Ninja Emlékmű

Egy szimbolikus, lángot ábrázoló szobor, aminek oldalaira a faluért és az országért meghalt ninják nevei vannak vésve.

A ninják élete nem egyszerű, ezt Noriko is tudta, és éppen azért, hogy ezt felmérje, szeretett volna komolyabb küldetésekre menni. A bökkenő csak az volt, hogy alig egy hónapja sikerült záróvizsgáznia, és egyenlőre csak D kategóriájú feladataik voltak. Idő közben csapatokba osztották őket. Az elosztás még változhatott, hiszen az idei geninek egyszerűen nem fértek meg egymással. Ráadásul Noriko csapatába két olyan ember került, akiknek a jelenlétére maximum egy-két hónapig számíthatott. Hiroichi és Konoito mindketten afféle elégedetlen szülők gyermekei voltak, akik minden áron a legjobb shinobi-t akarták nevelni a fiukból,és ezért bármit megtettek. Mindketten szereztek már magántanárt, aki tovább edzhette őket, de az érkezésükig várni kellett, addig pedig nem süttethették a hasukat, ezért beosztották őket Noriko-val egy Yukito Mitsuko nevű jounin felügyelete alá. Miután átestek a nő tesztjein, megkezdhették első küldetésüket. Egyszerű feladat volt: vigyázni egy idős főúr unokájára. A kisfiúz Akhima-nak hívták, és Noriko-ék nagy szerencséjére rajongott a ninjákért. A gyerekeknek elég volt bemutatni néhány bunshin-t, vagy henge no jutsu-t, és a kisfiú máris úgy tisztelte őket, mintha legalábbis a világ megmentői lennének. A kis csapatnak tehát szerencsés napja volt, de az elkövetkező egy hét után a véleményük már merőben más volt a ninják életéről. Bár szereztek apró sérüléseket (Noriko-nak például bedagadt a keze a csalánszedéstől, a Konoito lábán elterülő horzsolás pedig arról árulkodott, hogy sétáltatás közben kibuktatta egy bulldog), mégsem ez aggasztotta őket a leginkább, sokkal inkább az, mikor kapnak végre egy rendes feladatot. Ez az egy hét jó volt arra, hogy jobban megismerkedjenek, de máskülönben nem csináltak semmi érdekeset. Sajnos a gyerekek közül senki sem merte ezt hangoztatni, legfeljebb Noriko, de ő tudta, hogy ennek semmi értelme nincs, ráadásul a „friss” geninek nem is kaphatnak ennél nehezebb küldetést. Így hát nem tehettek egyebet, elindultak az aznapi küldetésük helyszínére, ami a falu szélén elhelyezkedő erdő volt. Azt a megbízatást kapták, keressék meg egy idős hölgy elkóborolt háziállatait. Mivel Juoki baa-chan mániákus egértenyésztő volt, az erdő pedig számtalan lehetőséget kínált egy egérnek, a kis csapat az egész napot ott töltötte.
- Még egy ilyen küldetés, és, és darabokra szaggatom a shinobi-diplomámat!- nyafogott Konoito, mikor a Ninja emlékműnél megtudták a feladatot.
- Ugyan már, minden ninja így kezdi! – próbálta vigasztalni Noriko – mondjuk azt én sem értem, minek kell egy ilyen feladathoz ninjákat fogadni egy csomó pénzért...- gondolkodott, miközben elindultak. Az út legalább fél órába telt, és az idő tökéletes volt arra, hogy ábrándozhasson. Hiába, Noriko már csak ilyen volt- mikor csak tehette, átadta magát gondolatainak. Még akkor sem szállt le a földre, mikor már Juoki baa-chan előtt álltak, aki elmondta, mi történt. De mikor elindultak az erdőbe, észbe kapott. Előbb a munka, aztán a szórakozás- gondolta.
Mitsuko ismertette a tervet.
- Ezekbe a ketrecekbe rakjátok az egereket. 20-at kell találnunk, és nem szeretném, ha elszakadnánk egymástól, úgyhogy a másiktól 15 méternél távolabb ne menjetek!Ha mégis elvesztenétek a csapatot, kiáltsatok, és maradjatok a helyeteken. Van kérdés? – senki sem felelt, így a nő elindította a csapatot. Egy ideig csak haladtak, egyre beljebb az erdő sűrűjébe. Noriko hirtelen ötlettől vezérelve csinált magából öt klónt, a többiek pedig követték a példáját, hiszen több szem többet lát. A várt eredmény pedig nem maradt el: hamarosan már 5 egérrel gazdagabbak voltak. Noriko észre vett egy kis mozgolódást az egyik bokorban. Arrébb húzott néhány ágat, és egy egeret vett észre. Utána nyúlt, de az állat beleharapott az ujjába, és kihasználva a lány meglepettségét, egy távolabbi bokor felé kezdett szaladni. A lány követte, de addigra a rágcsáló eltűnt a levelek között. Noriko pedig nekiállt keresgélni az ágak között, hiszen biztos nem menekült el, azt hallotta volna. Hosszas kutatás után végre elkapta, de mikor a csapat után indult volna, rá kellett jönnie, hogy elvesztette őket. „Ha mégis elvesztenétek a csapatot, kiáltsatok, és maradjatok a helyeteken” – idézte magában Mitsuko szavait, majd nyomban kiáltott egyet:
- Héééé! Itt vagyooooook!! – s mint aki jól végezte dolgát, leült. Az erdő azonban továbbra is csendes maradt, az egyetlen hang az ő visszhangja volt. Mikor fél óra múlva sem jött senki, Noriko kezdett aggódni. A nap hétágra sütött, de a fák lombjától csak itt-ott lehetett látni néhány sugarat. Egyébként az erdőben félhomály uralkodott, és a lány kezdte elveszíteni az időérzékét, sőt, már arra sem emlékezett, honnan jött. Rendben, nyugalom...-gondolkodott- mit tenne ilyenkor egy ninja?...Megvan! Először is találnom kell egy helyet, ahonnan messzire ellátok...- ahogy ez eszébe jutott, elkezdett felfelé mászni a legközelebbi fán. Szerencséje volt: a tölgy, amit választott, jó magasra nőtt, de mégsem látott a tetejéről senkit. Sajnos a lombok túl sűrűk voltak. Ettől kissé elkeseredett, viszont legalább azt megállapította, hol van Juoki baa-chan háza. Lemászott, és némi gondolkodás után elindult. Nem tudta, merre megy, de nem akart kimaradni a küldetésből. Néha azért felmászott egy-egy fára, és gyakran a földre tapasztotta a fülét. Egy kunai-jal sok fát megjelölt egy-egy nyíllal, hogy ha a nyomára bukkannak, a társai meg tudják keresni. Ő maga sajnos nem járt sikerrel, mert nem tudta megtalálni Konoito-ékat. De legalább talált néhány egeret.
A nap már lenyugvóban volt, mikor visszafelé vette az irányt. Egy fa tetejéről megpillantotta az öreg hölgy házát. Nem volt messze, ráadásul az épület előtt álló három alakban csapattársait ismerte meg. Nem mászott le, inkább ágról ágra szökdécselt. Nemsokára odaért, de Mitsuko jól leszidta.
- Azt mondtam, maximum 15 méter! Hogy bírtál így elkeveredni? Noriko, ha valóban felkészültél arra, hogy ninja legyél, nem engedhetsz meg magadnak semmilyen figyelmetlenséget sem! Mindig résen kell lenned, vagy ha nem, még az is lehet, hogy meghalsz!
- Értettem, elnézést...- mondta lehorgasztott fejjel Noriko, miközben elindultak. Mitsuko-nak teljesen igaza volt, ezért szégyellte magát. Nagyon komolyan vette a ninjáskodást, és a legkisebb hiba miatt is óriási lelkiismeretfurdalása volt. Egész visszaúton szavát sem lehetett hallani, sőt, még otthon sem, ami Noriko-ra nézve nagyon ritka eset. Szerencsére este ezt kialudta, és másnap, miközben a társaira várt a Ninja emlékműnél, sokkal pozitívabban értékelte magában a tegnapi eseményeket. Ismét tanult valami fontosat. Egy shinobi-nak mindig résen kell lennie. A ninják élete nem egyszerű...

/Shizune és Noriko/

Sajnos, rá kellett jönnöm, a shinobik élete nem könnyű. Pláne a velem azonos szintűeké. Mi még csak D rangú küldetéseket kapunk, amik nem éppen a legjobbak, amit egy harcos el tud képzelni. Amikor Genzo sensei azt mondta nekem, hogy egy teljesen más világ fog elém tárulni, ha Konohába jövök, nem gondoltam volna hogy kutyát kellesz sétáltatnom, vagy szemetet szednem. Igen, sajnos a genineknek ilyen és hasonló feladatokat kell teljesíteniük kezdetben. Remélem minél hamarabb eljön az az idő, amikor már valóban megbíznak bennünk és komoly feladatokat bíznak ránk. Azonban, jelenleg még a csapatok felállása sem nevezhető biztosnak.
Már voltam egy teljesen lány csapatban, ahol egyedüli fiúként nehéz dolgom volt. A társaim állandóan nyafogtam, minden feladatot megpróbáltak rám hárítani, de szerencsére Yuki, a kunoichi, aki akkor vezényelt minket megoldotta a problémákat. A szemét szedés, amit első feladatnak kaptunk, mindennek mondható, de semmiképpen sem élvezhetőnek. Milyen dolog már az, hogy én szedem fel mások eldobált szemetét. Szerencsére sikerült elkapnom egy kölyköt, aki épp eldobott egy papír darabot. Szépen leordibáltam a fejét, amit a gyerek apja nem díjazott és megkergetett.
Viszont volt még egy emlékezetes küldetésben is részem, amin majdnem megszakadtam a röhögéstől. Az egyik öregúr kutyáit kellett megsétáltatnunk. Hariko, az egyik társam, egy szép nagy termetű kedvencet választott magának. Én mondtam neki, hogy majd inkább én vezetem a kutyát, de mivel nagyon erősködött, rábíztam a dolgot. Az a nagy bengáli pedig fogta magát és rohanni kezdett. Ezzel még nem is lett volna gond, csak hogy Hariko fogta a pórázt és ment a házi kedvenc után. Pár sarkot megtettek így kettesben, majd valahogy a lány útjára engedte a kutyát, aki sikeresen elszökött. Ezután természetesen feladatnak megkaptuk hogy keressük meg. Szerencsére könnyű volt megtalálni, így a nap végére már otthon is lehettünk.
Azonban az eset után módosítottak a felálláson és felbomlott a csapat. A többiek máshova kerültek, míg nekem várnom kellett egy megüresedett helyre. Egy teljes hetet kellett várnom az újabb bevetésre. Ezért vagyok most itt, a Ninja Emlékműnél.
Leülök az egyik közeli fa ágára és onnan várok a csapat többi tagjára és természetesen az újabb kihívásra...

-Egy álmodozó lány a parkban, egy srác a fa ágán, és egy idióta kiscsaj, aki úgy fut be, mintha ő akarna lenni a következő Naruto. - A hangot mindannyian halljátok, és mindannyian érzitek, hogy ha egyáltalán lehetséges ez, minden irányból jön, mintha az egész park csak egy visszhangzó terem lenne. -Elkéstél. - Ha észreveszi, ha nem, Shui szó szerint arcba kapja a szemrehányást, egy nedves, szidolszagú rongy képében. -Neki is láthatsz a munkádnak, amíg a többiek bemutatkoznak. Tessék sikálni, méghozzá a legaljától kezdve. - Ez a mondat már a szobor teteje felől érkezett, ahol hirtelenjében mégis csak volt egy ninja. A szobor tűszerű tetején egyensúlyozott vaskos deszkán guggoló alak eléggé sablonosan nézett ki, sőt ami ijesztőbb volt, nem is egyenruhát, hanem kiképzői ruhát hordott. Az előbbi hangsúlyt, és a megjelenést viszont felülbírálta a mosoly, amivel a fiatalos sensei lenézett Shuira. A lány könnyedén azt hihette, hogy az egy férfiúi, gyengéd pillantás, "ahogyan csak egy nőre nézhet a férfi."
-Shui neve már ismerős, gondolom a klán is ismerős mindenkinek. Most viszont Shui takarít, szóval rajtatok a sor. - A szavak a két másik új diáknak szóltak, akik addigra a szobor közelébe mentek. -Mutatkozzatok be, és meséljetek magatokról. Nem kell bő lére fogni, de legyen olyan ez a bemutatkozás, mint egy velős csont. Jöjjön mélyről, és legyen benne, ami azzá teszi, ami. Remélem értitek.


//Pár alapvető tisztázandó dolog, hogy ismerjük egymás elvárásait a legelején:
Számomra nincs nagy fontossága a bejegyzések hosszának, amíg látom a karaktert a sorok mögött, ami viszont fontos, az a rendszeresség. Szerintem megoldható, hogy legalább heti egy posztot azaz fordulót lebonyolítsunk.
Esetleges elvárások felőletek?//

Minden elég gyorsan történt...Először is ez a lány, Shui... Szeretem az ilyen pörgős egyéniségeket, lehet velük miről beszélni. Remélem, jól kijövünk majd... Az a másik fiú, Hiroto, hát, nem is tudom, nem tűnik túl bőbeszédűnek, de majd megbarátkozok vele.
Nem szeretek mindenkit első látásra megbélyegezni, csak pozitív gondolatokkal, úgyhogy nem vonnék le senkiről konkrét következtetéseket. A sensei azonban elég "furcsa". Először megalázza Shui-t, aztán meg az a mosoly...ha valaki így mosolyogna rám, biztosan elolvadnék...De ez most nem a romantika ideje- gondoltam, miközben felálltam a helyemről.
- Haru Noriko vagyok. Nos, mit is mondhatnék... Szeretek álmodozni, de ha valami érdekes téma merül föl, rengeteget tudok beszélni! Emellett érdekelnek a művészetek, például szeretek rajzolni... hát... nem akarom teljesen elárulni magam, majd megismertek. - amint ezt mondtam, a fának dőltem. Remélem, jó első benyomást tettem...én ugyan, amint már említettem, nem szeretek megbélyegezni másokat, de nagyon fontos a többiek véleménye is. Kíváncsi vagyok a sensei-re, végül is egész szimpatikus...meg helyes is...nem, tanárokkal nem kezdek! Különben is túl fiatal vagyok! -gondoltam, de lehet, hogy kicsit elpirultam. De ez nem alkalmas idő ezen gondolkodni, hiszen most van a legnagyobb esélyem megtudni valamit a többiekről! - gondoltam, miközben Hiroto-ra függesztettem a tekintetem.

// felőlem rendben, bár úgy gondoltam, sűrűbben fogunk írni... Én tulajdonképpen mindennap tudok válaszolni, nem tudom, ti mennyire értek rá.//

/Shizune, Noriko, Shui/

Shui alig érkezik meg, máris kap egy kendőt az arcába. A lány első ránézésre hiperaktívnak tűnik, ami számomra nem éppen valami jó jel. Viszont az egy jó pont a számára, hogy nagyon szép. Amint lehúzza az arcáról a rongyot, azonnal rámosolygok.
- Miért ver mindig engem a sors? - kérdezem hangosan és a fejemhez kapok.
Shui már is kap egy feladatot: le kell sikálnia az emlékművet. Nem épp egy hálás feladat, de hát ez van. Ezután a sensei meg kér minket, hogy mutatkozzunk be. Először Noriko kezdi. Minden szavára oda figyelek és megjegyzek minden információt. Amikor befejezi, egy fának dől és rám néz.
- A nevem Kaibutsu Hiroto! - ekkor hátra dőlök, mintha leesnék, azonban helyette könnyedén megcsinálok egy fél fordulatot és talpra érkezek.
- Én nem itt születtem, szóval kevés embert ismerek. Egy kis falu mellett éltem az édesapámmal, aki sajnos egy betegségben meghalt. Viszont így rám talált Genzo sensei, aki segített eljutnom idáig. Lényegében nem sok mindent szeretek csinálni. A szabad időmet általában edzéssel töltöm, vagy sétálással. Asszem, ennyit tudok mondani magamról. - ekkor kis szünetet tartok és Shui-ra nézek.
- Sensei, lehetne egy kérdésem? - ha rábólint akkor folytatom. - Az Aburame, az a bogaras klán vagy az egy másik?
A kérdésem ránézek a szőkeségre és reménykedek abban, hogy nem bántottam meg.

//Bocsi ha gyengére sikerült, de most fáradt vagyok egy kicsit(8tól 4ig suliban voltam). Elvileg én minden nap tudok írni. Legkésőbb este tuti gép előtt vagyok, de ha dolgom akad, akkor úgy is szólok.//

Meredten bámultam magam elé. Ez a sensei, Shimon...nem hogy fura, de iszonyú fura!
Erre végképp nem számítottam. Elég kellemetlen helyzetbe kerültünk: a sensei eltűnt, Shui arca pedig -mind a szégyenben, mind a súrlódástól - egészen elvörösödött. Talán mondanom kéne valami vigasztalót, de ahogy az előbb rám nézett, biztos úgy gondolja, hogy valami stréber vagyok, pedig ez nem igaz. Lényeg a lényeg, lehet hogy nem díjazná, de ami fontosabb, ki kell takarítanunk mindent. Ami pedig Shimon kérdéseit illeti, gőzöm sincs, miért takaríttatta le Shui-val az emlékművet. Talán azt akarta elérni, hogy meglásson egy-két nevet mindkettőnk klánjából, és megjöjjön a tisztelete...nem tudom. Azt sem igazán, vajon most mondanom kellene-e valamit. A testem azonban magától dolgozott: odaléptem a lányhoz, majd egy sóhajtás kíséretében - kicsit durva mozdulattal - kitéptem kezéből a rongyot, és némán nekiálltam a takarításnak. A sok név között egyen megakadt a pillantásom: "Haru Okosai" szinte suttogtam, de nem valószínű, hogy hallották. Ő volt a nagyapám, és mint sok más shinobi, életét áldozta a hazájáért. Azon gondolkodtam, nekem sikerülne-e ilyet végrehajtanom. Valószínűleg nem... Pedig azt mondják, ennél szebb halált shinobi nem kívánhat. De én ehhez nem érzem magam elég erősnek. Nem testileg, inkább lelkileg. Pedig egy ninja nem magáért él, hanem a hazájáért- ezt sokszor hallottam már, de képtelen vagyok megbékélni vele. Gyáva vagyok, de azért is lettem ninja, hogy ezt leküzdjem. Nem tudom, milyen jövőt tartogat számomra a sors, de remélem, egyszer én is elég bátor leszek ehhez... Kíváncsi vagyok, vajon Shui hogy gondolja? Az arca úgy tűnik, elég nagy... Talán van is mire? Tényleg ilyen erős? – miközben ezen gondolkodtam, észre vettem, hogy a kezem egyre erősebben dörzsöli a hideg fémet, ami már csillog-villog, ezért inkább odébb mentem, és újra nekiláttam. Ha valóban remek shinobi, nem tudhatja meg, hogy ezen gondolkozok. Egyáltalán, gyengeségnek semmi jelét nem mutathatom neki! Még csak az kéne, hogy hetekig engem csúfoljon! Gyáva nyuszi!- szinte már hallottam a hangját. Ezen kissé felhúztam magam, és ismét azt vettem észre, hogy a kezem túl erősen mozog. Most, hogy kicsit odafigyeltem rá, észre vettem, hogy elkezdett zsibbadni. Rendben, nyugi- gondoltam, miközben –most kicsit gyengébben – ismét takarítani kezdtem. Nem csinálhatom ezt a végtelenségig, ki kell találnunk a válaszokat!- felálltam, és léptem egyet csapattársaim felé. Most nincs idő vitázni velük, össze kell dolgoznunk. – közben odaértem. A testem remegni kezdett, de nem a félelemtől, inkább az izgalomtól. Ahogy megláttam Shui arckifejezését, hatalmába kerített egyfajta ellenszenv. Láttam rajta, hogy valahol ő is az a típus, mint én. Szeret egyes embereket az irányításuk alá vonni, de én nem fogok megtörni! Ezen tűnődve a tekintetem magabiztosabb lett, szinte már parancsoló.
- Rendben, lehet, hogy nem bírsz elviselni, és hidd el, én sem szívesen mondom, de most össze kell dolgoznunk, hogy kitaláljunk valamit. – Néztem rá. A földön ült, de ha állt volna, akkor is nagyjából egy fejjel alacsonyabb lenne. És egy ilyennek engedelmeskedjek?! Nevetséges! Most azonban nem volt idő nevetni.
- Van valami ötletetek?- kérdeztem, majd elmélyültem a gondolkozásban.

// bocsánat, hogy tegnap nem írtam, kivételes eset - Nem vagy elvárva, nem vagy kötelezve, csak így tovább, mert jók a postjaid. //

/Shizune, Noriko, Shui/


Nem akartam megbántani Shui-t, de sikerült. A lány annyira felkapta a vizet, hogy kiabálni kezdett velem. Viszont ezzel nem is foglalkoznék, viszont amit ezek előtt mondott... Az egy kicsit zavaró. Nem csak hiperaktív, hanem még hiper nagyképű is. Azonban amit a sensei csinál, az egy kicsit megrémiszt. Genzo sohase lett volna képes ilyet csinálni velem. Még amikor az ő keze alatt voltam, akkor én is mondtam néhány őrültséget, sőt hasonló dolgokat is, mint amilyeneket Shui az előbb, de ez azért durva. Szegény lányt lényegében szó szerint szétkente az emlékművön. Azt hiszem, jobban meg kell majd fontolnunk a szavainkat, ha nem akarunk így járni. Mielőtt eltűnne a sensei, még ránk bíz egy feladatot. Ki kell találnunk, miért volt az ő feladata kezdettől a takarítás. Szerintem erre nagyon egyszerű a válasz, de az én ötletemet úgy kellesz előtálalnom, nehogy a lány megint ideges legyen.
Amikor eltűnik Shimon, Noriko neki lát a takarításnak. Én nem megyek neki segíteni, inkább Shui-hoz lépek és megvizsgálom az arcát.
- Ha jól látom, nincs komolyabb bajod. Nem vagyok orvos, de szerintem elmehetnél egy kivizsgálásra. Még a végén a mi kis legendákból nem lenne semmi. - ezt kicsit gúnyosan mondom a lánynak. - Jobb lesz ha a későbbiekben oda figyelsz a szavaidra. Bocsi ha az előbb megbántottalak, a bogarast nem úgy értettem hogy őrültek vagytok. Bogárhasználóra gondoltam, de sajnos így jött ki a lépés.
Ekkor Noriko befejezi a takarítást és oda jön hozzánk. Hallom hogy mond valamit, de nem nagyon foglalkozok vele, mivel elsősorban nem nekem szól. Azonban az utolsó kérdésére mégis felé fordulok.
- Nekem lenne egy ötletem. - ekkor Shui-ra nézek. - Elnézésedet kérem Shui, de szerintem újból meg foglak bántani. A sensei azért akarta hogy takarítsa le az Emlékművet, mivel tudta hogy milyen nagyszájú. Szerintem szóltak neki hogy próbáljon vissza venni Shui arcából. Ami pedig azt illeti, csak akkor leszel legenda, ha a te neved is felkerül a többi hős neve mellé. Gondolom arra már rájöttél hogy ennek érdekében az életedet kell áldoznod a hazádért. - ekkor a másik lányra nézek.
- Noriko, szerintem nem csak most kell csapatként gondolkodnunk. Ha bármit is el akarunk érni ebben az életben, akkor jobb lesz, ha mindannyian össze barátkozunk. Amíg azt látják hogy állandóan marakodunk, ennél komolyabb feladatra ne is számítsunk. Ki bízna ránk bárki is egy komoly küldetést, ha az ellentétek miatt kudarcot vallhatunk? Szerintem senki. Ez főleg Shui-ra vonatkozik, legalábbis véleményem szerint.
Miután befejezem kezet nyújtok szőkeségnek és egy hatalmas vigyort vágok. Csak remélni tudom, hogy nem csinálok semmi rosszat a beszédemmel, nem lenne jó veszekedni.
- Annak viszont örülök, hogy ti nem nyavalyogtatok még, mint az előző társaim!