Aokaze Atsushi

Időbeli elhelyezés: A kezdetben Itachival, majd aztán Danzoval folytatott küldetésem után
 
   Egy újabb átlagos hétvégi nap virradt a világra, a Konohai reggelek általában csendesek és nyugodtak, de a mai más volt számomra, már korán pakolással és a már tegnap este bepakolt holmik ellenőrzésével telt, mivel ma volt a napja hogy újra elmenjünk és lazítsunk, sátorozunk kicsit a csapatommal, rám is fért már hisz egy kis szórakozás sosem árt.  Mikor már indulnák, a találkozóhelyre valaki kopogtat az ajtón, gyorsan megyek, megnézem ki az. Mikor ajtót nyitok, megpillantom a senseit, tekintetén lehetett látni, hogy szomorú valami miatt egyből tudtam ez a valami a mi táborozásunkat is érinti.
- Helló! Jöjjön be!
- Szerbusz! Sajna nem lehet. Egy küldetésre kell mennem Takashival együt. - mondta szomorkodva hisz már ő is annyira, ha nem jobban várta a közösen eltöltendő hétvégénket, mint én. 
- De te és Ayame még elmehettek, ha gondoljátok beszéltem már vele is azt mondta nemsokára átjön hozzád, hogy megkérdezze, mi legyen. Viszont én megyek is Takashi már biztosan vár. Viszlát! 
- Viszlát! – és már el is indult a küldetésükre. * Most mi legyen én még így is szívesen mennék, de Ayame nem biztos. Mindegy megyek és megkérdezem tőle. Talán út közben találkozunk is.

   Gyorsan felkaptam a cipőmet és már indultam is Ayaméhoz. Útközben hallom, ahogy egy kislány hívogatja a cicáját a következő utcába, megyek, megnézem hátha kell segítség számára, de mint kiderült már nem volt rám szüksége és nekem sem kellett elmennem Ayaméhoz, mivel ő volt az aki segített a kislánynak elkapni a cicáját.
– Sziasztok! Ayame pont hozzád indultam. Azt szeretném kérdezni eljönnél-e akkor csak velem sátorozni vagy így a többiek nélkül nem akarsz? Mert én mégy így is szívese elmennék veled.
- Szia! Persze örömmel. Én is épp hozzád indultam, hogy megkérdezzelek téged, de akkor a sensei már tájékozatott. Viszont mielőtt visszamennék a holmimért haza  kísérném Chie-t.
-  Szia! Az én nevem Chei, Nakamura Chei. Van kedved velünk tartani?
- Örömre szolgálna, ha két ilyen szép lányt is kísérhetnék. Ettől mindketten elpirultak Egyébként engem Aokaze Atsushinak hívnak.
Haza is kísértük a lányt, aki az ajtóból integetve búcsúztatott minket, majd utánunk kiáltott
– Szép pár lennétek együtt! – erre persze mindketten rákvörösek lettünk és szóhoz sem bírtunk jutni csak integettünk vissza mi is, majd útjaink egy kis időre elváltak. Mindketten hazasiettünk a holmijainkért, ahogy hazaértem felvetem a hátizsákom és elköszönte szüleimtől, aztán indultunk is a megbeszélt találkozó helyre. Ahogy megérkeztem pár perc múlva megérkezett Ayame is, és továbbindultunk újra együtt. Ahogy jártuk az erdőt a madarak csicsergése az apróbb állatok motoszkálása igazán varázslatossá tette az utat.  Aztán egy szép virágokkal teli apró pár méteres tisztást találtunk az erdőnek a közepén.
- Ez a hely tökéletes lesz arra, hogy lepihenjünk és megebédeljünk.
- Ez egy remek ötlet. Már úgy is farkas éhes vagyok! – levettük hátunkról a táskákat, Ayame pedig előkapott egy pokrócot, amit aztán le is terítettünk majd helyet foglaltunk rajta, aztán mindketten kipakoltuk az ennivalónkat. Én csak néhány rizsgombócot és kenyeret hoztam, valamint néhány konzervet. Ayame viszont nálam sokkal jobban felkészült és hozott otthonról sült marhahúst, párolt zöldségeket és rizst, de még házi készítésű teriyaki szószt is. Mikor megpillantom ezeket az étekhordójában akaratlanul is kicsordult a nyálam, amit ő észre is vett.
- Kérsz? Van bőven.
- Jó lenne, de nem lehet nem hoztam magammal evőpálcikákat. * Nem szeretném megenni előle bármennyire is jól néz ki.
- Akkor majd én, megetetlek! Vita nincs érthető!
-  É-É-Értettem!  * Lehet meg kéne mondanom neki, hogy csak hazudtam és van nálam pálcika, de azt egyszerűen nem hagyhatom ki, hogy Ayame etessen meg.
Mikor az első falatot a számba adta az ízek táncoltak nyelvem táncparkettjén, olyan finom volt.
- Váó! Ez nagyom finom anyukád remek szakács!
- Igen. De ezt én készítettem!
- S-Sajnálom, de eddig még sohasem mondtad, hogy szoktál főzni. – mondom neki meglepett arccal és hangnemben
- Valamikor máskor főznél még nekem?
- P-Persze ha ennyire akarod.
Miután megetetett ős is megebédelt. Aztán még beszélgettünk kicsit majd összepakoltunk és tovább indultunk. Még pár órás gyaloglás után az erdőben egy nagyobb patak melletti tisztáson megtaláltuk a megfelelő táborhelyet. Újból lepakoltuk táskáinkat majd elővettem a sátrat.
- Mit gondolsz, kell a sátor? Mert ma elég szép időnk van, de ha te akarod, akkor gyorsan felállítom neked.
- Köszi, nem szükséges nekem is megfelel az, ha a csillagok alatt éjszakázunk.
- Rendben, de nem rakom, el hátha meggondolnád magad. Most viszont én elmegyek tűzifát gyűjteni, addig elővennéd az én pokrócomat is a táskámból, de csak ha nem gond.
- Persze menj nyugodtan.
Siettem a fagyűjtéssel amennyire csak tudtam , mert nem akartam sokáig elmaradni és magára hagyni Ayamét.  Mikor aztán visszaérek Ayame csak néz maga elé. Valamit pedig tart a kezében. Mikor jobban megnézem mi az látom, hogy az én evőpálcikáimat szorongatja.
- Atsushi mégis mit keresnek ezek nálad? Nem azt mondtad, hogy nem hoztál magaddal? – kérdezi kicsit kétségbe esetten
- H-Hát tudod nem akartam megenni az ebéded, de aztán felajánlottad, hogy megetetsz én pedig valahogy nem tudtam elmondani, hogy én is hoztam magammal evőpálcikákat. S-Sajnálom bocsáss meg. – Majd egy kismadár és egy sólyom hasít el kettőnk közt Ayame pedig reflexből hátra lépett, de mivel a patak volt mögötte a vizes kavicsokon megcsúszott és hátrazuhant. Erre én reflexből utána ugrottam megragadtam a kezét majd magamhoz húztam aztán átfordultam a hátamra, hogy én essek a patakba és ne ő. Persze a vízbe csapódástól ő is csurom vizes lett és mikor kinyitottam a szemem az elázott Ayame látványa még inkább megdobogtatta a szívem. Teljesen elvörösödtem attól a látványtól, ahogy a napfény a háttérből megvilágítja a csodaszép vörös haját és a testéhez tapadó vizes ruháitól, megszólalni is alig bírtam.
- A-Ayame jól vagy?
- Persze, de ne miattam aggódj te voltál az, aki a nagyobbat kapta. Te jól vagy??
- Nekem semmi bajom. Az a fő, hogy neked nem esett bajod. – erre elvörösödött majd feleszmélt arra, hogy jelenleg rajtam fekszik. Ekkor gyorsan felpattant majd, kiment a vízből felkapta a földön heverő pokrócát és egy fa mellé leült, aztán körbetekerte magát, majd én is kimegyek a vízből.
 - Várj, mindjárt rakok tüzet és majd az mellett megmelegszünk. – gyorsan tüzet is raktam, majd levetettem vizes ruháim, csak a bokszer alsóm maradt rajtam és leültem a tűz mellé háttal Ayaménak.
- Ha akarod te is vedd le a ruháid hogy hamarabb felmelegedj, p-persze csak, hogy gyorsabban megszáradj nehogy megfázz. Ne aggódj nem fogok megfordulni.
- Rendben, de ha mégis leskelődni mersz, akkor meghalsz! – és így Ayame is levetette vizes pólóját és szoknyáját majd újra magára vette a pokrócot és leült a hátam mögé, szintén és akárcsak én neki ő is nekem hátat fordítva.
- Tudod Ayame azért én örülök, hogy a végén csak ketten jöttünk, mert így végre elmondhatom neked a valódi érzéseimet. Tudod, én már régóta többet érzek irántad, mint egyszerű barátság, pontosabban azóta mióta először jártam nálatok. De eddig nem volt elég bátorságom megkérdezni te viszont szeretsz-e vagy valaki mindig ott volt velünk. Lehet sok ez így egyszerre, éppen ezért nem várom el, hogy azonnal válaszolj. – erre Ayame, aki eddig a hátamnak dőlt felkelt.
* Ez gondolom egy normális reakció egy ilyen helyzetben. * Majd valami melegséget éreztem Ayame átölelt.
- Igen én is szeretlek!
Ez akkor boldogsággal töltött el engem és tényleg szóhoz sem tudtam jutni az örömtől csak annyit tudok csinálni, hogy gyengéden megfogom, kezeit melyekkel átölel. Percekig csak így voltunk majd végre újból megbírtam szólalni.
- Megfordulhatok?
- Nyugodtan. – megfordulok és én is átkarolom
- Gyönyörű vagy.
Ettől teljesen elpirult majd még szorosabban megölelem és végre megcsókoltam álmaim nőjét. A csók után hosszasan csak egymás karjaiban voltunk, egészen addig amíg meg száradtak a ruháink. Újból elfordultam, hogy Ayame felöltözhessen majd utána én is felöltöztem. Mivel idő közben már beesteledett megvacsoráztunk abból, ami megmaradt az ebédből, majd hátradőltem a fűben bal kezem pedig a fejem alá helyeztem. Ayame is hasonlóan cselekedett, de ő a vállamra helyezte a fejét. Ekkor azt kívántam bárcsak sose kelne fel a nap, bárcsak örökké tartana ez az este, ez a pillanat. Majd egy hosszas beszélgetésbe kezdtünk egészen addig, amíg el nem nyomott minket az állom.

   Reggel mikor felkeltem Ayame még mindig a vállra hajtott fejével, kezeivel pedig átkarolva aludt, nem volt szívem felkelteni ezért inkább óvatosan felemeltem kezét és maga mellé helyeztem. Majd aztán a vállamat ”szabadítottam ki” feje alól. Aztán halkan az erdőbe sétáltam, hogy egy kis gyümölcsöt keressek reggelire. Olyan fél órámba telt, amíg végre találtam néhány almafát, majd az egyikről leszedtem néhány darabot. Aztán visszaindultam, mikor megérkeztem szerelmem még mélyen aludt, letettem az almákat a hátizsákok mellé majd visszafeküdtem mellé és néztem milyen angyalian alszik, egészen addig, amíg egy kismadár csicsergése fel nem ébresztette.
- Jól aludtál?
- Ahm.. Köszönöm jól.
- Kérsz egy kis almát?
- Persze de mégis honnan? Ha jól emlékszem azt egyikünk sem hozott.
- Amíg aludtál elmentem és kerestem egy almafát.
Felkeltem és felsegítettem, ahogy egy úriember szokta, odamentünk a hátizsákokhoz és megettük azt a pár szem almát. Egy kicsit még maradtunk aztán elkezdtünk pakolni és visszaindultunk a faluba, persze kézen fogva. A faluban, akik ismertek minket mind megkérdezték mégis mi történt velünk, tegnap. Mi pedig mindenkinek csak ugyan azt tudtuk mondani.
- Csak bevallottuk egymásnak azt amit már régóta megakartunk mondani.
Mondanom sem kell sok ilyen beszélgetésben volt részünk, amíg hazakísértem Ayamét majd a bejárati ajtó előtt még egy utolsó csókot váltottunk.
- Szia! Akkor holnap találkozunk?
- Igen akkor holnap, Szia! Ja és üdvözlöm a szüleidet.
Majd hazasiettem, hogy elmondhassam szüleimnek is a jó hírt.

Az esetleges helyesírási hibákért és elírásokért, előre is elnézést kérek, a szöveg nagyját késő este írtam. 

Végre hazatérhettem Konohába egy újabb küldetés után, a Hokage irodájához siettem, jelentettem neki, majd hazaindultam. Az épületet elhagyva két utcával arrébb két számomra fontos embert pillantok meg, ahogy haladnak előttem, természetesen a csapattársaimról van szó.
* Nahát, milyen jól elvannak vétek lenne, ha nem lepném meg őket! * mosolygok magamban, majd halkan mögéjük lopódzom.  Mikor Ayame mögé érek, hátulról átkarolom majd, megpuszilom az arcát jobb oldalról. A csókom pedig viszonzásképp egy szép vörös tenyérlenyomatot kapok az arcomra jobb a lány jobb kéztől, aki a barátnőm, majd csak értetlenül nézem őt.
- Mégis hogy képzeled, hogy, a barátom előtt átkarolsz, aztán meg puszilgatsz! - Na, most már végképp, nem értettem semmit sem így felháborodva kértem számon. 
- Mégis miről beszélsz hisz én… - Ő a csapattársunk, akiről meséltem Atsushi! - vág szavamba Takeshi ami csak még nagyobb homályba taszított.
- Jaj, bocsi! Sajnálom, de semmire sem emlékszem a múltamból az utóbbi 10 évből.
- Miért mi történt veled, míg én távol voltam? – Kérdezem feltűnően jobban aggódva mintha csak egyszerű csapattárs lennék.
- Majd én elmagyarázom, gyere velem! Ayame, majd holnap találkozunk. Szia!
- Sziasztok!
- S-szia!
Elváltunk Ayamétól, majd amint négy szemközt tudtunk beszélni. Elkezdett mesélni.
- Nem sokkal az után, hogy elmentél Ayame elesett és csúnyán beütötte a fejét, amitől amnéziás lett.
- Oké, ezt még értem, de hogy lehet az, hogy téged hisz a barátjának helyettem.
- Mivel a kórházban azt mondták neki, hogy a barátja egy ninja , aki éppen küldetésen van és amint visszatér, biztos meglátogatja. Hát én és Kai sensei is egy küldetésen voltunk, de ezt te is tudod. Mikor vissza értünk hallottuk, hogy kórházba került. Így elmentünk hozzá, a doktor azt mondta ne okozzunk neki stresszt, mert talán így marad örökre. A kórterembe belépve pedig azt hitte, hogy én vagyok te, el akartam mondani neki hogy mi a helyzet, de féltem a reakciójától így inkább úgy döntöttem eljátszom a barátja szerepét és megpróbálom emlékeztetni a múltra.
- Az ”eljátszom” alatt ugye nem arra gondolsz, hogy kihasználod a helyzetet? – Támadom le kérdésemmel.
- Dehogy is, csak a kezét szoktam néha-néha megfogni, hogy fenntartsam benne a látszatot. - Mentegetőzik a fiú.
- Holnaptól majd én foglalkozok vele, velem több közös emléke van!
- Remélem, te nagyobb sikerrel jársz, mint én. Mivel elmondtam minden szükséges dolgot én megyek is. Helló!
- Szevasz!
Szétváltunk, majd hazamentem, gyorsan bedobtam magam az ágyba, de nem igazán tudtam aludni végig az járt a fejemben, hogyan kéne visszahozni Ayame emlékeit. Reggel a hosszú éjszaka miatt nem ép üdén, de kikelek az ágyamból, összeszedem magam és Ayaméhoz sietek. Mikor bekopogok hozzájuk az anyja jön köszönteni, mosolyogva legalábbis míg meg nem látja kinek nyit ajtót.
- Jó reg… Atsushi, hát te nem küldetésen vagy? - kérdezi aggodalmasan - A lányom most nincs jól, nem tenne jót, ha most találkoznál vele.
- Nem, tegnap értem haza. Nem kell félnie tegnap már találkoztam vele és Takeshivel, aki később mindenről beszámolt. Segíteni szeretnék neki emlékezni.
- Rendben, de most a kórházba, megy egy újabb kivizsgálásra.
- Majd elkísérem, úgy is szeretnék beszélni az orvosával. - A végszóra pedig Ayame is megérkezett.
- Köszi, de nem kell Takeshi azt mondta elkísér.
- Tegnap nem sokkal miután különváltunk behívatták egy újabb küldetés miatt. * Csak aztán össze ne fussunk vele a faluban. *
- Oh, legalább szólhatott volna. Akkor mégis szívesen venném a társaságod.
El is indultunk a kivizsgálásra, az időjárás kellemes volt, hűvös szellő járta az utcákat, a házak közti réseken átvilágító nap sugara pedig kellemes melegséget adott ezen a reggelen. Csak kettőnk közti csend volt az egyetlen rossz tényező, szerencsére ez nem tartott túl sokáig.
- Öhm … - És … - vágunk bele egymás szavába - Mi az, netán kérdezni szeretnél valamit?
- Igen, mégis mióta ismerjük egymást? Látszólag te nagyon törődsz velem, de nekem semmi emlékem sincs rólad. Takeshi pedig csak nagyon keveset beszélt rólad.
- Ez azért lehet, mert én olyan hét éve költözhettem ide, és az akadémián ismerkedtünk meg. Te osztályelső voltál legalábbis addig, míg meg nem jöttem, bár az igaz hogy jól megizzasztott, hogy téged megelőzzelek, szerencsére Takeshit ennél jóval könnyebb volt. - Nem túl hangosan, de egy jóízűt kacagunk, ami után én elmosolyodok. - Már megérte elkísérnem téged. Hisz halhattam a csodaszép hangod ismét nevetni.
- Szerencséd, hogy Takeshi nincs itt! Ha ezt meg hallotta volna, talán félre értette volna a dolgokat!
Erre az a kis jó kedvem is ami abból fakad, hogy hallgathatom és a mellette lehetek elszáll, vidám mosolyom helyett szomorú arckifejezéssel biccentem le a fejem, és haladok tovább mellette.
- Na, mi a baj talán rosszat mondtam? - Kérdezi a lány aggodalmasan és kissé zavarodottan, hisz nem tudja mi az igazság, így azt sem, hogy nem túl kellemes számomra azt hallani, hogy a barátunkra gondol úgy, mint ahogy rám kéne. De ezért nem is haragudhatok rá, hisz számára jelenleg így a természetes éppen ezért megpróbálok a régi vidám csapattárssá válni, aki voltam.
- Nem, nincs semmi gond! - Felveszek egy erőltetett mosolyt arcomra, úgy pillantok aggódó arcára.
 - Csak azon gondolkoztam van-e a közelben valami kellemes közös emlékünk! Talán ha legalább a helyszínt láthatnád, könnyebb lenne emlékezned.
- Ennyire szeretnéd, hogy emlékezzek a múltamra?
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igen! Azt is megmondom miért, szeretném, ha rólam is lenne egy rég emléked és ne csak mint egy hirtelen az életedbe csöppenő csapattársként emlékezz rám a jövőben.
- Az talán tényleg nem lenne rossz, mert félek veled kapcsolatban elfelejtettem egy igazán fontos dolgot.
Ennek hallatán nem bírok magammal, muszáj vagyok szorosan átölelni, szerető karjaimban tartani és el nem engedni. Ayame először csak értetlenül állt, de aztán ő is lassan gyengéden átkarolt majd magához szorított. Sajnos ez a kellemes felállás ebben a kusza helyzetben nem tartott túl soká, mikor a lány hirtelen eltaszított magától, látszott rajta, hogy most még jobban össze van zavarodva, hisz az esze azt diktálta Takeshit szereti, de talán a szíve már sejti, hogy engem.
- S- Sajnálom! Csak nagyon megörültem, hogy szeretnél emlékezni rám régebbről is és a hirtelen el fogó, öröm miatt muszáj voltam megölelni téged.
- Kérlek, menj el!  Tudom az utat a kórházba a falura még emlékszem.
- De megígérem, az édesanyádnak hogy elkísérlek!
- Kérlek! Most egyedül szeretnék maradni. - Majd a kórház irányába kezdett rohanni.
* Oh mit tettem, ha most még találkozik egy olyan valakivel aki, nem tud az állapotáról és feltesz egy rossz kérdést akár még ideg összeroppanást is kaphat! De ha utána megyek talán még jobban, felizgatom, úgyhogy jobb lenne titokban követni.
Hamar a zavarodott lány után sietek, majd amint a közelébe érek hol a tömegbe olvadva hol, mint egy zaklató egy-egy ház sarkából figyelem. Mire a kórházba jutunk, úgy tűnik már helyre tette magában a dolgokat és nem lenne szükséges követnem, de szeretnék beszélni az orvossal mit, lehetne tenni. Szerencsére az orvosra nem vár más páciens, így amint Ayame kijön tőle bemegyek hozzá és kikérem  az orvosi véleményét, arról hogy elmondhatnám-e neki az igazat. Sajnos a válasza nem túlkedvező, így letörve hagyom el az épületet. Hazafelé az utcán belefutok Takshibe, vagyis inkább ő lel rám.
- Helló Atsushi! Neked nem Ayaméval kéne lenni és a kórházban lenni?
- Ne is mond, úton odafelé beszélgetés mondott valami jót, ami után én nem bírtam megállni és átöleltem, erre ő is átölet, de aztán eltaszított magától majd egyedül indult a kórházba.
- És te hagytad?!
- Természetesen követtem, egészen az orvosig aztán amint kijött elmentem és megkérdeztem, elmondhatom e Ayaménak az igazat, arról hogy én vagyok a barátja és nem te…
Ekkor Takeshi elfehéredik, én pedig nem értem miért is, ezért megfordulok és a lány csak bámul egyenesen. Nem tűnik olyannak, mint aki mindjárt összeroppan, de mégsem éreztem megkönnyebbülést.
- M- Mégis, hogy hazudhattatok nekem?! Nem várjunk hisz nem csak ti tudtátok, hanem mindenki!
Na és ekkor, történt meg az, amitől féltünk, hirtelen megfordult és rohanni kezdett, mi természetesen utána eredtünk. A tömegben nehéz volt követni, de valahogy még sikerült, de aztán mikor kiért a faluból és az erdőbe rohant már még nehezebb volt követni, már a nyomait kellett keresnünk.
 - Takeshi te menny vissza és értesítsd a többieket, én tovább keresem! - Takeshi már vissza sem szólt egyből visszafordult, én pedig, ahogy a nyomokat követem, egyszer csak egy ismerős útvonalon találom magam. Innentől kezdve a nyomokat hanyagolva elindulok egy bizonyos helyre, egy rövidebb úton. Sajnos a rövidebb út néhány sűrűn nőtt szúrós növényzeten való átvágást jelent, de úgy tűnik megérte a rövidítés a rétre ahova érkeztem rövidesen Ayame is megérkezett.
- Atsushi te mégis, hogy kerülsz ide és mégis, hogy nézel ki? De mindegy is, hagy békén!
Majd újra próbál elrohanni, itt viszont nincs semmi, ami akadályozna, így a shusnin on jutsut használva gyorsan elé kerülök, próbál másfelé futni, de megragadom a kezét.
- Várj! Nem is akarod tudni honnan tudtam, hogy ide fogsz futni? - ügyet sem vetve rám próbál szabadulni - Tehát nem vagy kíváncsi, miért ilyem fontos neked ez a hely!
 Hangom kissé remeg , hisz még ez a hely sem izgatja, ami számomra a legkedvesebb hely a világon. De a hangom hallatán abba hagyja a szabadulásra való próbálkozást. Körbetekint, közben elengedem a kezét, amit le enged teste mellé majd pedig odafordul hozzám.
- Elmondanád? Sajnosa erre sem emlékszem. - Majd szomorúan lehajtja fejét a föld felé, valószínűleg már sejti miért is lehet ez a hely számunkra olyan fontos. Közelebb lépek hozzá majd jobb kezemmel felé nyúlok és megsimogatom az arcát, tekintete újra rám szegeződik.
- Hát persze, emiatt nem kell aggódnod annyiszor, mesélem el az itt történteket ahányszor csak szeretnéd. Elvégre itt vallottam bene neked először, hogy szeretlek, és te is itt mondtad ki, először hogy szeretsz. Számomra ez a hely adja a legszebb és legkedvesebb emlékeket és hogy te is iderohantál először azt jelzi számodra is ez volt a legfontosabb hely.
- De ha ilyen fontos vagyok számodra miért, nem mondtad el, hogy téged szerettelek és nem Takeshit.
- Szerinted nem akartam, még az orvosoddal is beszéltünk erről, de azt mondta, hogy egy ilyen hír akár sokkos állapotot is okozhat neked. Így mindenki játszotta a szerepét, még én is bármilyen nehéz is volt megállni, hogy átöleljelek úgy, mint azelőtt.
- És mi lett volna, ha sohasem hallak meg titeket és az emlékeim sem térnek vissza, hazudtatok volna örökké?
- Természetesen nem tettük volna, valamilyen módon újra megszerettettem volna magam újra elhoztalak volna ide sé újra bevallom, hogyan érzek irántad. - Ezek hallatán átkarol, majd magához szorít, és sírni kezd.
- Mégis miért mennél el értem ilyen messzire?
- Természetesen mert szeretlek, másért nem is lennék képes hasonlóra csakis érted, azért hogy újra a karjaimban tarthassalak, pont mint most.
Én is szorosan magamhoz ölelem. Letörlöm könnyeit majd leülünk pihenni sok volt neki ez így hirtelen, majd hamarosan vállamnak dőlve el is alszik. Hamarosan karjaimban tartva visszaindulok vele a faluba, hisz már mindenki nagyon aggódik. A hazaút jóval lassabb, mint az idevezető, de nem bánom. Mikor visszaérek vele Konohába haza viszem az anya otthon várta hátha keresés közben ő hazatérne. Lefektettem az ágyára majd, vártam mellette, a végén én is elszunnyadtam. Egy a kezemet simogató keze ébresztett álmomból.
- Emlékszem, mindenre!

Időbeli elhelyezés: Mielőtt még elhagynám Konohát, egy ninjuu faj felkutatásának érdekében.
Az ellenőrzést/értékelést Hidan elvállalta
 
Előző nap apám átadott nekem egy levelet, amit még a halott nagyapám írt pár éve. Akkor még nem is sejtettem, hogy olyan információ van benne, ami egy expedícióra sarkall mesebeli lények felkutatására. A levél elolvasása után hosszas gondolkodásba esetem, higgyek-e nagyapám szavaiban.  Végül döntésre jutottam és rászántam egy délutánt, hogy megtudjam van-e igazság alapja. Még aznap elmentem a könyvtárba és belevetettem magamat a könyvekbe. Szerencsére nem kellet keresgélem, azt a részleget, amire nekem volt szükségem. Az egyik alkalmazott elmondta merre találom. Végül órákon át csak a könyveket nyálaztam, amikor késő délután az öreg portás bácsika oda nem hozott hozzám egy könyvet.  Az” Ao Guang nyomában” nevet viseli. Végül ez a könyv elérte azt, amit nagyapám akart és rászántam magam a sárkányok keresésére. De a legfontosabb dolog, amit a könyv magában rejtett volna már nem volt benne. Egy térkép, ami az élőhelyükre vezetett volna. Helyette egy rímes rejtvényt olvashattam. Szerencsére még akkor sikerült megfejtenem és megtaláltam a térkép lenyomatát nagyapám sírjánál.  Így már majdnem minden megvolt, ahhoz hogy útra kellhessek. Már csak egy engedély kellet, hogy átléphessek az országhatárokon. Másnap el is mentem a hokagéhoz ez ügyben. Szerencsére azt mondták egy max két nap alatt meglesz. Aznap végig csak egy világtérképet vizsgálgattam és próbáltam leszűkíteni a keresési területet. Mert azon a helyen, ahol a térkép  x el jelöli a sárkányok lelőhelyét rengeteg sziget van. És nem tudni melyik is az övék. A leszűkítésben szerepet játszik az, hogy melyik szigetet lakják emberek, és hogy mely szigetek vannak közel egymáshoz. Mert a leírásban a sziget magányosan fekszik a tengeren. Így a felkutatandó szigetek száma jelentősen lecsökkent. De persze a világ nagy és nincs minden része felfedezve még.
 
Aznap éjjel nem is nagyon tudtam aludni. Túl sok mindenen kezdtem agyalni az utazás miatt, de főleg azért, mert távol leszek egy bizonyos személytől.­
* Vajon meddig leszek távol? Lehet, hogy van egy térképem, de még így is sokáig fog tartani az út.  És azt sem lehet tudni, hogy mennyire pontos. A tengeren való kutatás is bele telhet, majd némi időbe. Nem az zavar, hogy távol leszek a falutól. Hanem, hogy nem leszek Ayame közelében. Mit kéne tennem? Talán ne mennyek vagy vigyem magammal? Tudom, ha elhívnám, igent mondana. De mégis mit tudnék neki ígérni: „Ha velem tartasz, egy kitudja milyen hosszú, utazás után talán találunk egy szigetet, amit sárkányok laknak.” Ezt nem tehetem meg vele, nem szakíthatom el a családjától és a barátaitól. Nagyapámnak pedig tartozok annyival, hogy tényleg felkutatom a sárkányokat. Tudatnom kell Ayaméval, hogy számomra ő a legfontosabb még akkor is, ha távol leszek.
Végül valahogy nagy nehezen sikerült elaludnom. Mindössze néhány órát aludtam csak. De reggel mikor felkeltem, már tudtam mit kell tennem, vagyis inkább éreztem. Úgy döntöttem megteszem azt, amire már régóta készülök. Kikeltem az ágyamból, majd az íróasztalomhoz mentem. Leültem az előtte lévő székre, majd kivettem a felső fiók, hátuljából egy apró fadobozt. Amit kitettem az asztalra.
- Úgy tűnik itt az idő!
Egy rövid ideig, csak figyeltem az apró dobozt, majd végül eltökéltem magam. Felöltöztem, majd a fürdőbe siettem, hogy átessek a reggeli tisztálkodáson. Utána az apró dobozzal a zsebemben az utcára siettem. Első utam, a Yamanaka virágboltba vezetett, olyan korán volt még, hogy nyitás után pár perccel már ott is voltam. Vettem egy csokor vörös rózsát, majd tovább is állok. Innen egyenesen Ayaméhoz mentem, hogy még mielőtt felébred, ott lehessek mellette. Az oda úton csak az járt a fejemben, hogy mégis mit kellene majd mondanom. Megannyi szöveg megfogalmazódott bennem, de nem tudtam választani közülük. Végül aztán elértem a házukhoz. Becsöngettem, majd vártam. Vártam azt remélve, hogy majd az anyja vagy az apja nyit, majd ajtót nekem.  Fél perc sem telik el és az ajtó kilincse már le is nyomódik és lassan elkezd befelé nyílni a bejárati ajtó. Még csak pár centire kinyílt, de egy kíváncsi zöld szempár, már ki is kukucskál mögüle.  Ekkor megnyugodtam, mert tudtam, hogy az anya van az ajtóban. Amikor ő is meglát, már gyorsabban is nyitja az ajtót.
- Nahát! Szia Atsushi, gyere beljebb! Mi hozott ide ilyen korán? Jaj várj hisz nem is hozzánk jöttél! Ayame gyere, itt van az udvarlód!
Ahogy ezt meghallottam kicsit elszomorodtam, hogy nem lehettem ott mellette, amikor felkelt.
- Jó reggelt! Igazából azért jöttem, hogy kérdezzek valamit a lányától és azt reméltem, hogy még azelőtt érek ide, hogy fölébredne.
Válaszolok kicsit csalódottan miközben bemegyek. Majd megállok a lépcső előtt. Látszik rajtam, hogy egy kicsit ideges vagyok. Így Etsuko asszony féltően rám tekint. Végül meglátja hátam mögött a rózsákat, amitől ő meg is nyugszik, majd elmegy a konyhába. Ayame pedig, mintha csak ara várt volna, hogy az anyja elmenjen mellőlem, már jött is le az emeletről. Bár inkább mondanám, csak egy véletlen egybeesésnek. Ahogy halad lefelé, igyekszem, hátam mögött rejtve tartani a csokrot, talán sikerrel. Mikor aztán leér, átnyújtom neki a rózsacsokrot.
- Már régóta készülök erre!
Mondom neki miközben fél térde ereszkedek és előveszem az aprócska fadobozt, majd ahogy felé tartom felnyitom. Egy szerényebb megmunkálású aranygyűrű, a közepén egy gyémánttal(így néz ki). Közben pedig elfelejtettem minden szöveget, amit csak kitaláltam az idejövetelem közben. Így ott helyben fogalmaztam meg a szavakat.
- Ayame lennél az a nő, aki hozzámegy egy fiatal geninhez? Akit ezzel a világ legszerencsésebb és egyben legboldogabb férfijává tennél!
Talán nem ez a világ legromantikusabb szövege, de Ayame a hallottaktól rögvest el is pirul, ami számomra csak még szebbé teszi őt. S bár általában ilyenkor semmi más érzés nem szokott elfogni, most viszont, minden egyes csendben töltött pillanat egy örökkévalóságnak élek meg. Ami engem is csak még idegesebbé tesz. Végül Ayame angyali ajakit elhagyja a válasz, egy a fülemnek mámorít hangon.
- Igen! Igen hozzád megyek!
A szívem eme néhány szó hallatán még hevesebben kezdett zakatolni. Közben ő lassan odanyújtja nekem kezét, melyre ráhúzom a gyűrűt, majd kezet csókolok neki. Aztán ahogy felállok közelebb lépünk egymáshoz és megcsókolom. Mézédes ajkáról minden csók édes, de a mostani valami különösképpen az volt. Képes lettem volna akár egész nap őt ölelni és csókolni. De egyszer minden jó dolognak vége, bár ezt újra lehet még kezdeni bármikor.
- Ezeket gyorsan vízbe teszem. Gyere!
Majd a kezemet fogva, magával húzott a konyhába, a hol a szülei, már nagyon vártak minket. Rögvest gratulálta is nekünk. Engem egyből le is ültettek az asztalhoz, majd Ayame is csatlakozott hozzánk, miután egy vázába betette a csokrot. Jövendőbeli apósom, elővette legjobb szakéját, majd koccintottunk egyet. Majd olyan kérdésekkel kezdtek bombázni minket, van-e bármelyikünknek is elképzelése arról, hogy legalább mikor legyen az esküvő. Természetesen erre egyikünk sem tudott válaszolni ilyen hirtelen. Így ez a beszélgetés hamar új mederbe terelődött. Végül elmondtam nekik azt is, hogy rövid időre el szeretném hagyni a falut. Mit is mondhatnék ezzel is sikerült meglepnem őket, talán még jobban is, mint a lánykéréssel. Elvégre az már rég benne volt a pakliban. Szerencsére mindhárman jól fogadták és megértették, hogy nem csak egy esetleges szerződés miatt csinálom. Még eltöltünk egy kis időt Ayame szüleinek a társaságában, de utána átmegyünk hozzánk, hogy az én szüleimmel is tudassuk a jó hírt. Elvégre ők sem tudtak arról mire készülök. Amikor nekik is elmondtuk, hogy megkértem a kezét. Nagyon megörültek neki, hogy végre benőtt a fiuk feje lágya és bátorságot vett magán, hogy kinyissa a száját. Pár órával később, délután kopogtatnak az ajtónkon.
 
A kopogás hallatán anyám már indult is a bejárati ajtóhoz. Egy percig sem tartott, amíg visszajött a nappaliba hozzánk. De már a kezében egy borítékot tartott, amit egyből oda is adott nekem. Tudtam, hogy mivel kapcsolatos az, ami benne van csak azt nem, hogy jó vagy rossz hírt fognak benne közölni. Bár jelenleg most az is kérdéses mi számít jónak és mi rossznak. Egyrészt, ha az engedélyt megkaptam, akkor ténylegesen megbizonyosodhatok nagyapám igazában, de akkor itt kell hagynom Ayamét. Viszont, ha nem engednek, akkor nem tudom meg az igazságot. Ennek tudatában nehezemre esett kinyitni a levelet, csak tartom magam előtt. Végül Ayame közelebb hajol hozzám és halkan így szól:
- Bármi álljon is benne nem lesz semmi baj!
Majd kiveszi kezemből a borítékot és a ragasztás mentén felszakítja. Kihúzza belőle a papírt, majd mosolyogva felém mutatja.
-  Látod jó hírek, elengednek!
Ahogy ránéztem tudtam, hogy mosolya őszinte. De azt is tudtam, legbelül neki is rossz, hogy elkell mennem.  Így viszont a mai nap minden közösen töltött pillanatát még jobban kiélveztük. Mert nem tudtuk mennyi időbe fog telni mire újra találkozunk. Az éjszakát nálam töltöttük, reggel pedig egészen a falu bejáratáig kísért.
- Megint egy küldetésre mentek?
Kérdezi tőlünk a kapuőr, ahogy látja a hátizsákomat.
- Nem most csak én megyek! Ayame csak elkísér.
Majd odasétáltam az őrhöz és átnyújtottam neki az engedélyemet. Ahogy átveszi figyelmesen el is olvassa. Majd miközben visszaadja csak biccent egyet a fejével, hogy jelezze minden rendben. Utána visszamentem Ayaméhoz, hogy elbúcsúzzunk.
- Most csak eddig jöhettem veled.
Mondja kicsit szomorúan. Mire én lassan arcához emelem a kezem.
- Nem lesz semmi baj. Igyekszem vissza hozzád! Hogy mihamarabb megkezdhessük a közös életünket.
- Akkor ne várass sokáig!  És ami a legfontosabb épségben térj haza!
- Úgy lesz!
Majd ezt követően búcsúcsókot csentem ajkáról. Miközben hosszasan csókoltam, szorosan magamhoz öleltem. A búcsúzkodás után útnak indultam a Szél országába.