Ninja-negyed

A látogatóktól elzárt városrészek, ahová csak ninják tehetik be a lábukat. A város itt sokkal praktikusab képet mutat, mint a sziget többi településén; nincsenek se árusok, se tömeg.

Az óra már túl volt a nyolc órán, mire jöttek, és meg sem állva hívott, hogy kövessem őt. Ezek után gyorsan történtek a dolgok. Hamar a Ninja-negyedben találtam magam egy épület bejáratánál, amikor is az illető bemutatkozott, illetve elmondta a feladatom. Mikor mondta nevét valami szöget ütött a fejembe. Kurama volt a családneve, és a Kurama klánról már hallottam ezt-azt. Pontosabban azt, hogy rendkívüliek a genjutsukban. Elmosolyodtam, hisz tudtam, hogy kell ki oldani a genjutsukat, de csak ennyi. Nem tudtam, hol tanultam meg, illetve hogy ki tanította ezt meg. Ekkor eszembe jutott, hogy nem válaszoltam.
- Köszönöm sensei! – mondtam gyorsan.
Ekkor kinyílott a kapu és végre beléphettem a terembe. Nem nagyon tudtam mi vár rám bent, de tudtam, hogy itt fogom megkapni az előbb említett küldetés részleteit. Mit például ki a címzett, várnak-e veszélyek útközben stb.. Tudom rossz szokásom, de a pontosságom miatt szeretem, ha mindent tudok a küldetésemről, esetleg egyéb feladatokról, hogy tökéletesen tudjam teljesíteni. Ha már megvolt a bejelentés, és a remélhetőleg a küldetés is, kimegyünk az épületből, legalábbis, hisz mi más dolgunk lenne, még benn. Alig léptünk ki, máris elfeledkeztem valamiről, vagyis elfeledkeztem valamiről, hogy pontos legyek. A bemutatkozásom maradt ki természetesen.
- Amúgy engem Abakura Djuka Ryuunak hívnak, de gondolom ezt maga is tudta sensei. – mondom kissé zavarban – És kérem, szóljon, ha netán indulhatunk.
Ám ennyi volt a mondanivalóm. Megvárom, míg jelt ad, és addig ellenőrzöm kardomat, hogy megvan-e. Természetesen ott lógott az oldalamon. Gyorsan ezután megnéztem a kunaiamat is, amit amúgy zsebemben tartok, mivel nincsen kunai tartóm, így egyszerre, maximum 4-et tudok hozni 2-2 darabot zsebenként. Mind a négy megvolt, így indulásra készen álltam. Ha jel megvolt, máris szedtem lábaimat. Nagyjából tudom, hogy merre kell menni, hisz egyszer már láttam a várost, csak éppen a közelében nem voltam, így azért kicsit nehezebb volt. Így elindulva vártam utamat, ám készen voltam arra is, hogy harcoljak netán, ha ellenséges ninjákba botlanék. Egy röpke 5-10 perc alatt kiértem a városból, és már a célterület fele indultam el.

Beregisztráltatok mint hivatalos Getsugakurei ninja. Mától fogva Te is járhatsz küldetésekre. De a megpróbáltatások itt még nem érnek véget. Ugyanis ott van a vizsgád, így ez a megelőlegezett ninja rang, csupán a Falu jószántából került elő, így ha a küldetés kudarcba fullad, sajnos a rangod is elveszik. Ezt Te is tudtad, ugyanis bent elmondták. A feladatod, hogy elvigyél egy üzenetet a Hold Országában élő és tevékenykedő Macskák népének. Minden bizonnyal csak a falut fogod megtalálni, mivel elég félénkek ezek az állatok. A falu vezetőjének kell majd odaadni a levelet, és majd Ő továbbítja. Nem nagy ördöngösség. Szeigjoku no satoba, ez a bizonyos Kurama-sensei fog elkísérni és Ő felügyel majd. Rá vagy bízva.
Ahogy kiléptetek az elkerített falurész kapuján, a sensei elővette az üzenetet, majd átadta neked. Egy vörös tekercs volt, rajta egy holddal. Valószínűleg a Hold országa jelképe. Vagy is Getsugakure jelképe. A sensei intett, majd elindult. Olyan tempóval ment, amint Te is tudsz követni, de az egyszerű civilek számára csak agy nagyon gyorsan futó árnyéknak tűntetek. Bizony furcsán hangzik. Menet közben egymás mellé kerültetek a sensei jóvoltából. Végig előre nézett, majd megszólalt.
- Mivel most az Én felelősségem vagy, így azt teszed amit mondok! Egy rövid kiképzésben is részt fogsz venni méghozzá nem is olyan soká. Amint az erdőbe értünk, meg is kezdjük a szintfelmérést. Ez a faluvezető utasítása.
Azzal gyorsabbra vette a tempót. Nem túl barátságos fazon, de legalább nem gyilkol ki az első napon. Vagy talán még is, csak hát még nem volt rá alkalma? Nem lehet tudni. Megölni biztos nem fog, hiszen falubéli ninja. De kitudja mi fog még rád várni.


// Kövi postot az Erdőségekhez //

Két napja telt azóta, mióta végre Getsugakure ninja lettem, és azóta sajna eléggé unalmasan teltek napjaim. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mivel egyenlőre nem kaptam se küldetést, se semmit, szóval csak otthon töltöttem időmet. A harmadik napon elhatároztam, hogy elmegyek a városba körülnézni. Egy jó ideig vándorolgattam, mígnem azon kaptam magamat, hogy a Ninja-negyedbe keveredtem. Kicsit meglepődtem, hisz véletlenül jutottam ide, de ha már itt vagyok megnézem van-e valami újdonság ezen a környéken. Hát így is tettem.

Újabb szabadnap köszöntött be a leányzó kicsiny életében, amit szokás szerint arra szánt, hogy valami újat tanuljon, és ráadásként egy kicsit jobban megismerje az otthonát. S mi lenne alkalmasabb terep minderre, mint a ninja negyed?
A délelőttöt számtalan remeknek tűnő szórakozással töltötte, többek közt észrevétlenül próbált követni véletlenszerűen kiválasztott alakokat, próbált Yorunak tanítani néhány olyan gesztust, amivel szavak nélkül, észrevétlenül adhat neki parancsokat, majd ahogy a nap az ég tetejére hágott, egy tetőn üldögélve közös ebédet is elfogyasztottak, miközben Ame a az embereket figyelte. Nem győzte csodálni őket, mindazt a furcsa jókedvet, ami ninjaként is jellemezte őket. Kiriben sosem látott ennyi szívélyességet.
Aztán úgy döntött, ideje felhagyni a tétlenkedéssel, és a jó ebéd után kedves párducával újra gyakorolni.
Na valahol itt tévedett. A macska kimondottan élvezte, hogy elnyúlhat a tetőn, és mikor a leányzó unszolására engedett, és felvette az alakját a közös jutsuban, Juujin Bunshin // Vadállat Ember Klón, úgy döntött, visszaheveredik. Ame viszont nem díjazta ezt a lustaságot, így megragadta a cicát, és húzni kezdte...
Aztán ahogy a cica hirtelen engedett megbillent, és mire megtalálta az egyensúlyát, Yoru már futott is, hogy lerázza, és valami alkalmasabb, zavartalan pihenőhelyet találjon.
-Állj meg!- kiáltott utána Ame, ahogy utána eredt. Kezdetben a tetőkön futottak, majd Ame csakhamar kénytelen volt lenn az utcán folytatni a dolgot, ahogy elfogyott a lába alól a "tolvajok országútja".
-ÁLLJ!- futott, fél szemmel az utat, fél szemmel az ő alakját viselő párducot figyelve.

Ame egészen kipirult az üldözésben. Minden bosszúság ellenére egyre inkább élvezni kezdte az üldözést. Végső soron be kellett vallania, hogy szereti Yoru önálló személyiségét, ahogyan azt is, hogy nem viselkedik házi cicaként.Azt rémesen unalmasnak találta volna, ráadásul ha a macska időről időre nem áll elő valami csínnyel, talán eszébe sem jut lazítani.
Yoru maga is kedvelte, ha egy kicsit elszabadulhatott, habár most azzal a céllal futott, hogy lerázza Ame-t számára még mindig idegen alakjában. Megszokta már, hogy a reggeli futások során az emberek kitérnek az útjából, így kislányként sem figyelt előre, egyre-s másra hátrapillantott, hogy lássa, Ame lemaradt-e végre.
Aztán az első Ame ijedt és meglepett arccal emelkedett a levegőbe, lendületében hirtelen megakasztva, s maga a jutsu is hatását vesztette, ahogy a macska meglepetése szétoszlott.
-Nyaaarrrh?- Yoru kérdően morrant, miközben karmos lábaival ösztönösen próbálta kitámasztani magát, hogy egyenesbe kerüljön. Már az első pillanatban rájött, hogy valami ismerős erő repítette a magasba, így most hogy összeszedte magát, nem támadólag, de igencsak látványosan izegni-mozogni kezdett, hogy kiszabaduljon, s ha a mancsai végre földet értek, kíváncsian újra felnézett Soro-ra.

Ame ezalatt úgy érezte egészen jól veszi a a próbát, és a csalóka érzékek azt súgták, talán még közeledik is "önmagához", Atán meglátott valakit maguk előtt, és kipirult arcára öröm költözött, hogy aztán az élet alaposan leverje a lábról.
-Au..-panaszosan jajdult fel, majd lenézett a gond okozójára, Tenshire.
-Te.. te hogyan?-egy pillanatra ijedt arcot látott, hátratántrodva kelt fel, miközben újra a lenyűgöző fickóra tekintett, aki a jelek szerint máris megállította, és hatástalanította Yorut.
-Én.. én.. Bocsásson meg Yoru miatt!- gyors bocsánatkérésbe fogott. Nem volt elég tökéletes ahhoz, hogy az a nagyszerű férfi láthassa őt, s most mégis itt állt előtte.. Mikor először látta őt, egészen lenyűgözte, Valamit mélyen megszólított benne a férfi látványa, és eszébe juttatta, hogy neki, a Djuka klán tagjának erősnek, tökéletesnek kell lenni. Volt az érzésben valami otthonos, amit már régen érzett. Talán még az apja mellett.
Most viszont félt, hogy Soroshima talán mégsem fogadja el tanítványul, látva milyen ügyetlen.

Soro Mester lenyűgöző lénye csak még erősebbnek tűnt Ame szemében, ahogy profi módon lerendezte a bámészkodókat.
-Ó, köszönöm Mester.- hajtott fejet, ahogy rájött Soroshima nem neheztel rá az ügyetlenkedésért. Arcán átsuhant a megkönnyebbülés.
-Igen, Yoru kiskorom óta a társam. Ő- egy pillanatra megállt. Így hogy Tenshi is ott volt, nem tűnt jó ötletnek elmesélni a történetét, vagy annak bármely részletét.
-Nagyon ügyes macska, de még rengeteget kell tanulnunk, hogy jó páros legyünk. A gyorsasága és az érzékei nagyon sokat segítenek.- ennyivel zárta le a Yoruról való mesélést. Még mindig túl fiatal genin volt ahhoz, hogy hatásos közös támadásaik legyenek, de az új technikája boldoggá tette, noha még bővel volt mit csiszolniuk. Szavai lelkesek voltak, bár igyekezett uralkodni magán. A Nagyhírű Soro Mester csak a legkiválóbb tanítványokat érdemelte. Ahogyan anno az apjának majd a Nagypapinak, Namizou-nak is meg akart felelni.
-Köszönöm-biccentett, ahogy felsegítette a Mester, és szívből jövően mosolygott rá. Élvezte az érintést. Csaknem olyan volt, mintha az apja törődését érezte volna, és ez könnyűvé tette a leányzó szívét.
-Tényleg vándorolni fogunk? Mint a híres hősök?- a kaland ígéretére előtört a tökéletesség maszkja mögül a lelkes gyermek, s nagy szemeiben ott csillogott a várakozás. Ő is hallott meséket, jókat-rosszakat, függetlenül attól, hol nőtt fel, s ez a mesevilág egy csapásra visszaköltözött gondolatai közé, s talán ez lesz majd a hajtóerő, mely az út során segíti.
-Mester, már alig várom!- érezte ő persze a szavakból, hogy nem lesz könnyű az út, mégis a lelkesedés ritka alkalmat talált, hogy a felszínre törjön e nyugodt leány szívéből. Szerényen, óvatosan még az a gondolat is tudatba lopózott, hogy talán megtalálhatja a szüleit.. vagy legalább hallhat róluk. Hiányoztak, hiába vette körül szerető csald.
-A barátnőm?- ezt a kérdést először nem értette, majd mintha megvilágosodás fénye gyúlt volna a fejében, Tenshire nézett.
-Tenshi, te hogyhogy itt vagy?-kérdezte ő is.

- Szóval a falut? Nos.. elég élettel teli és kellemes hely, nem igaz? Kóstoltad már az akasijaki-t, Akinobu boltjában? A ramenhez nem ért, de bármely bento fogást tökéletesen készíti... - kérdezett vissza Ame könnyed csevegésbe vezetve a beszélgetést, egy kicsit látszólag feledve mestere iránti csodálatát. Enyhe paranoiája, mely Tenshihez fűzte, nem látszott ezúttal az arcán. Még Yoru sem érezte meg benne, noha Ame gondolataiban egymsután bukkantak fel bizonyos emlékképek, s velük az a hideg érzés, amit a falujáért és családjáért érzett. A félelem.
-Nos.. Mester ő Tenshi.. Nem mondhatnám, hogy a barátnőm. Nem ismerem olyan rég óta. -pillant a mesterre, megpróbálva felmérni, hogy a szavak elérik-e a kívánt hatást, és Soro érti-e, a fenyegetést, amit ő benne lát...
-De ő meglehetősen hatékony társ.- zárja a bemutatást, mely minden fenyegetettség érzetet végül bókba csomagol. Habár nem értett egyet a módszereivel, sőt úgy gondolta, hogy Tenshi hihetetlenül nagy galibába képes őket keverni, tulajdonképpen bármikor, tudása magáért beszél. És ha a lány nem is hívta volna fel a figyelmet a chakraszint említésével magára, Ame remélte, hogy ezek után a mester is óvatosabban kezeli majd.
-Tenshi, ne légy tiszteletlen! Ő a Mesterem.-csattant fel hirtelen Ame, ahogy a leányzó Soro kiléte felől érdeklődött. Igaz nem volt tiszteletlenség Tenshi szavaiban, hacsak nem a chakra firtatásában, ez jó módszernek tűnt, hogy egy pillanatra megakassza. Nem tudta, hogy mit tervezhet a Mester, de valahogy, a maga kis gyermeki módszereivel szerette volna megvédeni... Bár ezt ő maga is buta gondolatnak találta... Még hogy ő védené meg a nagy hatalmú Mestert?... Ame pironkodva próbálta kiverni a fejéből a gondolatot, miközben Yoru feszült figyelemmel követte a dominánsnak érzett férfi mozdulatait.

Ame meglepődött a Mester könnyed bemutatkozásán, talán mert ő maga egészen hozzászokott már, hogy bizonyos dolgokról nem beszél nyíltan, ráadásul itt volt Tenshi, akiben már régóta nem bízott. Azt persze be kellett látnia, hogy a Mesternek aligha lehet félnivalója, ezzel pedig csodálata is csak tovább nőtt.
-A bentóban az a legjobb, hogy az ember magával tudja vinni. Válogatott finomságok egy dobozban.-mosolygott szívből Soro-ra. Bár eredetileg Tenshi fülének szánta a dolgot, örült, hogy a Mester is kapott a témán, és magában jót mulatott, ahogy elképzelte, hogy miféle kalamajkákba keveredhetett a Mester.
-Ideális, ha rövidebb utakra kell menni, és nem kell különösebben számolni a súllyal vagy elhelyezéssel. -nem mintha eddig sokszor nekiindult volna. Volt persze a wakazo osztaggal egy-két kisebb tennivaló, de még mindig kicsit idegennek és kicsit kezdőnek érezte magát a Holdban. Ennél persze aktuálisan nagyobb gondot okozott Tenshi és az ő cudar hangulata.
-Ugyan Tenshi, nyugodj meg egy kicsit. -kezdte könnyedén, békítő hangon, talán kicsit próbálva jóvá tenni az előbbi neki szánt szavait. Igaz eredményt ért el, hisz látta az arcán, hogy egy pillanatra meginog, a pillantása azonban nem tetszett neki. Nem volt szüksége ellenségre, bármilyen kényelmes is lett volna ha nincs Tenshi, de tartott tőle, hogy végül talán elkerülhetetlen lesz, hogy szembe kerüljenek. Túlságosan különböztek és.. máshová fűzte őket a hűség. Ame még saját gondolataiban is próbálta kizárni azon borzalmas embertelenséget, amit Tenshiben vélt felfedezni röpke ismeretségük alatt.
A leányzó bármit is szeretett volna mondani ezután, az bizony benn ragadt, ahogy látta, hogy Soro Mestert egy nem mindennapi támadás ér. Nagy szemekkel pislogott, majd észrevéve magát, körül nézett. Egy pillanatra szinte el is felejtette, hogy ő egy ninja, ráadásul egy Djuka, így most, megpróbálva ezt jóvá tenni, igyekezett kiszúrni a támadót. Csak az gátolta meg abban, hogy erre a cseppet sem jellemző "támadásra" gyermekien kiforratlan mozdulatokkal reagáljon, hogy Soro egy nevet említett. A naptejes meglepetésre csak Yoru ugrott arrébb hirtelen, behúzódva az épület fala mellé, majd morgott egy rövidet, kifejezve mennyire méltóságán alulinak véli, hogy nyugodt nézelődését ekként zavarják meg.
-Aikan..-ismételte alig hallhatóan, hogy megjegyezze, hiszen bár nem volt ismerős neki a név, de ha a Mester máris ráismert nyilvánvalóan fontos. Aztán ahogy Soro újra megszólalt, ő rá nézett.
-Ó... - meglepődött, ezek szerint a Mester tisztában volt a szándékaival.. persze a Csodálatos Soro Mester hogy is ne lehetne?
-Igen Mester!- hajtott fejet tiszteletből, elfogadva a férfi szavait.
-Tisztában vagyok vele Mester, és... tényleg menni akarok.-mondta elszántan. A család.. az igazi közeli szerettei nem voltak a Holdban, és már elfogadta hogy egy darabig nélkülük kell boldogulnia, s ha közben meg is érkeznének... Nem, erre nem gondolt, és nem is akart gondolni. Elszánt volt az indulásra, és csak egy cseppnyit sajnálta, hogy a nagyapit, és a bátyust, Kodot.. meg a klán többi kedves tagját hátra kell hagynia egy időre. De már akkor, mikor az apja elhozta ide, felkészült rá, hogy egyedül kell megállnia a lábán.. És most itt volt a lehetőség, hogy egy nagy mestertől tanulva erős legyen, és büszkévé tegyen mindenkit.
-Szeretnék tanulni, és szeretném látni a világot. És nem.. nem lesz panaszkodás-tette hozzá enyhe pírral az arcán. Ő volt a család legkisebbje, de mégis egy büszke genin, akinek már nem való, hogy panaszkodjon.
-Nem tudom.. talán gyakorol.. de előbb-utóbb biztos az étkezdék felé húzza majd a hasa.

Ame szinte be sem fejezte az utolsó mondatot, figyelmét már le is kötötte a furcsán kaotikus jelenés. Az idegen hölgyemény olyan lelkesen zsongta körül a Mestert, hogy Ame szája tátva maradt. Sosem látott még olyan shinobit, akit ennyire elragadtak volna az érzelmek, s ez a felfedezés egyszerre volt rémisztő és érdekes. Az ő gyermekkora sem volt ilyen szabad, nemhogy a felnőtt élete...
Ame vetett egy futó pillantást Yorura, de a párduc szemében is azt a fajta tanácstalanságot látta, mint a magáéban. Neki sem volt dolga ilyen forgószéllel korábban. Csak azok a furcsa értelmetlen szavak ne lettek volna.. Ame hirtelen túl gyereknek érezte magát, hogy értse őket, de a Mesterre pillantva elszállt ez az érzés. Úgy tűnt, ezt a tündéres- akármis dolgot nem értékeli különösebben. Ő pedig szívesebben hagyatkozott erre a ki nem mondott kis véleményre, mint a bizonytalanságra.
Aztán hirtelenjében fordult a világ, s az a különös tekintetű megállíthatatlan hölgyemény észre vette őt. Már az első szavaknál elöntötte a pír a kislány arcát. NEm volt hozzászokva sem ahhoz a kitörő örömhöz, sem ahhoz anagy figyelemhez, melyben a nő részesítette.
-Én.. én nem.. nem vagyok a lánya. -nem igazán tudta, mit mondjon a képtelen feltételezésre, miszerint ő Soroshima lánya. A Mesterre nézett. Csodálta őt. Imádta, de hogy az apja legyen.. Élesen hasított szívébe a hiány, és míg a Mester válaszolt helyette, ő kicsit elmerengett emlékein. Hiányzott neki az erős kezű szeretet.. de a Mester nem volt olyan, mint az apja.
-Különben is.. már tizenöt vagyok...-mormolta még Soro szavai mellé.. Valahogy nem tűnt a mester olyan öregnek hogy az apja lehessen. Persze a leányzó az ezt követő lenyűgöző, tiszteletteljes köszöntésnek nem állhatott ellen. Végül elmosolyodott, és óvatos meghajlással viszonozta. Lehet hogy egy nagy klán tagja volt, de távoli neveltetése miatt nem ismerte az ilyesmit.
-Aikan-sama, én is örvendek.. A nevem Djuka Munfurawa.-aztán, bár talán szólt volna valamit a tündéres dologra, a kasztrálás szót hallva újra elvörösödött, és tátogott kettőt. Nem olyan téma volt ez, amihez eddig bármikor is lett volna szerencséje, bár gyermeki elképzelései voltak erről-arról.
-Nem.. nem hiszem hogy szükségem lenne rá.. én.. -Ismét Yorura tekintett, remélve hogy a cica látványa segít összeszedni magát. Szerencsére nem kellett csalódnia, a szőrös, aki félrebillentett fejjel figyelt, most is jó hatással volt rá.
-Nem vagyok az a fajta, aki.. ilyesmivel szeretne győzni.- a mondat végére a hangja már valamivel erősebben és elszántabban csengett, de a hölgyemény nyiladozó köntöse még lányként is megtartotta a zavar határán. Felébredt benne valami enyhe, zavarba ejtő csodálat a szépség iránt, amit talán szeretne majd önmagának, ha formái végre igazán nővé teszik, de képtelen volt megfogalmazni az érzést. Így hát, míg a nő újfent a Mesterhez fordul, kissé megrázza a fejét, próbálva megszabadulni a tömérdek furcsa impressziótól, így bár rá pillantott, nem is igen tudatosult benne Tenshi távozása. Bár ekkor már Forgószél Kisasszony ismét a Mestert ostromolta, Ame, mint különösen fontos dolgot, figyelte a társalgást.
-Mester.. Kérem ne mondjon ilyet. Ön cseppet sem öreg.-futott ki a száján, bár nem tervezte, hogy megtöri a csevegésüket. Persze most dönthetett hogy miként oldja meg a dolgot. Végül a hallgatás helyett a bájos mosoly mellett döntött. Nem volt nehéz az arcára varázsolnia, hiszen Aikan és Soro Mester, minden zavarbaejtő pillanat ellenére, annyira fellelkesítették. Még sosem látta a Mestert olyannal, akit régről ismerhetett, és most úgy tűnt neki, hogy a két felnőtt valahogy, ha nem is volt egy hullámhosszon, de közel állt egymáshoz. Mint két bajtárs.. barát... vagy...
-Mester.. Önök valamikor... egy pár voltak?

-Aikan-sama.. az nem lenne jó játék.-fűzi hozzá a robbanócetlis gondolathoz Ame. Habár a nő azt mondta, most csak napozott, a Djuka lány tartott attól, hogy megemlítve a lehetőséget, talán kap az alkalmon és mégis elindítja a tesztet. Ame nem szívesen látta volna feldúlva a faluját, így hát ha talán merésznek is hatott megszólalása, nem hallgathatta csendesen a tettre kész beszámolót. Az persze önmagában, hogy a hölgy imádta a robbanásokat, nem lepte meg. Nem is várhatott volna kevesebbet egy ilyen különös hölgytől. Viszont volt a Mesternek egy kijelentése, melynél úgy érezte, a robbanás csak egy pillanat kérdése.. "Megvakulok… világítasz… " Erre Ame jobbnak látta hátrálni egy lépést, és kissé elfehéredő arcával élénken figyelni Aikant, és a lehetséges veszélyt.
A beszélgetés egyébként érdekesen alakult, bár a Djuka lány úgy érezte, óvatlan kérdésével sikerült olajat öntenie a tűzre. Már az első reakciókból kiderült, hogy tévedett, de úgy érezte, mégis jó látni a hölgy lelkes magyarázatát, akinek szavai a zavarbaejtőség határán táncoltak.
-Nem is olyan öreg...-legalább ennyit egészen biztosan kijelenthetett, ahogy a teátrális panaszáradat megkezdődött, de ez valószínűleg csak felvezetése volt annak a folyamatnak, mely során kezdett kicsit feloldódni. A pimasz jókedv mindenesetre már ott csillogott a kis tanítvány szemében, ahogy lopott pillantást vetett a mesterére. A jókedv aztán egy mosolyban gyűlt össze, ahogy a Mester leejtette a cigarettáját, majd tüntető hallgatásba vonult. Aztán a mosoly pirulássá változott, ahogy Aikan elkezdte ecsetelni a passzivitás kérdéskörét, és visszatért az édes, lányos zavar.
-Én.. én nem.... nem tudom... nekem még sosem volt barátom.- rázta a fejét, lesütve a szemeit, remélve, hogy a hölgy nem fog sokáig ezekről a furcsa dolgokról beszélni. Már a gondolatai is ANNAK nagyon zavarba ejtő volt számára. Reményeiben végül nem kellett csalódnia, Forgószél Kisasszony ismét Soroshima Mester felé fordult, egy hihetetlen ötlettel, melyre Ame -nak egyszerűen fel kellett kapnia a fejét, és látnia kellett a Mester arcát, ami...
ami nos meglepően higgadt maradt. Ez pedig csak még csodálatosabbá tette a Mestert Ame számára. A leányzó szeme felragyogott, ahogy figyelte, mi sül majd még ki ebből. Csodás várakozását persze megzavarták.
Két Holdföldi érkezett, nagyon komoly arccal, és... cseppet sem barátian. Ame eddigi jókedve elfüstölt, de nem gőzölt be. Egyszerűen csak áthelyezte a súlypontját, és figyelt. Szeretett volna segíteni a Mesternek, de... itthon volt. A holdasok az otthonához tartoztak. Nem emelhetett fegyvert ellenük. Bolond dolog lett volna, főként úgy, hogy a Mester tökéletesen meg tudta magát védeni. És valóban úgy történt.
Mindenesetre ez volt az első pillanat, hogy szembesült azzal, hogy a nyugodt beszélgetéseket is megzavarhatja a Mester múltja. Talán jobb is volt, hogy máris szembesült ezzel. Rosszabb lett volna idegen helyen leckét kapni.
-Mester.. talán ideje lenne indulni. Nem szeretném látni romokban a Holdat... Ha.. kérhetek egy kis időt, összeszedem a dolgaim, és indulhatunk is.