Kitsune Haruka

**Kitsune Haruka** Csüt. Szept. 25 2014, 19:58

/ Öhm, hát nem vagyok biztos benne, hogy ez így jó, de remélem elfogadjátok ^^ Igazából egyáltalán nem ilyet akartam, de ez lett belőle, Gomen ^^ /

Ne legyél olyan, mint én!

Az utam, amit eddig bejártam, sötét volt, porral és vérrel szennyezve, halállal és bosszúval fűszerezve, mely lassan a lelkembe égett, s egész lényemet megváltoztatta, s ez idáig azt hittem...nincsen kiút. A találkozásom egy bizonyos Yao nevezetű emberrel úgy tűnik végzetesnek bizonyult, mármint ha az életemet szövő vékonyka fonálra gondolok, mely ezek után hirtelen egyre gyorsabban, s gyorsabban szőtt számomra új érzelmeket, új világot látok most, s akkor... Akkoriban a látásmódom egy valamire vetült ki, arra hogy erős legyek, s csupán egyetlen ember életének kioltása érdekelt. Most..más vagyok...nem mondom, hogy egészen megváltoztam, azt sem, hogy a bosszúm elfeledtem, de...megváltoztam, több dolgot látok, hála a Yaonak, amiért ide hozott, s hála...Kumogakurének, amiért a falai közzé fogadott. Most egy szökött ninjából városi shinobi válik, de a belső változások olyankor nem ütköznek ki a való életben annyira, mint szeretnénk...

Úgy döntöttem, ma újra nekileselkedek egy kis ismerkedésnek, viszonylag szép napra ébredtünk, de Yao ismét nem volt otthon ma reggel: Huh...Istenem, mégis milyen bolt lesz ebből...ha nincsen eladó, vevő sem lesz... - Sóhajtottam egyet, miközben lassan kiléptem a házunk ajtaján, mely sem új, sem régi nem volt, mégis valami halk kis nyikorgást adott ki, amikor becsaptam magam után.
Ahogy elindultam Kumogakure utcáin, a szél lágyan kapdosta föl hajam rövidke tincseit, s úgy játszadozott vele mint egy kisgyermek az első játékával...hol erre, hol arra csavargatta, így rövid időn belül a külsőm jelentős változáson ment át, bár nem így terveztem , hogy észrevegyenek a helyiek, sőt inkább egyáltalán nem akartam feltűnést kelteni, de sikerült...Nem mintha érdekelne a külsőm, de ez már sok volt...igyekeztem a lehető összes módon vissza állítani a fejemet eredeti külsejére, s ez azt hiszem lassan sikerült is, bár ekkor már elég megfigyelőm volt, így hamar szedtem is a sátorfámat és tovább indultam, minél messzebb attól az utcától, befordultam ez első szembejövő sarkon, majd a következőn is. Hátha így már nem leszek a figyelő szemek középpontjában...egyáltalán nem szerettem így központban lenni, meg amúgy sem, inkább maradok háttérben, csupán a harcok folyamán volt szándékomban előtérben lenni, mivel a hátul lévők kimaradnak a legjobb részből, s semmit sem fejlődnek. Olyankor inkább támadok elsőnek, na de ez egy másik téma, inkább folytatom az utam, mielőtt ismét ádáz pillantások kereszttüzében találom magam.
Az utcán annyira nyüzsögtek, bár tény, hogy a nap magasan fent járt , talán dél körüli idő lehet, s ekkor nem csoda, hogy mindenki a napi teendőit végzi, az árusok, mind igyekeznek a legjobbat kihozni magukból, s az áruikat szinte rátukmálják a vevőkre, némely azt hiszem hozzám is szólt, de nem nagyon figyeltem, legalább is úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Nem akartam semmilyen konfliktusba kerülni velük, úgyis csak az idegeim morzsolták volna fel. Lassan kikerültem a kisebb üzletek által uralt birodalomból, s ekkor nagy gyerekzsivaj csapta meg a fülem, de mégis, olyan hang volt mintha kemény munkában lennének..nem kérdés hová keveredtem, tőlem nem messze lehetett a Kumogakurei Ninja Akadémia, melynek falai között képezték az új generációt, bár ez nem igazán érdekelt, az én iskolás éveim szörnyűek voltak, s pont ezért úgy terveztem, hogy bármilyen reakció nélkül csupán elsétálok mellette, nem figyelve a kiszűrődő hangokra. De valami mégiscsak megcsapta a fülem, ismerős hangok voltak...szavak, melyek régen engem illettek...olyanok, melyeket egy magányos, zárkózott ember kaphat meg csupán...csakis az akit nem fogadnak el a társai. S ezen szavak mögött rejlik valaki, valaki akinek célozzák őket...Egy pillanatra megálltam, s talán egy másodpercig elgondolkoztam azon, hogy belessek-e, s akarom-e látni ki az, akinek a sorsa némileg hasonló az enyémhez, de végül is nem tettem semmit, tovább akartam indulni, ám ekkor valaki érezhetően nagy sebességgel csapódott az oldalamba, pontosan az akadémia kijáratának irányából, majd egy hirtelen pillantást vetettünk egymásra, egy kölyök volt, szemeiből pedig szinte óriás könnycseppek hullottak, az arca egészen aranyos volt, hosszú ébenfekete haja pedig csupán kiemelte fehér, halovány bőrét. Egészen különc volt, legalább is külsőre eléggé eltért az itteni emberektől, pont mint jómagam, hiszen én sem itt születtem, s ez meg is látszott a külsőmön, azt hiszem...
Nem tudom, mit láthatott rajtam, s milyen benyomást tettem rá, de hamar elkapta a fejét és elrohant , el az akadémia falaitól, messzire sietett. Ahogy láttam ő lehetett az, akit azok a sértő szavak értek, s talán ez volt az a pillanat, amikor már nem bírta tovább. Annyira emlékeztet arra az énre, amikor én is akadémiai tanuló voltam, régen, még Konoha falai között, s az amit akkor éreztem, talán valahol, ha egy egészen kicsit is, de olyan volt mint most az övé. Egy kicsiny részem utána akart menni, de nem vagyok az, az ember, aki ezt teszi, ezt mondtam magamnak, én nem vagyok olyan, aki majd babusgatja őt...mégis talán csak félek attól hogy ismét átéljem azt, amit akkor...hogy az emlékek feltörjenek...nem akarok ismét megbirkózni velük: Inkább...feladom? - Kullogtam tovább, lassan, próbáltam kitörölni az imént látottakat, s folytatni a városnézést, az ismerkedést, ami részben sikerült is, egészen elrohant az idő... délután szemügyre vettem az egész falut, bár ekkor már sietősebb léptekkel. Láttam a fényes Raikage palotáját, mely mostantól az én védelmem alatt is áll, s a tömérdek embert, akik mind ide tartoznak, a kovácsot, aki folyamatosan dolgozik, a ramen-t felszolgáló bódé tulaját, ahogyan igyekezve sürög forog kiszolgálni a vevőket, vagy a kórház falait, ahol már magam is megfordultam egyszer..bár nem terveztem, hogy ott zárom az első körültekintésemet a faluban, mégis sikerült, s ez az oka, hogy most itt vagyok, s ismét nekivágtam .
A nap lenyugvóban, s bár nézelődtem, s igyekeztem megismerni a falut, bennem valahol még mindig motoszkált az a kölyök... s a könnyei, vajon még mindig hullanak, mintha csak eleredt volna egy hűvös nyári zápor, mely elmos mindet... : Áh, a fenébe is, miért zavar ennyire az a kölyök... Nem értem. - Motyogtam, miközben lassan leszállt a szürkület, s vissza indultam a boltba, mely nyugalmat ad éjszakára, s talán már Yao is visszaért, s megtudhatom merre járt már megint. A haza utam már eseménymentesnek bizonyult, s ismét láttam magam előtt az ajtót, mely elválasztott a külvilágtól, s melyről tudtam, hogy ha kinyitom ismét nyöszörögni fog, mint reggel, amikor becsaptam magam után. Kezeim lassan a kilincsre csúsztak, s elfordítottam a zárat, egyetlen erős mozdulattal rántottam meg, de nem adott hangot: Miért nem nyöszörög? Talán megcsinálta Yao? - Tanakodtam, s éppen beléptem volna, amikor valamilyen halk szipogásra figyeltem fel, ami olyan közelinek hangzott, meglepettem fordultam vissza, de mögöttem semmit sem láttam, nem akartam bajt magamnak, de mégis tudni akartam mi az...ismét bevágtam az ajtót magam mögött, ami erre megint kiadta az a fura nyikorgást: Nem csinálta meg! Miért is gondoltam hülyeségeket? - Tettem pár lépést előre, hogy bekukkancsak a ház mellett lévő kis résbe, ahol meglátásom szerint nem férne el egy ember, de feltételeztem, hogy egy macska, vagy kutya is kiadhatta ezt a vékony kis hangot, így ellenőríztem . Lassan léptem oda, hiszen ha valami állatka akkor elég könnyű elijeszteni, bár nem tudom merre futhatna onnan, de amikor szemeim oda fordultak, nem azt láttam, amire számítottam...nem állat volt, ő volt az...a kölyök, aki akkor belém ütközött, majd elrohant, a fehér bőrű, fekete hajú kis szélvész, akinek mostanra szemei kivörösödtek a sírástól: Vajon azóta itt sír?

Könnyei még mindig hatalmasak voltak, s úgy nézett ki, mintha képtelen lenne abbahagyni. Pont úgy festett, mint én régen...képe voltam átérezni azt, amit ő érezhetett, s bár ez távol áll tőlem, mégis segíteni akartam abban, hogy az élete ne alakulhasson úgy, mint az enyém...bár fogalmam sem volt mit tehetnék, mégis valahogy vettem a bátorságot hogy lehajoljak, s felé nyújtsam a kezem, mivel a kis lyukba én nem fértem volna be...mosolyt nem próbáltam erőltetni az arcomra, mert az valószínűleg az én esetemben inkább lett volna ijesztő, mint megnyugtató...Nem vártam, hogy azonnal az ölembe fog ugrani, de azt sem, hogy teljesen figyelmen kívül hagy majd. Talán félt, vagy észre sem vette, hogy ott vagyok, ezért úgy gondoltam lassan talán mondanom kellene valamit, mert így sosem jutunk előre.
- Öhm...Jól vagy? - Mondtam, egy kicsit talán furcsa hanglejtéssel, de ha minden jól megy veszi az adást, hogy hozzá próbáltam szólni. - Nem jössz ki onnan? - Folytattam, mire lassan felemelte a fejét, s ismét rám nézett. A fehér kis arcát már egészen eláztatták a könnyek, a haja kicsit a szemébe lógott, s a szempillái egészen átázva csillantak meg a fényben. - Gyere és mássz ki onnan! - Szóltam rá erélyesebben, amikor végre megmozdult...apró lábaira állt, s hamar előttem termett.
- Elnézést! - Mormogta, de elég halkan, alig halható vékony hangon.
- Miért szekálnak? - Tértem rá a lényegre, bár nem terveztem , hogy kíváncsiskodom, mégis egyik mondat jött a másik után. - Veled találkoztam az Akadémiánál is, nem? Utálsz oda járni? - Csúszott ki a számon, mire felkapta a fejét, s mintha megint sírásra állt volta, de mégis megszólalt.
- Nem utálok. Csak...ők valamiért nem szeretnek engem. - Mondta, miközben egy apró könnycsepp ismét legördült az arcán.
- Miért utálnak? Mit tettél? - Hajoltam le hozzá.
- Semmit, csak az apám elárulta a társát egy küldetésen, és ezért engem és anyát nem szeretnek itt. - Mondta, miközben könnyeivel küszködött. Bár a helyzete más mint az enyém volt akkoriban, mégis..valahol hasonló...a társai kiközösítik, a faluja nem fogadja el...ez előbb utóbb oda vezet, ahová én is kilyukadtam, nekem szerencsém volt, de neki is az lesz? Talál majd valaki, aki nem hagyja elveszni? Behunytam a szeme, majd nagyot sóhajtottam: - Gyere haza kísérlek! - A kölyök nagy szemekkel rám nézett, majd bólintott egyet, s elindultunk. Lassan haladtunk, s egyre inkább besötétedett, miközben beszélgettünk, elfogott egy furcsa érzés, mintha baj közelegne, de itt vagyunk a falu szívében, mi baj lehetne?
- Egyébként, hogy hívnak? - Próbáltam közeledni hozzá, úgy tűnik ma nem vagyok önmagam, túl kedves vagyok...
- Rin! - Jelentette ki, majd vissza kérdezett. - És téged?
- Haruka, de hívj csak Harunak, Rin. - Folytattam, de: Miért vagyok ilyen szörnyen kedves vele...Ch.
- Haru-chan. - Mondta, majd elmosolyodott. - Kedves neved van. - Folytatta, amire nem igazán tudtam mit mondani, láthatóan nem jó emberismerő...én, mint kedves ember...lehetetlen, ennyire nincsen senkije, hogy bennem látja a kedvességet?
Miközben egyre inkább összemelegedtünk, mondhatni kezdett megszokni engem, a furcsa érzés csak nőtt, minden érzékszervem kiélesedett: Mégis mi a bajom? - Kérdeztem magamban, amikor valami furcsa zizegő hangot hallottam egy közeli fa irányából, figyelmem rá szegeződött, s mintha Rin-chan is megijedt volna , amit talán az én hirtelen reakcióm váltott ki.
A fa árnyékából 3 kicsit idősebb kölyök lépett elő, valószínűleg az akadémiára járnak, de ezt nem tudhatom biztosra.
- Rin! - Kiáltott oda a középen álló. - Gyere ide! - Nevettek, Rin, pedig előttem állt, törékeny testével,s mintha megrezzent volna egy pillanatra. Én lassan előrébb léptem, egészen addig, míg mellé kerültem, arcán pedig félelem tükröződött vissza.
- Ne félj! - Mondtam halkan, mintha csak neki suttogtam volna. Majd eléggé morcot arccal tekintettem magam elé. Mintha bármelyik percben elszabadulhatna a pokol. Rin nem mondott semmit, nem is mozdult, mintha megfagyott volna.
- Nem hallottad, gyere már! - Folytatták, egyre agresszívabban.
- Nem megy, mi dolgotok vele?! - Válaszoltam, mire végre Rin is felkapta a fejét, s rám nézett. Szemei csillogtak, mintha csak valami istenség lennék, én legalább is így éreztem abból, ahogyan rám tekintett...
-Mit mondtál? Semmi közöd hozzá...Néha..szoktunk játszadozni, ugye Rin-chan? - Érkezett a válasz a túloldalról, s Rin, mintha remegett volna ennek hallatára, ami egyértelműen semmi jóra nem utalt. Úgy tűnt nem tudták felmérni ki is vagyok, láthatták, hogy shinobi vagyok, hiszen fejpántot viseltem, s ők mégis így mernek viselkedni...ezt nem fogom sokáig eltűrni nekik, ráadásul amit Rinnel művelnek...

Az egyikőjük lassan a zsebébe nyúlt, s egy shurikent húzott elő, majd hevesen indult meg az irányunkba. Hamar követte őt a két másik kölyök is, Rin pedig ismét összerezzent, láthatóan ötlete sem volt, hogy mit tegyen... csak állt, s várta, hogy lecsapjanak, de én nem! Doton: Tsuchi Bunshin no Jutsu , S egy földklón máris Rin előtt termett, s azonnal előre indult. Mivel csak tanulók, esélyük sincsen ellenem, ezért egyetlen földklón bőven elég lesz ahoz, hogy elintézze őket, nem bántok kölyköket, de ezt nem a saját kezemmel teszem, s nem is igazán bántottam őket, csupán lefegyvereztem, ez egy klónnak is semmiség volt, s a shurikenek földre eső hangja élesen csendült meg a sötétség csendjében. A három ifjú támadó pedig megriadt szemmel figyelte, hogy mi is történt.
- Most pedig gyorsan kotródjatok a szeme elől! - Szólaltam fel, amivel kicsit magukhoz térve máris sietve távoztak.
Rin pedig hírtelen megkönnyebbülve sóhajtott fel, kicinyke kezeit összeszorítva, majd az egyik a ruhám oldalába biggyesztette, s kicsit könnyes szemeivel nézett fel az arcomra, majd rám mosolygott.
- Köszönöm! - Mondta vékonyka hangján. S valamiért azt éreztem, hogy meg kell őt védenem attól az úttól, amit én már bejártam, meg kell védenem attól, hogy elvesszen a sötétségben...
Lassan haza értünk, s úgy éreztem egy két szót még mondanom kell neki, mielőtt elválnak útjaink.
- Rin, tőlük többet nem kell félned és mástól sem, ha baj van, szólj nekem, rendben? - mondtam, s belül csodálkoztam önmagamon, sosem tettem még ilyen ígéretet senkinek, s most miért is teszek? Meg akarom védeni, de...jó lesz ez így?
- Rendben. - Mosolyodott el. - Köszönöm Haru-chan, szia. - Sietett be az édesanyjához, aki már minden bizonnyal nagyon aggódott miatta, remélem ezzel már, változtattam a sorsán...most már rendben lesz...

Lassan pedig én is vissza battyogok az otthonomba!

- Vajon az, az ajtó még mindig nyikorogni fog?

Deidara Szomb. Okt. 04 2014, 11:26

Nos mindenképpen dicséretes, hogy érzelem- és nem harc- vagy történetközpontú élményt írtál. Ettől függetlenül lehetett volna kicsit részletesebb az a rövid ütközet, valamint akadt néhány elgépelési hiba is. +9 chakraponttal jutalmazlak.

**Kitsune Haruka** Szer. Dec. 26 2018, 17:46

Halovány, pislákoló fény terítette be a tájat, mely számomra, mint egy fényt derített az igazságra... olyasmi búj elő a sötétből, s tört a halovány fény felé, mely azt hittem már a feledés homályába csúszott. Évek teltek el, mialatt nem fedte fel magát, s csak rejtőzött, a ködben, mely lelkem peremét súrolta...a köd, mely valójában, talán mindig is ott rejtett magába. S, talán mindvégig én voltam az, aki a ködben , egy elázott sarokban kuporgott...
~ Mióta befogadtak, s itt maradtam azzal az alakkal, kivel a sors, mintegy fortélyként hozott össze, s amolyan pót szülő lett a számomra...tanított, s nevelt...a mesteremmé vált, kit követtem...Igen, azóta...úgy érzem szemeim köd burkolja, s mintha látásom is zavarosabb lenne. ~ Furcsa érzésem, van, miközben egy magasabb hegy oldaláról nézek szét a tájon, melyet végtelennek tűnő kövek fednek, s hátam megvetem egy apróbb, egészen durva szőrzetű róka bordáinak hajlatában. Kit, még csak nemrég ismertem meg, de mintha máris ő lenne az, akivel eggyé válhat az utunk. De, hogyan is volt mindez ? Talán, tudni szeretnéd, miként jutottam ide... az egész, egy hasonló, borongós reggelen indult...

A róka szökése

Ismét a szörnyű ágyamban találtam magam, egy újabb reggelre ébredve, s mint az lenni szokott, kényelmetlenül puha volt. Szokatlanul ölelő, s kellemes, mely bár távol állt tőlem...s, most mintha lassan megszoknám. ~ Kivé válok? ~ Tettem fel magamnak minden egyes reggel a kérést, miközben nap, mint nap, percről percre, jobban, s jobban beilleszkedtem egy számomra szokatlan környezetbe, mely egyszerűen körülvett engem. S mely néha, fojtóan ragaszkodó volt...
Miután kikeltem az ágyból, s magamra öltöttem, szokványos, már igencsak mindennapinak mondható öltözetem, lassan lépdeltem lefelé a lépcsőn, melyen mindig, pontosan félúton, megcsapott a palacsinta illat, s körbe lengte a vékonyka falakat. Egy pillanatra behunytam szemeim, s kisebb, halk szipogással próbáltam belélegezni azt, mely így mintha furcsán lejjebb hatolt volna annál, mint ami szabályos volt. Mintha éreztem volna, hogy elönti a testem valamiféle öröm, hogy ismét érezhetem...s, ez volt az, mely talán az első lökést adta a tetteimhez, de erről majd később beszélünk...
Leértem a lépcsőn, s az az ember ott várt, Yao, az ember aki idehozott engem, s furcsa tekintettel , a palacsinta sütésére fókuszált. Minden reggel kissé megfáradt arccal, de tovább folytatta tetteit, melyek folyásába, bár magam sem tudom, hogyan de bele kerültem. Egy vándor shinobi, ki otthont talált ebben a helybe, de vajon számomra is otthon lehet? ~ Nem csupán illúzió, ugye? ~ Kérdeztem magamtól, miközben a sziruptól fröcsögő palacsinta első falatja elérte a nyelvemen fekvő ízlelőbimbók tetejét, s mint egy apró villám, mely a szelek szárnyán cikázik, jutott el az édes, már már mézes íz a tudatomig. Gyűlöltem, ezt az émelyítő cukormázat, de hozzám nem méltóan, minden reggel , folyamatosan elfogyasztottam, s nem szóltam arról, hogy nem szeretem. Betömtem, majd szó nélkül álltam tovább, s lépteim ki vezettek eme bűnös helyről, mely elnyomott engem...mely megváltoztatott, s mely szinte fogolyként dédelgette lelkem. Mely elrejtette azt, aki én vagyok... az állatot, mely bennem él...
Amint kiértem, s belélegeztem a szabad levegő első cseppjét, mintha máris egy kissé szabadabb lettem volna, s a köd, ha minimálisan is, oszlásnak indult bennem, de csak egy darabig, míg meg nem jelent az, ki a ködöt ismét rám vetette.
Volt egy idegesítő csapattársam, kint érkezésemkor osztottak ki mellém, s sajnos mindig a nyakamon volt, ha küldetésre, vagy egyéb hivatalos helyre vezetett utam. A neve Natsu volt, de valahogy nem került közel hozzám, mégis nem nyúlhattam hozzá, s nem taszíthattam el magamtól, ha itt akarok maradni. ~ De ezt akarom? ~ Villant be, egy parányi hang a fejemben, mintha csak valahol egész mélyen , kísértetként szólított volna, elvont perceimben.
- Jössz már? - Szólalt meg társam, miközben rám várt a falu szélén, s lépteim lassan oda vezettek, miközben itt fecsegek.
- Ja... - Válaszoltam , mire máris megérkezett a mellénk kirendelt vezető, s küldetésre indultunk...nem volt új, vagy veszélyes...csak egy amolyan átlagos nap, mint napos...
Ezzel indult a legtöbb reggelem, s ezzel indult a mai is. Osonás a fák között, keresgélés...semmi érdekes. Sőt érdektelen küldetések sorozata, mely egyre inkább monotonizálta számomra a napokat...Sosem volt a céljaim között, hogy letelepedjek...sosem volt ez az álmom. ~ Akkor mit csinálsz itt? Engedj fel... ~ Szólalt meg ismét egy hang bennem, mely szinte visszhangként terítette be a bennem tátongó űrt. ~ Engedj fel...Eng..Eng...Engedj fel... ~ szólt, a visszhang...majd megszűnt.
Ez kb. egy hónapja kezdődött, amikor ismét hallani kezdtem egy hangot, de nem olyan volt mint a korábbiak. Nem biztatott, sötét tettekre...mindig csak kérdezett. Egyetlen kérdést ismételt... ~ Mit csinálsz itt? ~ Ez volt az, néha különböző szavakkal, de a lényege mindig ez volt. Egy hónap elteltével már, én is kételkedtem önmagamban, s kezdtem elgondolkozni a hangon, mely talán én vagyok?
Van valami bennem, aki nem elégszik meg ezzel a helyzettel, vagy ezzel a hellyel, s egy idő után, a hangok sűrűsödtek... a napok monotonitása folytatódott, s arra jutottam ez a hang, ez is én vagyok...talán lelkiismeret...talán az őrületem, egy új kiadása...talán valami új, mely bennem született, vagy talán én magam vagyok az árnyékból, aki nem bírja tovább ezt az életet élni. De olyasmit is éreztem mellette, amit eddig nem...féltem, hogy van mit vesztenem.
- Második otthon? Létezik ilyen? - Motyogtam az orrom alatt, miközben az egyik átlagos napom végén haza tartottam, már ha ez az én hazám. - Haza... - Néztem a házra, hol éjszakáimat töltöttem, s lassú léptekkel haladtam előre.
Vége egy napnak ismét, s talán holnap másra virrad majd...
Nap, nap után... de holnap, az más lesz.

Nem sokkal járhatott éjfél után az idő, a hold magasan járt, s a csillagok egy egy apró gyöngyszemként borították a koromfekete égbolttat. Rég volt ily tiszta, s holdfénynél is jól látható kint a táj. Furcsa zajok riasztottam fel, a puhaság börtönéből, melyben esténként sínylődtem. ~ Mintha valami járna odakint... ~ Nyitottam ki szemeim, majd hamar kiugrottam az ágyamból, s az ablakhoz siettem. Fürkészni kezdtem a tájat, s szemeim minden apró mozzanatra ugrottak odakint. ~ Mi lehetett az a zaj... ~ Futott át a gondolat, fejemben, egy röpke másodperc alatt, s pont ekkor a hang ismét jelentkezett. Zihálva rohantam le a lépcsőn, majd nyitottam az ajtót, s léptem ki a küszöbön.
Egy árny futott el előttem, kissé meglebbentve hajam, s ruhám szélét. Szinte éreztem a szellőt, mely végig hasított arcom éles peremén, s szinte mint egy vad, azonnal mozdultam. Utána eredtem...bár nem tudtam, mi, vagy ki volt az.
Gyors volt, a éppen csak, hogy tartottam vele az iramot. ~ Ember, vagy állat? ~ Kattogtak gondolataim, majd az árny, melyet követtem kiért a faluból, be futott egy közeli rengetegbe, s tovább, tovább. Nem figyelve merre vezet, én követtem... úgy éreztem mennem kell. Az utóbbi egy percben...már a tájra sem figyeltem, csak az árny mozgására, mintha amolyan vadászösztön lett volna. A vad előttem volt, s én voltam az, akinél el kellett kapnia. Ez a gondolat, csak fokozta az érzéseimet, intenzív és vad voltam, mint egy kölyök róka, ki még nemrég született, s azt hitte övé a világ minden madara. Azt hitte minden toll, melyet talált új, s új prédát rejt. Azt hitte, minden vadat elejt majd, s mint egy vad, szeli át a bozótosokat alját. Meglapul, vagy lohol...vár, vagy támad. Egy állat, melyet nem zárnak ketrecbe...
Ám ekkor, a hajsza véget ért, egy csapásra...egy pillanat alatt, vége...oda veszett. A vadász vesztett...
Az árny ugrott egyet, mintha nem gátolná gravitáció, vagy a levegő, mely körülveszi, mintha nem léteznének a természet törvényei...mintha bármit megtehetne, szállt a levegőben, egy szakadék felett, melynek túlpartja egy ember számára távolinak tűnt...túl távolinak...de egy állat, mely nagyobb mint az átlagos mezei róka, könnyedén veszi ezt az akadályt.

Ám én, rohanvást értem ide, s már kései lett volna bármit tenni. A másodperc tört része alatt, eltűnt lábaim alól a talaj, s csak zuhantam...le a végtelenbe, legalább is az érzés ilyen volt. Mintha minden bizonytalanságom a talpaim álltan kapálózó levegőben rejtőzött volna.
Miközben zuhantam, csupán egy pillanatra, de egy sötét árny villant fel előttem. ~ Talán ez az árny amit követtem? ~ Gondoltam, miközben szemeim lassan lecsukódtak, s lezuhantam a nem túl mély szakadékba, mely a képzeletemben végtelen volt.
Azt hiszem, bizonytalan ideig eszméletlen voltam, de mintha emlékeznék egy furcsa illatra, mely leginkább az ázott kutyára emlékeztetne, s valahol remélem, nem belőlem árad...
- Üdv Haru! - Egy fehér szobában találtam magam, s velem szemben fiatal kori önmagam állt, talpig feketében.
- Haru...- Ejtettem ki a számon. - Ki vagy te? - Mondtam ki kétkedve, s nyúltam irányába, de kezeim mintha csak átsiklottak volna rajta. Majd eltűnt, s mögöttem bukkant fel ismét.
- Mit keresel itt? - Mondta, halovány, gyenge hangon. Szinte végigfutott a hátamon a szőr, ehhez foghatót még nem éreztem. - Mit keresel itt? - ismételte. Majd furcsa vigyor ült el az arcán.
- Azt sem tudom, hogyan jutottam be ide, mi ez a hely? - Tettem fel a kérdést, választ nem remélve. Furcsálltam a dolgot, s valahogy, éreztem...lehetetlen, hogy ez valós legyen.
- Mi a célod? - Tett fel egy újabb kérdést. - Bosszút akartál, nem igaz? - Folytatta. - Mi lett hát ezzel? - Komolyodott el az arca, s szinte még számomra is félelmetes volt ez a gyermek.
- A célom... - Csuklott el a hangom. - Nem változott. - Fejeztem be. Majd mintha lesütöttem volna a szemeim, tudván, letértem az útról, mely ide vezethetne.
- Letértél...- Mondta. - Más akarsz lenni, mint aki vagy, de nem hagyom, hogy egy látszat világban élj.
- Más akarok lenni? - Kérdeztem vissza kétkedve, mi lehet a válasza erre. De a lányka , nem válaszolt.
- Már önmagammal sem beszélek? - Szóltam oda ismét, miközben először távolodott, majd láttam, hogy ismét közeledik, ám hoz valami aprócska kezei között. - Mi a... - Nyögtem ki, miközben megláttam kezei között egy ollót.
- Ez lesz az, mely átalakít téged. - Mondta, majd vigyorogva folytatta. - Mindet... Végre, egyformák lehetünk. Két én, Egy én... - Mosolygott, majd hitelen mögém került.
- Neeeeee.... - Kiáltottam fel, s hirtelen ismét a valóságban találtam magam. Pont ott, ahol az elején mesélni kezdtem. Fogalmam sincsen melyik hegy, vagy a villám térségének melyik tája ez, egyáltalán a villám lenne ez a hely? ~ Hol vagyok? ~ Tettem fel a kérdést önmagamnak, miközben egy rejtélyes fekete bunda szőrszálai bukkantak fel körülöttem, s éreztem, ahogyan az állat levegőt vesz mögöttem.
- Mi a... - Nyögtem ki, majd megfordultam. A szemeim, akár az aranybarna csordogáló méz, ahogyan az enyémekre találtak. - Ki vagy? -Tettem fel a kérdést. - Még sosem láttalak ezelőtt.
- Hitogosori - Felelte, morgó , mély hangon. - Az ezüstrókák között a legrosszabb, akikkel ha jól tudom, kötöttél egy bizonyos megállapodást. Ez az egyetlen oka annak, hogy még életben vagy. - Jelentette ki. Majd felállt, s mint aki indulni készül, lépdelt tappancsaival.
- Várj! - Kiáltottam, szinte egy pillanat alatt, úgy éreztem, az aki voltam, s lenni akartam, ismét a szemeim előtt lebegett. Meg akartam valósítani önmagam, de ez itt és most nem én vagyok. -Vigyél magaddal! - Fejeztem be, s ő lassan vissza fordult .
- Mégis hová mennél kicsi ember? Nem ez az otthonod?
- Ez az édes börtönöm, ahonnan... - Remegett meg hangom. - El kell mennem...- Sütöttem le szemeim.
- Grrrr...Ezért mondom...ne köss egyezséget egy gyenge emberrel. Idióták... - Fordult vissza értem, a mint egy mozdulattal, fellökött a hátára. S már száguldottunk is. - Ez a bolond családom... - Mormogta az orra alatt. - Jobb ha tudod nem viszlek messzire, nem vagyok utazó szerkezet... - Fejezte ki magát kissé furán.
- Ledoblak az első helyen, mely nem a villám földje lesz. - Morgott. De nem tudtam mit felelni, csak szorítottam, s vártam a csodát, mely most magától eljött értem...
~ Viszlát mindenki....vagyis nem...inkább, soha többé ne találkozzunk...A soha viszont nem látásra...Villám nemzet ~

Hyuuga Hanabi Szer. Jan. 02 2019, 18:30

Szia^^
Nagyon élveztem az élményed... kifejezetten tetszett Very Happy

A megfogalmazás s a hangulat, amit keltettél... az egész magával ragadó volt.
Sok sikert az ország kijutásából... csak nem szökötté tervezel válni?
Mindenestere +9ch és 2tjp üti a markod.
Gratulálok!

Ajánlott tartalom

Kitsune Haruka

Kitsune Haruka

/ Öhm, hát nem vagyok biztos benne, hogy ez így jó, de remélem elfogadjátok ^^ Igazából egyáltalán nem ilyet akartam, de ez lett belőle, Gomen ^^ /

Ne legyél olyan, mint én!

Re: Kitsune Haruka

Re: Kitsune Haruka

Re: Kitsune Haruka

Re: Kitsune Haruka