Ninja-akadémia

Kirigakure gyerekeit itt képzik ninjává. Habár a "vérköd" már leszállt a faluról az oktatásnak még mindig részei a kegyetlenségig menő ninjalétre való felkészítés, és a csöndes gyilkolás módszerei, már gyerekkorban is.

//Sai... még jó, hogy előre megírtam a postott //

Végre-valahára elérkezett az a nap, melyre annyira várt. Már előző nap tűkön ült, hogy mi is lesz a következő nap, hogy mi is vár ott, éppen ezért nem tudott aludni és ahogyan felkelt a nap, a madarak csicseregni kezdtek, bár előbb inkább felszállt a köd, hiszen minden áldott hajnalban olyan sűrű köd van a falúban, mintha egy horrorfilmben lennénk. Na de a lényeg, hogy végre eljött! Touya pedig a legjobb formáját akarta hozni. Időben, bár elég táskás szemekkel, de felkelt, megmosakodott és mire észbe kapott, már a kihalt utcán sétált, a napsütésben. Tényleg mind egy rossz horror film! A köd leszállt és reggelre mikor felkelt a nap, mindenki eltűnt. Na jó, nem mindenki, hiszen akkor a történet nem szólna semmiről sem! De várjunk csak! A pék már nagyban árulta a frissen készült süteményeit, szóval ketten maradtak! A virágárus is akkor rakta ki a portékáját! Szóval négyen? Nem! Végre felébredt a város és életre kelt, már ha Ködfalú utcáin, amit az emberek csinálnak, életnek lehet nevezni. Bár mindenki végzi a dolgát, ahogyan mégis, szinte megmagyarázhatatlan módon, a hétköznapi emberek és a shinobik közti kapcsolat, nem éppen a megszokott, de szeretjük őket, típus. De lehet, hogy ez nem így van, de a föhős számára ez volt az élet egyik tanulsága, és az egyik dolog, melyet megakart változtatni minden áron.
Lassan az iskolába is beért, elhaladt a jól ismert folyósokon, melyeket hosszú évekig koptatott, ahogyan végre-valahára belépett a régi, jól ismert tanterembe is, mely ugyancsak nem volt kihalt. Sőt! Ekkora életet ritkán látott ott. Na igaz, mindig voltak bent olyan dolgok, mely csakis Kirigakure voltak jellemzőek, vegyü például, hogy azon embereket akik nem áltak ki magukért, hanem inkább behunyázkódtak, nos azok itt sem voltak. Vagy kiszoródtak a teszteken, vagy éppen otthagyták az iskolát a lelki terror miatt. Touya-nak ezen a téren szerencséje volt, hiszen ő nem volt az aki másokat bántott, csak akkor ha éppen őt spécizték ki, bár azok az egyének balszerencsés módon, sírva mentek haza. De terem most is dugig volt tömve, ahogyan egy papírgalacsin abban a pillanatban fejbe is találta.

~De jó is! Bár jobb, mintha egy üveggel találtak volna el! Haj...de végre valahára nem kell ezekkel az emberekkel lennem és lógatnom a lábamat!~

Ült le a székére, ahogyan ráhajolt az asztal pultjára, és elfeküdve rajta, csak azt várta, hogy végre történjen is valami.

//Sai//

És történt is valami. Jó egy két percig bámulhatta bamba arckifejezéssel a zöld táblát, mikor az ajót megadva magát, az ismeretlen páncélos férfi nyíltan közölte mindenkivel, hogy hol a helyük és mellesleg azon három genin neve közé sorolta az ő nevét is, ami annyit jelentette, hogy kövesse. Touya arca felvidult kissé, ahogyan felkelve az asztalról, a három, jól ismert tanuló mellett ő is követte a férfit.

~Igaz, ez az életem, fénypontja! Innentől semmi sem lesz lehetetlen számomra! Elérem a céljaimat és más hellyé változtatom ezt a fertőt!~

Arcán egy széles mosoly ült meg, ahogyan követte a férfit és szándékában állt teljes mértékben betartani a férfi szabályait. Bár még egyet sem halott, sőt nem is szólt hozzájuk, a férfi színpatikus volt neki, olyan aki megtudja nevelni az embereket, főleg a gyerekeket, azonban nem is ezért, hanem inkább azért érezte magát könnyedebben, hogy a férfi az apjára hasonlított viselkedésben.

~Már felnőttem sensei! Mikor megkaptam ezt a fejpántot, felnőtt lettem! Többé nem fordulhatok vissza, szilárdan kell előrenéznem! Igen! Ettől a pillanatól, nem tekinthetek a hátam mögé!~

Állt meg a férfi és a társai mellett az udvaron, ahogyan a kezeit a dzsekije zsebébe rejtette, de a kapucni nem volt a fején.

~Oichi és Yukitomo! El sem hiszem, hogy ezeket rakták be mellém! Az egyik egy nyápic kisegér, míg a kislány egy hiperaktív hörcsög! Nagy gondjaim lesznek itt!~

Nézett rájuk, ahogyan a mester, vagyis a leendő mester megadta az első szavait és parancsát, ahogyan Touya csak lehunyva a szemeit félrenézett. Szinte el sem merte hinni, hogy ezt a férfi az apjához hasonlította, teljesen más, ő nem mondta volna ezeket a szavakat, ő nem várna el ilyent tőle. Csalódott Masamune sensei-ben.

- Ki van csukva, hogy így tegyek! - jelentette ki, ahogyan ezzel elsőként, a lehető talán legrosszabb benyomást tette ezzel- Nem vagyok bohóc, vagy érzékeny nyápic író... hanem shinobi. Ez egyszerűen lekicsinyít minket!

//Megjegyzés: Touya, kijelenthetjük, hogy egy magában nagyon is bízó és ön imádió alak, aki főleg ninjutsuban járatos, ezen belül a csendes gyilkolás mesterségében! //

A sensei szó szerint felkente Touya-t a fára, ahogyan szegény genin azt sem fogta fel, hogy mi történt. Az egyik pillanatban, még a sensei arcát nézni, ahogyan az elmosolyodik és bár ekkor valahol legbelül érezte, hogy ez fájni fog neki, az az elképzelt fájdalom semmi sem volt ahhoz mérten, ahogyan a fának szögezve próbált levegőért kapkodni, de ez az érzés csak a jéghegy csúcsa volt. A gyomorszája és az egész hasa sajgott, ahogyan ezzel egyetemben a fél háta lezsibbadt, nemhiába egy fának rúgták, de még így is szerencséje volt, hiszen ha kőszikla lett volna, lehet, hogy egy két törés is bekövetkezik.
Ahogyan pedig a levegő után kapkodott arra is rákellet döbbennie, hogy az összegömbölyödés nem jöhet szóba immáron! A fájdalom pedig így még elviselhetetlenebb volt. A fájdalomtól összeszorította az ajkát, ahogyan behunyta a szemeit, és megpróbálta kidomborítani a mellkasát, hogy ezzel a hasizmát kinyújtsa és a tüdőt ne nyomja a hasizom! És ez láthatólag bejött, már tudott levegőt venni és nem is pánikolt.

~A pi*ba, még a mozgását sem láttam! De még szerencse hogy nem vagyok pipa! Azzal hogy ideszegezett a fájdalom lenyugtatott, így ésszerűen tudok gondolkozni!~

Szemeivel közben a társait nézte, ahogyan Aisawa versikéjéről teljesen lemaradt, de Shougaku-jét még hallotta, már amennyire, mert a genin adva a régi formáját még mindig csendes és visszahúzódó volt. És ahogyan ezt Masamune is szóvá tette, Touya egyszerűen elnevette magát. Bár nem mondott semmit, mindenki tudhatta, hogy a társán nevetett, hogy azon nevet amilyen.
De a jounin mester csakhamar újra Touya felé kezdett nézegelődni, ahogyan úgy gondolva, hogy az tanult az előző hibájából végre olyan lesz, mind amilyenek ő látni akarta. De Touya a kérdése hallatán csak elmosolyodott, ahogyan határozott arcot vágva közölte Masamune-val.

- Már megmondtam, hogy nem! Sohasem fogom félredobni a büszkeségemet! - jelentette ki magabiztosan.

A fiatal Kirigakurei genin csak félresütötte a szemét, ahogyan a jounin szavait hallgatta. Na nem megbánás, vagy a felismerés miatt tette ezt, hanem azon egyszerű okból, hogy most sem egyezett a véleménye Masamune-val. Teljesen máshogy értelmezte a világot és azt a szót is, hogy Büszkeség. De ezúttal nem akarta a férfi órára kötni a véleményét, hanem ahogyan az közölte a feladatott és végre valahára eltüntette a kardjait is Touya kezei alól és ennek örömére végre valahára talajt érezhetett ismét a lábai alatt.

~ Számomra nem az jelenti a büszkeséget, hogy vakon követem a feletteseim parancsát vagy éppen meghajolok az akaratuk ellőt! Számomra egyedül azt jeleneti, hogy sohasem térek el az elveimtől és a vágyaimtól! Ezért sohasem fogok olyant megtenni, ami az elveimmel ütközik!~

Követte a férfit, ahogyan csakhamar napvilágot látott az is, mi is lesz a feladatuk és hogy pontosan mi lesz Touya feladatta. Azonban itt érdekes módon, nem látott ellenállást Masamune a fiúban. Ahogyan kiosztotta a feladatokat és mindenki nekiállt a saját munkájának, úgy Touya is nekiállt a nehéz, fizikai munkának. Elkezdte a lovak alól kitakarítani a szemetet, mely se nem illatos, se nem hideg nem volt, bár ez nem nagyon zavarta a fiút. Szorgalmasan dolgozott végig, ahogyan tudta, úgy meg csinálta a feladatát, bár ez biztosan úgy fogja átélni a sensei, hogy sikerült neki megtörnie a nagyszájú fiút. Azonban mikor Touya egy öt perces kis felfrissítő szünetet tartott, mely gondolom, nem tiltott, kihasználva a helyzetet fiatal Kirigakurei genin, odament a jounin-hoz és ahogyan frissítette magát egy kis friss vizel, persze ellőtte lemosta magát, megkérdezte tőle azt, ami bökte az oldalát!

- Sensei!-állt elé- Valami mondanom kell! - és amint megkapta a választ, hogy igen, ezt kérdezné meg a jounin-tól, kis arcpirrel az arcán, révén, ez nem az ő stílusa- Az apám mindig azt mondta, hogy egy shinobi-nak minden helyzetben teljesítenie kell a parancsot, akármilyen megalázó is az! Amikor öntől is hallottam ezeket, önkénytelenül is csak abban lettem egyre tudatosabb, hogy amiben én hiszek valóban szükséges! Talán éppen ezért mondok mindig ellent, de ha a saját elveimet nem tartom be, akkor nem leszek képes a feladatokat sem végrehajtani! - fordult el, ahogyan elindult vissza a munkájához- Össze-vissza beszélek! -jelentett ki- Bocsásson meg, hogy zavartam!

Touya meglepődött, sőt nagyon is meglepődött. Nem gondolta, hogy mesterre ennyire másmilyen. Amikor először látta őt, úgy gondolta, olyan mind az apja, egy olyan ember, amilyet Kirigakure nevelt fel! Mégis, ahogyan a férfi beletúrt a fiú hajába és összeborzoltaa fiú haját és egyben elmondta neki azokat a mondatokat, Touya némán megfordult, ahogyan kissé elpirulva nézett fel Masamune -ra. Nem gondolta volna, hogy ilyen lehet a jounin és ez meglepte és egyben megváltoztatta a férfi felé mutatott magaviseletét is. Mintha egy kicsit tisztelni is kezdte von a férfit a maga módján.

~Igaza lenne? Valóban az elveimet nem helyezhetem a feladat elé? Valóban ezt tenném? Eddig azt hittem, hogy az elveim valójában csak az utam lényeges határai, melyek megmutatják, hogy mit csinálhatok is mit nem! Ezt jelentette számomra azt a terhet, hogy elviseljem ezt az életet! Nem tettem meg az akadémián sem olyant, mely az utam mellé esett, még ha ezzel nehézségek is okoztam magamnak! De ezek a nehézségek tesznek lassan egye erősebbé és nem ezek, hanem az álmom elérése minden célom!~

- Értem mire gondol, de...- ekkor azonban hatalmas, szinte fülsértő zaj hallatszott, mely nyerítéssel együtt vízhangot vert! És ami utána történt, meglepte a fiút. A megvadult ló elütötte az idős nőt, ahogyan a sensei olyan könnyedséggel adta a parancsokat, mint aki nem is először csinál ilyesmit. Bár nagy volt az esélye annak, hogy ez így is volt. Ahogyan kiosztotta a parancsokat, Touya csak elégedetten bólintott, ahogyan neki is iramodott. - Értettem! - csak ezt mondta!

~Hogyan is állítsak meg egy lovat! Jó ötletei vannak a sensei-nek! De nézzük csak, egy ló, első és hátsó része a veszélyes, ahogyan elég gyors ahhoz, hogy villámsebesen váltson irányt! Vagyis lányegében az a dolgom, hogy elkerüljem a támadást és semlegesítsem az ellenfelet! Ez pont olyan, mind a harci kiképzés az akadémián, csak ha vétek, akkor nekem annyi!~

Gondolta végig a helyezett, ahogyan az övtáskájából elővette a drótot, mely hát elég erős, hogy sérülést okozzon a lónak, de egy két kisebb vágásba nem fog belehalni, főleg, ha kezelik! Így pedig tökéletes tervel állt elő! Oldalról közelíteni meg az áltatott, mely valószínűleg nem fut, hanem egy helyben ugrál és rugdos össze vissza! Majd pedig ha elég közel érne hozzá, vígan végez a drót egyik végére készített hurokkal, melyet az állat egyik lábára próbál dobni, majd egy kunai késsel vagy egy fához vagy a földhöz rögzíteni. Ez arra szolgál, hogy az állat egy helyben maradjon, illetve mivel a zsineg minél jobban húzzák, annál jobban belevág a ló lábába, ezért a fájdalom miatt, bár dühösebb lesz, a fájdalomra fog koncentrálni és nem Touya-ra. Így pedig a Kirigakure genin a maradék zsinegeket felhasználva., megpróbálkozhat egy elülső láb lekötözésével, melyet hátrafelé húzva kirántaná az állat alól a talajt és amint a földön van, sokkalta könnyebb dolgok lesz lekötözni amennyire lehet!

Nehéz feladatott kapott a genin fiú! A ló villámgyors volt, olyannyira, hogy Touya minden erejét összeszedve volt csak képes követni őt! Persze nem csak ennek volt köszönhető az, hogy erre képes volt. Egy ló képes akár 60 km/óra sebességgel is futni, melyet még egy shinobi sem lenne képes hosszabb ideig tartani, azonban erről ebben a pillanatban nem lehetett beszélni. A ló hirtelen váltott irányt, így nem tudott olyannyira felgyorsítani, de akkor is leizzasztotta az állat, nem is kicsit.

~Egyre lassabb, ez jó jel! Minél fáradtabb lesz, annál jobban lesz kezelhető, ha persze bírom addig! El sem hiszem, hogy ez az én feladatom! De akkor is! Meg kell állítanom!~

És abban a pillanatban a ló a szakadék felé vette az irányt. Touya arcán egy izzadságcsepp folyt végig, mely nemcsak a fáradság miatt volt. Jól tudta, vagy talán csak sejtette, hogy a ló nem fog megállni! Ahhoz túlságosan sarokba szorította! Inkább ugrik a szakadékba, mind máshova!


- A franca! -kiáltotta el magát, ahogyan a ló egyre közelebb ért a szakadék széléhez és Touya egy utolsó és talán meggondolatlan dologra szánta el magát!

~Akármilyen zabos is, nem fog áthajtani valamin csak úgy! Ha sikerülne valahogy elterelnem, akkor minden rendben lenne! A francba ki gondolta, hogy ninjutsu-t kell majd használnom!~

És abban a pillanatban kockáztatott. A shunsin no jutsuval próbálna a ló és a szakadék közé kerülni, ahogyan kézjelekbe kezdene. Na nem valami sokkba, hanem csak egybe, méghozzá azért, hogy az állat útját állja. A sima Bushin no jutsu-t alkalmazva, próbálna magából több másolatot létrehozni, hogy az állat azt higgye, hogy elállták ellőtte az utat így más irányt választva elkerülné a szakadékot! És ha ezzel kész van, akkor újra üldözőbbe venné az áldozatát, de immáron más technikát használva. Megpróbálná kifárasztani a lovat úgy, hogy állandó jelleggel az útját állná a Bushinokkal. Fárasztó ez a számára az igaz, de más ötlete már nincs.

Talán túlságosan is nagyot kockáztatott és nem volt ideje végiggondolni a helyzetet. De erre abban a pillanatban rájött, amikor a ló a „fékezésbe” kezdett és csak egyre közelebb és közelebb csúszott a Kirigakurei genin-hez. Touya pedig az utolsó pillanatig várt, hátha képes erőt venni magán az állat és megáll. Tévedett. Az állat pedig már túl közel volt ahhoz, hogy egy ilyen kezdő genin félretudjon ugorni előle. De semmi sem volt még veszve. Touya a levegőbe próbált ugrani, ahogyan ezt, mind gondolhattuk, nagyon későn tette. A ló teste, pontosabban az egyik lábba eltalálta és szó szerint lerúgta őt az árokba, pontosabban szakadékba.
Touya szemei elkerekedtek, ahogyan zuhant és az idő lassan lelassult körülötte. Ez volt az első ilyen alkalom, ahogyan a zuhanás közepette felfelé nézett és látta a ló arcát, ahogyan őt nézi. A fiú nem érzett fájdalmat, sem semmilyen más emberi érzést. Azt sem tudta mi történik, de ez hamar változott, ahogyan felfogta és az idő egyre jobban felgyorsult körülötte.

~Ezt nem hiszem el! Ezt nem fogom, ezt nem fogom... De igen! Túl fogom élni! Nem halhatok itt meg, egy ilyen ilyen helyen, ilyen szánalmas helyzetben! Nem lehetek béna és teszetosza! Eddig sem érdekelt a testi épségem, most sem fog. Azért harcolok, hogy túléljem és semmi sem fog visszatartani! Semmi!~

Nyúlt hátra az övtáskájába, ahogyan két kunai tőrt vett elő, de abban a pillanatban kapott telibe egy követ. Méghozzá olyan erővel, hogy majdnem kificamodott a válla. Egy vércsepp az arcára ütközött ahogyan megfordult a tengelye körül hála az ütésnek. De még szerencséje is volt, hogy az abban a kezében tartott kés, melyet az ütközésnek hála elejtett, nem sértette meg őt! Touya összeszorította a száját, ahogyan minden erejét összeszedve a másik kezében lévő kést a falba próbálta vágni, hogy azzal tompítsa, vagy ha tényleg szerencséje van, megállásra kényszerítse magát.

- Nem fogok meghalni! Itt nem!-kiáltotta el magát!

A falba vágott kunai kés, csak egy pillanatra volt mentsvár. Ahogyan Touya testsúlya, na meg a gravitációs hatás okozta sebesség egyszerre nehezedett rá a késre, az egyszerűen kimozdult a falból. Bár egy pillanatra azért lelassította a genin fiút és ez esélyt adott neki, hogy van remény még. A bal keze fájt, vérzett, de most már a jobb kéz hasonlóan járt. Éles, szúró fájdalom hasított Touya testébe, ahogyan újra háttal lefelé zuhant pár métert, mire erőt tudott venni a fájdalmán és összeszorított fogakkal megfordulni és vágta újra a falba, ahogyan már ez sem sokat segített. Nem akadt meg mid az imént, hanem a földet felszántva csúszott lefelé, egészen addig, míg egy kiáló kis szikladarabocska meg nem állította. Mondhatnánk, hogy szerencse, ha nem szántotta volna fel újra a kezét.

~Nem bírom tovább!~ nézett le maga alá, ahogyan a kés megmoccant kissé ~Nem hiszem el, hogy így lesz vége...~ nézett fel az égre.

És abban a pillanatban, valami a falhoz szögezte őt, ahogyan az érezte már, hogy megmenekült, de a keze el sem eresztette a kést. Látta, ahogyan a jounin érte siet és megfogja őt, szinte a karjaiba vette félig, ahogyan megkérdezte tőle, azt, amit hát lehet, hogy nem kelet volna.
Az egész keze vérzett, és ahogyan az arcára nézett, láthatta, hogy a fiúnak nagyobb fájdalmai mellett azon felismerést is elkellet szenvednie, hogy majdnem meghalt. De ekkor, Touya arcára egy erőltetett mosoly ült ki, ahogyan a jounin-ra nézett.

- Megállítottam a lovat nem? -kérdezte, ahogyan viccelődni akart, bár ezzel csak arról a tényről próbálta elterelni a figyelmet, hogy valójában most az először félt igazából.

/Sai és a többiek/

Kicsit álmosan sétálok az akadémiára, hogy találkozzak néhány ismerőssel. Azonban amikor megérkezek, az egyik tanár közli velem, hogy el kellett menniük egy küldetésre.
~ Milyen szerencsések, én meg itt vagyok magányosan, csapat nélkül! ~
A hírre kicsit elszomorodtam, ezért hogy felvidítsam magam, a kezembe veszem a katana-mat és elkezdek vele gyakorolni. Villámgyorsan csapkodok magam körül, de hamarosan az egyik Chuunin tanár elzavar, mivel veszélyes vagyok a környezetre. Éppen ezért kicsivel távolabb folytatom a gyakorlást, de azért az akadémia közelében maradok, hátha megérkeznek a társaim. Elvégre csak nem tart egész nap egy küldetés, vagy igen?

Szorgalmasan csapkodom a fegyveremmel a levegőt. Annyira belemerülök ebbe a kis edzés féleségbe, hogy észre sem veszem amikor egy lány érkezik. Arra eszmélek csak fel, hogy valaki a nevemet említi. Azonnal elteszem a kardot és a hang gazdáját keresem. Egy lányt és egy talán fickót látok itt. Erről a másikról nem tudom pontosan megmondani micsoda. Oda megyek az illetőhöz és köszöntöm:
- Hitoshi no Minovara! - hajolok meg. - Asszem engem keres!
Ezután alaposan felmérem a lányt. Elég csinos. Olyan, mintha már láttam volna valahol, de vajon hol? Nagyon ismerős. Csak tudnám hogy honnan.
- Miért keres? - kérdezem, hátha kiderül a dolog.

Tágra nyílt szemekkel hallgatom a bemutatkozást.
~ A lány is a klánunkhoz tartozik? Meg van már miért volt annyira ismerős! ~
Ezután jön még egy srác, aki szintén klán tag. Ez aztán szép csapat lesz. Mindannyian egyazon klánból származunk, ami valamilyen szinten előny, legalábbis szerintem.
~ De jó, a srác épp küldetésből tért vissza! Én is szeretnék már teljesíteni valamilyen feladatot. ~
Hamarosan a Sensei elindul, hogy valahol máshol beszélgessünk. A kérdésre csak húzok egyet a vállamon. Nekem teljesen mindegy, hova megyünk. Ha sikerül eldönteniük, akkor nem szólok bele a döntésükbe, csak megyek utánuk.