Ninja-akadémia

A ninjának adott gyerekek elsődleges tanulóközpontja, egy több emeletes épület, amit tantermek és előadók, illetve torna és edzőtermek tesznek ki.

A fiú intett, hogy üljek le. Az első sorban lévő padhoz sétáltam, majd helyet foglaltam. Közben újdonsült mesterem a tanári asztalon nyújtózott végig. Majd feltett néhány kérdést. Aminek a többségére könnyen válaszolni tudtam. De volt egy, amin elgondolkodtam. Egyik kezemmel megtámasztottam a fejem, és kicsit lejjebb csúsztam a padban.
- Rendben. Hogy mit szeretek és mit nem? – ismételtem meg a szavait, miközben a választ formáltam. Igazából, most, hogy így jobban belegondoltam, nem is tudok pontos választ adni erre a kérdésre. Hiszen sok mindent szeretek. De akár olyan általános dolgokat is, mint csak bambulni ki a fejemből és az esőt nézni… – Sok mindent szeretek. – mondtam végül – amit viszont nem szeretek… nem szeretem például a titkokat, és a rejtélyeket. Nem szeretem a bizonytalanságot. – és ezen a ponton egy picit elmosolyodtam, mivel eszembe jutott az előbbi beszélgetésünk. Örültem neki, hogy végre találtam valami kis nyomot, amin elindulhatok. Hiszen ez a fiú ismerte. Sőt az anyám a mestere volt… – Hogy miben vagyok jó? Az igazat megvallva csak a Ninjutsut tudom mondani. Valamiért az Akadémián a többire nem fordítanak olyan nagy hangsúlyt. – mondtam és kiegyenesedtem a széken - …és hogy mi a célom? Nos, nem fogok hazudni. Sosem érdekelt az, hogy Hokage, vagy, hogy hős legyek. Azért lettem ninja, hogy megtaláljam anyámat, és hogy mindent megtudjak a klánom múltjáról. Nem érdekel a világmegváltás, és ehhez hasonló dolgok. Gondolj rólam, amit akarsz. De nekem ez a cél éppen olyan fontos, mint másnak a Hokagévé válás, vagy a béke hajszolása. Emellett az anyám rejtegetett valamit, ami miatt el kellett hagynia a falut. Ha nem lennék ninja, akkor nem lennék képes szembenézni azzal, ami elől ő elmenekült. – válaszoltam, és összekulcsoltam a kezeimet.

A fiú unott képen nézte végig a beszédedet, de az utolsó szavaknál rád nézett és egy hatalmasat ásított. Láthatólag ez nem éppen a kedvenc foglalkozása volt, hogy ennyit beszéljen és ennyit hallgasson, főleg más terveit. Na de ha már ezt kellett csinálnia, csinálta is, bár nem becsülettel és teljes belel éléssel. Na de ahogyan vége lett az ásításnak rád nézett és megvakarta a fejét.
- Hát nem mondom, hogy nem erre számítottam, de úgy illik, hogy rólam is megtudj néhány dolgot. - most a hasát vakarta- Nos szeretek lustálkodni, aludni, heverészni és minden olyan dolgot csinálni, mely nem megterhelő...- nevetett fel, ahogyan hátra fordult és a plafont nézte tovább míg beszélt- Ebből adódóan már tudott mit gyűlölök...- mondta ezt unottan már- Na de a céljaimhoz semmi közöd...- ült fel az asztalon, ahogyan rád nézett- Értve vagyok? -kérdezte tőled, ahogyan te bólintottál- Rendben!- mosolygott rád, ahogyan felpattan az asztalról -Na de ideje felmérni a képességeidet! Arról a fránya papiról csak a jegyeidet és egy tanár szavait tudom, de a személyes tapasztalat ennél fontosabb. Na! Épen ezért menj az edzőterepre! Húsz perc és találkozunk! Csak leadom a papírokat! - közölte veled, ahogyan egy pukkanás közepette eltűnt a szemed elől.

[ Shizune ]

Elindultam az akadémia felé. Tudtam egy olyan utat, amit nem sokan ismernek, ezért arra indultam, hogy kicsit egyedül lehessek. A jó kedvem nem múlt el, hiszen fényesen sütött a nap, tavasz volt...és megkezdtem első feladatomat. Sosem volt hiányom önbizalomból, és most is teljesen biztos voltam benne, hogy én fogok sikerrel járni. Hiszen a Hokage nem ér rá ilyenekre...Ellenben az akadémián biztosan ismerik Shimon-sensei-t. Most azon kezdtem gondolkodni, vajon biztos a házába rejtette-e a kunai-t. És ha igen, vajon hová? Lehet, hogy az ágy alá? nem, az túl egyszerű lenne...Esetleg hozzáragasztotta a mosdókagykó aljához?- ezen elmosolyodtam. Micsoda képtelen ötlet...de elég ezen tűnődni...vajon hogy halad Hiroto? Ő már biztosan odaért, hiszen a palota nem volt messze a találkozóhelyünktől, ellenben az akadémiával. És Shui? Remélem megpukkadt mérgében, hogy mi ilyen tuti feladatot kaptunk, ő meg moshat föl...Lúzer. A szépség nem minden, aranyom, ráadásul múlandó is...- szinte láttam magam előtt, ahogy beolvasok neki. Nem, nem akarok rögtön az első nap összeveszni vele...pláne nem...-gondolkodásomból egy ismerős alak zökkentett ki. Háttal állt, de valószínű, hogy ő volt az, akire gondoltam. Fehér haj, magas alkat, és láthatólag nagyon el van mélyülve valamiben. Igen, biztosan ő az. Apámék ismerőse, ezért én is jóban vagyok vele.- ez az, ő biztosan tud segíteni!- amint ez a gondolat az eszembe ötlött, már rohantam is, hogy még elérjem Kakashi-sant, aki éppen be akart fordulni az utcasarkon.

Hálásan néztem Kakashi-san után. Hát igen, mint mindig, szó szerint most is "rámutatott a lényegre". De nem volt időm sokáig nézelődni, hiszen el kellett vennem Shimon sensei-től a kunai-t. Nem gondolkodtam sokat, felugrottam a ház tetejére, és üldözőbe vettem a már messze járó sensei-t. Túl messze volt, és nem tudtam utolérni. Azon kezdtem gondolkodni, vajon valami ninjutsu-val sikerülne-e. És szerencsére rögtön rájöttem a mentőötletre- kawarimi no jutsu. Na de mivel cseréljek helyet?- kezdtem nézelődni, és rögtön megpillantottam egy megfelelő ágat letörten feküdt egy ház tetején, valószínűleg nem vették észre a múltheti vihar óta. Nagy volt, valószínűleg nagyjából a súlyunk is egyezett. Ha helyet cserélek vele, pont a sensei elé kerülök, és rá tudok ugrani!- gondoltam győzedelmes vigyorral, majd a chakrámat megpróbáltam eloszlatni az egész testemen, és mikor úgy éreztem, megfelelő, behunytam a szemem, és magamban szugeráltam:sikerülni fog...Sikerülni fog....talán csak túl erősen szugeráltam, vagy túl gyorsan futottunk, de mintha éreztem volna azt az ismerős érzést, mikor helyet cserélek...a szél az arcomba csapott, nem éreztem a végtagjaimat, és a hányinger kerülgetett, de összeszorítottam a fogam, és tűrtem. Ennek sikerülnie kell!- gondoltam, és felkészültem, hogy kinyissam a szemem.

Ez nem igaz...miért mi fogtuk ki a legkegyetlenebb tanárt? Mindenkit megaláz! Először Shui, most pedig én...ráadásul egyikünk sem csinált olyan nagy bajt. Ezt nem tanították az akadémián! Jó, végül is ez már a valóság, ninja vagyok...Az akadémián pedig nem tudtak felkészíteni teljesen, hiszen beszélni valamiről, és meg is tenni, nagyon nem ugyanaz. De azért figyelmeztethetett volna. Dühösen keltem fel, és máris folytattam utamat a tetőkön. A sensei jól lehagyott, amin nagyon felhúztam magam, és ökölbe szorított kézzel, eszeveszett gyorsasággal rohantam. Talán behoztam pár métert, de lassítanom kellett. Eszembe jutott, vajon mit mondana most. Soha ne irányítsanak az érzéseid egy küldetésen! Dühből támadni kész öngyilkosság. Nem gondolod át a dolgokat, és mire feleszmélnél, már halott vagy. A ninja hidegvérrel harcol...-szinte hallottam a hangját. Rögtön megráztam a fejem- koncentrálnom kell! Azonban a képzeletbeli kioktatás utolsó mondatát nem tudtam kiverni a fejemből, mert ezt akár az is követhette volna: A ninja hidegvérrel harcol...és gyilkol. Nekem sikerülne? Sikerülne megölnöm egy embert? Nem hallottam még olyan shinobiról, aki ne tudott volna gyilkolni, vagy aki gyáva lett volna. Én viszont nem érzek elég erőt magamban. Nem fizikailag, hiszen egészséges vagyok, de mentálisan...úgy érzem, gyáva vagyok. habár, egyszer, régen volt halálközeli élményem, és az egyik támadómat leszúrtam...de nem öltem meg. Sőt, kértem, hogy kíméljenek rajta...és ami azt illeti, ki tudja, mi lett volna, ha nem érnek oda a szüleim. Talán megvédtem volna magam, de lehet, hogy már nem élnék. Viszont élek, és ninja vagyok. És nem véletlenül- azért, hogy meg tudjam védeni magam, hogy ne kelljen többé félnem. Ami pedig a gyilkosságot illeti...egy rendes konohai sem ölne meg senkit, ha nem a hazája érdekében teszi.Áh, nem gondolhatok erre! Legalábbis nem most! Azzal ismét gyorsítottam, de ezúttal nem méregből. Igyekeztem teljesen kizárni az érzéseimet a gondolataimból, hogy csak azok maradjanak, amik segítenek a sensei legyőzésében.
Most mit kéne tennem? A kawarimi nem jött be, mi van még....talán a sunshin no jutsu megteszi. Viszont nem maradt túl sok chakrám, hiszen a kawarimi-nél pazaroltam, ezért nem tudom teljesen beérni, de a távolságot a negyedére csökkenthetem, ami úgy 5 méter lehet. - már kezdtem is formálni a jeleket, és a chakrám a lábamba gyűjtöttem. Ennek most TÉNYLEG sikerülnie kell! Ha elszúrom, nem tudok mit csinálni. Majdnem behunytam a szemem, de az utolsó pillanatban eszembe jutott az előbbi jelenet, ezért csak pislogtam egyet, és szinte szugerálóan néztem Shimon alakjára, miközben a szél az arcomba csapott. Talán sikerül...ez az az érzés, mikor sunshin-t hajtok végre. Vagy csak túl gyors vagyok? Nem, bíznom kell magamban...Előre dőltem, és minden idegszálamat megfeszítve koncentráltam. Gyerünk, sikerülnie kell!

Házról házra ugrálok és próbálom utolérni a Sensei-t. Mivel a jounin túlságosan gyors, nincs sok esélyem ellene. Azonban amikor az akadémiához érek, meglátom az egyik társamat, aki szintén a tetőkön mászkál. Ekkor egy magasabb ház tetejére ugrok. Megállok egy pillanatra, míg körül nézek. Kicsit arrébb meglátom azt az ismerős alakot, akit mi mesterünknek kaptunk.
Hatalmas lendülettel rugaszkodtam el az előbbi tetőről, így sikerült másik kettőt átugranom. Még jobban felgyorsítom a lépteimet, hogy utolérjem a célpontot. Azonban úgy mozgok, hogy majd oldalról tudjam megtámadni. Mindvégig a jobb oldalon haladok és megvárom mit lép Noriko.
Amint támadásba lendül én is akcióba lépek. Nem próbálom meg eltalálni a Sensei-t, helyette megpróbálom a kunai-ra vetni magam. Minden erőmet össze szedem és ha megszereztem a fegyvert, leugrok a tetőkről és megpróbálok eltűnni a tömegben.


//Tessék átszerkeszteni a postot, miután átolvastad a meglévő jutsujaid leírását.//

Rettenetesen elszédültem, mind a szörnyű gyorsaságtól, mind a hirtelen becsapódástól, de az összezavarodottságtól is. Ráadásul most a földhöz szegeztek! Egyáltalán mi ez az anyag?-kérdeztem magamtól, miközben próbáltam kiszabadulni, és lehet, hogy csak a kétségbeesés, na meg a képzeletem játszott velem, de mintha egyre szorosabban lapított volna Hiroto-hoz. Megpróbálok kidolgozni valami tervet- gondoltam, miközben a fiú felé pislogtam.
- Mit csináljunk? - kérdeztem, és ezzel elárultam a bizonytalanságomat, de vészhelyzetben nem az a lényeg, ki mennyire büszke, ezért együtt kell működnünk, hiszen ezt most a szó szoros értelmében "szorító probléma", főleg Hiroto számára, hiszen nem vagyok túl könnyű, és elég kellemetlen lehet alám szorulni. Szóval biztosan megérti a kapkodásomat.
Megpróbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak. Végül is a küldetést sikeresen teljesítettük, megvan a kunai...csak nem tudom megfogni!- felháborodásomat csak tetézte, hogy a mély lélegzetvétel sem jött össze, hiszen a tüdőmet is leszorította ez a nyamvadt ragacs! Na jó, nem kell ezzel foglalkoznom...
- Most valahogy szabadíts ki innen, ha már sikerült ilyen kellemetlenséget okoznod! - hallottam ekkor Hiroto zsörtölődését, ami kizökkentett gondolataimból, és újra jól felidegesített.
- Mégis mit kellett volna tennem, ha?! Láttad, hogy támadok, erre teljesen mást kezdesz csinálni! És még csodálkozol, hogy így járunk? Na jó mindegy, most nem érünk rá veszekedni...Nem éred el a fegyvertartód, ugye? - kérdeztem, miközben mocorogni kezdtem, hogy valahogy könnyítsek Hiroto helyzetén. Elég mérges voltam rá, de az anyag nem engedett, én pedig nem akartam kimeríteni rögtön minden energiaforrásomat, ezért hamar letettem arról, hogy leordítsam a fejét, habár meg voltam róla győződve, hogy nekem van igazam. Inkább elkezdtem tapogatózni a bal kezemmel lefelé ( jobbat az utolsó pillanatban magam elé rántottam, hogy tompítsam az ütközést ), és a tető cserepe mellett megtapintottam a kunai markolatát! elvigyorodtam- ez a szerencsénk. Talán fel tudom hasítani ezt a burkot, és kijutunk innen...már majdnem szóltam Hiroto-nak, hogy ne mozogjon, de magamba folytottam a szót. Neki erről nem kell tudnia, legalábbis egyenlőre...ha észre veszi, engem fog bámulni, és akkor biztos, hogy nem sikerül a magánakcióm. Ezért inkább észervétlenül kihalásztam a kunai-t magam alól, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy társam nem vett észre semmit, a hegyét az anyaghoz illesztettem, és felkészültem. Elképzeltem, miképp hasad el az anyag, majd eltéptem. Legalábbis erre számítottam, de beragadt a kezem. Na tessék! Most szabadíthatom ki, és ha ezzel megleszek, tényleg "megmentem" magunkat...

Örömmel tölt el az, amikor sikerül elvennem a kunai-t. Már majdnem elkiáltottam magam győzelemittasan, azonban a történtek miatt pislogni sem tudtam. Noriko beleszaladt a Sensei-be, aki ettől valamilyen ragadós masszaként loccsant szét. Ezzel nem lett volna gond, ha nem teríti be a fél oldalamat. Ráadásul még a társam is rajtam landol. Csak pillanatok múlva vettem észre, valójában milyen fájdalmakat okoz nekem Noriko.
- Ez az én szerencsém. - szólalok meg komoran.
Látom hogy a lány bámul, ezért egy kicsit összehúzom a szemöldökömet és rosszallóan nézek rá. Ezt aztán jól megcsinálta. Remélem van valamilyen ötlete a szabadulásra, mert nekem ebben a pozitúrában nem nagyon van esélyem bármire is. Egy kicsit megpróbálok mozgolódni, hátha sikerül egy kényelmesebb testhelyzetet felvennem. Azonban az anyag túlságosan ragad.
- Most valahogy szabadíts ki innen, ha már sikerült ilyen kellemetlenséget okoznod!
Ekkor teljesen a lányra bízom magam, mivel ő sokkal jobb helyzetben van. Bárcsak megérkezne Shui és segítene valahogy!


//Checkpoint: Bővítményírási szünet, azaz Shui még megérkezhet, ha akarja, illetve Noriko postját várom újraírásra még mindig.//

Shui megérkezésének kifejezetten örültem, de megint sikerült fél perc alatt felidegesítenie.
- Nézz már ide, mielőtt megszólalnál! - kiáltottam le, és azzal a lendülettel ki is hasítottam a burkot. Gyorsan kievickéltem belőle ( a kunai szalagját egy pillanat alatt, és kicsit durván, kirántottam Hiroto kezéből ), és győzedelmes pózban a ház tetejére álltam.
A fegyvert, meglengettem a fejem fölött, ezzel jelezve a lánynak, hogy teljesítettük a feladatot. Aztán hirtelen bekattant, hogy ő is mondani akar valamit, ráadásul a senseitől, úgyhogy leugrottam a tetőről. A landolás jóra sikerült, igaz, nagyon koncentráltam, mert nem akartam a lány csúfolódását hallani. Miután kihúztam magam, érdeklődve rápillantottam, de valahogy az egész lénye indulatokat gerjesztett bennem. Nem tudom, miért, hiszen nem volt rajta semmi undorító...talán az előző gesztusai, és a viselkedése miatt. De inkább túlléptem, és megkérdeztem:
- Na, mi újság? - egy pillanatra megtorpantam, és hirtelen hagytam félbe a mondatot, hiszen majdnem azt kérdeztem: Na mi újság, takarítónő? De nem akarok összeveszni vele. Sőt, sokkal jobb lenne, ha inkább kibékülnénk, talán még barátságot is köthetnénk, ami, valljuk be, nem árt, ha egy életen keresztül el kell viselnünk egymást.
Ezért, hogy ellensúlyozzam az előbbi hangszínt ( ami elég lenéző volt ) megeresztettem egy bátorító mosolyt. Annyi biztos, hogy mikor kéne, pont akkor nem tudok szépen mosolyogni, és néha iszonyú torzan vicsorgok, de talán ez most kivételes eset volt. Szóval figyeltem Shui-ra, de mielőtt megszólalhtott volna, fölkiabáltam Hiroto-nak, hogy jöjjön le. Nem tudtam elképzelni, miért késik ennyit. Azt már nem hallottam, hogy jön-e lefelé, de nem figyeltem tovább a zajokat, magtettem amit kellett. Így hát csak figyeltem Shui mondandójára.

// Hiroto, Shui! Beszéltem a senseijel, és jó lenne csapatban részt venni a nagy fórumos szerepjátékon. Ha tetszik, ha nem mindenképpen írjatok egy pm-et mi legyen, és lehetőleg minél előbb, mert 11-ig le kell adni a jelentkezést! //

Először nem vettem a lapot, amikor Shui felkiabált hozzánk. Pár pillanatnak el kellett telnie, míg rájöttem, mit ért lamour alatt. Amikor felfogtam, elvörösödött az arcom. Szerencsére a lány hamar kiszabadult és leugrott Shui-hoz, de én még mindig a ragadós masszában voltam..
Óvatosan megemeltem a testemet és kihúztam a karomat magam alól. Azonban ekkor hatalmas fájdalom hasított végig a testemben. A karom annyira elzsibbadt, hogy nem tudtam mozgatni, illetve olyan volt, mintha apró tűket szúrtak volna bele. Halkan felszisszentem, de nem sok kellett ahhoz hogy el ne kiabáljam magam a méregtől.
Nagy nehezen sikerül felülnöm és megfordulnom, így már térdelek a tetőn. A ruhám egyik felét teljesen összekente a massza. Még mozogni is kellemetlen volt benne. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy megválok a ruhadarabtól. Kicsit "bénán" kibújtam a felsőmből és belelöktem a trutyiba.
- Egy kis emlék a következő generációnak. - szólalok meg halkan.
Ezután lenézek a társaimra, akik mintha épp beszélgetnének valamiről. Szépen lassan megközelítem a tető szélét és óvatosan leugrok onnan.
- Noriko, legközelebb nézz az orrod elé! - dörmögök a lányra elvörösödött arccal.
Ezúttal nem a zavartól vörösödtem el, hanem a méregtől. Még akár veszekedni is képes lennék a lánnyal, ha nagyon muszáj.
- Most pedig add csak ide azt a kunai-t! Elvégre azt én szereztem meg, nem te. Te lényegében csak annyit csináltál, hogy beleszaladtál a Sensei-be.
Ekkor oda sétálok a lányhoz és a szalaghoz nyúlok. Ha ide adja, akkor elveszem tőle, ha pedig nem, akkor inkább hagyom az egészet és nem foglalkozok vele.
- Szia Shui! - mosolygok rá a lányra. - Neked mit kellett csinálni, amíg mi üldöztük Shimon san-t?
A kérdésem után kicsit közelebb sétálok hozzá. Ezután megérzem a zsibbadás következő szakaszát, a viszketést. Azonnal a karomhoz nyúlok és vakarni kezdem.

//Noriko, küldtem neked pm-et, de azért itt is szólok, én benne vagyok!//

//én is benne vagyok, este pedig postolok is - Shui ^^' //

- Tehát semmi új...- sóhajtottam. Azt hittem, megint kaptunk valami feladatot, de hát nem lehetek telhetetlen, elég volt ez mára. Shimon-sensei jól lelécelt, azt sem mondta, hogy hazamehetünk-e. De hát mi mást mondhatott volna, szóval el is indulok. Várjunk csak, előtte még akartam valamit...-ismerős érzés hasított belém, mint mikor az ember cselekedni akar, de elfelejti a szándékát. -megvan, el akartam simítani a szálakat. Na jó, de ez nem megy olyan gyorsan...talán nem is sikerül...De én nem akarom így leélni az életem! Tessék, most én is ugyanabban a helyzetben vagyok mint Shui, sőt, mindannyian egy cipőben járunk. Mindenki utál mindenkit, ez így nem folytatódhat. Hogy aztán még jobban elmérgesedjen a helyzet, persze! Mit szólna a sensei? Egyáltalán, mit szólna mindenki? Akiknek meg akarok felelni? Apu...ő biztosan megértene, de a sok ismerős, Kakashi-san is...Ő az, aki előtt nagyon nem szeretnék leszerepelni. bár, ha jól tudom, neki is volt egy ilyen csapata...mondjuk ez csak olyan mendemonda, amit az ember hall a szüleitől, akik szintén csak úgy hallották egy pletykás személytől, és lehet, hogy semmi igazság nincs benne. Kakashi-san-t pedig értelmetlen lenne megkérdezni, úgy sem válaszolna. Viszont a történet szerint...nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, az lett a vége, hogy valaki meghalt..viszont igaz, vagy sem, velünk is előfordulhat...ha az ellenséget látjuk a másikban, nem tudunk együttműködni a küldetéseken, és ez végzetes hiba lehet...Na de megint túlzok, megint csak elmélyülök a gondolatokban. Mindenesetre a bajt még az elején, tövestől kell kiirtani, valami csapatépítő dolgot kéne csinálni...
Végignéztem a társaimon. Hiroto-n rögtön megakadt a szemem. Lehet, hogy nem egy szégyenlős típus, de azért nem kéne félmeztelenül rohangálnia...Jut szembe, fel kellene világosítanom Shui-t, hogy köztünk nem történt semmi!
- Shui, figyelj, amit láttál..na jó kezdem az elejéről. Nagy vonalakban:üldöztük a sensei-t, és mindketten egyszerre értük utol, mert Hiroto-nak sikerült pont akkor támadásba lendülnie, mikor nekem is- itt megvetően a fiúra néztem, azt sugallva, hogy igenis ő baltázta el - és mikor én belerohantam, felrobbant, és egy masszává vált, amivel mindkettőnket beterített. Ennyi az egész.-mondtam. Még hogy én szerelmes vagyok Hiroto-ba! Persze!- csak most vettem észre, hogy a lányt zavarja valami. Most nem olyan magabiztos. Lehet, hogy most kéne megragadni az alkalmat, és közelebb kerülni hozzájuk. Körülnéztem, vajon mit kéne tennem. Tulajdonképpen teljesen felesleges nézelődnöm, hiszen ezt gesztusokkal kell megoldanom, nem tárgyakkal. Vagy mégsem? A sugallat egy közeli fagyizó formájában csapott meg. Szerencsére volt nálam némi pénz. Nem a zsebpénzem, ezt azon felül kaptam a szüleimtől, valami olyasmi szöveggel, hogy: ma lesz az első küldetésed, ha jól sikerül, vehetsz magadnak valamit! - persze ez csak a csokira vonatkozott- a szüleim kicsit talán elkényeztettek az ilyen dolgok terén. Viszont ebből pont kijön 3 gmobóc fagyi, úgyhogy meghívhatom őket.
- Gyerünk, ne veszekedjünk inkább nyaljunk el egy fagyit a siker örömére! - kurjantottam vidáman, és majdnem megragadtam Hiroto karját, hogy a bolt felé vonszoljam, de mivel már kiismertem annyira Shui-t, hogy tudjam, rögötn perverznek állítana be, ezért inkább őbelé csimpaszkodtam, s -most finomabb mozdulatokkal- elkezdtem noszogatni a fagyizó felé.

Teljesen meglepődök Shui viselkedésén. Eleinte olyan magabiztosnak tűnt, most meg hogy meglátott felső nélkül, olyan más lett. Olyan mintha zavarba jött volna. Vajon valamit félre értett, vagy miről van szó? Megvakarom a fejemet és végig gondolom az eseményeket.
Miután a sensei átalakult azzá a ragadós masszává, egy elég érdekes pozitúrában feküdtem a tetőn, a testemen Noriko-val. Ekkor felnézek a tetőre, ahol nem is olyan régen voltunk. Vajon innen mit látott?
Lehet úgy tűnt valami mást csinálunk, ráadásul felső nélkül csatlakoztam hozzájuk.
- Azt hiszem rájöttem! - kiáltok fel hirtelen.
Shui-ra vigyorgok egy kicsit és folytatom a gondolat menetemet. Addig nem volt gond, amíg rajtam volt a felsőm. Valószínűleg még sohasem látott egy ennyire kidolgozott szép felső testet. Vagy csak egyszerűen megtetszettem neki? Ekkor már Noriko magyarázni kezdi a történteket. Ezen csak sóhajtok egyet, de nem szakítom félbe. Még fagyizni is elhív minket. Milyen rendes, biztos észre vette az ellentéteket. Olyan kár, hogy el kell vennem a kedvét.
- Noriko, nem hallottad mit üzent a Sensei? Ha kicsit jobban oda figyeltél volna Shui szavaira akkor tudhatnád hogy még nem végeztünk. Ezt most nem kötözködésképpen mondom, ne érts félre. Először vigyük vissza a Sensei-nek a kunai-t. Ha azt mondja, hogy mára ennyi, akkor szerintem mehetünk.
Ekkor egy kicsit megrázkódok. Amikor a karomra nézek, látom hogy libabőrös.
- Egy kicsit fázok. Nagyon gyorsan vigyük el a kunai-t és fejezzük be ezt a feladatot. Még haza kell mennem egy másik felsőért, mert ami rajtam volt azt a trutyiban hagytam. És ha jól láttam Shui egy kicsit zavarban is van ez ügyben.

Hát, a fagyizásnak lőttek...pedig szívesen elnyaltam volna egy vaníliát...-gondoltam, miközben szó nélkül elindultam a többiek után. Szívesen beszélgettem volna újra, el akartam szórakoztatni őket valamivel, de nem ez volt a megfelelő alkalom. Shui-hoz szólni sem lehetett, Hiroto-hoz pedig én nem akartam szólni, ezért maradt a másik szokásom, miszerint kibámulok a fejemből, és álmodozgatok, amíg oda nem érünk. Ehhez viszont nem volt kedvem, meg kellett emésztenem a nap eseményeit. Ezzel el voltam egy darabig, de semmi új nem jutott eszembe, ami említésre méltó, vagy ne fejtettem volna ki korábban. Így hát most az ég helyett a földet kezdtem bámulni, és így is tettem, amíg oda nem értünk az emlékműhöz. Most elkezdtem mereszteni a szemem, vajon hol lehet Shimon-sensei? Vajon egy fa ágai között, vagy a bokroknál, vagy...ááááh! - szerencsére a sikolyt csak magamban sütöttem el, melynek forrása a hátam mögül hallatszó nesz volt. Nem vagyok az az ijedős típus, de mikor a gondolataimba mélyedve zavarnak meg, attól a falra tudok mászni.
Odakaptam a fejem, de nem láttam semmit. Csak egy nyuszi- gondoltam, miközben folytattam utamat. Egyre közelebb értünk, és lassan az emlékmű is körvonalazódni kezdett. A szikla mellett valami magas dolog állt, nagyjából mint a sensei. De mégsem voltam benne biztos, hogy ő az, lehet akármi más is, nem szoktam sűrűn erre járni.
mindenesetre, hogy kiderítsem, megszaporáztam a lépteimet, majd kocogni kezdtem, végül futva érkeztem oda, miközben megállapítottam, hogy tényleg Shimon áll ott. Mikor a megfelelő távolságba értem, megkerestem a tekintetét.
- Jó napot! -mondtam, de elég idétlenül hangzott ez egy tanárnak. Viszont nem akartam le sziázni, annyira még nem vagyunk jóban, a csókolomhoz pedig túl fiatal volt, ezért csak ez a megoldás maradt. Miközben ezen tépelődtem, a fegyvertartómba nyúltam, ahol a kunai-t őriztem. Nem, nem adtam oda Hiroto-nak, mert bár kérte, Shui elterelte a gondolatai-t, én pedig magamtól nem fogom nekiadni.
Nem szólaltam meg, inkább bevártam a többieket, és mikor ideértek, odanyújtottam a sensei-nek a kunai-t, és magabiztosan szólaltam meg:
- Küldetés teljesítve! - mondtam, majd mélyen Shimo-sensei szemébe néztem. Próbáltam elszántságot tükrözni, de kíváncsi voltam, mi a véleménye rólunk. Talán most elmondja, ezért türelmesen várok a reakciójára.

// bocs, hogy ilyen sokat vittem az eseményen, de nem akartam tovább húzni, mert különben tényleg elkésünk.//

Kicsit idegesen sétálok a lányok után. Nem akartam elrontani Noriko szórakozását, de én ehhez vagyok szokva. Ha megbíztak valamivel akkor azt teljesítem és nem kezdek bele semmilyen más dologba. Remélem nem bántottam meg túlságosan. Miközben haladunk az emlékmű felé, látom hogy Noriko szinte végig csak a földet bámulja. Talán biztatnom kéne valahogy.
Útközben folyamatosan kavarognak bennem a gondolatok és az érzelmek. Mindvégig mögöttük haladok, de nem szólok semmit. Még nem. Amikor az emlékműhöz érünk, Noriko mellé állok.
- Konichiwa! - köszönök én is.
Miután Noriko átadja a kunai-t, a vállára teszem a kezem és enyhén elmosolyodok.
- Közösen oldottuk meg a feladatot. Igaz, utána történt egy kisebb probléma, de megoldottuk!
Ezután Shui-ra nézek, azt remélve hogy már nem mérgelődik.

/Karin/

Amikor azt mondja Tsunade, hogy már nem lehet belőlem medikus, nagyon megijedek. Azonban Shizune ráveszi a Hokage-t, hogy egy próbát megérek. A nő parancsára azonnal az Akadémiához sietek. Az épület előtt megállok és várom hogy megérkezzen Shizune.
Már alig várom hogy elkezdjem a kiképzést. Vajon mivel fogom elkezdeni ezt az egészet? Amíg várakozok, addig a kardommal különböző mintákat rajzolok a homokba, csak hogy múljon az idő. Először pálcika embereket karcolok a talajba, majd egy csillagot végül az egészet eltörlöm a lábammal és kezdem előröl az egészet. Nem szeretek várakozni, de azt hiszem, most megéri.

//Egy postnak minimum öt sorosnak kell lennie! Az annál kevesebbek törlésre kerülnek! Szóval erőltesd meg magad mostantól!//

Jó fél órát kelet várnod Shizune-ra, aki nagy nehezen ugyan de megérkezett hozzád. Hála az égnek, mert teljesen kikészültél ebben a nagy várakozásban. De megérte volna? Nos azt te döntsd el, hiszen a kunoichi egy aktát hozott magával, ahogyan pedig eléd állt, bocsánatot kért tőled a késésért, majd pedig kinyitva a dokumentet, előtted villámgyorsan átnyálazva azt, egy perc néma csendben telő újabb várakozások után csak összecsapta a papirost és rád nézett.
- A tanulmányi eredményed és a chuunin oktatod ajánlása alapján nem részesültél Orvosi kiképzésben! -közölte veled- Az adatok alapján egy fikarcnyi esélyed sincs arra, hogy valaha orvosi ninja váljon belőled! -közölte ridegen, ahogyan odasétált az egyik padhoz és lerakta rá a papirost. -De én máshogy gondolom! -közölte veled- Nincs tehetséged hozzá, de az elszántságod kiegyenlítheti ezt a mérleget! -fordult veled szembe- Vagyis ajánlatod kötök veled! Ha sikerrel képes vagy elkerülni a következő öt támadásomat tanítványommá fogadlak! Ha nem, akkor sohasem válik belőled orvosi ninja! Képes vagy elfogadni ezt az ajánlatot? -kérdezte tőled magabiztosan.