagát nem vettem figyelembe, úgy kezeltem mint amikor a katanamba vezetem a chakrámat, de ez más volt. A katanam raiton chakraérzékeny míg ez a zanbato nem. Több kakaó kell bele és jobb kontroll. Ezt az elvet követve a gyakorlat végére sikeresen megtartottam a technikát, bár elfér még egy pár csiszolás itt-ott, amire bizonyára harcban kerül sor. Még egyszer utoljára végigmentem mindenkin, segítve és támogatva. Nem rossz. Egy kósza pillanatra elkaptam Naomi mosolyát felém, pont a tömeg háta mögül. Nem rossz. A nap további része az ismeretlen homályába süllyedt.

// Hien: Godai no Iki (Természet útja) a C szintű technika neve. //

Uchiha Madara Hétf. Jún. 12 2017, 14:46

Különös játék a sors. S annál inkább kiismerhetetlen. Vannak, kik úgy érzik, megismerték azt. Vannak, kik úgy vélik kiismerték. Vannak, kik azt mondják, irányítják saját sorsukat. S vannak, kik mások sorsát irányítják. Hogy miként lehetnek képesek erre, s az akaratból, a szeretetből, az érdekből és az ártó okból megnyilvánuló közbeszólás mily beláthatatlan következményekkel járhat, ha valaki mások sorsába akar beleszólni? Nem lehet tudni. A sors kiszámíthatatlan.
Ahogy a nőkből és gyerekekből álló, kéttucatnyi falusi összegyűlt a havas téren a falu központjában, Takashi némi elégedettséggel tekintett végig arcukon. Úgy tűnt, komolyan gondolták a fiú szavait, s nem holmi villákkal és székek kiszakított falábaival tértek vissza, hanem a mezőgazdaságban szolgáló felszereléseik legjavát hozták magukkal. Kaszák és sarlók, vasvillák, s volt aki díszesnek tűnő családi ereklyeként szolgáló katanat vagy tantot hozott magával. Talán férjük egykori örökségeit rejthették el a fosztogatók elől, s mostanra idejét érezték, hogy használják.
A lakosság csendben figyelte a mozdulatokat, s megpróbálták a segítségeddel először is rendesen megtartani a fegyverüket, majd precíznek még nem mondható, de legalább úgy ahogy hasonló mozdulatsorozatokat gyakoroltatni velük. A nők és a gyermekek elszántan hadonásztak a levegőben, s bár nem voltak mesterei a fegyvereknek, szavaid, s a tudat, hogy az ellenség a legközelebbi érkezésekkor nem fog kegyelmet mutatni, kellő erőt és bátorságot szorított szívükbe. Férjeik nagy része fogságban, vagy meghaltak, a megmaradt része pedig betegen fekszik az alagsorban. Most a nőkön a falu minden reménye(...). Az ifjú shinobi érkezése és erejének bemutatása, az a meghökkentő odaadása, amellyel védelmezte eddig őket, s ahogy most előveszi a közel két méter nagyságú Zanbatot, s fáradságos munkával ő maga is megkezdi az edzést, még több erőt adott mindenki számára. Még a fizikálisan fejlettnek mondható Takashi homloka is verejtékezni kezdett az edzés alatt, a fronton szerzett relikvia sokkalta nehezebbnek bizonyult, még két kézzel sem lehetett oly könnyedén forgatni, mint ahogy azt remélte. Ám talán pont ez volt, ami előre vitte a gyakorlását mindenkinek. A másik fáradtságán akartatok túllépni, s ahogy a Nap egyre alábbhagyott a távoli jeges hegyek mögött, úgy kezdték egyre inkább megérteni azon alap mozdulatok lényegét, amelyeket mutattál.
Mire beesteledett, néhány férfi sétált ki a házból, amelyben eddig feküdtek. Testüket több helyen kötés takarta, lassú mozgásukból adódóan nem álltak készen a harcra, de ki akartak jönni megnézni, ahogy feleségeik és lányaik gyakorolnak és gyakorolnak. Naomi megcsinálta. Képes volt talpra állítani őket, mielőtt még álmukban lemészárolnák mindet. A lány húgával az oldalán sétál a térre, s ugyan nem talált magának fegyvert, szemeivel alaposan megfigyeli mindenki mozgását és állapotát. Szanitéc létére nem a harcban való jártasságra akart építeni, hanem sajátjainak a megóvására. Kitaraval vizet hoztak, s élelmet, ami segíthette az elfáradtak tartalékainak gyorsabb visszatöltését. Hozzád is odalépett, egy kancsó vizzel és néhány, különösnek tűnő kenyérszelettel.
- Pihenj egy kicsit. - mondta, majd bekísért a házba, s miután a kezedbe adta az élelmet és a vizet, leültetett egy székre, majd mögéd lépett, s megfogta vállaid. Érezted, mintha valami különös érzés fogna el. Vibráló, fénylő zöldes aura vette be vállaid, majd jóleső, mégis erős masszázst éreztél. - Benned van minden reményünk, nem engedhetem, hogy lenullázd az erőd. A kenyérben számos gyógynövény van belemorzsolva, melyek elősegítik a fizikális erőd megtartását. Ha csak ennyivel is, de segítenem kell neked, ahogy te is segítettél nekünk. Mit gondolsz, Takashi? Van bármiféle esélyünk a túlélésre? Én kitartok, s az utolsó leheletemmel is, de védelmezni fogom a családom és a falum. Túl sok mindent vettek már el tőlünk, túl sok szenvedés és kín sikolya remegtette meg ezen házak falait. Ha ez a sorsom, akkor én elfogadom, és megvédem a szeretteim.
Ekkor hirtelen Kitara rohant be.
- Naomi, mindjárt itt vannak - lihegte a halálra rémült lány. Mikor kisiettetek az udvarra, láthattátok, hogy az eddig bátor nőket most ismét a félelem kerítette hatalmába. Azonban nem dobták el fegyvereiket, hanem szorosabb formációban felállva várakoztak. Különösképp nem figyelték a kaput. Minden egyes ember tekintete rád szegeződött.
Ha a kapun kitekintettél, láthattad a sötét éjszakában felragyogó, távoli fényt, mely nagy valószínűséggel fáklyák lángjai lehettek. A távolságból ítélve tíz-tizenöt perc és ellepik a falut, az idő alatt még tarthatsz valamiféle beszédet akár, vagy netalán néhány csapdát helyeznél a falun kívül? A falusiak nem fogják elhagyni otthonuk az biztos, hanem falaikon belül fogják védelmezni mindazt, ami megmaradt. Mire a katonák elérik a kaput, érezni kezded a nem épp finom, de hatásosnak bizonyuló kenyér erejét, izmaid pihentebbeké váltak, s lassan oly kipihentté váltál, mintha az előző edzéssorozat meg sem történt volna. Nem csak a testedet lepte el az energia, hanem hasonló, vagy talán kissé nagyobb erőfokozaton vibráló lökéseket érezhettél a fejedben is. A lakosság elszántsága bátorsággal tölthette el szíved, s az, hogy te magad lehetsz a segítség, még több erővel ruházhat fel.
A katonák az előző körökben megírt felszerelésekkel jelennek meg, méghozzá közel ötven zsoldos személyében. A hatalmas fegyverekkel és fáklyákkal ellátott katonák ellepik a várost a csapdák ellenére is, s a főtérre gyűlve végigszemlélnek a falu védőin.
- Hát mi ez? Szajhalázadás? - teszi fel az egyik, a sisakján tollat viselő egyén. Magas, s erős kiállású férfi volt, meghatározóbb kiállású, mint a lovon ülő előde. Rangját így a lováról azonosíthattad be, ugyanis a férfi közel sem birtokolt oly pökhendi arcvonásokat a másiknál.
- Ibuza-sama megbízatásából a mai napon felszámoljuk a Kibura no Sato nevű falut, ezzel megszüntetve eddigi tevékenységeit. Ellenállni felesleges, tegyék le a fegyvereket. Most! - a férfi felemelte kezét, mire az összes katona harci állásba helyezkedett, s csak a parancsra várt. Talán megadja az utolsó lehetőséget, hogy ne torkolljon harcba és vérbe az éjszaka, kérdés, mit tesz most a falu élén álló shinobi. Megóvja az életüket és örök rabszolgaságba taszítja a falut, vagy pedig mártírhalált halva küzd a becsületéért.

A technika mellé 3 TJP-t felírok és +1 chakrat.

**Ayanokoji Takashi** Pént. Jún. 23 2017, 13:46

Naomi szavai és kedvessége kellemes érzéssel töltött el, mint ahogy az is, hogy a sebesültek is megtekintették az edzést. Jó volt leülni, kissé úgy éreztem, mintha túl nagy súly nehezedne rám, olyan súly, amit nem vagyok képes elbírni. Még szerencse, hogy ehhez vagyok szokva, nem de?
Lehunyt szemmel hallgattam végig a nőt, majd szintúgy fedett szemhéjjal feleltem.
- Köszönöm. - Egy kis szünet az elmémben való kutatás révén. - Amíg megvan az akarat a túlélésre, addig az esély is meglesz. Sokkal többen vannak, mint mi és sokkal jobban fel is vannak fegyverkezve... De egy percig se hidd, hogy nem fogok mindent megtenni azért, hogy szabad levegőt szívhassatok. Te, én, mindenki aki itt van a végsőkig fog küzdeni. - Felállok a székről. - Szerintem ennyi pont elég lesz.
De mire lesz elég? A kenyérmajszolás után Kitara jelzett, hogy lassan itt az idő. Megmozgattam kicsit magamat és könnyedén nyugtáztam, hogy a nő szanitéc képességei a helyén vannak, pont úgy, mint most már a testem egy része. Lassan kisétáltam és a tekintetek sokasága ismerős érzést keltett bennem. Ez a sok rémült tekintet, keverve az elszántsággal és egy csipetnyi zavarodottsággal. Pont, mint én a frontharcom előtt, pont, mielőtt még megküzdöttem volna azzal a pucér férfival. Elmentem előttük és kinéztem a kapu felé. Fáklyák. Hátrafordultam és a tömeg elé sétáltam.
- Eljött az a pillanat amire vártunk! Eljött az a pillanat amikor végre elégtételt lehet venni és megmutatni, hogy nem lehet zsarnokként lenézni ezt a falut! - A kapu felé mutatok félig elfordulva. - Lovakkal, díszes fegyverekkel, páncélzattal és gőggel jönnek felénk. Lenéznek minket. Azt látják, amit látni akarnak. Egy fél maréknyi fáradt, megviselt, harcképtelen, gyenge embert. Én mit látok? A jövőt. Ha most MI nem állunk ki ellenük nem marad semmi utánuk, nem lesz még termőföld se ahol új falu telepedhetne. Eltörlik a létezésetek legutolsó írmagját is... De ti itt álltok, ki mertek állni ellenük, és tudjátok mit? Én hamarabb halok meg, mintsem lássam ahogy a falu visszakerül annak a mocsoknak a kezei közé. Ha kell egyenként tépem le róluk a páncélt! Velem vagytok? - Választ várnék-e? Nem. Ha a tekintetek többsége komolyra fordul, ha a markolatok súrolódnak, ha a fogak csikorognak az nekem már elég. Megfordulva az ellenség irányába frissnek érezném magam, egy pillanatra talán még a lelkesítő beszédemnek is tulajdonítanám ezt, de végezetül tudnám, hogy a kenyér hatása lépne érvénybe. Köszönöm, Naomi.
Az éj sötétjében érkező katonák közel ötvenen lehettek, eljövetelük hangzavar kísérte. Ahogy közeledtek felém egyre jobban éreztem szavaim súlyát, noha egy percig se gondolnám másképp, tény, hogy az újabb halál gondolata leküld néhány izzadságcseppet a halántékomon. A falusiakkal a hátam mögött határozottan állnék és minél közelebb jönnének, annál jobban érezném azt a pillanatot amire vártunk... Mert hát ugye az egy dolog, hogy egy élet-halál küzdelem kopogtat a küszöbön, de egy nemes célért küzdeni olyan erőt ad, ami felér a harcimámorral még a harc előtt.
Pökhendi főnök, pipa. A további szavak, csak mosolygásra késztetnek, érzem ahogy az adrenalin folyamatosan lüktet bennem. Élvezni fogom a koponyád betörését! Szinte vérszomjat érzek magamba, erősebbet, mint amikor a határon kellett átjönnöm. A határon vegyes érzelmek miatt nyúltam bizonyos eszközökhöz, de most, most egyetlen egy cél vezérel.
- A falu a miénk és a miénk is marad. A fegyvereinket nem tesszük le, sőt még akkor is küzdeni fogunk, ha kicsavarják őket a kezünkből! - Ekkor a lehető leggyorsabb kézjelekbe kezdenék és a legerősebb tűz elemű technikámmal támadnék. - Karyuu endan!
Egy iszonyatosan forró lángtengert fújnék feléjük annak a reményében, hogy hamuvá égnek az első sorban lévők, a többiekre ráég a páncél, a hátsóbb sorok lovai(ha vannak) pedig megrémülnek, ledobják magukról a katonákat, el is tapossák őket, ha úgy menekülnek. Ezen kívül az elejtett fáklyák is tetéznék a tüzet, melyet folyamatosan fújnék, addig míg csak lehetséges kifulladás, vagy bármiféle hátrány nélkül. Remélhetőleg így, legalább a fél csapatot semlegesíteni tudom, mely igencsak nagy segítség lenne. Miután a lángok alább hagynának szótlanul rontanék a szétbomlott tömegbe, kézitusába keveredve ott, ahol csak tudok. Gouwant használnék legtöbbször, a hangsúly a személyes harcon lenne. Nem ordítanék, hogy előre, de lendületemet látva, biztosan előretörnének a falusiak is.

Uchiha Madara Csüt. Júl. 13 2017, 13:38

A szavaknak mindig is ereje volt. Aki értett a szavak nyelvén, az gyakran vált a világ ismert személyévé, legyen az jó vagy rossz. A szavak nyelvezetében sohasem a jó vagy a rossz érzések domináltak. Ez a két végleg túlságosan is szubjektív ahhoz, hogy megfelelő vonalat lehessen közéjük húzni. Az, aki a szavak erejét használta, mindig saját valóságával alkalmazta a két végletet. Van, ki a jót rosszra használta, s olyan, ki a rosszat valami jó érdekében. Szavakkal emelkedtek fel nemzetek, s szavakkal pusztultak el örökké. Szavakkal csalogatták a rossz cél érdekébe el a jó harcosait, s szavak segítettek fényt gyújtani a sötét hordák szívében. A szavaknak ereje van. Te pedig képes vagy bánni velük.
Az elsöprő tűzhullám gyorsan indult meg a páncélozott sereg felé, a mindent felemésztő lángok mögött pedig egy feldühödött nép rontott neki a katonáknak. Kiáltásuk elnyomta a lángok zörejét is. Kezükben kaszát és számos más éles eszközt szorongatva. A fellázadó nép előretört a tűz mögött, miután látták, ahogy az új vezető egymaga indul meg. A támogatást megkaptad, azonban az ellenség is felkészülten érkezett.
Ketten ugrottak a tűz elé, majd kézpecsétek után vizet fújtak ki a szájukon, semlegesítve ezzel a lángokat. A feltörekvő gőz hátrébb lökött mindenkit, vagy legalábbis megakasztotta a rohamban, s belepte a falu kapujának térségét. A fátyolfelhő ismerősnek hathat, való igaz, közel sem volt oly átláthatatlan, mint a legutóbbi harcotok során, kiderül hamarosan, kinek kedvez jobban ez a tényező.
Úgy tűnik, a két férfi shinobi lehet, ez pedig azt jelenti, hogy Ibuza-sama a zsoldosokon kívül shinobikat is felbérelt a személyes hadseregébe. Vajon hányan lehetnek még a felfegyverzett harcosok között? A két harcos azonnal feléd iramodik, testük gyorsan tér ki a legtöbb csapásod elől. Akár a víz, olyan lágyan hajlanak szinte bármilyen irányba, reflexeik a tieddel egyezhetnek meg. Ugyan nem ütnek vissza, kérdéses, hogy a kettő egy elleni felállásban kinek fogy hamarabb ki az ereje. Többször megkerülnek téged, testüket egyetlen egyszer sem tudod megsebezni a gouwannal, vagy esetleg a raiton képességeiddel. A harcosok közül az egyik átbukfencezik a hátad mögé, az ő testét elkapja a vasököl, mely jó néhány métert csúsztat a földre érkezése után. Azonban ahogy ő maga elrepül, szorító érzést tapasztalsz testeden, kezeid pedig derekad mellé tapad. Alig látható, vékony drótszálak kígyóztak körbe rajtad, talán a kikerülések közben akasztották rád. A férfival együtt elsodródsz te is, a földre kerülsz. A szoros drót erősen tart téged, mire egyre több katona érkezik köréd. A shinobik megfeszítették a drótot, s az általad is gyakran látható paralizációs technikát használva bénítanak meg. A katonák a földön fekvő shinobiba rúgnak jó néhányat. Ugyan a fájdalmaknak köszönhetően kitörsz a megbéklyózott érzésből, talán inkább maradtál volna csak szimplán megkötözve. Hálót hajítanak rád, miközben tested egyre jobban szenved a drót fogságában. A katonák folyamatos rugdosása pedig az ájulás szélére sodor.Lassan sötétül el előtted végleg a kép, az utolsó emléked, ahogy egy nő hullik melléd. Arca sápadt, tátva maradsz szájából vér ömlik. A hangok eltűnnek, te magad pedig végleg elájulsz.
...
Sötét veremben térsz magadhoz. Törött bordáig fájdalma, vagy talán a hideg láncok féme az, amelyikre hamarabb felfigyelsz? Lényegtelen. Még mindig homályosan látsz, már amit lehet látni ebben a bűzös, sötét veremben.
- Magadhoz tértél? Azt hittem te is meghalsz - sírta valaki a sarokból. Kivehetted a hangjából, Naomi volt az. Több, földön fekvő személy sziluettjét vehetted ki, miután némiképp tisztult látásod.
- A falut felégették. Az utolsó házig. A nők egy részét megölték, aki letette a fegyvert, azt pedig magukkal hurcolták. Takashi. Vesztettünk. Oda a falunk. S oda a remény. Ibuza börtönéből nem fogunk soha sem kiszabadulni - bőgte el magát.

Kicsit haladósabbra vesszük, mert nagyon elcsúszott a tervezetem, +5 chakra a várakozásokért.

**Ayanokoji Takashi** Szomb. Júl. 15 2017, 18:59

Hiába küzdött mindenki ahogy csak tudott, az utolsó tiszta emlékeim közé a fájdalom és a földre terülés ivódik be. E mellett egy nő vérrel teli szája is helyet kapott emlékeim tengerének hullámaként.
- Azt hiszem ez már a sokadik alkalom lesz, nem? De, biztosan. - Fetrengtem ágyamba. - Ha annyira ki akarnék kelni biztosan sikerülne. Persze, ahhoz az is kéne, hogy meg is érje felkelnem. - Egy enyhe sóhaj hagyta el a számat, ami nem véletlen, szinte az összes reggelem így kezdődött az Akadémiai napokon. Nem vagyok hibáztatható szerintem. Ki akar olyan helyre menni ahonnan, ha kijön azon nyomban megverik és megalázzák? Bizonyára senki. - Nincs is kedvem felkelni. Inkább csak maradok itt és átfordulok a másik oldalamra. - Amint ezt megtettem az ablakkal szembe kerültem. Épp mikor lehunytam volna a szemem valaki kopogott az üvegen. Csak egy sötét sziluettet láttam, nem tudtam beazonosítani, így hát felkeltem és oda léptem az ablakhoz. Amint ezt megtettem, azon nyomban ki is tört és üvegszilánkok milliói robbantak az arcomba, testembe fúródva.
- Haah! - Kaptam föl a fejem álmomból riadva. A tudat alatti üvegszilánkok pont oda fúródtak, ahol a testi fájdalmak a legjobban érezhetőek voltak. Körbenéztem és egyből felfogtam a helyzetet, még így, fél világgal is lélektükreimben. A törött bordáimat leszámítva sem volt rózsás a helyzet. Ezen persze még a könnyeivel küszködni képtelen Naomi sem javított. A hír hallatán olyan méreg önt el, amitől nem szabadulnék egy hamar.
- Nem, nem, az nem lehet. Ez nem lehetséges. - Hangom folyamatosan emelkedne, fokozatosan átitatott dühömmel. - Mi mindent megtettünk és... Nem, nem. Nem fogom hagyni! - Kezeimet a hideg láncok szorítása ellenére is rángatnám. Oda-vissza kapkodnám a tekintetem, hátha találok valami használhatót. Persze, ez csak harmadlagos cselekvés lenne. Erőmet főleg a láncok feszítése és a dühöngés foglalná le.
- Kijutunk innen, Naomi! Nem fogom hagyni, hogy ezek a szemetek úgy tegyenek, ahogyan csak akarnak! Széttépem ezeket a láncokat és ha kell egyenként ölöm meg az összeset! - Talán tudatomon kívül még chakrát is árasztanék testem bizonyos pontjaira, talán nem csak a mélyről fakadó fortyogó mérgem töltene el engem. Talán, ha eleget kiabálok, küszködök és rángatok elpattannak a láncok. Talán nem állítják meg minden második mozdulatomat a törött bordáim. Talán élve kerülünk ki innen. Talán Zetsu is a környéken van és figyel... Egy biztos, a haragom teljesen elural, ki tudja meddig. Dögöljetek meg! Ha kijutok innen mindenkit a földdel teszek egyenlővé!

Uchiha Madara Hétf. Júl. 24 2017, 01:33

A fájdalom elviselhetetlen terhe ismét vállaid nyomta, pontosabban tested minden porcikáját, amikor magadhoz tértél. Naomi segített volna, de túlságosan is gyenge volt ahhoz, hogy a láncokat elszakíthassa. Te ugyan fizikálisan, s chakrakészletileg jobban fel voltál szerelkezve, jelenlegi helyzetedben igen csak reménytelennek tűnt helyzeted. Féktelen düh vakította el szemed, s nyálat köpve vicsorgó szádból próbáltál megszabadulni a béklyóban tartó láncoktól. Tested szenvedett és kegyetlenül fájt, ám a kínoknál is erőteljesebb volt most haragod. A kudarc híre, a bukás realizálását elfogadni nem tudó fiú kegyetlen erővel feszült neki a láncoknak. Naomi is hátrébb ült, mert félt. Félt, amit maga előtt látott. Az eddig kedvesnek s segítőkésznek mutatkozó utazó vadállatias dühe közepette akaratlanul is chakrat koncentrált testén kívülre. Ez a kiáramló chakra pedig formát öltött, mégpedig a vadállat teste körül. Majd mintha cska belülről robbant volna fel valami, a körülötte lévő energiák lökéshullámban távoztak teste körül.
Sebeid okozta kínkeserves fájdalmaid tovaszálltak, s mintha erődet is egy szempillantás alatt nyerted volna vissza. Sőt mi több, mintha valami újfajta, tiszta és nyers erő keringene benned. Érezted, ahogy bőröd égető érzés fogja el, mégis, az adrenalinban duzzadó érzés elnyomott minden mást. Láncaid játszi könnyedséggel szakítottad el, s tehetted ugyanezt a cellában raboskodókéval, valamint börtönötök rácsaival is.
A féktelen és félelmetes zihálásra, mely bezengte a börtön folyosóját, felkeltette az őrök figyelmét is, kik fegyvereikkel rohantak a cella felé.
Amennyiben kitörsz, s az őröknek rontanál, könnyűszerrel mozdulnál el csapásuk elől, s még könnyebben lyukaszthatod át testüket puszta ökleid segítségével. Nem tudtad, hogy mégis mi történt testeddel, csak azt, hogy ez az erő felülmúlja eddigi tapasztalataid mindegyikét, amit érezhettél eddig. Fizikális állapotod nem csupán rendbe jött, hanem a 100%-on is túlmutatva fokozódott, pusztító ökleidnek pedig nem állhatott ellen sem fal sem pedig ember. A riadóztatott őrség hamar ellepte a folyosó, a kijutás kapujának térségét, úgy tűnik utolsó vérükig védelmezni fogják azt. Hosszúkás fegyvereikkel próbálják hátrébb szorítani bármelyik szökevényt is, esetedben pedig halálos sebeket ejtve próbálnak megállítani dühöngésedben. Fegyvereik azonban nem sebezhetik meg jelen pillanatban a tested, így csak rajtad múlik, milyen sorsot is szánsz azoknak, akik ide juttattak. A hosszú és sötét alagút számos más cellát tartogatott a számodra, legtöbbjükben azon emberek megmaradt tagjai, akikkel nem is olyan rég még vállvetve harcoltál a városért.
A folyosót követve egy csarnokba kerülsz, ahonnan két nagy kapu vezet tovább. Az egyik a terem másik végén helyezkedik, s a kijárat vélhető ajtaja. A másik egy magasabb, s díszes lépcső tetején tornyosul, aranyozott kerete talán a létesítmény vezetőjének irodája lehet. De merre megy most a hős, kinek elméjét harag és düh fertőzte meg? Biztonságba helyezve a civileket menekíted meg a kastély épületéből, vagy számon kérve a vezetőt, az irodájába rontasz, s elégtételt vehess a faluban meghaltak lelkei után? Bárhogy is döntesz, mielőtt az ajtókat elérnéd, még le kell számolnod egy tucatnyi őrrel, akik a terem minden pontjából egyszerre özönlenek feléd.

+2 Chakra

**Ayanokoji Takashi** Szer. Aug. 02 2017, 13:09

Szemeim körül éreztem ahogy megfeszülnek az erek, jobban, mint hittem volna. A harag érzésétől a fejemben lüktetést éreztem, olyat, mint még eddig soha. Tudtam, hogy valami más volt, felfogtam, de nem tudtam törődni vele. Ki innen!
A szétpattant láncok láttán elszeretnék mosolyodni, de zihálásom és túlfűtöttségem teljesen más tettekre sarkall. A bőröm szinte lángokban állt, de mégis tompa volt, pont annyira, mint a nem rég szerzett sérüléseim fájdalma. Mélyen legbelül le szeretnék pillantani Naomira és megmondani, hogy minden rendben lesz és nem kell félnie, de ez kivitelezhetetlen. Csak a tettek maradnak számomra.
Erőm teljében szétpattintottam a közelben raboskodók láncait, majd neki iramodtam a rácsoknak. Olyan könnyedén hullott szét előttem a vas, hogy szinte el se hittem. Mintha papírmasé lett volna. Kijutottam. Kezemre pillantottam egy abnormálisan rövid pillanatra. Megígértem, hogy mindenkit a földdel teszek egyenlővé. Hirtelen gyorsasággal indultam meg az újonnan megjelent ellenségeim felé, szinte bestiális módon.
Az első felém jövő csapásokat bőven idő előtt kikerültem, majd egy-egy rúgással, vagy ütéssel viszonoztam. Az előttem elrepülő belsőségek lassított látványa és a töménytelen vér iránytalan repülése felébresztett bennem valamit. Valami régit, valamit amit újult erővel éreztem. A rémült arcok látványa egy pillanat után semmissé váltak, mintha bábukat vertem volna. Az utolsó életben maradt őr fegyverét még tettei előtt kirúgtam a kezéből, hallhatóan és láthatóan eltörve csuklóját. Pedig a fegyvert találtam el. Felemeltem nyakánál fogva, majd másik kezemmel letéptem a fejét. Eldobva azt ki tudja merre, csak a vér és a tudatos gyilkolás érzete maradt meg. Nem éreztem az új világért való küzdelmet, nem éreztem az önvédelmet. Nyers mészárlást éreztem a kezeim között és még távolról sem éreztem okot arra, hogy abbahagyjam. Az újonnan riadóztatott őrség harci stílusa, már nem volt újdonság számomra, tudtam ilyen erővel és gyorsasággal képes lehetek a legyőzésükre. Így is tennék. Fegyvereik kikerülése és alakzatuk megbontása lenne a fő célom, majd a gyors likvidálás... Vagy fordítva? Így, vagy úgy, dühöngve rontanék nekik, hörögve és zilálva.
Akit tudnék egy mozdulattal ölnék meg, egy fejre, vagy mellkasra mért ütés, vagy rúgás segítségével. Aki közeli kezem ügyébe kerülne azt nekidobnám társainak, vagy a kőfalnak. Eszembe se jutna túlélőket hagyni, mindenkivel végeznék. Ki félholt lenne, annak nyakát, vagy fejét eltaposnám megadva neki a halál kapujának kulcsát. Ha végeznék egy pillanatra körbenéznék. Naomiék kiszabadíthatják a többieket, vagy akár el is menekülhetnek. Elég holttestet hagytam hátra fegyverekkel. Megoldják. Meg amúgy is... Jó alaposan megnéztem a valószínűleg Ibuzahoz vezető utat. ...Nem leszek sokáig. Az elégtétel lenne a célom, a zsarnok számon kérése és lassú halálának elérése. A szembe jövő őröket gyors halálra ítélném, ha lehetséges, ha nem, akkor is megteszek mindent, hogy gyorsabb legyen az átlagosnál. Meg is indulnék a díszes lépcső felé valamivel nyugodtabban, bár tudnám, ahogy elérek a főnökhöz, ez változni fog.

Uchiha Madara Vas. Aug. 06 2017, 23:41

A vér özönvízként sodort végig a folyosón, ahogy a halál megtestesítője puszta ökleivel hozza el a pusztulást, a kínszenvedést és a véget. A könyörtelen csapások nem válogattak ember és ember között. Oly könnyedén hajlította be az őrök által viselt páncélok lemezeit, s szakították be velük az emberi húst, mintha csak valamiféle képlékeny anyagok lennének. Az elmúlás szaga keringett az épületben. Vér festette a kastély belsejét. Aznap a halál járt a falakon belül. S éhezett az emberi életre. Az elégtételre. A megtorlásra.
Dühödt hősünket úgy tűnt, nem állíthatta meg ember és fegyver. A katonák sorra hulltak el, ahogy pusztító csapásaiddal egyesével küldted őket a pokolra. A katonák megdermedve figyelték társaik kegyetlen kivégzését. Néhányuknál felerősödött a harci morál, s még elszántabban akarták megakadályozni a vesztüket, míg mások menekülni akartak. Talán nem volt elegendő a zsoldjuk egy efféle kihívás kárpótlásául. A saját életük többet jelentett a pénzüknél. Ám a másodpercek alatt kialakult megtérés nem gyónhatta meg eddigi bűneiket, s nem kerülhették el még így sem a shinobi pusztítását.
Takashi könyörtelenül tört előre a nagy teremig, s végzett az utolsó szál emberrel is. A féktelenül tomboló bestia nem állt meg, míg az utolsó őr kifröccsenő vére nem hullott sebzett, mégis erős és kitartó testén. Ott álltál végül a lépcső előtt, mely valahogy azt sugallhatta, elérted a célod. Pontosabban ott állsz a célod előtt. Megemberelve a vadállatias mozgást, kiegyenesedtél, s felfelé indultál.
A hatalmas kapu jelenthetett akadályt sem talpaidnak, sem pedig ökleidnek, feltéve, ha az iménti pusztítást követően nem kopogással akarsz beljebb jutni.
A terembe érve összesen négy férfit láttál magad előtt. Ketten hátrébb álltak, míg előttük a két férfi közül az egyik fekete köpenybe rejtette testét, arcát pedig hófehér álarc takarta. A maszk sima felületén nem voltak különös jelek vagy kanjik festve, egyszerű, mégis titokzatos fehér álarc tekintett rád.
A férfi egyik kezében egy tőrt szorongatott. Ezzel a tőrrel ejtette fogságba az előtte guggoló, hatvanas éveit is járható idős férfit. Mikor beléptél a terembe, az álarcos rád nézett, majd nemes egyszerűséggel elvágta az öreg ember torkát.
- Nem állíthatsz meg te fattyú. Az ő sorsára juttatlak, s nem fog belőled sem maradni más, csak csont. Meglakolsz, amit az embereimmel tettél, fattyú. - emeli fel szabad kezét, mire a háta mögött álló katonák nyílpuskát szegeztek feléd. Ujjukat az elsütőbillentyűkre emelték, hallhattad, ahogy a tárakból egy-egy nyílvessző kattanással a helyére kerül, s lövésre készen álltak. A puskák egyszerre engedték ki a rugós szerkezetbe helyezett nyilakat, s a maszkos férfi is feléd rontott, miközben tőrét a magasba emelte.
Az idő, mintha megállt volna. Talán ez az a bizonyos utolsó másodperc, mikor is lepörög életed utolsó képkockája is, szembesítve veled az utat, amelyet végigjártál halandó ember létedre? Ez az a pillanat, melyet immáron másodjára átélsz? A képkockák azonban nem kezdtek el viharként zúdulni elmédben. Nem láttad azt a fehéres fényt, s nem hallhattad a sípoló. valami mégis volt ott.
Spirális vihar támadt a terem közepén, mintha a levegőből kiszökő energiák szó szerint meggörbítették volna az általad látható képet, majd egy ismerős alak tűnt fel.
Tobi megjelenésével együttesen elnyelte a feléd száguldó nyilakat, illetve a puskákat fogó férfiakat is. A maszkos férfi felé lépett, majd mikor szemeik megtalálták a másikat, a maszkos férfi megdermedt. Tobi csak ezután tekintett le a földre, s vette alaposabban szemügyre a vérző torkú, halott férfit.
- Ibuza nem hétköznapi gyilkos volt. Módszerei korántsem mondható egyszerűnek. Kegyetlen földesúr volt, ki mindig arra terjesztette ki a hatalmát, akik kellőképp legyengültek voltak ahhoz, hogy könnyűszerrel meghódíthassa őket. Faluról falut kebelezett be, felemésztve minden vagyonukat. A leigázottak férfiaiból katonát faragtatott, a nőket általában a falukba zárva égetett el. Tudta, ez az egyetlen esélye annak, hogy kiiktathassa embereiből az érzéseket. A hófehér álarca ennek az arctalanságnak a jelképe. Szimbolizálja Ibuza hidegvérét, az érzelemmentes vérontást. Az álarcnak hála megakadályozta azt, hogy ellenségei szemtől szembe nézhessenek vele. Hófehér álarca az utolsó emlék az olyan személyek számára, mint az itt fekvő férfinak is.
Tobi lassú sétába kezdett, miközben folytatta beszédét.
- Ibuza nem csupán civileket ölt a hatalomért, hanem volt, hogy egész klánokat akart kiirtani és a földdel egyelővé tenni. Az egyik ilyen klánt Ayanokoji néven ismertek. A Tűz országának történelmének kezdetéig nyúlik vissza az alapításuk. Két, egymással szimpatizáló klán összeolvadásaként létrejövő szektájuk hamar megvetette lábait az országban, s az egyre népszerűbb Senju klán megsegítésével hamar virágkorukat élhették. Azonban a polgárháború során a klán hamar pusztulni kezdett. Az apám, az Uchiha klán vezetője, válogatás nélkül küldte a túlvilágra mind a Senjukat, s az összes olyan klánt, akik ellenszegültek. A háború mind a két oldalon hatalmas veszteségeket követelt meg. Miután a két klán kibékült, s közös erővel megalapítottam Hashiramaval Konohagakure no Satot, az akkori Ayanokoji vezető nem volt hajlandó elviselni az apám által okozott veszteségeket, s vándorlásra kényszerültek. Sok részre szakadt az a maroknyi csaptat is, kik túlélték a háborút, s egészen a Villámok országáig eljutottak.
Néhány évtizede annak, hogy egy idősebb Ayanokoji egyesíteni akarta a szétszóródott klánt, ám nevüket elfelejtve, a fájdalmakat legyűrve, egy faluba akarta telepíteni a megmaradt embereket. Az akkoriban néhány tucatnyi civil és shinobiból álló nép felépítette a saját kezükkel a falut, melyben mezőgazdasági munkálatokba kezdtek. Orvosi ismereteiket gyógynövények termesztésére szakosították, míg kitartó akarattalerdőket építettek ki, s földeket kezdtek művelni. Az elfeledett klán ugyan nem vált oly gazdaggá, mint elődeik, mégis békében élhetett, amíg Ibuza meg nem jelent. - Tobi ismét a földön fekvő öreg mellé állt, majd kezét felé emelte
- Az itt fekvő férfi az Ayanokoji klán utolsó vezetője volt, aki egy faluba akarta telepíteni a klánját. A múltat megváltoztatni nem lehet. Azonban a jövőt lehet a múlt történéseiből okulva építeni. Az én apám volt az, aki pusztulást hozott a népedre, most pedig én adok egy újabb lehetőséget, hogy egy jobb világban újjáéledhessetek. Ibuza kastélya immáron vezető nélkül maradt, ahogyan a klánod megmaradt tagjai is. A te kezedbe adom a döntést, hogy élsz e vele, avagy sem. Most megyek, mert van még egy feladatom, ami nem várathat magára, de még találkozunk, Ayanokoji Takashi.
Ahogy a semmiből megjelent az Akatsuki halottnak hitt vezetője, oly gyorsan jelent meg ismét a spirális örvény, méghozzá Madara testéből. A maszkos Uchiha megragadta a genjutsuba ejtett Ibuza fejét, s magával ragadva azt eltűnt. Az eltűnő spirálból valami kiesett, még mielőtt teljesen eltűnt volna. A fehér maszk volt az, mely az egyik oldalán megtört, vélhetően akkor, amikor Madara megragadta. A maszk a földön fekvő halott klánvezér mellé hullott.

A kalandod lezárom. Hosszas, gyönyörű játékkal, rendkívülinek ható karakterjellemmel és állandó belső harcokkal tűzdelt postjaidat pedig a következőképp jutalmaznám,
+ 45 Chakra az ugyan időben nem sok, de körökben mérve tartalmas és aktív kalandért.
+ 15 TJP testi erőd folyamatos kijátszásáért.
A Hachimon nevű technika felébredése, melyet azonban még edzened kell, hogy tökéletesen használhasd. A következő kalandrészben sort kerítünk neki. Ténylegesen az első kapu kinyitására vagy képes.
Ibuza tornya, mely otthonául szolgálhat a klánnak és a kiszabadított 16 NJKnak (Köztük egy B besorolású orvos shinobinak, Ayanokoji Naominak). Erről külön topicot kaphatsz, ha szeretnéd az egyre bővülő Jk állományt is letelepíteni.
A törött, fehér álarc, mely eddig az arctalan öldöklés jelképe volt, az, hogy a törés milyen mértékben változtatja meg az értéket, az tőled függ.

**Ayanokoji Takashi** Kedd Aug. 15 2017, 17:35

// Kaguya //

Szemeim kidülledtek az események sorozatának hatására. Ami Madara mondott és az, hogy elvette tőlem a bosszú lehetőségét igencsak nehezen volt elfogadható. Mire felfogtam eltűnt mindenki előlem aki számított és az úgy nevezett klánvezér holtan feküdt. Odasétáltam mellé szépen lassan, érezve ahogy testemből, mintha gőzként szállna el a chakra. Gyengültem. Noha, ezt tisztán éreztem, nem vettem figyelembe. Megnéztem a férfit egy gyors pillantás erejéig, de nem tudtam tovább rajta tartani a szememet. Átlagos.
A többi testet is szívesen szemügyre vettem volna, de el lettek nyelve egytől-egyig. Miért nem ölte meg őket? Vagy legalább hagyta volna, hogy én tegyem meg. Ha tényleg igaz amit mond, ennyi kijár nekem. Ibuza kósza maszkjának megpillantása után féltérdre ereszkedtem a hirtelen fájdalmak végett. Nagyon úgy nézett ki, hogy az erő, ami oly erőt kölcsönzött nem jár veszteségekkel. Odaérve a tárgyhoz felemeltem és jól megvizsgáltam. Szóval ez az a híres maszk. A jelképe ennek a semmit sem érő zsarnoknak. Megforgatva, hasznosnak bizonyult, szellemi értékeit leszámítva. Gázszűrős, tisztán látható. Az anyaga is egész minőségi egy puszta maszkhoz képest. Tiszta is, vagy nagy becsben tartotta, vagy soha nem is lett bepiszkolva.
- Ezek szerint még egy fattyúnak is lehet családja. Na persze! - Tapostam volna el mérgemben a maszk jókora részét, ezzel szétszórva a közelről szépnek tűnő porcelándarabokat a szoba széteső részeibe... De megálltam. Lerogytam mellé, lefeküdve, magam felé fordítva.
- Hát te is sérült lettél. - Megforgatva azt, egyre jobban éreztem ahogy a fáradtság az elmém rovására megy. Izmaimban nem hogy erőt nem éreztem, de az apró mozgásaim súlyát se. A bal szeménél levált darab, tökéletesen reprezentálta a mostani helyzetemet. A bal szemem ép, míg a jobb már használhatatlan. Lehet az élet is direkt ejtette felém.
Felkelve, nagy nehezen nyúltam ecseteimért és festékeimért, hogy megalkossam elmém mélyebb zugjaiban kialakult képet. Tiszta, fehér. Ha a tisztaság mögé eltud bújni egy zsarnok anélkül, hogy bárki megállíthassa, akkor nem akar tisztán élni. Ecsetem húzásaival egyre sötétebb szürke lett a maszk. A jobb szemnél jól el van takarva, nehezen kivehető, ha valaki épp vak arra a szemre. Egy villám. Egy villám által. A megmentőm és átkom kirovója. Gondolataim oda-vissza cikáztak, míg remegő kezeim munkája alatt egy fekete villám került az ép helyre. Fekete, mert a sötétségből hozott vissza és oda is taszított. Óvatosan magamra helyezve a maszkot elterültem a földön a plafont bámulva.
- Még hogy család... Hiszem, ha látom! - Szemem félig lehunyva, nehezen tudtam bármit is összekötni fejben, de nem is akartam. Aki látott volna, az akár azt is gondolhatta volna, hogy már rég elvesztettem az eszméletem nagy részét. - Meg persze azzal szövetkezek, aki a klánja segítségével irtotta ki őket. Há.. Háh. - Gyönge kacajom már alig szűrődhetett ki a maszk mögül. Nehezen felemelve kezem, öklömet a plafon felé nyújtottam.
- Az új világba kiderül az igazság. Aki ellenszegül, az meghal. - Ezzel a lendülettel le is hullott karom a padlóra. Elmémet végleg elnyomta a sötétség. Mindegy ki lát majd meg, tisztán kivehet egy kimerült férfit a szoba közepén, arcát maszk takarja, körülötte tinta, vér és egy hulla. Talán az ő fejében is megfordulhat a gondolat, akárki is ment be Ibuza irodájába, már soha többet nem fog kijönni.

// A maszk gázszűrős, becsszó - Madara-val való egyeztetés után. //

Ootsutsuki Kaguya Vas. Aug. 20 2017, 23:04

//Ayanokoji Takashi//

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

Egy hirtelen gondolattól vezérelve, magadra öltötted immáron kibővült családod, egykori vezetőjének köpenyét. Áldozatai szemében a hamis, félelmet keltő szimbólumból, egy reményt keltő, oltalmazó jelkép lett. Kis idő múlva arra eszméltél, hogy nem csak a férfi viseletét hordod, hanem a posztját is betöltöd. Már mindenki ismer téged. Számítanak is rád. Szükségük van rád, hiszen még is csak, minden, amit ismertek, a feje tetejére állt. Minden, amiben valaha hittek, szertefoszlott számukra. Ismerős, nem de...? Talán magadat látod bennük? Vagy talán még mindig, mindazok ellenére is, amit átéltél, minden egyes csepp vér ellenére, mely kezeiden szárad, még mindig segítesz a bajbajuttotakon? Az elveszetteken? Kik megérdemlik? Kik olyanok... mint te?
Egy átlagos reggelen, ismét a kanapén ébredsz. Valamiért sosem tudtad rávenni magad, hogy Ibuza ágyában aludj, vagy csak túl fáradt voltál ahhoz, hogy elmássz odáig. A kastély a tied. Te vagy az Ayanokojik megmentője. A családod... hm. Család. Régóta elvesztetted hited ebben a szóban, és jelentésében is. Régóta elveszetted hited... az eszmében is, amit képviselt. De az Ayanokojik megtörtek. Kipusztultak. Kiirtották őket. Semmivé lettek. Legalábbis, így kellett volna lennie. De a sors fanyarú, vagy netán ebben az esetben, épphogy kegyes fintora, ismét a bolondját járatta veled. Akiknek nem kéne itt lenniük, itt vannak. Talán neked sem kéne itt lenned, mégis itt vagy. Valami mégis rá vett arra, hogy itt maradj. A farkas, mely birkák pásztora.
Fáradt, nehéz szemeid lassan nyílnak ki. A hirtelen beszűrődő napfény hatására ismét lecsukod őket. Egy halk neszre ébredtél... mely egyre hangosabbá válik. Lépések hangjai. A reggeli rutin immáron ismerős lehet számodra.
- Takashi, ébredj! - nyílik az ajtó, és szól egy ismerős hang.
Nem is oly rég egy megtört, elveszett lányé volt, de most, mintha kicserélték volna. Lehet a te érdemed... vagy inkább az övé? Egy biztos: az egyenletben Ayanokoji Takashi is ott van. Naomi az, és egy gyümölcskosarat tart a kezében. Minden van benne, banán, szőlő, eper, körte, alma, és az almából ki is haraptak egy darabot. Naomi szája szélén ott is van a gyümölcs egyik darabja, ám ő csak egy vidám, széles mosollyal teszi le a kosarat Ibuza asztalára... vagyis, a Te asztalodra.
- A többiek küldtél, hogy köszönetet mondhassanak neked. Ja, és, hogy dicsekedjenek a terméssel. Tudod, milyenek ezek a földművesek. - mondja Naomi.
Most gyümölcsök...? Tegnap zöldségek voltak. A lány végigsimít sötétbarna haján, miközben a kimonójából elővesz egy iratot, majd torkát megköszörülve, bele is kezd.
- Szóval... Takashi. Ha már te vagy a ház, vagy is éppenséggel... a kastély ura, itt vannak a napi teendőid. - mondja, majd feléd nyújtja a dokumentumot. - Ja, a betegekkel pedig ne törődj, az idősebbek csak babonásak. Már megtettem amit tudtam, hamarosan meggyógyulnak majd.
Ó, igen. Egy pár napja néhány gyermek megbetegedett, a természetes gyógymódok pedig nem használtak. Lázuk van, és szűnni nem akaró köhögésük, a mai napig is. Azonban, Naomi megpróbálta meggyógyítani őket a shinobi módszerrel, és állítása szerint sikerült. A falusiak többsége szerint azonban egy rossz ómen, mely egy közelgő katasztrófára figyelmeztet. Talán te is így érzed... vagy csak az évek rutinja tanította meg neked, hogy egy idill sem tarthat örökké. Idill ez egyáltalán...?
- Ja, és még néhányan akarnak letelepedni. A háborútól menekülnek. Azt mondták, hasznossá teszik majd magukat. - mondja Naomi, bár a hangjában most kételyt vélhetsz felfedezni.
Nem bízik bennük? Mármint, konkrétan azokban, akik menedéket keresnek, vagy csak az idegenekben? Volt már ilyen, egy nappal azután, hogy végeztél Ibuzával. De amikor megláttak téged, meggondolták magukat, és mégsem döntöttek a letelepedés mellett. Ha már itt tartunk... te miért döntöttél így?
- És végül... Takashi... - mondja Naomi egy sokat mondó tekintettel. - Hogy érzed magad? Jól vagy?
Hangjában aggodalom, szemében pedig a törődés fakó lángja. Fakó...? Talán csak azért, mert már elfelejtetted, milyen is az.

AZNAP ÉJSZAKA

Már csak egy falusi dolgozik a mezőkön.
- Gyere már be drágám, a vetés ráér holnap is! - szól az idősödő férfi felesége.
- Hagyjál, asszony! Tartozom ennyivel a fiúnak! - kiált vissza az öreg.
A nő feladja, és bemegy a házba, a férfi pedig tovább kapál. Ekkor egy árnyék magasodik fölé. Az öregúr meglepetten fordul hátra, mire egy nála legalább kétszer akkora fickót pillant meg, vastag ruhákban. Pedig az Ayanokoji farmer sem egy alacsony termet, a idegen jóval fölé magasodik.
- Ö... ki maga? - kérdezi az idősödő férfi, miközben egyre szorosabban fogja mezőgazdasági eszközét.
Fegyvernek akarja használni. A semmiből jött idegen, kinek léptei hangját sem hallotta, sőt, lábnyomokat sem hagyott a termékeny földben, aggodalomra sarkallja. És talán... nem is hiába.
- Mondd, öreg... - szólal meg az idegen, karcos, sercegő hangján.
A földet bámulja. Nem néz a dolgozó öreg szemébe.
- Jó helyen vagyok? Itt van Ayanokoji Takashi? - kérdezi.
- Mit akarsz te... Ayanokoji Takashitól? - kérdezi az öreg gyanakvóan.
- Köszönöm... akkor jó helyen vagyok... - mondja az idegen, majd körbe néz, végül meglátja a kastélyt a távolban. - Biztosan ott... akkor csak erre a településre terjesztem ki a chakrámat...
Az öreg felvonja a szemöldökét, majd fenyegetően förmed rá a gyanús idegenre.
- Na ide figyelj... nem tudom, hogy mit hordasz itt össze, de jobb, ha most azonnal...
- Miért fenyegetsz? Hisz izzadsz. Félsz. - szakítja félbe a ruháiba bugyolált alak. - Minden egyes porcikád remeg. Sosem harcoltál ezelőtt. A tartásod is olyan, mint egy félszeg gyáváé, nem pedig egy harcosé. Csak az időmet vesztegetnéd. Csak megöletnéd magad. De ha ennyire halálra vágysz... nem kell sokáig várnod.
Az idegen kiemeli karját, fekete, vastag ruhái sokaságából. Fehér, szinte albínó színre sápadt bőrre van, és hatalmas izmai. Karjai tele vannak varratokkal, és sebhelyekkel. Tenyerét szélesre tárja, és abban egy lila gömb kezd megjelenni, mely egyre növekszik. A gömb sötétlila, túlvilági színétől a vele szemben álló öregúrnak, rossz előérzete támad. Szemei elkerekednek. Hát ez volt a rossz ómen. Ez volt az, amire a gyermekek betegsége figyelmeztette. Hát persze... az Ayanokojik... mindig is érzelmileg instabilak voltak. És abba... bele is lehet betegedni. Míg az öreget villámcsapásként éri a felismerés, addig a gömbben is lilás, feketés villámok jelennek meg, a gömb pedig egy focilabda méretére dagad.
- Megido... - suttogja az idegen kiszáradt, fakó ajkain keresztül, és ekkor ökölbe szorítja a tenyerét.
A gömb hatalmasra dagad, egy erőteret létrehozva, és kiterjed az egész településre, a falu kapujától a kastélyig, majd végül eredeti méretére zsugorodik, de most már az idegen öklét veszi körbe. Minden Ayanokoji-t, kivétel nélkül, valamiféle földöntúli elő ragad meg, és kirántja a házából, testükkel áttörve falakat, ablakokat. A gömb körül erőnyalábok jelennek meg, melyen egyenként húzzák felé a testeket, majd szinte lehetetlen pózokba kényszerítik őket. Addig roppantják őket, amíg bele nem férnek a gömb hatósugarába, és ahogy beértek oda, holtan esnek össze. Ekkor a férfi kinyitja eddig csukva tartott szemeit, majd egyenesen az öregre néz, akit szintén elkapott egy energianyaláb, és a gömbbe húzza. Úgy néz ki, minél közelebb állnak hozzá, annál lassabb a technika vonzása. Az idegen fekete szemeibe nézve az öreg testét átjárja a félelem. Feleségét is megpillantotta, és látta, amint szépen lassan távozik belőle az élet. Meg akar szólalni... harcolni akar... de nem tud. Kezéből kiesik az ekéje. Nyel egyet. Őt is összeroppantja a chakra hatása, majd ugyanolyan sorsra jut, mint a többiek. Az Ayanokojik testével körbevett idegen ekkor még egyszer kitárja tenyerét.
- Mily költői... hogy azok pusztítják el otthonod, kik felépítették azt. Ezt érdemled... Ayanokoji Takashi! - kiált fel az idegen, majd a gömb ismét hatalmasra dagad, és amint a férfi ismét szélesre tárja tenyerét, berobban.
A lökéshullámtól minden elpusztul. Darabokra tépi a házakat, a földeket, és a holttesteket is. Bensőségek, holmik és törmelék mindenhol. Szinte semmi sem maradt a faluból. Ezt pedig már meghallottad... és ezt a férfi tudja is. Ledobja magáról vastag ruháit, és megmutatja igaz mivoltát. Hamarosan láthatod is... azt, ki azért jött, hogy végezzen veled, egyszer, s mindenkorra.

EKÖZBEN

Egy hatalmas robajra kelsz. Naomi... hol van Naomi? Hisz még veled volt... mi történt vele? Talán még itt van, de... mi volt ez a hang? Nem is kell sokat várnod. A kastély fala áttörik, és mint egy ágyúgolyó, egy krátert hagyva maga után, úgy csapódik be eléd a férfi, kit csak úgy tudsz azonosítani, mint a hang forrása.
- Ó, igen, te vagy az... ezer közül is megismerlek téged. - tör ki harsány nevetésben az idegen.
Fogalmad sincs ki az. Sosem láttad korábban. Biztos vagy benne.
- Hé, Takashi, nézd... darabokra téptem a faludat. - mondja mosolyogva, majd eláll a lyuktól, melyen keresztül a kastélyba érkezett.
Láthatod is a pusztítást, ha odanézel... és talán ami ennél is jobban megvisel, az a férfi kinézete. Tele van varratokkal és sebhelyekkel, a bőrszíne pedig nem is sápadt fehér, hanem inkább teljesen fehér, olyan színű, mint a hó. Izmai abnormálisan hatalmasak, szinte nem emberiek. Olyanok, mint daganatok, melyek a testén ékeskednek. Magassága is hihetetlen, jóval nagyobb, mint a kumoi ninják többsége, jóval nagyobb, mint a leghatalmasabb ember, akit valaha láttál. Csak egy nadrágot és bakancsot visel, semmi mást. Felsőteste szabad, és láthatod, hogy a szíve helyén is van egy seb, a nyakán pedig egy olyan vágás nyoma látható, aminek végeznie kellett volna vele. Mintha elvágták volna a torkát, és túlélte volna. Ami ennél is sokkolóbb, az a feje absztrakt, szinte amorf kinézete. A jobb szeme jóval nagyobb, mint a bal, és teljesen fekete. A bal szemében ugyan jelen van fehér üvegtest, de úgy néz ki, mintha a pupillája és írisze, ébenfekete, mattcsillogású színe kitüremkedni látszana a szeme fehérjébe, mint valami árny, mely bekebelezni készül azt. Az alsó ajka nagyobb, mint a fölső, és a szája pedig úgy néz ki, mintha kiszáradt volna. Nyelve kettészelt, de emberi, nem olyan, mint egy kígyóé, bár arra hasonlít.
Sercegő, krákogó hangja van. Haja viszont fekete, és rövid. Bizonyára azért, hogy ne lehessen megfogni harc közben. Hatalmas chakrát érzel felőle, és vérszomjat. A szemeiben pedig gyűlöletet látsz, de mégis büszkeséget. Ártani akart... és akar is neked. Meg akar ölni. Nem... darabokra akar tépni.
- Veled is ezt fogom tenni... Ayanokoji Takashi! - kiált fel, majd hatalmas karjával a derekadnál fogva ragad meg téged.
Védekezni sincs esélyed, a mozdulata szinte villámgyors volt, de jóval lassabban végez egy guggoláshoz hasonló mozdulatot, majd nemes egyszerűséggel ellöki magát a földtől, és több száz métert ugrik.
A levegőben tudod, hogy nem menekülhetsz, hiszen ha lezuhansz, véged. Közben egész végig szorosan fog téged, talán túl szorosan is. Érzed, ahogy bordáidra nyomás feszül. Hiába gyógyultak be sebeid (ezt pedig java részt Naominak köszönheted), már is erős fájdalom gyötör. Ellenfeled ereje vitathatatlan. Ami még furcsa lehet számodra, hogy hiába szálltok ily magasan a szinte csontfagyasztóan hideg táj felett, nem igazán fázol, hiszen ellenfeled érintése szinte tűzforró. A testhőmérséklete leginkább egy kályha melegére emlékeztethet, melyhez túl közel állsz, de a hidegben mégis jól eső hőmérsékletet biztosít. A férfi testhője azonban nem éget meg, pusztán melegít, vagy inkább felforrósít.
Alattad gyorsan szalad a táj... hegyeket láthatsz, és egy hatalmas völgyet. Talán tudod is, hova mentek. Ahogy egy hatalmas, hófödte völgybe értek, ellenfeled, pont mielőtt földet érne, elenged téged, és végigpördülsz a földön. Ha tompítod az esésed, egy bukfenc közepette fel is állhatsz, szinte azonnal, vele szembe.
- Na, most hogy senki sem zavar meg minket... Takashi. Emlékszel még rám? Hm? - kérdezi a férfi, majd a zsebéből elővesz egy fejpántot, és eléd dobja.
A lábad előtt ér földet a fejpánt, melyen Otogakure jelzése ékeskedik. Ütött-kopott... régi lehet. Égés-nyomok találhatóak a vászon részein, a fém azonban sértetlen, mintha sokat tisztították volna. A faragás néhány helyen megtört, de attól még jól látható a Hang jelképe. Az is feltűnhet, hogy egy lendítéshez képest, jó messzire elért ellenfeled, és elég pontosan is dobott, pedig legalább tíz méter távolságra álltok egymástól. Sőt, annak ellenére, hogy félmeztelen, nem fázik. Még csak nem is libabőrös. Sőt, a haján kívül nincs is szőre.
- Tudod egyáltalán a nevemet? Mert én tudom a tiedet. Azt is tudom, ki vagy. Kik a barátaid. Ki a családod. Mik a technikáid. Kivel szövetkezel... mindent tudok rólad. És mindent el fogok venni tőled. Az életeddel kezdve! - üvölt fel karcos hangján az idegen.
Most van esélyed támadni, vagy bármit is mondani. Bár most megfigyelhetted, hogy az idegen ezúttal nem hagyott krátert maga után, amint földet ért. És ha visszagondolsz a pusztításra, amit a falun végzett, akkor... vajon milyen képességei lehetnek? És miért tör az életedre? Otogakure...? Mit jelenthez ez? Ki lehet ő, és mit akar tőled? Egy biztos: a szándékait már közölte.

//Annyit írsz le az elmúlt egy hét eseményeiből amennyit csak akarsz, ha akarod dokumentálhatod az egészet, vagy csak reagálhatsz arra, amit írtam. Az NJK-id nos... halottak, kivéve Naomi-t, az ő sorsát rád bízom. A kastély még megvan, csak van benne egy lyuk. Arra viszont megkérnélek, hogy írd le, mit tett a karaktered attól a pillanattól, hogy Naomi megkérdezte jól van-e, egészen addig a pontig éjszaka, mikor a férfi támadott, és betört a kastélyba. Leírtam, hogy addigra már elment aludni, szóval erre kérlek figyelj. Ha akarod, mozgathatod Naomi-t is. Na, ennyi volna, csapjunk is bele. Csak ügyesen. Gyönyörű játékot várok el, mert tudom, hogy képes vagy rá. Smile

Ja igen, kövi poszt ide: http://narutohun.niceboard.org/t1993-havas-volgy

Ui.: Igen, az ellenfeledet kicsit túltoltam. De csak nem hal meg a karaktered... ugye?//

Ajánlott tartalom

Kibura no Sato

Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato

Re: Kibura no Sato