Isha Dansei

Reggel 10 óra van, odakint hétágra süt a nap. A madarak éppen hangos vitát folytatnak az ablakom alatt, az emberek pedig beszélgetnek. Valahogy még mindig nem szoktam meg ezt a fajta zajt. Bár ez megérthető mivel több, mint 10 évet éltem csöndben, elszigetelten a zajoktól és szagoktól. Mert, azt meg kell hagyni, hogy sokkal több és erősebb szag van egy városban, mint az erdő mellett. De egy idő után meg lehet szokni. Igazából ezeken kívül nincs bajom a várossal. Hiszen sok kedves ember él itt. Például az öregasszony a szomszédban, akinek ha lemegyek a boltba egy kis macskakajáért, akkor mindig meghív vacsorára. Vagy ott van a gyógyszerész. Ő is mindig kikéri a véleményemet az új növényszerzeményeiről. Tehát az emberekkel semmi baj nincs. A környék is szép a maga módján. A temető az egyik kedvenc helyemmé nőtte ki magát. Lehet, hogy kicsit morbidnak tűnik, de egy kicsikét emlékeztet az otthonomra. Itt mindenki tisztelettudóan viselkedik, nem zajong. Igen a csöndet szerettem meg ezen a helyen. Itt kényelmesen el tudok merülni a gondolataimban, vagy egy jó könyvben. Nem zavarok senki, nem zavar engem se senki. Néha átsétálok a sírok között, és olyan táblákat keresek, amelyeken a szüleim neve szerepel. Ha találok, megállok, és lerovom a tiszteletem az itt eltemetettek és a szüleim előtt. Így nem vesznek feledésbe számomra.
Ki kéne másznom az ágyból. Zavar a napfény – mondtam magamban. Nagy nehezen kimásztam, majd kómásan elindultam felöltözni. Benyúltam a szekrényembe mely az ágyammal szemközti falnál helyezkedett el, és kivettem az első pólót, ami a kezem ügyébe keveredett. Szürke egyszerű darabot fogtam meg. Tökéletes gondoltam. Belebújtam majd előkutattam a nadrágomat, ami a fürdőben lapult. Ez is a helyére került. Már csak a zokni kellett. Na, az kihívás volt. Félálomban, egy pár színben és méretben egyforma zoknit találni eléggé nehéz. De meglett. Akkor indulás reggelizni. És már léptem is ki az ajtón, amikor eszembe jutott, hogy én tegnaptól már geninnek, azaz konohai ninjának számítok, szóval a fejpántot itthon ne hagyjam. Visszafordultam, felkaptam az éjjeliszekrényről a fejpántot, beálltam a tükör elé és felkötöttem a homlokomra. Borzalmasan állt. Szóval inkább az övemre kötöttem, baloldalra, mivel a késem a jobbomon volt. Így már elindulhattam.
Első utam természetesen a pékhez vezetett, ahol vettem néhány reggelinek való péksüteményt. Innen a gyógyszerészhez indultam feltölteni a készleteimet, útközben a reggelimet majszolva. A gyógyszertárhoz közeledvén újra felsoroltam magamban, hogy mit is kell vennem. Beérvén a boltba az eladó, rám köszön, és már jön is oda egy kicsi üvegdobozkával, amiben egy furcsa kis száraz növénygömböc hever.
- Idenézz mit vettem egy vándorkereskedőtől tegnap. Azt mondta, hogy különleges, mert ha összeporítjuk, akkor egy erős fájdalomcsillapítót kaphatunk belőle. Viszont ha meglocsoljuk és kinyerjük belőle a növényi folyadékot, akkor abból meg idegmérget készíthetünk.
- Ez mind szép és jó, csak hogy ez egy egyszerű szobanövény – mondtam kissé feszengve - a neve „ a sivatag rózsája” és a szél országában nő a sivatagos területeken. Annyiban igazad van, hogy különleges, mivel ha meglocsolod, akkor 10 perc alatt kinyílik és „újraéled”. De semmilyen gyógyszert nem lehet belőle készíteni. Maximum egy gyenge gyomorrontást kaphatsz tőle. Egyszer apa hozott haza egy ilyet onnan tudom.
- Ó! Hát, ha ez igaz, akkor ezt csúnyán benéztem. Na de mindegy, majd kirakom valahova a pultra, amúgy is kell ide még néhány virág. De gondolom nem azért jöttél, hogy botanikus kertesdit játszunk. Mit hozhatok?
- Szeretném feltölteni a gyógy- és kötszerkészletemet. (Szanitéc készlet)
- Máris hozom.
Kifizettem majd távoztam. Következő utam a fegyverboltba vezetett, hiszen nem lehetek ninja megfelelő felszerelés nélkül. A boltban előadtam a rendelésem: 5 Kunai 5 Shurriken, és természetesen a medikusok nagy kedvence 5 senbon. Másra nincs szükségem, legalább is még. Kifizetem és távoztam. Most már minden megvan, szóval irány a könyvtár. Elbaktattam oda, és a könyvespolcok között szlalomozva elkezdtem válogatni, hogy ma vajon mit is olvassak. Kezembe akadt egy álltam eddig nem ismert akupunktúrás könyv. Meglepetten vettem észre, hogy az írója Isha Lee. Szóval egy rokonom aki, az akupunktúrában érezte otthon magát. Azt hiszem, tudom, mit olvasunk ma. Odavittem a könyvtároshoz, hogy kivegyem a könyvet. A kártyámat lehúzta és odaadta a könyvem. Azt hiszem, megyek is és beleolvasok. Szóval az utam egyből a legcsendesebb helyre vezetett. A temetőhöz. Kellemes idő volt olvasáshoz, és elmélkedéshez. Megérkezvén leheveredtem az egyik közeli padra, egy fa árnyéka alatt. Kivettem a táskámból a könyvet és elkezdetem olvasni.
Pár órácska elteltével, a sírok között járkálók, hirtelen felsikkantottak. Hmm..? Mi volt ez? Felállok, hogy megnézzem mi ez a riadalom. Az emberek körbevettek egy idősebb férfit, aki nem bírt talpra állni, zihált, és remegett. Egy fiatal lány megpróbálta felsegíteni, de csak annyit ért el vele, hogy ő is elesett. Gyorsan bedobtam a könyvet a táskámba és odafutottam.
- Mi történt? Orvos tanonc vagyok! – kiáltottam oda. Az emberek szétváltak utat engedve nekem. Odaérve letérdeltem az öreg mellé és megkerestem a nyaki ütőerét. Alacsony a pulzusa! Az egyik bámészkodó beszámolt a látottakról:
- Itt állt annál a sírnál, és már akkor is remegett egy kicsit. Majd minden figyelmezetés nélkül összeesett. Nem tudom mi történhetett.
Az adatokból ítélve ez vagy stroke, vagy infarktus, vagy cukorhiány. Nem stroke nem lehet az ennél hevesebb, és rosszabb. Infarktus? Nem akkor görnyedne a szíve felé és görcsölne. Maradt a cukor. Felpaskoltam az arcát, hogy egy kicsit észhez térítsem.
- Uram! Hall engem?! Ha igen akkor jelezze. – apró bólintás volt a reakció – Ön Cukorbeteg? – ismét bólintás. Hátranyúlok a táskámba, miközben felidézem anyám szavait, amik pont ilyen helyzetekre vonatkozott. „Mindig legyen nálad néhány cukorka, lehet, hogy valakinek majd szüksége lesz rájuk. És nem mellesleg finom leheletet kölcsönöz.” Kikutatom a kis tasakot, ami a táskám mélyén lapult. Kikapok belőle egy csomagolt mentolos cukrot, kicsomagolom, és az öreg szájába nyomom. 1 perc. 2 perc. Még mindig semmi. A 3.-dik percben eláll a remegés, a vérnyomás is kezd normalizálódni, a légzés egyenletesedik. Még egy kis idő elteltével az öreg felült. Látszott, hogy jobban van. Kifújtam a benntartott levegőmet. Ez is megvan. Napi jócselekedet pipa. Az öreg rebegve megköszönte, hogy segítettem neki. Én egy mosollyal nyugtáztam és a kezébe nyomtam még egy cukorkát, majd a lelkére kötöttem, hogy soha többé ne menjen sehova legalább 1 cukorka nélkül. Ezek után elkísértem a legközelebbi padhoz. Leültettem és elköszöntem tőle, és elindultam haza. Hiszen ennyi izgalom elég volt nekem mára.

//Kérdés: A megvásárolt tárgyakért attól függetlenül vonjam le a pénzt, hogy az iromány ellenőrizve lett volna, vagy várjam meg vele az ítélethirdetést? //

// Időbeni elhelyezés: A geninné avatásom után pár nappal
A kaland célja: Anatómiai ismeretek megszerzése
A kalandot eredetileg Szabad játék formájában játszottuk meg ami itt olvasható. //

A kórházban kellemes idő uralkodott. A folyosót kellemes huzat járta végig, a bent tartózkodók nagy örömére. Sokan érkezetek ezen a napon is beteglátogatóba, szóval a kórtermek némelyike tömve volt az aggódó hozzátartozókkal, kedves és segítőkész ápolókkal egyaránt. Nekem, mint egy egyszerű beosztottnak, nem volt egyéb dolgom, mint az iratok esetleges rendszerezése, ágytálak tisztítása, a gyógyszerek feltöltése esetleges kiosztása. Sokan nem tartják érdemleges munkának, de én tudom, hogy ez is csak egy lépcsőfok, amit meg kell másznom ahhoz, hogy igazi orvos lehessek. És amúgy is, ha nem tenném meg ezeket, akkor másnak több dolga lenne, és talán nem tudná az életmentő munkáját hatékonyan végezni. Szóval, mondhatni, örültem, hogy ennyivel is segíthetek az orvosoknak és a nővéreknek. Ma szerencsémre az írat rendezést kaptam feladatomnak. Mivel ma sok a látogató, így a leleteket, és a kórlapokat rendezi kell, hogy ha netán valaki kikérné az eredményeket, akkor könnyedén és egyszerűen oda lehessen neki adni. Így tehát az emeleti irattárból elhoztam a földszinti betegek lapjait, és megindultam velük a hátsó, üres rendelőbe. Utamat sűrű bocsánat kérések szegélyezték, hiszen nem igazán láttam ki a papírok felett. Így óvatosan, szinte már-már csoszogva vettem a lépéseket, a rendelőig. Bár ez lett volna az egyetlen problémám. Valahol félúton tarthattam, amikor is valaki hangosan elkezdett üvöltözni és szitkozódni, valahol a hátam mögött. Óvatosan megfordultam, hogy megnézhessem, ki is zavarja meg a kórház békéjét, amikor is egy rossz lépésnek köszönhetően, belebotlottam valakibe és komótosan hátraestem. A szépen összerendezett és halomba rakott leletek, egy szempillantás alatt a földön találták magukat, össze-vissza szóródva körülöttem. Hát senki sem mondta, hogy mindennek tökéletesen kéne működnie. Mikor felültem a földről veszem észre, hogy az, akiben megbotlottam, egy körülbelül velem egyidős lány, aki sorozatosan bocsánatokat kér és máris lázasan szedi az elhullajtott papírokat. Mikor sikerült leküzdenem a döbbenetemet, miszerint, ugye én okoztam a balesetet a figyelmetlenségem miatt, mégis ő pakol. Én magam is bocsánatot kértem tőle és összekapartam a maradék papírt. Ekkor tűnt föl, hogy a lány ültében eléggé rendellenes pozitúrában tartja a jobb lábát. Szóval rákérdeztem, hogy jól van-e? A pillanatnyi meglepettség után, a lány rájött, hogy mit is kérdeztem és mondta, hogy nincs, semmi baj csak a feje fáj. Na meg a bokája, de ezt valahogy csak később közölte. Viszont ekkor belegondoltam abba, hogy mi van, ha a sérülését én okoztam? Akkor úgy repülök innen, mint a shurriken az ellenség koponyájába. Szóval egyből felajánlottam neki, hogy jöjjön velem a rendelőbe, hogy ott elláthassam.  Mikor beleegyezett, megindultam a rendelő felé ismét a papírokkal. De ismét nem sikerült még egy lépést se tennem, amikor egy erős kéz ragadta meg a vállamat és rántott magával újra a padlóra. A lány rosszul léphetett és pont a rossz lábára, amitől az kibicsaklott és ösztönösen megpróbált megkapaszkodni bármibe, ami jelen helyzetben az én vállam volt. Mikor magamhoz tértem, a döbbenetből, a lány már össze is kapkodta a papírokat, és nyújtotta is át őket nekem, egy bemutatkozás és sűrű bocsánatkérések közepette.
- Ő… Egyébként… Erisa vagyok… Sajnálom, hogy ilyen ügyetlen vagyok… Egy picit rossz napom van... – eddigre már nevethetnékem támadt a szituáció miatt. Szóval szélesen vigyorogva és magam is bemutatkoztam.
- Az én nevem Dansei. Örülök, hogy megismerhetlek Erisa-chan.  Nem vagy ügyetlen, csak nem jól jött ki a lépés. Ajánlom, hogy amikor fölállsz ne a jobb lábad használd. El tudsz egyedül botorkálni a rendelőmhöz? – tettem fel neki a kérdést. Tudtam nagyon jól, hogy fel kell neki ajánlanom, hogy önerejéből jöjjön, hiszen ha nem tenném, lehet, hogy belegázolnék a büszkeségébe, és azt nem szeretném. Ő meg is próbálkozott azzal, hogy egyedül meginduljon, de nem sikerült neki. Elmosolyodtam, majd a rendezetlen papírhalmot leraktam egy közeli padra, és odamentem Erisához. Átkaroltam a jobb oldalán, és a kezét a nyakamba tettem, így indultunk meg a rendelőhöz. Mikor beléptünk, kellemes félhomály uralkodott a szobában, és üdítő gyógyszer szagot is árasztott. Az ajtóval szemben egy üveges gyógyszerszekrény foglalt helyet előtte, egy asztallal, amin mindenféle papír és kötszer hevert rendezetlenül. Az ajtótól jobbra egy vizsgálóasztal és 2 szék áll, bevetésre készen. Mellettük, pedig a fecskendőkkel és fertőtlenítőszerekkel megrakott, kocsi pöffeszkedett. A rendelő ablakai be voltak zárva, és a redőnyt is elhúzták, ami miatt kicsit sötét van bent. Bekísértem Erisát, és leültettem egy székbe majd kirohantam a papírokért. A folyosón természetellenes csönd fogadott, de nem igazán törődtem vele, hanem céltudatosan felnyaláboltam a papírokat, és indultam vissza velük a rendelőbe. Ott letettem őket az asztalra, hogy majd ha elláttam Erisát, akkor neki is tudjak állni a rendezésnek. Megkértem Erisát, hogy vegye le a cipőjét, zokniját és tűrje feljebb a nadrágját. Ő így is tett, és ezután elém tárult a bokája, ami látott már szebb napokat is. Szépen fel volt dagadva, köszönhetően a botlásunknak, amitől eléggé rosszul éreztem magam. Odahúztam mellé egy széket és kértem, hogy szóljon, ha fáj. Elkezdtem mozgatni a bokáját, és felállítottam egy tézist, miszerint szalagszakadást szenvedett el, amikor leesett a tetőkről – mivel időközben ebbe is beavatott -. De hogy a teóriámat biztosra vehessem, felmértem a sérülés állapotát, a Shidan segítségével. A lába fölé helyezett kezeimbe Chacrát áramoltattam, és mikor megjelent az ismert zöld derengés, elhúztam a bokája felett mind a két tenyeremet. Ennek a hasznos Jutsu-nak a segítségével fel bírtam mérni a károkat a bokában és ki is elemezhettem azokat, segítségül hívva anatómiai ismereteimet. Mikor végeztem a vizsgálattal, odasétáltam a kötszeres szekrényhez néhány géztekercsért és egy pár rongyért, amiket beáztattam hideg vízbe. A nedves rongyokat ráfektettem a duzzanatra, és erősen odakötöztem gézzel, hogy a bokája rögzítve legyen. Szalagszakadásnál ez módszer a hatások, mivel a rögzítőkötés nem hagyja a bokát mozogni, de hagyja szellőzni azt, nem úgy, mint a gipsz. A nedves borogatás a duzzanat miatt kellett, hogy napokon belül csillapíthassa azt.  Ezután megírtam Erisa kórlapját, és írtam neki egy igazolást arról, hogy egy hétig otthon kell maradnia, a lábát felpolcolva, tartva. Nem végezhet semmiféle olyan fizikai tevékenységet, ami használná a lábát. Ezután odaadtam neki a szekrény mellett álló mankót, hogy ezt használja, ha valahová mégis mennie kell. Látszott rajta, hogy valami bántja, de nem tudtam mi, amíg nem akart fizetni. Na, mármost, én nem fogadok el fizetséget, hiszen a Ninjáknak ingyenesnek kell lennie az ellátásnak. Ezt el is mondtam neki, de ő valahogy nem tágított, ezért felajánlotta, hogy segít a paírmunkában. Én, mivel nem volt mit tenni, örömmel elfogadtam a segítségét, és így hamar végeztünk is a leletekkel. Ez idő alatt próbáltam beszélgetni vele, hátha megtudok róla valamit, de nem sikerült túl jóra ez az „ismerkedés”. Miután az összes papír szépen rendezetten lapult a számukra kijelölt borítékokban, Erisa felállt, még egyszer megköszönte az ellátást, majd fogta a mankót és hazabicegett. Én őszintén örültem, hogy segített a munkámban, és eltársalgott velem. De ezen felül is egy maradandó emlék marad számomra, hiszen ő volt az első Páciensem.

Kaland célja: Anatómiai ismeretek megszerzése (ténylegesen  )
Időbeni elhelyezés: Az akadémia negyedik évében (engedélyt Danzou-tól kaptam rá)

// Kicsit rövidebb az elvártnál, de nem nagyon tudtam mit hozzá tenni. //

Az akadémia utolsó éve számít talán a legnehezebbnek. Már nem csak játszunk s nevetünk, hanem erősen készülünk arra, hogy egyszer talán még az életünket is feltegyük a falunkért, a hazánkért, vagy a hitünkért. Ebben az évben számomra nem volt túl sok olyan dolog, ami miatt izgulnom kellett volna. Az elméleti anyagok jól mentek nekem úgy általánosságba, és a fizikai feladatokkal sem volt különösebb gondom, noha arra nem fektettem igazán nagy hangsúlyt, hogy azt fejlesszem. Számomra nem volt soha sem kérdés, hogy mégis mit akarok majd kezdeni magammal, azután, hogy itt hagyom az akadémiát. Persze ez a többiekre is igaz volt, noha néhányuk eléggé furcsa elképzeléssel álltak elő. „Fejvadász, ANBU, A föld legjobb Ninja-ja” és ehhez hasonlók. Számomra az volt a legfontosabb, hogy életeket menthessek, akár csak a szüleim, és emiatt mindent meg kell tennem, azért, hogy olyan medikus legyek, aki bárkin tud segíteni akár csak ők tették hajdanán.
Egy nap, talán kedd lehetett, amikor az akadémiai tanárunk, Akami-sensei, odajött hozzám a tanítás végeztével. Nem igazán szokott ilyet tenni, hiszen a négy év alatt, amíg minket tanított, nem sokszor közösködött a diákokkal, mivel, mint azt kikutattuk, eléggé fél tőlük. Mármint a gyerekektől. Ezzel szemben viszont kitűnő tanár, csak egy kicsit szórakozott, amikor kérdéseket teszünk neki fel. Első évben azzal szívatták a többiek, hogy mindig odamentek hozzá, vagy kérdezősködtek órán, és nevettek a tanár reakcióján. De miután ezt megunták, és rájöttek, hogy amúgy ő nem is olyan rossz ember, elkezdtek leszállni róla.
Nos, ez az ember jött oda hozzám, egy gyerekhez és igazán feszélyezve, a következőt mondta nem kicsit hadarva:
- Mivel tudom, hogy medikus akarsz lenni, ezért holnaptól különórákon fogsz részt venni a 14-es teremben tanítás után. Szia!
És ezzel le is lépett.
~Különóra? És mégis mi lesz az anyag?~ kérdeztem magamban, de erre másnap meg is kaptam a választ, noha előző éjjel alig jött álom a szememre a kíváncsiság miatt. Anatómia, azaz az emberi test tanulmánya. Elsőnek nem hangzott, olyan nehéz tudománynak, és mivel, már egy kicsit járatos voltam az orvos tudományban, nem is gondoltam arra, hogy netán éjjeleket átvirrasztva fogok tanulni. Hát, ha valamit benéztem az életben, akkor ez jelenleg az élmezőnyben foglal helyet. Az a hatalmas mennyiségű elméleti tudásanyag, amit egy emberről meg kellett tanulnunk, valami hihetetlen. Ha csak egy kar részeit nézzük is, a benne lévő csontok és izmok, szövetek, és vérerek több oldalt tesznek ki a tankönyvben. És ez csak egy kar. És mindennek meg kellett tanulnom a pontos helyét és nevét, hogy melyik izom, hol kapcsolódik egy csonthoz, vagy egy másik izomhoz. Meg kellett tanulnom, hogyan néznek ki a csontok, hogy akár tapintás alapján meg tudjam különböztetni őket. Legalább is a tanár ezt mondta, bár erre nem került sor egyik órán sem.
Ez a mennyiségű tudás, melyet olyan pontosan be kellett magolnom, mint egy Jutsu kézjeleit, elsőre megrémisztett, de utána elhatározásomba menekültem, amiatt, hogy ezt az akadályt is le tudjam küzdeni. Volt egy álmom, vagy inkább egy célom, amit kitűztem magam elé, és tudtam, hogy nem futhatok le akármilyen nehéz is legyen az előre vezető út.
Ezektől a napoktól kezdve az a szabadidőm, amit magamnak tudhattam, rohamosan csökkenni kezdett. Sok időt töltöttem a temető környékén vagy a könyvtárba, egy-egy anatómiai atlaszt vagy tankönyvet bújva. Nap-nap tán folytatódott, ez a mazochizmus, amivel az agytekervényeimet kínoztam. Minden nap újabb és újabb anyagot nyomtam bele a koponyámba, hogy azután ha arra kerül a sor, egyből tudjam, hogy hol is csatlakoznak a vérhálózathoz a vesék. Év vége előtt, vagy inkább a Genin vizsgám előtt egy héttel került sor az Anatómia vizsgámra. A terem, amelyben megejtettük ezt a fontos számadást, szintén a 14-es volt. Bár a padok elrendezésén némiképp változtattak. Minden második padot kivették, és egy enyhén félköríves padrendszert alakítottak ki. Mivel ez a terem nem volt egy nagy előadó, így nem volt szükség előadói teremelrendezésre. Így fogadtak minket a tanárok, akik a táblánál foglaltak helyet. Összesen ketten voltak, egy a jól ismert anatómia oktató, aki egy Medikus ninja másodállásban. És természetesen a gyerekfóbiás Akami-sensei, akin látszott, hogy legszívesebben valahol máshol lenne. Az asztalokon egy-egy lefordított lap várt ránk fenyegetően. Kiválasztottam egy padot, valahol az ablak közelében, és türelmesen vártam, míg a többiek is helyet foglaltak. Miután ez megtörtént a Sensei utasított minket, hogy fordítsuk meg a lapokat. Döbbenetes, hogy egy A4-es papírra mennyi kérdés ráfér. Elsőnek csak ez tűnt fel, hogy nem lesz hova írni a válaszokat, amikor is rájöttem, hogy ez nagyjából csak felelet-választós kérdésekkel van tele, tehát nem kell aggódnom. Kifújtam a levegőt és újat vettem a helyére, és megemeltem a tollam, hogy nekilássak a kérdéseknek. „A; B; B; D; A; C” stb. stb. Így folytatódott a sor egészen a végéig, ahol egy olyan kérdés várt, miszerint rajzoljak egy kart, és tüntessek fel benne mindet a csontoktól az inakig. Hurrá… nem tudok rajzolni. De azért sikerült egy szedett-vedett kart rajzolnom a benne lévő dolgokkal. Felpillantottam a lapomról és láttam, hogy még mindenki lefele tekint, vagy éppen oldalra kukucskálgat, hogy egy kis segítséget szerezzen. Felálltam és kivánszorogtam a tanárokhoz, majd letettem az asztalra a dolgozatomat, és már mentem is kifele, útközben köszönve el a csoporttól, egy „további sok sikert”-el. Odahaza, megfőztem az ebédem, és utána egyből ledőltem aludni, de csak azért, hogy másnap újra kezdhessem a tanulást, de ez esetben a Genin vizsgámra.
Miután letettem azt is, vártam az eredményt, hogy mégis, hogyan sikerült az anatómia vizsgám. Szerencsémre átmentem, noha a rajzom miatt nem kevés pontot vontak le tőlem, de még így is egy „jó ” eredményt értem el. Ennek olyannyira nagyon örültem, hogy utam egyből a legdrágább étterembe vezetett, amit ismertem és jól belaktam az ott található étkekből, majd hazamentem és bedőltem az ágyba. És álmaimban láttam amint a szüleim büszkén ünnepelnek velem, és tudtam, hogy a jó úton haladok.